Főoldal » Cikkek » DARTH RAVEN TÖRTÉNETEI

Stargate SG1 - Az Asuras-expedíció 2.fejezet

2. fejezet
Csapda


Közeledett a nagy pillanat. A biztonság kedvéért készenléti riasztást rendeltek el a Héra fedélzetén. A CSK-17 tagjai harcra készen várták az érkezést. 
Egy kivétellel. 
– Wade, nyisd ki azt a rohadt ajtót! – förmedt rá a százados. Amíg ők elmentek az öltözőbe, a tizedes bezárta magát  a kabinjukba és az istennek sem akart kijönni onnan.   
– Egyszer veszünk részt valami érdekesben, akkor is el kell csesznie ennek a baromnak – bosszankodott Kelly. 
– Én nem hibáztatom – jelentette ki Ashley, aztán a századoshoz fordult. – Tudom, hogy a vészhelyzeti nyitóra gondolsz, de tartsd észben, hogy talán egy életre meg fogjuk bánni a dolgot.  
– Nem tökmindegy? – vágta rá Clayton. – Ha megtudják, hogy még most se tudtunk készen lenni, páros lábbal fognak keresztülrúgni minket a kapun. Aztán jöhet Atlantisz kapitány és a bandája! Az expedíció végéig azon fognak röhögni, hogy mekkora balfácánok vagyunk. 
– Én inkább arra céloztam, amit odabent fogunk látni – sóhajtott egyet Ashley. – De ha a személyes ellentétek részeként akarod felfogni az egészet, csak nyugodtan.   
– Ott kellett volna lenniük – szögezte le Clayton. – De nem, mert Atlantisz fontosabb! Kit érdekel, ha közben mindenki megdöglik a Dakarán? 
– Mindegy, hogy hányan vagyunk ott – felelte Kelly. – Az Odüsszeia nem bírt azzal a hajóval, ezért vesztettünk, nem azért, mert Sheppard és csapata nem volt ott. 
– De ha ott van, ő talán még élne – jelentette ki a százados, az öklével verni kezdte ajtót. – Wade, nyisd már ki! 
A századost meglepte, hogy Christopher kinyitotta az ajtót. Teljes felszerelésben állt előttük.
– Mi van? – kérdezte Wade. 
– Azt mondták, hogy készenlétben kell lennünk – vágta rá Clayton. 
– Én kész vagyok – rántott vállat Christopher. – Azt senki sem mondta, hogy hol kell lennünk. Márpedig, ha a nagyokosok nem akarnak minket a hídon, akkor minek verjük a mellkasunkat? 
– Az még oké – mondta Kate. – De hogy fértél hozzá a cuccaidhoz? Egyáltalán minek zártad be magad? 
– Kisze... – mondta Wade, a körülmények megállították a beszédben. 
A Héra kilépett a hiperűrből. Rázkódni kezdett a hajótest, Clayton alig tudott megmaradni a lábán. Amikor azt hitte, hogy túl vannak a nehezén, a készenlét harci riasztásba csapott át. Volt odakint valami, valami veszélyes. 
– Mi az isten? – kérdezte a százados, akaratlanul is Kellyhez fordult. 
– Nem lövünk, azt észrevennénk, ha elsütik a főlövegeket – jelentette ki James, miközben a falhoz tapasztotta a kezét. – Mozgásban vagyunk, Wolf minden csepp energiát kiprésel a hajtóművekből. Ez a szabálytalan minta...  Kiküldik a vadászgépeket. 
– Nem szeretem, amikor csak találgatni lehet – jelentette ki Wade.  
– A CSK-17 a hídra – mondta egy női hang a komrendszeren keresztül. – Ismétlem, a CSK-17 jelentkezzen a hídon. 
– Mindjárt megtudjuk, hogy mi van – mondta Clayton, miközben útnak indult. 

***

Amikor a százados elért a Héra úgynevezett agyához, az ori hadihajót már jól lehetett látni az ablakon keresztül. Miles idegesen járkált fel-alá, a magas, ősz szakállú Wolf halálnyugalommal állt a széke előtt. 
Clayton nem akart átélni még egy tűzpárbajt az ismert Univerzum legerősebb hatalmával. Megnyugtatta, hogy még egyik fél sem lőtt a másikra, megdöbbentő felfedezést tett az előttük elhúzó F-302-eseket és ugrókat látva. Fekete lövésnyomok futottak a végig az ori hajó törzsén, az energiamagja halottan állt a monstrum közepén.    
A Héra nem lőtt, valaki más felelt a pusztításért. 
– Véget ért a szkenn – jelentette a Héra elsőtisztje. – Nincs életjel a hajó fedélzeten, a belső tere legalább olyan rossz állapotban van, mint a borítása. Feltehetően átszálltak rá. 
– Uram – mondta Clayton a tábornokhoz fordulva. – Elfoglalták és csak úgy itt hagyták? 
– Ennek semmi értelme – vágta rá Miles. 
– Hm... – mosolyodott  el az admirális. – Ügyes. Reynolds, készítsen elő egy ugrást! Visszamegyünk a Földre. 
Az elsőtiszt bólintott, a tábornok dühösen fordult az admirálishoz. 
– Szó sem lehet róla! – emelte fel a hangját Miles, paprikavörössé vált a testes férfi arca.  
– Útirány betáplálva, uram, visszahívtam a vadászgépeket – jelentette az elsőtiszt. – Egy perc és indulhatunk. 
– Mit képzel magáról! – ordította a tábornok. – Én vagyok a parancsnok!  
– Egy igazi parancsnoknak sem kell ezt kimondania – jelentette ki halálnyugalommal Wolf. – Vigasztalja a tudat, hogy épp most mentem meg az életét, alighanem az egész családjával együtt. 
Miles nem felelt, egyfajta csendes őrjöngésbe kezdett a barna haját markolászva. 
– Hogy érti? – kérdezte a százados.  
– Ha mi szerezzük meg azt a hajót, ízekre szedjük, mert tudjuk, hogy felbecsülhetetlen értékű tudást hordoz magában. Más is ugyanazt tenné, alighanem az ősök voltak az egyetlenek, akik elég gőgösek ahhoz, hogy ne kutakodjanak rajta, de még ők szétbontanák. Bárki is tette ezt, így vette a legjobb hasznát. Nincs az a tudás, amit kinyerhetnek belőle, nincs az a fém, aminek a hasznát vennék a fedélzetén. De kellett nekik egy figyelmeztetőjelzés, ami azt mondja az újonnan jötteknek, hogy tűnj el innen. Alighanem azért, hogy ne kelljen állandóan a férgekkel foglalkozniuk. Egy olyan civilizáció után indultunk, ami még az ősökén is túlmutatott. Megtaláltuk. 
– Ez is lehetőség, uram – helyeselt Clayton. Mást súgott a megérzése. 
Az utolsó vadászgép sietve szállt le a Héra fedélzetén. A BC-305-ös megfordult, hogy hátrahagyja az Asuras Navát. A hajtóművek felizzottak, a hiperűr ablak megnyílt a pillanatra, aztán semmivé lett, amikor a hajó megpróbált keresztülmenni rajta. 
Mindenki megdöbbent, Steven kivételével. 
– Ez nem egy figyelmeztető jelzés – folytatta a százados. – Ez egy a csali. Ez az egész hely egy gigantikus csapda.
– Meglátjuk – jelentette ki Wolf. – Ha jól sejtem, van valami odalent, ami megakasztott minket az ugrásban. 
– Amikor megpróbáltunk belépni a hipertérbe, az érzékelők egy különös jelet fedeztek fel a várost alkotó szuperstruktúra déli részén – jelentette ki az elsőtiszt. 
– Menjünk közelebb – vágta rá az admirális. 

A Héra elment a harcképtelen ori hajó mellett, Clayton alaposan szemügyre vette az egyre nagyobbá váló bolygót. Az Asuras Nava jelentős részét víz borította, a zöld kontinenseket sem sivatag, sem jég nem törte meg, a planéta nem rendelkezett sarkkörökkel. A századost lenyűgözte a felszínen lévő város, ami szárazföldön és tengeren egyaránt jelen volt. Idefentről is látni lehetett a bolygó negyedét lefedő felhőkarcolódzsungel csúcsait. A tornyok mellett sík részek is helyet kaptak a szuperstruktúrában, a százados gigantikus hajók leszállóhelyei lettek volna. 
– Uram, hogy fogunk itt bármit is megtalálni? – kérdezte Clayton. 
– Ez a tábornok feladata – jelentette ki az admirális. – Az én területem az űr, Miles dolga lesz a szárazföldi munka. 
– Tehát mégis tudja, hogy hol a helye – jelentette ki a tábornok. 
– Én igen – felelte az admirális. 
Miles nem foglalkozott a kijelentéssel. 
– Nem hagyhatjuk ott azt az ori hajót, a kommandósok hamar át tudják fésülni a fedélzetét – jelentette ki a tábornok. – Elsőtiszt, van valami odalent, ami egy parancsnoki központra emlékeztet? 
Reynolds csak azután válaszolt, hogy Wolf bólintott egyet. 
– A beazonosított zóna közepén, az egyik lehetséges leszállóhely mellett – helyeselt. – A szuperstruktúrához mérten egy kis létesítmény, tíz a negyediken kapcsolata van a város többi részével. 
– Ejha – lepődött meg Miles. – Úgy tűnik, megtaláltuk az Asuras Nava agyát. Küldjék le oda a CSK-17-et. Van tapasztalatuk az ilyesmiben. 
– Több tucat kommandós megy a hajóra, mindössze négy embert szán az igazi probléma megoldására – dörzsölte a szakállát Wolf. – Figyelemre méltó taktika. Lássuk mi lesz belőle – mondta, miközben a századoshoz fordult. – Készen állnak? 
– Mind a pokol – helyeselt Clayton. 

***

 Az Asgard sugarak a létesítmény központjába küldték a csapatot. Clayton teljes sötétségre számított, az ablakokon besütő napsugarak elhalványították a zseblámpák fényét. 
– Atya gatya – jelentette ki Wade, miközben körülnézett a világosbarna falakon, amik egy általa ismeretlen építészeti stílust jelképeztek. 
Clayton lekapcsolta a lámpáját, döbbenten nézett végig a különös szögekben megtört falakon, a rajtuk lévő jelek az egyiptomi írásokra emlékeztették őt. Az általa ismeretlen szimbólumuk belemélyedtek a falakba, a hasonló színük ellenére is jól ki lehetett venni őket. 
A százados nehezen tudta levenni a szemét az írásról. A plafon hihetetlenül magasan volt, előttük és mögöttük két-két folyosó vezetett a tágas helyiségbe, jobbról lépcsősorok kanyarodtak egy irányítóteremre emlékeztető helyiségbe. Steven balra fordult, egy jókora, lapos teret látott, amit méretes ablakok határoltak. Lélegzetelállító látványt nyújtottak a város sötétbarna, lekerekített csúcsú felhőkarcolói, ha nincs a küldetése, a százados alighanem egy örökkévalóságon át bámulja az Asuras Nava szépségét. 
– Ha jól sejtem, ott tudjuk lekapcsolni azt a valamit – mutatott az irányítóteremre Clayton. 
– Igen – helyeselt Kelly, amikor levette a szemét a városképről. – Ha van hely, ahol le lehet kapcsolni a hipertér-torzító mező generátorát, akkor az a központi vezérlőben lesz. 
A százados elindult a lépcsők felé, a társai követték őt. 
– Csak nekem bűzlik ez az egész? – kérdezte Wade. 
– Ha csapda, akkor sétáljunk bele – jelentette ki Clayton. 
– És miért pont mi? – ráncolta a homlokát Christopher. – Miért nem a kommandósok, az elit gyalogosok, vagy bárki más? Miért csak mi megyünk? Megmondom, hogy miért. Mert a puffadt tábornokkezdemény tudja, hogy ez egy csapda és azért küldött minket, mert mi feláldozhatóak vagyunk. Storm is ezért küldött ide minket. Tudták, hogy nem virágcsokrokkal fog várni minket ez a bolygó. Lehet, hogy sikerül, ami jó, de ha meghalunk, az sem valami nagy probléma. Nem mintha mi valaha is megmentenénk a világot, vagy úgy bárkit is. Akkor miért kellenénk bárkinek is? 
– Meglehet – felelte Clayton, amikor elérte a lépcsősort. – De már itt vagyunk.
– És minél hangosabban járatod a szád, annál nagyobb esélye van annak, hogy ízekre szednek minket – tette hozzá Ashley. 
– Csak állítsuk le a generátort, oké? – vágta rá Kelly. 
Elérték az irányítótermet, tucatnyi vezérlő kelt életre. 
– Jól van, melyik legyen? – fordult Jameshez a százados. 
Kelly közelebb lépett az egyik vezérlőhöz, hátrébb ugrott, amikor egy sárga hologram rajzolódott ki a semmiből. 
 – Tetrana soh'ta naganaska! Notrana soh'ta! – mondta a két méter magas, kérges bőrű lény lény, aztán semmivé vált a kivetítés. 
– Ash, mit mondott? – kérdezte meglepetten a százados. 
– Én tudjam? – vágta rá Wyatt. – Az őst is alig értem, ez egy teljesen más nyelv. De ha engem kérdeztek, akkor semmi jót. 
– Mindjárt megtudjuk – jelentette ki Kelly, már a terminált nyomkodta. Egy jelet sem ismert fel a lépcsőzetes billentyűzeten lévő szimbólumok közül, de tudta, hogy senki más sem fogja. 
Clayton perceken keresztül figyelte James küzdelmét a terminállal. Hasonló eredményeket ért el, mint amikor ő a CSKP-n megpróbált a hatalmába keríteni egy kínai laptopot. Feljött egy két furcsa ablak a kijelzőn, de összességében nem történt semmi érdemleges. 
– Kelly? – törte meg a csendet a százados. 
– Egy perc – felelte Wyatt, látszott az arcán, hogy fogalma sem volt róla, hogy mikor fejti meg a vezérlő rejtélyeit. 
A százados meglepetten vette észre, hogy hívták a rádióján. 
– Clayton, itt Miles beszél. Egy helyen vannak egy ideje. Találtak valamit? 
– Úgy tűnik, tényleg ez lesz a bolygó „agya" – felelte Steven. – Egy passzív-agresszív hologramon kívül nincs itt semmi veszélyes.  
– A kommandósok végeztek az ori hajóval – folytatta a tábornok. – Biztonságos, de már teljesen működésképtelen. Leküldhetem őket segíteni. 
– Inkább csak madárijesztőnek van – felelte Clayton. – A segítség nem hangzik rosszul. Önerőből nem tudjuk megfejteni az idegenek nyelvét, és ez egy nagy bázis, nem vagyunk elegen ahhoz, hogy biztosítani tudjuk a terepet. 
– Értettem CSK vezér – felelte Miles. – Lemegyünk. 

***


Clayton csak pislogott, olyan gyorsan lepték el az expedíció tagjai az épületet. Kommandósok vizsgálták át a létesítmény minden egyes négyzetcentiméterét, az irányítóterem előtt hangyákként mászkáltak az emberek, az idegen vezérlőket pedig egy rakás „fehér köpenyes" próbálta működésre bírni.  
Nemsokára Miles tábornok is megjelent, aki ügyet sem vetett rájuk. 
– Küldhetik – fejezte be a rádióbeszélgetést. 
Clayton egy fehér fénycsóvára lett figyelmes, a Tejúton általánossá vált csillagkapu elfoglalta a méltó helyét az ablakok által határolt, sík részen. A közelben lévő emberek riadtan ugrottak hátra, nem tudták, hogy a Hérán mennyire ügyeltek rá, hogy ne sugározzák beléjük az ősök hagyatékát. 
A kapu hátrébb dőlt, hamar egyenesbe húzták a rugós támasztók. 
– A gondolatainkkal kellene tárcsáznunk, uram? – kérdezte Clayton, a tárcsázót keresve a tekintetével. 
– A terv szerint az egyik ugróval működtetnénk a kaput – felelte Miles. – A Héra már több alkalommal is megpróbált kapcsolatot létesíteni az Alfa bázissal, egyszer sem járt sikerrel. Bármi is zavarja a fény feletti utazást, a kapukról is gondoskodik. 
– Az hogy lehet? – vonta össze a szemöldökét Kelly. – Azt hittem, hogy az itteniek már rég halottak voltak, amikor az ősök létrehozták az első csillagkaput. 
– Nem biztos, hogy az itteniek tartanak itt minket – rázta meg a fejét Clayton.
– Akkor kik? – kérdezte James. 
– Semmi sem mondja, hogy csak egy faj létezhet, ami az ősök felett áll – felelte Ashley. – Az ősök mindig is számoltak a lehetőséggel, hogy van valami odakint, valami, ami még élt és annyival fölöttük állt, hogy semmi hasznát nem látta annak, hogy felvegye velük a kapcsolatot. 
– Ami lehetetlenné teszi, hogy bárki is megerősítse a létezésüket – jelentette ki Clayton. 
– Amúgy, ha annyival felettünk vannak, akkor miért baszakszanak velünk? – vágta rá Wade. 
– Mert itt vagyunk – felelte Ashley. – Gondoljatok bele! A kozmosz egyik legősibb és legrejtélyesebb faja kihalt, egy áthatolhatatlan pajzs mögé rejtve a titkait. Ezután az energiamező egyszer csak megszűnik, minden, amit valaha elértek, minden, ami valaha voltak szabadon elérhető mindenki számára. Közben egy másik, hasonlóan ősi és rejtélyes faj még mindig itt van. Miért ne érdekelné őket az, ami itt van eltemetve? 
– Mi zárja ki, hogy a két faj egy és ugyanaz? – kérdezte Kelly. 
– Azt hiszem, ennyi elég volt a spekulációból – jelentette ki a tábornok. – Egyelőre a zavaró mechanizmus leállítására kell törekednünk. – A tudósokhoz fordult. – Dr. Straus, jutottak valamire? 
– Nehéz megmondani, olyan, mintha kizárnának minket minden lényeges funkcióból – jelentette ki a kopasz, középkorú, vézna férfi. – De mindjárt meglátjuk. 
– Mellesleg – mondta Clayton, amikor a tábornok visszafordult hozzá. – Ha nem tudunk tárcsázni, akkor miért kellet lehozni ide a kaput? 
– Nem akarom, hogy a Héra legyen innen az egyetlen lehetséges kiút – jelentette ki Miles. 
Clayton nem igazán értette a dolgot, a következő pillanat elterelte a figyelmét a témáról. 
Újra megjelent a hologram. 

– Tetrana soh'ta naganaska! Notrana soh'ta! – mondta, aztán ismét semmivé vált. A helyiségben lévők megrettentek tőle, néhány kivétellel. 
– Hát persze – kapott a fejéhez Straus. – Nem csoda, hogy ki vagyunk zárva... 
– Mi a fene folyik itt? – emelte fel a hangját Miles. 
– Behatolási riadó van – jelentette ki a tudós. – A létesítmény minimalizálja a belépési pontokat, annak érdekében, hogy megvédje a titkai. A nullánál nincs minimálisabb. 
– Tehát azért zár ki minket, mert itt vagyunk – következtette ki Clayton. – Hát ez nagyszerű! 
– Nem minket – rázta a fejét Straus, a terminál adataiba mélyedve. – Tetrana... Notrana... Mintha az egyik ránk, a másik pedig rájuk vonatkozna. Nem vagyunk egyedül. 
– Figyelmeztessék az egységeinket! – vágta rá Miles. – Nem tudhatjuk, hogy mivel állunk szemben. 
A tábornok gondolt rá, hogy egyeztessen a Hérával. Wolf admirális megelőzte őt ebben. 
– Hogy érti? – kapott a fülén lévő készülékhez Miles. – Értem. – Elkomorodott az arca, Clayton már sejtette, hogy mit fog mondani nekik. – A Delta osztag életjelei eltűntek az érzékelőkről. 
– Hol? – felelte a százados. 
– Két szinttel alattunk – mondta a tábornok, miközben egy ős életjeldetektort nyomott Steven kezébe. – Nem sok, de segíthet. Azonnal jelentkezzenek, amikor megtalálták őket. Kerüljék a nyílt összetűzést, csak akkor rúgunk labdába velük, ha már tudjuk, hogy mivel állunk szemben. 
– Értettem, uram – mondta katonásan Clayton, aztán CSK-17-hez fordult. – Hallottátok, katonák. Van egy kis dolgunk...   

Kategória: DARTH RAVEN TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2016-04-24)
Megtekintések száma: 162 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: