Bekapcsolódtak a hajtóművek és már fordultak is. Emilia egyenesen a kapu felé repült.
- Még nem tudjuk a nevét! - hallatszott egy hang hátulról.
- Dr. Emilia Von - felelte miközben már a felhőket szelték.
- Örülünk, hogy megismerhettük Dr. Von! - válaszoltak.
- Én is örülök, hogy megismerhettem önöket - válaszolta Emilia is, közben a felhőket figyelte. - Hogy van a sérültünk? - érdeklődött.
- Jól, most kezd magához térni - nézett rá az egyik katona.
- Hall...ottam. Már jobban... - felelte Nick kicsit nyöszörögve.
- Rendben hadnagy. Ne erőlködjön, mindjárt otthon leszünk - nyugtatta a férfit a pilóta.
Kiérve a felhőkből, az eső még esett. Emilia a pajzsot kicsit lejjebb vette. A tárcsázópanelen elkezdett tárcsázni, pár száz méterre voltak már kaputól. Megnyílt a járat. A kommunikációt bekapcsolta s megszólalt: 
- Itt a hármas ugró! Hallnak? - kérdezte.
-Itt Atlantisz. Hallom hármas ugró - felelte Chuck.
- Van egy sérültünk, kérek egy orvosi csapatot. Mindjárt megérkezünk - tudatta a helyzetüket.
- Rendben, meglesz! - jött a megerősítés. - Ovosi csapatot kérek a kaputerembe, azonnal!
Az ugró egyszer csak feltűnt. Emilia lerakta a járművet a kapu elé. Az orvosok épp akkor értek oda a lépcsőkhöz. Hátul egy katona kinyitotta a rámpát. Woolsey elindult lefelé, hogy megtudja mi történt. Nicket épp most rakták a hordágyra. Emilia hátrasietett. A város vezetője leérve, a rámpán kívül figyelte az eseményeket. Nick meglátva a Von-t, felé nézett. Emilia megállt a hordágy mellett.
- Kösz, hogy megmentett - mondta halkan, s hangjában érződött a fáradt s fájdalmakkal teli boldogság, hogy él.
Emilia csak bólintott. A férfit elvitték. A többi katona egy kis időre kijött a járműből.
- Mindenki jól van? - kérdezte tőlük.
- Igen! - jött a válasz.
A katonák elindultak a hadnagy után a gyengélkedőre. Mikor már csak a tudós maradt az ugróban Woolsey elindult felé.
- Dr. Von! Kérem elmondaná, hogy mi történt? - kérdezte kicsit aggódva.
- A bolygón nagy vihar volt, vagyis, még mindig tart itt-ott. Először azt gondoltam, megvárjuk, hogy elmúljon. Ám elkezdtünk életjelek után kutatni - elhallgatott. - Így találtunk Nickre. Nem volt választásom. Lementem érte - fejezte be.
Woolsey látta a Von-on, hogy fáradt egy kicsit. Gondolatai a többieken jártak, akik a bolygón rekedhettek az ítéletidő miatt.
- Rodney, Carson? - érdeklődött.
- Nem tudok róluk semmit. Mindvégig el voltunk zárva a labortól. Ott volt a legnagyobb a vihar. Most is csak szerencsénk volt, hogy annyira szétfoszlott a vihar a kapunál, hogy vissza mertem jönni. - felelte, s aggódó pillantást vetett a Csillagkapura.
- Ön jól van? - nézett rá Woolsey.
- Jól - felelte röviden.
A diplomata nem mondhatni, hogy nagyon meg volt elégedve a válasszal, de elfogadta. Látta Emilián, hogy kell neki egy kis idő, és a vihar okozta sokk majd átmegy rajta. Nem akarta rákényszeríteni az utat vissza, de már látta rajta, hogy nem tarthatja itt. 
- Vissza akarok menni megnézni mi van a többiekkel. - mondta határozottan Emilia.
Woolsey néha azt hitte, egyesek az agyában olvasnak. Elmosolyodott és komolyan megjegyezte. 
- Először menjen el a gyengélkedőre. Egy óra múlva visszamehet, ha Dr. Keller megadta erre az engedélyt - felelte a férfi, majd türelemre intve megszólalat. - Ha tényleg akkora a vihar, akkor most sem tehetnek értük semmit. Nem lenne jó, ha maguk is a vihar fogságába kerülnének. Az előbb szerencséjük volt. Ne konckáztasson. - komolyan nézett rá Woolsey, néha az apjára elmékeztette Emiliát - Ne higyje, hogy nem értékelem, hogy megmentette a hadnagyot, de nem fogom engedélyezni, hogy azonnal visszarohanjon. 
- Rendben - egyezett bele a tudós végül bólintva .
Elindultak kifelé. A többi katona  már a szokásos orvosi eljárásokon esett túl, a gyengélkedő nem volt épp üres.
- Az ugróval mi legyen? - kérdezte Von.
- Itt is maradhat. - felelte Woolsey -,  A technikusok úgyis fent tartják a pajzsot bejövő féregjárat esetén. Bár mára nincs több eltervezett aktivitás, kikéve a laborban levők által létrehozott utatkat. 
- Jó, akkor én most megyek is Dr. Keller már várhat. - bólintott és elindult a gyengélkedő felé. 
Közben hol a viharon, hol Nicken, hol a beszélgetéseken járt az esze. Gondolatai között mindig ott volt, hogy talán minden rendben van a többiekkel a laborban. Talán sikerült mindenkinek időben elmenekülnie a vihar elől. Tekintetét néha elvonták a körülötte levő személyek beszélgetése, amit nem értett, de hallotta, hogy társalognak. Beérve a gyengélkedőre a legközelebbi helyre leült. Várt pár pillanatig, majd feltűnt Jennifer, ki jelen volt az előbb az ugrónál is.
- Hogy érzed magad? - kérdezte aggódó pillantással, ám Emilia tudta, hogy ez nem igazán neki szól.
- Jól vagyok - felelte nyugodtabban. - Nyugi Jennifer! Woolsey azt mondta, ha innen kiengedsz, egy óra múlva visszamehetek - elmosolyodott. - Ismered Rodeny-t, jobban, mint bárki más. Biztos jól van. 
- Igen, ismerem... - mosolyodott el. - Biztos egy barlangban gubbaszt morogva az időjrásra, vagy épp a laborban van és dolgozik - lett egy kicsit nyugodtabb. 
Emilia elmosolyodott. Jennifer felvett egy vérnyomásmérőt, s megmérte a vérnyomását. Azután vért is vett tőle. Emili a katonákat figyelte, kik  beszélgettek a sorban állók között. Voltak kik már átestek az ellenőrzésen, ők kifelé tartottak az orvosi részlegről. Elgondolkodott. Megint Norin naplóján járt az esze. A doki bólintott, hogy elmehet. Viszonozta és egy mosoly után elindult kifelé. Még volt egy szabad fél órája, mielőtt visszaindulna a laborba. A gyengélkedőből a lakókörletek felé vette az irányt. Az előbbi vihar okozta feszültség egy kicsit legyengítette, de jól volt. Nagyon is jól, ha azt nézzük, hogy semmi hasogató fájdalmat jelenleg nem érezett a fejében, tökéletesen volt. Beérve a szobájába körbenézett. Elindult az ágya felé. Odaérve leült, majd nézte a várost. Sok gondolat futkosott benne, mint mindenkinek a fejében. Hirtelen hátradőlt az ágyon. Vetett egy pillantást a plafonra, majd behunyta szemét. Mély lélegzetvétellel próbált pihenni. Kicsit megnyugtató volt. Kezdett ellazulni, s lassan az alvás mezején érezte magát.
Hirtelen egy nagy villanás, az égre szegezte tekintetét. A pajzson újabb fénygömbök követték egymást. Hirtelen megfordult... Emilia kinyitotta szemét. Kicsit gyorsabban szedte a levegőt. A mennyezetre meredt, majd lassan felült. A kezei közé temette az arcát. Próbálta megérezni fáj-e a feje. Nem, ezt nem érezte. Úgy tűnt fáradtabb, mint azt gondolta volna. Bár jelenleg a riadtságon kívül mást nem nagyon érzett. Ilyen kis idő alatt megint egy álom Atlantisz megtámadásáról... 
Az órájára nézett. Ideje volt indulnia. Kifelé menve még kicsit az álmán járt az esze. Mikor már a kaputerem felé tartott, kihessegette ezeket a gondolatokat a fejéből. Beérve az ugróhoz indult, ami még mindig ott volt, ahol letette. Csodálkozva vette észre a katonákat. Közeledve feléjük, elmosolyodott.
- Üdv! Maguk is velem tartanak? - kérdezte kicsit csodálkozva.
- Igen, magával tartunk, ha nem gond. A laborba lettünk beoszta, így megyünk. Elvisz?  - jegyezte meg az egyik katona.
- El. Száljanak be - mosolyodott el Von - Remélem nem lesz olyan izgalmas utunk, mint nemrég... - felelte már az ugró pilótafülkéjéből, hátra pillantott. - Ne vegyék rossz néven, de egy síma út most jobban megfelelne. 
A katonák is elmosolyodtak. 
- Nekünk is megfelel a terv - válaszolt az egyikük. 
Nemsokára egy ismerős alak is befutott a nemrég megismert Leopold személyében. Újra a másodpilóta székébe sietett, mire az egyik katona megszólította.
- Leopold! Hogy van a hadnagy? - érdeklődött Emilia. 
- Jól. Már kihozták a sürgősségiből, de kell egy kis idő mire felépül - mondta a férfi, majd mikor befejezte, leült a székbe.
Emilia felhúzta a rámpát s bekapcsolta a rendszereket. Újból átmentek a kapun. Átérve a vihar foszlányai látszottak már csak az égen.
- Végre elment. - mondta kicsit megnyugodva a pilóta.
A labor felé indult. Közepes gyorsasággal haladt. Előtűnt a kivetítő, amin most a labor és a körülötte levő pár száz méter átmérőjű körzet volt látható. Emilia szemlátomást keresett valamit, vagy legalábbis nagy figyelemmel kísérte azt, amit látott.

- Ha jól látom, a labor még egyben van, de, hogy mennyi kárt okozott a vihar, azt majd meglátjuk. - felelte, majd lejjebb ereszkedett. Újra a kivetítőn járt a tekintette, hol most a felhők mozgását mérte fel. Láthatólag a vihar csendesebben, de továbbvonult másik táj felé. 
~ Rendben, csak vissza ne jöjjön ~ gondolta Emilia magában.
- Hol szállunk le? - kérdezte valaki hátul.
- A labornál, most nem akarok leszállni, hisz nem tudjuk milyen a terep. Azon a tisztáson teszem le az ugrót, amelyiken már sokszor leszálltunk - magyarázta Emilia a tervét.
- Nem lépünk velük most kapcsolatba? - kérdezte Leopold.
- Jó ötlet. - felelte kis mosollyal, majd egy gondolat férkőzött a fejébe - Ki az, aki átesett a génkezelésen, és szeretne egy kis tapasztalatot szerezni? -  hátrapillantott, ahol halk susogás törte meg a csendet. Egy katona nem túl bátor arccal felállt.
- Rendben, ha visszafelé jövünk, maga vezet - jelentette ki Von.
Lassan a fák lobjai vették körül őket, majd a jármű landolt. Emilia még maradt, mire a katonák lassan kifelé igyekeztek az ugróból.
- Carson! Hallasz? Jelentkezz!
- Hallak Emili!
- Mi a helyzetetek?
- Jól vagyunk, Te?
- Tizenöt, húsz perc múlva ott vagyok egy csapattal a labornál. Mindenki jól van? Vagy kell egy orvosi csapatot hívnom Atlantiszról?
- Csak könnyebb sérültjeink vannak, már elláttam őket - felelte a doki.
- Rendben. Kell valami? Vagy, miben kellene segíteni?
- Hát, ha ideértek majd még meglátjuk. - felelte szűkszavúan Beckett, miből a lány már értette, hogy valami történhetett a vihar alatt.
Felállt. Az életjeldetektort a mellénye zsebébe tette, majd elindult hátra. A katonák kint beszélgettek, majd felfigyeltek a közeledő tudósra. Megállt a szóváltás, s  mindenki arra várt, mik a következő lépések. Emilia egyenesen kiment a járműből. Megállt előttük.
- Az előbb beszéltem Dr. Beckett-tel. Nincs komoly sérültjük, így nyugodtabban is haladhatunk a labor felé - kezdte a mondandóját. - Mindenki induljon el az ösvényen, arra - mutatta az utat. 

A katonák elindultak, majd újabb szóváltásba kezdtek. Emilia elővette a távkapcsolót, majd becsukta a rámpát. Miután visszahelyezte a kis átlátszó dolgot a zsebébe, a többiek után indult el pár másodperces késéssel. Az égen szürke felhők húzódtak, ameddig a szem ellátott. Nem esett, de a fű vizes volt, s a fák lobjáról is cseppekben folyt le az eső. Kint hűvös volt a levegő. Emilia kicsit feljebb húzta mind a mellény, mind a hosszú ujjú felsője cipzárját. Hátul sétált a katonák után, kik már javában elmélkedtek a fociról, a számítógépes játékokról és egyéb férfias érdekfeszítő dolgokról. Von a tekintetével végigpásztázta a két felét az ösvénynek, aminek a szélén fák húzódtak. Látszott pár kidőlt fa, és megtépett ágak voltak mindenfelé. Igaz erre eléggé sűrűn követték egymást a fák, így a vihar kevesebb rombolást csinálhatott. Elővette az életjeldetektort. Halk pittyegéssel jelezte a kis csoport életjeleit. Elhallgatott. Emilia utasította, hogy a jelenlegi hőfokra kíváncsi a bolygón.
- 15 fok - jegyezte meg halkan. - Nem csoda, hogy ilyen hideg van.
Pár pillanatig még a kijelzőn járt a tekintete, majd Leopold szegődött mellé. Emili elrakta a szerkezetet.
- Kérdezhetek valamit? - nézett rá a férfi.
- Persze - válaszolta.
- Mióta itt van, mik az itteni tapasztalatai? - kérdezte a férfi palástolt bártortalansággal a tekintetében.
- A kérdés lényege az volt, mennyit tud az itteni szokásokról, a házirendről... - kicsit elhallgatott -, ...ha érti mire gondolok. Meg az ellenséges támadásokról is - hallhatóan befejezte mondanivalóját, a sor most a Vonon volt.
- Ahogy maga is látja, rengeteg ember és tudós van itt. Az összetétel sokkal vegyesebb, mint a Csillagkapu Parancsnokságon. Igaz, ott még nem jártam. Ezt is csak beszélgetésekből tudom. Ez az expedíció nagyon fontos mindenki részéről. Már nem csak a Földet védelmezzük, de már a Pegazus-galaxis védelmében is közben kell járnunk.
- Maga volt már nagy csatában?
- Nem. Valahogy ezekből mindig kimaradtam - felelte némiképp mosolyogva.
- Szolgáltam valamennyit a Parancsnokságon. Őszintén, mikor megtudtam, hogy áthelyeznek Atlantiszra, örültem. A Daedaluson kíváncsi voltam, mi lesz majd itt. Nem mindennapi feladat lesz itt helyt állni. Hiszen egy másik galaxisról van szó, meg az Ősök városáról.
Emilia értette, hogy a katona kicsit félt attól, hogy mi is fogadja majd az új galaxisban. A félelem nem a legrosszabb ellenségünk, csak egy olyan barát, kit jobb néha kicsit hanyagolni. Olyan élethelyzetekben, ahol semmi értelme nem lenne jelenlétének. Egy olyan elérhetetlen dolog, ami nélkül nem élhetnénk, de meg kellene tanulnunk vele együtt létezni, de ez nem egy könnyű dolog...
- Tudja, nem mindegy egy ilyen küldetés. A Földön élő emberek nem is álmodhatnak ilyenről. Mi mégis itt vagyunk. Nem csoda, hogy néha úgy érezzeük, távol a Földről, talán minden másként van. Idővel mégis belerázódunk az itteni normális kerékvágásba, s hidgye el...gyorsabban megy ez, mint gondolná - mondta a tudós.
- Igen, így lehet - felelte a férfi s közben tett egy pillantást az előttük menő társaikra.
- Ami pedig az itteni házirendet illeti. Nem tudok mást mondani csak, hogy tegye amit mondanak, és semmi gond nem lesz. Először biztos, hogy meg kell szoknia az új helyet, az új főnököket. Azért itt egy kicsit más minden. Mégis egy másik galaxisban vagyunk. A legfőbb, hogy várjon egy kicsit. Meglátja, mindenkit megismer valamennyire. Bár a legfőbb embereket biztosan.
- Lesz pár ember, akikkel meg kell ismerkednem... - nevette el magát a férfi.
- A másik dolog, hogy, ha olyan alakokkal fut össze, akikkel elsőre nem tud kijönni - csendesebb lett és elmosolyodott. - Ezek általában tudósok szoktak lenni. Ezt csak úgy négyszemközt jegyzem meg magának, mert párszor halottam már ilyenekről, és jobb, ha ezt is tudja. Akkor, ha persze olyan helyen van, ahol mondjuk nincs életveszély, engedjen nekik. Idővel  megszokják egymást. Ha krízishelyzet lenne, akkor pedig... - vett egy mély levegőt -, ...kérje ki Sheppard véleményét az egészről - fejezte be a mondókáját.
- Vagyis a tudósokkal nem mindig jönnek ki az itteni tisztek? - kérdezte a férfi kicsit csodálkozva.
- Ez nem mindegyikükre igaz. Jó tudnia, hogy ilyen is megesik olykor. Tudja, néha nagy a nyomás a városban - magyarázta Emilia.
- Ha minden tudós fele ilyen kedves, mint maga, megoldom - mosolyodott el Leopold. 
Emili is elmosolyodott. 
- Belőlem egy van itt, de nyugoalom, nem lesz itt gond - mondta nyugodtan. 
- És maga mivel foglalatoskodik erre?
- Az elsődleges cél, amiért ide hoztak, az az volt, hogy bennem is megvan a gén, mint kiderült eddig még nem látott mennyiségben. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy tudtom nélkül, még a Földön vizsgáltam egy Ős technológiát, amiről persze tudomást szerzetek. Egy nap megjelent nálam Davis őrnagy, Sheppard alezredes és Dr. Beckett az egyik kutatólaborban az MIT-n. Rövidesen kiderült az egész, és itt vagyok mint tudósnövendék. - mondta Emilia - Az már csak mellékes, hogy az egész azért volt, mert én egy másik Ős tárgyhoz érve hozzákapcsolódtam Sheppard alezredes elméjéhez, míg Ő egy másik olyan tárgy miatt az én agyamra hangolódott rá. Nem tudom mennyit hallott az Ős kommunkációs kövekről... - csendben fürkészte a beszélgetőtársát, s látva azt, hogy nem ismeri rövidre fogta a mondandóját - Legyen annyi elég, hogy elég érdeks volt. 
- Oké, nézze ez nekem magas - nevette el magát a katona. - Nem tűnik épp tudósnövendéknek...Dr. Von - nézett rá furán.
- Ahhoz képest, hogy mióta vagyok itt...jó, akkor mostmár mondjuk úgy zöldfülű tudós vagyok - mosolyodott el Von is.
- Azért maga valahogy más mint a többi tudós. Kérem ne haragujon meg emiatt, csak valahogy, ahogy ma az hajóban is helytállt...kissé olyan...
- Katonás? - nézett rá Emilia komolyan.
- Az - bólinott helyeslően Michigansky.
- Az apám a légierős egyik ezredese - válaszolt a tudós.
- Akkor nem kérdeztem semmit... - mosolyodott el a katona és figyelte az előtte levő terepet. - Ha kapásból meg kéne mondania miért van itt azon kívül, hogy tudósként dolgozik...mit válaszolna? 
Emilia rápillantott. Meglepődött a kérdésem. Eltöprengett, eszébe jutott az eddig itt eltöltött idő, a gén, ami vele történt az Ős irányító székben. S valahogy megelevenedtek a szavak, s kimondta őket.
- A múltamat keresem, hogy rálelhessek a jövőmre... - felelte megrendítő őszinteséggel a hangjában.
A férfi furcsán nézett rá. 
- Hú, ez igazán...olyan...komoly lett... - furkészte a mellette sétlót. - Ez igazán...magasztos, vagy hogy is mondják ezt....
Emilia valahogy bent rekedt néhány pillanatig az előbbi szavai által keltette mélységben. Annyit tudott csak, hogy lépkednek. A katona látván, hogy a tudós eltöprengett, nem szakította meg a gondolkosában. 
A labor előtti kanyargós ösvényen jártak már, mikor visszatért a jelenbe. Emilia elérkezettnek érezte az időt, hogy előre siessen. Elindult. A katonák megálltak, és kémlelő pillantásokat vetettek mindenfelé. Átjutva a kis ámuló csapaton megállt.
- Te jó ég! - meredt a labor előtti jó pár méterre. - Mégis mi történt itt?
A táj, melyen most a kis csapat merengett, tele volt kidöntött fákkal. A szél által lecsupaszított ágakkal és még mindenféle szerves törmelékkel. A laborhoz vezető út úgy nézett ki, mint egy akadálypálya. Emilia vett egy mély levegőt. 
~ Carson azt mondta minden rendben. De, ha ez jelenti a minden rendben-t...Akkor mi jelentheti a bajt? ~ gondolta magában, s nagyot sóhajtott az elé terülő kép láttán.
- Gyerünk. - szólalt meg Von - Át kell jutnunk. Dr. Beckett szerint nincs akkora gond...jó lenne ezt saját szemmel látni...
A nagy farönkök masszívan feküdtek előttük, s át kellett mászni egyiken másikon. Hatalmas ágaik mintha csak kiáltottak volna az ég felé. Eléggé szörnyű és ijesztő látvány volt. Emili a harmadik nagy rönkön mászott át, de az egyik ágról nem tudott lejönni. Meglátva a tudós gondját az egyik fiatal tiszt, odasietett hozzá.
- Jöjjön - megfogta a kezét.
Emilia ugrott és lent is termett a földön.
- Kösz - felelte mosolyogva.
A katona bólintott. A többiek is követték a kis csapatot. Von vigyázva lépkedett, mert a sok esőtől a talaj igen csúszóssá vált. Hasonló volt egy jégkori pályához, de erre inkább a sárpálya név illett. Ruhája kicsit vizes lett, de majd megszárad. A laborra szegezte tekintetét. Sértetlennek látszódott. Elég érdekes dolognak vélte ezt, egy ekkora vihar után. Két méterre az ajtótól már ismerős hangokat hallott közeledni.
- Ez fantasztikus! Mindenki látta? - hallatszottak az örömtelien ittas szavai az egyik ismerős tudósnak.
Hát persze, ez nem más mind Dr. Rodney McKay, ki most a laborban nagy elégedettséggel igyekezett az ajtó irányába, nyomában Carson dokival.
- Hát, legalább nem lapítottak minket palacsintává... - jegyezte meg Carson kicsit megkönnyebbülten.
Az ajtó kinyílt. Rodney, ki annyira el volt keveredve valamivel, észre se vette a kis csapatot.
- Ez fantasztikus!!!!! Látod ezt Carson!?
- Igen, látom Rodney - válaszolt a doki, de nem annyira lelkesedett, miután szétnézett a tájon.
Emilia közelebb ért a két személyhez. Jelenleg értetlenül nézte a tőle balra szinte pattogó McKay-t.
- Mégis mi történt itt? - kérdezte a dokitól.
Carson szemében megkönnyebbült láng égett. Ez keveredett azzal, hogy  örül, hogy látja a Von-t és a katonákat, akik vele tartottak.
- Jött a vihar. Borzasztó volt. Mire hirtelen bekapcsolt egy pajzs, és szerencsénkre megvédett minket attól, hogy a fák a földbe döngöljenek minket a laborral együtt - felelte még egy kicsit izgatottan.
- Bemegyek, muszáj lefuttatnom egy energiaelemzést! - örvendezett még mindig nagy mosollyal a férfi, majd meglepődött mikor észrevette Emilit. - Dr. Von! - nyögte ki.
- Dr. McKay. - szólalt meg a tudós is kis mosollyal, látva a szinte gyerekként újjongó tudóst.
McKay körbepillantott, majd tudatosult benne, hogy a Von nincs egyedül. Nem nagyon törődve ezzel, már sietett is vissza a laborba, a többiket kint hagyva.
- Pajzs. Hmm..érdekes - vélekedett Emilia.
- Ha nem lett volna, nem tudom hol lennénk mi most... - hadarta még Carosn, miközben a lánnyal együtt elindult befelé.
Beérve az emberek felfigyeltek az érkezőkre. Emilia Carsonnal tartott, még a katonák beérve a labort vették szemügyre. Rodney már mióta beért nagy figyelemmel állt a reaktor mellett, s nézte a laptop képernyőjét.
-Azt mondtad, hogy minden rendben van - nézett Emilia a dokira.
-Velünk igen, engem már más nem érdekel - felelte már látszólag megnyugodva.
- Már aggódtam, hogy mi van veletek. A kinti rendetlenséget könnyebb lesz rendbe hozni - válaszolta a Emilia még látható aggodalommal.
- Mikor vettétek észre a vihart? - kérdezte a doki.
Megálltak az egyik asztal mellett.
- Már voltunk itt korábban is. Mielőtt a vihar elérte volna a kaput. Az ugrót kellő magasságba vittem ahhoz, hogy ne okozzon semmi gondot az idő. Gondoltam megvárjuk mire elmegy. Kis idő múlva életjeleket kerestünk. Megtaláltuk Nick hadnagyot. Nem volt választásom, lementem érte.
- Ilyen időben? A hadnagynak a reggeli csoporttal kellett volna visszamennie... - nézett csodálkozva a doki.
- Mégis kint volt. Ez most lényegtelen. Nem hagyhattam ott, így is elég súlyos sérüléseket szenvedett - informálta az esetről az orvost Von.
- Hol van most? - kérdezte a doki rémült tekintettel.
- Ahogy alábbhagyott a kapunál a vihar visszavittem a városba - ecsetelte tovább Emilia.
- Rendben - könnyebbült meg ismét a férfi.
- Ha vannak sebesültek, akkor visszaviszem őket is - jegyezte meg.
Hirtelen recsegés és zizegés hallatszott a rádióból.
- Itt Sheppard! Mi a helyzet odalenn?
- Hallak John! Itt Emlili! Rendben vagyunk, már, ami a labort és az ittlevőket illeti... - szólt bele a rádióba.
- Akkor nincs minden rendben - szólalt meg ismét John.
- Majd, ha ideértél, akkor meglátod - magyarázta Von, nem akart mindent most elmondani.
- Akkor az ugrót a labor előtt teszem le - mondta a férfi.
- Azt kétlem... - szólalt meg megint Emilia. - Tedd le a tisztáson és gyere ide - javasolta. 
- Ok. Sheppard vége - ezzel elcsendesedett a fülükön az adóvevő.
Egy pillantást vetett a dokira, majd a többiekre. Látva a vele érkezett csoportot, odament hozzájuk.
- Azt szeretném kérni, hogy azokat az ágakat, és fadarabokat, amiket elbírnak, takarítsák el az útból. Legyen egy járható ösvény a laborhoz. - kérte a lány a katonákat. - Sheppard alezeredes erre tart. 
- Rendben - jött a felelet, és elindultak kifelé.

***