* * *
Az elkövetkező órákat Sam ugyancsak a kislánya ágya mellett töltötte, bár sokkal nyugodtabban, mint az elmúlt napokban, és Dr. Lam megelégedésére enni is képes volt már. Daniel és Teal’c is visszatértek a tennivalóikhoz, így Sam egyedül üldögélt a gondolataiba merülve. Halk torokköszörülésre kapta fel a fejét, és meglepődve látta, hogy Jack áll az intenzív szoba ajtajában.
– Carolyn megengedte, hogy felkelj? – nézett érdeklődve a férfire, akinek jól láthatóan nehezére esett a mozgás.
– Mondjuk… – felelte Jack, majd Sam felvont szemöldökei láttán hozzátette: – Na, jó, nem tudja, hogy itt vagyok.
– Nem lesz boldog… 
– Túléli. – vonta meg a vállát a tábornok, és nehézkesen leült az ágy másik oldalán álló székre.
Néhány percig szótlanul ültek, mindketten a békésen alvó kislányt figyelték, végül Sam törte meg a csendet.
– Mikor bejöttél épp a születésére gondoltam. Ugyanígy ültem az újszülött osztályon az inkubátor mellett, figyeltem, ahogy aludt, és azért imádkoztam, hogy minden rendben legyen vele. – mondta a nő halkan.
– Inkubátor? Koraszülött volt? – kérdezett vissza Jack.
– Igen. A 34. héten született. Vasárnap délelőtt volt, ebédet készítettünk Cassie-vel, mikor elkezdett görcsölni a hasam, és úgy éreztem szétszakad a derekam a fájdalomtól. Először azt hittem, hogy Braxton-Hicks összehúzódás, mert néhány nappal korábban, mondta az orvosom, hogy számíthatok rá. Először nem tulajdonítottam jelentőséget neki, nem is tartott hosszú ideig, alig pár másodpercig. Azonban mikor 15-20 perc múlva megismétlődött már furcsának éreztem, és eszembe jutott, hogy a szülésznő és az orvos is mondták, hogy a Braxton-Hicks nem fáj, csak kellemetlen. Azután már szabálytalan időközönként, de folyamatosan jelentkeztek a fájások, és jobbnak láttam, ha Cass bevisz a kórházba. Miközben a betegfelvételnél vártunk, elfolyt a magzatvíz. Azonnal a szülőszobára vittek. Attól kezdve már a fájások is szabályosabb időközönként jöttek, és egyre intenzívebbé váltak. – Sam elhallgatott egy rövid időre, ahogy visszagondolt azokra a fájdalommal és félelemmel teli órákra, majd sóhajtva folytatta: – Végül, éjjel 10 óra 12-kor megszületett Janet. Alig pár pillanatra láthattam csak, a neonatológus azonnal elvitte a koraszülött intenzívre. Fél óra múlva jött vissza azzal a hírrel, hogy Janet szíve és a belső szervei tökéletesen működnek, de néhány napig légzés rásegítésre lesz szüksége, és tüdőérlelő infúziót kapott. Másnap reggel mehettem be hozzá először. Hihetetlenül pici volt, 33 centi és 2200 gramm. Az újszülött orvos azonban megnyugtatott, hogy minden rendben lesz vele, és az agyi funkciói is normálisak. Két napig kellett csupán segíteni a légzésben, a harmadik és negyedik napon már egyre többet lélegzett önállóan, az ötödiken pedig már egyáltalán nem volt szüksége lélegeztetésre. Akkor foghattam először a kezembe. – Sam elmosolyodott az emlék hatására, és távolba révedő tekintettel folytatta: – Leírhatatlan érzés volt. Gyönyörű kisbaba volt, hosszú végtagokkal, pici vékony ujjacskákkal, kis kerek arccal, és hófehér pihés fejjel. Tíz nap után vihettem haza, akkor már rendesen szopott, és elérte a súlya a 2500 grammot. Emlékszem az első otthon töltött éjszakánkon egész éjjel az ágya mellett ültem és… – Sam elharapta a mondatot, mikor rádöbbent mit is akart mondani, és gyötrelmes kifejezés jelent meg az arcán.
Igen, Sam azon az éjszakán, a pici lány ágya mellett ülve arra gondolt, hogy bár Jack vele lenne. A várandósság hónapjaiban is elmondhatatlanul hiányzott neki a férfi, de akkor, azon az éjjelen, ahogy figyelte a kisbaba nyugodt lélegzését, álmában néha megrebbenő apró kezeit még inkább gyötörte Jack hiánya. Ahogy az elkövetkező években is oly sokszor, főként, mivel Janet minél nagyobb lett, annál inkább hasonlított az apjára.
– Sam? – szólította meg csendesen Jack a gondolataiba merült nőt.
– Bocsáss meg, csak elgondolkoztam. – nézett kissé zavarodottan a férfire Sam.
– Semmi gond. – intett a kezével a férfi. – Miért döntöttél végül úgy, hogy visszajössz a Parancsnokságra? – kérdezte rövid hallgatás után Jack.
– Nemigen láttam más lehetőséget. Minden nap kétszer majd’ másfél óra utazás a Nellis és a házam között egy újszülött mellett nem volt megoldható. Azt terveztem, hogy a 12 hetes szülési szabadság után még 3 hónapig csak részidőben dolgozom, de az akkor is napi 7-8 óra az útidővel együtt. Arra gondoltam, hogy ha véletlen valami gond van, és haza kell mennem, nem mindegy, hogy 15 perc vagy több mint egy óra, mire hazaérek. Mikor hat hetes volt, akkor kértem a visszahelyezésem, és két hónapos korában költöztünk vissza Colorado Springs-be. Két hétig Daniel-nél laktunk, de sikerült gyorsan találnom egy házat, ami elég nagy hármunknak és csendes helyen van. Daniel segített dadát is találni Janet-nek. Az egyik szomszédasszonya ápolónő volt közel 25 évig a helyi gyerekkórházban és néhány héttel azelőtt lett nyugdíjas, ahogy mi visszaköltöztünk. Már akkor is sokat segített, mikor még Daniel-lel éltünk, amíg én házat kerestem, ő vigyázott Janet-re. Végül,  mikor vissza kellett jönnöm dolgozni, ő lett Janet bébiszittere és a mai napig is ő vigyáz rá, ha úgy adódik.
– Most már értem, miért volt a hosszú betegszabadság, majd később a három hónapos részmunkaidő. – biccentett Jack. – Mikor megkaptam a jelentést erről annak idején, nem tudtam mire vélni, főként, hogy már akkor is csak személyes ok volt megjelölve indoklásként, ahogy az áthelyezési kérelmedben is.
– Ez tűnt ésszerűnek, mert így a szabályzat szerint nem kérhet tőlem senki további magyarázatot.
Rövid időre ismét csend telepedett közéjük, amit ezúttal Jack tört meg.
– Ha nincs ez a baleset, elmondtad volna valaha, hogy van egy lányom?
Sam mélyet sóhajtott, és bár fel volt készülve erre a kérdésre, mégsem tudta, mit válaszoljon. Számtalanszor elgondolkozott ezen, és azt is tudta, hogy Janet-et, ahogy egyre nagyobb lesz, annál inkább fogja foglalkoztatni a kérdés, hogy miért nincs apja.
– Nem tudom…
– Hm? – vonta fel kérdőn a tábornok a szemöldökét, és amikor Sam ránézett látta az enyhe megbántottságot és felháborodást a tekintetében.
– Mégis mit vársz tőlem? Mit mondjak erre? Azok után, ami történt… Van fogalmad róla, mit éreztem akkor? Tudod, nem hiszem, hogy kettőnk közül neked kellene a sértett felet játszani.
Bár Sam halkan beszélt, Jack mégis jól érezte az indulatot a hangjában és látta a keserűséget a tekintetében. Igen, a nőnek igaza volt, ő az utolsó, akinek joga lett volna számon kérni bármit is, hisz’ ő volt az, aki mindent tönkretett. Törte a fejét, mit is mondhatna, azon túl, hogy térden csúszva illene a nő bocsánatáért esedeznie. Mielőtt azonban bármit is szólhatott volna, a szeme sarkából látta, hogy Sam közelebb húzza a székét Janet ágyához.
Sam, aki a kis kirohanása után a kislánya felé fordult, észlelte, hogy a gyerek ébredezik. Közelebb ült az ágyhoz, és mosolyogva, lágyan simogatta a kicsi fejét.
– Mama… – szólt halkan Janet.
– Itt vagyok, édesem. – válaszolta a nő. – Hogy érzed magad?
– Fáj még…
– Ugyanúgy?
– Nem, már nem annyira. – ingatta a kislány a fejét a párnán. – Szomjas vagyok.
Sam az ágy melletti szekrényre készített pohár vízért nyúlt, másik kezével megemelte kissé a kislány fejét, és ajkához tartotta a szívószálat.
– Csak pár kortyot és lassan. – intette a gyereket.
Janet ivott néhány kortyot, majd hálás tekintettel nézett az anyjára.
– Köszönöm.
– Szívesen. – válaszolta Sam, majd visszatette a poharat a szekrényre.
– Mami? Mi történt velem? – kérdezte a kislány enyhén zavarodottan, ahogy végignézett begipszelt karján.
– Mire emlékszel? – kérdezett vissza az anyja.
– Csak arra, hogy mentünk Cassie-vel haza és arról beszélgettünk, hogy mi legyen a vacsora, aztán Cass kiáltott valamit és… – a kislány elhallgatott, és megingatta a fejét, jelezve, hogy másra nem emlékszik.
– Autóbaleset történt, Jan. Egy teherautó ütközött Cassandra autójába.
– És Cassie? – kérdezte a gyerek riadtan.
– Jól van, csak az egyik karja tört el. – nyugtatta Sam a kicsit. – Te viszont sajnos súlyosabban megsérültél, a karod, a bokád és két bordád is eltört és Carolyn-nak meg kellett műtenie a hasad. Viszont most már minden rendben lesz, bár még egy darabig itt kell maradnod.
Jack eddig csendben figyelte az anya és lánya közötti kommunikációt. Csodálattal nézte, amint Sam szeretettel és türelmesen beszélt a kicsi lánnyal. Mivel Janet Sam felé fordította a fejét, őt nem láthatta, a férfi pedig nem tudta, szóljon-e valamit. Óvatosan megmozdult a széken, mert kissé kényelmetlen volt számára az ülés, de ahogy testhelyzetet változtatott a szék enyhén megreccsent alatta. A kicsi a hang irányába fordította a fejét, és szemei kikerekedtek, arcán döbbenet jelent meg.
– Papa? – nézett Janet nagy szemekkel a tábornokra, majd vissza az anyjára.
Sam Jack-re nézett, látta az arcán az elképedést, és a kérdést a tekintetében, miszerint honnan tudja a kislány, hogy ő az apja.
– Igen, Janet. – bólintott Sam.
– Eljöttél meglátogatni? Szólt a mami, hogy beteg vagyok? – tudakolta elámulva a kislány az apja arcát tanulmányozva.
– Ühm… nos, én… – hebegte Jack, nem igazán tudva, mit is mondjon.
– Nem egészen, Janet. – segítette ki a nő a férfit. – A papád csak egész véletlenül volt itt. Mivel a baleset során megsérült a májad, új májat kellett kapnod és édesapád májának egy részét ültették át neked, hogy meggyógyulj. – magyarázta Sam a kislánynak.
– Oh… – lehelte a kicsi, és figyelmesen szemlélte az apja arcvonásait. – Kicsit másképp nézel ki, mint a képen. – jelentette ki végül.
– Képen? – kérdezte Jack.
– Igen. A maminak van egy képe kettőtökről. Illetve, most már nekem, mert a mama megengedte, hogy megtartsam.
Jack továbbra is értetlen tekintetét látva Sam hozzátette:
– Janet nemrég megtalálta azt a képet, amit Daniel készített kettőnkről évekkel ezelőtt a tónál.
– Ah… értem. Akkor ezért ismertél fel. – nézett Jack a kislányra.
Mielőtt a gyerek válaszolhatott volna, Dr. Lam viharzott be a helyiségbe.
– Tábornok, ön a legrosszabb páciens, akivel valaha találkoztam. – szögezte le, majd mosolyogva a kislányra nézett: – Jobban érzed magad, Janet?
– Igen, köszönöm. – válaszolta udvariasan a kislány, de tekintetét egy pillanatra sem vette le az apja arcáról.
– Ivott néhány kortyot, mikor felébredt, és azt mondja, nem fáj már annyira a hasa. – tájékoztatta az orvost Sam.
– Remek. – biccentett Carolyn, majd hozzá fűzte: – Gyerekorvosnak kellett volna mennem, akkor nem kellene akaratos tábornokokkal vesződnöm. – csóválta a fejét a doktornő. – Ideje, hogy visszamenjen az ágyába, uram. – jelentette ki határozott hangon, Jack-re nézve.
– Doki, nézze…
– Nincs vita. Pihennie kell, értse meg. – szakította félbe a tábornokot kategorikusan a főorvos.
– Ehm, Carolyn, nem lehetne, hogy Jack Janet-tel maradjon? – kérdezte Sam, majd a doktor „hát te is…” tekintetét látva folytatta: – Úgy értettem, hogy említetted korábban, Janet visszakerülhet a korábbi szobájába és ott a másik ágy szabad, nekem nincs rá szükségem.
– Nincs? – kérdezte csodálkozva az orvos.
– Nem, én le tudok feküdni a régi szobámban, és akkor Jack maradhatna Janet-tel. – magyarázta Sam, majd a tábornok felé fordult: – Ha akarod…
– Ugye velem maradsz, papa? – nézett a kislány esdeklően az apjára, majd mikor ő bólintott, a főorvos felé fordult: – Kérlek, Carolyn, engedd meg! – könyörgött Janet a doktornőnek.
– Nem bánom. – emelte fel a kezeit megadóan Dr. Lam. – Viszont az infúzió kihúzásáért még számolunk, tábornok. Tudja, a makacsságnak is vannak határai… – dohogott, majd a belépő nővérek felé fordult. – O’Neill tábornoknak készítsék el az egyes elkülönítőben levő másik ágyat, azután Janet-et is átvisszük oda.
– Másik szobát kapok? – kérdezte a kislány.
– Igen, itt csak a műtét utáni napokban kell lenniük a betegeknek. – magyarázta Janet-nek Carolyn. – Miután átvittünk a másik szobába, kapsz enni is, úgyis vacsora idő van már. Éhes vagy?
– Kicsit. – bólintott a kislány.
– Susan, kérem, kísérje át a tábornokot a szobájába, és küldje be Stevens nővért. – szólította meg a doktornő a másik nővért, majd Jack felé fordult: – Legyen olyan jó, és tegye, amit mondtam. Hamarosan átvisszük Janet-et is.
Jack morgott valamit az orra alatt, és kelletlenül felemelkedett a székéről.
– Szót kell fogadnod, papa. Mikor betegek vagyunk, azt kell tennünk, amit mondanak nekünk, hogy minél hamarabb meggyógyuljunk. – szólt a kislány az apjához.
Jack, ahogy ránézett a gyerekre, majdnem felnevetett a kicsi arckifejezését látva. Janet arcán ugyanaz a kifejezés jelent meg, mint az anyjáén, mikor valami tudományos tézist magyarázott. „Mini-Carter.” – jegyezte meg magában.
– OK, de csak a te kedvedért. – kacsintott a kislányra, majd hagyta, hogy a nővér kiterelje a szobából.
Carolyn intett Sam-nek, hogy beszélni szeretne vele, majd eltávolodott néhány lépésnyit az ágytól.
– El kell távolítanunk a katéterét. – mondta fojtott hangon, mikor Sam mellé lépett.
– Nem lehetett volna még akkor, mikor aludt?
– Sajnos nem, egyrészt, mert nem biztos, hogy felébredt volna arra, hogy WC-re kell mennie, másrészt látnom kellett milyen a vizelet, ami távozik.
– Jól van. – bólintott Sam, és a kislány ágyának jobb oldalához lépett.
– Hívatott, doktornő? – kérdezte a belépő Monica Stevens.
– Igen. Ki kell vennünk Janet katéterét, és szükségem van a segítségére. – válaszolta Dr. Lam, majd a kislányhoz lépett. – A műtét előtt el kellett végeznünk egy beavatkozást, ami talán kicsit rémisztő lesz most neked. – kezdte magyarázni a gyereknek, hogy mi fog történni. – Katéternek hívják, ez egy nagyon vékony műanyag cső, amit a húgyhólyagodba vezettünk, hogy a vizelet, amit a szervezeted termel a műtét alatt és később, mikor még aludtál, el tudjon távozni. Most ezt a csövet el kell távolítanunk, hogy rendesen tudj WC-re menni.
Sam látta a megjelenő szorongást a kislánya arcán, és megfogta a bal kezét.
– Fájni fog? – kérdezte Janet ijedten.
– Nos, inkább kellemetlen lesz. Ha pontosan azt teszed, amit kérek, akkor pillanatok alatt kész leszünk. Fordítsd ki, kérlek a bal lábad behajlítva, mintha így fekve akarnál törökülést csinálni. Monica megtartja a combod, hogy rendesen lássam, mit csinálok. Megígérem, hogy nagyon óvatos leszek, de nem szabad mocorognod.
– Jan, nézz rám, édesem! – kérte Sam halkan a kislányát, majd mikor a kicsi ráemelte félelemmel teli szemeit, folytatta: – Nekem is csináltak már ilyet régebben, mikor műtöttek. Tudom, hogy félsz, de minden rendben lesz, csak néhány pillanatig fogod érezni. OK? – mikor a kislány bizonytalanul bólintott, Sam Carolyn-ra nézett és a szemével jelezte, hogy kezdheti.
A kislány felhúzta és kifordította a lábát, ahogy Dr. Lam kérte, a nővér pedig lágyan megfogta a kislány combtövét, majd Carolyn a tőle telhető legóvatosabban kihúzta a katétert.
Abban a pillanatban, ahogy a cső megmozdult a kislány reflexszerűen össze akarta zárni a combjait, és sírva fakadt.
– Fáj…
Sam a kislánya fölé hajolt, homlokát a homlokához érintette, kicsit megszorította a kezecskéjét, másik kezével pedig az arcát simogatta.
– Sss, mindjárt vége. – nyugtatgatta a gyereket.
– Kész is vagyunk. Kinyújthatod a lábad. – jelentette ki Carolyn, majd mosolyogva a gyerekre nézett. – Igazi kis hős vagy. Most már nem fáj, ugye?
A nővér betakarta a kislányt, aki közben nem-et intett a fejével. Sam letörölte a kicsi lány könnyeit, és megpuszilta a homlokát.
– Jól van, akkor mehetünk is a másik szobába. Áttolunk ezen az ágyon, és ott majd átfektetünk a másikra. Jutalmul pedig, amiért ilyen remekül helytálltál az imént, kaphatsz valami igazán finomat. – mondta Carolyn, és intett a nővérnek, hogy vihetik a kislányt.
– Zselét? – kérdezte a kicsi lány aprót csettintve pici ajkaival.
– Persze, miért ne? – nevetett a doktornő.
– Hozok neked a kantinból. Mindjárt megyek utánad. – szólt Sam, majd miután a nővér kitolta a kislány ágyát a szobából, ő is elhagyta a helyiséget.
* * *
Mikor Sam belépett a kórterembe, melyet Janet most már az apjával osztott meg, érdekes kép fogadta. Jack félig ülő helyzetben valami pépes dolgot kanalazott, jól látható utálattal az arcán, mellette pedig egy nővér állt határozottan, karba tett kezekkel. A másik ágyon Janet helyezkedett el ugyanabban a pózban, és Daniel adagolta a szájába ugyanazt az ételt, amit Jack is kapott. A kislány arcán hasonló kifejezés ült, mint az apjáén. Teal’c a két ágy közötti széken ült, és feszült figyelemmel vizslatta apát és lányát, ahogy táplálkoztak.
– Nem túl kellemes… – jegyezte meg Janet a következő falatnál.
– Számból vetted ki a szót. – duruzsolt a tábornok, és a nővér felé nyújtotta a félig kiürült tányért.
– Addig egy lépést sem mozdulok, míg meg nem ette mindet. – ingatta a középkorú nő öntudatosan a fejét.
– Maga már Fraiser idejében is itt volt ugye? Ezt a napóleoni viselkedést csak tőle tanulhatta. – zsörtölődött tovább Jack, de engedelmesen beletette a következő falatot a szájába.
– Mutathatnál jó példát legalább azzal, hogy nem morogsz, mint egy vén tengeri medve. - csipkelődött Daniel a tábornokkal.
– Pilóta vagyok nem tengerész, hogy lennék tengeri medve. – vágott vissza a tábornok.
– Ettől függetlenül Daniel-nek igaza van. – állt meg Janet ágya mellett Sam, és letette a kezében tartott desszertes kelyhet az ágy mellett álló szekrénykére.
– Mondtam már papa, hogy ha meg akarunk gyógyulni, mindent úgy kell tennünk, ahogy mondják. – szólt kissé kioktató hangnemben Janet, majd büszkén közölte: – Elfogyott, én győztem!
– Ah, ez a gyerek már most sokkal okosabb, mint én… – vigyorgott Jack, majd ismét a nővér felé nyújtotta az ezúttal már üres tányért, és visszahanyatlott a párnájára. – Elégedett?
– Igen, tábornok. – bólintott a nő, majd egyenes háttal elhagyta a kórtermet.
– Megkaphatom a zselét, mami? – nézett a kislány olyan szemmel az édességre, mint éhes farkas a bárányra.
– Persze. – biccentett az anyja, és helyet cseréltek Daniel-lel, hogy most már ő tudja etetni a gyereket.
– Ő persze kaphat, én nem… – durcáskodott játékosan a tábornok.
– Én jó voltam, azt csináltam, amit mondtak. Még akkor is csak kicsit sírtam, mikor azt a ka… katé… izét kiszedték. – szegte fel az állát büszkén a kislány.
A felnőttek nem bírták ki kacagás nélkül, bár Jack-nek komoly fájdalmat okozott a nevetés.
– Katéter. – segítette ki Sam még mindig mosolyogva a gyereket.
– Az. – biccentett a következő falat zselével a szájában Janet, majd az apjához fordult: – Neked is volt?
– Igen.
– Te is sírtál, mikor kivették? – nézett őszinte érdeklődéssel Janet a tábornokra.
Sam a férfire nézett, és feszengését látva kuncogni kezdett. Jack imádta ezt; számtalanszor előfordult, mikor együtt dolgoztak, hogy a nőből az ő bugyuta tréfálkozásai hatására előtört a kuncogás, majd zavartan szorította össze a szája szélét, és hajtotta le a fejét, ahogy most is.
– Tudod, egy tábornok nem sír, főként nem az én koromban. Kellemetlen lenne. – válaszolt Jack a kislánynak, de közben a Sam arcán megjelent gödröcskéket nézte.
– Sírni nem szégyen. A mama mindig ezt mondja. – vonta meg ép vállát a gyerek.
Jack ismét felült, lábait lelógatta az ágy oldalánál, majd a kislányra nézett, és egy pillanatra elakadt a szava.
– Piros zselét eszel? – kérdezte elképedve.
– Persze, milyet, másmilyent? – válaszolta Janet olyan hangsúllyal, mintha a világon csakis piros zselé létezne.
– Kéket, például. – nézett a szeme sarkából Sam-re a tábornok.
– Uh, tudom, hogy nem illik az ételre azt mondani, hogy rossz, de elképzelhetetlen, hogy megegyem a kék zselét, az valami szörnyű. Bár a maminak az a kedvence, ő meg a pirosat nem szereti.
– Igen, tudom. – bólintott elgondolkozva Jack. – Én is a pirosat szeretem.
– Tényleg? – kerekedtek ki a kislány szemei a csodálkozástól. – Kérsz belőle?
– Nem, köszönöm. Különben is, ahogy korábban elhangzott, én nem érdemlem meg a desszertet, mert nem viselkedtem jól. – eresztett el egy színpadias sóhajt a férfi.
– Ne szomorkodj, papa, majd legközelebb te is kapsz. – felelte a kislány olyan stílusban, mintha ő lenne a felnőtt, az apja pedig a gyerek.
Sam-ből erre ismét előtört a kuncogás, miközben az utolsó kanál édességet tette Janet szájába. Visszahelyezte a kelyhet a tálcára, majd egy szalvétával megtörölte a gyerek száját. A vizespohárért nyúlt, és a kislány ajkaihoz emelte, hogy tudjon inni.
– Köszönöm, mami.
– Szívesen. 
– Ki kell mennem a mosdóba. 
Sam szólt az egyik nővérnek, aki kihúzta a kislány karjába rögzített branülből az infúziót, majd Sam óvatosan felsegítette a kislányt, aki összeszorított ajkakkal kelt ki az ágyból, láthatóan fájdalmat okozott neki a mozgás. Mikor visszaértek a fürdőszobából a nő lefektette, majd betakarta a gyereket, a nővér pedig visszadugta az infúziót.
– Álmos vagyok. – ásított a kislány.
Sam fekvő helyzetbe állította az ágyat és megigazgatta Janet takaróját.
– Elmegyek én is lefeküdni, reggel találkozunk. Ne ijedj meg, ha nem vagyok itt, mikor felébredsz. Ezzel a piros gombbal tudod idehívni a nővéreket. Bármi gond van vagy WC-re kell menned, megnyomod, és ők azonnal itt lesznek. OK?
– OK. – bólintott a kislány.
– Jó éjt, édesem.
– Jó éjt, mami. – válaszolta a gyerek, miközben a szemecskéi már lecsukódtak.
Teal’c és Daniel is elköszöntek, majd magára hagyták Sam-et és Jack-et. Sam figyelte néhány pillanatig az alvó kislányt, majd Jack-hez fordult:
– Szükséged van valamire?
– Nem, köszönöm. Menj, pihenj le, rád fér az alvás.
– Rendben. Reggel találkozunk. Jó éjt. – biccentett Sam, majd még egyszer megsimogatta a kislánya fejét, és elindult az ajtó felé.
– Jó éjt.
* * *
Másnap korán reggel Jack halk motoszolásra és suttogó hangokra ébredt. Először azt sem tudta, hol van, majd eszébe jutottak az előző délután és este eseményei. Oldalra fordította a fejét, és rémülten ült fel az üres ágy láttán. Illetve csak akart felülni, mert abban a pillanatban, ahogy fel akart emelkedni, a fájdalomtól felnyögve rogyott vissza az ágyba.
– Hogy az a… – nyögte Jack összeszorított ajkakkal.
– Siet valahova, tábornok? – hallott egy női hangot, és mikor kinyitotta a szemét, látta, hogy az egyik nővér Janet-et kíséri vissza a fürdőszobából.
– Most már nem. – ingatta a fejét a férfi, mély levegőket véve.
– Jó reggelt, papa. – köszönt vidáman Janet.
– Neked is, Janet. – válaszolta Jack félig nyitott szemekkel. – Merre jártál?
– Mosdóban. – felelte a kislány, miközben a nővér lefektette, és betakarta.
– Szeretne kimenni a fürdőszobába, uram? – lépett a középkorú ápolónő Jack ágyához.
– Megoldom, köszönöm. – dünnyögte a férfi, aki elképzelhetetlennek tartotta, hogy a reggeli szükségleteit egy vadidegen nő előtt végezze.
– Ahogy gondolja. – hagyta rá a nővér, aki közben feljegyzett néhány adatot Janet kartonjára.
Jack épp visszaért a fürdőszobából, amikor Dr. Lam lépett a kórterembe.
– Jó reggelt! – köszöntötte a pácienseit, majd először Janet ágyához lépett. – Hallom, nyugodtan telt az éjszakája, Miss. Carter. – tréfálkozott mosolyogva a kislánnyal, akiből édes kuncogást váltott ki a viccelődés.
Jack - aki közben elérte az ágyát, és leült a szélére - erre felkapta a fejét, és egyik szemöldökét felvonva nézett a gyerekre. Mintha Sam-et látta volna, ahogy a kicsi vidám szemeit, gödröcskés arcát, kissé lehajtott fejét figyelte. Ahogy a kislánya arcvonásait tanulmányozta, megállapította, hogy bár az ő ajkait, és szemformáját örökölte, ezt leszámítva Janet szinte szakasztott mása az anyjának. Csak fél füllel figyelte az orvos és a gyerek közötti beszélgetést, miközben fekvő helyzetbe tornászta magát az ágyon.
– Jól van, Janet. – fejezte be a doktornő a kislány vizsgálatát. – Délután majd kicseréljük a kötést a hasadon, meg ki kell vennünk a varratok egy részét is.
– Fájni fog? – nézett a kicsi rémülten az orvosra.
– Kellemetlen lesz, sajnos. – bólintott Carolyn.
– Tegnap is ezt mondtad, de az inkább fájt, nem pedig kellemetlen volt. – felelte Janet enyhe szemrehányással a hangjában.
– Sajnálom, Janet, hidd el, nem akartam neked fájdalmat okozni, de nem tudtam másként megoldani. Egy kis varratszedésért pedig nem altathatlak el, eleget aludtál az utóbbi időben. – simogatta meg kedvesen a kislány arcát a doktornő, majd Jack felé fordult: – Önnek is része lesz egy varratszedésben délután, tábornok.
Jack biccentett, hogy tudomásul vette, majd eszébe jutott valami.
– Doki, mi lenne, ha először nekem csinálná meg, utána Janet-nek, hogy lássa, nem olyan szörnyű a dolog.
– Nem bánom. – bólintott Carolyn, majd ismét a kislány felé fordult: – Előtte azonban, nemsokára, átviszünk egy másik helyiségbe, megröntgenezzük a karod és a bokád, hogy lássuk, hogyan gyógyulnak a törött csontok, utána reggelizhetsz is.
– Nem fog fájni? – kérdezte ismét a kislány, és a tekintetében jól látszott, hogy a tegnapi katéter eltávolítás egy időre beleivódott kicsi agyába.
– Semmit sem fogsz érezni, megígérem. Csak nyugton kell feküdnöd, és egy gép lefényképezi a csontjaidat. – nyugtatta meg a doktornő a gyereket.
– Hát jó. – sóhajtott színpadiasan a kislány.
Miután az orvos és a nővér elhagyták a kórtermet apa és lánya félig ülő helyzetben heverészett az ágyban. Jack behunyt szemmel, gondolataiba merülve pihent, mikor Janet bizonytalan hangon szólította meg:
– Papa, alszol?
– Nem. Valami gond van? – nézett a kislányra a férfi.
– Nincs… csak… gondolkoztam… – harapta be a szája szélét Janet.
„Tényleg anyja lánya.” – vélekedett Jack.
– Mégpedig? – vonta fel kíváncsian a szemöldökét a tábornok.
– Azon, hogy… te meg a mami, miért nem éltek együtt. Mama mondta, hogy volt egy félreértés köztetek.
– Igen, így volt. – bólintott a férfi, és várta, hogy a kislány folytassa.
– Miért nem beszéltétek meg?
– Tudod, néha mi felnőttek is csinálunk butaságokat, amiket később nagyon megbánunk.
– Ha megbántad, akkor miért nem hívtad fel a mamit?
– Mert tudtam, hogy nagyon megbántottam őt, és azt hittem, nem akar beszélni velem.
Néhány pillanatig mindketten a gondolataikba merültek, végül ismét Janet törte meg a hallgatás csendjét.
– Biztos vagyok benne, hogy a mami akart volna beszélni veled. – szögezte le a kislány. – Szeretted őt?
– Igen, Janet, mindennél jobban szerettem őt. – válaszolta őszintén Jack.
– És most?
– Hm? – vonta fel a tábornok a szemöldökeit, holott jól tudta, hova akar kilyukadni a gyerek.
– Szereted még?
Jack elmélázva figyelte Janet kíváncsi tekintetét, érdeklődő arcvonásait, és tudta, semmi értelme hazudni a gyereknek.
– Igen, Janet, szeretem a mamádat. Ugyanúgy, ahogy évekkel ezelőtt is szerettem.
– Ti felnőttek néha tényleg nagyon buták vagytok. – jelentette ki a kislány, majd apja értetlen tekintetét látva hozzá tette: – A mami is szeret téged még mindig. Ő mondta.
Jack nem tudta, mit is válaszolhatna erre. Nem tartotta elképzelhetőnek, hogy a nő azok után, ahogyan ő bánt vele, még mindig érezne iránta valamit, de ugyanakkor ismerte annyira, hogy tudja, a kislányának nem hazudna.
– Egyszer az iskolában kicsit összevesztünk Molly-val - ő a legjobb barátom - mert én akkor Jenny-vel és Sandra-val játszottam ugróiskolát, és Molly azt hitte, már nem akarok a barátja lenni. Aztán mondtam neki, hogy attól, hogy néha másokkal is játszom, mindig ő lesz a legjobb barátom, és kibékültünk. – magyarázta a kislány az apjának. – Meg kellene mondanod a maminak, hogy szereted, és akkor ismét együtt lehetnétek és… – a kislány nem fejezte be a mondatot, és Jack érdeklődve nézett rá.
– És…
– Akkor lehetnél igazán az apukám. – folytatta Janet halkan.
Jack összeszoruló szívvel nézett a kislány bánatos arcára, és hirtelen átfutott az agyán, amit korábban Cassandra mondott neki, miszerint még most sem késő. Talán igaza lenne Janet-nek, és Sam tényleg szereti őt még azok ellenére is, ami történt? Erre célzott volna Cassie is? Nem tudta, mit is válaszolhatna a gyereknek, de azt igen, hogy még, ha Sam tényleg úgy is érez iránta, mint korábban, ő nagyon a lelkébe gázolt azon a hét évvel ezelőtti éjszakán, és nem volt biztos benne, hogy a nő valaha is meg tudna neki bocsátani. Egyet viszont tudott. Ő harcolni fog, mindent el fog követni azért, hogy valahogy jóvátegye a hibáját és teljesülhessen Janet kívánsága, és ő tényleg az apja lehessen.
Jack szóra nyitotta a száját, bár nem tudta, mit is mondhatna a gyereknek, mikor kinyílt a kórterem ajtaja és Dr. Lam lépett be a korábbi nővérrel.
– Kisasszony, utazunk kicsit. – sétált Janet ágyához. – Megcsináljuk azt a vizsgálatot, amit az imént említettem, aztán Martha hoz neked és a papádnak is reggelit. – intett a fejével a doktornő a nővér felé, aki épp a gyerek infúzióját húzta ki a barnülből.
– A mami ott lesz?
– Nem volt még itt? – nézett kíváncsian az orvos a kislányra.
– Nem. – ingatta Janet a fejét.
– Nos, még csak hét óra van – pillantott Carolyn az órájára – lehet, hogy még alszik. Nagyon fáradt volt, keveset pihent a baleset óta. Viszont, ha szeretnéd, megkérem az egyik nővért, hogy ébresszék fel, és mire visszajövünk itt lesz.
– Majd én megnézem, mi van vele. – ajánlotta Jack, majd Carolyn szóra nyíló ajkait látva gyorsan hozzátette: – Megvagyok, doki, nyugi. Ennyi mozgás kell, különben is megőrülök az egész napos semmit tevéstől.
– Jól van, de csak lassan, óvatosan. – intette a főorvos a tábornokot, majd megkérte a nővért, hogy hozzon egy BDU-t a tábornoknak.
Jack, miután megkapta a ruháját, és elvitték Janetet, átöltözött, majd elindult Sam régi szobája felé. Nem esett nehezére betartani az orvos utasítását, még, ha akart volna sem tudott volna sietni, viszont határozottan jólesett neki a séta. Tényleg úgy érezte becsavarodik a gyengélkedőn, és kifejezetten örült neki, hogy legalább a kislánya társaságát élvezheti, még akkor is, ha a gyerek olyan kellemetlen témákat feszeget, mint a szakításuk Sam-mel.
Lassacskán odaért a nő szobájához, és bekopogott, de nem jött válasz. Várt pár pillanatot, majd ismét kopogtatott, ezúttal kicsit hangosabban, de a nő most sem nyitott ajtót. Kissé közelebb hajolva az ajtóhoz fülelt, de semmi hang sem hallatszott ki, így, mivel azt hitte Sam még alszik, a saját mágneskártyáját használva kinyitotta az ajtót és belépett a szobába. Legnagyobb meglepetésére a helyiség üres volt, és az ágy is meg volt igazítva. A férfi azt gondolta, hogy talán valahol útközben elkerülték egymást a nővel, és már indult volna kifele, mikor Sam kilépett a fürdőszobából, Jack szája pedig tátva maradt a látványtól.
A nő feltűzött hajából néhány tincs enyhén nedvesen hullott a vállaira, arca kipirult volt a zuhanyozástól, de nem is ez tartotta fogva a tábornok tekintetét, hanem, hogy Sam egy szál bugyiban és melltartóban állt előtte. A férfi akaratlanul is végighordozta szemeit a nő tökéletes alakján, a vörösre festett lábkörmöktől, a kecses bokán és vádlin át a hosszú combjain, kerek csípőjén, karcsú derekán, izmos hasán, majd tekintete a nő telt keblein állapodott meg. Nagy nehezen felemelte tekintetét Sam - még az előbbinél is vörösebb - arcára. A nő kikerekedett szemei, elnyíló ajkai jól tükrözték a döbbenetet és zavarodottságot, amit a férfi jelenléte okozott.
– Jack! – nyögte az ezredes feszengve, majd megköszörülte a torkát. – Mit keresel itt? Janet-tel van valami gond? – jelent meg a rémület hirtelen a nő tekintetében.
Jack nagyot nyelt, mielőtt meg tudott volna szólalni, és hihetetlen erőfeszítésébe került, hogy tekintetét a nő arcán tartsa, és ne vándoroljon le ismét a testére, mely bőrének fehérségét a fekete fehérnemű csak még jobban kiemelte.
– Nem, semmi baj. Nemrég ébredt fel, eddig jól elvoltunk, most viszont elvitték megröntgenezni a karját és a bokáját, és kicsit hiányolt.
– Oh, nem gondoltam, hogy ilyen korán felébred. – konstatálta Sam a hallottakat, majd az egyik székhez lépett és villámgyorsan belebújt a korábban odakészített topba. – Khm… nem muszáj megvárnod, megyek rögtön, csak… – hebegte zavarában, miközben a nadrágjáért nyúlt.
– Persze, rendben… akkor én vissza is megyek. Később találkozunk. – motyogta a tábornok, majd a tőle telhető leggyorsabban elhagyta a szobát.
Sam az ágyra rogyott, mikor Jack mögött becsukódott az ajtó. A térdeire könyökölt, és a tenyerébe hajtotta az arcát. Hihetetlen zavarba jött attól, ahogy a férfi ránézett, a tekintetében jól tükröződő elismeréssel vegyes vágyakozással. Nem mintha szégyellte volna a testét, hisz’ a szülés után gyorsan visszanyerte a korábbi alakját, egyrészt mert alig néhány kilót hízott, másrészt a rendszeres edzéseknek köszönhetően. Sokkal inkább feszélyezte az, hogy Jack gyakorlatilag meztelenül látta és láthatóan élvezte a látványt.
Sam sóhajtva felállt és befejezte az öltözködést, majd sietős léptekkel a kislánya kórterme felé vette az irányt.
* * *
Két hét telt el a műtét óta, Sam visszatért a munkájához, de napközben többször is meglátogatta Janet-et és Jack-et. A kislány napról-napra jobban érezte magát, és az ereje is visszatért a lassan normálissá váló táplálkozástól, így egyre inkább unatkozott a gyengélkedőn. Sam hiába hozott otthonról néhány játékot a gyereknek, és az otthoni laptopját is elhozta, amire feltöltött jó néhány mesét, és gyerekfilmet, Janet ezek ellenére is nehezen viselte a kórházi tartózkodást.
Az ezredes az iskolába is ellátogatott, ahol beszámolt Janet tanárnőjének a fejleményekről, és arról, hogy a kislány leghamarabb a karácsonyi szünet után mehet iskolába. Miss. Brant összeírta az elmaradt leckéket, aminek Sam kifejezetten örült, mert legalább a tanulással jobban telt az idő a kislány számára. Bízott benne, hogy mivel a Phoenix teljesen elkészült, és minden teszt sikeres volt, így nem lesz olyan sok elfoglaltsága, és lesz ideje tanulni a gyerekkel.
Egyik nap, mikor a nő belépett Janet kórteremébe, a kislányt Cassandra-val találta kettesben.
– Szia, mami! – köszöntötte vidáman a gyerek az anyját, majd tekintetét ismét az előtte levő sakktáblára szegezte.
– Sziasztok! – viszonozta a köszönést Sam, majd Cass-re emelte kíváncsian a tekintetét. – Jack hol van?
– Landry tábornok irodájában, ha jól értettem videokonferenciát tartanak az Elnökkel. – válaszolta a fiatal nő.
Végszóra belépett az emlegetett férfi, Sam legnagyobb meglepetésére egyenruhában. Miután üdvözölték egymást, az ezredes kérdőn nézett Jack-re, akinek arckifejezése elárulta, hogy foglalkoztatja valami.
– Vissza kell mennem Washingtonba. – bökte ki a tábornok végül.
– Elmégy? – nézett kétségbeesetten Janet az apjára.
– Igen, Janet, sajnos.
– Nem akarom, hogy elmenj.
– Én sem akarom, de muszáj.
– Nem fogsz visszajönni többé. – jelentette ki a kislány sírásra görbülő ajkakkal.
– Miért ne jönnék? – lépett a gyerek mellé az apja.
– Mert eddig sem jöttél soha. Most pedig elmégy, és én nem látlak többé. – válaszolta a kicsi, most már sírva.
– Janet, figyelj rám. – ereszkedett le a kislány ágya szélére Jack. – Akkor jövök, amikor csak akarod. Ha sűrűbben nem is, de hétvégéken mindig itt tudok lenni, és minden este felhívlak telefonon, ha szeretnéd. Sőt, te is felhívhatsz engem bármikor.
– Megígéred?
– Esküszöm, Janet. – emelte fel a jobb kezét a férfi, és játékosan megborzolta a kislány haját.
– Ha szeretnétek, a laptopomon Skype-on is tudtok beszélgetni. – tette hozzá Sam, aki közben szintén leült a kislány ágyának másik oldalára.
– Jó ötlet. – nyugtázta Jack. – Így még láthatjuk is egymást, akár minden nap. Ma kedd van, ha minden jól megy pénteken este, de legkésőbb szombat reggel vissza tudok jönni, és egész hétvégén itt leszek veled. OK?
– Igen. – törölte meg a kislány a keze fejével könnyes szemeit. – Aztán, ha meggyógyultam, elmehetünk a tavadhoz? – kérdezte reménykedve Janet az apját.
– Uhm, nos… – Jack nem tudta, mit válaszolhatna, mert tisztában volt vele, hogy nem az ő dolga erről dönteni.
– Kérlek, papa, úgy szeretném. A mami mondta, hogy gyönyörű hely. – könyörgött a kicsi.
– Majd, mikor felépültél, visszatérünk erre a kérdésre. OK? – felelte kitérően a tábornok.
– Nem akarod, hogy elmenjünk? – szegezte fürkészve a tekintetét Janet az apjára.
– Miért ne akarnám? Szeretném, Janet, de ez nem elsősorban tőlem függ. Meg kell beszélnünk Dr. Lam-mel, hogy neki mi a véleménye róla, mert ez egy hosszú, fárasztó út, azon kívül édesanyádnak is van beleszólása ebbe.
– Ó, én biztos vagyok benne, hogy a mami akarna jönni. Ugye, mama? – nézett az anyjára a kislány.
– Én… öhm… maradjunk annyiban, hogy amikor hazajöhetsz, megkérdezzük Carolyn-t, mit szól hozzá. – tért ki az egyenes válsz elől Sam is.
– Mihez? – kérdezte a belépő Dr. Lam, aki épp az utolsó néhány szót hallotta.
– Szeretnék elmenni a papa nyaralójába, mikor meggyógyultam, de a mama és a papa azt mondják, hogy neked is bele kell egyezned.
Carolyn a két, jól láthatóan, zavarban levő felnőttre nézett, majd vissza a kislányra, akinek arcocskája és szemei reménykedést tükröztek. A doktornő érezte, hogy Sam és Jack csak kifogásként hozta fel, hogy neki is bele kell egyeznie az utazásba, viszont az is nyilvánvaló volt számára, hogy ez a két ember még mindig szereti egymást. Annak ellenére, hogy ő semmit sem tudott arról, hogy az ezredes és a tábornok miért szakítottak, ahogy arról sem, hogy miért nem tudatta Sam Jack-et a terhességéről, biztos volt benne, hogy valami komoly oka lehetett a másik nőnek.
– Az én véleményem az – kezdte lassan, megfontoltan a doktornő – hogy ha néhány fontos szabályt betartotok, nincs akadálya az utazásnak. Persze, semmi szaladgálás, megerőltető kirándulás. A bokád és a karod is szépen gyógyul, még 10 nap, maximum két hét és levehetjük a gipszet. Viszont azután még egy-két hétig gyógytornászhoz kell járnod. A friss, hűvös hegyi levegő még jót is tenne Janet-nek. – intézte utolsó mondatát már a felnőttekhez az orvos.
– Akkor mehetünk. – biccentett boldogan mosolyogva a kislány.
Sam és Jack egymásra nézett egy pillanat erejéig, és tudták, hogy a személyes érzéseiket félre kell tenniük a gyerek érdekében. No, nem mintha Jack nem vágyott volna mindennél jobban arra, hogy ismét Sam-mel lehessen a tónál, azonban a férfi azzal is tisztában volt, hogy a nő nem biztos, hogy akar vele lenni. Ráadásul még mindig nem tudta, hogy van-e Sam-nek valakije.
Sam-nek hasonló gondolatok cikáztak az agyában. Nem tudta, hogy Jack-nek van-e barátnője, nemigen tartotta elképzelhetőnek, hogy aszkéta életmódot folytatott volna az elmúlt években. Annak ellenére, hogy szeretett volna elutazni a tóhoz, az a gondolat, hogy kettesben legyen Jack-kel feszélyezte. Lelkileg igen nehezen viselte az elmúlt heteket, és nem csak Janet miatt, hanem a tábornok jelenléte miatt is. Most érezte igazán, hogy mennyire hiányzott neki a férfi az elmúlt hét évben, és hogy - bár magának sem szívesen vallotta be - még mindig ugyanúgy szerette őt, mint korábban. Miközben azzal nyugtatta magát, hogy végül is nem lesznek kettesben, hisz’ a kislányuk is velük lesz, beleegyezően bólintott.
– Rendben, feltéve, hogy mindketten kapunk szabadságot, ott tölthetünk néhány napot.
– Szuper! – lelkendezett Janet.
– Főként, hogy az már karácsony környéke. – tette hozzá Cass a szeme sarkából Sam-et és Jack-et figyelve.
– Akkor ott tölthetjük a karácsonyt. – ujjongott a kislány.
– Hm, ennyire ne szaladjunk előre, Jan. Először teljesen rendbe kell jönnöd, azután tervezgessünk. – csitította a kislányát Sam.
Az ajtón ekkor halk kopogtatás hallatszott, majd Harriman őrmester kukkantott be.
– Elnézést a zavarásért, asszonyom, uram! A kapuszolgálat az imént jelezte, hogy a járműve előállt, tábornok. – azzal a férfi már be is csukta maga mögött az ajtót.
– Végszó. Este hívlak a mamád mobilján. – sóhajtott Jack, majd a kislányához hajolt, és puszit nyomott a homlokára. – A régi még a számod? – fordult Sam-hez.
– Persze. – bólintott a nő.
– Jól van. – állt fel Jack.
A búcsú kissé hosszúra nyúlt, Jack fájó szívvel köszönt el a sírdogáló kislányától, és az ajtóból még egyszer visszanézve figyelte néhány pillanatig az anyja nyakába boruló gyereket és Sam-et, ahogy a kicsi lányt vigasztalta a hátát simogatva.