3. fejezet
A baleset

A Phoenix öt nap után tért vissza, és Sam ebéd után nem sokkal a hajó hídján találta magát. Mint a hajó tervezésében legnagyobb részben közreműködő tudósnak, az ő feladata volt mind a hiperhajtómű, mind a hosszú távú érzékelők, illetve az összes rendszer utólagos diagnosztikájának felügyelete. Tudta, hogy hosszú órák munkája vár rá, így megkérte Cassandrát, hogy menjen el Janet-ért az iskolába. Nemigen örült neki, hogy a péntek estéjét nagy valószínűséggel nem tudja a kislányával tölteni, de azzal is tisztában volt, hogy a Vezérkar és az Elnök minél hamarabb, lehetőség szerint még aznap este látni akarják a jelentését.
Az ezredes jó néhány órája dolgozott már a Gépteremben, mikor Marks őrnagy értesítette, hogy Landry tábornok azonnal látni akarja. Sam enyhe bosszúsággal mentette el a hosszú távú érzékelők diagnosztikájának eredményét a tabletjére, majd a Hídra ment.
– Marks őrnagy, amint kész a teljes rendszerdiagnosztika küldjék át nekem. Az Elnök még ma meg akarja kapni a jelentésem. – mikor a férfi bólintott, Sam utasította, hogy sugározzák le a Parancsnokság tárgyalójába.
Legnagyobb meglepetésére a tábornok, szokásától eltérően, nem az íróasztalánál ült, hanem a háta mögött összekulcsolt kezekkel, láthatóan feszülten járkált fel-alá az irodájában.
– Ezredes! – abból, ahogy a felettese köszöntötte, a nő rájött, hogy valami nagyon komoly dolog történt.
– Uram! Valami gond van?
– Igen, Sam. – azzal Landry a nő elé lépett, kezét a felkarjára tette, és Sam-nek ebben a pillanatban szörnyű előérzete támadt. – Dr. Fraiser-t és a kislányát autóbaleset érte szűk órája. Kb. 10 perccel ezelőtt érkezett meg velük a mentő. Dr. Fraiser megúszta egy kartöréssel, épp most gipszelik, de Janet eszméletlen volt, mikor pár perce feljöttem a gyengélkedőből.
Sam érezte, hogy az összes vér kifut az arcából, keze-lába remegni kezdett, ahogy hallgatta a felettese szavait.
– Uram, engedelmével… – kezdte reszkető hangon a nő, mikor végre meg tudott szólalni, de a tábornok félbeszakította.
– Menjen.
Sam szinte meg sem várta, hogy a tábornok befejezze a mondatot, a lift felé rohant. Kezét tördelve, türelmetlenül toporogva várta a felvonó érkezését, majd mikor az megérkezett a félig kinyíló ajtószárnyak között lépett be. Egy örökkévalóságnak érezte, míg az ajtók ismét kinyíltak néhány szinttel lejjebb. A liftből kilépve a folyosón a gyengélkedő felé szaladt, ahol Daniel járkált fel-alá a folyosón, Teal’c pedig a háta mögött összekulcsolt kézzel, az ajtóval szemben állt. Egyszerre pillantották meg a feléjük száguldó ezredest.
– Sam!
– Samantha Carter!
– Hol van? – kérdezte türelmetlenül a nő.
Daniel az egyik vizsgáló felé intett a fejével, és Sam azonnal arra vette az irányt. Mikor belépett a helyiségbe, megroggyantak a térdei a látottaktól. A pici lány haja véresen tapadt a fejéhez, jobb felkarja kétséget kizáróan eltört, de a legszörnyűbb látványt a kislány hasa nyújtotta, melynek jobb oldalán vérző seb tátongott. 
– Édes Istenem! – nyögte Sam, aki a rémülettől alig érzékelte, hogy Teal’c átkarolta a derekát, Daniel pedig a másik oldalon a karját fogta meg a hóna alatt.
– Ne! – kapta fel a fejét Carolyn Lam. – Daniel, vigyétek ki innen Sam-et.
– Nem! – ingatta szinte hisztérikusan a fejét a nő.
– De, igen! – nézett ellentmondást nem tűrően a két férfire a doktornő.
– Sam, gyere, Carolyn-nak igaza van, jobb, ha nem vagy itt.
Sam a szemében összegyűlt könnyektől alig látva, homályosan érzékelte, hogy Teal’c - még mindig átölelve - az ajtó felé tereli. A gyengélkedő előtt erőtlenül borult a Jaffa erős mellkasára, és kitört belőle a zokogás.
Sam alig érzékelte maga körül a külvilágot, csak Teal’c karjait érezte, ahogy erősen tartják, és Daniel gyengéd simogatását a hátán. Nem tudta, mennyi ideig álltak így, mikor zajos szóváltás hangjai ütötték meg a fülét.
– Dr. Fraiser, nem kelhet fel, Dr. Warner megtiltotta. – sietett egy nővér Cassandra után.
– Nem érdekel! – sziszegte dühösen a fiatal nő. – Hagyjon békén!
Sam felemelte a fejét és kibontakozott barátja öleléséből, és ahogy megfordult Cassie könnyektől maszatos arcát látta maga előtt.
– Sam, annyira sajnálom! – zokogott fel a fiatal nő. – Egyszerűen nem tudtam reagálni, olyan hirtelen jött… – a lány nem tudta tovább mondani, a sírástól nem jött ki hang a torkán.
– Mi történt? – nézett Sam Cassandra-ra.
– Nem tudom… – nyögte a kérdezett. – Az iskolából mentünk hazafele, és az egyik kereszteződésnél hirtelen csattanást hallottam, majd éreztem, hogy az autó hátulja kifordul. Valaki belénk jött. Esküszöm, Sam, zöld jelzésnél mentem át. Azt sem tudom, hogy mögöttem jött-e az a valaki, vagy, honnan került elő.
– Nem a te hibád volt, Cass. – szólt Daniel, majd Sam kérdő tekintetét látva folytatta: – Mivel te nem voltál elérhető, engem értesített a rendőrség. Azonnal szóltam Carolyn-nak és a helyszínre mentünk. Ezért is hozták ide Cassie-t és Janet-et, nem pedig kórházba. Szóval, beszéltem a rendőrökkel, és azt mondták, hogy egy teherautó rohant bele Cass autójába a jobb hátsó ajtónál. Az orvos szakértő szerint - akivel szintén ott beszéltem - a másik sofőr agyvérzést kapott, ezért vesztette el az uralmát a jármű felett, és nagy valószínűséggel már az ütközés pillanatában halott volt. A rendőrök szerint elkerülhetetlen volt az ütközés, és Cass valóban nem is láthatta a másik autót.
Carolyn ekkor kilépett a gyengélkedő ajtaján, a társasághoz ballagott, és sóhajtva állt meg Sam előtt.
– A közvetlen életveszélyt elhárítottuk. Enyhe agyrázkódása van, eltört a jobb felkarja, két bordája és a jobb bokája. Meg kell műtenem, mert a jobb veséje és a mája súlyosan sérült. A veséjét nem hiszem, hogy meg tudom menteni, de a mája nem tűnik nagyon rossz állapotúnak. A műtét után többet tudok mondani. – Sam csak bólintani tudott. – Kérsz egy nyugtatót?
– Nem, köszönöm. Csak mentsd meg őt… – tört ki a sírás az ezredesből ismét.
Carolyn Sam vállára tette a kezét és enyhén megszorította azt.
– Rendben lesz minden, Sam. Nincs belső vérzése, nincs vérömleny az agyában, a törött csontokat sem kell műteni. – mikor Sam rábólintott a hallottakra, a doktornő Cassandra felé fordult: – Te viszont leszel szíves visszamenni az ágyadba. Bár neked nincs agyrázkódásod, de csúnyán beütötted a fejed.
– Doktornő! – lépett ki a gyengélkedő ajtaján egy nővér. – Dr. Warner üzeni, hogy Carter ezredes kislányát előkészítették a műtétre, csak önre várnak.
– Köszönöm, máris megyek, és kérem, kísérje vissza Dr. Fraiser-t a szobájába.
– Menj, Cass, pihenj, majd később benézek. – szólt Sam a fiatal nőhöz, miközben Carolyn visszasietett a gyengélkedőbe.
Cassandra engedelmesen bólintott, és hagyta, hogy a nővér visszakísérje a szobájába. Néhány perce feküdt már az ágyában, a plafont bámulva üveges szemekkel, mikor az ajtó nyitódására lett figyelmes.
– Jack! – húzta fel a szemöldökét meglepetésében.
– Hé, kölyök! Milyen módi ez? Ezer évben egyszer jövök ide, akkor is azzal fogadnak, hogy összetöröd magad.
– Mit csinálsz itt?
– Az Elnök azt akarta, hogy itt legyek, mikor a Phoenix megérkezik. Lesz később egy megbeszélésem Carter-rel és Landry-vel, miután végeznek az elemzésekkel. – a tábornok a lány nyugtalan tekintetét látva, hozzátette: – Mi az?
– Semmi, csak nem tudom, hogy Sam… – Cassandra-nak fogalma sem volt, hogyan fejezze be a mondatot, hisz sok évvel ezelőtt ő is megesküdött Sam-nek, hogy Jack előtt sosem beszél Janet-ről.
– Gondolom, a laborjában van, és a jelentését írja. – vonta meg a vállát Jack, félreértve Cass vacillálását. – Legalábbis remélem, mert este még az Elnökkel és a Vezérkari főnökkel is találkoznom kell a hajó ügyében.
– Szóval még ma vissza mégy Washingtonba?
– Igen, Cass, sajnálom, de nem maradhatok tovább. – bólintott a tábornok. – Még később benézek, próbálj meg aludni. – azzal a férfi magára hagyta a gondolataiba mélyedt fiatal nőt.
* * *
Sam, Daniel és Teal’c már majd’ három órája várakoztak a gyengélkedő előtt szótlanul. Sam korábban meglátogatta Cassandrát, és biztosította róla, hogy nem tartja felelősnek a balesetért. A lány ettől nem lett sokkal nyugodtabb, és csak Sam határozott kérésének eleget téve maradt ágyban. Az ezredes karjaival önmagát átkarolva, semmibe révedő tekintettel támasztotta a falat, Jaffa barátja szemben vele állt, a tőle megszokott módon háta mögött összekulcsolt kezekkel, Daniel pedig már a sokadik bögre kávéját kortyolgatta. 
– Mi ez a kupaktanács? – riasztotta fel a kis társaságot a gondolataiból O’Neill tábornok hangja.
Az ezredes reflexszerűen felegyenesedett, és riadt tekintettel meredt a férfire.
– Carter, már órák óta a beszámolójára várok. Tudtommal Marks minden eredményt átküldött magának. Elkészült? – vonta fel az egyik szemöldökét Jack.
– Nem, uram. – rázta meg a fejét Sam, és nem mert a férfi szemébe nézni.
– Ezzel szemben itt ácsorog a folyosón… Nem zavarja, hogy a Vezérkari főnök és az országunk első embere is várja azt a jelentést? Gondolom, van valami jó magyarázata… – nézett jelentőségteljesen a nőre Jack.
– Uram, én csak a baleset miatt… – Sam nagyot nyelt, mert érezte, hogy a sírás ismét a torkát fojtogatja.
– Nemrég voltam Cassandra-nál, láthatóan jó van. – szólt közbe a tábornok.
Daniel, Sam összeszorított ajkait látva, próbálta menteni a helyzetet:
– Jack, figyelj…
– Daniel! – szakította félbe a barátját az ezredes, tartva attól, amit a régész esetlegesen mondani akart, majd fejét felemelve Jack-re nézett. – Elnézést, uram, nincs mentségem. Azonnal megírom a jelentésem. Fél óra múlva kész leszek vele.
– Rendben. Leléphet, Carter. 
– Igen, uram.
– Sam… – kezdte volna Daniel ismét, ahogy Sam elindult a felvonók felé.
– Daniel Jackson. – ezúttal a Jaffa szólt közbe, nyugodt, mély hangján, és enyhén félrebiccentette a fejét.
– Semmi baj, Daniel. Később találkozunk. – nézett vissza Sam a válla felett, azzal magára hagyta a férfiakat.
* * *
Az ezredes feszülten pillantott a karórájára. Öt perce volt a megadott fél órás határidő lejártáig, és ő az elmúlt 25 percben, üveges tekintettel meredt a laptopja monitorjára, ahonnan a Marks őrnagy által átküldött rendszerdiagnosztikai jelentés nézett vele farkasszemet. Hiába próbálta összeszedni a gondolatait, lelki szemei előtt a vizsgálóasztalon, vértől elázott ruhában, eszméletlenül fekvő kislányát látta maga előtt. Remegő kézzel levette a szemüvegét, megmasszírozta az orrnyergét, majd visszatette a szemüveget és mély levegőt véve újra elkezdte olvasni az őrnagy jelentését.
– Sam! – hallotta Daniel hangját, és ekkor tudatosult benne, hogy ismét nem jutott tovább az első két-három szónál. – Miért csinálod ezt? – lépett mellé a barátja és a vállaira tette a kezeit. – Semmi értelme itt kínozni magad.
– Parancsot kaptam, Daniel. – válaszolta a nő, miközben Teal’c egy csésze kávét nyújtott felé. – Köszönöm, Teal’c.
– Amit a legnagyobb igyekezeted ellenére sem tudsz teljesíteni, ahogy elnézem. Ne érts félre, nem hibáztatlak, hisz Teal’c és én is idegesek vagyunk, de…
– Mondja, Carter, mióta engedheti meg magának egy ezredes, hogy minden különösebb értesítés és indoklás nélkül megvárakoztasson két tábornokot? – robbant be Jack O’Neill a nő laborjába. – Úgy látom a kis baráti eszmecseréjük ismét csak fontosabb, mint a munka, amiért a Légierő fizeti. – fonta össze a férfi a mellkasa előtt a karjait, és várakozó tekintettel nézett Sam-re.
Jack nem is igazán a nőre volt dühös, hanem magára az egész helyzetre. Semmi kedve nem volt Colorado Springs-be jönni, nem értette, miért akarta az Elnök, hogy személyesen hallgassa meg Sam beszámolóját a hiperhajtóműről és a hosszú távú érzékelőkről. Bőven elég lett volna, ha a nő írásos jelentését megkapja. Azután pedig a hír - közvetlen a megérkezése után - hogy Cassandra-t baleset érte, még inkább elvette a kedvét a technoblablától. Ráadásul Sam viselkedése is szokatlan volt, ezt már a gyengélkedő előtt is észrevette. Most sem kerülte el figyelmét a nő tekintetében megbúvó rémület, illetve az összeszorított ajkak, a megfeszülő vállak, a reszkető kezek mind-mind arról árulkodtak, hogy nincs renden vele.
– Carter? – vonta fel a szemöldökét a tábornok, magában nyugtázva, hogy mennyire jól áll a nőnek a szemüveg. – Megtudhatom, mi olyan fontos megbeszélnivalójuk van, ami miatt nem sikerült elkészítenie azt a jelentést?
Sam az ölébe rejtette remegő kezeit, nyelt egy nagyot, majd lehajtott fejjel válaszolt:
– Semmi, uram. – a nő hangja jól hallhatóan elcsuklott.
– Hogy mondta, ezredes?
Sam azonban nem volt képes válaszolni. Szaporán pislogott, hogy megakadályozza, hogy a szemében összegyűlt könnyek kicsorduljanak, de minden igyekezete ellenére végigfolytak az arcán. Beharapta remegő szája szélét és még mindig lefele hajtott fejjel az ölében nyugvó kezét tördelte.
– Carter? – Jack nem értette a nő - tőle teljesen szokatlan - viselkedését, és komolyan érdekelte, mi lehet vele.
– O’Neill, talán jobb lenne, ha Landry tábornok irodájában várakoznál tovább. – hallatszott a Jaffa nyugodt, mély hangja.
– Hmm? – nézett a barátjára a tábornok.
– Jack, Teal’c-nek igaza van. – tette hozzá Daniel.
– Mióta cserélődtek fel a szerepek, és mondjátok meg ti, hogy én mit tegyek? – csattant fel Jack. – Tudni akarom, hogy mi az oka annak, hogy Carter ahelyett, hogy a kötelességét végezné először a gyengélkedő előtt, majd itt beszélget nyugodtan.
– A fenébe Jack, hagyd ezt abba! – fakadt ki Daniel. – Nem látod, hogy Sam nincs jól?
– Miért is? – vonta fel egyik szemöldökét Jack.
– Mert a kislánya az, akinek az életéért jelen pillanatban Carolyn küzd a műtőben. – kiáltotta a régész dühösen.
– Daniel! – a nő hangja szinte sikoltásként hallatszott.
Jack elképedve nézett Sam-re, akinek tekintete jól látható pánikot tükrözött. Látta az arcán végigfolyt könnyek nyomát, reszkető ajkait, a szemeiben ismét felgyülemlő könnycseppeket.
Sam más helyzetben mulatságosnak találta volna a tábornok arcán megjelenő döbbent kifejezést, tátva maradt száját, jelen pillanatban azonban úgy érezte feje tetejére állt vele a világ. Érezte, hogy Teal’c mögé lép és a vállaira teszi hatalmas kezeit, és fél szemmel látta Daniel dühös zihálástól szaporán le-felemelkedő mellkasát is.
– Miért nem mondta korábban? – kérdezte Jack még mindig elhűlve, ugyanakkor szégyenkezve.
– Nem adott rá lehetőséget… uram. – tette hozzá a titulust kis késéssel Sam, miközben levette az olvasószemüveget és keze fejével megtörölte az arcát.
– Én… nézze, nem is tudom, mit mondjak… – hebegte Jack.
– Mondjuk, akár elnézést kérhetnél, Jack. – vágta oda Daniel, még mindig meglehetősen paprikásan. – Úgy látszik Washington nemigen változtatott meg, még mindig előbb lősz, aztán kérdezel. – dühöngött tovább fékezhetetlenül a fiatalabb férfi.
– Nem tudtam, hogy van gyereke, Carter.
Sam kerülte a férfi tekintetét, de mielőtt bármit is mondhatott volna Dr. Lam lépett be a helyiségbe.
– Carolyn! – emelte reménykedő tekintetét az orvos arcára Sam.
– Uraim, szeretnék négyszemközt beszélni Sam-mel. – fordult a doktornő a többiekhez, majd mikor ők elhagyták a szobát, becsukta mögöttük az ajtót.
– Nem gondoltam, hogy itt talállak. – vizslatta a másik nő arcát Carolyn.
– Jelentést kellett volna írnom. Hogy van Janet?
– Jól viselte az operációt, végig stabil volt az állapota. A karját begipszeltük, a bordáit a helyükre tettük, nem veszélyeztetik a tüdeje épségét. Ahogy mondtam a jobb veséjét ki kellett vennünk, és sajnos a műtét közben kiderült, hogy a mája súlyosabban sérült, mint ahogy elsőre tűnt. A nagyobbik lebenyét teljesen el kellett távolítanunk, és sajnos a kisebbiknek is nagy részét.
– Istenem. – nyögte Sam. – Májátültetésre lesz szükség?
– Nos, nem akarok ennyire előreszaladni, de őszinte leszek Sam, van rá esély. A máj képes kis szövetből is regenerálni önmagát, de nem tudom, hogy elegendő-e ehhez, ami maradt. Dr. Warner szerint fel kell készülnünk rá, hisz a gyógyszerek miatt, amiket jelenleg az infúzióban kap, túl van a máj terhelve. Az a véleménye, hogy az a darab, amit meg tudtunk menteni, nem lesz képes egyszerre ellátni az eredeti funkcióját és regenerálódni is. Az elkövetkező 12-24 órában minden kiderül, addig nem tehetünk mást, mint várakozunk.
Sam a könnyeit nyelve a szája szélét rágta, ahogy hallgatta a doktornő szavait.
– Ugye bemehetek hozzá?
– Persze. Az egyes elkülönítőt jelöltem ki neki.
– Köszönöm, Carolyn. – állt fel Sam, és a két nő együtt indult el a gyengélkedő felé.
* * *
Sam remegő gyomorral, összeszorult torokkal lépett a kislánya ágya mellé. Leült az ágy mellett álló székre és reszkető kézzel simított ki egy hajtincset a kicsi homlokából.
– Három öltéssel össze kellett varrnunk a homlokát, de nem nagyon fog látszani. – mondta halkan Carolyn Lam a kicsi hajtövénél levő kötésre célozva.
Az ezredes nem tudott megszólalni, csak nézte a pici lány arcocskáját, a vékony karján levő gipszet, a bal keze fejébe vezetett infúziót. Szívét összeszorította a félelem, tudta, nem élné túl, ha elveszítené őt. Fejében visszhangoztak Carolyn szavai, ahogy a májátültetésre célzott. Tisztában volt vele, hogy a kislány szervezetének sajátosságai miatt akkor sem találnának neki megfelelő donort, ha a vércsoportja alapján ez lehetséges lenne.
– Megyek, tájékoztatom apámat a helyzetről. – szólt halkan Carolyn, majd mikor Sam biccentett hozzátette: – Daniel és Teal’c bejöhetnek?
– Persze. – válaszolta az ezredes, de tekintetét nem vette le a kislánya arcáról.
Amikor a két barátja belépett, Sam elmondta nekik, amit a doktornőtől megtudott. Mikor hangot adott azon félelmének, hogy mit jelenthet, ha nem indul be a májregeneráció, Teal’c a vállaira tette a kezeit és higgadt, halk hangon szólt:
– Janet Carter ereiben két harcos vére folyik, akik átörökítették a küzdelemre való képességet a gyermekükre. Hiszem, hogy győztesen fog kikerülni ebből a csatából.
Sam hiába nyitotta szóra az ajkait, nem jött ki hang rajtuk, így csak biccentett a barátjának. Igen, Teal’c, aki szintén szülő volt, átérezte a fájdalmát, és a tőle megszokott megfontolt bölcsességgel próbált erőt adni a nőnek.
Teltek az órák és a három barát szótlanul üldögélt Janet ágyánál. Carolyn óránként ellenőrizte a kislány állapotát és Cassandra is megjelent néhány percre, aki még mindig saját magát hibáztatta a történtekért. Sam hiába próbálta megnyugtatni, hogy senki sem okolja a balesetért, és Daniel is nyomatékosította, hogy a rendőrség szerint az ütközés elkerülhetetlen volt, a fiatal nő végül sírva ment vissza a szobájába.
Késő éjjel volt, mikor Sam kopogásra kapta fel a fejét, és legnagyobb meglepetésére Landry tábornok lépett a helyiségbe.
– Uram!
– Tájékoztattam az Elnököt a történtekről, Sam, a legjobbakat kívánja.
– Köszönöm, uram. – biccentett az ezredes. – Tudom, hogy várják a jelentésem…
– Nem, Sam, a jelen körülmények között senki sem kérné, hogy ezzel foglalkozzon. Holnap délelőtt 10 órakor Reynolds ezredes és Dr. Meyer jelentést tesz O’Neill tábornoknak és nekem az eredményekről. Ne törődjön most ezzel. – nyugtatta meg a tábornok a helyettesét, majd elbúcsúzott a kis társaságtól.
* * *
Jack még mindig a Sam laborjában hallottak hatása alatt volt, mikor a késő esti órákban belépett Cassandra szobájába. A fiatal nő a felhajtott háttámlának támaszkodva, felhúzott térdekkel kuporgott. A férfi tekintetét nem kerülték el a lány sírástól vörös szemei.
– Hé, Cass! – lépett hozzá a tábornok és leült az ágy szélére.
– Hogy-hogy még itt vagy?
– Nos, amiatt, ami történt, holnap délelőttre halasztottuk a megbeszélést, szóval ma éjjel itt alszom. – Cassie zavart tekintetét látva Jack folytatta: – Igen, Cass, tudom, hogy nem egyedül voltál mikor a baleset történt.
– Ki mondta el? – húzogatta a takarója szélét feszengve a lány.
– Daniel. – majd a fiatal nő felvont szemöldökét látva hozzátette: – Néhány órával ezelőtt bementem Sam laborjába, hogy rákérdezzek, miért nincs még kész a jelentése, és Daniel finoman elküldött a fenébe, hogy hagyjam már Sam-et békén, merthogy a kislánya van a műtőben. Mikor rákérdeztem később Landry-nél, mondta, hogy igen, épp az iskolából vitted haza, amikor a baleset történt. – Jack rövid ideig elgondolkozva nézett maga elé, majd folytatta: – Nem mondtad, hogy férjhez ment és gyereke van. – a tábornok hangja szinte szemrehányóan hangzott.
– Sosem beszéltünk Sam-ről, mióta szakítottatok. – jelentette ki Cassandra. – Egyébként nincs férjnél.
– Hm? – húzta fel a szemöldökét Jack. – És a gyerek?
– Miért nem tőle kérdezed meg, amit tudni akarsz? – kerülte ki az egyenes választ a lány.
– Nem hiszem, hogy szívesen szóba állna velem. – vonta meg a vállát a tábornok.
– Csak ugyanazt tudom mondani, amit hét éve is mondtam: nem tudod, míg nem próbálod.
Jack elgondolkozva felsóhajtott. Igen, Cassie heteken át veszekedett vele annak idején, hogy hívja fel Sam-et, és beszéljék meg a dolgot. A lány nem tudta, hogy ő megtette, bár csak addig jutott el, hogy a nő számát tárcsázta, majd mielőtt a telefonja kicsöngött volna letette. Biztos volt benne, hogy Sam hallani sem akar róla, másrészt viszont a kisördög ott motoszkált benne, miszerint, amit látott a reptér előtt, az elég egyértelmű volt. Most is ezen gondolkozott. Vajon igaza volt, és Sam tényleg összejött újra Shannahan-nel és gyereket szült neki? De miért nem házasodtak össze? Vagy nem a rendőrtől van a gyereke, hanem más valakit talált? Tudta, hogy Cassandra-t hiába is faggatná, egy szót sem tudna belőle kihúzni, így inkább felállt, és elbúcsúzott.
– Próbálj meg aludni. Holnap reggel majd benézek. – nyomott egy puszit a lány homlokára.
Cass bólintott, majd mielőtt Jack elérte volna az ajtót halkan utána szólt:
– Tudod, Jack, még most sem lenne késő…
A tábornok keze megállt egy pillanatra a kilincsen, majd anélkül, hogy bármit is reagált volna, elhagyta a szobát.
A szobája felé ballagva azonban Jack-et nem hagyta nyugodni, amit Cassie mondott. Nem tudta kiverni a fejéből azt a tényt, hogy Sam-nek van egy kislánya, és furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon hány éves lehet a gyerek, ahogy az is, hogy a nyomozótól vagy valaki mástól van-e. Most már értette, miért nem akart a nő Atlantisz parancsnoka lenni. Talán már terhes volt, mikor visszajött Colorado Springs-be, és ezért nem tért vissza a CSK1-be? Esetleg váratlanul maradt terhes Shannahan-től, és emiatt kérte a visszahelyezését a Parancsnokságra, gondolta, ahogy visszaemlékezett arra, amikor a nő alig több, mint hat évvel ezelőtt kérelmezte, hogy visszajöhessen a CSKP-ra. Igen, ez tűnt számára a leglogikusabb magyarázatnak.
A tábornok a gondolataiba merülve ért oda a szobája ajtajához, és nyitotta ki annak ajtaját a mágneskártyájával. Akárhogy is, ő eljátszotta az esélyt, hogy Samantha Carter az övé legyen, és a nő most egy másik férfivel boldog, és annak a másik férfinek a gyerekéért aggódik a gyengélkedőben, konstatálta, miközben levetkőzött és ledőlt az ágyra.