Legyen mondjuk "Vala Karácsonya" és talán SG1 :)
Legyen mondjuk "Vala Karácsonya" és talán SG1 :) Unalmas, de kellemes őszies nap volt így december elején, amikor a CSK1 visszaérkezett a P3X321-ről. A nap már lenyugodott, a parancsnokság kiürült, csak a szolgálatot teljesítők maradtak. Kicsit unottan öltözgettek, amikor belépett O'Neill. - Nahát tábornok, micsoda meglepetés! - vidult fel Carter, de ezzel igazából egyedük maradt, hiszen csak ő nem volt ott a korábbi eligazításon, amikor előre jelezték érkezését. - Örülök, hogy találkoztunk - mondta Jack, külön ránézve Mitchellre és Valára, akik nem különösebben adták meg neki a tiszteletet. Úgyhogy elhúzta száját és a szokásos irónikus hanglejtésével inkább beszédet tartott: - Nem az igazi már ez az egész azóta, amióta egyetlen valamire való ellenség sincs, nagyon elkényelmesedett mindenki. Amióta a Lucian felrobbantotta az anyabolygóját a Wormhole Destinyre tárcsázás közben, azóta igazából csak férgekre, és háziállatok hazaszállítására specializálódtunk, kissé már olyan ez az egész, mintha a Ghostbusterst nézném. Nem kellene azért ennyire eltunyulni és a formaságokat ennyire átlépni. - Ugyan Jack - okoskodott szokásosan Daniel San -, miért kell ez a katonásdi? A világ is tudja a létezésünket, ha még nem is teljes egészében, az oroszok is visszakapták a kapujukat, építettek nekik hálából még egy Korolev II-t is az Ori galaxisban, lassan hozzá kellene szokni a civil élethez, mert csak idő kérdése, hogy mikor leszünk ténylegesen civilek. - Nem úgy van az Daniel San - válaszolt Mitchell -, a katonaságra és a rendre mindig is szükség lesz. Az, hogy eddig nem találkoztunk ellenséggel a Lucian pusztulása óta, az nem ok arra, hogy elbízzuk magunkat. Gondolj csak arra a bolygóra, amit egy cédulán kaptunk a kapuból, valószínűleg a jövőből, hogy oda nem szabad elmenni - de mi a garancia arra, hogy ők egyszer nem jönnek el ide! Azért mert Karácsony lesz nemsokára, azért nem kell még ennyire szentimentálisnak lenni. - Mi az a Karácsony? - kérdezett vissza szokásosan hátravetve fejét kíváncsian Vala. - A Karácsony az, amikor mindenki megőrül és ajándékot vesz azoknak akit ismer - mondja gyorsan Rodney, mert már előre örül annak, hogy milyen szép ajándékot fog kapni a kedvesétől és szeretné zárni ezt a témát. De elkésett. Vala szeme felcsillan: - Karácsony? Szóval ez üzlet? Akkor mi most eladni fogunk egy csomó dolgot, amit elhozunk máshonnan? Mennyit lehet ezen keresni? - Nem Vala - sóhajtott fel Jack, mert érezte, hogy ez a nap is el van már szúrva -, ez arról szól, hogy mindenki maga vásárol valaki másnak valamit - azonban ő sem gondolta komolyan, hogy ennyivel megelégszik Vala. Nem is így történt: - Mi? Mindenkinek vásárolni? Mi ez a butaság? Mert, ha kapok az rendben van, jó drága legyen, de miért adjak? Pláne mindenkinek? Annyi bolygóra elmenni és lopni valamit? Ezt nem mondhatják komolyan! Ki volt az a hülye, aki ezt kitalálta? - Annak idején élt - kezdte fontoskodva Daniel San - egy Jézus Krisztus, aki feltámadott és ennek az ünnepére ajándékozzuk meg egymást, hogy örömet okozzunk. - Ugyan már Daniel, akkor most évente háromszor ajándékozzunk - mondja ekkor már dühösen Vala -, csak azért, mert ennyiszer támadtál fel? - Indeed - szólalt meg először a jól ismert hang... de hamar folytatta Vala: - Meg vagy te őrülve? Mit tudott egyáltalán az az ember, hogy így oda vagytok érte? - Daniel San ekkor már érezte a probléma súlyát, ám még megpróbálkozott valamivel: - Tudod Vala, ez úgy volt, hogy volt egy anyja, aki szűz volt, és mégis megszülte azt a lényt, Isten fiát, aki csodákat tett. - Ugyan már Daniel, ne szórakozz velem, ezt már én is megtettem, akkor most Adriának is kellene egy ilyen napot tartani? Már persze, hiszen ő is halott ugyebár, vagy akkor most. hogy is van ez? Mindenki aki ascendál, vagy beleültetnek egy szimbiontát azt ünnepelni fogjuk? Nem marad nem ünnepi nap nélküli naptár! - Indeed! - Na ebből elég - szól közbe Jack, érezve, hogy rajta kívül ezt már senki nem zárná rövidre - Vala, ez a személy a földiek számára nagyon fontos, de akár hisz benne valaki, akár nem, ezen a napon az a szokás, hogy a családtagoknak, barátoknak ajándékot adunk. - Az elvált férjeknek is? - Nem muszáj... - Akkor jó, nem volt kedvem ezért ennyit utazni. És akkor kinek adjak én mondjuk ajándékot? Tudjátok, miattatok elváltam, a lányom halott, kissé egyedül vagyok momentán - szemrehányó pillantást vetve Rodney-ra. - Ugyan már, nem mondhatod, hogy egyedül vagy, alig egy évet dolgoztam távol a kapuhíd újjáépítésén, az neked semmi - mondta Rodney, szemmel láthatóan megsértődve az ilyen alaptalan vádakra, mint az, hogy majd egy évig nem találkoznak, az már szemrehányásra méltó dolog lenne. Különben is, egyszer meglátogatta és teljes két napot együtt voltak három hónapja. Ezúttal azonban váratlan segítséget kapott: - Indeed! - Na ugye, ugye - mondta Rodney szokásos módján fejével sűrűn bólogatva és körbemutogatva - látod, hogy ez nem lehet probléma... aztán kicsit összehúzta magát, mert Vala olyan pillantást vetett rá, hogy hirtelen Baal nagyúr kínzógépébe kívánta magát az örök halál-feléledés örök kavargásába. Viszont szerencséjére Vala felvidult, mert megérezte a haszon édes illatát és ennyit mondott: - Na jó, akkor nem tartok igényt arra, hogy nekem is tartsatok külön Karácsonyt, de akkor tényleg kapjak valami ajándékot valakitől. Hogyan csináljuk? Mondjuk ti mind adtok nekem és utána sorsot húztok, hogy én kinek adjak, ez így jó lesz? - Ekkor Teal'c szokott nyugodtságával, szép lassan felhúzta az egyik szemöldökét, éppen csak, de azért jól láthatóan. Nem is késett a válasz Valától: - Ugyan már Teal'c! Ne legyél ilyen kicsinyes, neked úgysem lehetne mit adni. - Indeed. Megmondom őszintén, hogy én sem értem az elképzelést, hogy "ajándékot adjak". Annak idején, ha a nagyúrnak volt ünnepnapja, akkor könnyű dolgom volt, megtámadtam egy bolygót és vittem neki egy csapat jaffát, vagy megfelelő nőszemélyeket. Viszont nem hiszem, hogy ez itt bárkit boldoggá tenne - nézett körbe sokatmondóan. Szemmel látható volt, hogy az ötletre valóban nem voltak sokan vevők, talán csak Daniel San szeme csillant fel egy kicsit a rabszolganőkre gondolva. Viszont, ő is körbepillantva végül is összehúzva enyhén rángó fejét és szemöldökét, csak ennyit mondott: - Nem Teal'c, magam sem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Ekkor csönd következett, szemmel látható tanácstalanság ült ki rajtuk. Aki tudta, hogy mi a Karácsony, annak azért, aki meg nem, annak azért. Szemmel látható volt, hogy ebből nem jutnak előrébb ámde hirtelen észrevették, hogy időközben Woolsey is belépett az ajtón, aki a maga csendes módján mosolygott. Amikor tanácstalanul néztek rá, akkor a szokásos nyugodt hangján, szinte magyarázóan, bocsánatkérően annyit mondott: - Húzzatok sorsot, hogy ki ajándékoz meg kicsodát. - A CSK1 és a többiek összenéztek, mert az ötlet túl egyszerű volt ahhoz, hogy megoldja a felmerült problémát, ugyanakkor rájöttek, hogy ennél egyszerűbben nem lehetne megoldani. - Rendben - mondta Jack -, és hogyan húzzunk sorsot? - Daniel meg akart szólalni, de Rodney elhappolta előle a szót: - Nagyon egyszerű, nézzétek, pont itt van nálam ez a remek kis gép, jut eszembe, mondtam már hogy én készítettem? Ha itt megnézitek... - ekkor azonban szinte egyszerre kiáltottak rá: - RODNEY! - mire ő sértődötten visszahúzta magát a padra ahonnan a magyarázáshoz előrehajolt - jól van, ha titeket semmi érdekesség nem érdekel - ekkor lopva Teal'cre pillantott, aki mintha egy hajszálnyit előrehajolt volna - rendben, rendben. Szóval, ide én most beprogramozom a neveket, és mindenki megnyomja ezt a gombot, megnézi a nevet, megnyomja még egyszer és továbbadja. Jó lesz így? - Szerintem egy cédula húzása is bőségesen elegendő lett volna - mondta flegmán Jack, de időközben maga is megbánta a mondatot, mivel az öltözőben a jelentésen kívül nem volt széttéphető papír. - RENDBEN, csináld. - Vala körülnézett, szinte szuggerálva mindenkit, de elsősorban a bűnbánóan néző Rodneyt, hogy ő húzza őt, egyben gondosan végignézett mindenkit, hogy kivel ússza meg a legolcsóbban a bevásárlást. Jacknek jól jönne a sör, horgászfelszerelés, Samanthának valami jó tudományos könyv, vagy párválasztási tanácsadó, Daniel Sannak egy róla szóló könyv, Rodneynak két méretes pofon. Woolsey játszik? Ja nem, ő már el is ment, már megint dolgozik, ez az ember már csak ilyen. Tisztára olyan, mint egy android. Á nem is, mert megjelenik, eltűnik egy pillanat alatt, olyan mint egy hologram. Igen, igen, pont ez jut róla az eszembe. Na vissza a listára, mégiscsak a két pofon lesz a legegyszerűbb, akkor maradjunk annál, hogy őt akarom húzni. Akkor most előszedem a maradék képességemet és megszuggerálom Rodney kütyüjét. - Kész - mondta ekkor Rodney és szépen körbeadták a kütyüt. Valójában mindenki csak továbbadta az eszközt, talán Teal'c szeme volt az, ami kicsit tágra nyílt, de talán csak a hirtelen nyíló ajtó fénye vakította el. Woolsey lépett be: - Maguk még mindig itt vannak? Hihetetlen! Tábornok, legyen szíves rendet tenni, mert a CSK13 már indulna és nem tudnak öltözni. - Igaza van, na gyerünk, mindenki menjen a dolgára, vagy az el távra. Na jó, haza, menjünk haza. Elcsendesedik a terem, és csöndben mindenki elindul valamerre, de Jacket hirtelen megfogja valaki hátulról. - O'Neill, egy szóra. Szeretnék kérdezni, hogy mit adjak... - itt Jack közbeszakítja: - Teal'c nem lehet megmondani, hogy kinek veszel. - De akkor nem tudok kérdezni. - Akkor próbáljad másképpen kérdezni. - Mondjuk, ha az illető személy... - Nem Teal'c, nem szabad kitaláltatnod, az olyan, mint ha megmondanád. - Indeed. - Akkor van még kérdésed? - Nincs. - Ugye milyen egyszerű is ez valójában? - Indeed... - mondta Teal'c, de szokatlan módon mintha elhúzta volna a szája szélét. - Akkor viszlát! - Viszlát O'Neill. A napok lassan teltek, közeledett a nagy nap. A nagy napon váratlan dolog történt, teljes riadó volt, mindenkit berendeltek. Sürgősségi indítás, kapkodás, mindenki éppen csak beöltözött, és már tárcsáztak is… megérkeztek. Sötét volt, hűvös, és furcsa lila színű volt az ég. A távolban furcsa hangok hallatszottak, de valahogy mégis békés volt minden. És akkor váratlanul kisárgult az ég, minden előjel nélkül. Utána elkezdett átszíneződni. Csodálkozva néztek körül, ahogy a fények egyre inkább változtak körülöttük. Valami nagy megnyugvás kerítette őket hatalmába. Csodálkozva néztek, csak Teal’c nézett büszkén körbe: - Ez az én ajándékom nektek. Ez az a bolygó, ahová ember még nem lépett és a címét sem tudja a Jaffák szűk körén kívül senki. Ez a Japp-Hia szent holdja. Nem Daniel San, nem azt jelenti – mosolyodott el ezúttal határozottan és fülig érőn – ez a bolygó egy szentről kapta a nevét, akit mára már a Jaffák közül is kevesen ismernek. Ő volt az, aki a mi Jézusunk volt, aki megjövendölte a szabadulást és az eljövetelt. Annak idején mi is megismertük ezt a történetet, de soha nem mondtuk el senkinek, ezért is lepett meg annyira, hogy ti is ismeritek ezt a fantasztikus élményt, és ezért nem értettem, hogy miért silányítjátok vásárlásra. Nálunk az a szokás, hogy ilyenkor mindenkit megajándékozunk, mert csak akkor nyerjük el a békét, ha mindenki boldog körülöttünk. – nagy csönd következett, hátradőltek, élvezték a csendet, csak Jack jegyezte meg fanyarul: - Azért legalább nekem szólhattál volna, egyáltalán, hogy oldottad meg ilyen csendben? - Na mármost, ez nem volt annyira bonyolult egy olyan zseniális embernek… - itt hirtelen közbevágott Jack: Mindent értek Rodney, ne mondd tovább. Szóval szépen összejátszottatok itt mögöttem. - Ne rá haragudjon Jack – mondta a csendben megjelent Woolsey – amikor maga nem segített neki az ajándékozásban, akkor eljött hozzám és megbeszéltük, hogy hogyan mutassuk meg, hogy mi is valaminek a lényege. Remélem sikerült. Ja igen, Jack, csak szólok, hogy a kérelmének helyt adtak, Ön mostantól megkapja a polgári tisztséget, amelyet már régóta kérvényez, úgyhogy mostantól nyugodtan alhat. Boldog Karácsonyt! – de hát maga nem is húzott Woolsey – mondta erre O’Neill, de Woolsey csak mosolygott egyet – én nem, de Teal’c igen, és én engedtem, hogy cseréljünk, egyet mindenkire. - Node akkor maga kimarad az ajándékozásból! – mondta látszat sértődött O’Neill. - Ugyan, a maga mosolygó arca nekem mindent megért – mondta Woolsey. - Na de nekem ez így nem lesz jó – csattant fel Vala, nagyon szép ez a hely, meg minden, de mi lesz az én ajándékommal? – nézett körül, de Rodney teljesen tanácstalanul nézett vissza rá. - Akkor hogyan legyen? Nekem van ajándékom! – mondta most már kicsit sértődötten Vala. - Na jó, kezdem én. Mitchell, még mielőtt átveszem az új pozíciót, ezúton kinevezem magát a helyemre. Úgyis régóta terveztem már, itt volt az ideje. – Mitchell enyhe meglepetést színlel, de valójában nem lepődik meg igazán, próbál egy laza köszönöm és egy feszes vigyázz között megoldást keresni, de végül is csak egy apró sóhajjal ennyit mond: Köszönöm Jack. Kellemes Karácsonyt! – Vala már toporog… - Mi lesz már, gyerünk, gyerünk, most már én jövök, ki ajándékoz meg engem? - Ez nem így működik - mondja Daniel San – majd sorra kerülsz. Én viszont átadnám Sam-nek az előléptetését, úgy gondoltam, megérdemli. – Sam felnéz, a szemében teljes meglepetés és értetlenség, sok mindenre számított, de minimum egy kis ötletességre, bármi apróságra. Hát így alakult mondja és próbál mosolyt erőltetni magára: Köszönöm! – viszont, ha már sorra került, átadja Daniel Sannak az éppen megjelenés előtt álló könyvének első példányát, amelyet mindannyian dedikáltak a számára. Daniel San narcisztikus arcára kiül az elégedettség, a gyönyör, ahogy belelapoz a díszpéldányba és nem is titkolt elégedettséggel mondja: - igazán nem kellett volna Sam, de köszönöm. – Vala ekkor már toporzékol, szeme egyre sötétebb és ránéz Rodney-ra, aki viszont hirtelen elvigyorodik: - Hát akkor, szóval, bizonyára emlékszel az első találkozásra, amikor olyan nagy üzletet akartál kötni és eladni a Prometheust, de nem jött össze. Nos, én utánajártam, hogy mit is kaptál volna akkor és rájöttem, hogy rendkívül értékes minienergiakristály volt az. Nos… - Rodney drágám! Nem elég, hogy akkor elbuktam, most még fel is téped a sebeimet? Azóta sem tudtam elfelejteni azt a… - és itt, hirtelen, szokatlanul elhalkul és apró, szinte alig látható könnycseppek jelennek meg rajta, miközben… - Tessék egyetlenem - nyújtja át azt a kristályt Rodney, amit azt hitte, soha többé nem fog megtalálni – tudod, az az igazság, hogy a kaputörténet csak fedősztori volt, igazából ezt kerestem. Közben volt némi fogság is – köszönöm Teal’c fordul felé, aki a szokott, jól megszokott biccentéssel és finom mosollyal nyugtázza ezt -, meg mentőakció – itt Jackra és Mitchellre néz, Mitchell hanyagul biccent, Jack a "már megint” mozdulattal elhúzza a száját, de szintén bólint egyet – és hát, a végén óriási küzdelem árán megszereztem… - és tényleg oda is adod nekem? – Mosolyog ekkor már Vala is, bár még mindig remegett az izgalomtól. - Hát persze mondja Rodney – és átadta a minienergiakirstályt. - Köszönöm… - mondta Vala – azt hittem, soha nem fogom már látni. Azt hiszem, semmi másra nincs már szükségem, azt hittem, soha többé nem fogom ezt érezni. Illetve, tényleg nincs semmi másra szükségem. Mert már minden meg van. Illetve, meg lesz – mondta enyhe mosoly kíséretében: - Rodney kedvesem, terhes vagyok, fiúnk lesz. Jajj! – kiált fel hirtelen, mert Rodney leesett a székről és a nyakába zuhant a felszerelése. - Semmi baj, semmi baj, csak meglepődtem. No de, mikor? Akkor, azon a két napon? Akkor én valami fantasztikus vagyok! - Indeed…! És ekkor Rodney és Vala összeborulnak, és a többiek is szép csendben ülnek, élvezik a pihenést és megnyugvást. Már szinte elaludnának éppen, amikor valaki hirtelen megszólal. - Woolsey már megint hová tűnt? Ez az ember mindig lelép a poén előtt… -Indeed. | |
|
| |
| Megtekintések száma: 574 | Hozzászólások: 2 | |
| Összes hozzászólás: 2 | |
|
| |
