A férfi föléje hajolt, egyik könyökén megtámaszkodott, hogy ne nehezedjen a nőre, másik kezével pedig beletúrt selymes hajába. Szemébe nézett, majd ajkait lágyan a nő ajkaihoz érintette. A nő szenvedélyesen viszonozta csókját, miközben egyik kezét szerelme tarkójára csúsztatta, másikkal pedig átölelte a férfi derekát. Ő csak erre a bátorításra várt, korábban a nő haját cirógató keze most megindult lefelé, lágyan érintve a nő kerek melleit, karcsú derekát, keskeny csípőjét, majd keze visszafele is bejárta ugyanezt az utat. Térdét a nő combjai közé helyezte, ajka elvállt a nő ajkától, de csak azért, hogy végigcsókolja az imént a kezeivel feltér­képezett gyönyörű női testet. Mikor a férfi ajka a melleihez ért a nő felsóhajtott, és teste meg­remegett, ahogy combján érezte a férfi vágyát.
Ekkor egy éles sivító hang hallatszott, és a nő riadtan kapta fel a fejét.
Sam kinyitotta a szemeit, légzése szapora volt az elmúlt hetekben sokadszorra átélt álom hatá­sára. Automatikusan nyúlt az éjjeliszekrény felé és lenyomta a még mindig sivító ébresztő­órát. Visszahanyatlott a párnájára, behunyta szemeit, és próbálta visszaidézni az álmot. Nem volt nehéz, hisz a néhány hete átélteket álmodta újra és újra minden éjjel. Elmosolyodott az emlékek hatására, olyan boldog volt akkor, mint még soha. Aztán jött a fekete leves, és kide­rült, hogy semmi sem az, aminek ők hitték.
Sam felkelt, tudta, hogy minden gondolat csak még fájdalmasabbá teszi az egészet. Kiment a konyhába, bekapcsolta a kávéfőzőt, majd átment a fürdőszobába zuhanyozni.
Fél óra múlva már felöltözve itta a kávéját a konyhában és beleharapott a pirítósába, bár egy­általán nem volt éhes.
Miközben a kenyeret rágcsálta, gondolatai ismét a hetekkel ezelőtti küldetésen történtek és egy gyönyörű barna szempár felé kalandoztak. Emlékezett az első találkozásukra – legalábbis azt hitték, akkor látják egymást először – mikor úgy érezte, mintha mindig is ismerte volna őt, emlékezett a bizalomra, amit az első perctől érzett iránta, és emlékezett az első együttlétükre. És emlékezett arra is, mikor Brenna elmondta nekik, hogy ők nem azok, akiknek eddig hitték magukat, és a lassan visszatérő emlékek oly fájdalommal töltötték el a szívét, hogy azt hitte szétszakad bele. Ekkor megértette, miért volt ismerős neki a férfi, miért bízott meg benne annyira, és megértette a legszörnyűbbet is, miszerint ami történt azt el kell felejteniük. Bár nem beszéltek erről a visszatértük óta, Sam tudta, érezte, hogy Jack-et ugyanúgy érintették a történtek, mint őt.
Az utcáról beszűrődő kiabálás visszarántotta a valóságba, ránézett az órájára, és rádöbbent, hogy alig fél órája van a ma reggeli eligazításig. Kapkodva kereste a kocsi kulcsát, kiszaladt az autójához, és a sebességhatárral nem törődve száguldott a Parancsnokság felé.
* * *
A CSK-1 tagjai már mindannyian a tárgyalóban ültek, még O’Neill ezredes is, pedig általában ő szokott utolsóként érkezni. Kérdően néztek rá, mikor felszaladt a lépcsőn és lihegve kö­szöntötte a többieket.
- Jó reggelt! – nyögte Sam, miközben próbált egyenletesen lélegezni.
- Minden rendben, Carter? – kérdezte O’Neill ezredes.
- Igen, Uram, csak kissé késve indultam otthonról. – válaszolta Sam elpirulva, majd leült az ezredessel szemben Teal’c mellé.
O’Neill kérdőn felvonta a szemöldökét, de ekkor belépett Hammond tábornok így Sam-nek nem kellett tovább magyarázkodnia.
A tábornok intett a kezével, hogy maradjanak ülve, majd elkezdte az eligazítást. Sam próbált figyelni, de gondolatai minduntalan elkalandoztak, nehezére esett koncentrálni. Érezte a rá­törő, lassan már-már ismerős rosszullétet, ami több mint egy hete kínozta, de nem törődött vele. Remegő kezeit az ölébe tette, hogy a többiek ne vegyék észre, és minden erejével azon volt, hogy a tábornok és az ezredes párbeszédére figyeljen, amit most Daniel egy kérdéssel szakított félbe. De, hogy mi volt ez a kérdés, azt Sam nem tudta volna megmondani. A rosszullét egyre inkább elhatalmasodott rajta, érezte, hogy a szelet pirítós, amit megevett lifte­zik a gyomrában, és ekkor megkönnyebbülten hallotta a tábornok hangját.
- Rendben, hétfőn reggel 8.00-kor indulnak. Végeztem.
Az ezredes felállt, Sam ugyanezt tette, és ekkor érezte, hogy körbefordul vele a szoba. Meg­kapaszkodott az asztalban, becsukta a szemeit, reménykedve, hogy ez segít.
- Sam, jól vagy? – ez Daniel aggódó hangja volt.
Sam kinyitotta a szemeit, és négy aggódó szempárt pillantott meg maga körül. Hallotta Hammond tábornok hangját, de nem értette, mit mond. Érezte, hogy ujjai lecsúsznak az asztal széléről, és érezte a zuhanást is, majd két erős kart, ahogy elkapja és óvatosan lefekteti a tár­gyaló szőnyegére. Messziről hallotta, amint Hammond tábornok orvosi egységet kér. Résnyire nyitott szemeivel egy arcot pillantott meg maga felett, érezte egy kéz simítását a haján, és hallotta a hangot, melyet annyira szeretett, majd minden elsötétült előtte és ő az öntudatlan­ságba süllyedt.
- Sam! – Jack, csak ennyit tudott kinyögni, az aggodalom összeszorította a szívét, miközben figyelte az imádott nőt, ahogy ájultan fekszik a szőnyegen.
- Ezredes, kérem, engedjen hozzá. – tolta el finoman az ezredest Janet, aki csapata többi tagját megelőzve elsőként érkezett a tárgyalóba, majd ujjait Sam nyaki ütőerére helyezve ellenőrizte a pulzusát. – Kissé szapora a pulzusa. Vigyük a gyengélkedőre.
Sam-et óvatosan egy hordágyra helyezték, közben Janet a tőle megszokott talpraesettséggel osztotta az utasításokat.
- Teljes vérkép, EKG, EEG. – sorolta az utasításokat az orvosi csapat tagjainak, miközben a gyengélkedő felé haladtak. – Nem tudják, evett ma már? – fordult a CSK-1 tagjaihoz, mikor beértek a gyengélkedőre.
- Én nem találkoztam vele az eligazítás előtt. – válaszolta Jack, megpróbálva uralkodni aggo­dalmán.
- Igazából Sam az utolsó pillanatban esett be az eligazításra, meg is lepődtünk ezen, hisz álta­lában elsőként érkezik. – tette hozzá Daniel, miközben figyelte, ahogy Sam-től vért vesznek, és rákötik az EKG és EEG gépekre, melyek hamarosan pityegéssel jelezték működésüket.
- Kérek egy vércukorszint ellenőrzést is. – fordult Janet az egyik nővérhez, miközben az EKG és EEG monitort figyelte. – És a lehető leghamarabb kérem a vérvizsgálat eredményét.
- Igen, doktornő. – válaszolta az imént megszólított nővér.
- Talán nincs jelentősége, Doktor Fraiser, de Carter őrnagy ma reggel kissé dekoncentráltnak tűnt. – szólt Teal’c.
- Dekoncentráltnak? – kérdezett vissza Janet.
- Igen. Ezen kívül megfigyeltem, hogy nagyon sápadt, és remeg a keze. – válaszolt a Jaffa.
- Teal’c-nek igaza van. Tényleg elég sápadt mostanában. – szólt Daniel.
Jack némán állt, figyelte a nő szép arcát, és érezte, hogy megremeg a gyomra az aggodalom­tól. Igen, ő is észrevette, hogy Sam az elmúlt hetekben lefogyott, karikásak a szemei és min­dig sápadt. Látta rajta, hogy nem tette túl magát a P3R-118-on történteken. És Jack szörnyű lelkiismeret furdalást érzett, hibásnak érezte magát a nő állapotáért. Maga előtt látta Sam te­kintetét mielőtt elhagyták a bolygót. Brenna irodájában voltak, már csak ők ketten. „Menjünk haza” – mondta ő. És ahogy Sam válaszul kimondta a két szót, melyet az elmúlt években oly sokszor hallott tőle, „Igen, uram”, olyan fájdalom volt a gyönyörű kék szemekben, hogy leg­szívesebben átölelte volna. De nem tehette, akkor már nem. Mindettől függetlenül legalább beszélniük kellett volna a dologról, meg kellett volna beszélniük az ott történteket, de ők nem tették. Ő nem tette, hisz, mint a felettesének, neki kellett volna kezdeményeznie ezt a beszél­getést.
- A vércukorszint normális, doktornő. – hallotta ekkor Jack egy nővér hangját, amint tájékoz­tatja Doktor Fraiser-t.
- Rendben. – válaszolta Janet, majd a CSK-1-hez és Hammond tábornokhoz fordult. – Néz­zék, nincs értelme itt maradniuk. Lehet, hogy perceken belül magához tér, de az is lehet, hogy csak egy óra múlva.
- Rendben, Doktornő. Kérem, azonnal értesítsen, amint lehet tudni valamit az őrnagy rosszul­létének okáról. – mondta Hammond tábornok, majd elhagyta a gyengélkedőt.
- Igen, Uram! – felelt Janet, de közben fél szemmel észrevette, hogy Sam szemhéja megreb­ben.
A CSK-1 kelletlenül követte a tábornokot.
* * *
Sam lassan magához tért, kinyitotta a szemeit, de azonnal be is csukta vissza, bántotta a gyen­gélkedő erős fénye.
- Janet? – szólalt meg, miközben résnyire nyitotta a szemét és meglátta barátnőjét az ágya mellett. – Kaphatnék egy pohár vizet?
Janet bólintott és elment, hogy teljesítse a kérését. Sam lassan felült, vigyázva a belőle lógó vezetékekre. Rosszulléte elmúlt, jobban érezte magát. Janet feddőn nézett rá visszatértekor, miközben átadta neki a kért vizet.
- Feküdj le vissza. – mondta neki, miután ivott.
- Jól vagyok. – ellenkezett Sam.
- Azt majd a vérvizsgálat eredményei eldöntik. No meg én.
- Semmi szükség rá. – felelte Sam. – Mármint a vérvizsgálatra. – tette hozzá barátnője kérdő tekintetét látva.
De most Janet Fraiser nem a barátnője, hanem a kezelőorvosa volt, és kissé paprikásan így szólt.
- Talán elvégezted az orvosit a tudtunk nélkül, kedves Dr. Carter?
- Janet, ehhez most nincs hangulatom. – nyögött fel Sam. – De hidd el, hogy semmi bajom.
- Miért is kellene elhinnem? – nézett rá gyanúsan Janet.
- Leszednéd ezeket rólam? – tért ki Sam a válaszadás alól a ráhelyezett tappancsokra mutatva.
- Persze. És még mindig várom a válaszod.
Sam felsóhajtott. Ismerhette volna már annyira a barátnőjét, hogy tudja, nem ússza meg vá­lasz nélkül. Szerencséjére ekkor belépett egy nővér, kis időt hagyva Sam-nek arra, hogy át­gondolja a mondanivalóját.
- Megérkeztek Carter őrnagy vérvizsgálatának eredményei, doktornő. – nyújtotta át a kezében tartott dossziét a nővér Janet-nek.
- Köszönöm. – válaszolta Janet, miközben kinyitotta a dossziét. – Uramisten, Sam! – kiáltott fel az eredmények láttán.
Sam-nek kihagyott a szíve egy ütemet, ijedten nézett Janet-re. Mi a fenét láthatott?
- Mi az? – kérdezte Sam, próbálva nyugalmat erőltetni magára.
- Szeded a vitaminokat, amiket elrendeltem múltkor, mikor visszajöttetek a P3R-118-ról? – válaszolt a doki a kérdésre kérdéssel.
- Persze. Miért?
- Mert még az akkorinál is rosszabb a vérképed. Ez már kórosnak mondható vérszegénység. Szükség lesz egy alapos kivizsgálásra, Sam. Ki kell derítenünk az okát vagy okait.
- Nem kell kivizsgálás, Janet. – mondta Sam halkan.
Janet normál esetben leteremtette volna, úgy ahogy korábban is tette, de most látta barátnőjén, hogy nyomja valami a lelkét.
- Sam? Mi a baj? – kérdezte aggódva Janet.
Sam felnézett, és Janet látta, hogy könnyes a szeme. Janet megrémült, még sosem látta Sam-et ennyire elesettnek, és sírni is csak nagyon ritkán látta. Sam erős, határozott nő volt, de most valami nagyon komoly dolog történhetett, amitől kiborult.
Sam körbenézett a gyengélkedőn, hogy van-e még rajtuk kívül ott valaki, majd mikor látta, hogy maguk vannak, így szólt.
- Terhes vagyok, Janet. – bukott ki belőle a vallomás, és legördült egy könnycsepp az arcán. – Ezért vannak ezek a rosszullétek… gondolom.
Janet a meglepetéstől először szólni sem tudott. ’Sam terhes, de kitől’ – gondolta.
- Kissé megbántódnék, ha így kellene megtudnom, hogy barátod van. – mondta Janet, olyan hangon, mint mikor egy kisgyermeket fedd meg az ember, de feszülten figyelte Sam-et.
- Te is tudod, hogy nincs senkim. – válaszolta Sam elgyötört hangon.
- Nos, márpedig ahogy téged ismerlek az egy éjszakás kaland nem a te műfajod. Főként véde­kezés nélkül.
- Nem, tényleg nem.
- Jaj, Sam, ne kelljen már belőled mindent harapófogóval kiszedni. – sóhajtott fel Janet kö­nyörgően.
- A P3R-118-on történt.
- A jégbolygón? Összejöttél valakivel? – csodálkozott Janet.
- Igen. – hangzott a tömör válasz.
Janet kérdőn felvonta a szemöldökét, kezdte elveszíteni a türelmét.
- Saaam… - mondta vészjósló hangon.
- O’Neill ezredessel. – nyögte ki Sam olyan halkan, hogy Janet először nem is értette, mit mond.
- Uram Isten. – suttogta, mikor felfogta Sam szavait. Hát ezért voltak ők ketten olyan zavaro­dottak mióta visszatértek. Ezért volt, hogy szinte alig beszéltek egymással, és kínosan kerül­ték annak lehetőségét, hogy kettesben maradjanak.
- Most mit tegyek, Janet? – kérdezte Sam sírós hangon.
- Először is beszélj az ezredessel. El kell mondanod neki.
- Tudom, de nem tudom, hogyan mondjam el neki. És mikor?
- Nos a mikorra egyszerű a válasz. A lehető leghamarabb. Több okból kifolyólag is. Először is, mert előbb-utóbb látszani fog. Másodszor pedig, mert ki kell vegyelek az aktív szolgálat­ból, és ezt mind az ezredesnek, mind a tábornoknak meg kell magyaráznom.
- Ugye nem akarod egyelőre elmondani a tábornoknak? – kérdezte Sam riadtan.
- Sam, te is tudod, hogy az egészségi állapotodban bekövetkező mindennemű változást jelen­tenem kell a tábornoknak. Mivel magyarázzam meg, hogy nem engedlek küldetésekre? Mert azzal ugyebár tisztában vagy, hogy ettől a naptól kezdve ezt megtiltom.
Sam bólintott. Tudta, hogy Janet-nek igaza van. Nem kockáztathatja sem a baba, sem a saját testi épségét, márpedig erre minden küldetésen megvan az esély. Sosem bocsátaná meg ma­gának, ha a saját felelőtlensége miatt elveszítené ezt a gyermeket. Másrészt egy rosszullét bevetés közben veszélybe sodorná a társait is, és az ő biztonságuk ugyanolyan fontos volt számára – ha nem fontosabb – mint a sajátja.
- Igazad van, de szeretném én elmondani a tábornoknak, és először is Jack-nek. – felelte, aka­ratlanul is a keresztnevén szólítva a benne növekvő aprócska élet édesapját.
- Rendben. Azt fogom mondani a tábornoknak, hogy kórosan vérszegény vagy, és nagyon ki­merültél. Végül is ezzel nem hazudok, és így kapsz néhány nap haladékot. De azt el kell mon­danom neki, hogy nem engedlek küldetésre. Ebből nem engedek. – mondta Janet, miközben felállt és elhúzta Sam ágya körül a függönyt.
- Mit csinálsz? – kérdezte, miközben beleegyezően bólintott.
- Ultrahangot. Szeretném látni a legújabb páciensem. – válaszolta a doki mosolyogva. – Ezen kívül akár mennyire is tiltakoztál az imént, szükség van egy-két vizsgálatra, bár egész más jellegűekre, mint amire korábban készültem. Feküdj le és tedd szabaddá a hasad.
- Ugye nem kell másik orvost keresnem? – mondta Sam, miközben teljesítette kérését.
- Nem, sőt örülnék, ha én segíthetném világra a gyermekedet. – monda Janet meghatottan, mi­közben bekapcsolta az ultrahang készüléket.
Sam összerezzent, mikor megérezte a hideget a hasán, és várakozva nézett a monitorra, me­lyen sötétebb és világosabb foltok jelentek meg, ahogy Janet mozgatta a hasán az ultrahang fejet.
- Látnom kellene valamit? – kérdezte a dokitól.
- Én már látom. – mutatott ő mosolyogva a monitoron egy kis foltra, melynek majdnem a kö­zepén egy még kisebb folt pulzált. – Átváltok 3D-re és akkor már neked is látványosabb lesz.
Szavait tettek követték, és Sam szemét ismét elfutották a könnyek, de ezúttal a boldogságtól. A monitoron egy aprócska babszem forma látszódott, picike fejecskével és erőteljesen, szapo­rán pulzáló szívvel. Sam nem tudott megszólalni a torkát szorongató sírástól, és csak egy el­fojtott „óh” hagyta el száját.
Janet alaposan megnézte a magzatot, megmutatta a gerincoszlopát, az aprócska végtag kez­deményeket, majd lemérte a babát.
- 18-19 mm. – mondta mosolyogva. – Ezek szerint kb., hmm… - Janet egy pillanatra elgon­dolkozott – kb.… 8 hetes.
- Ez egy csoda. – jegyezte meg Sam, és érezte, hogy végigfolyik egy könnycsepp az arcán.
- Igen. – válaszolta Janet, hasonlóképpen meghatottan. – Tudnom kellene, hogy mikor volt meg utoljára, hogy ki tudjuk számolni, kb. mikor várható a szülés. – folytatta, miközben egy törlőkendőt adott Sam-nek, hogy le tudja törölni a zselét a hasáról.
- Persze, utánanézek a pontos dátumnak a naptáramban.
Janet mindent rendben talált és ellátta instrukciókkal Sam-et, milyen vitamint szedjen, és fő­ként mit tegyen a hasonló rosszullétek esetén. Bár véleménye szerint ezek a rosszullétek né­hány héten belül el fognak múlni. Sam remélte, hogy igaza van.
- Megyek, beszélek a tábornokkal. Addig szeretném, ha itt maradnál. – mondta Janet, miköz­ben széthúzta a Sam ágyát eddig takaró függönyt.
- Miért? Mármint, miért maradjak? – kérdezte Sam csodálkozva.
- Mert itt legalább pihensz kicsit. Rögtön jövök. – válaszolt Janet ellentmondást nem tűrő han­gon és elhagyta a gyengélkedőt.
* * *
Jack bekopogott Hammond tábornok irodájának ajtaján, majd a választ meg sem várva be­nyitott. A tábornok felnézett az előtte tornyosuló irathalmazból, és intett az ezredesnek.
- Ezredes? – nézett rá kérdően a tábornok, miközben kezével az asztala előtt álló székre muta­tott, jelezve, hogy üljön le.
- Uram, tudunk már valamit Carter-ről? – kérdezte az ezredes.
- Jókor jött, ezredes, Doktor Fraiser épp ide tart.
Ahogy ezt kimondta, ismét kopogtak az ajtaján.
- Szabad. – szólt ki Hammond.
- Uraim! – lépett be Janet az irodába, és Hammond kézjelére elfoglalta a másik széket az író­asztal előtt.
- Mi a helyzet, Doki? – kérdezte Jack, megelőzve Hammond-ot.
- Nos, azt kell, mondjam, Carter őrnagy jól van. – kezdett hozzá a doktornő megfontoltan. – Nincs nyoma fertőzésnek, EKG, EEG normális. Viszont a vérképe nagyfokú, már-már kóros vérszegénységet mutat.
- Emiatt lehetett ez a rosszullét? – kérdezte Hammond.
- Nos, nagyban hozzájárult, igen. – Janet lenézett a kezében tartott iratokra, nem tudott a tá­bornok szemébe hazudni. – Azt gondolom, Uram, az őrnagy túlhajtotta magát. Az elmúlt hó­napok eseményei önmagukban is előidézhették volna, hogy kimerüljön, nemhogy együttesen. Gondolok itt a replikátorokkal vívott harcra, Anise kis kísérletére önökkel, ezredes, aztán a Zatarc dolog, végül a P3R-118-on átélt tudatmódosítás és kényszermunka. Ez utóbbi különösen megterhelő volt számára, mind fizikálisan, mind mentálisan. Elsősorban mentáli­san. Ráadásul két éve szabadságon sem volt.
Jack elgondolkozva hallgatta a doktornő szavait, melyekből őszinte aggodalom áradt. Nem­csak az orvos, de a barát aggodalma is volt ez, ugyanaz az aggodalom, melyet ő is érzett. De Jack mást is érzett. Felelősnek érezte magát a nő állapotáért, hisz észre vette, hogy Sam nincs jól, de ő ahelyett, hogy vele törődött volna a saját sebeit nyalogatta. Mióta visszajöttek arról az átkozott helyről, szinte eltaszította magától a nőt, a küldetéseken kívül nem beszélt vele. Ahelyett, hogy megbeszélte volna vele az ott történteket kerülte őt, pedig tudta, hogy nem ez a jó megoldás. Hammond hangja zavarta meg gondolatait.
- Mit javasol, doktornő? Mentsem fel Carter őrnagyot egy időre a szolgálat alól? – kérdezte a tábornok Janet-től.
- Nem szükséges, Uram. Bátorkodtam javasolni Sam-nek, hogy menjen szabadságra, de hal­lani sem akar róla. Viszont ebben az állapotban nem engedhetem küldetésekre. Mind saját magára, mind a csapatra veszélyt jelent.
- Parancsba is adhatom neki, hogy menjen szabadságra. – szólt közbe Jack.
- Nem szükséges, Uram. Vélemény szerint az is elég, ha a tábornok felmenti egy időre a kül­detések alól, akkor legalább itt lesz a Parancsnokságon, szem előtt.
- Rendben, doktornő, a javaslatát elfogadom. Elhagyhatja már a gyengélkedőt az őrnagy? – szólt Hammond.
- Igen, Uram, semmi akadálya.
- Akkor, kérem, mondja meg neki, hogy várom az irodámban.
- Igen, Uram.
- Ezredes, ön pedig tájékoztassa Doktor Jackson-t és Teal’c-et a kialakult helyzetről. Ennek fényében a hétfőre tervezett küldetést elhalasztjuk.
- Igen, Uram. – állt fel Jack, és elindult kifelé felettese irodájából.
* * *
Sam idegesen kopogtatott Hammond tábornok irodájának ajtaján. A bentről érkező „szabad”-ra benyitott, miközben próbálta lenyugtatni magát. Janet, ígéretéhez hűen semmit sem mon­dott a tábornoknak, de megemlítette, hogy Jack is a tábornoknál volt, mikor jelentést tett az állapotától. És Sam nem volt még felkészülve a Jack-kel való találkozásra. Kissé megkönnyebbült, mikor látta, hogy Hammond egyedül van az irodájában.
- Uram, látni kívánt.
- Igen, őrnagy, foglaljon helyet. Doktor Fraiser tájékoztatott róla, hogy a vizsgálati eredmé­nyek alapján szerencsére ön nem beteg, viszont felettébb kimerült. Ugye tudja, hogy szólnia kellett volna nekem erről? Bármikor elmehetett volna szabadságra, a pihenés mindenkinek jár.
- Igen, Uram, tudom, és köszönöm a megértését, de nem gondoltam, hogy idáig fajulhatnak a dolgok. Néhány nap alatt kipihenem magam, és ismét szolgálatra kész leszek.
- Biztos vagyok benne, hogy a felelősségérzete ezt mondatja önnel, őrnagy, de doktor Fraiser kérte, hogy mentsem fel önt a küldetések alól. Elfogadtam a doktornő javaslatát, így ön addig kizárólag a tudományos munkával foglalkozik a Parancsnokságon, míg doktor Fraiser úgy nem látja, hogy az egészségi állapota megengedi, hogy részt vegyen a küldetéseken.
- Igen, Uram!
- Rendben, őrnagy. Engedélyezem, hogy ma korábban hazamenjen.
- Köszönöm, Uram.
Hammond biccentett a fejével válaszul, és elgondolkozva figyelte, ahogy az ajtó becsukódik a nő után.