Stargate Atlantis - Origin : 2. kötet - A labor 13. fejezet

Kellemes szél fújt, Emilia felébredt. Kinyitotta szemét és az óceán felé nézett. Kicsit még hunyorgott. Örömmel vette észre, hogy nincs kint hideg. Kellemes volt az időjárás. Feje csak egy kicsit sajgott, de ez most még elég jó állapot volt. Mély levegőt véve felállt. A takarót, és ami még kint volt felvette, majd újból a tájra szegezte tekintetét. Elmosolyodott. Bement s a holmikat lerakta a laptop elé. Megigazította a ruháját, majd kilépett a folyosóra. Kicsit jobb kedvel indult el. Megérkezve a főtoronyba, elindult a szobája felé. Eddig még senki ismerős személlyel nem találkozott. A kinyíló ajtóból még hátranézett. Mikor az ajtó már becsukódott mögötte, elindult az ágya felé. Odaérve széthúzta a földig érő fehér függönyt és kinyitotta az ablakot. Kintről friss levegő szökött a szobába, s az óceán illatával fűszerezte meg a benti levegőt. Ma tényleg jobb kedvében volt. Nem tudta megmagyarázni, de ez neki így nagyon is megfelelt. Főleg, hogy a feje elhanyagolhatóan fájt. Ezután elindult a fürdő irányába és rendbe hozta magát. Kiérve onnan körbenézett. A két fotelra és a kis fehér kanapéra szegezte tekintetét. A fehér kanapé a falnak voltak támasztva. Mellette az ajtótól fél méterre egy nagy szobanövény állt. Emilia odament hozzá.
- Nem ártana meglocsolni... - hangzottak szavai és már indult is vizet hozni a pegazusi szobanövényének.
Meglocsolva nézte még egy kicsit, majd az íróasztal előtt levő redőnyökre tévedt a tekintete. Az asztalt kicsit elmozdította. Állt ott és nézte a kb. három méter hosszú sötétítőszerkezetet, mely a szobát a nap minden szakában kis meghittséggel töltötte meg. Az asztalt megfordította oldalra, hogy kicsit több napot kapjon. Az eddigi tér, amely kicsit kisebb volt addig, míg az asztal lenyesett belőle egy kis helyet, most nagy ürességként állt ott. Így az asztal jobban állt. A széket is az asztalhoz tette. Ha ide leül az ember, akkor szépen meg tudja csinálni a dolgát. Hisz napot is kap és, ha oldalra tekint, még az óceánt is tisztán láthatja. Persze, ha először elhúzza a függönyt, ami itt is földig érő volt. Elindult az ajtó irányába, majd megfordult, hogy jobban belássa a teret.
- Jó, jó..., de akkor is hiányzik ott valami. - állapította meg.
Eszébe jutott egy jó ötlet. Woolsey-tól kér még egy szobanövényt. A város úgy is tele van vele. Biztos van olyan hely, ahol nem kell, nagy helyet foglal, vagy csak egyszerűen nagyon útban lenne valami miatt. Ki is lépett a folyosóra. Útközben azon gondolkodott, hogy lehet, hogy elmegy a laborba. Már kíváncsi volt, hogy megy arra a munka. Azt már tudta, hogy McKay és Carson az idejük legtöbb részét ott töltik, John is sokszor jár arra. Teyla és Ronon elég sokat töltenek a tárgyalásokon, még Woolsey is eléggé sok időt van távol. Aki a városban van, az általában Zelenka és a többiek. Elindult hát, talán találkozik a főnökkel, amíg még itt van. Remélte így lesz. Beérve az első lépcsőn felsietett, s a vezérlőből Woolsey irodája felé vette az irányt. A férfi még szerencséjére bent volt.
- Jó napot! - köszönt az ajtóban állva.
- Dr. Von! - felelte Woolsey is - Mi járatban?
- Egy kérésem lenne... - nézett kicsit bátortalanul.
- Mi lenne az? - nézett rá komolyan, várva mi lesz a kérése.
- Hát, ha a városban lenne egy olyan nagy cserepes növény , és nem kellene valakinek, vagy útban lenne...nekem kellene egy a szobába. - fejezte be, majd várta Woolsey válaszát.
A főnök kicsit elmosolyodott.
- Persze. Mikorra kellene? - nézett rá.
- Mindegy. Amikor valaki ráér odahozni. - szólalt meg.
- Akkor, amilyen gyorsan tudok, intézkedem. - felelte, s közben leült.
- Köszönöm szépen! - válaszolta Emilia. 
- Hogy áll a kutatás a labor ügyében? Talált már valamit a feljegyzések között? - érdeklődött Woolsey nyugodtan pislogva. 
- Még nem. Jelenleg a vezető tudós napjóját nézem át. Lehet, ott véletlenül le van írva valami, vagy meg van említve pár dolog. Eddig még csak általános dolgokat találtam benne. - ismertette. 
- Renden. Jó munkát hozzá. - bólintott a férfi. 
- Meglesz. - válaszolta - Szép napot Mr. Woolsey. 
- Magnának is doktornő! - mosolyodott el. 
Elindult vissza a hálókörletekhez. Útközben eldöntötte, hogy elmegy és elolvas még egy-két bejegyzést Norin naplójából. A transzpoterbe érve épp Zelenka igyekezett felé, intve, hogy várja meg.
- Üdv Dr. Zelenka! - köszönt.
- Dr. Von, kösz. - mondta miközben megérkezett.
- Szívesen. - felelte, majd az ajtó bezárult.
- Merre mész? - nézett rá kérdőn a tudós.
- Az Ős szék közeli részre. - felelte.
- Akkor jó, mert én épp a székhez tartok. - válaszolt Zelenka nagy lelkesedéssel.
Emilia kiválasztotta a helyet, s már ki is nyílt az ajtó előttük.  
- És mi járatban erre? - kérdezte a férfi.
~ Hát persze, miért is maradt volna ki ez a kérdés? ~ gondolta magában. Itt az ideje a kerítőszövegnek.
- Tegnap erre jártam, mert mostanában felfedezem a város egyes részeit, és most is ezért igyekszem erre. - fejezte be egy kicsit szorongva. Remélte a férfi nem vette ezt észre.
- Én csak az egyik tudóst keresem. - felelte nyugodtan Radek, hangjában ki lehetett venni a kiegyensúlyozottságot.
Emilia hallgatott, tekintete a falakon járt, s próbálta leplezi azt, hogy merre is járnak gondolatai jelenleg. Norin naplóján járt az esze.
- Ma elmegyek, és megnézem, hogy áll a labor. - felelte kis szünet után, hisz egyikük se sietett. Bárjelenleg már rohant volna. De, ha csak felfedező körúton van, akkor nincs meghatározott célja, de ő ezzel most mégis rendelkezett.
- Az jó, és mikor indulsz? - kérdezte Radek, miközben láthatólag kicsit szétnézett a körülöttük levő folyosók irányába, keresve tudóstársát.
- Még nem tudom pontosan, lehet délután. - magyarázta.
- Mikor voltál ott utoljára? - kérdezte Zelenka.
- Elég régen...már jó ideje nem jártam arra. - fejtegette az emlékezetében játszódó eseményeket.
- Örültem, hogy találkoztunk, de nekem most erre kellene mennem... - mondta kicsit gyorsítva léptein a férfi - Ha lesz időd, ugorj be a laborba, hogy meglásd mik az új fejlemények a hajóval.
- Rendben. - felelte s bólintott.
Zelenka gyorsan eltűnt az egyik folyosón, mire Von már kicsit megnyugodva indult tovább. Ő is gyorsabban ment most már, hogy egyedül maradt. Beérve a terembe elindult a laptop felé. Felvette a földről. Állt ott egy kicsit, majd letette. A holmikat összehajtotta. Lerakta ugyanoda, ahol voltak. Nem volt kedve őket felvinni a szobába. Lehet, hogy megint itt fogja tölteni az éjszakát. A holmicsomóra nézett.
~ Remélem senki nem jár majd erre... ~ merengett.
Elindult. Odaérve a lépcsőkhöz felment, de azután megfordult és leült. A laptopot bekapcsolta. Mikor már felébredt az operációs rendszer, megkezdte a napló további olvasását.

"A tanács nagy döntést kellett hozzon. Mi is nagy döntést hoztunk, hogy bevállaltuk ezt az egészet, de mégis valami azt súgja, lesz egy másik jövője Atlantisznak. Linja majdnem a legnyugodtabb a városiak között. Még eddig. Bár benne is látom, hogy retteg, de nagyon mélyen elnyomja. A látomások miatt nagyon sok ideje már megszokta az érzést. 
Ma is el kellet mennem az egyik bolygó közelébe felderíteni. A tanács és én tudtuk erről. Senkinek nem mondhattam el. Láttam sok lidérchajót, meg sok szállítót, amin rengeteg élelem-utánpótlás volt. Számadatokat kellett szereznem az utánpótlás érkezéséről. Pár hajónkat még lehet, hogy sikerrel be tudnánk vetni ellenük. Addig bírunk nyerni ilyen csatákban, még kis csoportokban vannak. 
Vissza kell térnem a bolygóra. A városba ismét én hoztam el az ereményeket, jó okkal. Igazából minden percet ki akarok használni amit csak tudok, hogy lássam a feleségem." (Norin naplója 21.)

"Menis ma sikeresen előállította a szer alapanyaglistájának nagy részét. Az alapprototípus már megvan. Azt kell tovább fejlesztenünk." (Norin naplója 22.)

A laptop képernyőjén egy felirat jelent meg.
- A töltő fent maradt. Vagyis mára ennyi. - állapította meg, becsukta a laptopot, s felállva elindult.
Úgy döntött elmegy most a laborba megnézni, hogy mit találtak eddig. A laptoppal elindult vissza. Örült egy kicsit, hogy visszafelé nem találkozott Zelenkával, mert biztos megkérdezte volna, hogy honnan szerezte a laptopot. Miután a szobájába lerakta az asztalra a szerkezetet. Ezután elment az öltzőbe és felvette a terepen használt egyenruhát. 
Elindult kifelé. Mikor kinyílt az ajtó, épp Lorne őrnagy állt előtte pár lépéssel.
- Őrnagy! - köszöntötte.
- Dr. Von! - felelte - Merre megy?
- A laborba, megnézem miként haladnak. - válaszolta Von.
Lorne nézett pár pillanatig maga elé.
- Lenne egy kérésem. El bírná vinni ezeket a katonákat a laborhoz? Ők a váltás. - kérdezte a férfi figyelve mi lesz a válasza.
- Hát persze. - jött a felelet. 
Emili magában nagyon örült a feladatnak.
- Én most tértem vissza a bolygóról, miután elhoztam a tegnapi váltást. - mondta a férfi nyugodtan, de látszott rajta, hogy fáradt.
- Akkor indulunk, jó pihenést! - szólalt meg egy mosollyal Von.
Lorne az első pillanatban meglepődött, hogy a tudós észrevette rajta, hogy fáradt, majd bólintott egyet.
- Kérem kövessenek! - mondta a katonáknak Dr. Von komolyan.
Emilia elindult. A katonák a felettesükre néztek, ki intett, hogy induljanak. A katonák követték. Emilia egyenesen a kaputerembe vette az irányt. Beérve a hangárba a Emilia a hármas ugróba ment. Általában ezzel szokott menni. A többiek eddig halkan követték. Emilia már magabiztosabban tette a dolgát. Hisz már rájött, hogy nem kell félnie a feladattól, meg kell vele birkóznia. Nem hiába bízta Lorne rá ezt a fuvarozást. Besétálva a rámpán, a jármű rendszerei bekapcsoltak. Emilia leülve a székbe megfordult.
- Foglaljanak helyet. - mondta, s közben nézte, ahogy mindenki helyet talál magának.
Voltak kik előrejöttek a pilótafülkébe, a többiek hátul maradtak. Mikor már mindenkinek megvolt a helye, Von bezárta a rámpát. Az indulásra gondolt, mire a hajtóművek bekapcsoltak.
- Akkor indulunk. - felemelkedett, majd lassan ereszkedni kezdett.
A kaputerembe érve már a kapu nyitva állt. Örömmel látta, hogy már indulhat.
- Itt a hámas ugró. Indulunk. - szólalt meg a kommunikációs rendszern keresztül. 
- Vettem hármas ugró.  Jó utat! - válaszolt Chuck. 
Ezután egy huppanás és elnyelte őket az örény. Kilépve az eseményhorizontból eső fogadta a csapatot. Igen erős szél is fújt.
- Elég csúnya vihar közeleg... - szólalt meg a mellette levő Leopold Michigansky, ki maga is átesett a génkezelésen, s most tanulja a technológiák kezelését. Volt már próbarepülése. Annyira nem volt oda a vezetéstől, így a legrosszabb esetekben gondolták csak bevetni, mint pilótát. Amennyire nem szeretett repülni, annyival jobban teljesített terepen.
- Igen, eléggé rosszul néz ki. - értett egyet Von is.
Emilia azon gondolkodott, hogy mit csináljon. Neki kellett döntenie, bár így érezte. A többi katona halk susmogással beszélgetett. Nem hallotta miket mondanak, de abban biztos volt, hogy most arról beszélhetnek, hogy mit fog csinálni. A mellette ülő férfi is várta, hogy mi lesz a döntése. Határozottan megszólalt:
- Teszünk egy kis kitérőt, s meglátjuk mekkora a vihar. - mondta.
Elkezdett emelkedni. Ő is tartott a vihartól, nem szerette ezt az égi jelenséget. Vagyis még az esővel megvolt, de a villámokkal nem volt kibékülve. Kicsit ideges is volt, de most muszáj volt keménynek maradnia, ha minden jót ki akar hozni ebből a helyzetből. A vihar egyik kis nyúlványából emelkedtek ki, ami épp nemrég érhette el a kaput.  Azok a katonák, kik a pilótafülkében ültek, néztek ki amennyire csak bírtak. Leopold is nézte ahogy emelkednek. Nem szólt semmit. Megtehette volna, de még hallgatott. Eddig, amit a tudós csinált azt helyénvalónak vélte. Emilia azt szerette a legjobban, hogy nem kellett folyton az ugróban a paneleken babrálnia mindent, amit lehetett azt elmével irányított. Néha látta Leopold kicsit csodálkozó tekintetét, hogy csak úgy csinál meg valamit, hogy hozzá se nyúl a panelen lévő gombokhoz. Emilinek most minden tudására szüksége volt, hogy a vihart vagy elkerülje, vagy addig maradjon megfelelő távolságban, ameddig az el nem megy. Egyszer csak megállt. Elindult előre. Elég gyorsan mentek, majd újra lassított. A kivetítőt előhívta, s a bolygó felszínén uralkodó időjárásra gondolt. Hirtelen megjelent a bolygó azon része, ahol a vihar épp tombolt. Leopold meredten nézett a képernyőre. A vihar sokkal nagyobb volt, mind amit el tudtak képzelni. A hátul lévő katonák is megpróbáltak a legtöbbet kivenni abból, amit láttak.
- Elég nagy viharral van dolgunk. - felelte Leopold.
- Sokkal nagyobbal, mint amire gondoltam. - válaszolta a Von - Erre nagyon gyakoriak lehetnek a szélsőséges időjárási jelenségek. - nézett a mellette levő férfire.
Emilia Leopold szemében látta a szorongást. Ahogy néztek egymásra, tudta, hogy a férfi ezt felfedezte nála is. Nem szégyellte magát. Mindenki fél valamitől, most egy másik galaxisban voltak. Akik eljutottak eddig, azoknak már semmit sem kell szégyellniük, s ő tudta ezt. Vett egy mély levegőt. Most a domborzat vált láthatóvá.
- A labortól szinte teljesen el vagyunk vágva. Ott a legnagyobb a vihar. - jelentette ki.
- Oda már nem mehetünk. - hangzott Leopold sajnálkozó hangja, s a többiekre szegezte egy pillanatra a tekintetét, majd vissza.
A többi katona most beszéd nélkül várták a fejleménykét. Mindenki meg volt győződve arról, hogy megfelelő magasságból fogják megvárni, míg az ítéletidő alább nem hagy. 
- Mostanra a kapu körül is tombol a vihar, nem szeretném kockáztatni a visszautat a városba. - ismertette a jelenlegi helyzetet Emilia.
Egy pillanatra lehunyta szemét. Érezte, hogy visszatért a szörnyű fejfájása. Most nagyon rosszkor fájt a feje. Nézett maga elé. Megpróbálta elfelejteni, hogy sajog a feje. Most másra kellett, hogy koncentráljon.
- Meg kellene nézni, hogy vannak-e lent életjelek. - vetett fel egy ötletet a tudós - Ha egyáltalán működnek a szenzorok.
- Remélhetőleg mindenkinek sikerült még időben elmenekülni a vihar elől. - válaszolta a mellette ülő férfi.
- Remélhetőleg... - mondta a Dr. Von gondterhelt arccal, s kicsit búsan.
Emilia elkezdett ereszkedni. A vihar fölött pár száz méterre lelassított. Utasította az ugrót, hogy jókora területen keressen életjelek után. A vihar kicsit megnehezítette a dolgot, de remélték sikerülni fog. A kivetítőn hirtelen egy halvány életjelet vettek észre. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Emilia megrémült, hogy valaki életét vesztette. A többiek is lélegzet visszafojtva figyelték a képernyőt. Hirtelen megint feltűnt egy rövidke pillanatra a kis pont, majd elhalványult.
- Zavarhatja a vihar az érzékelőket. - vélekedett Leopold a képernyőre meredve.
- Megpróbálok még állítani az érzékelők érzékenységén, lehet, hogy segít valamit. - felelte izgatottan Emilia, s a konzolon állított valamit.
- Igen, ott! Ott van! - mondta idegesebb hangon Leopold.
A kijelzőn még mindig halványan, de jól kivehető volt a kis fénylő pont. Eléggé távol volt a labortól, amit a tudós azonnal észrevett. Gondolataiba merülve nézte a kivetítőt, s érezte, hogy a szívérrése nem épp valami gyenge. Megnyugtatta, hogy a járműben van pajzs, ami esetleg elháríthatja a villámokat, ha eltalálná őket.
- Elég messze van a labortól. - állapította meg Emilia hangosan is.
- Kapcsolatba kellene lépnünk vele. - szólalt meg egy katona a raktérből.
Emilia a többiek felé fordult.
- Megpróbálok. - majd visszafordult.
- Több életjelent nem látok. A labor merre van? - nézett a Von-ra.
Emilia egy pillanatig habozott s kémlelte a kivetítőt.
- Erre van, de ott a legnagyobb a vihar. Ha akarnánk, se bírnánk épségben odajutni. - sajnálkozó mosoly húzódott az arcára.
- Reménykedjünk, hogy mindenki épségben van. - szólalt meg most a mögötte ülő.
- Meg kell tudnunk, hogy mi van azzal a személlyel, akinek az életjeleit látjuk. - felelte Emilia határozottan.
Szemében látni lehetett a félelmet, de nem volt annyira egyedül, mint azt gondolta volna. Tudtán kívül ezek a katonák egy része nem rég érkezett, s most az egyik kiképzési helyre igyekeztek. Még nem ismerték jól az idegen rendszereket, és az itteni helyzeteket. A jelenleg hideg katonai külső mögött érző belsőt rejtő férfiak ültek vele az ugróban. Emilia a kommunikációt próbálta meg annyira helyrehozni, hogy felvehessék a lent levővel a kapcsolatot.
- Próbáljuk meg felvenni vele a kapcsolatot. - mondta, majd bekapcsolta kommunikációt - Hall valaki? Vétel! Hall valaki?!
Válasz nem jött, mire Emilia még állított egy kicsit, s még lejjebb ereszkedett az ugróval. Hirtelen a jármű megrázkódott. Von erősen fogta a kormányt, s próbálta a járművet megtartani, nehogy egy újabb lökés elsodorja őket.
- Csak egy légörvény... - felelte miután már az ugró nem remegett - Próbáljuk meg újra.
- Vétel!!! Van ott valaki? Hallanak engem? - kérdezte a most a mellette levő.
Sistergő zaj s néma csend következett. Emilia az életjelet nézte a bolygón.
- Meg kell próbálnunk... - erősködött Emilia.
Emilia tudta, hogy bárki is legyen ott, segíteniük kell. Mindent meg kell tenniük annak érdekében, hogy kihozzák a viharból. Nem volt nyugodt az ugróban a levegő. Rettentő nagy feszültség gyűlt össze, ahogy egyre vészesebb helyzetek jöttek. Emilia is nagyon félt. Egy valami tartotta benne az erőt, a hite. Bármi és bárki is legyen ott, ha az expedíció tagja, kötelesek segíteni neki. Lehet nagy vihar, lehet egy csata kellős közepe. Nekik ezt kell tenniük, és ezzel teljesen ki volt békülve. Tudta, hogy ha John itt lenne, nem habozna. Sheppard-tól sok mindent tanult már. Most az kell tenniük, amit mások is megtennének bárkiért. Meglepte az ittlevőket a tudós rendíthetetlensége. Nem is gondolták volna, hogy ennyire segíteni akar. Emilia nézett Leopold szemébe. A férfi értette a jelenlegi pilóta tekintetéből, hogy meg kell próbálniuk, amennyiszer csak tudják. Emilia még próbált valamit a rendszereken, s közben hol a képernyőt, hol az alattuk levő vihart figyelte.
- Hallo!!! Vétel!!! Hall valaki??? - kérdezte szinte kiabálva a férfi.
- Ha...lll...- sistergés s recsegés vágott bele az ugróban levő feszültségbe - itt Nick Bel...
Mindenki kissé boldog és zavart pillantásokat vetett egymásra. Emilia is örült, de már tudta, ez még csak az első ok az örömre. A neheze még hátra van. Ezt Leoplold is észrevette a tudóson.
- Itt a hármas ugró! Ha hall minket, kérem válaszoljon! - mondta Emilia is, remélve még hallják Nick hangját.
- Hallo...hármas ugró... - hallatszott a keserves ordítás, s jól kivehetően a vihar morajlása is.
- Megsérült? - kérdezte megint a Von.
- Igen, egy... - sistergés és zajok, majd semmi.
Emilinek ennyi elég volt. Odalenn volt egy ember, kinek jelenleg ők jelentették az utolsó esélyt a túlélésre. Kikapcsolta a kommunikációt s megfogta a kormányt, közben közepesre állította a pajzsot.
- Most mit fogunk csinálni? - nézett riadtan rá Michigansky.
- Lemegyünk érte. - felelte Emilia, s lassan el is indult.
- Mit csinálunk? - kérdezte megdöbbenve az egyik mögötte.
- De hát akkora a vihar, hogy... - hallatszott hátulról.
Emilia kétkedőn hátrapillantott.
- Mégis mi óta vannak maguk itt? - kérdezte szinte ordítva, miközben süllyedtek.
-Páran kb. négy hete vannak itt..., valakik nemrég érkeztek a Daedalussal - felelte Michigansky, s bámulta a történéseket s a vihart.
- Aha, értem... - vette tudomásul Von, hogy újoncokkal van körülvéve - Kapaszkodjanak! Ez rázós lesz. - jött egy jó tanács.
Emilia agyán most keresztülfutott a gondolat, hogy az újoncok most eléggé érdekes kiképzésben vesznek részt. Lent egy élet forgott kockán, és ő meg akarta menteni Nicket. Tudta, hogy ezzel az egész ugró legénységét veszélybe sodorhatja, de úgy érezte, hogy nem hagyhatja ott lent ebben a szerencsétlen időben. Addig nem, még egy százaléknyi esély is van arra, hogy kihozzák. A viharon áthaladni nem egy könnyű dolog. Mindenki megszeppenve a félelemtől és a nyomástól megmeredve ült. Emilia mindent beleadva markolta a kormányt, s agyával próbálta irányítani a rendszereket. Mindenki adrenalinszínteje az egeket verdeste, s pulzusuk már rég áthaladta a normális értéket. Néha semmit sem láttak, csak a sűrű felhők vették körül a járművet. Ahogy átjutottak a nehezén, a kijelölt helyre igyekeztek. Az eső szinte szakadt, így alig láttak valamit. Emilia ahogy bírta irányította a járművet, hogy oda menjen, ahol az életjelet észlelte. Nem volt könnyű feladat, hisz a körülmények is elég bizarrak voltak.
- Van valami, amit tudniuk kell... - kezdte kiabálva - Mindenkinek, aki valaha átlépett a Csillagkapun, van egy dolog, amit nem szabad elfelejtenie! - megállt egy pillanatra, hogy még hatásosabb legyen, amit mondani fog, hogy az itt jelenlevők ezt egyszerre és mindenkorra megtanulják - Soha nem hagyunk hátra senkit! - mondta - Ezt véssék az eszükbe! - fejezte be.
A kivetőn megjelent a célpont, s Emilia látta, hogy hol lenne a legalkalmasabb hely a leszállásra.
- Ha lerakom az ugrót, maguk kiszállnak és behozzák Nicket, értették? - hallgatott, s várta a választ.
- Igen! - jött a válasz, de érezte, hogy nem valami bátor válsz volt.
Ez most nagyon is megtette. Emilia ereszkedett. A szél nagyon fújt. Azt már megállapította, hogy több mint 100km/h sebességű. Ahogy földet értek, a pajzsot kikapcsolta.
- Ha megjöttek, a sérültet fektessék a válaszfalhoz, hogy rögtön felhúzhassam a pajzsot és utána a rámpát! - mondta hangosan - Nicknek egy-két méterre jobbra kell lennie, siessenek! - fejezte be, s kinyitotta a rámpát a pilótafülkéből.
Három ember nagy nehezen kijutott. Kint alig lehetett látni valamit, annyira nagy volt az ítéletidő. Emilia megnövelte a hajó tehetetlenségét, nehogy véletlenül is a szél megingassa őket. A többiek még mindig riadtak voltak kicsit, bár katonai arcukon ez nem annyira látszott. A kinti szél néha az ugróba is befújt, szemléltetve erejét. Emilia próbált a lehető legnyugodtabb lenni, de nehéz feladat volt ez számára. Ahogy elnézte a többiek se hibáztatták volna érte, ha egy kicsit idegesebb lenne. Minden pillanat szinte percnek, és minden perc szinte órának tűnt. Idegesen várták, mikor érkeznek vissza a mentőcsapat tagjai a sérülttel. Egyszer csak hirtelen feltűnt a kis csapat a sebesülttel karöltve. Emilia ahogy beértek először felhúzza a pajzsot, majd a rámpát.
- Akkor tűnjünk innen! - mondta s elindultak felfelé.
A holografikus kivetítőn próbálta felmérni a vihar mozgását. Teljes sebességgel repültek s lassan kiértek a vihar tombolásából. Mikor már csak a halvány felhők meredtek feléjük a fejük felett, Emilia még emelkedett valamennyit.
- Biztonságosabb lesz nekünk fent, mint idelent. - felelte, s kicsit gyorsultak.
Átvágtak a felhőkön. Emilia még magasabbra emelkedett. Mikor már elég magasságot értek el ahhoz, hogy a vihar ne bánthassa őket, Emilia kikapcsolta a pajzsot. Lelassított az ugróval és lekapcsolta az oldalsó hajóműveket. Készenléti állapotba rakta az ugrót. Jelenleg csak lebegtek. Az életjeldetektorra gondolt, ami hirtelen előtűnt a falból. Kezébe vette, ami abban a pillanatban bekapcsolt. Halk sípolással jelezte működését. Felállt, és tett pár lépést hátra. A többiekre szegezte tekintetét, majd az elázott katonákra. Levetették a felső kabátjukat és azzal törölték le magukról a vizet. Emilia a sérültjükre pillantott. Ismerte már, párszor összefutott vele a városban, az őrség állandó tagjai közé tartozott.
- Üdv hadnagy. - szólította meg.
- Üdv Dr. Von.... - szólalt meg gyötrelmek között a férfi - Kösz a mentést.
Emilia bólintott.
- Hogy van? - kérdezte újból.
- A lábamra esett egy fa, s eltört, meg pár zúzódás... - kezdte a felsorolást fanyar fintorok közepette a hadnagy.
Odament mellé, leguggolt és a műszerrel megvizsgálta. Rodney-val nemrégen jöttek rá, hogy az életjeldetektort lehet egyes esetekben orvosi szkennernek is használni. Bár az igazi orvosi szkenner jobb volt, de ez is jó volt első diagnózis felállítására.
- A törött lábán kívül három törött bordája is van. Ezenkívül rendesen ki van hűlve. - fejezte be sajnálkozva.
- De élek. - jegyezte meg halvány mosollyal a férfi.
Emilia is elmosolyodott.
- Most jobb, ha nem erőlteti a beszédet, pihenjen. - javasolta Von, miközben érezte, hogy a feje még mindig fáj.
A katonákra nézett. Jelenleg nem tudta volna megsaccolni, hogy mit gondolnak.
- Segítsenek neki levetkőzni. Vannak takarók és takarják be. Adjanak neki egy kis vizet és fájdalomcsillapítót, és hagyják pihenni. - javasolta nekik.
- Rendben. - felelték, és már indultak is takarót keresni és segíteni a sérültnek.
Emilia vett egy nagy levegőt és visszament a pilótafülkébe. Leülve retteneteset sújtott belé a fejfájása. Szinte elfehéredett, s úgy nézett ki, mint aki össze fog esni. Tenyérébe temette arcát. A bent lévő emberek rémülten néztek rá.
- Doktornő. Jól van? - kérdezte Leopold ijedt pillantások közepette.
- Jól, jól... - mondta nem túl meggyőzően - ...szorult helyzet volt. - fejezte be, majd arcát megint a tenyerei közé temette.
A bent lévők hallgattak, majd egymásra nézve egyetértően bólintottak. Már értették, hogy fáj a feje. Emilia jelenleg nem hallott semmit, csak a fejében játszódó hangzavart. A perc törtrésze alatt azt sem tudta volna megállapítani, hogy hall-e valamit, lát-e, érez-e. Szinte rázta a hideg, elsötétült előtte minden. 
Leopold a doktornő vállához érintette a kézét. Emilia ijedten nézett rá. Először úgy, mint aki életében nem látott embert. Majd miután visszatért a látása, látta a férfi megrémült arcát, aki megszólalt.
- Hoztam egy kis vizet, meg egy fájdalomcsillapítót. - mondta halkabban.
Von kivette a kezéből a poharat, s először megremegett a keze, majd a tablettát vette át. Bevette a kis kerek fehér színű gyógyszert, majd ivott rá vizet. A  férfire nézett.
- Kösz. - szólalt meg halk, remegő hangon, majd előre nézett.
- Biztos, hogy jól van? - kérdezte a mögötte ülő.
Emilia csak bólintott. Nem firtatták tovább. Vett egy mély levegőt. A maradék vizet is megitta. A poharat a műszerfal fölé hajolva az ablak előtti részre rakta. Visszaült. Eléggé nagy csend volt az ugróban. Leült s nézett ki az ablakon. Nem tudta, hogy hány perce ül ott, vagy, hogy egyáltalán valaki kérdezett-e valamit tőle. Csak ült. Fejében a lüktetés és a szorítás még mindig erősnek bizonyult. Becsukta a szemét. A három ember kik vele együtt a pilótafülkében voltak, hátradőltek a székben s pihentek kicsit. Elmúlt tíz perc. Emilia érezte, hogy hat a gyógyszer, mert a fejfájása kezd elmúlni. Kicsit jobban érezte magát. Kedve is kicsivel jobb volt. Még mindig ült ott s nézett ki, de már olyannyira oda tudott figyelni a külvilágra, hogy Leopold felé fordult.
- Hogy van? - kérdezte és fejével a hátsó rész felé intett.
- Jobban. - felelt a férfi.
Bólintott. Előhívta a kivetítőt. A vihar csak terjedt tovább, mint egy nagy porfelhő, amit visz a szél. A labor pont az útjában volt, még mindig ott tombolt. Emilia látta, hogy egy ideig még muszáj lesz itt, a magasban maradniuk. A kivetítő eltűnt. Már eléggé jól volt. Kezdett visszatérni a régi kerékvágásba. Felállt. Megfordult és a többiekre nézett.
- Maguk, hogy vannak? - kérdezte.
- Jól. - jött a válasz.
- Rendben. - felelte, majd elindult megnézni Nicket.
A férfi aludt. Letérdelt mellé, és megnézte a pulzusát. Egy kicsit gyors volt, de a fájdalom és a sérülések miatt lehetett. Felállt.
- Miért nem megyünk vissza a városba? - kérdezte az egyik katona.
- A vihar most a kapu körül van. A labortól még mindig el vagyunk vágva. Nem szeretném megkockáztatni az utunkat visszafelé. Nem tudom mi történne, ha véletlen belecsapna a villám a féregjáratba, miközben a városba tartunk. - válaszolta Von tudós hangszínnel.
- Értem. - felelte a katona.
Emilia körülnézett a társaságon.
-Tudom, hogy nem épp kellemes itt lenni,... de higgyék el, ahogy az idő jobbra fordul, visszamegyünk. - mondta megértően.
Elindult előre. Leült. Még mindig eléggé nagy volt a csend a hajóban. Várta, hogy mikor hagy alább a vihar a  kapunál, hogy mielőbb vissza tudják vinni a sebesültet a városba.
Újból előhozta a kivetítőt, s a vihar mozgását vizsgálta rajta. Még mindig elég erős volt. A kapunál már valamennyire sikerült elhalványulnia a felhőtömegnek, de még a tudós nem volt biztos benne, hogy zökkenőmentesen menne az út. A képernyő eltűnt, Von hátradőlt a székében és a laborról gondolkodott. Ismét eszébe jutott Norin naplója. Eddig csak egyszerű leírások, semmi lényeges az adatokra nézve. Remélte talál majd valamit. Leopold felé nézett.
- Mennyi ideig tart még a kiképzésük?
- Hát, van belőle még pár hét, ha nem több. - felelte gondolkodva.
- Kiket ismernek a városban? - nézett rá kérdőn a Emilia.
- Elég kevés embert. -  felelte  - Bár én már két és fél hónapja itt vagyok.
- Hát, ismerjük a katonai vezetőt, John Sheppardot, Lorne őrnagyot, a biztonsági főnökkel is találkoztunk már. - szólalt meg valaki mögötte.
Emilia megfordult a székével és a katonákra nézett. Elmosolyodott. Már jobb kedve volt, végre nem fájt a feje. Előbb be kellett volna, hogy vegyen egy fájdalomcsillapítót. Igazából ő olyan fajta volt, aki az utolsókig húzza. Ha már annyira nem bírja, akkor fordul csak orvosságokhoz.
- Mr. Woolsey személyesen köszöntött minket a városban, kicsivel az érkezésünk után. - felelte valaki a hátsó térrészből.
- Sok embert, látja nem ismerünk... - habozott - ...egyszer a vezérlőben összefutottam egy furcsa alakkal. Nagyon győzködte a főnököt valamiről, s közben a konzolokon babrált valamit. - mondta a másik oldalon lévő férfi Leopold mögött.
- Őt én is láttam már. A kantinban ettem, miközben ő és még valaki, szerintem tudósok lehettek...bár egész idő alatt be se fogták... A mellettem levő asztalhoz ültek. Az egyik, aki kicsit testesebb volt, egész végig csak beszélt és evett... A másik csak beszélt. De általában csak vitatkoztak valamin. - mondta az egyik katona a raktérből.
- Akikre gondol, nem mások, mind Dr. Rodney McKay és Dr. Radek Zelenka. - mondta Emilia mosolyogva.
- Az egyik kanadai. - jegyezte meg Leopold.
- Igen, Rodney McKay kanadai. - értett egyet a Von is.
- És a másik? - jött egy kérdés.
- Zelenka cseh. - válaszolta Emilia.
- És maga doktornő? - nézett rá Leopold - Mióta teljesít ovosi szolgálatot ebben a távoli galaxisban? 
Emilia elmosolyodott. 
- Nem vagyok orvos. - nézett rá, s látta, hogy többen is meglepődtek. 
- Akkor? - nézett rá egy katona.
- Én is a tudósok közé tartozom. - válaszolta. 
- Hopp...akkor másmilyen dokotor... - lepődött meg Michigansky. 
- Számítástechnika és fejlődő kutatások. - mosolygott. 
- Szép. - bólintott a férfi. 
- Köszönöm. - válaszolta Von. 
- Attól eltekintve, hogy nem katona, jól tud repülni. - hallatszott egy hang az ugró hátsó felében ülő katonák közül. 
- Nem volt valami könnyű, azért köszönöm. - mosolygott - Valamennyit repültem már a Földön is. - mosolygott. 
- Én nemrég kaptam egy génkezelést. - jött egy hang hátulról.
- ATA génterápiának hívják. - felelte Leopold.
- Igen, tudok róla. Dr. Beckett fejlesztette ki. - magyarázta Emili.
- Maga is átesett a kezelésen? - kérdezte a mögötte ülő.
- Nem, én az igazi génnel rendelkezem. - felelte Emilia mosolyogva.
Sokan csodálkoztak, hiszen tudták, hogy milyen ritka az az eset, mikor valaki az igazi génállománnyal rendelkezik.
- Hát persze, hiszen maga vezeti a pocsolyaugrót! - mondta az egyik fiatal tiszt.
- Néha én is csodálkozom, hogy itt vagyok. - szólalt meg az egyik katona - Mindig katona akartam lenni..., de amikor értesültem arról, hogy mi rejtőzik az Univerzumban.
- Mindenki, aki valaha eljut idáig, hatalmas kitüntetést kap. Lehet az bárki, ki itt van az expedícióban. Mindenki hozzájárul valamivel az itteni dogokhoz, ki így, ki úgy. - ismertette Emilia gondolatait. 
- Én kis ideig voltam csak a Csillagkapu Parancsnokságon, de ott egy kicsit szigorúbb a katonai protokoll. - szólalt meg az egyik fiatal tiszt.
- Attól, hogy itt egy kicsit mások a szokások, még az ember teljesíthet jól - felelte a Leopold mögötti férfi.
- Ismerem Sheppardot. - kezdte Von - Minden tőle telhetőt megtesz, hogy minden embere jól teljesítsen, a városban és azon kívül is. Az, hogy nincs akkora szigor itt, azt lehet így akarta - mondta nézeteit Emili.
- Emígy még az az érdekes, hogy annyi nemzetiségű ember van itt. Sokszor hallottam már más nyelveken beszélő embereket. - mesélte élményét az egyik katona kicsit mosolyogva, ami meglepte a tudóst.
- Igen, ez is egy eléggé érdekes jelenség. Nagyon jó így, hisz egy célért vagyunk itt. - felelte Emilia.
Hirtelen egy hangra lettek figyelmesek. Emilia visszafordult. A kivetítő felugrott és jelezte, hogy az erős szélnek köszönhetően a kapu körüli rész már nagyjából tiszta. A vihart jelző térképet figyelték a katonák is. Emilia a kikapcsolására gondolt. A széket megigazította, s megfogta a kormányt.
- Akkor fiúk, indulunk haza. - mondta lelkesedve.

Kategória: Stargate Atlantisz - Origin | Hozzáadta:: Emilia (2017-01-07)
Megtekintések száma: 444 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: