Főoldal » Cikkek » YTTINA KENNETH TÖRTÉNETEI » Stargate SG-1 - Az utolsó küldetés

Stargate SG1 - Az utolsó küldetés - 1. fejezet - Az utazás
 
Az utolsó küldetés
1. fejezet - Az utazás
 
– Rendben, CSK-1! Indulás holnap 8.00-kor. – fejezte be az eligazítást a tábornok. – Alez­re­des, egy pillanatra… – szólt a CSK-1 vezetőjéhez és az irodája felé intett.
A CSK-1 tagjai elhagyták a tárgyalót, Jennifer Hailey alezredes pedig követte parancsno­kát az irodájába.
Samantha Carter-O’Neill tábornok becsukta kettejük mögött az ajtót, és az asztala előtt álló székek felé mutatott.
– Ideges, Jennifer? – kérdezte, miután mindketten leültek.
– Öhm… nos, asszonyom… mondjuk inkább azt, kissé feszült vagyok.
– Miért?
– Először is, még sosem voltam parancsnok. Másodszor pedig, a CSK-1 vezetőjének lenni nemcsak óriási megtiszteltetés, de nagy felelősség is. Olyan elődökkel, mint ön és O’Neill altábornagy…
– Egyszer mindent el kell kezdeni. – mosolygott első számú csapata vezetőjére Sam. – Tu­dom, hogy jó parancsnok lesz, éppen elégszer bizonyította már az elmúlt évek alatt a ráter­mettségét. – tette még hozzá, így próbálva megnyugtatni az alezredest.
Emlékezett az első találkozásukra, mikor Jennifer Hailey még kadét volt. Egy rakoncátlan kis méregzsák, aki ugyanakkor nagyon okos és intelligens volt. Akkor Sam megmutatta neki, hogy milyen lehetőségek várják a Légierőnél, és attól kezdve a fiatal nő minden erejével azon volt, hogy részt vehessen a Csillagkapu Programban. Egy héttel ezelőtt pe­dig a tábornok ki­nevezte őt a CSK-1 vezetőjévé.
Bár ez a CSK-1 már nem az, melynek ő is a tagja, majd a vezetője volt valaha. Vala a gye­rek­nevelésnek, míg Daniel a tudományos munkának szentelte az idejét. Teal’c Ishtával élt és az Ori pusztítása után megmaradt Jaffák vezetője lett, Cameron Mitchell pedig Washingtonban él Amy-vel és a gyerekeikkel, és a Pentagonban dolgozott.
– Köszönöm a bizalmat, asszonyom. – válaszolta az alezredes.
Sam a Csillagkapu aktiválódása miatt nem tudott válaszolni beosztottjának. Felhúzott szemöl­dökkel nézett az órájára.
– Nem várunk vissza most egy csapatot sem. – jegyezte meg és az alezredessel a nyomá­ban elindult a vezérlőterem felé.
– Atlantisz az, asszonyom. – tájékoztatta Walter Harriman rögtön, amint belépett a helyi­ségbe.
Sam felnézett az egyik plazma kivetítőre, melyről Richard Woolsey mosolygott vissza.
– Üdv, tábornok! – köszöntötte hivatalos formában Atlantisz vezetője.
– Üdv, Mr. Woolsey! – válaszolt ő is hasonló stílusban. – Mit tehetek érted? – tért át Sam mosolyogva a kettejük között néhány éve megszokottá vált tegeződésre.
– A Vanirok találkozni szeretnének Dr. Jacksonnal.
– Miért?
– Tudást cserélni, természetesen.
– Ennyi év után… Atlantisz már 6 éve visszatért a Pegazus Galaxisba. Vajon miért ennyi év után léptek veled kapcsolatba? Neked ez nem gyanús, Richard? – kérdezte enyhe ci­nizmussal a hangjában a tábornok.
– Kissé, talán… De a vezetőjük, Frey, azt mondja, hogy sajnálják, ami korábban történt Dr. Jacksonnal és Dr. McKay-jel és szeretnék jóvátenni. Talán van olyan technológia a birtokuk­ban, ami még téged is érdekelhet, Sam. – próbált a nő tudós énjére hatni a dip­lomata.
– Richaaaard… – mosolyodott el a nő.
– Beszélj az Elnökkel és Daniellel, kérlek. Azt ígértem az Asgardoknak, hogy pár nap múlva megkapják a választ.
– Rendben. Holnap tájékoztatlak az Elnök döntéséről.
– Rendben, Sam. Viszlát.
– Viszlát, Richard. – köszönt el Sam is.
* * *
A tábornok letette a piros telefont, majd felvette a mellette levőt. Daniel Jackson mellé­két tárcsázta, és megkérte, hogy jöjjön az irodájába.
– Szia, Sam! – köszöntötte Daniel, mikor belépett, és leült az egyik székre.
– Szia, Daniel!
– Miről van szó?
– Reggel beszéltem Richard Woolsey-val. A Vanirok találkozni szeretnének veled. Tájé­koz­tattam az Elnököt, aki úgy határozott, mehetsz Atlantiszra. Holnap délelőtt 10.00-kor vár Washingtonban, beszélni akar veled személyesen a küldetésről.
– Ez fantasztikus! – kiáltotta a szokásos lelkesedéssel Daniel. – Bár, ahogy elnézlek, te nem nagyon örülsz ennek. – tört le kissé az archeológus a barátja és felettese arcát látva.
– Nem igazán. Nekem felettébb gyanús ez a hirtelen jött érdeklődés. Főként a korábbi találko­zásotok körülményeit tekintve.
– De, Sam! Ez egy óriási lehetőség arra, hogy a szövetségeseink legyenek. Nem is be­szélve arról a tudásról, amit átadhatnak nekünk. No, és persze, mi is nekik.
– Nem vitatom a jelentőségét egy szövetségnek, de te tudod a legjobban, hogy ők men­nyire mások, mint Thor népe volt.
– Mert nem azonosak a körülményeik, és a szemléletük. – ellenkezett Daniel.
– Nagyon mások, Daniel. Nézd, attól, hogy nekem ez az egész nem tetszik, te még me­hetsz. Az Elnök azt mondta, hogy mivel a Zeusz úgyis Föld körüli pályán van, hétfőn már indulhatsz is.
– Olyan soká? – kérdezte Daniel kissé lehangoltan.
– Nyugi, addig csak 5 nap van. Fel kell készíteni a Zeuszt az útra, hisz csak egy hete jött vis­sza a Pegazusból.
– Talán kibírom addig valahogy. – sóhajtott Daniel.
– No, és addig Valát is felkészítheted. Nem lesz túl boldog. – figyelmeztette barátját Sam.
– Igazad van. Megyek is, mert ha nem érek haza vacsorára, még morcosabb lesz. – felelte szemforgatva Daniel.
– Menj csak, lassan én is megyek. – búcsúzott el Sam.
* * *
Két nappal később Sam épp a kertben játszó gyerekeinek készített uzsonnát tette egy tálcára, mikor egy autó ajtajának csapódására lett figyelmes. ’Vajon ki lehet az?’ – gon­dolta, de köz­ben már hallotta is az erőteljes kopogást.
– Sziasztok! – köszöntötte az ajtó előtt állókat.
– Szia, Sam! – fogadta a köszönést egyszerre Vala és Daniel két kislánya, Claire és Katherine.
– Szia! – válaszolta neki barátnője is, aki mintha kissé ideges lett volna.
– Hol vannak a fiúk? – kérdezte Katherine.
– A kertben. Menjetek csak ki, rögtön viszek uzsonnát. – felelte mosolyogva Sam, majd mi­kor a lányok kiszaladt a hátsó ajtón át az udvarra, Valához fordult. – Mi történt?
– Semmi, csak nyugtalan vagyok Daniel küldetése miatt. – mondta Vala, miközben kö­vette Sam-et a konyapulthoz. – Láttad volna tegnap este mikor hazajött Washingtonból…
– Igen, tegnap előtt, mikor elmondtam neki, hogy a pegazusi Asgardok találkozni akar­nak vele, és az Elnök jóváhagyta a küldetést, már akkor is kellőképpen izgatott volt.
– Ne is, mondd! Szerdán egész este azt hallgattam, hogy milyen óriási lehetőség ez, és ő min­dent el fog követni azért, hogy létrejöjjön a szövetség. Tegnap este pedig szabályosan extá­zisban volt attól, hogy az Elnök is úgy érzi, ez egy újabb mérföldkő lehet a Föld fejlő­désében. Ma reggel már a lányok is rászóltak, hogy hagyja már abba, mert kezdik unni. Pedig tudod, mennyire szeretik a történeteit, különösen Claire.
Sam elmosolyodott. Vala és Daniel lányai külsőleg inkább az édesanyjukra hasonlítottak. Mindkét gyereknek ébenfekete haja, és igéző két szeme volt. Daniel sokszor emlegette, hogy szerencse, hogy az elmúlt közel két évtizedben viszonylag jól megtanult lőni, mert fegyverrel kell majd távol tartania a férfiakat a lányaitól. Egy dologban azonban Claire és Katherine - akik Daniel édesanyja és az általa mélyen tisztelt Katherine Langford után kapták a neveiket - inkább az édesapjukra hasonlított: mégpedig az ősi kultúrák iránti rajongásban.
– Igen, a Parancsnokságon is erről beszélt egész nap. – felelte mosolyogva Sam.
– Remélem azért a nagy igyekezetben, hogy megkösse a szövetséget ezekkel az agresszív kis szürkékkel, nem követ el valami ostobaságot. Olyan rossz érzésem van, Sam. Tudom, hogy te nem hiszel az ilyesmiben, de most úgy érzem valami nagyon rossz dolog fog tör­ténni. – só­hajtotta Vala – Éppen ezért örülök, hogy Jack is vele lesz. Legalább lesz, aki…
– Jack? – vágott barátnője szavába megütközve Sam. – Az én Jackem?
– Igen.
– Jack is megy a Pegazusba? – kérdezte még mindig döbbenten Sam.
– Igen. Tegnap mondta Daniel, mikor hazaért, hogy az Elnök úgy rendelkezett, Jack-nek el kell kísérnie őt. – válaszolta Vala, aki most vette észre barátnője meglepett arckifeje­zését. – Te ezt nem is tudtad?
– Nem! Az én drága férjem valahogy elfelejtette ezt az apró tényt közölni velem az este, mi­kor beszéltünk telefonon. – válaszolta Sam felháborodottan.
– Ó, Sam, ne haragudj. – mondta barátnője kissé kétségbe esetten. – Nem akartam kava­rodást közöttetek. Biztosan kiment a fejéből. Te is tudod, milyen feledékenyek ezek a férfiak.
– De ennyire? – kérdezett vissza Sam még mindig kellőképpen paprikás hangon.
– Miért is nem tudom tartani a szám? – kérdezte Vala, csak úgy magától.
– Ugyan, ne butáskodj. Nem haragszom rád, de Jack nem teszi ki az ablakba, amit kapni fog ma, mikor hazajön. – nyugtatta meg a barátnőjét Sam. – Gyere, vigyük ki a gyerekek­nek az uzsonnát.
* * *
Sam az utolsó poharat tette a megterített asztalra, mikor hallotta Jack Fordját megállni a ház előtt. Az Elnök utasításának megfelelően ugyanis, ha az Asgard sugarat használta, mindig a Parancsnokságra kellett érkeznie, és onnan autóval jött haza. A következő pil­lanatban már nyílt is az ajtó, és belépett gyermekei apja.
– Szia, szívem. – lépett oda hozzá mosolyogva a férfi és egy csókot nyomott az ajkaira.
– Szia. – válaszolta Sam kissé kimérten.
– Valami baj van? – kérdezte Jack meglepődve a szokatlanul hűvös fogadtatástól. ’Vajon mit felejtettem el?’ – futott át az agyán a gondolat. – ’Nincs se születésnap, sem házassági évfor­duló…’
– Papaaaa! – hallatszott az indiánüvöltés egyszerre két torokból is a teraszajtó irányából.
– Fiúk! – guggolt le Jack és szorosan magához ölelte ikerfiait.
– Úgy hiányoztál, papa! – bontakozott ki az ölelésből Jacob.
– Ti is hiányoztatok nekem. – nézett fiaira boldogan Jack.
A két kisfiú újra apjukhoz bújt, szinte versengtek azért, hogy ki ölelje szorosabban a na­pok óta nem látott családfő nyakát.
Az ikrek mindketten Sam kék szemét, ezzel szemben Jack világosbarna haját örökölték. A megszólalásig hasonlítottak egymásra, azonban a természetüket tekintve nagyon má­sok vol­tak. James az apjuk kalandvágyó természetét és kissé szarkasztikus humorát, ez­zel szemben Jacob anyjuk nyugodtabb természetét és a tudományok iránti vonzalmát tudhatta magáénak.
Sam ellágyultan nézte őket, és egy pillanatra el is feledkezett a bosszúságról, amit a férje fele­dékenysége okozott neki.
– Mi lenne, ha megmosnátok a kezeteket és vacsoráznánk? – kérdezte Jack a fiúkat.
Addig, míg a gyerekek a fürdőszobában vannak, megpróbálja kideríteni, mi bántja Sam-et.
– Rendben, farkas éhes vagyok. – felelte James, aki ebben is nagyon hasonlított az apjára.
– Sam! – szólt a felesége után Jack, aki közben már a sülttel megrakott tálat tette az étke­ző­asztalra. – Mi a baj?
– Hallom, elutazol. – felelte Sam hűvösen, miközben visszament a konyhába a salátáért.
Jack felnyögött: ’– Aha, innen fúj a szél.’ Már előző nap este - mikor a kissé hosszúra nyúlt beszélgetésük után - letette a telefont, azonnal eszébe jutott, hogy elfelejtette Samnek mon­dani, el kell kísérnie Danielt, de nem akarta visszahívni a feleségét. Majd elmondja ma sze­mélyesen, gondolta, de úgy tűnik, mégis inkább telefonon kellett volna közölnie a hírt a fele­ségével.
– Igen. El kell mennem Daniellel a találkozóra a Vanirokkal. – felelte kiskutyanézéssel páro­sítva, hátha a nő megenyhül.
– No, és mikor akartad ezt velem közölni? Hétfőn reggel, mielőtt beléptek a hipertérbe? – kérdezte kissé paprikásan Sam. – „Ó, bocs, drágám, majd csak pár hónap múlva jövök. Elug­rok a Pegazus galaxisba egy kicsit.”
– Nem, dehogyis. Elfelejtettem tegnap este mondani.
– Aha, és úgy tűnik az alig két hete tett ígéreted is elfelejtetted… – folytatta Sam, célozva a házassági évfordulójukon történtekre.
 
A házassági évfordulójukat - hála Cassie-nek és Patrick-nek - mindig kettesben töltötték, még a gyerekek születése után is. Jack - szokás szerint - a kedvenc éttermükbe vitte Samet. Miután hazaértek egy kellemes közös fürdőzéssel zárták az estét és pezsgőt iszogattak. Jack mindig annyi szál vörös rózsából köttetett csokrot, ahány éves évfordulót ünnepeltek, de emellett még valami apró, de csodás ajándékkal is meglepte a feleségét. Ez a mostani alkalom azonban más volt. A virágot még az étterembe indulásuk előtt megkapta Sam, de Jack titokzatosan kö­zölte vele, hogy a többit a vacsora utánra tartogatja.
Sam már a kellemesen meleg vízben üldögélt, a tengernyi mennyiségű hab és a gőz jóté­kony takarásában, mikor a férje anyaszült meztelen belépett a fürdőbe, két pezsgőspohár­ral a kezé­ben. A férfi letette a poharakat a hatalmas kád szélére, és így szólt:
– Csússz egy kicsit előrébb, kérlek.
Sam teljesítette a kérést, és Jack belépett a kádba a felesége mögé. Kezébe adta a pezsgőjét, majd hátradőlt, és fél kézzel húzta magával asszonyát. Sam kényelmesen elhelyezkedett, neki­dőlt a férfi izmos mellkasának, majd koccintásra nyújtotta a poharát.
– Kettőnkre és a családunkra! – szólt Jack, majd miután összeértek a kristálypoharak, bele­kortyolt a kellemesen hűs italba.
Sam elmosolyodott, ugyanis férje, a fiaik születése óta, minden évben ezt mondta. Egy da­rabig csendben iszogatták a pezsgőjüket, és élvezték egymás társaságát.
– Tartozom egy vallomással, Sam. – szólalt meg Jack halkan. – Az idén nem vettem neked semmit.
– Semmi gond, szívem. A házassági évforduló nem az ajándékozásról szól. – mondta Sam, és őszintén így is gondolta.
– Tudom, édesem, de ma valami olyat szeretnék adni neked, ami bár kézzel nem fogható, de bízom benne, hogy örülni fogsz neki. – titokzatoskodott a férfi.
Sam kissé felemelve oldalra fordította a fejét, és kérdőn nézett a férjére, tekintetében enyhe sürgetéssel.
– Az elmúlt egy-két évben egyre többször éreztem, hogy valami nincs rendben. – kezdte fura, bizonytalan hangon Jack. – Ne érts félre, nem a kettőnk kapcsolatára, a házassá­gunkra gon­dolok. Nagyon szeretlek, és minden perc, minden óra, és nap csodálatos, amit veled, veletek töltök. Csak kevés, rettentően kevés.
Sam nem akart közbeszólni, ám magában egyet értett a férjével. Főként a gyerekek szüle­tése óta tapasztalta azt, amiről Jack is beszélt. Annak ellenére, hogy a férfi, amikor csak tudott hazament, sokszor napokig nem látták egymást. Az Elnök engedélyezte számára, hogy amikor valamelyik hajó bolygó körüli pályán van, használja az Asgard sugarat, ter­mészetesen a leg­nagyobb diszkréció mellett. Sokszor viccelődött is Jack azzal, hogy ezt, miszerint minden nap kétszer megtenni a Colorado Springs-Washington útvonalat, senki sem tudná utána csinálni. Sam sosem panaszkodott, annak ellenére sem, hogy sokszor - főként esténként - borzasztóan magányosnak érezte magát.
– Éppen ezért elhatározásra jutottam, Sam. – folytatta a férfi, majd rövid hatásszünet után folytatta: – Visszavonulok.
Sam olyan hirtelen ült fel, mint akit skorpió mart meg, a férje felé fordult, majd annak comb­jai között a sarkára ült. Szája tátva maradt a meglepetéstől, és örömmel vegyes hi­tetlenkedés ült ki szép arcára. ’– Ez hát Jack nagy meglepetése’ – gondolta.
– Hogyan? – kérdezte, és hirtelen nem is tudta, mit mondjon.
– Úgy látom, sikerült a meglepetésem. – nézett szeretettel a felesége szemébe a férfi.
– De még mennyire. Sok mindenre számítottam, de erre nem.
– Örülök neki, hogy ennyi együtt töltött év után még mindig meg tudlak lepni. – somolygott Jack.
– Biztos ezt akarod? – kérdezte óvatosan Sam.
Nem akarta lelombozni a férje lelkesedését, de nem volt róla meggyőződve, hogy a férfi át­gondolta a döntését, annak ellenére sem, hogy tudta, Jack nem a hirtelen elhatározások em­bere.
– Biztosan ezt akarom? – ismételte a férfi. – Hogy akarom-e minden napomat veletek töl­teni? Akarom-e reggel csókkal ébreszteni a szépséges feleségem, akarok-e délután együtt játszani a fiaimmal, és esténként úgy elaludni, hogy a karjaimban tartalak?
– Nem így értettem, te is tudod. Csak te nem vagy az az otthonülő típus.
– Aha. Attól tartasz, hogy unatkozni fogok…
– Igen.
– Nem hinném, hogy a fiaink adnának nekem lehetőséget az unatkozásra. – somolygott Jack, arra célozva, hogy a gyerekek egy percre sem engedik el maguk mellől az apjukat, mikor ott­hon van.
– Jól meggondoltad? – kérdezte mosolyogva, de még mindig kissé bizonytalanul a nő.
– Te nem akarod talán? – kérdezett vissza a férfi.
– Jaj, Istenem, Jack, dehogynem. Csak nem szeretném, hogy később megbánd.
– Nem fogom. Azt viszont bánom, hogy nem szántam el magam hamarabb erre a lépésre. – válaszolta a férfi, majd a nő hóna alá nyúlt, kicsit megemelte, és a saját combjaira ültetve átölelte karcsú derekát. – Semmi mással nem akarok foglalkozni ezentúl csak veletek. – mondta, és ő is ülő helyzetbe tornázta magát, majd lágyan, szerelmesen megcsókolta a felesé­gét.
 
– Ugyan már, Sam! Figyelj…
– Nem, te figyelj! – lovalta bele a nő egyre jobban magát. – Mégis mit gondoltál? Elmégy Daniellel a Pegazusba és ez rám nem tartozik? Vagy még egy utolsó kalandra vágysz? Mit gondolsz, mit éreztem, mikor Vala délután elmondta, én pedig csak néztem, mint a sült hal? Tudod, milyen megalázó volt?
– Drágám, sajnálom, én… – kezdte Jack, Sam azonban nem hagyta, hogy végigmondja.
– Sajnálhatod is, mert… 
– Végighallgatnál, az Isten szerelmére? – szakította félbe a nőt, kissé emelt hangon a férfi.
Sam összerezzent férje hangjára.
– Ne kiabálj, meghallják a gyerekek. – mondta kissé nyugodtabban.
– Akkor hallgass meg, kérlek. – felelte Jack ismét normál hangerővel beszélve. – Tegnap ebéd után a titkárnőm közölte, hogy az Elnök délután háromra vár. Ekkor tájékoztatott, hogy a pe­gazusi Asgardok felvették Atlantisszal a kapcsolatot, Daniel odautazik hétfőn, és nekem el kell kísérnem. Nem önszántamból megyek, egyik porcikám sem kívánja ezt az utat. Elnöki utasításra teszem. – mondta a nőnek – Sajnálom, hogy elfelejtettem teg­nap este mondani, egy­szerűen kiment a fejemből. – tette hozzá, és a nő látta rajta, hogy őszintén beszél.
– Jack, én… – kezdte, de nem tudta befejezni a mondatot, mert James és Jacob visszaértek a fürdőszobából.
– Srácok! – szólította meg a két kisfiút Jack. – Mi a baj? – kérdezte, látva a gyerekeken, hogy valami nyomasztja őket.
– Semmi. – felelte gyorsan, túlságosan is gyorsan Jacob.
– Nekem nem úgy tűnik. – mondta Sam. – Ki vele! – tette hozzá, bár sejtette mi bántja a két gyereket.
Az ikrek egymásra néztek, de egyikük sem szólt. Végül James megbökte az öccsét a kö­nyö­kével.
– Mondd, te, a te ötleted volt.
– Nem is. – tiltakozott Jacob.
– Fiúúúk! – szólt elnyújtott, kissé türelmetlen hangon az apjuk, miközben leült egy székre.
– El fogtok válni? – bökte ki végül Jacob a kérdést, mely mindkettejüket foglalkoztatta.
– Mi? – kérdezett vissza döbbenten Sam, és ő is leült. – Miből gondoljátok ezt?
– Veszekedtetek. – jelentette ki James.
– A papa még kiabált is, pedig azt még akkor sem szokott, ha rosszat csinálunk. – tette hozzá Jacob.
– Igen, és Tommy mesélte, hogy az ő szülei is mindig veszekedtek, meg kiabáltak egy­mással, aztán a papája elutazott és nem jött vissza többé, mert már nem szereti a ma­máját. – folytatta sírós hangon James.
– Nem akarjuk, hogy elváljatok. – mondta szintén majdnem sírva Jacob.
– Édes Istenem, fiúk. – Sam szíve összeszorult gyermekei könnyes szemét látva. – Nem fo­gunk elválni.
– De veszekedtetek, és hallottuk, hogy a papa elutazik. – ellenkezett James.
– Nos, vitatkoztunk, igen, de ez még nem jelenti azt, hogy el fogunk válni. – próbálta meg­nyugtatni Sam a gyerekeket.
– Akkor miért vitatkoztatok? – kérdezte Jacob.
– Figyeljetek. – húzta magához a nő a két kisfiát – Minden házasságban előfordulnak né­zet­eltérések, mert vannak dolgok, amikről más a véleményünk és ez néha vitához vezet. De ez még nem azt jelenti, hogy nem szeretjük egymást. Ti is szoktatok néha vitatkozni, mégis sze­retitek egymást, igaz?
A gyerekek kissé megkönnyebbülten bólintottak.
– Sajnálom, hogy kiabáltam a mamátokkal, és megijesztettelek benneteket. Nem fordul elő többé, ezt megígérhetem. Ahogy anyukátok is mondta, szeretjük egymást, és titeket is nagyon szeretünk. – mondta Jack. – Valóban el kell utaznom, sajnos hosszú időre. Én sem akarom ezt, de az Elnöknek nem mondhatok ellen. Viszont van egy jó hírem is, amit még senki sem tud.
– Tényleg? – kérdezte kíváncsiságtól csillogó szemekkel James.
– Mi az? – nézett kérdően az apjára Jacob is.
– Tegnap délután, miután megbeszéltem az Elnökkel ennek az útnak a részleteit, bead­tam a lemondásom és a nyugdíjazási kérelmem. – felelte Jack, de nem a fiaira, hanem a feleségére nézett, és mosolyogva nyugtázta az arcán megjelenő örömet. – Ez azt jelenti, hogy mikor ha­zajövök, utána sosem kell már Washingtonba mennem, mindig itthon le­szek veletek és anyu­kátokkal. – fordult a fiúk felé Jack.
– Hurrá! – kiáltotta a két gyerek egyszerre.
– Akkor lehet kutyánk is? – kérdezte James.
– Kutya? – kérdezett vissza csodálkozva az anyja.
– Igen, mert azt mondtátok, hogy mikor majd a papa nyugdíjas lesz, akkor lehet kutyánk. – emlékeztette az ötévesek tudálékosságával James a szüleit.
– Jogos. Igazad van, Jamie. – hagyta jóvá az apja.
– Nem bánom. – adta meg magát az anyja is. – De ha kitúrja a rózsáimat… – fűzte hozzá tet­tetett szigorral.
– Nem fogja, majd mi vigyázunk rá. – ígérte Jacob.
– No, arra kíváncsi leszek, Jake. – mosolygott kisfiára Sam.
– Rendben, kutya kérdés is megoldva. Akkor most már ehetünk? – kérdezte az apjuk. – Isteni illata van ennek a húsnak. No, és ez a sok finom zöldség… – tette hozzá kajánul vigyorogva, kiérdemelve ezzel egy játékosan szigorú pillantást a feleségétől.
Miután megfürdették és lefektették a gyerekeket Sam elvonult zuhanyozni. A meseolva­sás Jack feladata volt, mint mindig, mikor otthon volt. Zuhanyozás után, míg a férjét várta, hogy ő is letusoljon az esti mese után, Sam az ágyban ülve lapozgatott egy újságot, de az nem tudta lekötni. Gondolatai visszatértek a vacsora előtt történtekhez. Annak ellenére, hogy tisztázták a félreértést, bántotta ez a civakodás, mert olykor-olykor persze voltak vélemény különbségeik, de komolyan még sosem veszekedtek. Illetve egyszer, mikor ő hazatért Atlantiszról. A nő szívét elöntötte a keserűség, ahogy visszagondolt arra a sok évvel ezelőtti estére.
 
Sam leállította az autóját Jack háza előtt és boldogan lépkedett a hátsó kert irányába. A fé­nyek és az illatok ugyanis elárulták, hogy a férfi grillen süt valami húsfélét. Néhány napja mikor kiderült, hogy haza kell jönnie az éves értékelése és Ba’al Goa’uld eltávolítási szertar­tása miatt, Jack vacsorát ígért neki. A kerti lámpa fénye megcsillant a jegygyűrűjén, melyet az atlantiszi kinevezése előtt néhány hónappal kapott a férfitől. Az ősök városának vezetőjeként nem viselhette szerelmük zálogát, de mikor hazaért örömmel húzta ismét az ujjára, és gondo­latban már tervezgette az esküvőjüket, melyet korábban el kellett halasz­taniuk. Most, hogy leváltották, és nem kell visszamennie, nincs akadálya annak, hogy egy­bekeljenek.
Jack háttal állt a kert felé vezető ösvénynek így nem láthatta az árnyékból kilépő nőt. Sam vigyázva, nehogy zajt csapjon, fellépkedett a teraszra, és egy hirtelen ötlettől vezérelve hátul­ról átölelte szerelme derekát, majd lábujjhegyre emelkedve, egy csókot lehelt a tar­kójára.
– Sam! – kiáltott fel Jack. – Azt akarod, hogy szívinfarktust kapjak? – kérdezte a férfi, miköz­ben megfordult és karjaiba zárta a szeretett nőt, majd megcsókolta.
Sam leplezetlen vággyal viszonozta a csókot, és szorosan simult a vőlegényéhez.
– Nem, nem akarom. – válaszolta, mikor elváltak ajkaik és Jack kissé eltolta magától.
– Mit? – kérdezte értetlenül a férfi.
– Azt, hogy szívinfarktust kapj. – felelte nevetve Sam. – Mi készül? – nézett a férfi válla fe­lett a grill felé kíváncsian.
– Rablóhús, jó sok zöldséggel a te kedvedért. – húzódott kissé félre Jack.
– Szuper. Kifejezetten éhes vagyok.
– No, tőled sem sűrűn lehet ilyet hallani, drágám. – mosolygott rá a férfi.
– Hol terítsek? – kérdezte Sam, figyelmen kívül hagyva a megjegyzést.
– Szerintem itt kint együnk, nagyon kellemes idő van, majd bemegyünk, ha lehűl a levegő.
Vacsora után, mikor már kezdett hűvös lenni, bevonultak a házba. Jack még gyorsan leta­karí­totta a grillt, addig Sam bepakolta a szennyes edény a mosogatógépbe. Szinte egy­szerre vé­geztek, és egy-egy pohár borral a kezükben leültek a kanapéra. Egymást átölelve kortyolgat­ták az italt, és egy darabig egyikük sem szólt.
– Nem is mondtam még, hogy nem megyek vissza Atlantiszra. – törte meg a csendet Sam.
– Valóban, de tudom. – felelte Jack. – Tegnap mondta Woolsey, hogy a bizottság úgy dön­tött leváltanak.
– Velem pedig az indítócsarnokban közölte, mintegy mellékesen. No és azt is, hogy ő lesz az utódom. – válaszolta Sam kissé bánatosan.
– Igen, nekem is említette.
– Azt mondta, hogy miért váltottak le?
– Azért, mert most inkább politikusra van szükség Atlantisz élén, mint katonára.
– Nekem is valami hasonlót mondott. – felelte Sam.
– Nem örülsz neki, hogy nem mehetsz vissza. – inkább kijelentés volt ez Jack részéről, mint kérdés.
– Nem is tudom… – gondolkozott el Sam egy pillanatra. – Természetesen jó ismét itthon lenni, veled, de szerettem Atlantiszon dolgozni. Hiányozni fog a hely és az emberek.
– Mindenki? – kérdezte Jack.
Sam érezte, hogy a teste megfeszül, majd kissé eltolja őt magától.
– Tulajdonképpen igen. Miért? – nézett kíváncsian a férfire.
– Ó, csak úgy kérdezem. Egy parancsnoknak fontos, hogy minden beosztottját egyformán ke­zelje. – ködösített Jack.
– Persze, bár te is tudod, hogy ez nem mindig sikerül. Előfordul, hogy bizonyos embereket kicsit jobban kedvelünk, mint a többieket. Nem szabadna, de akkor is így van.
– Te is megkedveltél valakit jobban, mint szabadott volna? – kérdezte a férfi kissé hűvösen.
– Nem, csak általánosságban… – Samnek most esett le, hogy a férfi mire céloz. – Hova akarsz kilyukadni? Ugye nem vagy féltékeny?
– Kellene? – kérdezte Jack és most már teljesen elhúzódott a nőtől.
– Ezt most komolyan kérdezed? – Sam teljesen ledöbbent attól, hogy a férfi azt gondolja, ös­szejött valakivel Atlantiszon.
– Ugyan, Sam. Fiatal, egészséges nő vagy, Atlantisz pedig tele van okosabbnál okosabb tudó­sokkal és fess, fiatal katonákkal.
– Uram Isten, Jack! – kiáltott fel megbántottan Sam. – Te azt feltételezed rólam, hogy meg­csaltalak? Hogy juthat ilyesmi az eszedbe? – kérdezte, és szemeit elfutották a keserűség kön­nyei.
– Talán, mert annyira elkeserített, hogy nem mehetsz vissza.
– Tudod, mi keserít el? – kérdezett vissza a könnyeivel küszködve. – A bizalmatlanságod. Mert én még sosem adtam neked okot arra, hogy ne bízz bennem. – a nő kétségbeesetten fürkészte a férfi tekintetét, de nem tudott onnan kiolvasni semmit. – Tudod, mit? Ha nem tudsz bízni ben­nem… és ha nem érzed, mennyire szeretlek… akkor ennek a gyűrűnek nincs helye tovább az ujjamon. – fejezte be el-elcsukló hangon, és lehúzta az ékszert az ujjáról, majd a kanapé előtt álló asztalkára helyezte.
Felállt, még egy kétségbeesett pillantást vetett a férfire, várta, hogy megszólaljon végre. Szája széle remegett, és kigördült egy könnycsepp a szeméből. Mivel Jack nem szólt semmit, fájó szívvel hátat fordított neki és magában zokogva elhagyta a házat. Reszkető kézzel nyitotta ki az autóját, mikor meghallotta a férfi lépteit a kavicsos ösvényen, és a következő pillanatban érezte a kezét a vállán. Jack maga felé fordította és Sam látta a tekintetében a megbánást.
– Ne haragudj!
Sam nem tudott megszólalni, kitört belőle a zokogás. Jack átkarolta a síró nőt, és visszakí­sérte a házba. Leült a kanapéra, az ölébe ültette, és úgy ringatta, mint egy kisgyereket. Mi­kor a nő végül megnyugodott, végigsimított az arcán és ismét a bocsánatát kérte.
– Annyira sajnálom, Sam. Nem akartalak megbántani. Nem is tudom, honnan jött ez az osto­baság. Csak tudod, az utóbbi időben kezd komolyan kiütközni a köztünk levő tizenhat év kor­különbség. Te még mindig gyönyörű és fiatal vagy, én pedig megőszültem, híztam is… – Jack hangja elakadt. – Egy öregember vagyok hozzád képest.
– Ó, Jack. – sóhajtott Sam. – Emlékszel, mi volt a véleményem erről a dologról, mikor né­hány éve a tónál elmondtam, mit érzek irántad?
– Igen. Azt mondtad, nem számít a korkülönbség. – válaszolta a férfi.
– Most is így gondolom. Nem érdekel, hogy ősz a hajad, és van rajtad néhány kiló súlyfeles­leg, míg itt benn – tette kezét a férfi szívére – ugyanaz a Jack O’Neill vagy, akit megismer­tem és megszerettem. Ne kételkedj bennem és az érzéseimben. Mindig szeretni foglak.
– Én is téged, drágám. – felelte a férfi és felvette az asztalról a Sam által korábban odatett gyűrűt, majd kérdőn nézett a nőre.
Sam csak bólintott a kimondatlan kérdésre, mire Jack visszahúzta az ékszert az ujjára, négy hónappal később pedig örök hűséget esküdtek egymásnak.
 
– Édesem! – hallotta valahonnan messziről a férje hangját Sam. – Nyitott szemmel alszol? – bújt be Jack a nő mellé a takaró alá.
– Nem, csak elgondolkoztam. – felelte Sam.
– Az nálad sűrűn előfordul.
– Sajnálom, ami a vacsora előtt történt. Kissé túllihegtem a dolgot. – mondta Sam.
– Semmi baj, szívem. A te helyedben lehet, hogy én is így reagáltam volna. – csókolta meg a férfi.
– Talán, de rosszul érzem magam amiatt, hogy nem is adtam neked lehetőséget a magya­rá­zatra. Nem akartalak megbántani.
– Nem is bántottál meg. – válaszolta Jack, és tovább csókolgatta Samet. – De muszáj most beszélgetnünk? Nem csinálhatnánk valami mást helyette? – kérdezte a nőt, és felhúzta a há­lóingét a csípője fölé, ezzel egyértelművé téve, mire is gondolt.
Sam nem felelt, csak kacéran mosolyogva becsúsztatta egyik kezét a takaró alá és a kö­vetkező pillanatban Jack-nek nem lehetett kétsége afelől, hogy a nő értette, mit sze­retne…
 
Kategória: Stargate SG-1 - Az utolsó küldetés | Hozzáadta:: Emilia (2016-09-25)
Megtekintések száma: 82 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: