Stargate SG1 - Az utolsó küldetés - 3. fejezet - Emlékek nélkül 2. rész


* * *
A tábornok Lorne ezredes jelentését olvasta, de nem tudott koncentrálni. Gondolatai mindun­talan elkalandoztak. Ránézett az órájára. Csak 11 óra volt, korai még ebédelni. Az elmúlt na­pokban mindig együtt ebédeltek Jack-kel. Sam még hétvégén is bejött a Pa­rancsnokságra va­lami ürüggyel azért, hogy vele lehessen. Tovább olvasta a kezében tar­tott jelentést, végül be­látta, hogy semmi értelme. Hirtelen mozdulattal hátratolva a szé­két felállt. Feltette a fülesét, hogy el tudják érni, és sietős léptekkel elhagyta az irodáját.
A nő megállt a V.I.P. lakosztály előtt és határozottan bekopogott. Az ajtó szinte azonnal kinyílt, mintha a szobában tartózkodó férfi mögötte állt volna.
– Sam! – szólt meglepetten Jack, mert bár örült a nőnek, nem számított még rá.
– Szia! Nem zavarlak?
– Ugyan, miben zavarnál? – kérdezett vissza kissé ironikusan a férfi.
– Hozhatok neked egy-két könyvet, vagy újságot, ha unatkozol.
– Az emlékeimet nem tudod véletlenül visszaadni?
– Hamarosan mindenre emlékezni fogsz. Légy kicsit türelmesebb. – intette szelíden Sam a férjét.
– Türelem… – ismételte elgondolkozva a férfi. – Persze, biztosan igazad van, a doki is azt mondta, hogy az ismerős környezet sokat segíthet.
– Igen, így van. – mosolygott rá Sam. – Éppen ezért arra gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet ebéd előtt. Gyönyörű a hegy ilyenkor. A fák levelei ezer színben pompáznak és csodásan tiszta a levegő.
– Jól hangzik. Menjünk. – viszonozta a nő mosolyát a férfi.
A hegyre felérve szótlanul sétáltak egymás mellett. Sam mélyen magába szívta az őszi erdő semmivel össze nem hasonlítható illatát. Kisimított egy hajtincset az arcából és meglepődve vette észre a férfi elgondolkodó tekintetét, mellyel figyelte őt.
– Ne haragudj, csak elgondolkoztam. – kért elnézést Jack, mikor meglátta a nő kérdő te­kinte­tét.
– Semmi baj.
– A gyűrűdet néztem, nagyon szép.
– Köszönöm. A férjem édesanyjáé volt.
– Boldog ember lehet a férjed, hogy egy ilyen gyönyörű és okos nő a felesége, mint te.
Sam lélegzete hirtelen elakadt. Fogalma sem volt, hogy mit feleljen. Már a gyűrűvel kap­cso­latos válaszával is többet mondott, mint kellett volna.
– Én is boldog vagyok, hogy a felesége lehetek. – jelentette ki végül, és nem mert a férfire nézni közben.
– Nagyon szereted őt, igaz?
– Igen. – bólintott Sam.
– Gyerekeitek is vannak? – folytatta Jack a kérdezősködést.
– Igen, de ne beszéljünk erről. Tudod, mit kért Dr. McCoy.
– Tudom, de ez nem az én életem, hanem a tiéd.
’Nem, Jack, ez a közös életünk.’ – felelte volna legszívesebben Sam, ezzel szemben inkább tovább sétált.
Néhány percig ismét szótlanul haladtak, majd megint csak Jack törte meg a közéjük tele­pedett csendet. Még mindig a nővel álmodott, és volt valami, ami nem hagyta nyugodni.
– A hajad volt valaha rövid? Minden éjjel veled álmodom, és álmomban nem ilyen hos­szú.
– Igen, nagyon sokáig rövid volt.
– Mindkettő jól áll neked. – bókolt a férfi.
– Köszönöm.
– Tudod, az álmaimban még valami más rajtad.
– Mi?
– A szemeid. – felelte Jack.
– A szemeim? – ismételte Sam csodálkozva.
– Igen. Mosolyognak, nem ilyen szomorúak.
– Mostanában nem volt túl sok okom arra, hogy jókedvű legyek.
– Mi bánt? – kérdezte a férfi szelíden.
– Nem beszélhetek róla. – ingatta a fejét a nő.
– Miért nem? Mondd el, kérlek!
– Nem tehetem.
– Én azonban szeretném tudni. Amióta megláttalak belépni a vizsgálóba, érzem, hogy mi ketten közel állunk egymáshoz. – mondta halkan Jack. – Semmire sem vágyom jobban, mint­hogy eltüntetessem ezt a mérhetetlen fájdalmat a szemeidből. – tette hozzá, majd megfogta a nő kezét.
Sam torkát fojtogatta a sírás. Hirtelen megrohanták az egy héttel ezelőtt történtek emlé­kei. A rémület, mikor tájékoztatták, hogy a Zeuszt megtámadták, és nem tudta mi lehet a férjével. Az azt követő órákban érzett kétségbeesés, a gondolat, mely óhatatlanul is be­fészkelte magát az elméjébe, hogy talán a szeretett férfi már nem él. A reményvesztett­ség, amikor Hailey alezre­des csapata hazahozta őket, de Jack semmire sem emlékezett. Rettentően hiányzott neki a férfi érintése, a csókjai, a belőle sugárzó szeretet, amit min­den nap - így vagy úgy - de éreztetett vele. Most mégsem ölelheti, nem csókolhatja, nem mondhatja el neki, mennyire szereti. Vis­sza kell menniük a bázisra, nem maradhatnak tovább kettesben, mert így egyre nehezebben tud eleget tenni Patrick kérésének.
– Jobb, ha most visszamegyünk. – mondta kissé rekedten.
– Először mondd el, kérlek, mi bánt.
– Nem mondhatok semmit, Jack – felelte Sam, és úgy érezte, megszakad a szíve a férfi szem­eiből áradó fájdalom láttán.
– Mi van, ha nem térnek vissza az emlékeim? – kérdezte a férfi. – Akkor sosem tudom meg, hogy miért vonzódom ennyire hozzád? Hogy miért érzem folyamatosan azt, hogy szeretnélek átölelni, és megcsókolni?
– Jack…
A férfi arcán érzelmek egész tárháza jelent meg. Szemei elé emelte a nő bal kezét, és hir­telen minden világos lett számára.
– Az én feleségem vagy. – jelentette ki, a nő ujját ékesítő gyűrűt nézve.
Sam kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. Behunyta a szemeit, mert ismét érezte, hogy égetik a könnyek. Lehajtotta a fejét, és szabad kezét az arca elé tette. Jack eltolta a nő szép arca elől a kezét, és megfogva az állát arra kényszerítette, hogy felemelje a fejét.
– Nézz rám, kérlek. – szólt olyan lágy hangon, hogy a nő nem tudta tovább visszatartani és kitört belőle a sírás. – Istenem, hát igazam van?
– Igen… a feleséged vagyok. – válaszolta Sam zokogva.
A férfi átölelte őt, és Sam a vállára hajtotta a fejét. Megkönnyebbült kissé, és nem csak a sí­rástól. Pokoli érzés volt számára az elmúlt napokban úgy találkozni, és beszélni a férfi­vel, hogy szinte idegenként kellett viselkednie vele szemben.
– Most már mindent értek. – mondta Jack elgondolkozva, mikor elapadtak a nő könnyei, és kissé eltolta a feleségét magától, hogy a szemébe nézhessen. – Az álmaimat, amikben megje­lentél, a vonzalmat, amit irántad érzek, a vágyat, hogy lecsókoljam a bánatot az arcodról.
– Ó, Jack! – Sam szemeit ismét elöntötték a könnyek.
– Ne, sírj! Minden rendben lesz. Emlékezni fogok. Mindent megteszek azért, hogy így legyen.
– Tudom. Küzdeni mindig nagyon tudtál. – simított végig szeretettel a férfi arcán Sam.
Jack egyik karjával átkarolta a nő karcsú derekát és magához húzta. Másik kezét a tar­kójára téve megtette azt, amire napok óta vágyott: hosszan, szenvedélyesen megcsó­kolta. Sam át­ölelte a szeretett férfi nyakát, és boldogan viszonozta a csókját.
– Ne haragudj, hogy az imént, mikor a házasságról, és a gyerekekről kérdeztél, félreve­zette­lek. – szólalt meg később Sam, még mindig átölelve a férjét.
– Semmi baj. Gyerekek… Istenem, annyira szörnyű, hogy nem emlékszem a saját gyere­ke­imre. – mondta bánatosan a férfi.
– Nekem is borzasztó volt, és most is az, hogy nem beszélhetek neked ezekről a dolgok­ról.
– Tudod, most érzem csak, hogy milyen üres emlékek nélkül az élet.
– Drágám… – kezdte Sam, de a fülesében egy hang félbeszakította.
– Sam, itt Patrick. Hallasz?
– Igen, Patrick, hallak. – válaszolta, miközben bocsánatkérően nézett a férjére.
– Carolyn és én szeretnénk veled beszélni.
– Rendben, pár perc és az irodámban leszek.
– Köszönjük.
– Sajnálom, de vissza kell mennünk. Dr. Lam és Dr. McCoy beszélni akarnak velem.
– Akkor a mai közös ebédünknek lőttek.
– Sajnos, igen. De később még tudunk találkozni. – felelte Sam és elindultak a bázis bejá­rata felé.
* * *
Patrick az egyik vendégszéken ült Sam irodájában. Felállt, mikor a nő belépett és érdek­lődés­sel figyelte az arcát.
– Történt valami?
– Carolyn hol van? – kérdezett vissza a nő, hogy kitérjen a válaszadás alól, és leült a szé­kébe.
– Rögtön jön. Szóval? – a fiatal férfi nem hiába volt pszichológus; nem olyan fából farag­ták, hogy el lehessen téríteni, ha valamit tudni akart, azt előbb utóbb kiderítette.
– Jack rájött, hogy a felesége vagyok. – sóhajtott Sam. – Sajnálom, Patrick, de nem voltam képes hazudni neki.
– Már nincs is jelentősége. – mondta a belépő Carolyn Lam.
– Hogy érted ezt?
– Az altábornagy nem amnéziás. – jelentette ki a doktornő.
– Nem? – kérdezett vissza elhűlve a tábornok.
– Nem. Gyanús volt, hogy már közel egy hete itthon van, és mégsem tértek vissza az em­lékei, még csak töredékük sem. Ezért megnéztük újra a CT felvételt, kinagyítva azt a többszörösére. – válaszolta a pszichológus. – Ekkor vette észre Carolyn, hogy Jack tem­porális lebenyében van valami.
– Valami? – húzta fel a szemöldökét csodálkozva Sam.
– Egy nagyon apró tárgy. – válaszolta Dr. Lam. – Akkora kb., mint egy gombostű feje. Ezért tűnik amnéziásnak. A temporális lebeny végzi az ismeretanyag tárolását, ezért tu­lajdonképpen az agy memóriaközpontja. Sérülése esetén a megszerzett tudás kiesése következik be. Elvesz­nek az iskolában tanult és a tapasztalás által szerzett ismeretek. Emiatt van az, hogy Jack nem emlékszik semmire.
– Most már világos számomra, hogy miért nem csak a személyes emlékei sérültek. A pszichogén amnézia esetében ugyanis az egyéb ismereteinek nem szabadott volna el­veszniük. Tehát tudnia kellene például olyan dolgokat, hogy mi az USA fővárosa. Jack ezzel szemben az ilyen jellegű kérdéseimre sem tudott válaszolni. – vette át a szót a pszichológus.
– Tehát a PX7-823-on beletették ezt a valamit Jack agyába. Hogyan és miért?
– Sajnálom, Sam, de erre nem tudok válaszolni. Leginkább a „hogyan” érdekelne engem is, ugyanis az agynak ez a része különösen sérülékeny. Igen fejlett technológiával kell rendel­kezniük ahhoz, hogy bármilyen szöveti károsodás nélkül, mondjuk úgy, elhelyez­hessenek valamit is az agyban. – felelte Carolyn.
– Ha jobban belegondolunk, a miértre megvan a válasz. – szólt közbe Patrick. – Mégpedig azért, mert az agy memóriaközpontjáról beszélünk. Nem lehetséges, hogy a tudását akarták kinyerni?
– De hogyan? Bocsát ki ez a tárgy valamiféle energiát? – kérdezett közbe Sam.
– Nem, semmilyet. – ingatta a fejét Dr. Lam.
– Miért épp az ő tudását? Hisz számtalan tudós is volt a hajón. Természetesen azóta, hogy a Csillagkapu Programban részt vesz, történtek olyan események, amelyekről csak Jack tudhat a Zeuszon utazók közül, de azt a PX7-823 tudhatták. Mire lehettek vajon kí­váncsiak?
– Ezek nagyon jó kérdések. Csak sajnos jelen pillanatban nem tudunk rá válaszolni. – felelte a pszichológus.
– Talán mégis. Eszembe jutott valami. Emlékeztek, hogy Daniel említette, elaludt vizsgá­lat közben vagy előtt? – miután mindketten bólintottak, Carolyn folytatta: – Mindannyian arról számoltak be, hogy kaptak enni és inni. Az ital egy kellemes ízű, teához hasonló színű folya­dék volt. A vér- és vizeletvizsgálatok mindenkinél egy ismeretlen enzim je­lenlétét mutatták, ami néhány nappal később, mikor megismételtük a teszteket, már nem volt jelen.
– Azt feltételezed, hogy valamiféle altató- vagy nyugtatószert kaptak?
– Igen. – biccentett a doktornő.
– Lehet, hogy nagyon vadnak tűnik a felvetésem, de nem lehetséges, hogy ez a szkenner, ami­ről Daniel és Hailey alezredes beszéltek - amivel megvizsgálták az embereket - iga­zából nem is a fizikai állapot felmérésre szolgál? – szólt közbe Patrick.
– Mire gondolsz? – kérdezte Carolyn.
– Nem gondoljátok, hogy éppen azért kaptak nyugtatót vagy altatót, mert ezzel a mű­szerrel az agyukat vizsgálták, nem pedig a testüket? Vagy mindkettőt, de az elme vizs­gálatán volt a hangsúly.
– Elképzelhető, de még mindig ott van a kérdés, hogy mit tudhat Jack olyat, amit senki más. No és, ha ez a készülék képes a tudást kiolvasni az ember agyából, miért kell az a kis valami, amit beépítettek? – hitetlenkedett a tábornok.
– Talán úgy működik, mint mikor az ember elolvas egy dokumentumot, vagy könyvet az In­terneten. Megtekintés után, ahhoz, hogy megtartsd, le kell töltened. Nem tartod lehet­séges­nek?
– Nos, azok után, amiket én az elmúlt közel húsz évben tapasztaltam, már semmit sem tartok lehetetlennek. – felelte Sam elgondolkozva. – Szeretném, ha mindenkinél végeznél egy CT-t, hogy, van-e még valakinek ilyen szerkezet az agyában. – fordult Carolynhoz.
– Már elkezdtük, bár nem CT-t, hanem MRI felvételt készítünk, az pontosabb képet ad. Akik­nél már elvégeztük a vizsgálatot, azok közül senkinek sincs ilyen idegen tárgy az agyában. – válaszolta a doktornő.
– Rendben. Kérek egy jelentést, mikor mindenkivel végeztél.
– Holnap reggelre meglesz. – válaszolta Carolyn.
– Remek, mert ma délelőtt telefonon megbeszélést tartottam az elnökkel a diplomáciai láto­gatásról a PX7-823-ra. A CSK-1 és 2, illetve Daniel, illetve az imént elhangzottak okán, te lesztek a küldöttség tagjai. Daniel vállalta, hogy tárgyal a kormányzóval, te pedig szeretném, ha találkoznál a gyógyító központ vezetőjével. Reggel 8.00-kor eligazítás, és 11.00-kor in­dultok.
– Rendben. – bólintott a doktornő.
– Köszönöm, végeztem.
* * *
Sam a mellkasához kapott, és akaratlanul is hátrált egy lépést.
– Uram Isten! – kiáltott fel, mert mikor kinyitotta az irodája ajtaját, váratlanul előtte állt a férje.
– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – szólt Jack, aki szintúgy meglepődött, mikor kopogtatásra emelte a kezét és az ajtó hirtelen kinyílt előtte.
– Semmi baj. – mosolyodott el a nő. – Épp hozzád indultam.
– Valóban?
– Igen, beszélnünk kell. – komorodott el Sam, és hátrébb állt az ajtóból, hogy a férfi be­léphes­sen.
Jack figyelmét nem kerülte el felesége arckifejezése, egy pillanatra távolba révedő tekin­tete.
– Mi történt? Mit mondott a két doki? – kérdezte Jack – Rólam volt szó, ugye?
– Gyere, ülj le, kérlek. – mutatott Sam az egyik vendégszékre, és ő maga a másik felé in­dult.
A férfi becsukta maga mögött az ajtó, majd körbenézett a helyiségben. Mikor érdeklődő pil­lantása az ajtó mellett álló kis szekrényhez ért, tekintete elhomályosult. Remegő kéz­zel nyúlt a szekrénykén álló egyik fénykép felé.
Sam szíve belesajdult a férje arcát elöntő érzelmekbe. Fájdalom és düh egyszerre tükrö­ződött az arcán.
– Istenem… – sóhajtotta, miközben az esküvőjükön készült képet szorongatta a kezében.
Nézte saját magát, ahogy boldog mosollyal öleli magához Samet, aki gyönyörű volt kar­csú alakjára simuló hófehér ruhájában. Felvette a másik képet is, melyen két kisfiú neve­tett hun­cut tekintettel a kamerába, és szívét összeszorította a keserűség.
– Jack… – szólította meg halkan Sam a férfit, miközben odalépett mellé. Kezét a vállára tette, és szeretett volna valamit mondani, de gombócot érzett a torkában.
– Ők a gyerekeink. – inkább kijelentés volt ez a férfi részéről, mint kérdés. – Édes Iste­nem, a nevükre sem emlékszem. – fakadt ki Jack keserűen.
– James és Jacob, ikrek. A te apád és az enyém után neveztük el őket. – válaszolta halkan a nő.
A férfi lassan visszatette a képet a helyére, és felesége felé fordult.
– Szóval? Mi a rossz hír? – váltott hirtelen témát.
Sam jól ismerte már a férjének ezt a tulajdonságát. Jack sosem szeretett az érzéseiről beszélni, és hajlamos volt magába zárkózni. 
– Nem ülhetnénk le? – próbált a nő időt nyerni. Fogalma sem volt róla, hogyan mondja el a férjének azt, amit Carolyntól és Patrick-től megtudott.
– Ne húzd az időt, kérlek! Válaszolj a kérdésemre! – mondta Jack kissé hűvösen és távol­ság­tartóan.
– Rendben! Nem vagy amnéziás. Van valami az agyadban, egy idegen szerkezet, amit a PX7-823-on ültettek be.
– Mi? – kérdezte döbbenten Jack. – Ezt eddig nem tudták?
– Nem. Annyira pici, hogy csak akkor vették észre, mikor sokszorosára nagyították a CT fel­vételeket. Dr. Lamnek egyelőre nincs elképzelése arról, hogy mire szolgál, mert nem bocsát ki semmilyen energiát. Dr. McCoy feltételezi, hogy mivel az agyad memóriaköz­pontjában van, lehetséges, hogy a tudásodat akarták megszerezni.
– Aha. Vagyis nem fogom visszakapni az emlékeimet. – vonta le a konzekvenciát Jack.
– Nem tudom.
– Ki lehet szedni ezt a valamit?
– Jelenlegi ismereteink alapján nem.
– Szóval így kell leélnem az életem? Milyen élet lesz ez, hogy még a gyerekeim születé­sére sem emlékszem? Sőt, nemhogy a születésükre, de még rájuk sem. – csattant fel a férfi.
– Jack…
– Csak azt ne mond, hogy nyugodjak meg! – Jack szinte már kiabált felindultságában. – Mu­tass egy embert, aki nyugodt és türelmes tudna maradni az én helyemben!
– Nem akartalak nyugtatgatni, csak… – Sam szava elakadt.
Jack látta a nő arcán a fájdalmat, szemeiben a könnyeket és rettentően szégyellte magát azért, ahogy beszélt vele. Leroskadt az egyik székre, a térdére könyökölve a kezeibe te­mette az arcát és próbált lehiggadni. Mikor felnézett Sam már a másik széken ült vele szemben.
– Ne haragudj! – szólalt meg csendesen a férfi, és a felesége keze után nyúlt.
– Semmi gond. – felelte Sam elcsukló hangon.
– Rád zúdítottam a haragom, holott az utolsó ember vagy, aki ezt megérdemelné. – mondta bocsánatkérően Jack, miközben a nő kézfejét simogatta a hüvelykujjával. – Most mi lesz?
– Holnap a CSK-1 és 2 Daniellel és Carolynnal visszamegy a PX7-823-ra. Amíg Daniel Dramnan kormányzóval tárgyal, addig Carolyn próbál valamit megtudni a Gyógyító Köz­pontban.
– Ezek után még mindig szövetséget akartok kötni ezzel a néppel?
– Természetesen nem, de a látszatot fent kell tartani. Reményeim szerint Carolyn ki tud derí­teni valamit ennek a szerkezetnek a rendeltetéséről, illetve arról, hogyan lehet ki­szedni.
– Szerinted van erre esély? – kérdezte a férfi kissé szkeptikusan.
– Jack, mi annyi mindenen keresztülmentünk már együtt, és legtöbbször győztesen ke­rültünk ki a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetből is. Bízom benne, hogy most is így lesz.
– Mi van, ha nem? Akkor újra kell tanulnom az egész életem?
– Ezen a hídon majd akkor megyünk át, mikor odaérünk. Te szoktad ezt mondani. – mo­solyo­dott el a nő, hogy oldja a feszültséget.
– Tényleg?
– Igen. Kettőnk közül te vagy az optimistább. – nevetett Sam, majd odahajolt a férjéhez és megcsókolta. – Szeretném, ha tudnál valamit. Én most is ugyanúgy szeretlek, mint az elutazá­sod előtt. Ha… hangsúlyozom, ha… nem járnánk sikerrel a PX7-823-on, minden segítséget meg fogok adni neked, hogy - ahogy te mondtad - újra tanuld az életed, az éle­tünket.
– Én is szeretlek, Sam. Bár az emlékeim elvesztek, úgy látszik, ez az érzéseimet nem érinti.
– Voltunk már ilyen helyzetben. – mélázott el a nő. – Mikor semmire nem emlékeztünk, csak az egymás iránti érzéseinkre.
– Valóban?
– Ühüm! – bólintott Sam, majd elvigyorodott. – De azt hiszem, most jobb, ha eszünk va­lamit. – célzott a férfi felől érkező halk morgásra.
– Helyes. Korgó gyomorral csak még lehangoltabb vagyok. – somolygott a férfi is.
* * *
A tábornok a tőle megszokott sietős léptekkel lépett be a vezérlőterembe.
– Megérkezett Hailey alezredes kódja – felelte Harriman őrmester a ki nem mondott kérdésre.
– Íriszt kinyitni! – adta ki az utasítást Sam. – Korán visszajöttek. – tette hozzá, miközben a kapun átlépetek a két csapat tagjai nyomukban Dr. Lammel.
Sam belépett az indítócsarnokba, hogy fogadja a visszatérőket, de egy pillanatra földbe gyö­kerezett a lába a látványtól. A rámpán Daniel és Hailey alezredes lépkedett felé, és egy nőt kísértek közrefogva. Az idegen láttán az indítócsarnokban szolgálatot teljesítő katonák azon­nal csőre töltötték fegyvereiket. A rangidős tiszt a tábornokot figyelte pa­rancsra várva. Sam a rámpa aljához lépett megállásra kényszerítve a felé haladókat.
– Alezredes! – szólította meg első csapata vezetőjét. – Nem gondoltam, hogy figyelmeztet­nem kell azon elnöki utasításra, miszerint idegen csak és kizárólag az én engedélyemmel lép­het a Bázis területére. – szólt mellkasa előtt karba tett kézzel, kissé dühösen.
– Az én ötletem volt, Sam. – mondta Daniel, látva, hogy a fiatal katona komolyan megré­mült a felettese hangjából áradó leplezetlen haragtól.
Mindketten tudták, hogy Samantha Carter-O’Neill végtelenül türelmes, de jaj annak, aki ki­hozza a béketűrésből. No, és persze azzal is tisztában voltak, hogy parancsnokuk ké­nyesen ügyel a szabályok betartására.
– Ez még nem mentesíti az alezredest a felelősségre vonás alól. – folytatta a tábornok, még mindig bosszús hangon.
– Sam! – lépett ekkor a kis csoport mellé Carolyn. – Az alezredes akart engedélyt kérni, én nem engedtem.
– Igen? Mindenkinek oda kell adnom a Szabályzatot egy kis emlékezet frissítésre? Leg­jobb tudomásom szerint, csak orvosi esetekben a tied a végső döntés. Nem? – Sam most már felet­tébb kíváncsi volt, hogy miért dönthetett úgy Carolyn és Daniel, hogy megsze­gik a Parancs­nokság egyik legszigorúbb szabályát.
– De igen, és megértem, hogy dühös vagy, azonban hidd el, jó okunk volt rá, hogy így te­gyünk. Viszont ezt ne itt beszéljük meg, ha kérhetem. – felelte a doktornő.
– Készenlét vége! – fordult Sam - kissé lehiggadva - a háttérben még mindig várakozó tenge­részgyalogosok parancsnoka felé. – Engedje meg, hogy ez után a kis közjáték után bemutat­kozzam. Samantha Carter-O’Neill vagyok, ennek a helynek a parancsnoka. – nyújtotta kezét az idegen nő felé.
– Üdvözlöm. A nevem Mornela Doron, a Gyógyító Központ egyik vezetője vagyok. Sajná­lom, hogy bonyodalmat okoztam. – fogadta el a felé nyújtott kezet a nő, aki körülbelül Sam­mel egyidős lehetett.
– Nem okozott problémát, csak vannak szabályaink, amiket nem véletlen alkottak. – vála­szolta Sam a nőnek, aki valamiért kifejezetten szimpatikus volt neki. – A kötelező orvosi vizsgálattól viszont nem tekintek el. Harminc perc múlva legyenek a tárgyalóban.
– Igen, asszonyom! – felelte Hailey alezredes, míg a többiek egy bólintással jelezték, hogy megértették az utasítást.
* * *
Sam a férjét várta az irodájában, akiért néhány perccel ezelőtt küldött egy katonát. Úgy gon­dolta, a következő megbeszélésen neki is jelen kell lennie. Érezte, hogy ez az idegen nő segí­teni akar nekik. A gondolataiból Jennifer Hailey megjelenése szakította ki, aki - mivel az ajtó nyitva volt - az ajtófélfán kopogott.
– Alezredes!
– Elnézést, hogy zavarom, asszonyom, de szerettem volna beszélni Önnel, mielőtt a töb­biek is ideérnek.
– Jöjjön csak. – válaszolta Sam, majd az asztala előtt álló egyik székre mutatott, hellyel kí­nálva a fiatal tisztet.
– Köszönöm, asszonyom. – ült le Jennifer, majd nagy lélegzetet véve belekezdett a mon­dani­valójába. – Először is szeretnék elnézést kérni. Tudom, azzal, hogy megszegtem a szabályt, súlyos hibát követtem el. Ne értsen félre, nem magyarázkodni akarok, de mie­lőtt bármit is tehettem volna, Dr. Lam és Dr. Jackson már megbeszélték, hogy Doron gyó­gyító velünk jön.
– Hogy-hogy? – kérdezte értetlenül Sam.
– Dr. Lam rádión kérte Dr. Jacksont, hogy beszélje meg annak lehetőségét Dramnan kor­mányzóval, hogy Doron gyógyító ellátogathatna-e a Földre. Először Dr. Jackson is azt mondta, hogy ez nem ilyen egyszerű, de a doktornő azt válaszolta, hogy nagyon fontos­nak tartja ezt a két nép barátsága és szövetsége szempontjából. Mikor Dr. Jacksonnal visszaértünk a Gyógyító Központhoz, én felhívtam Dr. Lam figyelmét, hogy engedélyt kell kérnünk öntől. Ő ekkor azt válaszolta, hogy létfontosságú információik vannak, és nincs idő magyarázkodni. Dr. Jackson pedig már tárcsázott is.
– Meg sem kérdezte, Dr. Lamtől, mi lehet annyira fontos, hogy még a felelősségre vonást is vállalja?
– De, igen, asszonyom, sőt Dr. Jacksont is megkértem, hogy ne folytassa a tárcsázást. Ak­kor azonban Dr. Lam mellém lépett, egész közel hajolt hozzám, és szinte suttogva kérte, hogy engedjem Dr. Jacksont tárcsázni. Láttam a tekintetén, hogy jó oka van rá, hogy ezt teszi. Saj­nálom, ha csalódást okoztam, és úgy érzi, nem vagyok alkalmas vezetőnek.
– Nem tartom alkalmatlannak a csapatvezetői posztra, hisz ez valóban nehéz helyzet volt. Azonban önt, alezredes az ilyen és ehhez hasonló helyzetek megfelelő kezelésére képzeték ki. Meglátjuk, mi sül ki ebből az egészből. – zárta le a tábornok a beszélgetést, mert ebben a pil­lanatban Jack lépett az irodába.
– Igen, asszonyom. – válaszolta Jennifer és követte felettese tekintetét, aki elnézett a válla felett. – Uram! – állt fel és tisztelgett a belépő altábornagyot megpillantva.
Jack kissé zavartan bólintott.
– Üdv! – köszönt a fiatal nőnek. – Miről van szó? – kérdezte a feleségéhez fordulva.
– Menjen át a tárgyalóba, alezredes, Dr. Jackson és a vendégünk megérkeztek. – mondta Sam a fiatal tisztnek.
Jennifer Hailey bólintott és átment a másik helyiségbe.
– Őt ismerem. – intett a fejével Jack a tárgyalóban épp helyet foglaló Mornela Doron felé.
– Állítólag lényeges információi vannak a számunkra.
– Velem kapcsolatban? Illetve az agyamban levő kütyüvel kapcsolatban?
– Bízom benne, bár még nem tudok részleteket. – válaszolta Sam, és közben látta, hogy Dr. Lam is megérkezett. – Gyere, menjünk, mindenki itt van.
* * *
Sam helyet foglalt a szokásos helyén, Jack pedig a nő mellett balról szabadon hagyott székre ült. A férfi gyanakvóan, mindazonáltal kíváncsian nézett a PX7-823-ról érkezett nőre.
– Minden rendben, Carolyn? – kérdezte Sam a bázis főorvosát, holott tudta, hogy a kér­dés felesleges. A doki nem engedte volna ki az orvosi szobából a vendégüket, ha nem így lenne, de a tábornok valahogy oldani akarta a levegőben érezhető feszültséget.
– Igen. – válaszolta szűkszavúan a kérdezett.
– Rendben. Nos, hallgatom, mit szeretne nekünk elmondani? – fordította tekintetét Sam Mornela Doron felé.
– Először is, még egyszer elnézését kérem az okozott kellemetlenségért. Most már értem Hailey alezredest, amiért nem akarta engedélyezni, hogy idejöjjek. – nézett bocsánatké­rően Samre a nő, majd, miután ő egy bólintással tudomásul vette a mondanivalóját, foly­tatta: – Kissé hosszú lesz, amit el fogok mondani, de ahhoz, hogy maradéktalanul értsék az indokai­mat, kissé vissza kell kanyarodnom a múltba. Valamikor az én bolygóm a Sobek nevű Goa’uld uralma alá tartozott…
– Sobek, a krokodil alakú Istenség, Néith fia, a víz és a kiáradt Nílus Istene. Legtöbbször kro­kodil vagy krokodilfejű ember alakjában ábrázolták. A hiedelem szerint ő biztosította a ter­mékenységet és a bőséget. Néhány szöveg az istenek és az emberek védelmezője­ként említi, sőt létezett olyan elképzelés is, mely szerint a vadságával elriasztja a sötét­ség erőit. Olyan említést is találtak, ahol Ré és Ozirisz ellenségeként szerepel. Sobek tu­domásunk szerint ha­lott. – szólt közbe Daniel Jackson. – Kali és Bastet árulta el és ölte meg.
– Így van. – bólintott a gyógyító. – Mikor Kali megtámadta egy másik bolygóját, melyen ha­talmas kiterjedésű naquada bányák voltak, Sobek nagy erőkkel odament, hogy meg­védje a területét. Csak néhány Jaffát hagyott hátra. Az őseim ezt használták ki, és láza­dást szítottak. Sokan tudták közülük, hogy a Gua’uldok élősködő paraziták, de Sobek ál­talában könyörületes Istennek bizonyult. Mivel a népem mindig meglehetős jólétben élt, ezért eltűrték, sőt tulaj­donképpen tisztelték. A lázadás sikeres volt, olyannyira, hogy sok Jaffát is maguk mellé állí­tottak. Az a néhány, akik a kapun keresztül elmenekültek, jelen­tést akartak tenni Sobeknek, de ő ekkor már halott volt. Ahogy ön is említette, Dr. Jack­son, egy rút árulás áldozata lett. Kali és Basztet felosztották a területeit maguk között, de az Ordenára valamiért sosem jutottak el. Sobek halála után rövid idővel, a kapun keresz­tül érkezett egy fiatal nő, aki előrehaladott álla­potban volt. Az apám elmondása szerint esedezett, hogy fogadják be őt, ugyanis Sobek ellen­ségei üldözik, de azt akkor nem mondta meg, hogy miért. Egy várandós asszony segítségkéré­sét természetesen nem ve­hették semmibe. Szállást biztosítottak számára, majd néhány héttel később megszülte a fiát, a jelenlegi kormányzónkat. – itt rövid hatásszünetet tartott, de ezúttal senki sem szólt közbe. – Dramnan már gyerekkorában is kitűnt a kortársai közül. Mind a fizi­kai, mind a szellemi teljesítő képessége magasan túlszárnyalta a korosztályabeliekét, és so­sem volt beteg. Egyszer egy Tok’ra látogatott a bolygómra. Az apám - aki akkor a Gyó­gyító Köz­pont vezetője volt - nagyon idegesen jött aznap haza. Késő este néhányan apám barátai és munkatársai közül eljöttek hozzánk, a Tok’raval együtt. Kihallgattam a beszél­getésüket, ami Dramnanról szólt, aki ekkor már kormányzó volt. Az anyja is a Gyógyító Központban dolgo­zott gondozóként, és…
– Gondozó? – kérdezett közbe ezúttal Dr. Lam.
– Igen, aki segíti a gyógyítókat, ápolja a betegeket. – válaszolta Mornela.
– Azt hiszem, olyanok, mint nálunk a nővérek… – mondta elgondolkozva Carolyn.
– Igen, azok alapján, amit a vizsgálóban tapasztaltam, egyet kell értenem önnel. – hagyta jóvá a gyógyító. – Tehát gondozó volt a Központban, és a Tok’ra felismerte Sornat. Így hívták a kormányzó anyját. A Tok’ra elmondta, hogy Sorna Sobek első szolgája volt. Azt is megtudtuk tőle, hogy bár nem érzett Goa’uld jelenlétet, a naquada meglétét érzékelte, amiből azt a kö­vetkeztetést vonta le, hogy Dramnant Goa’uld gazdatest nemzette. Az apám és a barátai el­hűlve hallgatták, és egyszerre megértették Dramnan különleges ké­pességeit.
– Miben nyilvánultak meg ezek a képességek? – most Sam volt, aki kíváncsiskodott.
– Olyan dolgokat tudott, amiket nem az iskolában tanult. Ő találta fel például azt a ké­szüléket, amivel megvizsgáltuk önöket – fordult Daniel felé – illetve azt is, ami az ön agyába lett be­építve. – nézett szégyenkezve Jack-re. – Senki sem értette, honnan vannak ilyen ismeretei. Az anyja pedig egészen a haláláig senkinek sem beszélt róla, hogy mi is az oka a fia kimagasló teljesítményének. A halálos ágyán az anyámat, aki szintén gon­dozó volt, beavatta a titokba, amit a Tok’ra is elmondott. Az apám és a barátai összees­küvést kezdtek szervezni Dramnan ellen, de sajnos nagyon nehezen ment a dolog. A kormányzó ugyanis nagyon kedves, sőt nyájas, egészen addig, míg mindenki azt teszi, amit ő akart, de, ha valaki ellentmond neki… – a nő egy pillanatra elgondolkozva, fájdal­mas tekintettel nézett maga elé. – Mindenhol kémei vannak, akiket, ha szép szóval nem tud maga mellé állítani, akkor megteszi megfélemlítéssel. Ugyanezt csinálja a Központ­ban is. Már tíz éve ott dolgoztam, mikor az apám meghalt, és akkor Dramnan magához hívatott. Először negédesen részvétét fejezte ki, majd elmondta, hogy tervei vannak ve­lem. Azt mondta, hogy rám bízza az egyik osztály vezetését, és nagyon komoly feladatot kapok. Ekkor mutatott egy szerkezetet, ami hasonlít ahhoz, amivel ön vért vett tőlem, Dr. Lam. – pillantott a doktornőre. – Mikor megkérdeztem tőle, hogy mi az, azt felelte, hogy ebben egy nagyon pici műszer van, ami szabad szemmel alig látható. Felém nyújtotta, és mikor elvettem akkor láttam, hogy valóban egy ici-pici kis gömböcske van benne. Meg­kérdeztem tőle, hogy mit tud a szerkezet. Elmondta, hogy a memória kiolvasására szol­gál. Behívta az egyik szolgálóját, és a fejéhez tartotta az eszközt. Egy apró villanás lát­szott, majd Dramnan fogott egy kézi vizsgálót, melyen lenyomott egy-két billentyűt és egy­más után megjelent a szolgáló rengeteg emlékképe. Ezután a kormányzó megint a férfi fejé­hez tette a szerkezetet, ismét egy villanás volt majd a kis gömb újra a korábbi helyén volt. A kormányzó kiküldte az emberét, majd elmondta, hogy mit vár tőlem. Ne­vezetesen azt, hogy a bolygónkra látogató idegeneket ezzel vizsgáljuk meg, hogy meg­tudjuk vannak-e rossz szán­dékaik. Hittem is, meg nem is az okot, és először az erkölcsre hivatkozva visszautasítottam a kérését. Ekkor intett egy másik szolgálónak, aki a mellet­tünk levő teremből áthozta a kislá­nyomat, aki akkor volt öt éves. Elképzelésem nem volt róla, hogyan került a gyermekem oda. Dramnan „felajánlotta”, hogy az ő legjobb tanítói foglalkoznak majd a Kainaval, az ő bentla­kásos iskolájában. Természetesen a gyerek azokon a napokon, mikor nincs tanítás hazajöhet, és egyébként is akkor látjuk, mikor akarjuk. Tudtam, mit jelent ez. Ha nem teljesítem a kéré­sét, sosem látom többé a lányom. Ennek hat éve már… – Mornela hangja itt elcsuklott, és szemeiből kigördült egy könny­csepp.
Sam megborzongott a nő nyilvánvaló fájdalmát látva, és felszínre tört benne az anyai ösztön. Mérhetetlen módon együtt érzett ezzel az idegen nővel. Rövid hallgatás után Hailey alezredes szólalt meg:
– Mi a helyzet a hajóval, mely megtámadta a Zeuszt?
– A hajó… – ismételte szinte suttogva a gyógyító. – Ez is a kormányzó egyik kis trükkje. A hajó legénység nélkül lett bolygó körüli pályára állítva, és állandó segélyhívást bocsát ki. Mi­vel nem sok faj rendelkezik csillagközi utazásra alkalmas eszközzel, így szerencsére még ke­vesen estek áldozatául. Az önöké volt a negyedik hajó, és mondhatni szerencséjük volt. Né­hány hónappal az után, hogy kénytelen-kelletlen elfogadtam Dramnan ajánlatát, lezuhant egy hajó a várostól délre, kb. félnapi járásra. Ugyanarról számoltak be, mint önök is, hogy egy másik űrjármű figyelmeztetés nélkül megtámadta őket. Megpróbáltak leszállni, de a hajójuk komoly károkat szenvedett, így nem sikerült a manőver. Sajnos öten közülük nem élték túl a balesetet, azokon pedig, akik túlélték a kormányzó paran­csára el kellett végeznem - ahogy ő nevezte - a vizsgálatot. A kormányzó oly nagylelkű volt, hogy hamarosan egy küldöttséggel tértek vissza, és azóta is kereskedelmi kapcso­latban állunk velük. Akárcsak azzal a számtalan másik néppel, akiknek egy-egy tagjával ugyanezt megtettük.
– Idegen enzim nyomait találtuk a hajó személyzetének vérében és vizeletében. Ebből, és ab­ból a tényből, hogy Dr. Jackson elmondása szerint elaludt a vizsgálat előtt, arra követ­keztet­tem, hogy valamiféle altató- vagy nyugtatószert kaptak. – szólt közbe Dr. Lam.
– Nem tagadom, hogy így volt. – bólintott megsemmisülten a gyógyító.
– Ezért altatták vagy kábították el az embereket? – kérdezte Carolyn. – Hogy ne vegyék észre, mikor behelyezik az eszközt?
– Igen, Dr. Lam. Viszont még sosem fordult elő ilyen eset, mint O’Neill altábornagynál. Az eljárás során bejuttatjuk a szerkezetet, kiolvassuk, amire szükségünk van, majd eltávo­lítjuk. Önökkel is ez történt, kivéve Lorne ezredest és a másik két katonát, akik súlyosan megsérül­tek. A kormányzó nem tud róla, de náluk nem végeztük el a műveletet.
– Miért nem szedték ki az agyamból ezt a kütyüt? – szólalt meg Jack.
Sam elmosolyodott magában a férje szóhasználatán.
– Az emlékezetvesztése miatt nem mertem rá vállalkozni. Azt hiszem az emlékei a me­mória eszközben ragadtak.
– Hogy érti ezt? – nézett csodálkozva a nőre Sam.
– A szerkezet úgy működik, hogy kiolvassa a memóriát, és továbbítja a kézi vizsgálóra. Mi lementjük, amire szükségünk van, de az egyén emlékei sértetlenek maradnak. Ezt követően egy gombnyomással megszüntetjük a kapcsolatot a beültetett egység és a vizs­gáló között, majd eltávolítjuk az eszközt. Mivel az emlékezet nem sérül, a páciens sosem tudja meg, hogy mi történt vele. Én sem értem, hogy az ön esetében mi történt. Még so­sem találkoztam ilyen­nel. Nagyon sajnálom, higgyék el nem szándékos volt, és bármit megtennék, hogy segítsek visszanyerni az emlékeit.
– Mit kér érte cserébe? – tért a lényegre Sam.
– Én… tudom, hogy nincs jogom bármit is kérni…
– Nézze, én katona vagyok, a pályafutásom során számtalanszor előfordult, hogy nem értet­tem egyet a kapott paranccsal, azonban más választásom nem lévén, teljesítettem. Önnek pe­dig még egy oka volt rá, mégpedig, hogy a gyermekét fogva tartják. Dr. Lam és én is anyák vagyunk, tudjuk milyen érzés a gyermekünkért aggódni.
– Köszönöm, tábornok. – nézett hálásan Samre a nő. – Ha segítenének kiszabadítani a lányo­mat a kormányzó fogságából, egy életre az adósuk lennék. Mert bármennyire is nem érzi Kaina, hogy fogságban van, én rettegek attól, hogy ha kiesek Dramnan kor­mányzó kegyeiből, kárt tesz benne.
– Ennyi? – hitetlenkedett az archeológus.
– Daniel? – nézett kérdőn a barátjára Sam.
– Azt hittem, azt kéri, hogy szabadítsuk meg a népét a zsarnoktól.
– Ó, nem, Dr. Jackson, bár nagyon vágyom rá, hogy a bolygóm szabad legyen, de ez túl nagy kérés.
– Meglátom, mit tehetek, Doron gyógyító. Beszélek az Elnökkel, és holnap tájékoztatom a fejleményekről. Addig is érezze magát otthon nálunk. Sajnos a protokoll szerint őrt kell állíta­nom az ajtaja elé, és a szobájában biztonsági kamerák vannak, de ez minden vendég esetén így van. – Sam ezzel befejezettnek tekintette a megbeszélést, mert bár még szám­talan kérdése lett volna, de tudta, hogy az Elnökkel történt egyeztetés nélkül úgysem léphet tovább. – Da­niel, kérlek, kísérd a vendégünket a másik V.I.P szobába.
– Rendben. – válaszolta a megszólított, majd a gyógyítóhoz fordult: – Kérem, kövessen.
– Köszönöm, tábornok. – nézett hálásan a nő Sam szemébe, és ő érezte, hogy ez az idegen nő őszinte volt hozzájuk.
– Én köszönöm, hogy segíteni próbál nekünk. – bólintott, majd a többiek felé fordult: – Vé­geztem.
Amikor mindenki felállt, és elhagyta a tárgyalót, Sam a férje felé fordult. Látta, hogy Jack gondterhelt arccal mered maga elé, és tudta, hogy valószínűleg ugyanaz jár a fejében, mint neki: ’Hogyan tovább?’

 

Kategória: Stargate SG-1 - Az utolsó küldetés | Hozzáadta:: Emilia (2016-09-25)
Megtekintések száma: 383 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: