Főoldal » Cikkek » DARTH RAVEN TÖRTÉNETEI

Csillagkapu - A Végzet Háborúja - IV. rész Végjáték - 1. fejezet Árulás és 2. fejezet A Nexus Alkonya
IV. rész
Végjáték

1. fejezet
Árulás


2212. június 16-a, 8:32 perc, Washington.
Madarak zengő csiripelése hallatszott a távolból, végigvisszhangozva a helyiség falain, felkeltve e kicsiny, a város szélén elhelyezkedő ház tulajdonosát. Aki igen szerencsésnek mondhatta magát, hogy szerény lakhelye sértetlenül vészelte át a bombázást, bár lepusztultságából ítélve már nem is lehetett túl sokat rombolni azon.
Felnyitva barna szemeit fájdalom nyilallt fejébe, mely csak úgy lüktetni kezdett. Eleinte megrémisztette annak intenzitása, valamint az a tény, hogy egy árva emléke sincsen a tegnap estéről. Aztán az asztalon heverő üres brandys üvegekre pillantva minden világossá vált számára, mint minden reggel. Már évek óta így mentek a dolgok számára. Minden egyes reggel elhatározta, hogy a mai naptól kezdve sosem néz a pohár fenekére, majd minden este előjöttek a rossz emlékek az akkor történtekről, és ismét az asztal alatt találta magát. Most sem saját ágyán ébredt, hanem a konyha közepén álló poros faasztal vézna lábai alatt.
Nehézkes feltápászkodása után durva lépései dobogó hangjának kíséretében nagy nehezen elvergődte magát a fürdőszobába, majd kapkodva kezdte nyelni a csap hideg vizét. Egyszer csak szemei megakadtak a tükörben felé néző arcon, majd elzárta a vizet és meredten bámulni kezdte tükörképét. Végigsimította borostás arcának éles vonásait, majd borzos, hetek óta még csak meg sem fésült haját próbálta igazgatni valamelyest. Közben ismét tudatába nyilalltak az egykori emlékek, az akkori történések.
Az események, amikor még jóvágású fiatalember volt, mikor még barna haja büszkén, hátra fésülve helyezkedett el fejtetőjén. S egy kisebb palotának is nevezhető lakása volt e poros kis viskó helyett. De azok az idők már örökre elmúltak, nem szolgált már a sereg soraiban. Már sosem élhette újra álmát, nem szelhette többé az űr végtelenét a Barracudával, örökre megszűnt már az admirálisi rang után áhítozó vakmerő kapitány lenni. Minden ajtó bezárult számára a végzetes nap után, melyet csak Első Találkozásként emlegetnek.  

Ekkor hangos, türelmetlen kopogtatás hallatszott szerény faajtaja felől, melyet már csak a jóindulat tartott a helyén. Kis idő elteltével odavánszorgott, majd dörmögő hangom förmedt rá hosszú hónapok óta első látogatójára.
- Bárki is az nem érdekel, takarodjon – de csak nem maradt abba a dörömbölés, sőt, válasz is érkezett.
- Nézze, fontos ügyben keresem magát. Ajánlatos lenne ajtót nyitnia – hallatszott egy fiatalos, akár még kedvesnek is mondható hang, majd csak kinyílott a már düledező ajtó.
- És mi lenne az a fontos ügy? Ha a tegnap este miatt akar panaszkodni, ne tegye, semmi közöm sincs hozzá – közölte az előtte álló igen jólöltözött fiatalemberrel, a legcsekélyebb mértékben sem szégyenkezett szegényes ruhája vágett.
- Ajánlatom van az ön számára. Egy olyasféle ajánlat, melyet semmiképpen sem szeretne kihagyni.
- Nem érdekelnek már az ilyesfélék, már sok éve nem – válaszolta majd becsapni készült az ajtót, de a vadidegen ember a küszöbhöz emelte bőrcipőjét, majd karjával állította meg a felé közeledő ajtót.
- Nézze, ez nagyon fontos – nyögte ki miközben az ajtóval küszködött, amely egyre erősebben nyomta lábfejét.
- Ugyan biztos talál mást is a feladatra, engem felesleges háborgatnia az ilyesmivel – közben elengedte az ajtót, félt, hogy esetleg kitörne a helyéről a nagy erőlködés közepette.
- Ez esetben elnézését kérem uram, bizonyára összekevertem valakivel. Én Samuel Hackettet, az egykori Barracuda félelmet nem ismerő kapitányát keresem, aki elsőként merészkedett az Örvény galaxisba. Az embert, aki olyan döntéseket hozott aznap, melybe sokan egyszerűen beleroppantak volna és hősiesen helytállt azon a napon, a biztos halálból megmentve legénységét – ennek hallatán Hackett elhallgatott egy pillanatra, majd egy mély lélegzet után folytatta.
- Rendben, mit akar? – kérdezte éles hangnemben, szokása szerint egyből a dolgok közepébe vágva.
- Visszaadni a korábbi életét. Én és feletteseim támogatása mellett nem csak visszakerülhet a Barracuda hídjára, admirálisi rangra is emelkedhet. Többet érhet majd el néhány hónap alatt, mint azt valaha is remélte. Ehhez pedig csak egyetlen dolgot kell majd teljesítenie, mikor eljött az idő.
- Megegyeztünk – felelte kis gondolkodás után. – Öhm… - nyújtotta felé a kezét, miközben a nevét próbálva kitalálni.
- Óh, elnézést, még csak be sem mutatkoztam. Jason Loktemetris vagyok, de nyugodtam szólítson csak Lokinak…
Írta: Darth Raven Elérhetőség: Darth_Revan@hotmail.hu
2212. október 26-a.
A Drák háború a végéhez közeledett. Ugyan az emberiség mindent megpróbált, de megmaradt haderejével képtelenség volt megfordítani a mérleget, s ádáz ellenségük számbeli fölénye napról-napra fokozódott. Mostanra már feltehetően 8 drák korvett jutott minden egyes Tau’ri cirkálóra, ezzel túl nagy lett a különbség, hogy hatékonyan védekezhessenek.
Ezt Kortis már hetekkel ezelőtt felismerte és hatalmas erejű támadásokat indított minden fontos kolónia ellen. Szisztematikusan haladva, a legkönnyebben védettől a legerősebb felé haladva. Grovespring, Aurora, New Hampton, Warrensburg, mind elbuktak már, lakosaikból csupán hamvaik maradtak. Úgy tűnik, a Földet a végére tartogatja, ezért lerohanására feltehetően az utolsó mentsvár, Kirksville bukása után kerül majd sor. Sajnálatos módon semmit sem tehetnek védelme érdekében, nem maradtak már elegen, mindössze a flotta központját, valamint az összes javítás alatt álló hajók áthelyezését kezdték el anyavilágukra, minimalizálandó a veszteségeket.
Mostanra már a Daedalustól kezdve a Korolevig mindegyiket átvitték a denveri űrkikötőbe és kezdték meg felkészítésük befejezését, – bár ez jelen esetben már nem a felfegyverzésről szólt, hanem hogy a lehető legtöbb menekültet helyezhessék el rajtuk, hogy az emberiségből minél több maradhasson az újabb vándorlás végeztével, melynek már meghatározták végállomását – egyet kivéve.
Timothy Keller izgatottan járkál fel-alá a roppant méretű kirksvillei javítóállomás egyik összekötő folyosóján, melynek ablakai a kérdéses monstrum masszív hajóteste elülső oldala felé néznek. Már ezerszer lefutatta gondolataiban előre betervezett beszédét, minden eshetőségre alaposan felkészülve. Ekkor szélesre tárult a bejárat masszív fémajtaja, majd egy látszólag átlagos testalkatú, barna hajú férfi lépett be rajta, s ő azonnal felismerte arcának éles vonásairól.

- Hackett admirális! Üdvözlöm, én Dr. Timothy Keller vagyok a…
- Pontosan tudom ki maga – vágott bele az igen régóta szőtt mondandójába már annak legelején. – Ön tervezte a hajómat, vezette a gyártását és biztosított afelől, hogy a mai napra már elkészül. És mindössze egyetlen kérdésem van az ön számára: Elkészült?
- Nos, maga a hajótest rendben van. Viszont rengeteg apróság van még hátra, melyet mindenképpen be kellene fejezni. Rá kell festeni a flotta jelét, elnevezni, meg aztán van egy-két rendszer, amely még nem működik megf…
- Szóval nincs – vágta rá csalódottan. Bár már tapasztalatból tudta, hogy gyakorlatilag mindig ez van, ha ezek ígérgetni kezdenek valamit. Mégis azt remélte, ez esetben másképpen lesznek a dolgok.
- Nem ezt mondtam – kezdte a mentegetőzést. – Maga a hajó működőképes, a fegyverektől kezdve a hajtóművekig, a létfenntartáson át minden működőképes. Viszont még vannak bizonyos formaságok, melyeket mindenképp el kell intézni és ez még egy hetet is igénybe vesz majd.
- Szóval hivatalosan még nincs kész, de ha most idejönne egy csatahajó… - ekkor szándékosan abbahagyta a mondatot, várva, hogy a tudós befejezze azt.
- Megbánnák, hogy megszülettek – felelte kis gondolkodás után.
- Nos, engem nem érdekelnek túlzottan a formaságok, Dr. Keller. Szóval fogjuk rá, hogy elkészült, csak még pihentetjük egy kicsit a dokkban.
- Ahogy akarja – bólintott rá Tim.
- Mikor léphetnék a fedélzetre?
Perceken belül a hatalmas hajó fedélzetén találták magukat, eddig ugyan viszonylag csend volt, de Tim már nem tudta magában tartani mondanivalóját. S amint beléptek a fedélzetre valósággal özönleni kezdtek szavai cserepes ajkai közül. Hackett már legszívesebben a hídra vezető folyosóra való lépésekor elhallgattatta volna, de tekintettel a tényre, hogy nélküle sosem épülhetett volna meg a hajó, – vagy épp Michael kéretlen közbenjárása nélkül – inkább hagyta, hogy kiélhesse magát.
- Ez itt a WS-312-es, Nexus névre keresztelt hajóosztály első képviselője. Maga a hajó a létező legmodernebb technológiák ötvözésével készült, számos újítást tartalmaz még a starfury osztály is elavultnak számít hozzá képest. Mindazon által a legfontosabb az energia elosztó-, valamint a meghajtó rendszer.
- És mitől ilyen fontosak azok? – tetette az érdeklődőt Hackett, valójában ez teljességgel hidegen hagyta, viszont Tim szemmel láthatóan megörült a kérdés hallatán.
- Az energia elosztó rendszer kapcsol össze mindent a reaktorral, olyan, mint az érhálózat az emberi testben. Eddig lehetetlenség volt 4-nél több hipertér hajtóművet, vagy egynél több pajzsgenerátort beleszerelni egyetlen hajóba, valamint ez a fegyverzet terén is gondokat jelentett. Ugyanis az akkori elosztó rendszer képtelen volt többel megbirkózni, egyszerűen felesleges lett volna. Viszont az általam kifejlesztettnek ez egyáltalán nem jelent problémát.
- Ami azt jelenti, hogy?
- Ennek a hajónak 6 darab hipertér hajtóműve és kettő darab pajzsgenerátora van. De térjünk is rá a meghajtásra, amely nélkül ez a hajó sosem jöhetett volna létre. Vagy legalábbis nem ilyen formában.
- Kifejtené?
- A meghajtás képezte a legnagyobb problémát, minél nagyobb egy hajó, annál több energia kell a meghajtásához és annál strapabíróbb hajtóművekre van szükség. Maga az alapötlet itt azonban nem az én érdemem, egy rejtélyes alak által átküldött tervrajzokról származik, amely feltehetően még a Lochuson talált behemóthoz tartozhatott.
- Szóval ez a hajó az ott talált monstrum pontos mása lenne?
- Nem, az a hajó még túl nagy falat nekünk. Feltehetően évszázadokba telik majd, mikorra rájövünk a megépítésének módjára, egyedül a meghajtást tudjuk hasznosítani jelenleg, azt is csak részben. De már ezzel is jóval nagyobb hajók építésére nyílt lehetőségünk, mint eddig bármikor.
- Elnézést, de nem igazán volt alkalmam átnézni a műszaki adatokat. Mekkora is ez a hajó pontosan?

- Maga a hajótest 1823 méter hosszú, szélessége, s a henger alaknak köszönhetően az átmérője pedig 150-300 méter közé tehető. Jóval keskenyebb lett, mint egy starfury és emiatt pajzsok nélkül sebezhetőbb is valamivel, de mivel két pajzsgenerátora van, melyek jóval erősebbek az előző hajóosztályénál és eltérő frekvencián üzemelnek, valósággal áthatolhatatlanok s egyáltalán nem kell aggódni emiatt. De mivel semmi sem biztos, úgy döntöttünk, – ő és tudós társai – lekerekítjük a hajótestet, így jó eséllyel minden lövés lepattan majd róla, ráadásul a hajlított felület hatékonyabban is viseli el a találatot, ha esetleg be is kapná a lövést.  
- De 150 méter az akkor sem valami sok, ha ott telibe kapja egy korvett, vége a játéknak. Az egész kettészakad, majd másodpercek alatt elporlad.
- Ha a pajzsnak vége, akkor már úgyis mindegy lesz. Így legalább kevesebb az eltalálható felület, s ennek értelmében tovább tartanak majd. Ez nem egy régimódi szögletes csatahajó, ez egy kecses, elölről kör alakú, oldalról lándzsásnak tűnő cirkáló, halálos tűzerővel megáldva.
- Mégis mennyire halálossal? – hallatszott az első őt valóban érdeklő kérdés Hackett szájából.
- Nos, hol is kezdjem – mosolyodott el Tim. – A rendelkezésünkre álló többlet energia mennyisége által annyi fegyver rakhattunk rá, amennyit csak elbírt a lány. Végeredményképp mindkét oldalán négy 4 tachyon és 8 plazmalöveggel rendelkezik. Valamint 30 darab M-995-ös sínágyúval is rendelkezik, melyek tökéletes védelmet nyújtanak az ellensége vadászgépek ellen. Ezen kívül elől tovább 12 van ezekből, valamint 4 vetőcső is a formaság kedvéért, de nem ezek mind eltörpülnek a hajó fő fegyvere mellett, amely szintén az orrészen kapott helyet és az elülső rész jelentős hányadát magába foglalja.
- Mégpedig a…?
- Az orbitális taktikai lézerlöveg, bár én csak világégető szerkezetnek szoktam nevezni. Lényegében a furling által Mainsfieldnél használt szerkezet kicsinyített mását szerelték bele a hajótestbe, mérete miatt itt a 150-ről fokozatosan 300 méterre kellett növelni annak átmérőjét.
- Úgy érti, ez a hajó ki tud ütni egy teljes kolóniát, néhány perc leforgása alatt?
- Nem, erről szó sincs. A lézer intenzitás mindössze nyolcada az ottaninak és csak pár másodpercig lehet üzemeltetni, de úgy 10-12 ilyen hajónak már nem jelentene problémát. Viszont elméletben már ez a hajó is elegendő tűzerővel rendelkezik egy drák csatahajó keresztüllövéséhez.
- Hm, már értem, miért foglalkoztak ennyit ezzel a hajóval. De még most sem értem, hogyan akarják vele megfordítani a háború menetét?
- Pedig egyszerű – vágta rá Tim. – Minden háborút két dolog határoz meg leginkább. A számok és a technológia. Immár lehetetlenség a számok terén felülkerekednünk, így nyilvánvalóvá vált, hogy a technológia terén kell jókora előnyhöz jutnunk – eközben a hídra érkeztek, ahol valamennyien haptákba kapták magukat üdvözlésképp. Első tisztjét, Jacksont már ismerte, de senki mást közülük.
Csendre intette Timet, majd meglepetten tapasztalta, hogy ezt a helyiségben tartózkodók pihenjnek vették. Hiába, még hozzá kell szokniuk különös kézmozdulatai és arckifejezései hajmeresztő rendszerébe. Eközben a régi, rutinos lépésekkel a kapitányi szék felé közeledett, de ekkor kék villanásokra lett figyelmes a Barrakudáétól nem sokban különböző híd vaskos, mégis kristály tiszta látványt nyújtó ablakán keresztül.
Írta: Darth Raven Elérhetőség: Darth_Revan@hotmail.hu
Hipertér ablakok voltak azok. Rövidesen harsogni kezdtek a szirénák, villódzni a fények, majd mindenki felkészült a csatára. Sorra vonták fel a védelmet nyújtó energiamezőket, a hatalmas űrállomások valamennyije élesítette fegyvereit, felkészültek rá, hogy ha kell, halálukig küzdjenek.
- Harckészültség! – kiáltotta el magát Hackett, mély hangjának éles visszhangja töltötte meg a helyiség falait.
- De még nem vagyunk kész, be kell fejezni a gyártást. Még csak nevet sem adtunk a hajónak, egyál… - értetlenkedett Jackson, de az admirális nem engedte, hogy befejezze mondandóját.
- Tim, maga azt mondta ez a hajó harcképes! – fordult felé látszólag idegesen, arca legalább is teljes mértékben elvörösödött. Hiába, túl volt már az ötvenen.
- Teljes mértékben az – vágta rá bizonytalanul.
- Akkor menjünk ki innen, izzítsák be a fegyvereket! Gondoskodjunk róla, hogy még a saját születésüket is megbánják!
- Értettem uram – felelte Jackson, majd továbbította a megfelelő utasításokat. Ezután sorra gyulladtak fel a hajtóművek kékes fényei s szép lassan megkezdték a roppant monstrumok monstrumának meghajtását, s az kecsesen távozott a dokkból, egyenesen az ellenséges flotta felé véve az irányt. Ekkor hívás érkezett, majd jött keresztül az állomásról.
- Maguk mégis mit csinálnak? – csattant fel az állomás parancsnokának rekedt hangja, bizonyára összeszedett valamit a napokban.
- Itt a T.S. Mercilles – rögtönözte a nevet Hackett meglehetősen gyors válaszának keretében. – Csatába indulunk!
- Negatív Mercilles, amennyiben működőképes a fény feletti meghajtás azonnal menjenek a Földre, ez az admiralitás közvetlen parancsa.
- Kizárt, nem hagyjuk veszni önöket – vágta rá gondolkodás nélkül.
- Az érzékelők szerint 350 ellenséges hajó érkezett, a felállás egy a tízhez. Itt már nincs segítség, semmit sem számít már egy hajó. Legyen az bármilyen erős is.
- Ez estben megtiszteltetés volt önnel szolgálni – felelte tudomásul véve a rossz hírt, Jackson felé fordította a tekintetét. – Működnek?
- Igen uram, bármikor útnak indulhatunk.
- Akkor mire várunk még? – csattant fel élesen ugyan, de nehéz szívvel. Első tisztje csakhamar betáplálta a kérdéses koordinátákat termináljába és meg is kezdték a roppant hajtóművek izzítását. Ekkor azonban egy hatalmas drák hajó úszott be eléjük, látszólag a semmiből, ez csatahajó és azonnal tüzet nyitott a Mercillesre.
Azonban a lövedékek egyszerűen semmivé lettek a Korolev védőmezejének együttesen háromszoros kapacitásával bíró pajzsokon. A korábban még valóságos földrengéseket előidéző zöldes plazmalövedékek becsapódásai most alig voltak érezhetőek. Hackett magabiztosan mosolyodott el ennek láttán.
- Nem tudunk belépni, elállja az utunkat! – jelentette ki Jackson.
- Nos, akkor muszáj lesz eltakarítani onnan – eközben folyamatosan záporoztak feléjük a bestia lövései. – Az a fő lézer… valami, működőképes?
-  Az OTL rendszer teljesen működőképes és tüzelésre kész, uram. Valamint a pajzsok 97%-on állnak, de nem bírjuk ezt örökké.
- Akkor ideje rendet rakni. Célozzák be vele és lőjék szét azt a mocskot!
Egy másodperbe sem telt bele a parancs végrehajtása, a rendszer már előre kijelölte a célpontot, az első tisztnek csak a „piros” gombot kellet megnyomnia és a vörösesen izzó, 50 méter széles lézersugár oszlopszerűen tört elő a hajó orrészében kialakított roppant méretű bemélyedésből és egyenesen a rettegett hajó pajzsának csapódott.
Az egy másodpercig sem tudott kitartani a hatalmas tűzerő ellenében, majd a lézernyaláb módszeresen elkezdte keresztülfúrni a hajótestet. A bestia reaktormagjához érve azonban véget ért az alig 3 másodpercig tartó haláltusa és egy izzó lángcsóva keretében ezernyi apró, zöldesen izzó darabra szakadt, mondhatni porrá vált a csatahajó. Hackett elégedetten mosolyodott el ennek láttán, míg mindenki más hatalmas éljenzésben tört ki.

- Most már mehetünk, Jackson?
- Ahogy mondja – közben továbbította a megfelelő utasításokat terminálján, majd a Mercilles tovatűnt a hipertérben, épp Kirksville központi állomásának felrobbanásakor. Mivel ez a kolónia gyakorlatilag a Föld küszöbének számított, percek alatt oda is értek. Rövidesen Zsukov hívta őket a felszínen veszteglő hajójáról.
- Hackett admirális, örülök, hogy ideértek. Azonnal meg kell kezdenünk az evakuálási folyamatot – jelentette ki tőle meglehetősen szokatlan, szomorú, leginkább keserű hangnemben.
- Evakuáció? Azt hittem ez egy hadihajó és a háború megnyerésének célja hívta életre, nem pedig egy mozgó menekülttábor ábrándjai.
- Való igaz, nem erre tervezték eredetileg. De ez a flotta legnagyobb hajója, akár kétezer embert is elszállíthat, ez a jelenlegi flotta összkapacitásának 10%-a. És ha az a kérdés, hogy 18 vagy 20 ezer ember élje túl mindezt, én a húszezret választanám – Hackett már épp fejet hajtott a döntés előtt, amikor is hívást kapott a zsebébe rejtett kommunikátoron keresztül. Kezével jelzett a kapcsolat megszakítására, – melyet Jackson ugyan nem értett, minden esetre megtette – majd távozott a helyiségből és elhagyatottnak látszó összekötő folyosó felé vette az irányt, majd ott fogadta a rejtélyes hívást.
- Üdvözlöm, „admirális” – hallatszott Loki hangja a mikrofonból, különösen, de Hackett számára teljesen érthetően hangsúlyozva a szót. – Megtudhatnám, mégis hogyan mennek a dolgok odaát?
- Minden a tervek szerint halad. Senki sem sejti valódi célunkat és szó nélkül követik parancsaimat. Miért kerestél?
- Eljött az idő. Vigye a hajót a már korábban megadott koordinátákra, majd eressze le a pajzsait és hagyja, hogy a drákok átvegyék felette az irányítást. Az ön és emberei biztonságáról kezeskedünk, nekik csak a hajó kell, semmi több.
- Ott leszek, amint csak tudok – felelte kis gondolkodás után. Ő ezt egyáltalán nem érezte ezt árulásnak a részéről, a háború már véget ért, képtelenség azt megfordítani. Semmit sem számít, hogy 18 vagy 20 ezer ember marad életben.
Nélkülük pedig nem sokra jutott volna, ők helyezték vissza korábbi posztjára és végig segítették. Sőt, magasabbra emelték, mint azt valaha is remélte. Eljött az ideje, hogy viszonozza mindezt. Különben is biztos volt benne, hogy a közelében tartanak egy jó képességekkel megáldott bérgyilkos, ha esetleg nem kívánna együtt működni. Rövidesen ismét visszatért a hídra.
- Változott a terv. Jackson, irány a Farkas Ösvény csillagköd!
- A mi? De hát… – értetlenkedett első tisztje.
- Csinálja! – förmedt rá fenyegető hangnemben. Kis gondolkodás után teljesen értetlenül ugyan, de eleget tett a feladatnak, majd a Mercilles ismét útra kelt kékesen izzó hajtóműveinek robaja közepette.

- Elmentek! – jelentette ki Malcolm meghökkenve a még mindig javítás alatt álló, de már folyamatosan menekülteket fogadó Korolev fedélzetén.
- Hogy éti, hogy elmentek? – csattant fel Zsukov.
- Egyszerűen megfordultak és beléptek a hipertérbe.
- A fenébe… – sóhajtott fel Zsukov rövid csendet követően.
- Arra céloz uram, hogy Hackett talán mindvégig az Ügynökség embere volt? – kérdezte vissza Malcolm. Így már minden értelmet nyert számára. Ezért került Zsukov helyett az a szemét a Mercilles kapitányi székébe. Ezért vették vissza a flottához, minden ezért az egy hajóért volt.
- Nem, rosszabb…
- Rosszabb? Egy Ügynök meglovasított egy komplett csatahajót, mi lehet még ennél is rosszabb?
- Kizárt, hogy az Ügynökség legyen, nem Mainsfield után. Hackett a drák szimpatizánsok közé tartozik és most a kezükbe adta a hajót, amely mindem technológiai tudásunkat tartalmazza. Ezáltal erősebbek lesznek, mint valaha…

A T.S. Mercilles ekkor érkezett meg a Farkas Ösvény csillagködhöz. Amely méltán kapta ezt a nevet. Ugyanis két, egymás mellett elhelyezkedő, gyakorlatilag minden számára átláthatatlan kozmikus porfelhőből állt, melyet egyetlen keskeny sáv választott el egymástól
Mindössze egyetlen hajó fért át rajta, magányos farkasként kellet átsuhannia a vékony folyosón. Akárcsak ezen csillaghajó, miközben világos árnyalatot adott a lilás fény csillogása sötétszürke burkolatának. Hirtelen egy pittyenés hallatszott Jackson terminálja felől, majd az rövidesen az admirális felé fordult meglepett arckifejezésének kíséretében.
- Egy korvett jön egyenesen felénk. Leeresztett pajzsokkal, nincs rajta életjel. Elpusztítsuk, uram? – ekkor Hackett szemmel láthatóan gondolkodóba esett, mégis csak nehezére esett meghozni az előbb még oly könnyednek kínálkozó döntést.
Ekkor a hídon lévők egyike kilépett terminálja mögül, majd egyenesen Hackett elé sétált, halál komoly arckifejezéssel. Övén látszott a már korábban kibiztosított fegyvere, látszott rajta, hogy nem tréfál. A többiek nem igazán értették különös viselkedésének okát, Hackettet kivéve. Tudta, hogy ezt az ember küldték biztosítéknak, majd az bele is kezdett mondandójába, farkasszemet nézve az admirálissal.
- A Korvett teljesen üres, a legénység számára lett előkészítve. Ha közelebb engeditek, összekapcsolódik a Mercillessel és biztonságban átszállhattok rá, majd egy lakható, M osztályú bolyóra visz benneteket. Ebbe nem kívánunk beleavatkozni, nekünk csak a hajó kell. Amennyiben nincs ellenvetése, admirális. Ha esetleg lenne muszáj megemlítenem, hogy a csillagköd hemzseg a drák hajóktól.  – förmedt rá fenyegetően.
- Egyáltalán nincs, a maguké…

2. fejezet
A Nexus Alkonya


Egy pillanatra megállni látszott az idő a Mercilles fedélzetén. A száraz levegő félelemmel és nyugtalansággal lett teli, ahogyan az idegességükben verejtékező arcok szempárai mind admirálisuk felé meredtek. Mindössze egyetlen arc, egyetlen ember volt nyugodt, sőt, már-már elégedett. A korábban még halálos veszedelemmel kecsegtető tiszt most hirtelenére kezes bárányként pillantott felé.
Széles, önelégültség teljes mosolyával arcán nyújtotta felé balját, mintha csak két üzletember kötött volna egy kecsegtető megállapodást. S a megannyi tiszt, katona és bajtárs csak némán figyelte, ahogyan egykori példaképük szemrebbenés nélkül odanyújtja sajátját és szorosan kezet ráz az árulóval, ki ezután hátra fordult és elégedettsége tomboló örvényének közepette nézett ki a híd hatalmas ablakán, mely egyenesen a csillagköd lilás árnyalatú képét tárta lelketlen szemei elé.
S azon belül egy végeláthatatlan fekete ösvény cikázott keresztül, amely a két hatalmas csillagpor halmaz közti határvonalat képezte. Az egyetlen hely, ahol semmi sem zavarta az érzékelőket, csak itt volt biztonságos az átkelés, a két csillagköd ugyanis bármit rejthetett. S ezt Hackett is jól tudta, akár több tucat drák hajó is rejtőzhet a mindenség e rejtelmes fátyolában, viszont az is jóllehet, csupán megvezette a különös szerzet. S már indulás előtt is tudta, hogy nem kockáztathatja meg a férfi igazát.
Éppen ezért eddig semmit sem tehetett, ha meg akart volna bizonyosodni e felől, azonnal megállították volna, és ki tudja mi lesz a hajóval, ha már nincs, ki vezesse. De most már tudja kilétét, s az illető egyenesen háttal áll neki, és a helyiségben tartózkodó megannyi embernek:
Itt a tökéletes alkalom.

Valahogy mindig is sejtette, hogy ez lesz. Attól a naptól fogva, mikor fejet hajtott Loki ajánlata felett. Érezte, hogy itt lesz mindennek a tetőpontja s ezen perc cselekedetén múlik majd mindene. A becsülete és élete egyaránt, viszont egy valamit nem ismert fel ekkor. Mégpedig, hogy nem tarthatja meg mindet. Választania kell majd, s élete legfontosabb választása lesz majd. Bármit is hitt eddig legnagyobb győzelmének, legborzasztóbb kudarcának, most mind eltörpült e perc mellett, egyetlen röpke pillanat mellett. S már el is döntötte, miképp fog cselekedni.
Egy tisztviselő, legyen az kapitány, vagy admirális, mindig hord magánál fegyvert. Legyen az egy öreg revolver, vagy egy spéci, sci-fi-be illő stukker. Hackett mindig is az előbbit részesítette előnyben, a régi módszerek híveként, azokat vélte eredményesebbnek. És csakhamar kézhez is fogta jó öreg pisztolyának fémes markolatát, majd egy mérges csörgőkígyó gyorsaságával irányozta az áruló kopasz tarkója felé és húzta meg rozsdás ravaszát.
Csak egyetlen probléma volt ezekkel a fegyverekkel, mint minden fegyverrel. Nem volt ez ilyen egyszerű, lövedék is kellett bele. Hackett nem tudta, megtöltötte-e aznap, vagy pedig élete legnagyobb és egyben utolsó hibáját követte-e el az imént, de már mindegy volt. Tehetetlenül nézte, ahogyan bevágódott a kakas és közben fordult a fegyver hat részre szabott dobtára, majd egy hangos dörrenés rengette meg a helyiséget, miközben egy villanás terítette be látóterét.
Egy pillanatra behunyta szemeit egy kósza reflex, de sokkal inkább riadalom hatására, majd olyan hamar nyitotta fel azokat, amilyen sebességgel csak lehetséges volt számára, pedig már tudta, hogy töltve volt a fegyver. Éppen csak azt nem, hogy eltalálta e célpontját. De csakhamar meglelte erre a kérdésre is válaszát, ahogyan az áruló tiszt agyvelejének az üvegablakon elterülő hátborzongató látványára lett figyelmes. A többiek örömteli pillantásával egyetemben, ismét visszakapták hősüket. Legszívesebben mind gratuláltak volna, de egyedül Jackson szólalt fel közülük.
- Ideje volt, uram. Már azt hittük…

- Ugyan – vágta közbe. – Te is tudod, hogy sosem adnám be nekik a derekam.
- Pedig úgy tűnt, egyáltalán minek jöttünk ide, ha nem így van? – kérdezte vissza az elsőt az elméjében körvonalazódó kérdések sokasága közül.
- Meg kellett tudnom a kilétét. Máskülönben sokkal rosszabb vége lett volna a dolgoknak. El tudod képzelni, mi lett volna, ha felvesszük az utasokat és megérkezünk Eurékára, amíg ez a fedélzeten van? – ebben tökéletesen igaza is volt az admirálisnak, viszont egy újabb kérdést is felvetett. Mi van, ha vannak mások is, csak épp más hajókon?

Viszont ez csak részletkérdésnek számított jelen helyzetükben, hiszen még el is kellett hagyniuk az űr e kietlen mégis káprázatos részét, s az admirális már intett is egy furcsa kézmozdulatával, hogy már odahaza szeretné tudni magát. Jackson pedig már bele is kezdett volna az ugrás előkészítéséhez, de hirtelen megadtak valamin zöld szemei, majd csak némán ingatta fejét.
- Mi a gond?
- A korvett, túl közel van. Ha most ugrunk, jó eséllyel belemegyünk és darabokra szakad a hajótest.
- És ez mióta jelent ekkorra problémát, az előbb keresztüllőttünk egy csatahajót. Hát már csak megbirkózunk egy fránya korvettel?
- Hát persze, miért nem ezzel kezdte – vágta rá első tisztje, majd rövidesen bemérték a parányi, tőlük már csak néhány száz méterre járó csillaghajót, amely oldal irányból közeledett feléjük. Az oldalsó ágyúsor masszív lövegei másodpercek alatt ráfordultak célpontjukra, majd kékes plazma és tachyonnyalábok áradatát kezdték a tized akkora hajóra zúdítani, mely meg sem próbált kitérni előlük, hiszen senki sem volt a fedélzeten.
Csak az első néhány lövést tudta hárítani zöldesen felvillanó pajzsa, a megannyi lövedék akadálytalanul csapódott fémes burkolatába és csakhamar átszakították azt. Izzó lángfelhő követte az első becsapódások éles moraját. Könnyedén elbántak ellenfelükkel, viszont még most sem tudták, akadna e majd mások is errefelé.
- Menjünk innen, méghozzá azonnal! – jelentette ki Hackett fennhangon, biztosra vélte, hogy még tartogatnak számukra néhány meglepetést.
- Igen, uram! – felelte első tisztje.
 Mivel végig egy helyben maradtak csak folytatnia kellett az előbb leállított visszaszámlálást, így egy szempillantás leforgása alatt izzhattak fel a Mercilles kékes hajtóművei és lökhették bele roppant hajótestét a pontosan ekkor megnyíló hipertér ablakba. Csak egy gond volt: Nem tűnt tova annak kékes fényáradata közepette.
Ehelyett csak némán átsuhant rajta, mintha csak a semmin hajtott volna keresztül. A fedélzeten tartózkodók értetlenül álltak a történések felett, még senki sem látott ilyet azelőtt. Még Jacksonnak sem volt sejtése ki, vagy mi lehetett a probléma oka és egyre csak a terminálján gondosan elhelyezett kijelző adatait ellenőrizte.
Egyedül Hackett tudta a szükséges válaszokat, legalábbis egyiküket. Biztosra vélte, hogy az ellenség műve volt ez, bár ennek mikéntje felől jómagának sem volt sejtése. De már ez is bőven elég volt neki. Elérkezettnek látta az időt, hogy megtudja, mi is rejtőzik a lilás árnyalatú köd fátylai mögött. Ezzel párhuzamosan egy zömök testalkatú, délceg fiatalember lépett be mindenféle meghívás vagy előrejelzés nélkül a hídra és az admirális felé fordította vérfagyasztó pillantását, majd ő is visszanézett rá, keresztezve tekintetét.
- Készen áll? – kérdezte Hackett fennhangon, melyet a férfi éles hangnemben közölt válasza követet.
- Mindegyik.

- Nos, akkor mire is várunk még – közben Jackson felé fordult, finoman jelezve, hogy emelje el a kezét munkaállomása egy bizonyos része felől, ahol többek között egy kékesen világító gomb is elhelyezkedett.
- Ha köd van, gyűjts lámpást… - kezdett bele egy régi szólás idézésébe, miközben a különös gomb felé emelte mutatóujját. – Vagy csak robbantsd fel a férgesét! – emelte fel hangját, majd lenyomta azt a bizonyos gombot.
Ekkor villódzó fények kezdték betölteni a két csillagköd ösvényt övező oldalait, még a Mercilles is beleremegett éktelen lármájukba. A nem rég odatelepített aknák egymás után robbantak fel, de ez nem érte nagy meglepetésként az admirálist, hiszen eleve így tervezte, ha esetleg csapdába sétálnának. Viszont még kérdés volt, vajon tényleg ott vannak-e a fenyegetésképp beígért csillaghajók.
A válasz hamarosan meg is érkezett. Az ott veszteglő drák hajók pajzsainak zöldes villanásai, majd heves robbanásai és a ködből puskagolyóként kisüvítő fémdarabok egyértelmű válaszként szolgáltak. S meglepően sok volt belőlük, de bőven elég akna jutott valamennyijükre. Bár valamennyi késés itt is jelentkezett néhány robbanás között, de ez koránt sem volt probléma. Így jobban lehetett élvezni a kilátást, melyet a híd kijelzői biztosítottak számukra.
A látvány, ahogyan egyik kis korvett mállik porrá a másik után, ahogyan a robosztus csatahajók pajzsa végleg megadja magát és a soron következő robbanások hatalmas darabokat hasítanak ki oldalaikból, végül pedig egy heves láncreakciót követően még csak űrszemétnek sem nevezhető izzó fémdarabok maradnak utánuk. A drákok egy teljes hadiflottát rejtettek a ködbe. Egyet, mely most már örökre történelem. Most végre visszaadhatták az Oroszlánköd aknamezején elszenvedett fájó veszteségeket, bár inkább csak egy töredéküket.
- Nos, azt hiszem nyertünk – törte meg Hackett végül az ezt követő csendet, valamint az ismételten meghökkent pillantások zavaró áradatát. – Mehetünk végre? – első tisztje hezitálás nélkül bólintott ennek hallatán, majd eleget is tett a már várható utasításnak.
 A Mercilles hatalmas hajtóművei ismét fellángoltak, s vitték bele azt a rövidesen megnyíló hipertér ablakba, majd a masszív hajótest ismét némán keresztülsuhant rajta, mintha mi sem történt volna. Ezután haragos értetlenkedés vette kezdetétét, majd maradt abba alig fél perc elteltével, már-már ijesztő hirtelenséggel, amikor is egy újabb hajó kezdett előtűnni a csillagködből.
- Ilyen nincs – suttogta halkan, szinte már némán Jackson, ahogyan az eddig soha nem látott felépítésű drák hajó lándzsás orra tört elő a bal oldali csillagköd fátylai közül, majd szép lassan az egyre szélesedő, ék alakú hajótest barázdált, mélyedésekkel teli oldalai előtűntek, végül pedig a lekerekített hátsó részén elhelyezkedő zöldesen izzó hajtóművek teljes egészében kitolták a fátyol mögül.
Már első látásra is meg lehetett mondani, hogy nem csak akkora, de még jóval termetesebb is, mint a Mercilees, valamint fegyverzet terén sem akadtak hiányosságai. Az oldalán felsorakozó árokszerű mélyedéseken ugyanis roppant méretű plazmalövegek ültek, melyek egy 304-es hosszával vetekedtek. Pajzsai gigászi erejét méltán mutatja, hogy egy karcolás sem látszott törzsén, meg sem kottyantak neki az aknák, melyek még a csatahajókat is könnyedén elintézték.
Írta: Darth Raven Elérhetőség: Darth_Revan@hotmail.hu
- Ők is megcsinálták a saját szörnyüket – sóhajtotta fel Hackett, ahogyan a kolosszus feléjük fordult, minden egyes elülső lövegét feléjük irányozva. Biztosra vette, hogy innen zavarhatják az ugrást, elvégre semmi más sem élhette túl e mértéktelen pusztítást. Tehát mindenképpen le kellett számolniuk vele, de nem csak a saját érdekükben, mindenki más érdekében. Hiszen ha ez a monstrum a Földhöz ér, egyetlen hajó sem tud majd elmenni, s még az a néhány ezer egyén sem marad majd meg egykor dicső fajukból.

- Mi a parancs? – fordult oda hozzá Jackson.
- Nyissunk tüzet az OTL-el, remélhetőleg most már eléggé meggyengült a pajzsa, hogy átüthessük.
- Célpont bemérve – közölte az első tiszt egy szemhunyásnyi idő elteltével. A következő pillanatban már rá is fordultak, s egy masszív, vöröses lézersugár hagyta el a Mercilles orrán kialakított mintegy ötven méter széles bemélyedést.
A sugár egyenesen a kolosszus irdatlan erejű elhárító mezejébe csapódott, s lélegzetelállító fényjáték vette kezdetét, ahogyan a vörös és a zöld vakító villanások keretében keveredett egymással négy teljes másodperc erejéig, majd a Nexus cirkáló fő fegyverének roppant kondenzátorai lemerültek, s abba maradt a beígért pusztítás. Sőt, mondhatni meg sem kottyant az a monstrumnak, mely most minden lehetséges módon ontani kezdte lövései záporát.
- Teljes tűz! Menjünk közelebb hozzájuk!
- Közelebb? – tette fel a kérdést Jackson meglepetten.
- Igen, közelebb, hátha hasznunkra válik a keskeny hajótest.
Ezután minden Hackett elvárásainak megfelelően következett, ahogyan újdonsült hajója egyre közelebb ért a több mint két és fél kilométer hosszú monstrumhoz, melynek roppant lövegei szinte minden esetben elhibázták célpontjukat. Túl keskeny volt számukra a Mercilles hosszúkás hajóteste, kifizetődni látszott Tim elgondolása.
Amit egy starfury, sőt, még egy nehéz cirkáló is bekapott volna, az most egyszerűen csak elsuhant a nexus hajóteste mellett, amíg az halálos fegyverarzenáljának minden egyes képviselőjét célba jutatta, mostanra minden bizonnyal legyengültek a kolosszus pajzsai, legalábbis ekképp vélte az admirális, amikor is már szinte karnyújtásnyi távolságra értek.
- Vigyen be melléjük, amilyen szorosan csak lehet!
- De akkor már nem tudjuk kikerülni a lövéseket, ezt nem bírják majd sokáig a pajzsok –ekkor hatalmas rázkódás hasított keresztül a hajótesten, ugyanis már most is akadtak kivételek, melyek hatalmas mennyiségű energiát emésztettek fel a pajzsokból.
- Oldalról sebezhetőbb – jelentette ki Hackett.
- Csak ha lemerültek a pajzsai – vágta rá Jackson.
- És mennyin áll jelenleg? – közben egy újabb zöldesen izzó plazmalövedék csapódott az elülső rész felől a kékesen felragyogó pajzsok valamelyikébe, a Tim által felvázoltak alapján mindkettőbe.
- Nem tudom, valahogyan elrejtik – felelte Jackson kis idő és rengeteg értékes energia elteltével.
- Hm… nem lehet maradhatott már túl sok szufla benne – jelentette ki, hiszen már elég sok kijutott ellenfeleiknek a „jóból”.
Ismét minden elgondolása szerint történt, ahogyan meg volt írva a nagykönyvben. A két monstrum szorosan egymásnak veselkedett szomszédos oldalaik felől. A kolosszus hattagú ágyúsorának zöldesen izzó plazmalövedékei egymás után csapódtak a Mercilles pajzsaiba, miközben annak négy tachyon és nyolc plazmalövege is sortüzet indított, kivétel nélkül célba találva.
- Pajzsok 46%-on – jelentette ki Jackson, miközben egyik kisebb földrengés rázta meg a hajótestet a másik után, morajuk visszhangja pedig betöltötte a helyiséget. Az ellenséges hajó elhárító mezeje viszont még most sem akaródzott megadni magát.

S eddig alakultak a dolgok a csavaros eszű admirális elgondolása alapján. Úgy tűnik mégsem volt igaza Timnek, koránt sem kerekedtek felül technológiai szempontból. Éppen csak behoztak ez kicsit lemaradásukból. Újra és újra végigpörgette fejében a felkínálkozó lehetőségeket és már majdnem talált egy elfogadhatót, amikor is soha nem látott erejű rengés döntötte le kis híján zömök lábairól.

- Az egyes pajzsgenerátor elszállt. Csak az energia 24%-a maradt meg.
- Az nem elég… – sóhajtott fel végül.
- Uram, most kell tennünk valamit vagy végünk van! – szögezte le első tisztje a teljesen nyilvánvalót. A kérdés csak az volt: Hogy mégis mit?
Csakhamar körvonalazódott benne döntése, s ez már puszta tekintetén is megmutatkozott. Tisztán látszott szemei kötelesség teljes pillantásán, hogy tisztában van e hajó fontosságával. De emellett azzal a ténnyel is, hogy mást diktál a többség érdeket, semmiképp sem juthat el a Földre ellenségük kolosszusa.
- Ütközőpályára! – kiáltotta el magát határozottan, készen az előtte állókra, s meggyőződése volt, hogy emberei is felkészültek már ugyanerre. Látszott arckifejezésükön, Jackson határozott bólintásán és kézmozdulatain, valamint azon, hogy a hídon tartózkodók mind kihúzták magukat, s tisztelegni kezdtek.
- Minden készen áll uram – jelentette ki végül első tisztje, majd ő is társai példáját kívánta követni, ám Hackett egy újabb kézmozdulattal jelzett, hogy felesleges.
- Tüzeljen az OTL-el, hátha kevésnek bizonyul majd a hajó tömege!
- De még nem töltődtek fel teljesen…
- Az már mindegy, egy kis ideig csak bírja majd – Jackson rövidesen rábólintott, bár tudja, hogy ki fog égni a tüzelés abbamaradtával. De már úgyis mindegy lesz, fél perc és feltehetően mind elporladnak majd.

Egy újabb vöröses lézersugár hagyta el a Nemesist, amint ráfordult célpontjára. Ez azonban jóval rövidebb ideig tartott, alig ölelt fel egy másodpercet, de épp elég volt, ahhoz, hogy a kolosszus pajzsai végre megadják magukat, így már közvetlenül a hajótestbe csapódhattak, ám a saját pajzsuk is épp most adta meg magát.
Az első ekkor érkező lövés méterekre suhant el a hajótest mellett, leperzselve a sötétszürke festést hatalmas, jelenleg mégis csak kicsiny hajójuk fémes burkolatáról. A következő viszont egyenesen telibe kapta a főlöveget a hajótesttel összekötő alig 150 méter vastag lekerekített részt, annak elülső részénél, s a keletkező robbanást követően kettészakadt a Mercilles robosztus hajóteste.
Az most már leszakadt elülső részt egy újabb lövés kapta telibe, izzó fémdarabok záporozó áradatává robbantva azt, s kioltva az ott, ezzel együtt a hídon tartózkodók – köztük Hackett és Jackson – életét.
A Mercilles többi, most már lándzsát formáló része viszont gerely módjára fúródott bele a kolosszus burkolatába, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva zömök hajótestében. És ugyan több részre hasadt idő közben szikrák és lángok heves áradata közepette, elég mélyre fúródott. Elé mélyre ért ahhoz, hogy a drák hajó masszív főreaktora megadja magát és pusztító láncreakció vegye kezdetét. A hajótest rövidesen ezernyi apró darabra hasadt, s azok a zöld és narancssárga lángok heves viharának kíséretében áradtak szét az űrben.
Ezzel véget ért az emberiség utolsó reményének meglehetősen rövid élete, s a kirksvillei űrállomás pusztulásával alighanem sosem épülhet már újabb belőle a végső ütközetig. De legalább bebizonyosodott, hogy mire is volt képes egyetlen hajó, a megfelelő parancsnok irányítása alatt, s ezzel ha más nem is, de örökké tart majd emléke.
Ugyanis egy üzenet hagyta el a csillagködöt, nem sokkal a végzetes robbanást megelőzően. Mivel nem féregjáraton át érkezett, jóval tovább tart majd, mikorra eljut bárkihez is. De legalább eljut majd valahova magával hordozva e keserédes, mégis dicső nap emlékét:
- Itt Hackett admirális, az utolsó szálig elintéztük a mocskokat…

Viszont ezzel együtt az emberek utolsó kockát is elvetették, az utolsó kártyát is az asztalra terítették, s vesztettek. Most már egyedül a Föld maradt a jelentősebb kolóniák közül és csak egy maroknyi hajó őrzi csupán, a reménytelenül hatalmas túlerővel szemben. Ádáz ellenségeik támadása pedig már bármikor megindulhat feléjük, szinte bármelyik pillanatban eljöhet már rémálmaik harca, amely szó szerint az utolsó emberig tart majd, a szerencsés tizennyolc ezer kivételével.
S ez a pillanat hamarabb eljött, mint azt valaha is gondolták volna.

Alig fél órával a tragikus eseményeket követően zöldes hipertér ablakok nyíltak a naprendszer szélénél, az aszteroidaöv felett. Sorra suhantak át rajta a Drák flotta büszke hajói, először egy, aztán tíz, majd száz s több mint kétszáz tűnt elő a semmiből. Majd közeledett némán az emberiség bölcsője és egyben végső menedéke felé.
- Admirális… – szólította meg Zsukovot első tisztje, majd nyelt egyet a felé forduló kíváncsi pillantások közepette. – Elkezdődött…
- Nos… – sóhajtott fel. – Mindig is tudtuk, hogy eljön majd ez a nap, csak azt reméltük, nem a ma lesz az. Hányan?
- 242 hajó, ék alakzatban, s úgy tűnik valami új játékszerük is akad. Az átmérője 1400, hossza pedig 2500 méter, fogalmam sincs mi ez.
- Nem számít, 37 hajóval nem megyünk sokra… Csak lépjünk be a hipertérbe… – Malcolm nehéz szívvel ugyan, de rábólintott. A kicsiny flotta 18 ezer emberrel a fedélzetén megindult kékes hipertér ablakaik felé, majd sorra suhantak át azokon, akárcsak a Mercilles esetében. Ugyanis Hackett sok mindenre gondolt, csak arra nem, hogy talán kettőt építettek belőle.
- Harcállásba! – kiáltotta el Zsukov parancsát egy másodpercnyi teketóriázás nélkül, s valamennyien követték azt. Ezután pedig a Föld masszív elhárító mezejének oltalma alatt kerestek menedéket az ellenséges flotta elől.
Rövidesen hatalmas csata vette kezdetét, a Drák flotta egyenesen a nagyrészt Európa felett tömörülő flotta felé vette az irányt, majd valamennyi hajó megkezdte a tüzelést. Köztük a másik kolosszus is bombázásba kezdett masszív plazmalövegeivel, hatalmas kárt okozva a Föld pajzsában. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezt nem bírja majd valami sokáig, akkor pedig védtelenné válnak a sokszoros túlerővel szemben.
S ezt Zsukov is jól tudta. S most ahelyett, hogy halálnyugalommal ült volna székében idegesen járkált fel-alá, mind minden ember, aki most szerepet játszott ebben az ütközetben. Sorra mérlegelte a jelen helyzetben kínálkozó lehetőségeket, de sajnos mindegyik az emberiség végével kecsegtetett...
Egyszerűen nem volt elég tűzerejük a kolosszus leszedésére.
Írta: Darth Raven Elérhetőség: Darth_Revan@hotmail.hu
Még Michael is ezen agyalt, hajójával nem sokkal a harcmező mellett haladva, figyelemmel kísérve a nem mindennapi látványosságnak számító ütközetet.
- Szinte már szép – gondolná az ember. Ha nem tudná, mit is lát éppen.
Mikor a Föld elhárító mezeje már csak 20%-on állt, hívás érkezett a komrendszeren keresztül. Az Ügynök azonnal tudta hívója kilétét, titokzatos főnöke volt az. Tehát mégis beszállnak az ütközetbe.
- Milyen a helyzet odaát? – hangzott a dörmögő, mélyen eltorzított hang a rádióból.
- Nagyon rossz. Esélyünk sincs, egyszerűen túl soka…
- A flotta elmenekült már? – vágott bele a szavába türelmetlenül.
- Nem, zavarják az ugrást, egyetlen hajó sem tudja elhagyni a területet. Muszáj tennünk valamit! – emelte fel a hangját Michael.
- Tudom… nincs választásunk – ekkor egy mély sóhajtás hallatszott. – Elindítjuk az Exterminatust…

Kategória: DARTH RAVEN TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2012-11-15)
Megtekintések száma: 122 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: