Labor látogatás

"Álomból valóság,
valóságból álom? "

Richard Woolsey sokat gondolkodott, mit is tegyen Sheppard álmaival kapcsolatban. Ezenkívül ott volt még a város vezetése is - ami nem kis munkának bizonyult számára - , főleg annyi idő után, hogy újra a Pegazusban vannak. Felvette a kapcsolatot a feletteseivel is ez ügyben. A választ nemrég kapta meg. A számítógépen levő íráson jártak a pillantásai, mikor a kapu hirtelen aktiválódott. Sheppard és csapata tértek vissza egy újabb felderítésről. A kód megérkezése után megadta a parancsot a pajzs leengedésére. Elindult lefelé a lépcsőn. A kaputerem a megszokott, halvány fényben úszott, amelyet az eseményhorizont okozott. Pár másodperc múlva a négy személy kilépett a kör alakú Ős tárgyból. Woolsey a lépcső alján várta Őket. 
 - Mi hír odaát? - érdeklődött.
 - Békés. A Lidércek eddig még nem tértek vissza a bolygójukra - válaszolta John, miközben a fegyverét kapcsolta le a mellényről.
 - Figyelmeztettük őket - szólt egyhangúan Teyla.
 - Rendben, mehetnek! - utasította Őket, majd elindult. Hirtelen visszafordult az alezredes felé, aki épp lefelé tartott a lépcsőn, a gyengélkedő felé vezető folyosó irányába.
 - Alezredes! Nemsokára el kell mennem egy diplomáciai tárgyalásra. Délután öt órakor várom Magát, Dr. McKay-t  és Dr. Beckett-tet az irodámba! - hangzott az egyértelmű parancs.
 - Rendben, ott leszünk - vette tudomásul a dolgot, majd sietett tovább. 

***

A megadott időpontban a három férfi mit sem tudva igyekezett Richard irodája felé. 
- Jöjjenek be! - hangzottak város vezetőjének szavai nyugodtan. Ebből mégis kiérződött valamiféle komoly jelleg, amitől a most érkezettekben apró kíváncsiság hullámzott.
- Miért hívatott minket? - érdeklődött John, miközben Rodney-t figyelte, aki már megint egy kézi számítógépen dolgozott.
Épp egy munka kellős közepén szakította félbe a tudóst a hír a tárgyalásról. Nem repesett az örömtől. Zsörtölődött, miért is kell neki ott lennie valahol, és ott biztos valami unalmas beszélgetést végighallgatnia, miközben dolgozhatna inkább.
- Döntést hoztam az álmával kapcsolatban - nézett eleinte hideg tekintettel az előtte levőkre. - Nehéz volt. Tudják, ez nagy felelősség. Ezért nem lehet semmit elkapkodni. Minden lehetőséget át kellett pontról pontra gondolnom.- Ismertette azt, hogy mire jutott, miközben Johnt látszólag majd szétfeszítette az ideg.
- Lehetne a lényegre térni?- türelmetlenkedett Sheppard.
- Elhiszem, hogy izgatott alezredes, de előbb hadd fejezzem be, amit mondani szerettem volna - intette nyugalomra diplomata érzékének minduntalan nyugodt megnyilvánulásával Woolsey. Várt pár pillanatot és folytatta. - Ismertettem az IOA-val az információkat, amiket megadott. Az egyetemről, a látottakról, mi több a névről is tájékoztattam őket. S, nagyon úgy fest a dolog, hogy megtaláltuk a személyt. 
- Na, ne... - bukott ki Rodney-ból –, Sheppardnak még az álmai is valóra válnak. Ezt a mázlistát... - mondta lehangolóan magára nézve. Ő bármikor is álmodik egy ZPM-el, bezzeg az nem válik valóra. 
- Hallgass már Rodeny! - szólította fel Carson. 
- Mr. Woolsey. Kérem folytassa. - Már egy apró megkönnyebbült és boldog mosollyal az arcán várta a fejleményeket. - Ott tartottunk, hogy megtalálta a személyt - mondta Sheppard továbbra is izgatottan. 
- Igen. Az MIT-n végzi a tanulmányait. Emilia Von-nak hívják. Mi több, nagyon úgy néz ki, hogy a birtokába került némi idegen technológia - magyarázta Woolsey és egy pár lapból álló, fényképekkel illusztrált szöveget fordított a bent levők szeme elé. 
- Mégis, hogy kerülhetett hozzá? - érdeklődött Sheppard, miközben sután felmérte az előtte levő dokumentumot. 
- Honnan tuják, hogy tényleg idegen technológia? - érdeklődött Rodney, alapvetően kételkedve. 
Woolsey megfordította az első lapot és rámutatott az ujjával egy képre. 
- Mivel Dr. McKay, ezen a képen szereplő kristály eléggé egyezik az itt megtalálhatóakkal, amik a városban vannak - válaszolta teljesen nyugodtan. 
McKay még jobban szemügyre akarta venni a képet, elkapta az asztalról és hitetlenkedve bámulta. 
- Az IOA mit derített ki? - érdeklődött Sheppard. 
- Még keresnek - nézett rá Woolsey. - A lány valahogy kapcsolatba került idegen, mi több valószínűleg Ős technológiával. Mi több, amit azt már tudjuk, Sheppard alezredes - kereste a megfelelő szót -, úgymond "álmába" is beférkőzött. Ebből az következik, hogy ha Ős technológiáról van szó, akkor a lány rendelkezik Ős génnel is az aktiválásához. 
- Ha csak előtte nem aktiválta neki valaki - szólt szkeptikusan McKay. 
- Ez az eset is fennáll doktor. Épp ezért fog maguk közül Sheppard és Maga a Földre utazni, hogy fényt derítsen a rejtélyre. 
- Nem, mintha nekem nem lenne kedvem hozzá - szólalt meg Rodney szokásos hangon -, de itt kellene maradnom Zelenkának segíteni. Tudják, jobban szeretem szem előtt tartani a munkát. - McKay már megint kinyilvánította felsőbbrendűségét tudóstársai között.
Woolsey töprengett egy kicsit. 
- Rendben, maga marad Dr. McKay. Amennyiben sikerül megszereznünk a fennálló technológiát, abban az esetben számítok a munkájára - zárta le, majd Carson felé fordult. - Dr. Beckett! Maga jelöljön ki egy orvost, aki a helyszínen el tudja végezni a génellenőrzést. 
- Uram. Nem mehetnék személyesen? 
- Úgy tudom Dr. Keller-el dolgozik épp valami elég fontos ügyön - magyarázta Woolsey. 
- Igen Uram, de megoldható lenne. Szeretnék az alezredessel tartani - mondta. 
- Rendben. Beszélje meg a doktornővel és mehet - egyezett bele. 
- Köszönöm - mondta megrendítő őszinteséggel John.
Woolsey apró bólintása volt a válasz rá.
- Mivel megyünk? - érdeklődött már megint John, akin látszódott az izgalom megannyi jele. Az ezredes, még mindig alig tudta elhinni, hogy tényleg nem álmodott. 
- A Daedalus ma indul vissza a Földre, szívesen elviszik magukat - válaszolt Richard biztató pillantást vetve rájuk.
- Ja, és még le nem felejtem - mosolyodott el Woolsey. - A lány, ha Davis őrnagynak helyesek az információi, nem más, mint egy légierő ezredesének lánya. Szóval nagyon úgy tűnik... 
- Von ezredes? - csodálkozott Sheppard hunyorgó szemekkel. 
- Talán ismeri? - lepődött meg a város vezetője. 
- Hallottam már róla, de még személyesen nem találkoztam vele. Egy légierő Főparancsnokságot vezet a Földön. Uram, ha ez igaz akkor  - nem fejezhette be, Woolsey megelőzte. 
- Valószínűleg, az IOA beleegyezésével és persze akkor, ha akar, csatlakozhat az expedícióhoz. Persze figyelembe véve azt, amit publikált - nézett a papírokra -,  erre minden esélye meg is van. 
- Az apja tudja? Mármint azt, hogy... - egyszer csak Sheppard megállt. - Mégis tudja, hogy rám volt "kapcsolódva"? Úgy értem... Mi van, ha fogalma sincs arról, hogy mit talált? Vagy mi van nála? 
- Ezekre az információkra nem itt fogja megkapni a választ alezredes. Jobb lenne, ha indulnának és felkészülnének az útra. Caldwell ezredes már várja magukat - zárta a beszélgetést Woolsey megszokottan, lényegre törően és diplomatikusan. 
- Igen Uram - bólintott Sheppard.
Beckett és McKay után elhagyta az irodát. 

***

Az utazás a szokásos napi rutinnal telt Carson és John számára. De most sokkal izgatottabbak voltak, mint máskor. Sokat beszélgettek és már nagyon várták, hogy megérkezzenek. Mind a ketten érezték, hogy ez egy igazán érdekes történet kezdete lehet, ha beigazolódik az álom. S a szívük mélyén mind a ketten bíztak ebben.

***

Az MIT épülete előtt egy fekete furgon állt. Davis őrnagy hátrált egy kicsit, mikor is fényes csillogással megérkezett mellé Sheppard és Carson. 
- Alezredes! Doktor! Örülök, hogy látom magukat - köszöntötte őket. 
- Őrnagy! - válaszolta John bólintva. 
- Én is örvendek - mosolygott megszokásához híven, őszinte nyíltsággal Beckett. 
- Mr. Woolsey azt hiszem beavatta önöket a legtöbb dologba az akcióval kapcsolatban. Az első lépés az, hogy bemegyünk és beszélünk a lánnyal - kezdett bele Davis. 
- Akkor ezek szerint az épületben van - jegyezte meg John. 
- Igen alezredes. Még pontosabban egy kutatólaborban - mosolyodott el. 
- Folytassa, nem akartam félbeszakítani - mondta John és intett. 
- Vagyis felvesszük vele a kapcsolatot. Megpróbáljuk kideríteni mit tud a kezében levő idegen technológiáról, majd - kissé furán, leplezve a kétségeit, ám magára erőltetve egy kis megértést, folytatta -, rátértünk az alezredes álmára. Lehet, hogy valamelyik információ ismerős lesz számára. 
- Mi van akkor, ha szegényt teljesen lesokkoljuk? - aggódott Carson. - Nem állíthatunk oda csak úgy, és mondhatjuk azt neki, hogy idegen technológia van a kezében. Mi több lehet, hogy van benne egy galaxisokat átszelő idegen emberi életforma génállománya... 
Davis megértően mosolygott. 
- Nem először csináljuk ezt doktor. Nyugodjon meg, minden rendben lesz - válaszolta rutinnal. 
- És mi lesz utána? - érdeklődött John. - Woolsey említette az apját. 
- Amennyiben bebizonyosodik, hogy rendelkezik az Ősök génállományával, mi több tényleg idegen technológia van nála, felajánljuk neki a csatlakozást az Atlantiszon levő bázishoz. De ez merőben függ attól, hogy honnan is tett szert a technológiára. - Válaszolta Davis és közben kapott egy üzenetet a fülesére. - Értettem. Maradjanak a helyükön. Azonnal indulunk - a két nemrég érkezettre nézett. 
- Értem. Vagyis először próbáljuk nem sokkolni, amennyire lehet. Utána meg meggyőzni, hogy jöjjön Atlantiszra. - Sheppard elmosolyodott azon, mikor eszébe jutott az, amikor Carson elszólta magát a jég alatt levő antarktiszi bázison. 
A három fő mellé még két katona is társult, egyenruhában. Davis öltönyben, Sheppard farmerben és ingben, Carson is civil öltözékben lépett be az épület ajtaján. Elég feltűnő jelenség volt a csapat. Mindenki megállt, megfordult, vagy csak elnémult egy pillanatra. Davis őrnagy elintézte a hivatalos részt, így csakhamar megerősítést kaptak arról, hogy a keresett személy jelenleg pontosan merre van az épületben. Útba igazítást is kaptak. Így elindultak a megadott labor felé. 

***

A számítógép újabb elemzésbe kezdett egy megadott paraméter szerint. Az előtte levő papírokon járt a tekintete, amelyen számok és grafikonok sorakoztak. A másik oldalon egy laptop működött. Az egész helyiségben ismerős, technikai labor illat keringett. A labor ajtaja nyitva volt. A folyosón diákok és professzorok sétáltak. Davis mikor közelebb ért, bekopogott. 
- Üdvözletem. Szabad? - érdeklődött. 
A lány, aki eddig háttal ült, megfordult. 
- Jöjjön be! - egy pillanatra még a papírok vonták el a pillantását és a toll, amit letett. 
Nem igazán tudatosult még benne az, hogy ki is szólt hozzá. Miután felállt, meglátta a csapatot. Nem a normál ijedség fogta el, hanem egy mélyebb, pánik szerű félelem. Nem igazán tudta leplezni. Mivel nem sokan keresték fel eddig a katonaságtól itt, ezért halkabb hangon megszólalt. 
- Ugye...a szüleim...jól vannak? - suttogta szinte megdermedve a félelemtől. 
Davis-nek és John-nak ekkor vált világossá, hogy szegény lányra jobban ráhozták a frászt, mit várták. Pedig még csak most léptek be. Mi lesz itt, ha kiderül az idegen technológia? Nem is beszélve még Atlantiszról, a furcsa álmokról, meg az Ős génről. Davis meg akart szólalni, ám Sheppard megelőzte. 
- Nyugodj meg! - tegezte le azonnal. Úgy érezte ez most kézenfekvőbb megoldás lesz, mintha a magázódásnál marad. - A szüleid jól vannak. 
Ahogy John a szavakat mondta, úgy látszódott a lányon, hogy a hirtelen ijedség szinte levedlik róla. Egy furcsa kíváncsiság kúszott a helyére, ahogy figyelte a bent levőket. 
- Elnézést a viselkedésem miatt - szabadkozott azonnal. - Csak tudják, megijedtem. A katonaság elég kevés esetben keres meg valakit csak úgy, a többit azt hiszem sejthetik. 
- Akkor, ha nem tévedünk Emilia Von-hoz van szerencsénk, igaz? - nézett rá komolyan Davis. 
A lány bólintás közepette válaszolt. 
- Igen. Üdvözlöm Magukat. Emilia Von. Miben segíthetek? - érdeklődött. 
Sheppard úgy vélte jobb, ha csendben marad. Carson meg orvos létére, addig nem gondolt a szavak terepére merészkedni, míg el nem jön az ideje annak, hogy a saját szakterületében jeleskedjen. Múltkor elég rosszul sült el a dolog, nem akarta Sheppard esetét utánozni. Davis intett a velük levő két katonának, akik kimentek és becsukták maguk mögött az ajtót. A lány egy helyben állt. Csendben, ám egyre növekvő pulzussal és kíváncsisággal várta, hogy a jövevények a tárgya térjenek. 
- A nevem Paul Davis őrnagy. Ő itt mellettem John Sheppard alezredes és doktor Carson Beckett - mutatta be társait. 
A két másik ember bólintott. Emilia viszonozta. Még mindig csak állt ott. 
- A légierőtől jöttek? - érkezett a kérdés. 
- Úgy is mondhatjuk - mondta Sheppard, aki Davis-re nézve egy pillantással intézte el az előbbi mondatának "pontatlanságát". 
- Az egyik, nemrégiben publikált kutatásáról szeretnénk pár információt kapni - indult el lassan Paul. 
Emilia láthatólag azonnal kapcsolt, hogy miről van szó. Igaz, sok publikációja még nem volt, általában csapatban dolgoztak, több professor támogatásával. Mégis a három férfi azonnal láthatta, hogy a lány rájött arra, mi érdekli őket. 
- A kristályszerkezetben való adattárolásról lenne szó, ha jól értem. - Szavaiban megbújt a normál zengés mögötti kíváncsiság. Mégsem mozdult. Szinte felmérte az előtte állókat. - Mi köze ehhez a légierőnek? - érdeklődött. - Elnézést, de tudatták volna velem, ha ilyesféle találkozót akartak volna. 
Davis és Sheppard meglepődött. 
- Szigorúan titkos kérdésről van szó - szólalt meg John. 
Emilia nézte őt és úgy pásztázta, mintha ismerte volna. Mégsem szólt semmit. 
- Nézze. Sürgős lenne, hogy megtudjunk pár információt - lépett közelebb Davis. 
- A kutatás publikus volt. Ott vannak a papíron az eredmények. Mégis miért jöttek maguk ide személyesen? Miféle információ kellhet maguknak, amit csak eképp szerezhetnek meg? - érdekes védekezés volt. A lány maga is tudta, hogy a légierő, vagy a katonaság, csak úgy nem fog eljönni egy egyetemi kutatóközpontba. Paul sóhajtott és Sheppardra nézett. 
- Emilia. Tudom, hogy most eléggé furán fog hangzani, amit mondani fogok. Mégis, azt hiszem jobb lesz minél előbb túlesni ezen. Paul Davis őrnagy vagyok. A Bolygóvédelemért felelős kormányhivataltól jöttem. Szükségünk lenne a segítségére. Segít nekünk? - nem hagyott a mondatai közepén időt arra, hogy a vele szemben álló megszólalhasson. 
- Úgy látom elég fontos maguknak az a kutatási eredmény - nézett rájuk komolyan, majd picit elmosolyodott. - Segítek, ha tudok. Akkor a kristály vizsgálati anyagokat szeretnék látni? - kérdezte. Valamennyire felkészült arra, hogy elmesélje az egészet, röviden. 
- Igen. Az - lépett közelebb Davis, s barátságosan megérdeklődte. - Mesélne arról, hogy miként is sikerült szert tennie a kutatás alapjául szolgáló üvegdarabra? - Davis azét nem nevezte kristálynak, az amúgy kristályt, mert remélte ezzel oldhatja kissé az eddig kialakult feszült pillanatokat. 
- Kristály - javította ki Emilia, enyhe mosoly kíséretében. - Úgy tűnik egy eléggé bonyolult kristály. Az üveg az más - ezzel elindult és előszedett egy mappát. 
Eközben Sheppard és Carson is felzárkóztak Davis mellé. 
- Bolygóvédelem - gondolkodott Emilia, míg az egyik szekrényben tett-vett. - Még soha nem hallottam róla. Talán valamiféle ökológiai hivatal és egyben katonai létesítmény? - nézett rájuk egy pillanatra. 
- Részben - vágta rá Davis. - Esetleg láthatnánk a kristályt is? - érdeklődött tovább.
- Mindet, vagy csak az épen maradt érdekli önöket? - kérdése színtiszta érdeklődést sugallt. 
- Több is van? - lepődött meg Sheppard. 
- Igen, van pár törött darab is - válaszolt a lány.
Egy nagyobb papírköteget és egy dobozt tartott a kezében. A legközelebbi asztalnál megállt, letette. A három férfire nézett. Carson még némán, de kíváncsian szemlélődött. John és Davis előrébb lépett és várták, hogy felnyíljon a "kincses ládika". 
- A kutatás alapja az volt, hogy miként lehetne adatokat tárolni különböző kötéssel rendelkező kristályszerkezetekben - pár lapot mutatott, amit a katonák érdeklődéssel figyeltek. Még semmit sem ismertek fel, ami hasznosnak lett volna nevezhető. Carson közelebb jött. A katonák komolyságát, mosolygós arcával és kedvesen csengő hangjával próbálta feloldani. 
- S honnan szerezte ezeket a kristályokat? - nézett a lányra, aki a kérdéssel párhuzamosan felnyitotta a dobozt. 
Sheppard és Carson a pillanat parányi részében ismerték fel az Ősök általi technológiát, de Davis is tudta, hogy mit lát. 
- Egy geológus csoport találta egy ásatáson - válaszolta nyugodtan, és közelebb tette a nézelődőkhöz a dobozt. - Nem tudták megállapítani, hogy milyen korból való, így ketté osztották a leletet. Mivel anyám geológus, az egyetem átvett pár kristályt kutatási célokra. Így kerültek ide. Remélték talán találunk valamit. Vagy elbíbelődünk vele egy kicsit. Tudják, több szem többet lát - a csoportra nézett, akiken furcsa arcvonásokat vélt felfedezni. - A régészek azt mondták, hogy lehet valamiféle díszítőelemek lehettek, vagy valami térképábrák. Akkor még üvegnek nézték őket. 
Néma csend költözött a társaság közé. Emilia a papírok között keresett. 
- A kutatás érdekes volt. Igaz, hogy semmi értelmeset sem találtunk, de kezdetnek nagyon hasznos kutatási eredménynek nevezhetjük - visszafogottan elmosolyodott. - Egyszer a számítógép képernyőjén érdekes összevisszaság jelent meg. Láttam már ilyet. Egyszer, mikor egy rossz alaplap és grafikus kártya okozott galibát - eléjük nyújtott egy papírlapot. - Látják. Elég kusza, négyetek, téglalapok... 
A három személy közül Sheppard és Carson egymásra nézetek a megdöbbentségtől. A papíron Ős szöveg törmelékek voltak. Ekkor már biztosak voltak abban, hogy köze van a kristályoknak az Ősökhöz. Sheppard Davis-re nézett olyan pillantással, amiből az őrnagy tudta, hogy itt az idő. 
- Emilia. Azt hiszem el kell mondanunk Önnek valamit - kezdte a férfi, mire Emilia ránézett. - Azok a kristályok nem földi eredetűek. 
- Hogy érti, hogy nem földi eredetűek? - furcsán, gyanúsan pislogott. 
- Azért jöttünk, mert meghatározott hivatali részlegek látták a kutatást. S a képeket a kristályról. Amik... 
- Elnézést, de maguk most miről is beszélnek? Mit is keresnek itt valójában? - Emilia hirtelen megrémült, hátrálni kezdett. 
- Nyugalom! Nem kell félnie! - mondta Davis. 
- Nem akarjuk bántani! - csatlakozott Carson is. 
Emilia a telefonját kereste. Megtalálta, és azonnal az apját akarta rajta tárcsázni, mikor Sheppard kényszerű, suttogó hangon megszólalt. 
- Nem álmodott véletlenül mostanában, valami elég érdekeset? Valami filmbe illőt? - nézett rá Sheppard kérdőn. Tekintete jelezte, hogy tovább is folytatja, ha nem telefonál. 
Emilia fogta még a telefont. Szeme Sheppardon járt. Komolyan, ám halkabban szólalt meg. 
- Mi köze ennek ehhez a kutatáshoz? 
John közelebb ment, fenntartva a szemkontaktust. 
- Emilia. Tudom, hogy jelenleg eléggé össze vagy zavarodva. - Szeme meglepő nyugodtságot árasztott, amiben megbújt a remény fénye is. - Egy ideje nem álmodsz valami furát? Lehetetlent? Nem látsz olyan dolgokat, amiket eddig nem? 
- Nem nézzük őrültnek, ne féljen - fűzte hozzá komolyan Davis. 
Carson közelebb ment, s megállt Sheppard mellett. 
- Kedvesem. Ha láttál valamit, kérlek mondd el. Nem fogunk sem kinevetni, sem bántani. Fontos lenne.  - Mosolya bátorító volt, s szemeiben őszinte emberi érzések tükröződtek. 
- Pár hónapja, van, hogy néha furcsákat álmodom. Nem mindig. - Nézett rájuk, de főleg Sheppard néma mozdulatlansága lepte meg, aki várta a válaszát. - Olyan mintha egy sci-fi-ben lennék - megállt. Mikor a három ember némán várt s nem mozdult folytatta. - Láttam bolygókat. Láttam valami csatának tűnő dolgokat. Elég rémisztő volt. Ám láttam valami igen szépet is. Valami csodálatosat. Olyan volt, mint egy nagy, csillag a vízen.
- Nem érezted úgy, mintha valaki más szemén keresztül néznéd ezeket? - érdeklődött Sheppard. 
- Álmunkban ez általában így van nem? Egyszer így, egyszer amúgy látjuk a dolgokat - válaszolta, s kissé frusztráltan állt ott. Eddig senkinek sem beszélt ezekről az álmokról. Most mégis itt áll három ismeretlen, akik mintha tudnának valamit. 
- Nem hallott neveket? Nem érzett valamit? - érdeklődött Carson. 
- Nem. Nem éreztem. Olyan volt, mintha tévét néznék. Csak elég összevisszaság volt benne. Nem tudnám összefoglalni - megállt s kissé ijedten nézett a kristályokra. - Ezek miatt van? 
- Nem tudjuk - válaszolta Davis. 
- Lehet, hogy valami szerkezet részei? Ami összekapcsolta a - suttogta Carson Johnnak. 
- Szerinted találtak mást is? Csak nem tudják mit és beindíthatták, beindíthatta? - kérdezett vissza. 
- Meglehet - vont vállat. 
- Ezeknek a kristályoknak köze lehet az álmaimhoz? - nézett rájuk a lány kissé félve, ám érdeklődő pillantással. 
- Az ásatáson, nem találtak véletlenül valamit? Amihez ezek a kristályok tartoztak? - kérdezte az alezredes. 
- Nem. Azt nem. Azért is törtek össze, mert a markoló miközben az ásatást végezték, felhasította azt a réteget. Voltak ott még kövek, meg régi agyagedények, meg ilyenek - válaszolta a lány. - De mi köze van a kutatásnak az álmaimhoz? 
Davis Sheppardra nézett, aki Carsonra. Ezután Sheppard bólintott Davisnek, aki kivett valamit a zsebéből. Hozzáértő szemek egyből felismerhették az Ősök által készített életjeldetektort. Sheppard terve volt, hogy ne azonnal orvosi dolgokkal ijesszék meg a célszemélyt. Inkább hozzá közelebb álló ágon derítsék ki a gén meglétét, vagy hiányát. Davis kezében az eszköz inaktívan, masszív borításával valami hadi kütyünek nézett ki. 
- Látott már ilyet? - kérdezte Davis. 
A lány visszahúzódottan szemlélte még az eszközt. Pillantásaival mérte fel aprólékosan, s gondolkodott. Valami PDA szerűségnek vélte első ránézésre. Megszólalt. 
- Nem - válaszolta egyértelműen. - Köze van ahhoz, ami elhangozott az imént? - nézett rá. 
Davis nem válaszolt, hanem a lány felé nyújtotta a kezét, és a benne nyugodtan fekvő eszközt. Emilia ebből azt értette ki, hogy a férfi azt akarja, hogy vegye el és nézze meg. Óvatosan az eszköz felé nyúlt. Sheppard és Carson feszülten figyeltek. Emilia megfogta az addig ismeretlen eszközt, és az idegen technológia azon nyomban bekapcsolt. Sheppard boldogan elmosolyodott. Carson elégedetten fújta ki a visszatartott levegőt, miközben Davis megszólalt. 
- Ez mostantól túlmutat azon. - Válaszolta, majd elkezdett valami kódfélét mondani a rádiójába. Kinyílt az ajtó és az egyik katona átadott egy mappát. 
Emilia csak a mozgást érzékelte a közelében. Nézte az eddig még soha nem látott eszközt, amiről azonnal tudta, hogy valamiféle számítógép. Mikor meglátta a jeleket a borításán - amik egyeztek azzal, amit a számítógép "generált" és hibának véltek -, csak egyre izgatottabb lett. Szinte nyugtatnia kellett magát, így mély lélegzetet vett minduntalan, míg az eszközt nézte. Azon hirtelen pontok jelentek meg, majd egyre több pont. Ezek mellett pittyegés hangja törte meg a csendet. Felnézett. 
- Szabadna megtudnom, hogy ez mégis micsoda? - érdeklődött. 
- Egy Ős életjeldetektor - mosolygott John. A lány értetlen pillantása nem hatott rá. Örömét nem tudta elnyomni, hogy beigazolódott a tény, miszerint a lányban is van Ős gén. 
- Emilia Von. Ön véletlenül kapcsolatba került olyan technológiával, ami meghaladja a földi kereteket. - Davis szólalt meg és látszott rajta, hogy nem akarja, hogy valaki is megzavarja, így a lány csendben maradt. Kinyitotta a dossziét és egy tollat is tett bele. - Ez itt két darab titoktartási nyilatkozat - ismertette komolyan. - Az első arra vonatkozik, amit alá kell írnia a nemrég elhangzott beszélgetésünk miatt, amibe a kristályok is beletartoznak. - Szünetet tartott. - A másik arra vonatkozik, hogy ha azt aláírja, akkor fel fogunk ajánlani Önnek egy állást. Mi több, többet fog megtudni arról a dologról is, amit a kezében tart. Amennyiben több időre lenne szüksége, hogy eldöntse, az idő rendelkezésére áll. Addig mi kint fogunk várni - nyújtotta felé a mappákat. 
Emilia nézte a papírokat tartalmazó mappákat, a kezében levő idegen számítógépszerűséget és hirtelen kisebb sokkot kapott. Nem tudta, hogy most aláírja a papírt, vagy ne írja alá. Adja vissza a kezében levő dolgot, esetleg kérjen időt és felhívja az apját, vagy mi is legyen. Átnyújtotta Johnnak az életjeldetektort, akinek a kezében az tovább működött. Ez meglepte egy kicsit. Elvette a papírokat, majd Davis megjegyezte. 
- Kérem ne hívja fel az apját! Von ezredes nem rendelkezik a megfelelő hozzáférési szinttel ezen információkhoz. Nem érné meg zárt kapukra találnia. Higgye el, amikor azt mondtam, hogy szigorúan titkos dologról van szó, az úgy is volt - ezzel Davis intett John és Carson felé, majd kimentek. 
Emilia állt a kezében a mappával és a kifelé sétáló három személy alakját figyelte. Amikor azok elhagyták a labort, elsétált az asztalig és leült. Először maga elé tette a mappát. Még összecsukva, csak a benne levő toll hajtotta meg annak felső részét pár fokos ívben, így az nem olvadt bele az asztal sík lapjának felületébe. Az asztalra könyökölt, kezét összekulcsolta maga előtt. Állát ráhelyezte és a dobozban levő kristályokat figyelte. Mikor megkapták a leletet, azt hitte mindenki, hogy valami üvegdíszek, vonalakkal. Azt is gondolták, hogy valamiféle térkép elemei voltak. Ám arra senki sem gondolt, hogy azok valami, nem földi eredetű dolgok. 
~ Nem földi eredetű. Te jó ég! - esett le a lánynak. ~ Csak nem azt akarják mondani, hogy ezek az űrből kerültek ide? ~ ez a gondolat töredék indította el a fantáziáját. 
Felvette az egyiket. Megnézte, körbeforgatta, átnézett rajta. Ekkor hirtelen, mint derült égből villámcsapás, fényesedett meg előtte, az, amire eddig nem jöttek rá. 
- Ezek, ezek itt - megnézte a többit is. - Ezek nem díszes vonalak, hanem egy áramkör részei. - Hihetetlenül boldog volt, miközben egyszerre öntötte el valamiféle félelem is, amikor a "Szigorúan titkos" szóösszetételt meglátta a mappán. 
Minden tudós lélek áhítozik azután, hogy olyan tudományos kísérletek része lehessen, ami megrázza a világot. Most úgy érezte ennek a küszöbén áll. Valamit felfedezhettek a kristályokban, mert ezért jöttek ide. Ám akkor miért adták a kezébe azt az eszközt? Mégis mi célt szolgált? Mit jelentett az, hogy ez már túlmutat mindenen, amit eddig hallott? A legjobban mégis az érdekelte, hogy ehhez az egészhez mégis hogyan kapcsolódnak a fura álmai? Egyre zavarosabb volt minden. Visszatette a kristályokat, az őket eddig biztonságban ovó tárolódobozba. Sóhajtott egyet és kinyitotta a mappát. Nézte a két dokumentumot. Az egyik arra való, hogy titokban maradjon a kristály titka. A másik talán ajtót nyit valami olyan dologba, amit eddig még nem is remélt. 
Ez igaz volt, ha aláírja, akkor nem ajtó tárul ki előtte, hanem a Csillagkapu. S mindenki, aki valaha látta a Csillagkaput, az tudja, hogy azon túl nem csak az univerzum van... 
A lány aláírta az első papírt. Sejtette, hogy enélkül el sem fognak menni a kint várakozó személyek. A másikra pillantott. Elmerengett az álmain, amik elég nehezen feleleveníthetőek voltak, leginkább összevisszaságuk miatt. Nem tudta miért, de Sheppard valamiért nagyon ismerős volt neki. Ám a mellette állón is felfedezte, hogy valamiért Sheppard közvetlenebb társa lehet. Nem tudta, de valahogy kiérezte. A harmadik, aki diplomatikus megjelenésén túl katona volt, valahogy kilógott a sorból. A mobiljára tért át a tekintete. Felhívta volna az apját, hogy derítsen ki valamit, ám az őrnagy szavai jutottak az eszébe. Bármi is van annak a hátterében, ami az előbb történt, azt csak úgy tudja meg, ha aláírja a második titoktartási nyilatkozatot is. Ahogy a toll a kezében állt, s írni kezdett, valami furcsa érzése támadt. Izgatott megnyugvás uralta és elmosolyodott. Összecsukta a mappát és az ajtót kinyitva a kint várakozó személyekre pillantott. 
- Davis őrnagy. Bejönnének? - érdeklődött. 
Elindultak. Davis, Sheppard, Carson és a katonák is. Beérve az őrség az ajtónál maradt, Davis komolyan nézett rá. 
- Meghozta a döntést? - érdeklődött. 
- Igen - adta át a mappát. - Aláírtam mind a két dokumentumot - válaszolta komoly pillantással az arcán. 
Davis ellenőrizte, ezután elmosolyodott. Sheppard ebből leszűrte a célzást és Carson is kapcsolt. 
- Köszönjük az együttműködését - válaszolt az őrnagy. - Azt hiszem az én munkám ezzel véget is ért. Sheppard, azt hiszem most maguk jönnek - adta át a szót. 
John nem volt valami jó diplomata, de azért nem is volt túl rossz. 
- Emilia. Azzal, hogy aláírtad azokat a papírokat, most be fogunk avatni olyan szigorúan titkos információk által övezett világba, amelyről eddig álmodni sem mertél - ekkor Sheppard elnevette magát. - Ez most azért vicces, mert ki tudja milyen módon, mégis álmodtál róla. 
Emilia szemei kikereskedtek, nem értette miről van szó. Ám csendben figyelt tovább. Kíváncsiságát egyre jobban szította fel a férfi minden szava. 
- A kristályok, az előbb a kezedbe adott eszköz, és valószínűleg az álmaid is mind kapcsolatban vannak egy Ősöknek nevezett fajjal. A mese túl hosszú lenne. Nézd el, nem vagyok régész sem történész. Ezért ezt inkább ráhagyom a megfelelő szakértőkre. A lényeg annyi, hogy kapcsolatba kerültél földön kívüli technológiával. Ami még talán jelen esetben fontosabb, rendelkezel egy ritka génnel is - itt Carsonra nézett. 
- Ez a gén lehetővé teszi azon személyeknek, akik rendelkeznek vele, hogy azokat a szerkezeteket aktiválni tudják, amelyeket az Ősök létrehoztak. A gén nagyon kevés emberben van jelen a Földön. Te a szerencsések közé tartozol - mosolygott. 
A lány csendben emésztette a hallottakat. 
- Egy kicsit még zavarosak az információk. Elnézést. - Gondolkodott, de az előtte állók miatt és a nemrég történt események fényében, ez nem volt túl egyszerű. Levont egy következtetést, amit meg is osztott az előtte állókkal. - Azt szeretném kérdezni, hogy ezt miért is osztják meg velem? Aláírtam a papírokat. Az, hogy még itt vannak azt sejteti, hogy ezzel még nincs vége.  El akarják vinni a kristályokat? - nézett rájuk. 
- Nem csak azokat, hanem Téged is - válaszolta John és mosolygott. 
- Mégis hova? - nézett rá csodálkozva a lány. 
- Lenne kedved egy olyan helyen dolgozni, amitől eláll a lélegzeted is? - nézett rá jól ismert Sheppard féle mosollyal. 
- Már így is eléggé nehezen kapok levegőt - válaszolta Emilia és a vicces kijelentése mégis komolyságot tükrözött. 
- Lenne egy állás számodra egy bázison - mondta Davis. 
- Állás? - lepődött meg  a lány. - Miféle állás és hol is? 
- Egy mérnöki állás. Azon a csillagon, amit álmodtál - mosolygott John. 
- Az a csillag alakú hely létezik? - ámult el a lány, majd izgatottan folytatta. - Azt akarják mondani, hogy minden, amit álmodtam az igaz? - nézett rájuk meglepődve. 
- Nagyon valószínű, hogy igen - válaszolta Carson. 
- Akkor lenne kedved Atlantiszon dolgozni? - nézett rá Sheppad. 
Emilia a meglepődésből ámulatba esett, majd ezek között valahol félúton megrekedt. 
- Atlantisz? - nézett rájuk. - Igen, lenne - válaszolta. 
- Alezredes. A mi munkánk ezennel véget ért. Jó utat. - mondta Davis és bólintott. - Emilia. Örültem a találkozásnak. Sok szerencsét a Pegazus-galaxisban! - a mosolya után a két katonával távozott. Az ajtó bezáródott, mikor John a lány elé lépett.
- A Pegazus-galaxisban? - nézett hirtelen meglepődött pillantással Johnra Emilia. 
- Emilia. Elhiszem, hogy most össze vagy zavarodva. Minden kérdésre választ fogsz kapni, de most indulnunk kell - közölte barátságos siettetéssel. - Nyugalom. Minden rendben lesz. Atlantisz jó hely. Meglátod, imádni fogod - mosolygott. 
- Rendben - mondta a lány. 
Igazából fogalma sem volt, hogy hova is rohannak. Elvette a telefonját, majd mikor John pillantása a kristályokra tért, értette, hogy azokat is magával kell hoznia. Gyorsan összepakolta. Elindultak a folyosón. John elől, Emilia szorosan mögötte, Carson zárta a sort. Emilia körül mintha lelassult volna az idő. Szorította a dobozt, ami most a jövőjét jelentette. Maga se értette, de úgy érezte kapaszkodnia kell belé. Az ismeretlen világ még csak morzsákat engedett meg neki látni, apró momentumokat. Hirtelen kérdezni sem tudott volna mit. Annyi kérdése volt, hogy napokig sorolhatta volna a két személynek. Kiértek az épületből. Beszálltak egy terepjáróba. Emilia ekkor szólalt meg. 
- Jelentenem kellene a professzorok felé a távollétem - mondta. 
- Ne aggódj, Davis elintézte - válaszolta Sheppard. - A célállomást tudja - mondta a katonának, aki a járművet vezette. 
A terepjáró kigördült a parkolóból s felületén megcsillant a napfény, ahogy elhagyta az árnyékot jelentő fákat. Emilia akkor lepődött meg, amikor a jármű megállt a házuk előtt. 
- Emilia. Mennyi időre van szükséged, hogy összeszedd a holmijaidat? - érdeklődött John. 
- Mit is kellene csomagolnom? Mennyi időre? - érdeklődött. 
- Ruhákat, és egy-két személyes tárgyat - válaszolta az alezredes. - Készülj fel rendesen. Az lesz a legjobb. 
- Renden - mondta a lány, majd látszódott rajta, hogy valami nagyon nyomasztja. - A szüleimtől elbúcsúzhatom? 
- Persze. Holnap reggel 7-re érted jövünk. Megfelel? - kérdezte az alezredes. Értette a lány reakcióját. 
- Köszönöm. Reggel találkozunk - válaszolta. 
- Emlia! - szólította meg Sheppard. - Tudod, nem mondhatsz semmit - mondta, de átadott egy telefonszámot. - Von ezredes bizonyosan kérdezősködni fog. Mondd meg neki, hogy hívja fel ezt a számot.
- Átadom - mondta Emilia majd bólintott. - Viszlát reggel! 
- Szia! - jött a válasz és a terepjáró elindult. 

***

Emilia belépett a házba és hirtelen elveszettnek érezte magát. Annyit tudott, hogy pakolnia kell. Már délután volt. Nincs sok ideje arra, hogy húzza az időt. Mivel ekkor még egyedül volt otthon, így felment a szobájába. Elővett egy bőröndöt és először az ágyra dobálta azokat a holmikat, amiket vinni akart. Ezt a hegyet idővel dombbá csökkentette. Ezt a dombot pedig lassan nagyjából síksággá egyengette a szortírozás közepette. Mikor már úgy látta, hogy a legszükségesebb dolgok megvannak, akkor elkezdte a bőröndbe belezsúfolni azokat. Ezután leült az ágyra. Azon járt az agya, hogy mi is történt nemrég. Annyival volt csak tisztában, hogy ahova most megy, oda egyszerű ember nem teheti be a lábát. A Pegazus-galaxis. El se hitte hirtelen. Nem egy másik városról van szó, egy teljesen idegen galaxisról. S még annyira keveset tudott mindenről. Valami idegen faj, amihez valahogy Ő is tartozik, készítette azt a kristályt, amit eddig vizsgált. A jelek, amiket puszta hibának véltek, azok mégis értelmes információk lehettek. Mi több lehetnek, mivel azok az emberek akikkel ma találkozott, lehet meg tudják fejteni. Ám sehogy sem fért jelenleg a fejébe, hogy mi köze is van az egésznek az álmaihoz. Egy olyan helyre megy, amit villanásokban látott csak. Elbizonytalanodott kissé. Sheppard megnyugtatta, hogy mindenre választ fog kapni, csak ez adott egy kis megnyugvást. Már esteledett. A szobában elvette az egyik családi képet, ám még úgy érezte magával vinne valamit. Megakadt a pillantása egy érdekes kődarabon. Matt bácsikája készítette még régebben. Egy ásatás után, mikor a geológusok és közöttük anyja is, pár barlangot mértek fel. Matt ügyes volt, így faragott belőle egy kisebb absztrakt alkotást. Minden oldalán valami mintával. A tetejére pedig egy régi áramkör egyik darabját illesztette, gömb alakban. A gömbben pedig egy repülő volt. Olyan volt talán mint egy hógömb. Igaz hó nem volt benne, csak egy apró lámpa világította meg alulról a vadászrepülőt. Ez a három dolog, a kő, a repülő és a lámpa összefoglalta a családját. Mindegyik emlékeztette valakire. Így mosolyogva tette el. Remélte elviheti a másik galaxisba, mivel eléggé nehéz volt, s nem is volt épp könnyű darab betuszkolni. Fél éve kapta a születésnapjára Matt-től. Most nagyon örült ennek. Ettől jobb személyes tárgyra nem is volt szüksége. Óvatosan a ruhák közé rejtette, nehogy eltörjön. Ezután elrendezte a szobáját és még pár fontos dolgot és elindult lefelé. A lépcsőkön találkozott össze anyjával. 
- Szia Emili! - köszöntötte édesanyja. - Már itthon is vagy? - érdeklődött. 
- Igen - válaszolta. - Beszélni szeretnék ma veletek. Apu mikor ér haza? - érdeklődött hangjában szoruló izgatottsággal. 
- Nemsokára. Matt is átjön vacsorára. Segítesz? - kérdezte. 
- Persze - mosolyodott el, s próbált nyugodt maradni. 
Miközben a vacsora készült, próbálta ezeket a pillanatokat az eszébe vésni, az itthoni dolgokat elraktározni. Mégis sokszor eszébe jutott mi lesz másnap.

***
 
Eljött az este és a vacsora alatt Emilia igen szűkszavú volt. Mikor már végeztek, de még nem pakolták le a terítéket, megszólalt komolyan nézve az asztalnál ülőkre.
- Anya, Apa, Matt. Ma kaptam egy állásajánlatot. Megkerestek a kutatás miatt, amit múltkor publikáltunk - mesélte. 
- Ez nagyszerű - jelentette ki anyja. 
- Emili. Ez igen szép eredmény - mosolyodott el Matt is. 
Apja csendben nézett, ezután megkérdezte. 
- Pontosan hol is van ez és milyen munkakörben? - érdeklődött. 
Emilia egy pillanatra magában tartotta a levegőt. Hiszen nem mondhatta azt, hogy egy másik galaxisban fog dolgozni. Elővette a papírt, amin a telefonszám volt. Ezt átnyújtotta az apjának. 
- Mérnökként fogok dolgozni. Azt mondták, hogy ha kérdésed lesz, hívd fel ezt a számot - mosolyodott el kissé idegesen. 
Apja nézte a számot, majd mikor meglátta a papíron a megfelelő jelzést - amit egyes hivatali és céges papírokra szoktak nyomi -, eltolta a széket az asztaltól. 
- Elnézéseteket kérem, de ezt el kell intéznem - mondta és elindult. 
Emili nézte az apja körvonalait, ahogy távolodott. Próbált nyugodt maradni így visszanézett az asztalnál ülőkre. 
- Mikor kezdesz kislányom? - nézett rá az anyja. 
- Holnap...reggel... - válaszolta. 
- Már holnap? Az nem gyors egy kicsit? Bírni fogod az egyetem mellett ezt is? - aggódott az anyja, kicsit gyorsnak vélte ezt a munkaügyet. 
- Megoldom - válaszolta a lány. 
Matt némán figyelt. Ismerte már Emilit. Csendesen megkérdezte, mikor az anyja épp kivitt pár tányért. 
- Valami gond van? 
- Nincs - válaszolta a lány. - Csak kicsit ideges vagyok. 
- Emili. Figyelj ide! - Matt hangja suttogó volt, mégis valamiféle erő áradt belőle. - Ne félj ettől! Megállod a helyed! Hidd el nekem! - némi zaj hallatszott, Matt Emili szemébe nézett. - Ott a helyed. - Matt hangja és pillantása közben Emilin átfutott a hideg. 
A pillanatot az anyja törte meg a konyhából jövet, mikor lerakta a süteményt. Pár másodpercre rá, érkezett meg az apja is. 
- Gratulálok Emili! - büszke hangja csengett az étkezőben, s a család többi tagjára nézett. - Emilia a NASA egyik kutatóállomásán kapott mérnöki állást. Holnaptól ott fog dolgozni. Nagyon neves professzorok és kutatók között. 
Emilia elmosolyodott. Ezután elnézte a süteményes tányér szélén játszó fénycsíkot, amit a lámpa fénye keltett életre. 
- Emili. Nem is mondtad - szólalt meg Matt mosolyogva. 
- Tudjátok, hogy nem szeretek dicsekedni - válaszolta csendesen. 
- Sok titok van még az Univerzumban - nevetett Matt. - Meg kell fejteni Őket... 
Emili elvett egy sütit és miközben beleharapott visszamosolygott Mattre. 

A vacsora gyorsan elmúlt. Matt indulni készült. Elköszönt. Emilia kikísérte az autóig. 
- Matt! - szólította meg, mielőtt még beült volna. - Szeretném megköszönni, hogy kiskorom óta segítettél. Nélküled és a technikai zsenialitásod nélkül nem jutottam volna el eddig. Nagyon szépen köszönöm! 
Matt ma este egyre furcsább volt. Emilia nem értette. Régen látta már ilyen elrévedőnek a férfit. Még kislánykorában voltak ilyen pillanatok. Matt nézett rá és mosolygott. 
- Nincs mit köszönni - nevetett, majd átölelte s komolyan a fülébe súgta. - A véredben van - ezután beült az autóba. - Vigyázz magadra Emili. 
- Köszönöm! Te is vigyázz magadra Matt! - válaszolta és integetett, ahogy a kocsi elindult. 
Megfordult és visszaindult a ház felé. A csillagok már fent ragyogtak. Elnézte őket egy darabig, s azon gondolkodott, hogy merre is lehet a Pegazus-galaxis. Mivel fázni kezdett, így egy mosoly után bement. Felment a szobájába, elintézett még pár dolgot. Az órán már jóval elmúlt éjfél, mire aludni tért. Még egy idegig kattogtak a gondolatok az agyában, mint a relé kapcsolói, csak nem hallatszott semmiféle kattanó hang. Gondolatai között nyomta el az álom.

***

Reggel már hat óra előtt csörgött az óra. Emilia nem aludt valami sokat. Egyre jobban izgult. Elkészült és levitte a bőröndjét. Apja és anyja már fent voltak. Az időpont pedig egyre jobban közeledett. Anyja megölelte és büszkén nézett rá. 
- Nagyon vigyázz magadra és jó első napot a munkahelyen - mosolygott. 
- Vigyázni fogok - mondta Emilia. 
Apja is megölelte. Mikor a kocsi megállt előttük, s anyja elment, hogy köszöntse a reggeli vendégeket, apja hivatalos hangon megszólalt. 
- Biztos vagyok benne, hogy megállod a helyed - mondta. - Nem tudom, hogy mi köze ennek a hadsereghez, de azt hiszem elég annyit tudnom, amennyit tudok. - Elmosolyodott immár apaként. - Induljunk! - ezzel megvárta, hogy a lánya átlépje a küszöböt. 
Emilia izgulva, gyomrában egy gombóccal az idegességtől és a kíváncsiságtól sétált a reggeli friss levegőn a gépkocsi felé. A bőrönd kerekei apró morajjal gurultak utána, ahogy ment. 
- Jó reggelt! - köszöntötte Johnt.  
- Jó reggelt Emilia! - mosolygott a férfi. 
Egy öltönyös férfi lépett oda Emiliához és a csomagját a terepjáró csomagtartójába helyezte. Mielőtt még lecsukta volna, valamit ráillesztett. Ezután visszaszállt. John közelebb ment, mikor Emilia édesapja odaért. 
- Jó reggelt Uram! - köszöntötte. A megszólítást olyan hangnemben mondta ki, hogy Von ezredes azonnal tudta, hogy a vele szemben álló tudja, hogy ki Ő. 
- Üdvözlöm - bólintott. 
Emilia eközben beszállt az autóba. 
- Örülök, hogy megismerhettem Önöket - mosolygott John. 
Emilia apja lekezelt Sheppard alezredessel és közben parancsnak beillő hangszínnel szólalt meg. 
- Vigyázzon rá! - mondta. 
- Igen Uram! - bólintott, érteve a parancsot Sheppard, s elindult az autó felé. 
Ahogy helyet fogalt elől, a járművet vezető sofőr bekapcsolta a motort és a terepjáró elindult. Emilia integetett, majd mikor már az utca végénél jártak, megszólalt. 
- Hogyan fogunk eljutni a Pegazus-galaxisba? - érdeklődött. 
- Mindjárt meglátod - válaszolta John.
Lekanyarodtak és mentek pár percig. A megfelelő helyen a kocsi leparkolt. John kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót. Emilia kilépett és furcsán nézett szét a kietlen, betonfalak között. 
Sheppard a rádiója után nyúlt:
- Itt John Sheppard. A célszemély nálunk van. Felvehetnek minket - hallatszott Sheppard hangja és a rádió susogó recsegése. Ezután megfogta Emilia vállát. 
Pár másodperc múlva a két ember a Daedalus hídján állt. Ekkor azonnal eleresztette a mellette álló személyt és felvette a szokásos alezredesi munkaköri testtartását.
- Köszöntöm magukat a Daeldalus nevű űrhajó fedélzetén. Caldwell ezredes vagyok, a hajó Kapitánya - szólt Caldwell erős, vezetői hangon. Persze ezen információk az új tagnak szóltak. 
- Üdvözlöm! Emilia Von - bólintott, de még fel sem fogta, hogy hol van és miként került ide. 
- Ha nincs más dolgunk indulhatunk? - érdeklődött Caldwell, miközben az ámuló lányt figyelte, ahogy körbenéz a hídon.
- Igen - válaszolta Sheppard. 
 Steven kiadta a parancsot az indulásra. A hajó lassan emelkedni kezdett, majd egyre gyorsult. 
- Hogy kerültünk ide? - érdeklődött Emilia. 
- Teleporttal - mosolygott Sheppard. - Gyorsabb mint kocsi, nem igaz?
- Ez is Ős technológia? - érdeklődött. 
- Nem, ez Asgard - mondta Sheppard. 
Emilia meglepődött. Még nem kérdezett semmit. Erre is választ fog kapni, de nem itt és nem azonnal. Nem kérdezett semmit sem, így elvonta a tekintetét a hely, ahol voltak. Pár másodperc után elhagyták a Föld légkörét. A lány csodálkozva figyelte a történéseket. Lassan elkezdtek távolodni. A lány közelebb ment az ablakhoz, majd John követte. Nézte a távolodó objektumot. A Föld egyre csak apróbb és apróbb lett, és lassan a végtelen univerzumban találták magukat.
- Csodálatos - mondta meghitten Emilia, miközben a távolodó bolygót figyelte.
Eltűnt a Föld, és már suhantnak is. Furcsa fehéres és kékes sugárban. 
- Beléptünk a hipertérbe - tudatta a férfi mi is történt. - Gyere, megmutatom a kabinod - intett a lánynak, miközben Steven engedélyező tekintetét pásztázta.
Elindultak. A folyosó hosszú volt. Szürke színe kicsit komollyá varázsolta a légkört. Pár dolgozó ember apró pillantást vetett a lányra, majd mentek is tovább. Minden a komolyságot, az elszántságot tükrözte. Mintha hirtelen egy másik világba csöppent volna az ember. Az egész légkörön érződött az-az erő, ami mindenkiben ott volt. Egy magasabb cél érdekében cselekedni. Emilia nézett erre-arra. Annyi érdekes dolog tárult elé, hogy hirtelen azt se tudta mire figyeljen.
- Nagy hajó - mondta, miközben a tekintete még mindig a hajó egyes részeit pásztázta. Ezután mosolyogva ránézett John-ra. - Mennyi ideig tart az út Atlantiszra? 
- Tizennyolc napot leszünk itt - jelentette ki az ezredes, akin most már eluralkodott a katonai nyugalom.
Elérkeztek a kabinok felé. John lassítani kezdett.
- Itt is lennénk - megállt.
Benyitott. Megvárta azt, hogy az újonc belépjen. 
- Itt van egy számítógép. Azt hiszem neked felesleges magyaráznom, hogyan nyiss meg bármit is.  A lényeg az, hogy tanulmányozd át a rajta található anyagokat. Ez az alap, amiről tudnod kell. Nem gond, ha elsőre soknak fog tűnni. Meglátod idővel ez már csak apró információmorzsa lesz számodra. Jó szórakozást! - mosolygott. 
- Köszönöm - válaszolta a lány és a tekintetével a laptopot mérte fel. 
- Ha kellene valami, a hídon megtalálsz - mosolyodott el a végére John.
- Rendben, köszönöm.
John kiment. Emilia odament az ágyhoz, és megpillantotta a bőröndjét. Annyira gyorsan történek az események, hogy csak most vette észre, hogy nem hozta magával a kocsiból. Eszébe jutott, hogy biztos azt is felteleportálták, mint őket nemrég. Szemügyre vette a helyiséget, ahol épp volt. Nem volt nagy szoba. Egy ágy, asztal, szék, és egy kis szekrény. Ez volt a berendezés. 
Leült az asztal elé és bekapcsolta a számítógépet. Ez egy vendégek számára készült gép lehetett, mert alapvetően látszott rajta, hogy nem egy konkrét személy használja munkára. Eligazodnia nem volt nehéz, nem a gép jelentette az első töprengés célját. Sok dolog volt itt. Ajánlták, hogy nézzen végig pár videót. Egy Dr. Daniel Jackson nevű archeológus tartott gyors felzárkóztatást mindenről, amit egy újonc Csillagutazónak tudnia kell. Ebbe először is beletartozott a Csillagkapu. Mikor meglátta, visszaemlékezett pár álmára, amiben látott ilyen érdekes gépet működés közben. Kíváncsian, sokszor meglepődve nézte a felzárkóztató sorozatot. Pár óráig elemezte őket. Egyiket, másikat többször is lejátszotta. Megállt. Kellett neki egy kis szünet. Hirtelen nagyon sok információ terhelte le a gondolatait. Emésztette a Csillagkapu létezését, az univerzumban levő megannyi különböző életformát, egy-két technológiai bemutatót rejtő videón is eltöprengett. S ezek között mindig ott járt a fejében az Ősöknek nevezett faj. Csodálta Őket technológiai tudásuk hatalmas méretei miatt is. Atlantiszt is látta a videón. Ami tényleg lélegzetelállító volt. Meg pár helyszín halványan derengett neki a videón látottak közül. Még mindig nagyon sok kérdés járt az agyában. Tudta, hogy kell egy kis idő, hogy először ezeket megtanulja, s utána jöhet a többi is. 
Megfogta az asztal előtti széket és az ablak elé vitte. Kicsi nyílás volt a szürke falon. Leült, és nézte a suhanást. Csak ült, és nézett ki. Minden olyan gyorsan történt. Még mindig hihetetlennek tűnt, hogy a Daeldalus fedélzetén Atlantisz felé tart. Bent nem volt túl meleg, húsz fok körül lehetett. Emiliának most jót tett ez a kis egyedüllét. 
~ Hihetetlen. Egyszerűen elképesztően gyorsan omlott össze egy eddig ismerni vélt világ, s lassan tárul fel előttem egy univerzum. Mégis milyen belátásom lesz ezáltal az eddig elrejtett jelenbe? Meg tudom állni a helyem? Képes leszek arra, hogy befogadjam ezt a tág, szinte végtelen csillagtengert, ami körülvesz? ~ annyira sokat gondolkodott az elmúlt pár órában, hogy szinte megfájdult a feje az információlavinától.