Stargate SG1 : Késői boldogság - 2. fejezet - Janet

2. fejezet
Janet
– Hívatott, Uram? – állt meg a tárgyaló és Landry tábornok irodája közötti nyitott ajtóban Sam.
– Igen. Az Elnök titkárnője az imént hívott, hogy Hayes Elnök 10 perc múlva várja.
A nő szemöldöke felszaladt a csodálkozástól, és tágra nyílt szemekkel nézett a felettesére.
– Tíz perc, Uram?
– Igen. Gondolom, itt van az egyenruhája a Parancsnokságon.
– Természetesen, Uram. – biccentett a nő.
– Helyes. Menjen, öltözzön át, aztán Walter majd értesíti a Daedalus-t, hogy sugározzák fel. – azzal a tábornok a kezébe vett egy jelentést, jelezve, hogy részéről vége a beszélgetésnek.
– Ahm… Uram… Nem tudja, mit akar az Elnök? – kérdezte bizonytalanul Sam.
– Fogalmam nincs, ezredes, de minél hamarabb elindul, annál hamarabb megtudja. – válaszolta Landry fel sem nézve a kezében levő aktából.
A nő magában tépelődve öltözött át, elképzelése sem volt róla, miért hívathatta az Elnök. Visszafojtott egy sóhajt, miközben a vezérlőterembe lépett, és Harriman őrmesterhez fordult:
– Őrmester, értesítse a Daedalus-t, hogy készen állok a felsugárzásra.
– Igen, asszonyom! – biccentett felelősségtudóan a férfi, majd tette, amire utasították.
– Ó, és szóljon, kérem Dr. Fraiser-nek, hogy Washingtonba kellett mennem. – tette még hozzá Sam, de az őt körülölelő fehér fénytől már nem hallotta Walter válaszát.
Alig két perc múlva Sam az Elnök titkárnője előtt rematerializálódott, aki azonnal felállt, és az éles fénytől szaporán pislogó ezredes elé lépett.
– Az Elnök Úr már várja, Carter ezredes. – azzal az ajtóhoz ment, és alig résnyire kinyitva tájékoztatta az ország vezetőjét Sam érkezéséről.
Sam nem hallotta tisztán a férfi válaszát, de abból, hogy a nála néhány évvel idősebb nő szélesre tárta az ajtót, és karjával a helyiség felé intett, tudhatta, hogy bebocsátást nyert. Mély levegőt vett, végigsimított a szoknyáján, majd elindult az iroda felé. Abban a pillanatban, ahogy belépett, földbe gyökerezett a lába. A tudata mélyén észlelte, hogy az ajtó becsukódik mögötte, de néhány másodpercre megszűnt körülötte a világ. Mentálisan megrázta magát, mosolyt erőltetett az arcára és vigyázzba állva köszöntötte a bent lévő férfiakat.
– Uraim!
– Pihenj, ezredes! – válaszolta Vidrine tábornok.
– Carter! – biccentett a nő felé aprót Jack O’Neill.
– Ezredes! Örülök, hogy tudott ránk időt szakítani. – lépett a nő elé az asztala mögül Henry Hayes és mosolyogva nyújtotta felé a kezét.
– Uram! – szorította meg a felé nyújtott kezet a nő.
– Kérem, foglaljon helyet! – mutatott a két tábornokkal szemben levő kanapéra az Elnök, majd visszalépett az asztala mögé és kényelmesen elhelyezkedett a hatalmas bőrszékben.
Jack a nőt tanulmányozta eközben. Természetesen nem kerülte el a figyelmét az arcán megjelenő döbbenet és zavar, mikor őt meglátta. Hiába próbált Sam az arcvonásain a másodperc törtrésze alatt uralkodni, ő túl jól ismerte ahhoz, hogy ne vegye észre az apró szemrebbenést, az enyhén szétnyíló ajkakat, az előrefeszülő állat és a hirtelen túl merevvé váló testtartását, amelyek mind-mind a nő feszélyezettségére utaltak. Nem hibáztatta őt, hisz neki volt néhány órája felkészülni erre a találkozásra, de feltételezése szerint Sam-et senki sem tájékoztatta, hogy ő is részt vesz a megbeszélésen. Miközben a nő kezet rázott az Elnökkel Jack észrevette, hogy a haja valószínűleg sokkal hosszabb lehet, mint korábban volt, mert a tarkóján összetűzve viselte azt. Ahogy lopva végigmérte, megállapította, hogy az alakja is megváltozott kissé; a mellei mintha teltebbnek tűntek volna, a csípője és a feneke gömbölyűbbé vált, de ezt leszámítva a nő ugyanolyan gyönyörű és csinos volt, mint hét éve, az utolsó találkozásukkor. 
Sam, miközben leült, magán érezte Jack tekintetét. Sokként érte a férfi látványa, és a szíve azonnal hevesebben kezdett verni, mikor meglátta. Biztos volt benne, hogy Jack észlelte az ő zavarát, bármennyire is igyekezett uralkodni magán. Magában nyugtázta, hogy a férfi vállapján a korábbi kettő helyett három csillag díszeleg. Nem tudta, hogy Jack-et előléptették, bár ezen nem kellett volna meglepődnie, hiszen az elmúlt hét évben semmiről nem tudott, ami a férfivel volt kapcsolatban. Daniel és Cassie sosem beszéltek róla, ahogy Landry tábornok is csak futólag említette, mikor Washingtonba kellett jönnie egy-egy megbeszélés miatt. Nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy a férfi haja sokkal őszebb, mint évekkel ezelőtt volt, és néhány kilót magára szedett az évek alatt. Ez azonban semmit sem rontott az összképen, a tábornok ugyanolyan hatással volt rá, mint korábban bármikor. ’Szedd össze magad, Sam!’ utasította magát, majd az Elnökre emelte tekintetét.
– Akkor vágjunk is bele. – kezdte Henry Hayes. – Azért kérettük, ezredes, mert szeretnénk tudni, hol tartanak a munkálatok a Phoenix-en. Tudom, hogy a jelentésekben minden benne van, de mi most az ön véleményére vagyunk kíváncsiak, miszerint mikor lesz használható a hajó.
– A fény alatti hajtómű, a kommunikációs rendszer, és a rövid távú érzékelők már működnek. Az elmúlt héten mind a földi, mind az Asgard fegyverrendszer telepítése és tesztelése megtörtént, sikeresen. A héten beépítettük a hosszú távú érzékelőket és a hiperhajtóművet, ezek tesztelése hétfőn kezdődik. Ez körülbelül 4-5 napot, maximum egy hetet vesz igénybe.
– Mikorra lesz teljesen üzemkész a hajó? – kérdezett közbe Vidrine tábornok.
– Amikor visszatér a hajó a hiperhajtómű tesztjéből, már csak apróbb munkálatok lesznek. A távolléttől függően kb. 10 nap, maximum két hét, Uram.
– Rendben, ön lesz a hajó parancsnoka a tesztúton, ezredes. – nyugtázta egy biccentéssel a hallottakat Vidrine.
– Én, Uram? – kérdezett vissza az ezredes meglepetten. – Nem hinném, hogy a jelenlétemre szükség van, Uram. A Phoenix építésében részt vevő összes tudós a fedélzeten lesz, ahogy Reynolds ezredes is, mint a hajó leendő parancsnoka.
– Valami gondja van a paranccsal, ezredes? – szúrta közbe O’Neill.
Sam a férfire emelte a tekintetét, és enyhe fájdalom járta át a szívét a hűvös hang hallatán.
– Nem, Uram, természetesen nincs. Azonban úgy érzem, hogy a Parancsnokságon folyamatban levő munkáim nagyobb prioritást élveznek. Hétfőn az 51-es Körzetbe kell mennem, Dr. Shalley a segítségemet kérte a CSK-3 által legutóbb visszahozott…
– Nemigen értem önt, ezredes. – szakította félbe az ezredest felvont szemöldökkel Vidrine tábornok.
– Uram? – kérdezett vissza Sam.
– Korábban sosem okozott önnek problémát egy megbízás teljesítése. Sőt, mikor jó néhány évvel ezelőtt a Prometheus-t haza kellett hozni a Tagrea-ról önként jelentkezett a feladatra. Sokáig tudnám sorolni még azokat az alkalmakat, amikor ön ajánlkozott egy-egy nem éppen veszélytelen feladatra. Azonban valami megváltozott. Mikor hat éve visszatért a Parancsnokságra, Landry tábornok tájékoztatta a Vezérkart, hogy ön kérte, mentsék fel a kapun át történő utazás kötelezettsége alól, majd visszautasította Atlantisz parancsnoki posztját. Mi történhetett, ami miatt háttérbe szorult a Légierő? – nézett kérdőn az ezredesre Vidrine tábornok.
– Úgy érzi, Uram, hogy nem látom el megfelelően a munkámat?
– Nem, ezredes, nem hinném, hogy a tábornok erre gondolt. – szólt közbe az Elnök nyugtatóan.
Sam úgy érezte csapdába esett. Lehajtott fejjel beharapta alsó ajkát, és ölében nyugvó kezeit tanulmányozta, miközben azon járt a feje, hogy mit is válaszolhatna. Az igazat, miszerint minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy közel egy hétre magára hagyja a kislányát, semmiképp sem akarta elmondani Jack jelenlétében. Mintha a férfi kitalálta volna a gondolatait, a tőle megszokott, enyhén sürgető hangon szólalt meg:
– Carter? Még mindig várjuk a választ.
A nő nagyot nyelt, majd összeszorított ajkakkal felemelte a fejét, és a férfire nézett. 
– Személyes okaim vannak, Uraim.
– Személyes okok? Mi lehet olyannyira fontos a magánéletében, ami miatt évek óta a második helyre szorul a munkája, amiért a fizetését kapja? – nézett a nőre félrebiccentett fejjel, kissé gúnyosan Jack.
– Minden tisztelettel, Uram, de tudomásom szerint a Légierő szabályzata kimondja, hogy a személyes okokat nem kell megindokolnom. – szegte előre az állát Sam, és nem kerülte el Jack szemének villanása.
A tábornok felvonta egyik szemöldökét, és tekintete a kíváncsiságtól kezdve az értetlenségen át az enyhe haragig sok mindent tükrözött néhány pillanat erejéig.
Az Elnök figyelmét nem kerülte el a két tiszt közötti interakció. Tudta, hogy mikor mindkettejüket áthelyezték a Goa’uld és a replikátorok legyőzése után, személyes kapcsolat alakult ki közöttük, mely azonban nem sokáig tartott. A férfi hirtelen megvilágosodott: az ezredes O’Neill jelenléte miatt nem akar nyíltan beszélni.
– Uraim, – szólította meg Hayes a két tábornokot – szeretnék négyszemközt beszélni az ezredessel. Kérem… – mutatott az ajtó felé.
A másik két férfi biccentett, majd felálltak és elhagyták az irodát. Sam feldúltan nézett az Elnökre, amint az felállt, és megkerülve az asztalát abban a fotelben foglalt helyet, ahol korábban Jack ült. A férfi néhány másodpercig tanulmányozta a nő nyugtalan arcvonásait, majd így szólt:
– Nézze, ezredes, nem tudtam nem észrevenni, hogy O’Neill tábornok jelenléte mennyire feszélyezi önt. Előrebocsátom, nem kívánok a magánéletében kutakodni, de szeretném tudni az igazat.
– Azzal vádol, hogy nem vagyok őszinte, Elnök úr? – kérdezte Sam, és a meglepettségtől tágra nyíltak a szemei.
– Nem, dehogyis. Viszont, ön az egyik legkiválóbb tiszt, akit valaha ismertem, mindezek mellett elsőrangú tudós. Tudom, hogy mindig a munka volt az első az Ön számára, azonban, ahogy Vidrine tábornok rávilágított, a helyzet változott. Ne értsen félre, nem gondolom azt, hogy elhanyagolja a munkáját, hisz tudom, hogy mindig a legjobb tudása szerint végzi azt, és a Phoenix építésében is nagy része volt. Láttam az érzelmi vihart az arcán, mikor a tábornok felvetette, hogy részt kell vennie a tesztúton. Mondjuk úgy, hogy egyszerűen csak kíváncsi vagyok.– válaszolt Elnök.
– Kérhetem, hogy amit most elmondok, maradjon kettőnk között, Elnök úr? – sóhajtott a nő.
– Természetesen, ezért is kértem a tábornok urakat, hogy várakozzanak kint. – bólintott az Elnök.
– Köszönöm, uram. – a nő egy pillanatra behunyta a szemeit, mély levegőt vett, majd kibökte: – Van egy kislányom, uram.
– Nem tudtam, hogy gyermeke van. – nézett meglepett az Elnök a nőre.
– Kevesen tudják. A CSK1-en és Dr. Fraiser-en kívül csak Dr. Lam és természetesen Landry tábornok. A kislányom miatt kértem évekkel ezelőtt, hogy ne helyezzenek vissza a CSK1-be, és őmiatta utasítottam vissza az atlantiszi megbízatást is. Nem tehetem meg, hogy kockára tegyem az életem, ahogyan azt sem, hogy hetekre, sőt hónapokra magára hagyjam. Tudom, Uram, hogy sok családos ember dolgozik a Parancsnokságon, és a hajókon is, de az ő gyerekeiknek két szülője van, azonban ha velem történne valami, senkije nem maradna.
– Ezek szerint egyedül neveli őt. – nézett érdeklődve az Elnök a nőre, majd mikor ő biccentett, folytatta: – Értem. Nos, ez teljesen más megvilágításba helyezi a dolgot. Köszönöm az őszinteségét és a bizalmát, Sam, és tájékoztatom a tábornok urakat, hogy nem tartom szükségesnek, hogy részt vegyen a próbaúton.
– Köszönöm, uram. – jelent meg egy enyhe mosoly a nő szája sarkában.
– Nem is tartom fel tovább. – állt fel az Elnök, és abban a pillanatban Sam is felemelkedett. – Örülök, hogy ismét találkoztunk. – azzal a férfi az ajtóhoz lépett és kinyitotta azt, majd a titkárnőjéhez szólt: – Barbara, értesítse a Daedalus-t, hogy sugározzák fel Carter ezredest. – mikor a nő biccentett Henry Hayes a jobbját nyújtotta Samnek búcsúzóul. – Minden jót, ezredes!
– Uram! – rázta meg a felé nyújtott kezet a nő.
Sam még hallotta, amint az Elnök az irodájába invitálja a két tábornokot, néhány pillanattal később azonban már a Daedalus hídján állt, majd hamarosan a Csillagkapu Parancsnokságon, a vezérlőben találta magát.
Jack O’Neill elképedve lépett ismét az Elnök irodájában, még egy pillanatra észlelve az Asgard sugár fehér fényét. El sem tudta képzelni, miről beszélhetett alig pár perc alatt Sam és az Elnök, ami után Hayes ilyen hirtelen elbocsátotta a nőt.
– Uraim, úgy határoztam, hogy egyet értek Carter ezredessel, nem szükséges a jelenléte ezen az úton. – jelentette ki az Elnök, mikor a két tábornok helyet foglalt.
– Megkérdezhetem, mi volt Carter valós indoka, uram? – puhatolózott Jack, miután leült.
– Nem, tábornok, nem kérdezheti meg. Ami az ezredes és közöttem az imént elhangzott, nem fog kikerülni ebből az irodából. – válaszolta Hayes Elnök ellentmondást nem tűrő hangsúllyal.
– Igen, uram! – válaszolta Jack.
* * *
Sam felhajtotta a kabátja gallérját, a csípős novemberi széltől védekezve, és sietős léptekkel haladt az iskola bejárata felé. A folyosón a szokásos délutáni nyüzsgés fogadta, ahogy a szülők a gyerekeiket öltöztették, és terelgették az ajtó felé. Legnagyobb meglepetésére az osztályterem ajtaja előtt a kislánya tanárnője fogadta.
– Miss. Carter! – köszöntötte a Sam-nél néhány évvel fiatalabb nő. – Beszélnünk kell.
– Miss. Brant! Valami gond van? – nézett kissé idegesen a pedagógusra az ezredes.
– Kérem, jöjjön az irodámba. – intett a nő a karjával az osztályterem melletti helyiség felé.
Ahogy beléptek, a tanárnő hellyel kínálta Sam-et, majd leült az íróasztala mögé. Sam helyet foglalt az asztal előtt álló egyik széken, és feszülten nézett a tanítóra.
– Janet ma megütötte az egyik osztálytársát, Tommy Gordon-t.
– Tessék? – hüledezett Sam.
Elképzelhetetlen volt számára, amit hallott. A kislány nyugodt, barátságos természetétől fényév távolságra volt az erőszak.
– Számomra is hihetetlen, és ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem. – csóválta a fejét Casey Brant.
– Mi történt?
– A családról beszélgettünk ma, arról, milyen családtípusok vannak. Megbeszéltük, hogy mit jelent a csonka család, több generációs család, stb. Ezután kértem a gyerekeket, hogy mondják el, ők kivel élnek együtt. Mikor Janet-re került a sor, elmondta, hogy ön egyedül neveli, beszélt Cassandráról, Mark-ról, az igazi nagybátyjáról és a két „fogadott” nagybátyjáról. Utána Molly Yates következett, akinek az édesapja - ahogy ön is tudja - néhány hete hunyt el. Szegény kislány könnyek között mondta el, hogy mennyire hiányzik nekik az apukája, és, hogy az anyukája sokat sír azóta. Ekkor Tommy Gordon közbeszólt, hogy lehet, hogy nem is halt meg a papája, hanem elment, ahogy az övé is. Molly ekkor mondta, hogy ez nem igaz. Hiába szóltam rá Tommy-ra, ő nem hagyta abba, és közölte, hogy Molly anyukája csak ezt mondta, mert az ő mamája is kijelentette, hogy számára Tommy apukája halott, végül a kisfiú megemlítette, tudja, hogy az apukák azért mennek el, mert nem szeretik a gyerekeiket, és ha ők nem lennének, akkor a mamák és a papák örökké együtt maradnának.
– Istenem, ez szörnyű! – borzadt el Sam.
– Igen. Sajnos Tommy édesanyja nem úgy kezeli a helyzetet, ahogy kellene, és bár nem derült ki, hogy tényleg a gyereknek mondta ezeket vagy a kisfiú elkapott egy beszélgetés foszlányt, de már többször is beszélt erről. Néhány hete az iskolapszichológus foglalkozik vele, bízunk benne, hogy a helyzet pozitív irányba változik a közeljövőben. – bólogatott a tanárnő. – Nos, a lényeg az, hogy próbáltam Molly-t megnyugtatni, miközben Janet rászólt Tommy-ra, hogy fejezze már be, látja mennyire sír Molly. Tommy erre odavágta Janet-nek, hogy ő csak az igazat mondja, mert az apukák gonoszak és nem szeretik a mamákat és a gyerekeiket, és Molly és Janet papája is egy ilyen utolsó disznó.
– Mi? – hüledezett Sam.
– Igen, sajnos ezt szó szerint így mondta a kisfiú, gondolom, ezt is otthon hallotta. Ekkor Janet felpattant, odalépett Tommy-hoz és miközben azt kiáltotta, hogy nem tud ő semmit, ököllel orrba vágta.
– Uram Isten! – temette Sam a tenyerébe az arcát.
Sam jól ismerte Molly-t és a családját. A kislány édesanyja a Légierő Akadémia Kórházában dolgozott nővérként, az édesapja pedig a CSK-5 vezetője volt. A nő keserűen gondolt vissza a néhány héttel korábban történtekre, mikor Yates őrnagy a P3R-732-n egy - a Lucian Szövetség általi - támadás következtében vesztette életét. 
– Tommy orra vérzett egy ideig, de szerencsére nem történt komolyabb baj. – folytatta a tanárnő. – Molly viszont nagyon kikészült, fel kellett hívnom az édesanyját, hogy vigye haza. Tommy-t és Janet-et viszont meg kellett büntetnem. Nézze, őszinte leszek, szívem szerint Janet nem kapott volna büntetést, mert a kis Molly fájdalmát látva, nos… maradjunk annyiban, hogy az én kezem is ökölbe szorult, de nem hagyhatom, hogy a gyerekek azt tanulják meg, hogy önbíráskodással megoldhatják a problémákat.
– Természetesen. – bólintott az ezredes. – Mi lesz a büntetése?
– Plusz házi feladatot kapott hétvégére, amit hétfő reggel be kell mutatnia, és a jövő héten neki kell a táblát órák után letakarítania.
– Rendben. – vette tudomásul a hallottakat Sam. – Hol van most Janet?
– Az osztályteremben. Jöjjön, szólok neki. – állt fel a tanárnő.
Sam követte a tanárnőt, és miközben arra várt, hogy a kislány kijöjjön a teremből, a hallottakon törte a fejét. Janet alapvetően az ő nyugodt természetét örökölte, türelmes és barátságos volt, de néha kiütközött belőle az O’Neill vér, és akkor igazi kis harcossá változott. Ráadásul a mások igazáért, az ártatlanok védelméért sokkal hamarabb kiállt, mint saját magáért.
– Mami… – a gondolataiból egy cérnavékony, elcsukló hangocska szakította ki az ezredest, és ahogy a hang irányába fordította a fejét, a szíve elszorult a pici lány sírástól maszatos arcocskája, reszkető ajkai, és könnyben úszó hatalmas kék szemei láttán.
Sam leguggolt és széttárta a karjait, a kicsi lány pedig hozzá szaladt, és az anyja nyakába ugrott. A nő szorosan átölelte a gyereket, és nyugtatóan a hátát simogatta.
– Mami, én…
– Ssss… semmi baj, majd otthon megbeszéljük. – állt fel Sam, felemelve a kislányt. – Gyere, öltözzünk fel.
– Hétfőn találkozunk, Janet. Kellemes hétvégét. – búcsúzott Miss. Brant.
* * *
A hazafele úton a kislány szótlanul üldögélt az autó hátsó ülésén és végig kifele nézett az ablakon. Még akkor sem szólt semmit, mikor megálltak a kocsibejárón, majd kiszálltak az autóból. Sam kiszedte a csomagtartóból az iskolába menet vásárolt élelmiszereket, és elindultak a házba. Az előszobában a gyerek levette a cipőjét és a kabátját, utóbbit az anyja felé nyújtotta, hogy felakassza a fogasra.
– Menj be, kérlek a nappaliba, jövök én is rögtön. – mondta Sam a kicsinek, miközben elvette a kabátkát és a helyére tette, majd az élelmiszeres táskát a konyhába vitte és letette az asztalra.
Gyorsan kipakolta, amit vásárolt, azután készített egy-egy forró csokit magának és a kislánynak. A két bögrével a kezében lépett a nappaliba. Janet a kanapé egyik sarkában ült törökülésben, kis kezei az ölében összekulcsolva, és várakozó tekintettel nézett a belépő anyjára.
– Gondoltam, ez most jól fog esni. – szólt Sam, és letette a két gőzölgő bögrét a dohányzóasztalra, majd leült a kislány mellé. – Miss. Brant elmondta, mi történt ma.
– Sajnálom, mami. Tudom, hogy csúnya dolog verekedni, de úgy sajnáltam Molly-t. – emelte a szemeit az anyjára a gyerek. – Tommy olyan butaságokat mondott, és Miss. Brant hiába kérte, hogy hagyja abba, csak folytatta. Molly pedig nagyon sírt, én pedig dühös lettem… – csuklott el Janet hangja.
– Nem hibáztatlak azért, amit tettél. – szólt csendesen az anyja.
– Nem? – kerekedtek ki a kislány szemei a csodálkozástól.
– Nem. – ingatta a fejét Sam. – Nem mondom, hogy örülök annak, ami történt, de a te helyedben lehet, hogy én is így reagáltam volna. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon nehéz az érzelmeinken uralkodni, főként, ha valakivel ilyen gonoszul bánnak, viszont meg kell tanulnod fékezni az indulataidat. Azonban tudom, hogy Molly a barátod, és büszke vagyok rád, hogy kiálltál mellette. – ölelte át a kislányt a nő.
– Büntetést kaptam.
– Megérdemelted, Janet. Bármennyire is igazad volt, az erőszak nem old meg semmit. – válaszolta halkan Sam.
A kislány bólintott, a nő pedig kibontakozott a gyerek karjai közül és felvette a két bögrét, majd az egyiket a kicsi felé nyújtotta.
– Rendben, akkor ezt megbeszéltük. Igyuk ezt meg, azután készítek vacsorát. Hamarosan Cassie is itthon lesz.
* * *
Vacsora után a kislány elvonult a szobájába játszani, Cassie és Sam pedig a nappaliban beszélgettek. Sam röviden elmondta Cassandrának az iskolában történteket, miközben egy-egy pohár bort iszogattak.
– Akkor most már értem, miért volt Janet olyan szótlan a vacsoránál. – jegyezte meg a beszámoló végén Cassie.
– Igen, meglehetősen bántja a dolog. Szerencsére a tanítónő nem büntette meg komolyan, csak éppen annyira, hogy érezze, nem helyes, amit tett.
Sam, ahogy letette a poharát a kanapé előtt álló asztalra, felnézve látta, hogy a kislánya a folyosó és a nappali közötti boltíves átjáróban álldogál.
– Janet! Mi a baj, drágám? – nyújtotta kezét a nő a kislány felé.
A kicsi bizonytalanul nézett hol az anyjára, hol Cass-re, és a fiatal nő látva a gyerek tétovázását felállt.
– Megyek, megfürdök és lefekszem. – mondta, majd magára hagyta anyát és lányát.
Janet ekkor néhány lépést tett az anyja felé, de még mindig nem ült le mellé.
– Haragszol, mami? – kérdezte a kislány nagyot sóhajtva.
– Nem, Janet, ahogy korábban is mondtam, nem vagyok dühös rád. Azt hittem, ezt megbeszéltük. – felelte nyugodt hangon az anyja.
– Igen, meg… – válaszolta a kislány, de látszólag nem volt meggyőzve.
– Nem akarsz idejönni?
– Igaz az, amit Tommy mondott? – kérdezte a kislány, mintha nem is hallotta volna az anyját. – Az, hogy a papák azért mennek el, mert nem szeretik a gyereküket.
– Istenem, Janet, dehogyis. Amiket Tommy mondott nagyon szomorú, és lehet, hogy tényleg az anyukájától ezt hallotta, vagy valami hasonlót, amit félreértett, de nem tudnám elképzelni, hogy egy édesapa ne szeresse a gyerekét. Molly papája pedig te is tudod, hogy sajnos tényleg meghalt. – mikor a kislány bólintott és testsúlyát az egyik lábáról a másikra helyezte, Sam akkor vette észre, hogy valami van a háta mögé rejtett kezeiben. – Mi az a kezedben? – intett fejével a kicsi karja felé a nő.
A kislány lesütötte a szemeit, bizonytalanul toporgott, a szája szélét rágcsálta, és láthatóan nemigen akarózott neki válaszolni a kérdésre.
– Janet, szeretném látni, mi van nálad.
– Kérlek, ne légy dühös rám! – nézett a kislány az anyjára könnyes szemekkel, miközben Sam elé lépett, és felé nyújtotta a kezében tartott tárgyat.
A gyerek kezében egy fénykép volt, fejjel lefelé fordítva, és amikor Sam elvette majd megfordította, torkán akadt a levegő. A kép őt és Jack-et ábrázolta a tónál, sok évvel ezelőtt. Sam kifújta a benntartott levegőt, és a kislányra emelte kérdőn a tekintetét.
– Hogy került ez hozzád? – kérdezte nyugalmat erőltetve az arcvonásaira.
– Valamelyik nap, mikor az íróasztalodnál rajzoltam, te pedig telefonáltál, kivettél egy iratot az egyik fiókból, és nyitva hagytad a fiókot. Akkor láttam meg, hogy a papírok alól kilóg egy kép. Amikor átmentél a konyhába, kivettem. – vallotta be a kicsi.
– Értem. – biccentett Sam, és hirtelen világossá vált számára, miért fejezte be a gyerek akkor olyan hirtelen a rajzolást, és tűnt el a szobájában.
– Sajnálom, mami, tudom, hogy nem szabad belenyúlnom az asztalod fiókjaiba, mert ott fontos dolgokat tartasz, én csak…
– Kíváncsi voltál. – szögezte le a nő.
– Igen. – bólintott aprót a gyerek. – Ő az apukám?
– Igen. – nézett Sam ismét a képre.
A nő jól emlékezett arra a reggelre, mikor a fénykép készült. Az utolsó napjukat töltötték akkor a tónál, felszabadultak, boldogok voltak. Nemcsak azért, mert legyőzték a Goa’uld-okat és a replikátorokat, hanem mert Sam az elutazásuk előtti napon kapott egy felajánlást a Nellis Bázisról, miszerint ő vezethetné az ott újonnan létrehozott Kutatási és Fejlesztési Részleget, így elhárult minden akadály az útjukból, Jack és ő együtt lehettek. Előző este mindent megbeszéltek, megvallották egymásnak szerelmüket, akkor reggel pedig a veranda lépcsőjén, összebújva iszogatták a kávéjukat. Daniel ezt a pillanatot örökítette meg, és miután hazatértek mindkettejüknek adott egyet-egyet a képből.
– Hol van most? Ő is meghalt, mint Molly papája? – kérdezte a kislány halkan.
Sam ekkor vette észre, hogy Janet mellé ült, és az arcát tanulmányozta. Az ölébe emelte a kislányát, hátra dőlt a kanapén, és átölelte a gyereket.
– Nem, nem halt meg, Washingtonban él. Ő is a Légierő tisztje, mint én, és a Pentagonban dolgozik.
– Miért nincs velünk? Nem szeret engem?
– Azért nem él velünk, mert még a születésed előtt szakítottunk. Még azelőtt, hogy elmondhattam volna neki, hogy te már a pocakomban vagy. – próbálta Sam úgy magyarázni a helyzetet a kislánynak, hogy megértse. – Tudom, hogy nagyon szeretne téged.
– Miért szakítottatok?
– Volt egy félreértés közöttünk, amit nem tudtunk megoldani.
– De te mindig azt mondod, hogy minden problémát meg lehet oldani, csak meg kell beszélni.
– Tudom, de ez sajnos az a kivétel volt, ami erősíti a szabályt. – sóhajtott Sam.
– Akkor a papám nem is tudja, hogy én vagyok? – nézett a kislány az anyjára.
– Nem. – ingatta a fejét a nő
Kis ideig egyikük sem szólt, Sam a kislány hosszú, mézszínű fürtökkel ékesített fejecskéjét simogatta, majd érezte, hogy a gyerek nagyot sóhajt.
– Mi az? – kérdezte a kicsit.
Janet kibontakozott az anyja karjaiból, és kutató tekintettel nézett a szemeibe.
– Szereted még őt, mami?
Sam-et váratlanul érte a kérdés. Sok mindenre számított, biztos volt benne, hogy a gyerek kicsi fejében ezer kérdés fogalmazódott meg az elmúlt percekben, de nem épp ezt várta. Elgondolkozott néhány pillanatig, tudta, hogy a válasza tovább fokozza a kislány kíváncsiságát.
– Szeretem. – bólintott, majd hozzátette: – Soha senkit sem szerettem úgy, mint őt, és azt hiszem, mindig is szeretni fogom.
– Akkor te sem vagy boldog, ahogy Tommy mamája sem?
– De, igen, Janet, az vagyok, és szerintem Tommy anyukája is boldog, csak mostanában szomorú.
– Tommy szerint a mamája azt mondta, hogy sosem lesz már boldog.
– Nos, lehet, hogy így érzi, de tudod, a boldogságnak számtalan árnyalata van. Mikor a papád és én szakítottunk, nagyon szomorú voltam, én is úgy gondoltam, hogy sosem leszek igazán boldog, de ez abban a pillanatban megváltozott, mikor te megszülettél. Amikor először a karjaimban tartottalak, és a szemeidbe néztem, éreztem, hogy a legnagyobb öröm a világon te vagy számomra. Persze, jó lett volna ezt megosztani vele, de én így is elmondhatatlanul boldog voltam és vagyok azóta is minden nap, mert te teljessé teszed az életem. Mindennél jobban szeretlek, Janet.
– Én is szeretlek, mami. – azzal a kislány egy cuppanós puszit nyomott az anyja arcára, majd elgondolkodó kifejezés jelent meg az arcán. – Tommy azt mondja, hogy a mamája nagyon haragszik a papájára. Te is haragudtál a papámra, mikor szakítottatok?
– Nem. Inkább megbántott voltam, mint mérges. Viszont valamit tudnod kell: az édesapád a legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Nagyon jó ember és kiváló katona, aki sosem hagyta cserben az embereket. Jó néhányszor megmentette az életem, és mélyen érintette, ha valakit harc közben elveszítettünk. Elég sajátságos humora van, és sokszor próbálta a kritikus helyzeteket tréfával oldani. Számtalanszor megnevettetett.
– Gondolod, hogy ő is szeret még téged? – nézett reménykedőn a kislány az anyjára.
– Nem tudom. – mondta Sam a helyett, amit gondolt, miszerint ő biztos volt benne, hogy Jack nem szereti.
– A képen, ahogy rád néz, abból látszik, hogy szeretett. – szögezte le a gyerek a fényképre mutatva. – Megtarthatom ezt a képet? – nézett esdeklőn az anyjára a kicsi.
– Persze. – bólintott Sam.
– Hol van ez a hely? Ahol a kép készült?
– A papádnak van Minnesota-ban egy bungalója, egy tó mellett, csodálatosan szép hely, ott töltöttünk néhány napot négyesben, Daniel-lel és Teal’c-kel. Most viszont nyomás fürödni, későre jár. – zárta le a beszélgetést a nő, az órájára pillantva.
Fürdés után Sam mesét olvasott a kislánynak, majd a jó éjt puszi után ő is elvonult zuhanyozni. Mikor belépett a szobájába, legnagyobb meglepetésére a gyerek az ő ágya mellett állt, a maciját a karjában szorongatva.
– Mi a baj, Janet? – nézett kérdőn a kislányra.
– Alhatok ma éjjel veled? Kérlek, mami. – könyörgött a kicsi.
– Rendben. – mosolygott rá Sam.
Miután lefeküdtek Janet szorosan az anyjához bújt. Sam átölelte a kicsi lányt, a hátát simogatta, és pár perc múlva hallotta, hogy a kislány egyenletesen szuszogva, az igazak álmát alussza.

Kategória: Stargate SG-1 - Késői boldogság | Hozzáadta:: Emilia (2017-11-18)
Megtekintések száma: 180 | Helyezés: 5.0/3
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Összes hagulatjel
Kód *: