Főoldal » Cikkek » YTTINA KENNETH TÖRTÉNETEI » Stargate SG-1 - Az utolsó küldetés

Stargate SG1 - Az utolsó küldetés - 3. fejezet - Emlékek nélkül

3. fejezet - Emlékek nélkül


Másnap reggel Sam a mobiltelefonja csörgésére riadt fel.
– Carter-O’Neill tábornok! – szólt álmos hangon a telefonba.
– Harriman főtörzsőrmester vagyok, asszonyom. Elnézést, ha felébresztettem, de a men­tőcsa­patok és a Zeusz személyzete megérkezett.
A nőnek azonnal kiment az álom a szemeiből és az éjjeliszekrényen álló ébresztőórára nézett. 7.00. Elfelejtette beállítani az este.
– Rögtön ott vagyok, őrmester, köszönöm.
Sam letette a telefont és beszaladt a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyozott, felvette az egyen­ruháját, és egy gyorsvonat sebességével száguldott autójával a Parancsnokság felé.
Kilépett a 21. szinten a liftből és sietős léptekkel, majdhogy nem futva indult a gyengél­kedő felé. Daniel épp az egyes vizsgálóból jött kifele, mikor Sam odaért.
– Szia, Sam!
– Szia, Daniel! Hogy vagy?
– Jól, minden rendben.
– Hol van Jack?
– Az CT-ben. Dr. Lam szükségesnek érezte egy CT vizsgálat elvégzését, az esetleges agysé­rülések felderítése végett.
– Tehát agyrázkódásra gyanakszik? – kérdezte Sam, és elindult az vizsgáló melletti megfi­gyelő helyiség felé.
– Igen.
Beléptek a kis szobába és onnan figyelték a másik helyiségben folyó vizsgálatot. Pár perc elteltével Dr. Lam végzett. Daniel megkocogtatta a mikrofont, hogy jelezze a doktornő­nek a jelenlétüket. Ő felnézett az ablakra, és egy bólintással tudomásul vette ottlétüket.
– Kész vagyunk. – lépett oda Jack-hez. – Nővér, hozhatják Lorne ezredest.
Jack figyelmét nem kerülte el a doktornő pillantása. Mikor felállt követte a nő tekintetét és a meglepetéstől egy pillanatra elállt a lélegzete. Az ablak mögött álló férfit megis­merte, együtt jöttek ide arról a másik bolygóról. De figyelmét nem ő, hanem a mellette álló nő kötötte le. Valami furcsa bizsergést érzett, ahogy nézte szép arcát, karcsú alakját. Hosszú, szőke haja lágy hullámokban omlott vállaira, és ő megmagyarázhatatlan vágyat érzett, hogy beletúrjon ebbe a csodás hajkoronába.
Sam figyelte a férjét, ahogy felállt, megigazította az ingét, és felnézett a kis ablakra, ami mö­gött ő és Daniel álltak. Az érzelmek egész tárháza jelent meg az arcán, és a nő már indult is, hogy átmenjen hozzá. Amikor belépett nem tudta, mit mondjon vagy tegyen. Daniel említette, hogy Jack semmire sem emlékszik, még a saját nevére sem, ezért való­színűleg most őt sem ismeri meg. Szerencsére Carolyn kisegítette.
– Szia, Sam!
– Szia!
– Üdv! – köszönt neki a férfi is. – Téged ismerlek.
– Persze, hogy ismersz, hisz…
– Hogyan? – kérdezte a doktornő meglepetten.
– Nem tudom, ki vagy, és azt sem, hogyan hívnak. – felelte a férfi még mindig Samhez in­tézve a szavait. – Fogalmam nincs honnan, de ismerlek.
– Én…
– Ő Samantha Carter tábornok, ennek a helynek a vezetője. – Carolyn ismét nem hagyta, hogy felettese befejezze a mondatot.
– Aha. Ezek szerint én is itt dolgozom? – kérdezte Jack elgondolkodva.
Nem értette, miért akarja átölelni ezt a nőt, és lecsókolni a szemeiről a bánatot.
– Nem egészen. – felelte Sam. – De évekig együtt dolgoztunk itt. – tette hozzá, és hirtelen rájött: a doktornő nem akarja, hogy bármit is mondjon Jack-nek kettejükről.
– Tehát most már nem dolgozunk együtt? – hallatszott az újabb kérdés a férjétől.
– Nem, már nem. – felelte halkan Sam.
Jack egy újabb kérdést akart feltenni, mikor nyílt az ajtó és egy hordágyon betolták az öntu­datlan Lorne ezredest.
– Fektessék át a vizsgálóasztalra, rögtön jövök. – utasította Carolyn az ápolókat.
– Végeztünk? – kérdezte kissé bizonytalanul Jack.
– Igen. – felelte Carolyn. – Nem kell visszamennie a gyengélkedőre. Viszont, amíg az emlé­kezete nem tér vissza a Bázison kellene maradnia.
– Remek. – mondta Jack kissé cinikus hangon. – Az mennyi idő?
– Nem tudom megmondani. Lehet, hogy csak pár nap, de akár több hét is.
– Több hét? – kérdezte Sam.
– Igen. Az amnéziának több válfaja van. Ezzel kapcsolatban konzultálnom kell Dr. McCoy-jal.
– Rendben. Akkor azt hiszem az lesz a legjobb, ha elkísérlek a V.I.P. szobába. – fordult a férjéhez Sam, és közben arra gondolt, hogy mennyire szerette volna átölelni…
– Köszönöm. – nézett Jack kutató tekintettel Samre.
A nő látta a férfi arcán a bizonytalanságot, és némi bizalmatlanságot is. Persze, hisz szá­mára idegen helyen volt, ismeretlen emberek vették körül, és Jack sosem volt az a típusú ember, aki könnyen megbízott másokban.
– Szeretnék veletek beszélni. – mondta a tábornok a két doktornak. – Negyed óra múlva le­gyetek a tárgyalóban. Daniel szólj, légy szíves Patrick-nek és Hailey alezredesnek is. – Sam megvárta, míg Dr. Lam és Daniel bólintanak beleegyezésük jeléül, majd az ajtóhoz lépett és kinyitotta. – Mehetünk? – kérdezte Jack-től.
A férfi bólintott, és követte a nőt, miközben úgy érezte, bárhova vele menne. ’Miért? A szép­ségét leszámítva. De azon kívül is van ebben a nőben valami.’ – töprengett magában, miköz­ben a lift felé haladtak.
– Régóta ismerjük egymást? – kérdezte hirtelen Jack.
– Igen.
– Mindig ilyen szűkszavú vagy?
– Nem. – mosolyodott el Sam. – Igazából mindig azt szoktad mondani, hogy néha túl so­kat beszélek.
– Tényleg? – ’Istenem, de gyönyörű a mosolya.’
– Igen. – válaszolta a nő, már a lift előtt állva.
A férfi figyelmét nem kerülte el, hogy a mosoly, mely véleménye szerint földöntúli szépsé­gűvé varázsolta a nő arcát, a következő pillanatban már el is tűnt, hogy átadja he­lyét a szomo­rúságnak. ’Vajon miért bánatos?’ – futott át a gondolat az agyán.
A liftben - miközben megtették a négyemeletnyi utat lefelé - egyikük sem szólt egy szót sem.
– Erre. – mutatta az utat Sam a férjének, miután kiszálltak a 25. szinten a felvonóból.
Furcsa volt számára úgy kalauzolni a férfit a Bázison, mintha most járna itt először. Nem ke­rülte el a figyelmét a férje fürkésző tekintete, látszott rajta, hogy izgatja, vajon honnan ismer­hetik egymást. Szerette volna elmondani neki, de előtte beszélnie kell Carolynnal és Patrick-kel.
– Megérkeztünk. – nyitotta ki mágneskártyájával a V.I.P. lakosztály ajtaját.
Előreengedte a férfit, majd ő is belépett a szobába.
Jack kíváncsian nézett körbe a helyiségben. Az ajtó jobb oldalán levő fal nagy részét egy franciaágy uralta, két éjjeliszekrénnyel, rajtuk egy-egy lámpával. A szemben levő falon kis komód állt, középen egy asztal két székkel. A szoba negyedik falán egy másik ajtót fedezett fel.
– Az a fürdőszoba. – mondta Sam a férfi tekintetét követve. – Itt mindent megtalálsz, amire szükséged lehet, később hozatok neked ruhákat is.
– Rendben, köszönöm.
– Most mennem kell. Szeretnélek megkérni, hogy egyelőre ne hagyd el a szobát egyedül.
– Hova is mehetnék? – kérdezte Jack enyhe cinizmussal a hangjában.
– Később majd visszajövök. Viszlát. – felelte Sam letörten.
– Ne haragudj! – fogta meg a kezét a férfi.
Samet váratlanul érte az érintés, és kissé megborzongott a hatására. Ráemelte bánatos kék szemeit a férjére, és őszinte megbánást olvasott ki a tekintetéből.
– Nem akartalak megbántani. Csak tudod, olyan furcsa ez az egész helyzet. – mondta hal­kan Jack.
– Nem bántottál meg. Meg tudlak érteni. Nem tudom, a te helyedben én, hogyan visel­kednék. Valószínűleg ugyanígy.
– Talán. – mondta a férfi elgondolkozva.
– Ne haragudj, muszáj mennem. Később találkozunk.
– Később… – felelte elmélázva a férfi és becsukta a nő mögött az ajtót.
* * *
– Sajnos a Zeusz személyzetének nyolc tagját elveszítettük, a többiek állapota stabil. Lorne ezredes még nem tért magához, ami az agyrázkódását tekintve nem csoda. Az CT nem mutat kóros elváltozást az agyában, valószínűleg hamarosan felébred. Rajta kívül két súlyos sérült van. Foley hadnagy épp a műtőben van, Dr. Kenneth operálja, károso­dott a mája, de rendbe jön. Atkins hadnagynak a gerince sérült meg, őt át kell vinni a Lé­gierő kórházába, hogy Dr. Morgan az idegsebész meg tudja műteni. Már gondoskodtam a szállításáról. A többiek csak könnyebben sérültek. Néhány törés, karcolások. – tájékoz­tatta Dr. Lam Samet.
– Köszönöm, Carolyn. Patrick, mi a helyzet Jack amnéziájával?
– Véleményem szerint ez pszichogén amnézia, mely viszonylag ritka, és erős stressz vagy trauma miatt alakul ki. Mivel a CT nem mutat sérülést az agyban, más nem okozhatta az em­lékezetvesztést.
– Mennyi idő, míg visszatérnek az emlékei?
– Változó. A pszichogén amnéziának két formája van. A globális, mely a teljes önéletrajzi emlékezet elvesztésével jár, illetve az esetspecifikus, amikor is a beteg egy bizonyos idő­szak emlékeire képtelen visszaemlékezni. Mivel Jack semmire sem emlékszik, így nála az első eset áll fenn. Ez jó, ugyanis a globális amnézia a legtöbb esetben maximum néhány napig tart.
– Ez nagyon jó hír. Köszönöm, Patrick.
– Viszont van még valami, amire oda kell figyelni. – folytatta a Bázis fiatal pszichológusa.
– Mégpedig? – nézett rá kíváncsi tekintettel a tábornok.
– A globális amnéziában szenvedők bizonytalanok saját identitásukkal kapcsolatban, és leg­többször képtelenek felidézni eseményeket az amnézia kezdete előtti időszakból, a szemanti­kus emlékezetük azonban érintetlen, tehát nem sérül például a nyelvismeret, az intelligencia­hányados. Éppen ezért érzelmileg instabilak lehetnek.
– Segíthetjük valahogy az emlékei visszatérését? – kérdezett közbe Daniel.
– Nem. Ha 4-5 napon belül nem szűnik meg az amnéziája, készítünk egy PET-t, hogy fel­mérjük az idegi aktivitást. Létezik egy teszt is a vizsgálatra, mely az arcok explicit emlé­keze­tét vizsgálja. Pszichogén amnéziás betegnél a mediotemporális területek aktívak, egészséges embernél viszont a kétoldali hippocampus. Ha mégsem az előző terület, kü­lönösen az amygdala aktív, akkor viszont szükség lehet egy MRI-re, mert akkor mégis csak lehet valami agyi sérülés, és nem a stressz okozta az emlékezetvesztést.
– Értem, tehát nem tehetünk mást, mint hogy várunk. – nyugtázta Sam a hallottakat.
– Így van. Viszont szeretnélek megkérni benneteket, hogy ne beszéljetek neki a múltjá­ról. Nagyon fontos, hogy az emlékei maguktól térjenek vissza.
– Rendben. Köszönöm, Patrick. Alezredes? – nézett első számú csapatának vezetőjére a tá­bornok, jelezve, hogy tőle várja a folytatás.
– A PX7-823 - vagy ahogyan a lakói nevezik az Ordena - fejlettségi szintje közel azonos a Földével. Érdekes eszközeik vannak, pl. van egy szkennerük, mely akkora, mint egy ki­sebb tablet PC, és ezzel az egész testet át tudják vizsgálni. Ezzel a szerkezettel vizsgáltak meg mindenkit, tetőtől talpig. A kijelzőjén látszottak a belső szervek működései, illetve hasonló adatok, mint az EKG, vagy az EEG. A kormányzó, Dramnan, sajnos csak egy órát tudott az idejéből ránk szánni, de hajlandóságot mutatott egy diplomáciai kapcsolat ki­alakítására. Azt az ígéretet tettem neki, hogy amint lehetőség adódik rá, ismét ellátoga­tunk a bolygóra.
– Tudott valamit a hajóról, amely megtámadta a Zeuszt?
– Nem, asszonyom. Állítása szerint nekik nincsenek bolygóközi utazásra alkalmas szállí­tó­eszközeik, erre a célra a Csillagkaput használják.
– Állítása szerint? Ezt, hogy érti, Jennifer? – kérdezett közbe Sam, érezte a bizonytalan­ságot az alezredes hangjában.
– Nem is tudom, tábornok, de valami… hogy is mondjam… furcsa volt ebben az ember­ben.
– Furcsa? – vonta fel a szemöldökét Sam.
– Ez nekem is feltűnt. – szólt közbe Daniel. – Tényleg volt benne valami érdekes.
– Hogy érted ezt, Daniel?
– Nem tudnám megmagyarázni, de mintha a Gyógyító Központban dolgozók tartanának tőle. Nem a nép vezetőjének kijáró tisztelet volt a hangjukban és az arcukon, mikor be­széltek hozzá.
– Diktatórikus társadalomban élnének?
– Azt nem mondanám, de az egyértelmű, hogy a kormányzó egy erőskezű, határozott vezető.
– Értem. Alezredes holnap reggel 8.00-ra kérem a jelentését.
– Igen, asszonyom.
– Végeztem. – fejezte be a megbeszélést Sam.
– Egy pillanat, Sam. – szólt Daniel.
– Igen, Daniel? – nézett kérdőn a régészre a tábornok.
– Nem tudom van-e jelentősége, de mikor lesugároztak bennünket a bolygóra, még nem volt semmi baj Jack emlékezetével. Mikor a városból megérkeztek az első mentők, akkor sem. Aztán a gyógyítók elválasztottak tőle, és később, mikor felébredtem, megkerestem, akkor már nem ismert meg. 
– Felébredtél? – szólt közbe Sam.
– Igen, elaludtam a vizsgálat közben vagy után, nem igazán emlékszem. Szóval nem tudta ki vagyok. Kérdeztem az egyik asszisztenst, hogy mi van vele. Ő azt mondta, Jack elájult, és mikor felébredt nem emlékezett semmire. Talán nem fontos ez az egész, de az érde­kes volt számomra, hogy mitől ájulhatott el, hisz semmi látható sérülése nem volt.
– Ez valóban érdekes, Daniel. – szólt Dr. Lam. – Nincs külső sérülés a testén, de okozhatta az ájulást az erős stressz is.
– Ez viszont számomra különös. Mármint a trauma, amit Patrick is említett. Jack annyi min­denen keresztülment az évek során. Te is tudod, Sam, hogy amikor még mindan­nyian a CSK-1 tagjai voltunk, ennél veszélyesebb helyzetekbe is kerültünk, mégsem volt soha ilyen jellegű problémája.
– Ez igaz, Daniel, de az elme különös dolgokra képes. Talán most ért el arra a pontra, mikor már sok volt neki, és nem tudta feldolgozni a vele történteket. Azon kívül ne fe­lejtsd el, hogy Jack már jó néhány éve nem járt küldetésen, és elszokhatott az ilyen hely­zetektől. – vetette közbe Dr. McCoy.
– Nem tudom, Patrick. Jacket kifejezetten a veszélyes helyzetekre és azok megoldására ké­pezték ki. – felelte kissé bizonytalanul a régész. – Van azonban még valami. Beszéltél már a Zeusz személyzetéből valakivel?
– Egy-két emberrel. Miért? – kérdezte Patrick.
– Ők nem panaszkodtak emlékezetkiesésre?
– Nem.
– Hová akarsz kilyukadni, Daniel? – kérdezett közbe Sam.
– Nem tudom felidézni magát a vizsgálatot. Csak arra emlékszem, hogy lefektetnek egy ágyra és megkérnek, hogy maradjak nyugton. Ez után az első emlékem az, hogy felébre­dek és Jac­ket keresem.
– Ez valóban érdekes. Nem fáj a fejed, nem szédülsz? – kérdezte Dr. Lam.
– Nem. Egyszerűen csak nem emlékszem a vizsgálatra. De lehetséges, hogy már az elején elaludtam.
– Igen, de ha szédülést, fejfájást, hányingert észlelsz, kérlek, szólj azonnal. Mert ez agy­rázkó­dásra is utalhat.
– OK. – hagyta jóvá a doktornő kérését Daniel.
– Patrick, azért a biztonság kedvéért kérdezz erre rá a többieknél is, én is ezt fogom tenni. – kérte Dr. Lam a pszichológust.
– Rendben. – nyugtázta Patrick a kérést.
– Holnapután reggel 8.00-ra kérek tőletek egy-egy jelentést az emberek fizikai és men­tális állapotáról. – fordult a két orvos felé Sam. – Végeztem.
* * *
– Szabad! – hallatszott az ajtó másik oldaláról.
– Szia! – lépett be a szobába Sam.
– Szia, Samantha! – köszöntötte Jack a nőt.
– Sam.
– Hmm? – nézett rá értetlenül a férfi.
– Így szoktál szólítani. – magyarázta a nő.
– Ah, értem. – mosolyodott el halványan Jack.
– Gondoltam megmutatom, merre van a kantin, biztosan éhes vagy már. Ebédelhetnénk együtt, ha van hozzá kedved.
– Persze, hogy van.
– Remek, menjünk.
A kantinban már nem voltak sokan, és ennek Sam most kifejezetten örült. Jack elég ta­nácsta­lannak tűnt az ebédválasztást illetően - ahogy általában mindig - így neki is Sam választott. Leültek az egyik sarokban álló asztalhoz, és egy darabig csendben eszegettek.
– Itt ismertük meg egymást? – törte meg a csendet a férfi. – Mármint nem a helyiségre gon­dolok, hanem a Parancsnokságra.
– Igen. – mosolyodott el Sam.
– Daniellel is? Azt mondta még a másik bolygón, hogy barátok vagyunk.
– Ühüm. Daniel a legjobb barátod.
– Akkor gondolom, őt is régóta ismerem.
– Meglehetősen. Tulajdonképpen régebb óta, mint engem.
– Értem. Illetve nem értem.
– Hogyan? – kérdezte Sam.
– Felfoghatatlan számomra, hogy elveszítettem az emlékeimet. Azt mondta a doki, meg­kért benneteket, hogy ne beszéljetek nekem a múltamról. Miért?
– Véleménye szerint ez azért fontos, hogy a későbbiek során biztos lehess abban, hogy amit tudsz, azt önmagadtól tudod, nem pedig a mi elmondásaink alapján emlékszel rá.
– Aha. Érdekes.
– Igen. Ahogy Dr. McCoy is mondta az elme különös dolgokra képes. De ez az ő asztala. Én tudós vagyok, nem pszichológus. – felelte Sam somolyogva.
– Tudós? – nézett rá kérdő tekintettel a férfi.
– Igen. Elméleti asztrofizikus vagyok. – válaszolta Sam.
– De itt mindenki tábornoknak hív, és ez egy egyenruha rajtad, nem?
– Igen, a Légierő tábornoka vagyok, de az Akadémián asztrofizikából doktoráltam.
– Akkor te egy nagyon okos nő vagy. – nézett csodálattal Samre a férfi. – Nem meglepő, hogy te vezeted ezt a helyet.
Sam kissé elpirult. Sosem szerette, ha piedesztálra állítják. Ő csak a munkáját végezte, és igyekezett ezt mindig a legjobb tudása szerint tenni.
– Köszönöm.
– Azt mondtad, hogy mi is együtt dolgoztunk itt. Ez régebben volt?
– Igen, sok évvel ezelőtt a CSK-1 tagja voltam, bár akkor még mások voltak a csapatta­gok. Később én lettem a csapat vezetője, majd egy másik galaxisban levő Bázist irányítot­tam egy rövid ideig, azután az egyik csatacirkáló parancsnoka voltam, hét éve pedig elő­léptettek tá­bornokká és azóta vagyok a Parancsnokság vezetője.
– Húúú, tényleg? – nézett elismeréssel a nőre a férfi.
– Igen, de ne faggass tovább, kérlek. Nem szeretném kihúzni a gyufát Dr. McCoy-nál. – mondta mosolyogva Sam
– Fogd rám, hogy én voltam a hunyó. – viszonozta a mosolyát Jack.
Ekkor egy katona állt meg az asztaluknál.
– Elnézést asszonyom, uram!
– Igen, katona? – nézett kérdőn, és magában kissé bosszúsan, a férfire Sam.
– Dr. Lam üzeni, hogy Lorne ezredes magához tért, asszonyom.
– Köszönöm, azonnal megyek. Leléphet. – válaszolta a nő. – Sajnálom, de mennem kell. Visszakísérlek a szobádba. – tette hozzá Jack felé fordulva, mikor a fiatal katona - tisztel­gést követően - magukra hagyta őket.
– Rendben, de nem kell fáradnod, visszatalálok egyedül is.
– Nem fáradtság, szívesen elkísérlek. – felelte Sam. ’Addig is veled lehetek.’ – tette hozzá gondolatban.
A férfi bólintott, ő is örült neki, hogy még egy kicsit együtt lehet ezzel a fantasztikus nő­vel. Élvezte a társaságát, a beszélgetésüket, és csodálta a szépségét. Még mindig nem értette, miért vonzódik ennyire hozzá, és miért vágyik arra, hogy állandóan vele legyen. Az pedig végképp rejtély volt a számára, hogy azon az idegen bolygón töltött éjszakán miért álmodott a nővel. Bár álmában a haja rövid, a nő pedig valamivel fiatalabb volt, és a férfi számára ez még fur­csábbá tette a dolgot.
Jack úgy elmerült a gondolataiban, hogy szinte észre sem vette, amikor Sam megállt.
– Ebédelhetnénk holnap is együtt? – kérdezte reménykedve, mikor feleszmélt, hogy a szobája ajtaja előtt állnak.
– Persze, szívesen. – felelte Sam. – Ó, ezt majd’ elfelejtettem. Adok egy mágneskártyát, e nélkül nem tudsz bemenni a szobádba, ha elmégy kantinba. – tette hozzá, és felé nyúj­totta a kis plasztikkártyát.
– Köszönöm. – vette el a férfi a kártyát, majd tesztelve a használatát kinyitotta vele az ajtót.
– Szívesen. Holnap találkozunk. Viszlát! – köszönt el a férjétől Sam.
– Viszlát! – válaszolta Jack, majd elgondolkozva nézte a karcsú női alakot, ahogy távolo­dott tőle a lift irányába.
* * *
A tábornok odalépett a Zeusz parancsnokának ágyához és mosolyogva köszöntötte.
– Isten hozta ismét köztünk, ezredes!
– Köszönöm, tábornok!
– Hogy érzi magát?
– Mint akin átment az úthenger.
– Hamarosan rendbe jön. – szólt közbe az odaérkező Carolyn Lam. – Néhány napig még fájni fog a feje, és a bordatörései miatt is lesznek kellemetlen pillanatai, de néhány hét és újra a régi lesz.
– A többiek?
– Ketten sérültek még meg súlyosabban, a legénység többi tagja könnyebb sérülésekkel meg­úszta. – válaszolta a doktornő.
– Hány embert veszítettünk?
– Nem kell most ezzel… – kezdte a tábornok.
– Tudnom kell! – szakította félbe a tábornokot az ezredes. – Elnézés, asszonyom. – tette hozzá nyugodtabb hangon.
– Semmi baj, ezredes. Nyolc ember halt meg.
– Istenem!
– Ne eméssze magát, Evan! Nem az ön hibája. – próbálta megnyugtatni a férfit Sam.
– Egyszerűen… reagálni sem volt időnk. Abban a pillanatban, ahogy kiléptünk a hipertérből már lőttek is ránk. Az első lövések létfontosságú rendszereket találtak el, mire felhúztuk a pajzsot már a hajótest is megsérült. – mondta az ezredes maga elé ré­vedő tekintettel.
– Nem kellene most ezzel törődnie.
– Álcázni kellett volna a Zeuszt, ahogy kiléptünk a hipertérből. Akkor nem történt volna ez a katasztrófa.
– Ne tegyen szemrehányást magának. Az az ismeretlen hajó valószínűleg várt magukra, il­letve az első arra járó óvatlan utazóra.
– Igen, de…
– Semmi de, Evan. Eleve vesztes helyzetben voltak. Kihozta belőle, amit tudott. Az eva­kuálás sikerült, mindenki hazajutott.
– Kivéve azt a nyolc embert.
– Ezredes! Nézze, tudom, mit érez. Én is veszítettem már el embereket, és… igen… nehéz, nagyon nehéz feldolgozni, de önnek köszönhetően a többiek, mintegy hatvan ember megme­nekült. Próbáljon meg erre gondolni inkább, és ne a veszteségekre.
– Igen, asszonyom. – sóhajtott Lorne ezredes beletörődően. – Még valami, tábornok.
– Igen?
– Kiderült már, hogy honnan jött az a hajó?
– Még nem. Hailey alezredes és Dr. Jackson kissé különösnek tartja a PX7-823 vezetőjé­nek viselkedését, illetve magát az embert is. Már szervezünk egy diplomáciai látogatást, talán többet is megtudhatunk róluk. Nekem erős a gyanúm, hogy az a hajó a bolygóról szállt fel.
– Akkor, minden tisztelettel, tábornok, de nem túl bölcs dolog továbbra is kapcsolatban ma­radni velük.
– Nem tudunk semmi biztosat, ezredes. A kormányzó tagadja, hogy az övék lenne a hajó, bár elég fejlett technológiai szinten állnak. Mindenképpen szükségesnek tartok egy újabb találko­zót, már csak azért is, hogy kiderítsük, tényleg ők támadtak-e a Zeuszra, vagy sem.
– Értem.
– Pihenjen, Evan. Néhány héten belül a Thor indulásra készen áll, és szeretném, ha a fe­délze­tén lenne, mikor elmennek felmérni a Zeuszt ért károkat. Az Elnök azt az utasítást adta, hogy egy mérnökcsapat vizsgálja meg a hajót ért sérüléseket, és amennyiben lehet­séges javítsák meg, és hozzák haza.
– Igen, asszonyom.
– Rendben, ezredes! Viszlát!
* * *
Sam aznap este fáradtan, és elcsigázottan állította le az autóját, Cassie és Patrick háza előtt. A kert felé vette az irány, onnan hallotta fiai hangját. Elmosolyodott a szeme elé táruló látvány­tól. James és Jacob Patrick-kel sárkányt eregettek, a szélcsendnek köszön­hetően nem túl nagy sikerrel, Cassie pedig egy nyugágyból figyelte a három fiút. A nő néhány pillanatig a ház sar­kánál, egy kis tujafa takarásában állva nézte őket, és mérhe­tetlen szeretet öntötte el a szívét. James vette észre őt a leghamarabb és csapot-papot otthagyva rohant édesanyja felé. Sam le­guggolt, és úgy ölelte magához elsőszülöttjét, aki, bár csak két perccel volt idősebb a testvé­rénél, ezt néha előszeretettel emlegette. A kö­vetkező pillanatban már Jacob is anyja nyakában csüngött, a két kisfiú majd ledöntötte lábról a nőt.
– De jó, hogy itt vagy, mami. – mondta James egy cuppanós puszit nyomva anyja arcára.
– Nagyon hiányoztál. – tette hozzá Jacob, szintén megpuszilva a számára legfontosabb em­bert.
– Ti is hiányoztatok nekem. – viszonozta a fiai üdvözlését Sam. – Sziasztok! – köszönt Cassie-nek és Patrick-nek is.
– Képzeld, anyu, ma nem is keresztanya jött értünk az oviba, hanem keresztapa. – fecse­gett James.
– Igen, mert keresztanyának meg kellett mutatni a kisbabát a pocakjában a doktor bácsi­nak. – fűzte hozzá Jacob.
– Valóban? – nézett kíváncsi tekintettel a gyerekeire Sam.
– Igen, és azt mondta keresztanya, hogy egy géppel vizsgálták meg a babát. Megmérték a hosszát, és megnézték az összes végtagját, meg még egy csomó mindent. – válaszolta nagy tudálékossággal Jacob.
– Jake-et és engem is megvizsgáltak, mikor még a pocakodban voltunk? – érdeklődött James.
– Igen, kicsim. Ezt ultrahang vizsgálatnak nevezik, és minden kismamának el kell mennie néhányszor, hogy tudják, a kisbabája megfelelően fejlődik. – válaszolta mosolyogva Sam, miközben felállt és a fiúkat kézen fogva elindult Cassie és Patrick felé.
– Mi lenne, ha bemennétek a keresztapátokkal kezet mosni, addig mi megterítünk a ma­má­tokkal és vacsorázhatnánk. – javasolta Cassie.
– Remek ötlet, én már nagyon éhes vagyok. – válaszolta Patrick, majd a keresztfiait a fürdő­szoba felé terelte.
– Minden rendben? – kérdezte Sam Cassie-től, miközben a konyha felé haladtak.
– Igen. – felelte Cassie mosolyogva. – Még képet is kaptam a babáról. A doki szerint épp ak­kora, amekkorának egy 20 hetes magzatnak lennie kell, és mindene megvan. Egy dol­got ki­véve.
– Mi? – rémült meg Sam.
– Nincs a lába között semmi. – somolygott rejtélyesen Cassie. – Bár a képen nem látszik, de a doki biztos benne, hogy kislány. Már meg is van a neve: Janet Samantha McCoy. – nézett várakozóan fogadott anyjára a fiatal nő.
– Óh, nagyon örülök, Cass és… köszönöm. – mondta meghatódottan, könnyes szemekkel Sam.
– Nem tudom másként meghálálni azt a sok szeretetet, amit tőled és anyától kaptam. Így anya emléke nem csak a szívünkben él tovább. – felelte Cassie, és az ő szemét is elfutot­ták a kön­nyek, az őt mérhetetlen szeretettel felnevelő Janet Fraiser emlékére.
– Bár megérhette volna ezt Janet! – törölte le a könnyeit Sam. – Kislány… – suttogta maga elé, és a szívét összeszorította a fájdalom egy pillanatra. Jack-nek és neki is volt egy kislá­nyuk…


Sam mosolyogva tartotta az ultrahang felvételt Jack orra elé. 16 hetes terhes volt, és olyan boldog, amilyen még sosem.
– Kislány!
– Ó, Istenem, Sam! Komolyan?
– Igen, a doki szerint egyértelműen látszik. Eléggé szemérmetlen a kis hölgy. Remélem, azért ez később változik.
– Hát, ha az anyukájára fog hasonlítani, akkor biztosan. – célzott a férfi a felesége enyhe szé­gyenlősségére, miközben boldogan ölelte magához a nőt.
A boldogságuk azonban nem tarthatott sokáig… Egy héttel később Sam az irodájában olva­sott egy jelentést. Mióta előléptették és kinevezték a Csillagkapu Parancsnokság veze­tőjévé az élete sokkal nyugodtabb volt, mint mikor még a Hammond parancsnoka volt. Most, hogy gyermeket várt örült ennek a viszonylagos nyugalomnak. Felállt, hogy kinyúj­tóztassa elgém­beredett végtagjait, és hirtelen fájdalmat érzett a hasában. Leült vissza, mély levegőt vett, de a görcsös fájdalom nem enyhült, sőt egyre inkább erősödött. Kezét a hasára szorítva, a féle­lemtől reszketve ment át a gyengélkedőbe. Carolyn Lam épp az iro­dájából jött ki, és azonnal odalépett a falfehér arccal közeledő feletteséhez.
– Mi a baj? – kérdezte és odavezette az egyik ágyhoz.
– Borzasztóan görcsöl a hasam. – felelte Sam remegő hangon.
– Feküdj le, megvizsgállak. – válaszolta a doktornő, miközben odakísérte egy ágyhoz Sa­met, és próbált nyugodt hangot megütni, de a következő pillanatban kiült a rémület az arcára.
– Mi az? – kérdezte Sam, akinek nem kerülte el a figyelmét Carolyn arckifejezése.
– Vérzel.
– Uram Isten. – mondta Sam remegő ajkakkal.
Carolyn gyorsan elhúzta az ágy körül a függönyt, majd odahúzott egy ultrahang gépet, hogy megvizsgálja. Sam figyelte a gép monitorját, látta rajta a babát, de egy dolgot nem…
– Nincs szívhang… - suttogta a doktornő.
– Ne… – csak ennyit tudott mondani, szemét elöntötték a könnyek. – Biztos?
– Igen. Bár nincs CTG gépünk, de az ultrahangon is látszik. Annyira sajnálom.
– Édes, Istenem… – sírta Sam.
– Meg kell, hogy műtselek.
– Hogyan történhetett ez?
– Nem tudom. – felelte együttérzéssel a doktornő. – Nővér, kérem, készítsék elő az egyes mű­tőt. – dugta ki a fejét az ágyat eltakaró függöny mögül Carolyn.
Néhány órával később Sam lassan kinyitotta a szemeit, és megpillantotta a férjét az ágya mellett ülni, akinek az arcán mély fájdalom tükröződött. A nő nem tudta mit mondjon, és úgy látszott ezzel Jack is így volt. Csak nézett rá szomorú szemekkel, és megsimogatta a kezét.
– Sajnálom, Jack. Ne haragudj, kérlek! – zokogta Sam.
– Az Isten szerelmére Sam, miért haragudnék? – kérdezte a férfi halk, bánatos hangon, de a nő a sírástól nem tudott válaszolni.
Sam egy hónapja otthon volt már a tragédia óta, mikor úgy érezte, megőrül a ház falai közé zárva. Szüksége volt arra, hogy a munkával lefoglalja magát, mert így másra sem tudott gon­dolni, mint a pici lányra, akit elveszítettek. Egész nap egyedül volt, egy hét után ő maga kérte Jacket, hogy menjen vissza dolgozni. Annak ellenére, hogy - mint ahogy min­dig, ha Jack nem tudott hazamenni - nap, mint nap beszéltek telefonon, Sam érezte, hogy valami megváltozott a kapcsolatukban. Ő ugyanolyan örömmel várta haza a férjét, mint korábban, és Jack is próbált vidám, és jókedvű lenni, mégsem volt ugyanolyan a házassá­guk.
Sam saját magát hibáztatta azért, ami történt. Jack hiába próbálta megértetni a feleségé­vel, hogy bármennyire is fáj ez mindkettejüknek, nem a nő hibája, Sam nem hallgatta meg, és tel­jesen magába zárkózott. Lassan eljutottak oda, hogy szinte alig szóltak egymáshoz.
– Szia, szívem. – lépett be Jack a házba, és szokás szerint megcsókolta üdvözlésképpen a fele­ségét, aki már megfürödve, kimonóban ült a kanapén és a TV-t kapcsolgatta.
– Szia! – csókolt vissza Sam. – Éhes vagy?
– Nem, ettem még Washingtonban.
– Értem. – felelte Sam, és figyelte, ahogy Jack melléül. – Hétfőn visszamegyek dolgozni.
– Nem lesz ez még korai?
– Nem. – ingatta a fejét a nő. – Nem bírom tovább itthon, egyedül.
– Ahogy gondolod, ezt neked kell eldönteni. – hagyta rá a férfi.
– Igen, és én döntöttem. – bólintott Sam.
– Rendben.
– Nem baj, ha lefekszem?
– Nem, menj csak, hamarosan megyek én is.
Sam ismét bólintott, és bement a hálóba. Sóhajtva csukta be maga mögött az ajtót. Ez így ment az elmúlt hetekben. Sablonos, semmitmondó párbeszédek…
Pár perccel később Jack bebújt az ágyba a felesége mellé, és az egyik karján könyökölve a másikkal átölelte a neki háttal fekvő nőt. Tudta, hogy nem alszik, és szeretett volna be­szélni vele. Meglepődve tapasztalta, hogy Sam összerezzen az érintésétől, és elhúzódik tőle.
– Ne, Jack, kérlek. Nem akarom. – mondta a nő fojtott hangon.
– Mit? – Jack először nem értette, mire gondolt, majd mikor rádöbbent, megbántva húzta vissza a kezét. – Semmi olyat nem akartam, amire gondolsz, csak át akartam ölelni a felesé­gem, akit négy napja nem láttam.
Sam szája megremegett, a sírás kerülgette. Érezte az enyhe sértettséget a férje hangjából, és legszívesebben felpofozta volna magát az ostobaságáért. Oldalra fordította a fejét, és látta, hogy a férfi átfordult a másik oldalára. Felé fordult, és halkan a nevén szólította, ő azonban nem reagált.
– Jack! – érintette meg a vállát, de a férfi ugyanazzal a mozdulattal, amivel ő is korábban, elhúzódott. – Ne haragudj, kérlek. Annyira sajnálom, Jack! – suttogta elcsukló hangon.
A férfi nem bírta hallgatni a szeretett nő kétségbeesett sírását, és felé fordult. Sam hason fekve, fejét a párnájába fúrva zokogott. Jack megfogta a vállát, az oldalára fordította és átka­rolta a feleségét. Sam sokára nyugodott meg, de a férfi türelmes volt, és addig ölelte, simo­gatta, míg a sírása alább nem hagyott.
– Bocsáss meg! – mondta Sam, még mindig könnyes szemekkel.
– Nem haragszom, csak nem értelek, Sam. Miért taszítasz el magadtól? – kérdezte a férfi, ha­tártalan fájdalommal a szemeiben.
– Nem akarlak eltaszítani magamtól, csak… – Sam hangja ismét elcsuklott. – Annyira fáj, Jack, olyan nagyon fáj még mindig, mintha a lelkemből téptek volna ki egy darabot.
– Miért gondolod, hogy én nem ugyanezt érzem? Az én kislányom is volt…
– Igen, és én nem tudtam rá vigyázni. Kérlek, ne gyűlölj ezért. – fakadt sírva ismét a nő.
– Az Isten szerelmére, Sam. Ne beszélj butaságokat. Soha, semmiért nem tudnálak gyűlölni téged. Ez nem a te hibád, mondtam már. Borzasztó, ami történt, de nem tehetsz róla.
– Tényleg ezt gondolod?
– Persze, drágám. Kérlek szépen, ne emészd magad.
– Annyira akartuk ezt a babát, Jack, és én olyan boldog voltam… Most pedig semmi mást nem érzek, csak mérhetetlen ürességet.
– Tudom. Én azonban ezen kívül érzek még valamit. Szerelmet irántad, kimondhatatlan sze­relmet, szívem. Talán te már nem… – a férfi nem fejezte be, de a nő így is értette, mit akar kérdezni.
– Istenem, Jack, dehogy nem. Nagyon szeretlek, éppen ezért bánt ennyire, hogy nem tudtam neked megadni azt, amit szerettél volna.
– Majd legközelebb sikerül, édesem. – simította végig a nő könnyes arcát Jack szeretettel. – Te is hallottad, amit a doki mondott. Nem tudja, miért történt ez az egész, de lehet még gyere­künk.
– Tudom, de… nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok ismét belevágni. Nem bírnám ki, ha ez még egyszer megtörténne. Tudom, hogy nagyon szeretnél gyereket, ahogy én is, de ret­tegek attól, hogy még egy babát elveszítek.
– Megértelek, – nyugtatta meg a férfi – és bármennyire is vágyom egy gyerekre, nem fogok szemrehányást tenni neked, ha te úgy döntesz nem mersz felvállalni még egy terhességet. Bármi lesz a döntésed, egyet tudnod kell: gyerekkel, vagy anélkül, én mindig szeretni fog­lak.
– Én is téged, Jack. – felelte a nő, és hálásan megcsókolta a férjét.
Hosszú hetek után úgy aludtak el ismét, ahogyan korábban mindig, egymást átölelve, össze­bújva. Másfél évvel később pedig teljesült mindkettejük vágya, és megszülettek iker fiaik.
– Kész vagyunk! Keresztapa még körömkefével is megsúrolta a kezünket. – zökkentette ki a gondolataiból Samet Jacob hangja.
– Igen, mert olyan koszos volt a homokozástól a körmötök alja, mint egy bányászé. – mo­solygott Patrick.


Sam boldogan nézte a két kisfiút, akik vidáman fecsegtek, mit sem sejtve az édesanyjukat foglalkoztató szomorú emlékről. A gyerekek nem tudtak arról, hogy volt egy nővérük, szüleik úgy gondolták, majd, ha elég érettek lesznek, elmondják nekik, de egyelőre nem akarták ezzel terhelni a lelküket.
Vacsora után Sam és a fiúk hazamentek, bár a gyerekek ezt nem tartották annyira jó öt­letnek, mint az édesanyjuk. Kis vita és egy ígéret után, miszerint, másnap Cassie megy értük az oviba, végül mégis beültek az autóba, és elindultak hazafelé.

Kategória: Stargate SG-1 - Az utolsó küldetés | Hozzáadta:: Emilia (2016-09-25)
Megtekintések száma: 53 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: