5. fejezet
Új év, új élet
Az Újév első napjának reggelén Sam és Jack a Parancsnokságra mentek, hogy a férfit onnan sugározzák fel a Phoenix-re. Miután a tábornok távozott, Sam tartott egy rövid megbeszélést Reynolds-szal és Mitchell-el, majd körüzenetben tájékoztatta a Parancsnokság dolgozóit a kialakult helyzetről, 11 óra előtt öt perccel, pedig az Elnök titkárnőjének asztala előtt állt. Néhány perc várakozás után az ezredes bebocsátást nyert az ország első emberéhez, és ahogy belépett a hatalmas irodába, deja vu érzése támadt, ugyanis ott ugyanazokat a személyeket találta, akiket néhány héttel korábban. Legnagyobb meglepetésére azonban Jack-en és Vidrine tábornokon kívül John P. Jumper, a Légierő Vezérkari Főnöke is jelen volt. Sam azonnal vigyázzba vágta magát, és tökéletes tisztelgést produkálva szólalt meg:
– Samantha Carter ezredes parancsukra jelentkezik, Uraim!
– Pihenj, ezredes! – válaszolta Jumper tábornok, miközben az Elnök is üdvözölte Sam-et.
– Örülök, hogy ismét látom, ezredes. Kérem, foglaljon helyet. – mutatott Hayes az egyetlen üresen álló fotel felé.
Sam a felajánlott hely felé lépett, épp Jack-kel szemben és röpke mosolyt küldött a férfi felé.
– Köszönöm, Elnök Úr! Bár más körülmények között találkoztunk volna ismét. – válaszolta az ezredes, miközben helyet foglalt.
– Nos, igen. Ezért is kérettük, ezredes. – bólintott Vidrine tábornok. – Bár Landry tábornok szerencsésen túl van a műtéten, és az orvosai szerint az állapota a körülményekhez képest jó, ennek ellenére a felépülése után sem térhet vissza az aktív szolgálatba. Ez azt jelenti, hogy Ön, mint a jelenlegi helyettese veszi át a Csillagkapu Parancsnokság vezetését.
– Értem, Uram. – bólintott Sam. – Megkérdezhetem, mennyi időre?
– Hogy’ érti ezt? – kérdezett vissza Vidrine.
– Nos, Uram, feltételezem, hamarosan kineveznek valakit állandó jelleggel. Arra irányult a kérdésem, hogy lehet-e már tudni, mennyi ideig tarthat a dolog.
– Ezredes, úgy látom félreértette a tábornok szavait. – szólt közbe Jumper. – Önt nevezzük ki a Csillagkapu Parancsnokság vezetőjévé. Hétfőtől.
– Hogyan? – kerekedett ki a szeme Sam-nek ámulatában. – Én, Uram?
– Egy-egy tábornoki csillaggal a vállapjain, természetesen. – fűzte hozzá az Elnök, magában mosolyogva a nő kétkedő arckifejezése láttán.
– Ó… én… nem is tudom, mit mondjak. – hebegte Sam. – Köszönöm.
– Megérdemelte, ezredes, megdolgozott érte. – biccentett Jumper tábornok. – Jack?
– Ó, igen! Gratulálok, Carter! – somolygott a szólított, majd Sam felé nyújtott két „Szigorúan bizalmas” feliratú dossziét. – Az egyikben az új megbízatásának, a másikban pedig az előléptetésének a dokumentációja található. Holnap délelőtt 11 órakor tartjuk az előléptetési ceremóniát az Andrews Bázis dísztermében, a kinevezése pedig hétfőn reggel 8-tól érvényes.
– Értettem! – majd kis késéssel hozzátette: – Uram!
– Nos, akkor, holnap találkozunk, ezredes. – állt fel az Elnök, jelezve, hogy a rövidke megbeszélésnek ezennel vége. – Gratulálok!
– Igen, Uram! Köszönöm, Uram! – állt fel Sam, aki még mindig alig tudta elhinni, ami történt.
– Ahogy Jumper tábornok is mondta, megérdemelte, ezredes. – mosolygott a nőre az ország vezetője.
Jack követte Sam-et a titkárnői irodán keresztül a folyosóra, majd a parkolóba, ahol már majdnem a férfi autójánál voltak, mikor Jack megbökte a könyökével a szótlanul sétáló nőt.
– Hé, jól vagy?
– Ne haragudj, elgondolkoztam. – nézett bocsánatkérőn az ezredes a tábornokra.
Sam ekkor vette észre, hogy gyakorlatilag azt sem tudja, hol vannak, úgy elmerült a gondolataiban.
– Nem mondod… – somolygott a tábornok.
– Miért éppen én, Jack? – állt meg Sam a férfivel szemben.
– Tessék? – vonta fel meglepetésében a szemöldökét Jack.
– Miért rám esett a választás?
– Mert - mint Landry helyettese - te vagy az egyetlen lehetséges személy.
– Te javasoltál a posztra?
– Ah, értem már, hova akarsz kilyukadni. Arra gondolsz, hogy a személyes érzéseim irántad befolyásolták a döntésem. Nem, Sam, Vidrine tábornok javasolt. Sőt, ami azt illeti, én is ma reggel tudtam meg. Amire ideértem, Jumper és az Elnök már döntöttek. Tulajdonképpen engem meg sem kérdeztek, mi a véleményem.
– Oh…
– Sam, figyelj. Még, ha lett is volna beleszólási jogom, nem azért esett volna rád a választásom, mert szeretlek, hanem, mert te vagy az a személy, aki leginkább alkalmas a posztra. Ugyanúgy rászolgáltál erre az előléptetésre, ahogy az összes többire is. – mondta Jack, és a nő láthatta a tekintetében a büszkeséget és az őszinteséget. – Gyere, ebédeljünk meg valahol. – nyitotta ki a kocsija utas oldali ajtaját Jack Sam-nek.
– Rendben. – adta beleegyezését a nő, miközben beszállt az autóba.
– Jut eszembe, ugye nem mégy vissza Springs-be? Holnap úgyis itt kell lenned ismét. – kérdezte a tábornok, miközben ő is beült a járműbe.
– Nem hoztam váltás ruhát.
– Mondd Cass-nek, hogy pakoljon neked össze, a többit a Phoenix és az Asgard sugár elintézik. Persze csak, ha van kedved maradni. No, és, ha Janet-nek nem okozna problémát.
– Ebéd után megbeszélem vele.
– Jól van. Örülnék, ha együtt tölthetnénk ezt az estét kettesben. – mosolygott Sam-re Jack, miközben kikormányozta az autót a parkolóból.
– Igen, én is. – viszonozta a mosolyt a nő.
Sam és Jack a Fehér Háztól néhány háztömbnyire levő kis olasz étteremben ebédeltek, majd Sam felhívta Cassandra-t. A kislányával azonban nem sikerült beszélnie, Cassie elmondása szerint ugyanis épp hóember építési projectben vannak Brian-nel és Teal’c-kel. Cass azonban megnyugtatta Sam-et, hogy Janet kitűnően szórakozik, nem tartotta valószínűnek, hogy a kislánynak problémát okozna, ha csak másnap találkozna az anyjával. Sam ekkor megkérte a fiatal nőt, hogy pakoljon össze neki néhány dolgot, és kérje meg Teal’c-ket, hogy vigye magával a Parancsnokságra, onnan fel tudják sugározni a Phoenix-re, majd neki Washingtonba.
Egy óra múlva érkezett meg Sam és Jack a férfi házához. Miután beléptek a házba Jack lesegítette a nő kabátját, és miközben a fogasra akasztotta, Sam mélyet sóhajtva lépett a nappaliba. Egyszerre megrohanták a legutóbbi látogatásakor itt történtek emlékei. Enyhén összerezzent, mikor megérezte Jack kezét a vállán. Apró mosolyt erőltetve az ajkaira a válla felett nézett a férfire.
– Rossz emlékek. – inkább kijelentés volt ez Jack részéről, mint kérdés.
– Kissé… – fordult a tábornok felé Sam. – Viszont több a kellemes, mint a kellemetlen. – fonta a férfi nyaka köré a karját a nő.
Jack átkarolta Sam karcsú derekát, és lehajolt, hogy megcsókolja.
– Bocsáss meg egy pillanatra, muszáj átöltöznöm. – szólt Jack, mikor az ajkaik elváltak, majd a nő beleegyező biccentése után elvonult a hálószobába.
Mikor a tábornok néhány perc múlva visszatért Sam-et az egyik ablaknál találta, aki láthatóan a gondolataiba merülve nézte az utca forgalmát. Jack elismeréssel hordozta végig a tekintetét a nő tökéletes alakján. Mindig is szerette őt így látni, és nem csak azért, mert az egyenruha csodásan kiemelte a teste domborulatait, hanem mert a nő olyan természetességgel viselte az egyenruhát, ahogy senki más. Ahogy Jack közelebb lépett, nem kerülte el a figyelmét a nő arcán tükröződő enyhe melankólia.
– Mi a baj? – kérdezte lágyan Jack, miközben Sam mellé lépett.
– Semmi. – rázta meg a fejét az ezredes.
– Sam, hány éve is ismerjük egymást? – kérdezte összevont szemöldökkel a férfi, miközben a vállánál fogva maga felé fordította a nőt – Egyrészt ez az a válasz, amit minden férfi utál, ennél még az is jobb, mikor a nő azt mondja, hogy „semmi közöd hozzá”. Másrészt elég régóta ismerlek már ahhoz, hogy akár a testtartásodból is lássam, ha valami nincs rendben. Szóval?
Sam Jack-re emelte a tekintetét, melyben - a férfi legnagyobb meglepetésére - keserűség tükröződött. A nő mélyet sóhajtott, beharapta az alsó ajkát, kétségtelenül mélyen foglalkoztatta valami.
– Ugye tudod, mivel jár ez az előléptetés, és, hogy kineveztek a Parancsnokság vezetőjének?
– Hááát, nézzük csak… fizetésemelés, jó néhány előjog, a legjobb parkoló…
– Jack, te is tudod, hogy nem így értettem.
– Sejtettem, azonban nem értem, mire gondoltál.
– Hétfő reggel 8-tól ismét a közvetlen felettesem leszel és te is tudod, ez mit jelent. – sóhajtotta a nő. – Nem lehet közöttünk személyes kapcsolat.
– Ah, hogy az… – vakarta meg elgondolkozva a férfi a homlokát. – Nos, én erre már korábban gondoltam.
– Valóban? – szaladtak fel a meglepetéstől a nő szemöldökei.
– Aha. Mondtam, hogy én már reggel tudtam a kinevezésedről.
– És? Most mi lesz?
– Nos, ez igazából tőled függ. – válaszolta titokzatosan a férfi.
– Tőlem?
Jack bólintott, majd az arca hirtelen komollyá vált.
– Tudod, Sam, azon a hét évvel ezelőtti estén nekem is volt egy meglepetésem a számodra. – azzal belenyúlt a nadrágja jobb zsebébe, és a nő elé tartva kinyitotta a kezében tartott kis fekete dobozt. – Ez a gyűrű már jó pár éve lapul itt, talán megérdemelné, hogy a méltó helyére kerüljön.
– Édes Istenem! – nyögte a nő meglepetésében.
Jack figyelte a nő szép arcán átsuhanó érzelmeket, könnyektől csillogó szemeit, ahogy a csodálatosan szép ékszerről rá emelte a tekintetét.
– Nos? – vonta fel a szemöldökét.
– Nos? – kérdezett vissza Sam.
– Válasz? – húzta el kissé a szája szélét a tábornok, holott belül titkon rettegett attól, hogy a nő nem azt fogja felelni, amiben ő reménykedett.
– Volt kérdés? – somolygott Sam.
– Az Isten szerelmére. – nyögte Jack a szemeit forgatva, majd tekintetét a nőébe mélyesztve kérdezte: – Samantha Carter, megtisztelsz azzal, hogy a feleségem leszel?
Sam lenyelte a torkát mardosó könnyeket, és alig hallhatóan lehelte:
– Igen.
– Tényleg?
– Tényleg. – kacagott fel Sam.
– Csúcs! Komolyan kellemetlen lett volna lemondani a lelkészt. – vigyorgott Jack, majd a nő kérdően felvont szemöldöke láttán hozzátette: – Szombat délután háromkor vár bennünket. Így hétfőn reggel 8-kor, mikor beleteszed azt a csinos kis feneked abba a hatalmas bőrfotelbe, már nem kell aggodalmaskodnod az előírások miatt.
Sam elképedve nézett a szeretett férfire, és hitetlenkedve kérdezte:
– Hogy sikerült ezt ma reggel elintézned?
– Említettem az imént az előjogokat. Tudod sokat nyom a latba, ha van a váll lapodon néhány csillag.
A nő elnevette magát, majd huncut csillogással a tekintetében nézett a szempillái alól a tábornokára.
– Nem akartál valamit csinálni azzal a gyűrűvel?
– Ah, hogy azzal…
Jack kivette a dobozból az ékszert, megfogta a nő bal kezét, majd felhúzta a gyűrűsujjára, végül az ajkaihoz emelte a nő kezét és lágy csókot nyomott rá. Sam megilletődve figyelte a férfi mozdulatait, majd csodálattal nézett az ujját ékesítő ékszerre.
– Kíváncsi vagyok rájössz-e, hogy miből készült. – titokzatoskodott Jack.
Sam érdeklődve vizsgálta a gyűrű ezüstös színét, a középen elhelyezkedő érdekes színben ragyogó, borsszem nagyságú, ovális követ. Arra azonnal rájött, hogy az nem gyémánt, hisz’ kristályos csillogásában a fény hatására rózsaszínes-lilás színátmenetek jelentek meg, de maga a gyűrű anyaga is érdekesen ismerős tapintású volt.
– Nos… – kezdte elgondolkozva a nő – a színe alapján lehetne ezüst vagy platina, a fehérarany kissé másabb árnyalatú, de a kő… sosem láttam még ilyet.
– Oh, dehogynem. – bólogatott magabiztosan Jack. – Mind a fém, mind a kő mondjuk úgy, kapcsolódik a munkánkhoz.
– Hogy-hogy?
– Tudod, mivel a csillagkapunak köszönhetem, hogy megismertelek, így olyat akartam, ami szorosan kötődik hozzá és a rajta keresztül megismert világokhoz, fajokhoz. Szóval annyit segítek, hogy sem a gyűrű, sem a kő nem földi anyag.
– Ezt nem mondod komolyan! – Sam döbbenete határtalan volt a férfi szavai hallatán.
– A világ legkülönlegesebb nőjének a világ legkülönlegesebb jegygyűrűjét akartam adni. Nem mondom, hogy egyszerű volt, de, nos, tudod… csillagok a váll lapon, a Föld megmentése néhányszor, baráti viszony az Asgard Flotta főparancsnokával, meg ilyenek, segíthetnek néha. – Sam gyöngyöző kacagása félbeszakította egy pillanatra Jack-et. – A lényeg, hogy felvettem a kapcsolatot Thor-ral, és előadtam, mit akarok. Életem legnehezebb vállalkozása volt elmagyarázni egy Asgard-nak, mi az az eljegyzés és milyen szerepe van a gyűrűnek. A lényeg, hogy mikor megértette végre, mit szeretnék, hajlandó volt segíteni. A gyűrű anyaga neutronium, a kő pedig olyan kristály, mint, ami a Goa’uld hajók vezérlő kristálya. Nem volt egyszerű áttetszőt találni, de ez is Thor-nak köszönhető. Mikor megvolt minden, a hajója kb. 2 perc alatt elkészítette a gyűrűt.
– Jack… – lehelte meghatottan Sam, majd mivel képtelen volt szavakkal kifejezni, amit érzett, karjaival átölelte a férfi nyakát, és szíve minden szerelmével csókolta meg a férfit.
– Köszönöm. – súgta a nő, mikor ajkaik elváltak egymástól.
– Nem, Sam, én köszönöm. Azt, hogy adsz nekem még egy esélyt, hogy bebizonyíthassam…
Jack nem tudta befejezni a mondatot, egy mindkettejük számára ismerős éles, fehér fény megzavarta.
– Remek, akkor most már én is átöltözhetek valami kényelmesebbe. – nyugtázta Sam a nappali közepén hirtelen megjelenő bőröndjét. – Este pedig a hálóban befejezheted, amit most elkezdtél, és mivel tudom, mennyire nem szereted a beszédeket, inkább a tetteket javaslom…
Azzal Sam egy apró csókot nyomott a férfi ajkaira, és útközben felkapva a táskát, a hálóba vonult lecserélni az egyenruháját.
* * *
Másnap Sam és Jack már fél 11-kor az Andrews Légi Bázison volt, és az ezredes úgy érezte ólomlábakon vánszorog az idő. Még akkor is, ha relatív… Mikor Sam, Jack-kel az oldalán, negyed órával az érkezésük után belépett az előléptetési ceremóniához kidekorált díszterembe és meglátta a bekészített székeket, döbbenten toppant meg az ajtóban.
– Jézusom! – nyögte a nő.
– Mi a baj? – lépett mellé Jack.
– Nem mondtad, hogy ennyi ember lesz itt. – mutatott Sam a székekre.
– Ideges vagy? – vonta fel a szemöldökét a tábornok.
– Igen… – sóhajtott a nő. – Tudod jobb volt, mikor a korábbi előléptetéseimnél nem tudtam róla, hogy mi vár rám.
– Ne aggódj, minden rendben lesz.
– Elnézést, uram, asszonyom! – lépett hozzájuk egy katona. – A ceremónia 10 perc múlva kezdődik, kérnem, fáradjon velem, asszonyom.
Sam mélyet sóhajtva biccentett a fiatal férfinek, ismerte az előléptetés forgatókönyvét, miszerint, amíg nem szólítják, a szomszédos helyiségben kell várakoznia. Jack biztató mosolyt küldött a nő felé, majd figyelte, ahogy a leendő tábornok ruganyos léptein elhagyja a helyiséget.
Pontosan tizenegy órakor az Elnök a testőreitől kísérve a helyiségbe lépett, majd Davis őrnagy lépett a pódiumra.
– Jó napot, hölgyeim és uraim, Elnök Úr, Vezérkar Főnök urak, és meghívott vendégeink. A mai napon azért gyűltünk egybe, hogy mindannyian részesei lehessünk Dr. Samantha Carter ezredes előléptetésének dandártábornokká. A ceremónia hivatalos házigazdája George Hammond nyugalmazott vezérezredes. Mielőtt kezdünk, azonban engedjék meg, hogy külön köszönetet mondjak Henry Hayes-nek az Amerikai Egyesült Államok Elnökének, Francis Maynard tábornoknak az Egyesített Vezérkar Főnökének, és John P. Jumper-nek a Légierő Vezérkari Főnökének, hogy megtisztelnek bennünket jelenlétükkel. Ugyanakkor szeretettel köszöntöm Carter ezredes jelenlévő családtagjait, és barátait. Hölgyeim és uraim, kérem, felállva köszöntsék Dr. Samantha Carter ezredest és George Hammond nyugalmazott vezérezredest, majd fennállva hallgassuk meg nemzeti himnuszunkat.
A helyiségben levők egyszerre mozdulva álltak fel, abban a pillanatban a helyiség mindkét ajtaja kinyílt. A pódiumtól jobbra álló ajtón három katona lépett be; az első az Amerikai Egyesült Államok Légierejének zászlóját, a második a Vezérkari Főnökök négycsillagos zászlaját, a harmadik pedig egy egyetlen aranyszínű csillaggal díszített zászlót hordozott, mely az újonnan előléptetett tábornokot illeti majd meg. A másik ajtón a zászlóvivőkkel egy időben belépett a helyiségbe George Hammond, mögötte pedig a leendő tábornok.
Sam mély levegőt vett, mielőtt a helyiségbe lépett, és nyugalmat erőltetve magára haladt korábbi felettese mögött. Ahogy fellépett az emelvényre, és tekintetét végighordozta a jelenlévőkön, óriási erőfeszítésébe került, hogy tovább tudjon menni. Szaporákat kellett pislognia a szemébe gyűlő könnyek miatt, és szorosan összeszorította ajkait, hogy megakadályozza azok remegését. Az első sor közepéről ugyanis - Jack és Cassandra között állva - Janet mosolygott fel rá, csinosan felöltözve sötétkék szoknyácskába a hozzáillő kabátkával, fehér harisnyába bújtatott lábain fekete lakkcipővel, és a haja a kabát színével harmonizáló szalaggal volt hátrafogva. A kislány büszkén kihúzta magát anyja láttán, és Sam szíve szerint azonnal a karjába zárta volna a gyereket. Azonban nem csak Janet látványa hatotta meg a nőt, hanem, hogy Daniel, Teal’c, Cameron, Vala sőt még Carolyn is jelen voltak, mellettük pedig Mark-ot és a családját pillantotta meg. Rajtuk kívül még jó néhány ember jelen volt a Parancsnokság dolgozói közül, többek között Feretti alezredes, Dr. Lee, és szinte minden CSK csapat vezetője.
Jack látta Sam-en, hogy a nőnek nagyon komoly erőfeszítésébe kerül, hogy uralkodni tudjon az érzelmein. Korábban, mikor megemlítette neki, hogy Hammond lesz a házigazda, az is meghatotta a nőt, most pedig láthatóan csak a belérögzült katonai fegyelemnek volt köszönhető, hogy úrrá tudott lenni a síráson.
– Hölgyeim és uraim, a nemzeti himnusz. – jelentette be Davis őrnagy, és a helyiség hátsó részében álló kvartett játszani kezdett.
A himnusz után Davis őrnagy ismét a mikrofonhoz lépett:
– Hölgyeim és uraim, kérem, foglalják el helyüket és engedjék meg, hogy átadjam a szót Hammond tábornoknak.
Miközben a jelenlévők ismét helyet foglaltak a tábornok lépett a pulpitushoz.
– Köszönöm Davis őrnagy. Szeretettel köszöntök én is minden jelenlévőt. Ahogyan Davis őrnagytól hallhatták, a mai napon azért vagyunk itt, hogy tanúi lehessünk országunk egyik legkiválóbb tisztjének és tudósának, Dr. Samantha Carter ezredesnek dandártábornokká avatásának. Nagy megtiszteltetés és öröm számomra, hogy házigazdaként lehetek jelen ezen az eseményen. Nem csak azért, mert nyolc évig ennek a nagyszerű tisztnek a parancsnoka voltam, hanem mert, ahogyan önök közül jó néhányan tudják, Carter ezredes a keresztlányom. – kezdte Hammond, majd néhány mondatban beszélt Sam tudományos és katonai sikereiről, a pályafutásáról, természetesen tekintettel arra, hogy a jelenlevők közül néhányan nem tudtak a Csillagkapu Programról, majd ismét Davis őrnagyé volt a szó.
– Kérem, álljanak fel az előléptetési parancs kihirdetéséhez. – kezdte az őrnagy, majd mikor mindenki felállt, folytatta: – Az Amerikai Egyesült Államok Elnöke, egyetértésben a Vezérkarral, kitüntetett bizalmat helyez Dr. Samantha Carter ezredes hazafiasságába, becsületességébe, mind tudományos, mind katonai képességeibe, és mindezek ismeretében, illetve az elmúlt évek alatt kinyilvánított szolgálatkészsége következményeképpen alkalmasnak találja a dandártábornoki rangra történő előléptetésre. Elfoglalhatják helyüket, és megkérem Jack O’Neill vezérezredest, illetve Miss. Janet Carter-t, fáradjanak ide, és tűzzék fel Carter ezredes új rangjelzéseit, illetve váll lapjait.
Sam tudta, hogy a tábornoki rangjelzést általában az előléptetett személy házastársa és gyermekei tűzik fel - mikor az apját előléptették tábornokká is így történt - mégis meglepték Davis őrnagy szavai. Jack nem volt a férje - egyelőre - és nem gondolta volna, hogy Janet-et életkora miatt felkérik erre. Mivel a kislány jól láthatóan nem lepődött meg, Sam feltételezte, hogy az apja felkészítette a gyereket.
Mire Janet és Jack Sam mellé értek, két katona egy-egy díszes párnával szintén a pódiumra lépett. Az egyik párnán a két tábornoki csillag, míg a másikon a nő blúzára kerülő új váll lapok feküdtek.
Janet ünnepélyes arccal és láthatóan büszkén elvette az elé tartott párnáról az egyik tábornoki csillagot. Jack a karjába emelte a kislányt, aki ügyes mozdulatokkal eltávolította az ezredesi, majd feltette a tábornoki rangjelzést Sam kabátjának váll lapjára, majd ugyanezt megismételte a másik váll lapon is. Mikor Sam levette a kabátot, Janet lecserélte a blúzának váll lapjait is. Sam valószínűsítette, hogy Jack azt is megmutathatta a kislánynak, mit és hogyan kell tennie, sőt abból, amilyen gyorsan ment a gyereknek a művelet, feltehetően gyakoroltatták is vele.
– Gratulálok, mami! – szólt végül Janet és cuppanós puszit nyomott az anyja arcára.
– Köszönöm, édesem! – suttogta elcsukló hangon Sam.
– Gratulálok! – mondta Jack is, majd a nő legnagyobb meglepetésére hozzáhajolt, és apró csókot nyomott az ajkaira.
Sam érezte, hogy elpirul és csak egy zavarodott mosolyra tellett tőle.
– Megkérem Hammond tábornokot, hogy vezényelje le az eskütételt. – szólította fel Davis őrnagy a nyugalmazott vezérezredest.
Jack és Janet hátrébb léptek, Hammond pedig Sam elé állt.
– Emelje fel a jobb kezét és mondja utánam. Én, mondja a nevét…
– Én, Samantha Carter – kezdte a nő, majd ismételte Hammond szavait: – ünnepélyesen esküszöm, hogy támogatni és védeni fogom az Alkotmányt, az országot az Amerikai Egyesült Államok minden ellenségével szemben, legyen az honi vagy külföldi, teszem azt hittel és hűséggel, elfogadom az Amerikai Egyesült Államok Elnökének és mindenkori feletteseim parancsait, hűségesen és legjobb tudásom szerint teljesítem a rám bízott feladatokat, Isten engem úgy segéljen.
– Most pedig megkérem Hammond tábornokot, hogy nyújtsa át a tábornoki zászlót. – szólt ismét Davis őrnagy az eskütételt követően.
Az egy aranycsillaggal ékesített zászlót tartó katona ekkor Hammond-hoz lépett, és előírás szerűen átadta az idős férfinek a zászlót. A nyugalmazott tábornok Sam felé fordult, majd a szabályoknak megfelelően tisztelgés közepette átadta a nőnek a zászlót, aki átvette azt, majd a mögötte álló zászlóhordozónak adta, miközben Davis őrnagy szavai hallatszottak:
– Az Amerikai Egyesült Államok Légiereje személyes zászló használatára jogosítja mindazokat, akiknek az hivatali tisztségüknél fogva indokolt. Ez a zászló jelen lesz minden hivatalos eseménynél, jelezve a tábornoki jelenlétet, ugyanakkor az újonnan előléptetett tábornok irodájában is el lesz helyezve.
A zászlóátadás után Hammond tábornok tisztelgett az immár tábornoki rangra emelt keresztlányának, aki ismét csak a könnyeivel küszködve viszonozta a tisztelgést, majd a nyugalmazott tábornok megpuszilta a fiatal nőt.
– Hölgyeim és uraim, nagy örömömre szolgál, hogy enyém a megtiszteltetés, hogy bemutathatom önöknek, Dr. Samantha Carter dandártábornokot. – lépett egy lépést távolabb Sam-től Hammond, a karjával a nő felé mutatva.
A jelen levő társaság felszólítás nélkül állt fel, és tört ki tapsviharban, mindeközben Janet kicsi lábain az anyjához szaladt, és felé nyújtott egy gyönyörű csokor virágot. Sam érezte, hogy kicsordul egy könnycsepp a szeméből, ahogy felemelte és magához szorított a kislányát, akinek válla felett látta, hogy Jack is mellé lép.
– Hölgyeim és uraim, kérem, maradjanak állva és énekeljük el együtt a Légierő hivatalos dalát.
Az ének után Davis őrnagy felkérte Sam-et, hogy mondjon néhány szót. A nő bármennyire is tudta, hogy ez elkerülhetetlen, gombócot érzett a torkában. Letette a karjából Janet-et, a mikrofonhoz lépett, és mély levegőt vett, miközben a jelenlévők ismét helyet foglaltak.
– Köszönöm, Davis őrnagy. – kezdte Sam és hirtelen fogalma sem volt, hogyan folytassa, annyi gondolat kavargott a fejében. – Először is szeretnék én is köszönetet mondani Elnök úrnak és a Vezérkari Főnök uraknak jelenlétükért, nagy megtiszteltetés ez számomra. Ugyanakkor köszönöm minden jelenlévőnek, hogy megtiszteltek jelenlétükkel. Az elmúlt sok-sok évben nagyon sok ember segítette a pályámat, a munkámat kezdve az akadémiai tanáraimtól a korábbi feletteseimen, munkatársaimon át a barátaimig bezárólag. Van azonban két személy, akik nélkül most nem állnék itt, sőt egyikőjük nélkül talán már nem is élnék. Egyikük az édesapám, Jacob Carter tábornok, aki sajnos már nincs közöttük. Ő az a személy, aki elindított ezen a pályán, akinek a nyomdokaiba lépve, 16 évesen úgy döntöttem én is a Légierő tisztje leszek. Bár sok éven át csak nagyon ritkán találkoztunk, tudtam, hogy mindig velem van és számíthatok a támogatására. A másik személy pedig, akinek a katonai pályám során a legtöbbet köszönhetem, Jack O’Neill vezérezredes, aki bár az első találkozásunk alkalmával világosan kinyilvánította, hogy nem kifejezetten szívleli a tudósokat – Sam itt fél mosollyal a szája sarkában Jack-re sandított, aki mókás fintorral válaszolt a nő kijelentésére – mégis az alatt a nyolc év alatt, amíg együtt szolgáltunk olyan parancsnok volt számomra, akiről bárki álmodhat. Mind katonai, mind vezetői képességeiben példát mutatott számomra, és számos alkalommal mentette meg az életem. – Sam ismét Jack-re nézett egy pillanat erejéig, és próbálta tekintetével szíve összes szeretetét átadni. – Mindazonáltal az, aki az elmúlt 6 évben a legnagyobb szerepet játszotta az életemben, a kislányom, Janet, aki életem minden pillanatát bearanyozza és a legnagyobb öröm számomra, hogy a mai napon itt van velem. – csuklott el Sam hangja, és szüksége volt néhány pillanatra, hogy folytatni tudja, hacsak egyetlen szó erejéig is: – Köszönöm.
Azzal a nő ellépett a pulpitustól, és abban a pillanatban érezte a tenyerébe simuló pici gyerekkezet. Ahogy a jelenlévők felálltak, és tapsvihar követte szavait, Sam nem tudta tovább visszatartani a könnyeit, érezte az arcán végigfolyó könnycseppeket.
Jack a nő másik oldalára állt, kezét a hátára csúsztatta, és lassan végigsimította a derekáig. Sam hálás mosolyt küldött a férfi csendes támogatásáért, és kissé a férfihez dőlt.
– Hölgyeim és uraim, ezennel az előléptetési ceremónia befejeződött. Kérem, csatlakozzanak Carter tábornokhoz az állófogadáson. – lépett Davis őrnagy ismét a mikrofonhoz, majd, mikor a jelenlévők felálltak, Sam-hez lépett: – Gratulálok, asszonyom!
– Köszönöm, őrnagy. – nyújtotta a kezét Sam a férfinek, hisz tudta, a protokoll szerint az őrnagy a kézfogást nem kezdeményezheti.
Miután Sam Jack-kel és Janet-tel lesétált a pódiumról, az összes barátjuk, a Parancsnokság jelen levő dolgozói, és Mark a családjával köréjük sereglett, és egymást túllicitálva gratuláltak a nőnek. Az újdonsült tábornok meghatottan ölelte meg a bátyját, hisz az ő jelenléte, ismerve a férfi Légierővel szemben tanúsított ellenérzését, nagyon sokat jelentett számára. Mikor mindenki a svédasztalhoz vonult, Sam Jack felé fordult, de szavait beléfojtotta az Elnök megjelenése.
– Tábornok, még egyszer gratulálok! – kezdte az ország első embere, és a kezét nyújtotta a nőnek, aki büszke mosollyal az ajkán fogadta el az. – Bármennyire is szeretnék, sajnos nem maradhatok.
– Köszönöm, Uram, nagy megtiszteltetés számomra, hogy ön is jelen volt.
– Ki se’ hagytam volna, Sam. – mosolygott az elnök, majd Janet-hez fordult: – Kishölgy, örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Hogy érzed magad?
– Köszönöm, jól. – válaszolta kissé megilletődötten a kislány, majd gyorsan hozzá tette: – Uram!
– Igazán remek hír. Édesapád említette, hogy nagyon derekasan viselted a műtétet és az azt követő lábadozás heteit.
– Pedig néha nagyon unalmas volt a kórházban, főleg miután a papa visszajött Washington-ba. Addig jól szórakoztunk, sokat nevettünk, még akkor is, ha fájt nevetnünk. Merthogy a papa adta nekem a májának egy részét, hogy meggyógyuljak. Megmentette az életem. – jelentette ki a kislány büszkén.
– Az édesapád rengeteg embernek mentette meg az életét, amióta a Légierő kötelékében szolgál.
– Teal’c azt mondta, hogy a papám egy igazi hős.
– Nem is akarnék vitatkozni ezzel a kijelentéssel. – bólintott mosolyogva az Elnök.
– Elmehetek, mami? Éhes vagyok. – szúrta közbe a kicsi lány, a gyerekektől oly magától értetődő természetességgel.
– Persze, menj, Cassie majd segít. – bocsátotta útjára Janet-et az anyja.
– Örülök, hogy találkoztunk, Elnök úr. – köszönt el udvariasan a kicsi az Elnöktől.
– Úgyszintén. Nagyon ügyes voltál ma, a szüleid igazán büszkék lehetnek rád. – mosolygott Hayes a kislányra, aki boldog mosollyal az arcán szaladt Cassie-hez. – Sajnos muszáj mennem. Engedjék meg, hogy először én kívánjak önöknek sok boldogságot.
Sam nem tudta palástolni a meglepetését, de Hayes csak egy sejtelmes mosollyal válaszolt, majd testőrei gyűrűjében távozott.
– Jack? – nézett felvont szemöldökkel Sam a vőlegényére.
– Gondoltad, hogy az Elnök nem tud róla? – vigyorgott a férfi.
– Na, persze… – somolygott Sam, majd arca komolyra változott: – Köszönöm, Jack.
– Mit? – tettette a tábornok, mintha nem tudná, miről van szó.
– Mindent. – nézett őszinte szeretettel a férfi szemeibe Sam. – Már meg sem kérdezem, hogy sikerült elintézned, hogy még Mark is itt legyen.
– Az Hammond érdeme. Nem tudtam, hogy mennyit tud arról, ami történt közöttünk, így ezt a feladatot rá hagytam.
– Csak annyit mondtam el neki, hogy szakítottunk. – válaszolta Sam, azonban mielőtt folytathatta volna a Vezérkari Főnökök léptek hozzájuk.
– Carter tábornok, sajnálatos módon a kötelesség szólít bennünket. – szólította meg a nőt Jumper.
– Még egyszer gratulálok. – tette hozzá Maynard, majd a kölcsönös kézfogás és tisztelgés után a két magas rangú tábornok távozott.
– Gyere, együnk mi is valamit. – intett Jack a svédasztal felé, ahol a barátaik és Janet jóízűen falatoztak.
– Most már megnézhetem a gyűrűdet, mami? – fogta meg Janet az anyja bal kezét abban a pillanatban, ahogyan Jack és Sam mellé léptek.
– Honnan…
– Tegnap este, míg fürödtél, felhívtam Cass-t, és elmondtam neki, hogy valami Isteni csoda folytán beleegyeztél, hogy hozzám kötöd az életed… – kezdte Jack, amivel kiérdemelt leendő feleségétől egy mókás szemforgatást. – Aztán elmondtam Janet-nek is, és azt is, hogy ma milyen szerepe lesz az előléptetésedkor, de a lelkére kötöttem, hogy ha beszéltek nem szabad elmondania, hogy tud a dologról, főként arról, hogy itt lesz. Teal’c-et akkor hívtam fel, mikor az étteremben, ahol ebédeltünk, kimentél a mosdóba, és kértem, hogy értesítsen mindenkit, és aki csak tud, legyen jelen. Daniel-t pedig akkor hívtam, mikor az este Janet-tel beszéltél.
Sam szóhoz sem tudott jutni, elképesztő volt számára, hogy Jack mindezekre képes volt érte.
– Ez valami elmondhatatlanul gyönyörű, és nagyon jól áll neked, mami. – mondta ámulva Janet az anyja kezét az arca előtt tartva.
– Köszönöm, Jan. Te pedig rendkívül ügyes voltál ma, borzasztóan büszke vagyok rád. – hajolt le Sam, és puszilta meg a kislány homlokát.
– George nagypapa megmutatta reggel, hogy mit hogyan kell csinálnom. Először nagyon izgultam, de a papa azt mondta, ne aggódjak, végig mellettem lesz.
A fogadás még közel két órán át tartott, azután a társaság lassan kezdett feloszlani.
– Ha gondoljátok, akár indulhatunk is. – kezdeményezte Jack a távozást.
– Jó ötlet – nézett az órájára Carolyn – anya szalonjában egy óra múlva várnak, Sam.
– Tessék? – nézett kikerekedett szemekkel az újdonsült tábornok a doktornőre.
– Holnapra mégis csak szükséged van egy ruhára, felételezem, nem tudsz az ingujjadból kihúzni egyet. – somolygott a doktornő, majd hozzátette: – Mondjuk úgy, hogy ez a Landry család nászajándéka. Anya ragaszkodik hozzá, hogy az ő szalonjában válassz ruhát.
– Oh, köszönöm, Carolyn. – válaszolta meghatottan Sam.
Sam tudta, hogy Carolyn anyja alkalmi ruha tervezéssel foglalkozik, számtalanszor látta már egy-egy alkotását, amik mindig lenyűgözték egyszerű bájukkal, eleganciájukkal. Nagy örömmel töltötte le, hogy Mrs. Lam egyik csodálatos ruhakölteményében vonulhat az oltár elé másnap.
A parkoló felé menet a társaság azt is megbeszélte, hogy ki hol tölti az éjszakát. Mark és a családja Hammond tábornoknál éjszakázik, Teal’c, Cassandra és Brian pedig Carolyn édesanyjánál, míg Vala és Mitchell Cameron egyik gyerekkori barátjánál húzzák meg magukat éjszakára.
– Én is Kim-nél alszom ma. – jelentette ki Janet, mikor már a parkolóban voltak.
– Nem hinném, hogy ez túl jó ötlet. – ingatta a fejét Sam.
– Miért? – kérdezte egyszerre Carolyn és Janet, majd a doktornő folytatta: – Anya külön kérte, hogy Janet is nálunk aludjon.
– Van neki most épp elég baja, Carolyn. – hárított Sam.
– Ah… – legyintett a doktornő. – Apa szerencsére jobban van, és legalább anya gondolatai is elterelődnek kicsit a kórházról.
– Mami kérlek. – könyörgött a kicsi lány. – Különben is Cassie azt mondta, hogy biztosan örülni fogtok neki, ha kicsit még kettesben lehettek. Meg holnap is Kim-nél alszunk, mert az meg a… hmm… nász… hmm… nászéjszakátok, bár fogalmam nincs ez mit jelent.
A felnőttek jóízűen elnevették magukat a kislány kijelentése hallatán, még Sam is elmosolyodott, holott arcszíne zavarában paradicsom vörösre változott.
– Remek. – csapta össze a kezét Jack. – Daniel majd hazavisz engem, ti pedig mehettek az én autómmal vásárolgatni.
|