Főoldal » Cikkek » CHRISI TÖRTÉNETEI

Stargate SG1 - Köztes állapot 2. rész
III.

A két gyerek és Jack pillanatok alatt elhagyta a házat, és beültek Jack autójába.
- Kössétek be magatokat!- adta ki az utasítást a férfi már hangosabban. - Jackie! Még mindig szereted a sebességet? Lehet, hogy gyorsan kell mennünk! Sam! Te hogy állsz az autókázással? – érdeklődött Jack, miközben beindította az autót.
- Sam egy nyápic!- közölte Jackie, be sem várva, hogy Sam mondjon valamit a nemrég megismert apjuknak.
- Nem is! – nézett mérgesen és veszekedősen a kisfiú. Csak néha hányok a kocsiban, ha nagyon kanyargós az út, és ha nagyon gyorsan vezetnek. Erről nem tehetek, tudod nagyon jól!
- Nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint én - replikázott vissza a kislány.
- Elég legyen ott hátul – dörrent hátra Jack, aki így próbált rendet tenni a két veszekedő csemete között. - Sam! - folytatta enyhébb hangvételben - Ha rosszul vagy szólj, és akkor megállunk. Jackie! Te pedig figyelj a testvéredre, hátha nem lesz ideje szólni, hogy rosszul van.
Elindult a kis család. Eleinte, míg a városban voltak Jack nem ment gyorsan, figyelte, hogy nem követik-e őket.
- Ennyire nem lehetek paranoiás – buggyant ki belőle hangosan a gondolat, amit észre sem vett.
- Anya is mindig ezt a szót szokta mondani, amikor mentünk valamerre. – kotnyeleskedett ismét Jackie. - Valami bajt jelent, hogy te is ezt mondod?
- Tulajdonképpen igen, de nem lényeges. Ha valami probléma adódik, meg fogom oldani, legyetek nyugodtak – felelte Jack meglepetten.
- Anya is mindig ezt szokta mondani – ismételte meg most Sam azt, amit a testvére mondott.
- Még szerencse – mosolyodott el Jack egy pillanatra. - De azt hiszem, most jött el a pillanat, hogy gyorsabban menjünk, mert kiértünk a városból.
- Kimegyünk a városból? Te nem is a városban laksz?- érdeklődött Sam.
- De igen, a városban van a lakásom, nem messze tőletek, de most nem oda megyünk, hanem máshova. Remélem nem gond. – nézett bele a visszapillantóba Jack, hogy lássa mi lesz a gyerekek reakciója.
A gyerekek nem szóltak semmit, Jackie arca azonban felderült, mert kezdte sejteni, hogy miről lehet szó.
- Ez most a kívánság hétvégém? – kérdezte a kíváncsiságtól ragyogó szemmel.
- Hát…- kezdte óvatosan Jack – tulajdonképpen az is lehetne, de nem teljes az anyukátok és a keresztapátok nélkül.
- Hiányoznak nekem! – kezdte Sam – Keresztapa olyan jó kis történeteket tudott mesélni nekem utazás közben, hogy sosem voltam rosszul, amikor anya gyorsan vezetett… és mind olyan érdekes volt. Te is tudsz valami érdekeset mesélni? Akkor biztosan nem lennék rosszul, bármilyen messzire megyünk is.
- Megpróbálhatom, de nem vagyok a szavak embere. – felelte a férfi. - Azt se tudom, mit meséljek nektek.
- Keresztapa nagyon sokat mesélt Egyiptomról, az isteneikről, a fáraókról. Képeket is szokott mutatni róluk. Tudjuk, hogy régész, és ezért nagyon okos. Néha különleges kövekről is mesélt, amiket az istenek viseltek ékszerként. Azt hiszem, arra azt szokta mondani, hogy amulett, mert megvédi a viselőjét. – gondolkodott el egy pillanatra Sam, aki most végre elemében érezte magát. - Talán anya is ilyen karkötőt küldött nekünk?
- Azt hiszem igen. Tudjátok az anyukátok is nagyon okos, nemcsak a keresztapátok. De ő máshogy okos. – lágyult el egy pillanatra a férfi. - Régen mi egy csapat voltunk és mindig mindent együtt csináltunk.
- Miért, a Te feladatod mi volt? – vágott közbe Jackie, pedig igazából tudta a választ, csak szerette volna hallani, mert hiába, a lányok bizony apásak, és néha, ez hiányzott neki: egy apuka.
- Én voltam a kis csapat parancsnoka. –felelte Jack készségesen, miközben ismét belenézett a visszapillantóba. - De ez már régen volt, mint annyi más is. Egyet viszont meg kell jegyeznetek: most mi is egy csapat vagyunk, és én vagyok a parancsnok. Megértettétek?
- Igen. – felelte egyszerre a két gyerek.
- Azt is kell mondanunk ilyenkor, hogy uram? Mert a parancsnokoknak azt mondják. – kérdezte Jackie.
- Itt nem, azt csak a munkahelyemen kell mondanotok. – mosolygott a férfi.
- Akkor mit mondjunk? – érdeklődött Sam.
- Rátok bízom… ha nem vagyunk egyedül, akkor hívjatok Jacknek, de amikor más nincs a közelünkben, hívhattok apának is. – nézett ismét a tükörbe a férfi, hogy lássa, milyen reakciót vált ki a gyerekekből a megjegyzése, miközben próbált közeledni a gyerekekhez. – De van egy javaslatom: nemsokára megérkezünk. Pihenjetek, de aludhattok is addig, mert azt hiszem, hogy az első napokban nem fogtok tudni rendesen aludni, míg meg nem szokjátok a helyet.
- Nemcsak a hétvége két napjáról lesz szó? – kíváncsiskodott Sam.
- Elképzelhető, hogy tovább fogunk ott maradni. – válaszolta csendesen a férfi. - Minden attól függ, hogy az anyukátok és a keresztapátok milyen gyorsan tudnak haladni a számukra új ismeretek megszerzésével. Amikor hazajönnek, azt tudni fogjuk, mert akkor fel fognak hívni a parancsnokságról.
- Most hogy nem vagy ott, akkor is te vagy a parancsnok? – kérdezte Jackie átszellemült arccal.
- Persze. De megbíztam valakit, hogy ügyeljen arra, hogy minden rendben menjen, illetve ha bármi szokatlan történik, akkor értesítsenek, azaz hívjanak fel a mobil telefonomon. De most már elég legyen a kíváncsiskodásból kisasszony, pihenj egy kicsit, mint a testvéred, mert még kb. egy órai út van előttünk. Ha megérkeztünk bőven lesz időnk beszélgetni mindenről, amire csak kíváncsiak vagytok.
Az út hátralevő része csendben telt. Jack néha-néha hátranézett, hogy a gyerekekkel minden rendben van-e, és megnyugodva vette tudomásul, hogy mind a ketten szunyókálnak. Jack rutinszerűen vezette a számára jól ismert utat. Minden fáról, bokorról tudta, hogy merre jár, mekkora távolságot kell még megtenniük és mennyi időt kell még a kocsiban eltölteniük. Gondolatait már az előttük álló napok lehetséges eseményeinek a megtervezése kötötte le. Nehéz lesz mind a két gyerek érdeklődésének megfelelő programot találnia, de majd alkalmazkodnak egymáshoz is, és hozzá is. Elvégre ő lesz a parancsnok. Azt már észrevette, hogy hiába ikrek a gyerekek, nagyon eltérőek. Sam inkább olyan, mint az anyja, de Jackie, bizony vagány, mint amilyen ő is volt egykor. Ami pedig egyéb tulajdonságaikat illeti… nos, azokon mindenféleképpen változtatni kell, mert az mások számára meglepetést, sőt megrökönyödést is okozhat. Igen, az anyjuknak, igaza van, hogy ez ellen tenni kell valamit. Jack csak remélni tudta, hogy az elkövetkezendő napokban a gyerekei nem fogják mások előtt kínos helyzetbe hozni úgy, mint ahogy ma is. Emiatt kellett magyarázkodnia a nevelőnőnek… így utólag csak remélni tudta, hogy az a nő bevette a mellébeszélését. Ami viszont nyugtalanná tette, az a Sam lakásában járt látogató.
Hogyan jutott be és mikor? Hisz nem sok időt voltak távol a lakástól. Mit kereshetett? Vajon folyamatosan figyelték-e a házat, mert ha igen, akkor tudják, hogy a nőnél járt és az éjszakát is ott töltötte. Leginkább ez aggasztotta, mert akkor még az is várható, rájönnek arra, hogy Sam és Daniel nincs a közelben, és kizárásos alapon a gyerekek csak nála lehetnek. Akkor keresni fogják-e, vagy ismét megfigyelik őket? Sam emiatt sikított-e az éjjel, mert előre tudta, hogy ez lesz? Esetleg azért, mert észrevette a jelekből, hogy figyelik és nagyon aggódott?
Egyre több kérdés járt az agyában: minél jobban belemerült ebbe a szövevényes históriába, annál inkább aggódott ő is, mint a gyerekek apja, immár aktív résztvevőjeként az eseményeknek. Lassan elhessentette a számára nem kívánatos lehetséges történéseket, amely egyelőre még csak feltételezés volt a részéről. Remélte, hogy a gyerekektől majd némi konkrétumot is fog kapni, mert azt nagyon érezte, a gyerekei tudnak valamit. Sam mindent leírt ugyan, de ő, mint a gyerekek apja, tudni szerette volna, hogy a gyerekei mennyit tudnak a helyzetükről.
- Jack! Megérkeztünk már? Elzsibbadtam az ülésemben. Jó volna egy kicsit kiszállni. – törte meg a csendet Sam, mikor felébredt a szunyókálásból.
- Nemsokára megérkezünk. Pár perc múlva kiszállunk. Itt lesz egy vegyeskereskedés, ahol egy-két dolgot vásárolunk. Mostanában nem jártam itt, emiatt a hűtőt és az egyéb készleteinket fel kell tölteni, hogy jó pár napig meglegyünk bolt nélkül. – sandított hátra a fiára Jack. - Nézegesd addig a tájat, mert nagyon szép!
Sam szót fogadott az apjának és engedelmesen kinézett az ablakon. Néhány perc múlva Jack valóban megállt az autóval, és türelmesen várta Sammel, hogy Jackie felébredjen attól, hogy a kocsi nem ringatja tovább. Nem is kellett sokáig várniuk, mert egyszer csak a kislány megszólalt:
- Megérkeztünk? Az jó, mert már egészen elzsibbadtam.
- Egyelőre még nem vagyunk a célnál, csak egy közeli vegyesboltnál. Itt vásárolnunk kell egy kevés élelmiszert. Megkérnélek benneteket, ne menjetek el mellőlem, nehogy valami baj legyen. Ami még fontos. Keveset beszéljünk, ígérem, rá fogtok jönni a mozdulataimból, hogy mire gondolok, mit vegyünk. Csak bólintsatok, vagy csak egyszerű igen-nem válaszokat szeretnék. Megértettétek?
- Igen! – felelték egyszerre a gyerekek.
- Akkor kiszállás! –adta ki az utasítást a férfi.
Amikor beléptek a boltba, több vásárló szeme is rájuk szegeződött egy pillanatra, mert a férfit látásból ismerték ugyan, de most két gyerek is volt mellette. Ez furcsa, sőt meglepő volt a számukra, de nem kérdeztek semmit. Vásároltak tovább, mintha mi sem történt volna.
Jack a gyerekekkel először a félkész ételekkel megrakott polchoz ment, és berakott a vásárló kocsiba annyit, hogy legalább egy hétig ne kelljen boltba jönni. Nem volt erőssége a főzés, de a gyorsételek elkészítésében, azaz a melegítésében, profi volt. Gyorsan átlépett a gabonapelyhekhez, de nemcsak a gyerekek kedvéért. Ezt ő is szerette, és ennek az elkészítéséhez sem kellett nagy tudomány.
- Mennyit? – nézett a gyerekekre.
- Négyet lehet?- kérdezett vissza Jackie. - Csokisat, mert azt szeretem.
- Én müzlit kérek, gyümölcsöset. – mondta Sam. Jack szája szélében huncut vigyor jelent meg. A gyerekek csodálkozva nézték, hogy az apjuk mosolyog.
- Min mosolyogsz? - kíváncsiskodott Sam.
- Csak azon, hogy… na, mindegy… majd otthon megbeszéljük. – tért magához a férfi. - Mennyit kérsz? Te is négyet?
- Igen. Az egy darabig ki fog tartani.
- Így van – helyeselt a férfi. Akkor még veszünk kenyér félét, kekszet, tartós tejet jó sokat, meg némi gyümölcslét és azt hiszem, más nem kell. Vagy igen?
A gyerekek csak megrázták a fejüket. Örültek, hogy az apjuk nem olyan gyakorlatias az ilyen dolgokban, mint az anyjuk. Ő már tele is rakta volna a kocsit brokkolival, meg répával. Szerencsére, az apjuknak ez nem jutott eszébe, de az is lehet, hogy az anyjuk tegnapi vacsorája neki is elég nehéz, szinte elrettentő volt.
Miután fizettek, gyorsan, mondhatni összeszokottan pakolták el, azaz süllyesztették el a kocsi csomagtartójába a vásárolt dolgokat.
Elindulás után nem sokkal Jack ismét a gondolataiba mélyedt volna, de a gyerekei ezt nem hagyták, mert mindenáron beszélgetni, kíváncsiskodni akartak.
- Kérdezhetek valamit? – kezdte Sam a beszélgetést, mert kezdett unatkozni.
- Persze, nyugodtan. Remélem, ki tudom elégíteni a kíváncsiságod, bár az én ismereteim és tudásom teljesen más természetű, mint a keresztapátoké, és anyátoké. Ez, remélem, nem okoz gondot majd a kapcsolatunkban.
- Miért kellett anyának elmennie? – folytatta a kérdezősködést a kisfiú.
- Nos, nem ő döntött így. – válaszolta komoran a férfi.
- Te voltál az? Reggel azt mondtad, hogy te vagy anya főnöke. Miért tetted? – kotyogott közbe Jackie.
- Igen a főnöke, a felettese vagyok, de nem adtam neki parancsba. Nem győztem rá várni az irodámban, amikor jelentették nekem, hogy elment a keresztapátokkal együtt. – magyarázkodott a férfi - De előtte még volt ideje arra, hogy írjon nekem egy levelet, amiben elég sok mindent elmondott, illetve leírt, amit korábban nem tudott elmondani nekem.
- Tudod hova ment? – vette át a szót ismét Sam, aki olyan volt a férfi szemében, mint egy oknyomozó riporter.
- Kísérteties – csúszott ki Jack száján ez a pici szó halkan, de a fia rögtön lecsapott rá.
- Miért?
- Mert olyan vagy, úgy gondolkodsz, mint az édesanyád. – kezdett volna ellágyulni a férfi, amikor Sam hangja hasított ismét a levegőbe.
- Miért?
- Mert ő is ennyit szeretett kérdezni és beszélni, mint Te. – felelte Jack.
Pár pillanatig csend volt a kocsiban, aminek Jack már kezdett volna örülni, amikor Sam már nem bírta tovább és halkan csak ennyit mondott:
- Még nem válaszoltál arra, hogy hova ment.
- Több lehetséges variáció is számításba jöhet, és igazából én sem tudom. Csak sejtéseim vannak róla. Ha lesz valami fejlemény, akkor így vagy úgy, de én tudom meg elsőnek. – merengett el Jack a lehetőségeken.
Ez volt a végszó, mert a kanyar után már egy földút leágazása kezdődött, és a kocsi emiatt rázkódni meg zötykölődni kezdett.
- Mindjárt ott vagyunk! Pár pillanat és megérkeztünk! – kiáltott hátra Jack.
Valóban, néhány perc múlva az autó megállt a faház oldalánál. Jack egy nagy sóhajtással kifújta a tüdejében rekedt levegőt, és hátrafordult a gyerekeihez:
- Akkor most kiszállás, és rögtön be is hurcolkodunk a házba. – jelentette ki a férfi. - Kérdés van?
A gyerekek nem szóltak semmit, csak csendben kikászálódtak az üléseikből és mentek az apjuk után hátra a csomagtartóhoz, hogy segítsenek a házba bevinni a nemrég vásárolt élelmiszereket. Jack egy-egy kis csomagot adott a kezükbe, miközben ő még kereste a többi szatyor tartalmát, mert azok a rázkódástól kiborultak.
- Menjetek csak előre, az ajtó nyitva van, mindjárt megyek én is.
A gyerekek egy kicsit meglepődtek azon, hogy a ház ajtaja nem volt kulcsra zárva. Ők azt szokták meg, hogy az anyjuk többször is ellenőrizte, hogy az ajtót bezárta-e kulccsal. Ahogy beléptek az épületbe, kellemes hűvös fogadta őket, majd a legközelebbi helységbe mentek, hogy lepakolják a szatyrokat a kezükből. Amikor ezt megtették, körülnéztek a szobában, ami olyan volt, mint egy nappali. Tetszett nekik az, amit láttak.
Tágas, világos volt a szoba. Nagy, öblös, kényelmes ülőgarnitúra volt egy kis asztalka körül, amin újságok, távirányítók, és egy régen ottfelejtett üres, sörös üveg árválkodott. A világos tónusú falon poszterek és bekeretezett fényképek sorakoztak felváltva.
- Azt hiszem, szeretni fogok itt lenni – mondta Sam. - Nem gondoltam volna apáról, hogy érdekli a csillagászat. Látod ezt a galaxis térképet? – mutatott egy jól sikerült reprodukcióra a kisfiú. Nem vette észre, hogy testvérét egyáltalán nem is érdekli az, amit éppen mond. Jackie már nem mellette haladt. A figyelmét egy fénykép kötötte le.
- Sam! Gyere ide gyorsan! Mutatok valamit! – kiáltotta fojtott hangon a kislány.
Sam tudta, hogy valami nagyon fontos, és érdekes dolgot találhatott a testvére, mert akkor szokott így beszélni. Akármennyire is szerette volna nézegetni még a posztert, úgy döntött, hogy megnézi, mi az ami Jackie- t ennyire felkavarta. Amikor odaért, a kislány még mindig delejesen nézett egy fényképet, amin egy kisfiú volt az apjukkal.
Igen, a gyerekek már kezdtek megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy már nekik is van igazi, kézzel fogható édesapjuk. Gondolatban, és amikor egymás között beszéltek róla, már mindketten apának hívták, de amikor beszéltek vele, még egyikük sem tudta kimondani, hogy apa.
- Jackie! Ezt akartad mutatni? – kérdezte meglepetten Sam.
- Igen! Gyere, fogjuk meg mindketten a képet, akkor mindent tudni fogunk, és nem kell apától megkérdezni, hogy kivel van itt a fényképen. Benne vagy? – kérdezte kíváncsian és reménykedve a kislány.
- Ez biztos jó ötlet? Mi van, ha észreveszi, hogy elvettük a képet a helyéről, és megfogdostuk? Szerinted mérges lesz? – próbált akadékoskodni Sam, akinek eleinte nem tetszett a testvére elképzelése, de azért őt is kíváncsivá tette a fénykép.
A kislány kérlelően nézett a testvérére, aki nem tudott ellenállni.
- Na, jó. Fogjuk meg gyorsan, de vigyázzunk, nehogy apa bejöjjön és rajtakapjon minket, hogy mit csinálunk. Vegyük le gyorsan anya ajándék karkötőjét, és tegyük ide a polcra. – mondta Sam.
A gyerekek gyorsan levették a karkötőt, és egymással szembeállva megfogták a fényképet. Becsukták a szemüket, csak arra figyeltek, hogy mit üzen a kép. Ezért nem is hallották, hogy kinyílt a bejárati ajtó és az apjuk jött befelé a házba. Annyira elmélyülten fogták a képet, hogy észre se vették, hogy nincsenek már egyedül. A férfi épp szólni készült volna, hogy megjöttem, amikor meglátta a két gyereket egymással szemben. Egy fényképet fogtak közösen, csukott szemmel. Annyira megdöbbent a látottakon, hogy a torkán egy hang se jött ki. Kellett neki egy kis idő, hogy felfogja, amit lát, az a valóság. Az elmúlt években nagyon sok meglepő dologhoz hozzászokott, de ez most merőben más. Az ő gyerekei csinálták ezt a furcsa dolgot. A gyerekek egyszer csak elengedték a képet, és akkor vették észre, hogy az apjuk ott áll nem messze tőlük, és őket figyeli.
- Mióta állsz itt? – kérdezte Sam bűnbánó arccal. - Csak megnéztük…
- Nekem nagyon nem úgy tűnt, mintha csak nézegettétek volna. – komorodott el a férfi arca. -
Azt hiszem még annál is több megbeszélnivalónk lesz, mint amire gondoltam. Mivel késő délután van, talán ehetnénk is valamit, ami olyan lenne, mint egy korai vacsora, utána fürdés. Vacsora közben pedig megbeszélhetnénk a további programjainkat és teendőinket. Rendben?
A gyerekek nem ellenkeztek, csak bólintottak, hogy rendben. Azt hitték, hogy az apjuk mérges lesz és kiabálni fog velük, de mindezeket nem tette. Ez egy kicsit meglepte őket, mert ehhez sem voltak hozzászokva. Az anyjuk bármennyire is türelmes volt velük, néha azért megemelte a hangját, ha valami olyat tettek, amit nem kellett volna… és ez, a fényképnézés, pont ebbe a kategóriába tartozott bele az anyjuk felfogása szerint.
Csendesen mentek az apjuk után a konyhába.
- Mit szeretnétek enni?- fordult oda hozzájuk Jack, mikor beértek a lakás, étkezésre alkalmas részébe.
- Mindegy – felelte megadóan Sam. - Rád bízom.
- Én is – felelte kelletlenül Jackie.
Jack sejtette, hogy a gyerekek tudják, hogy helytelen dolgot cselekedtek, és lehet, hogy lelkiismeret furdalásuk van emiatt. Arra gondolt, hogy épp elég nehéz nekik az anyjuk nélkül, és ő tett egy ígéretet Samnek… és ha törik, ha szakad, de ő bizony törődni és segíteni fog a gyerekeinek.
- Akkor, ha mindegy, talán melegítsünk fel egy spagettit, paradicsommártással. Szeretitek?
- Igen – felelte kórusban a két gyerek. - Segítsünk valamit? – próbálkoztak, hogy jóvátegyék az előbbi fényképnézegetős dolgot.
- Lehet. Ott a szekrényben vannak a tányérok és evőeszközök, terítsetek meg. Nincs terítőm, csak tányéralátéteim vannak, mert azt, használat után csak le kell törölni.
Csendesen végezte mindenki a maga dolgát, majd a gyerekek leültek az asztalhoz. Várták az apjukat, aki egész jól boldogult a melegítéssel.
- Főzni nem tudsz? – kérdezte egy hirtelen gondolattól vezérelve Jackie.
- Inkább grillezni, azt holnap ebédre készíthetnénk, de majd ezt is megbeszéljük vacsora után.
A vacsorát csendben fogyasztották el, csak néha néztek fel a tányérjukból, miközben egymásra sandítottak lopott tekintettel. Mindenkinek más járt a fejében. Jack már most arra gondolt, hogy mennyire nehéz lesz elkezdenie a beszélgetést, de muszáj. A saját érdekükben. Szeretne a gyerekeinek jó apja lenni, és ennek az első része ez a beszélgetés lesz. Észre sem vette, hogy egy nagy sóhajtás szakadt ki belőle, annyira elgondolkozott.
- Jól vagy? – nézett rá Sam.
- Persze, csak sokat ettem. Már tegnap este is mondtam nektek, hogy nem szoktam vacsorázni, illetve csak nagyon ritkán. – füllentette Jack. - Ha készen vagytok, gyorsan elpakolunk a mosogatóba és visszamegyünk a nappaliba, hogy tudjunk egy kicsit beszélgetni.


IV.

A konyhai teendők elvégzése után a gyerekek Jack után poroszkáltak, aki nem túl gyorsan, de nem is lassan ment a kanapéhoz.
- Gyertek ide mellém. – mutatott maga mellé, miután leült, így kényszerítve a gyerekeket arra, hogy külön-külön üljenek, de mégis mellette.
A gyerekek nem szólaltak meg. Lehajtott fejjel üldögéltek, várták, hogy az apjuk mondjon valamit, kezdje el a beszélgetést, mert kellemetlenül érezték magukat.
- Szerintem ti ugyanolyan kíváncsiak vagytok, mint én – próbálkozott a kezdéssel Jack. - Egyezzünk meg abban, hogy amiről most beszélgetünk, arról többet nem fogunk. A későbbiekben is csak akkor, ha nagyon muszáj. Még valami: csak a rend kedvéért. Egyet én kérdezek, és őszinte választ kérek, utána ti kérdezhettek, és én is megpróbálok őszintén válaszolni nektek. Jó lesz így?
- Igen. De ki válaszoljon neked? Jackie vagy én? Ki kezdi a kérdéseket? – kezdte az okoskodást Sam.
- Én kezdem a kérdezést. Az válaszoljon, aki szeretne, de akkor csak az kérdezhet tőlem, aki a választ adta. Rendben van?
- Igen. – felelték egyszerre a gyerekek és feszülten várták apjuk első kérdését.
- Mit csináltatok a fényképpel, amikor megérkeztünk? – kezdte el Jack, mert jelenleg erre volt a legkíváncsibb.
- Csak meg akartuk tudni, hogy ki az a kisfiú a képen Veled, ezért megfogtuk a fényképet. – felelte Sam. - Akkor kérdezhetek? – mondta tovább, de az apja tekintetében már látta, hogy folytatnia kell a választ. - Na, jó – sóhajtott a kisfiú és folytatta:
- Tudod, nem rég észrevettük Jackivel, hogyha megfogunk tárgyakat, fényképeket, akkor mintha egy tv lenne bekapcsolva a fejünkben, mindent látunk, ami azzal történt. De csak akkor, ha mind a ketten megfogjuk. Nem akartunk kérdezősködni Tőled, de kíváncsiak voltunk és Jackie mondta, hogy csináljuk. –felelte védekezésképpen Sam. - Kérdezhetek?
Jack bólintott és várta a fia kérdését.
- Nálunk miért nincsen anyunak fényképe Rólad? – nézett kíváncsian Sam az apjára.
- Nem készült rólunk közös fénykép, de ha lett is volna ilyen, azt akkor se tehette volna ki a könyvespolcára úgy, mint a ti képeteket. Akkor megint én következem:
- Mit tudtatok meg kis kíváncsiak a nagy fogdosásotokban? – nézett a lányára Jack.
A kislány szégyenlősen kezdte mondani:
- Ő a Te gyereked volt, de meghalt. Ez régen történt, még akkor más nénivel voltál és nem ismerted az anyut. A kisfiú lelőtte magát véletlenül a Te pisztolyoddal. De aztán a néni otthagyott téged, és nagyon sokat szenvedtél. – nézett fel az apja arcára ekkor Jackie. - Most én kérdezek – jelentette ki.
- Anyu tudta, hogy neked volt régen egy fiad?
Jack nagyot sóhajtva válaszolt:
- Igen, persze. Minden nagyon közeli kollegám és barátom ismerte ezt a sajnálatos eseményt. Megint én jövök.
- Anyukátok sejti, hogy érintéssel képesek vagytok látni dolgokat? – informálódott tovább Jack.
- Igen. – felelte szégyenlősen Sam. - Egyszer keresztapa hozott egy érdekes láncot, rajta egy nagy karikával. Azt mind a ketten elsőnek szerettük volna megnézni. Veszekedni kezdtünk rajta és egyszerre fogtuk meg a karikát, és akkor mindent láttunk a fejünkben, hogy honnét hozta keresztapa. Megkérdeztük tőle hogy igaz-e, ő pedig akkor nagyon izgatott lett és rögtön szólt anyunak. De utána csak egy párszor próbáltuk ki titokban, és csak akkor, amikor nagyon kíváncsiak voltunk.
- Ha lett volna anyunak fényképe rólad, azt mért nem tehette volna ki? – kérdezte Sam, akit nagyon foglalkoztatott az, hogy az apja meg az anyja szerették egymást, de egyikőjük lakásában sincsen a másikról fénykép.
- Mert mind a ketten ugyanott dolgoztunk és nem volt szabad, hogy többet jelentsünk egymás számára, mint egy barát. Ha nem így lett volna, akkor hadbíróság elé kellett volna állnunk, hogy nem tartottuk be a szabályokat. Reggel mondtuk nektek, hogy a baráti érzéseink egy idő után megváltoztak, és ezt titokban kellett tartanunk, nemcsak a kollegáink, de egymás előtt is, bármennyire is nehéz volt. Ezért nincsen fényképem anyukátokról, de neki sincs rólam. Akkor várom a választ valakitől: Amikor egymásra néztek, mélyen elgondolkodva, akkor mit éreztek? Emlékezzetek csak, délelőtt a kocsiban is. Észrevettem ám…
- Rájöttünk, hogy mi tudunk szavak nélkül is beszélni egymással. Biztos azért van, mert ikrek vagyunk. – kezdte Sam, de az apja átható tekintetére folytatta. - Ez is akkor kezdődött, amikor veszekedtünk a lánc miatt. – nézett a földre szégyenlősen a kisfiú. - Miután keresztapa elvette tőlünk, és bevitte anyának, utána sok csúnyát gondoltam Jackire, mert miatta vitte el keresztapa a láncot… és akkor Jackie átkiabált a másik szobába anyának, hogy én csúnyát gondolok róla, majd ő is csúnyát mondott rólam hang nélkül. Azután, meg én kiabáltam át anyának, hogy büntesse meg Jackie-t, mert mindig minden baj, miatta van. Akkor anya azt mondta, hogy most már elég, és fejezzük be. De azt nem tudom, hogy mások mit szoktak gondolni, csak azt, amit a testvérem, ha a szemébe nézek. Neked is olyan a szemed, mint nekünk, biztos azért vetted észre – nézett apja szemébe Sam.
- Anya miért nem mondta meg neked régebben, hogy vagyunk neked? – suttogta kíváncsian a kisfiú.
- Védeni akart mindenkit. Magát, aztán engem és mindkettőnk pozícióját, de egyvalakinek azért megmondta, titoktartás terhe mellett: a keresztapátoknak, aki mindkettőnknek nagyon jó barátja, és nekem még külön a lelkiismeretem is. Aztán lehet, hogy anyukátok azt se tudta volna, hogyan fogadom a hírt, biztos félt emiatt is. Pedig nem kellett volna ettől tartania. De most muszáj volt nekem elmondania, hogy vagytok, mert úgy érezte, hogy valami van veletek, ami nem természetes.
- Mi az a baj? – kérdezte gyorsan Sam, aki nagyon sokat akart hirtelen megtudni az apjáról és az anyjáról, azaz kettejükről, és a kialakult helyzetről is. Nem érdekelte igazán, hogy a kérdezősködésben nem ő következik, hanem az apja.
- Ez abból következik, ami velünk történt az elmúlt évek során. Erről nem beszélhetek nektek, hogy mi volt az. Tudnotok kell azt, hogy vannak dolgok, amiben a gyerekek nagyon hasonlítanak a szüleikre, arra szokták azt mondani, hogy valamilyen tulajdonságát örökölte az egyik vagy a másik szülőtől. Ti is így vagytok, mint mindenki más, csak tőlünk nem hétköznapi dolgot örököltetek, hanem valami különlegeset, és ez nem minden esetben jó.
Elég lesz ennyi igaz? Különben is Sam, egyszerre két kérdést tettél fel – nézett a fiára Jack. - Most tulajdonképpen akkor nekem is két kérdés járna, de lehet, hogy megelégszem eggyel, mert elég késő van már és lassan aludnunk is kellene, ahhoz meg készülődni kell.
- Mi is történt pontosan, amikor leestél a fáról Jackie? – fordult ismét a lányához Jack, jelezve, hogy a választ tőle várja.
- Nem is tudom pontosan. Csak arra emlékszem, hogy át akartam mászni a szomszéd kisfiúhoz játszani, és letörött alattam a faág. Amikor estem lefele, kiabáltam, hogy Sam, majd a földön voltam és utána csak arra emlékszem, hogy a testvérem ott sírt fölöttem és fogdosott, és csak azt hajtogatta: hogy ugye nincs semmi bajod? Biztos nagyon megijedt, és szerintem örült, hogy élek, és csak a lában tört el egy pár helyen. Anyának is így meséltem el, mert erre emlékeztem, amikor megkérdezte, hogy mi történt a lábammal, mielőtt a doktor bácsihoz mentünk volna. Útközben azt mondta, hogy a doktor bácsi meg fogja kérdezni, mit csináltam a lábammal. Akkor azt kell mondanom, hogy a lépcsőn estem le. De neked még otthon megmondtam az igazat, mert úgy éreztem, bízhatok benned, amikor segíteni akartál.
- Mi történt az oviban Daviddel? – kérdezte Jack, miközben ártatlan tekintettel továbbra is Jackie-re nézett.
- Semmi különös, csak leesett a mászó falról, mikor utánam akart mászni. Tudod az olyan játék, ahol kézzel kell kapaszkodnod, és arra mehetsz csak, ahol olyan kiálló izék vannak. A baj az volt, hogy nem volt a fal alatt puha szőnyeg, hanem székek meg az asztalok lettek odatolva, hogy könnyebben elérjük az első kapaszkodót. Nem tudott jól megkapaszkodni a harmadik vagy negyedik olyan kiálló bütyökben és leesett. Az egyik szék oldalában jó alaposan megütötte mindenét. De a lába fájt a legjobban, nem tudott ráállni, pedig nem is látszott rajta semmi. Sammel jó alaposan megfogdostuk, hogy mutassa meg mindenét, hogy nem vérzik e, mert akkor azt hiszem, szorultunk volna miss Carringtontól, mert épp nem volt benn a szobában, és olyankor nem szabad a mászó falon játszani. Arra gondoltunk, hogyha nekem jó volt a lábamra ez a fémketrec, akkor neki is jó lesz. Én folyamatosan fogtam a lábát, hogy ne jajgasson, Sam meg csak lazított egy kicsit a csavarokon egy játékkulccsal, így ki tudtam húzni belőle a lábam, és rátuszkoltuk Davidre. Bár nem kellett nagyon erőltetnünk, mert vékony a lába. Egy kicsit üldögéltünk vele a földön, majd miután bejött miss Carrington, utána David nem sokkal felállt és elment máshova játszani, meg beszélgetni, te meg jöttél értünk, és hoztad anya ajándékát. Jaj, a karkötőm a polcon maradt! Megyek érte – kiáltotta Jackie és már állt is fel a kanapéról, hogy elinduljon a polc felé.
- Azt hiszem, mindannyian felállhatunk. Ti a karkötő felvétele után mehetnétek fürödni, azaz zuhanyozni, mert itt nincs kád, és utána pedig alvás, mert az mindenkire ráfér. Holnap reggel megbeszéljük, hogy mit fogunk a hétvége hátralevő idejében csinálni. Rendben? – nézett hol egyik, hol másik gyerekére Jack.
- Igen – felelték megadóan a gyerekek, pedig szerettek volna még fenn maradni, de nem mertek ellenkezni.
- Kinek kell először zuhanyozni? – kérdezte Sam.
- Annak, aki kérdi - felelte mosolyogva az apja. - Én addig Jackievel elrendezem az alvóhelyeteket. A tietek lesz a hálószobám, mert ott elég nagy az ágy, kényelmesen elfértek mind a ketten, én meg itt a kanapén alszom. További kérdés van? Ha nincs, akkor megyek és készítek törülközőket, ti pedig addig kiszedtek a sporttáskából alvós ruhát, és Sam mehet a fürdőszobába. Ez lesz a sorrend a későbbiekben is. – jelentette be katonásan Jack.
Mindenki tette a dolgát, amit megbeszéltek: egymás után Jack zuhany-szentélyébe mentek, majd az előkészített ágyhoz, és várakozóan az apjukra néztek.
- Mesélsz valamit? – kérdezte Sam. - Anya is, és keresztapa is mindig szokott mesélni valami érdekeset. Nem muszáj, hogy mese legyen. Jó lesz valami más is.
- Miről szeretnél hallani? – puhatolózott óvatosan Jack. Csak remélni tudta, hogy olyasmit kér a fia, amiről tud is beszélni meseszerűen.
- Nem tudom. Találd ki te, mi az, amiről tudsz nekünk mesélni – felelte egyre álmosabb hangon Sam.
- Rendben. Idejövök addig közétek úgy, mint Jackie ágyába tegnap este, és mesélek nektek egy rövid történetet, olyan hősökről, aki megmentették a világot.
- Akkor olyan lesz, mint Wonder Woman? – élénkült fel Jackie egy pillanatra.
- Igen, hasonló – felelte Jack és azon gondolkozott melyik kalandjukat mesélje el a gyerekeinek.
A gyerekek mocorogni kezdtek, majd befurakodtak apjuk válla alá, és úgy hallgatták őt. Jack csak beszélt, halkan és egyszerre csak azt vette észre, hogy mellette a két gyerek szép csendben egyenletesen szuszog. Óvatosan megemelte a testüket, és fekvő helyzetbe maga mellé tette őket, majd szép csendesen előrearaszolva kimászott az ágyból és átment a nappaliba.
Odament a fogashoz, majd a kabátja belső zsebébe nyúlt és kivette belőle a fényképet és Sam levelét, amit még a bázison írt. Ismét megnézte a fényképet, amin Sam volt a két gyerekkel. Hiányzott neki a nő, jobban, mint gondolta volna. Át szerette volna ölelni úgy, mint éjjel az ágyban, és ahogy reggel is. Ezt a képet is odatette, ahol Charlieval levő közös képe állt. Legyenek egymás mellett, ha már a gyerekei is tudják az igazságot. Majd vesz ennek a képnek is valami szép keretet, de az is lehet, hogy egy nagyot, amibe mind a két kép egymás mellé odafér.
Aztán odament a kanapéhoz, leheveredett és elkezdte nézni Sam levelét. Tekintete végigpásztázta az egyenletes, határozott vonalvezetésű írást, majd elkezdte olvasni a nő beszámolóját a helyzetükről. Többször is elolvasta egymás után a levelet, és utolsó tiszta gondolata az elalvás előtt csak annyi volt: mibe kevertük bele a gyerekeinket Sam? Miért nem szóltál előbb… miért…





Kategória: CHRISI TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2011-08-19)
Megtekintések száma: 221 | Helyezés: 4.0/2
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: