John leszállt a tisztásra a másik ugró mellé.
- Na fiúk, indulás! - adta ki a parancsot.
A katonák kifelé igyekeztek, majd a rámpa bezárása után már úton is voltak a labor felé. Odaérve a sok kidőlt fához John megállt.
- Mégis mi a franc? Milyen hurrikán volt itt? - nézett a tájra, ami fogadta őket.
Elindult és átmászott valamennyi akadályokon. Mikor már a labor elé értek, az újoncok egy csoportja tiszteletteljesen várták a katonai főnöküket, kit már kiszúrtak pár perce.
- Ezredes! - tisztelegtek.
- Pihenj! Maguk a takarítóbrigád? - nézett a társaságra, kik szemmel láthatólag nemrég  kezdek a munkához.
- Igen uram. - felelték.
- Rendben fiúk, csak nyugodtan. - mosolyodott el a férfi.
A kis katonacsapat már nem állt meredve, hanem elkezdtek kis mosollyal az arcukon pakolászni. Sok munka várt még rájuk.
- Kettes osztag! - fordult a vele levő csapathoz - Maguk is segítsenek a többeknek! Én megnézem mi a helyzet odabent.
Sheppard beérve először gyors pillantásokkal körbenézett, majd megakadt a szeme a dolgozó McKay-en, ki már szemlátomást megint beleásta magát egy fontos ügybe. Látta, hogy valami igen fontos köti le a figyelmét. Tudta, hogy nem lenne most jó ötlet tőle tudakolni mi történt, mert jelen esetben a tudományos blablán és a „Hagyj békén most dolgozom!” szövegen kívül, sok mindent nem tudna meg tőle. Észrevéve a Dr. Von-t és Beckett dokit, tudta, ott majd kap egy kis átfogó magyarázatot.
- Sziasztok! Ki rakott ilyen szép rendet errefelé? - nézett viccesen a férfi.
- Nem volt az ennyire vicces Sheppard! - tiltakozott a doki.
- Egy elég heves vihar volt itt nemrégiben, és hagyott pár kidőlt fát. - ismertette a történteket az előtte levő kép láttán Von.
John sután Von szemébe nézett, s látta azt a vicces tekintetet, ami az övében is volt. A férfi tudta, most már komolyra kell vennie a témát.
- Min dolgozik Rodney?
- A pajzson. - felelte a doki.
- Milyen pajzson? - lepődött meg John, és Rodney felé nézett.
- Kiderült a vihar alatt, hogy a labornak van egy pajzsa. - nézet kezdődő tudós tekintettel Emilia.
- Nem is tudtam róla. Akkor szerencsétek, hogy volt. - tette hozzá John.
- Megkértem pár embert, hogy csináljanak egy kis rendet, hogy legalább el lehessen jutni ide. Remélem nem gond. Nemrég értünk ide.  - vázolta fel Von Sheppardra nézve a katonák munkáját.
- Nem, a velem tartó katonákat is kint hagytam, hogy segítsenek a már ittlevőknek. - nézett az ajtó felé John.
- Carson! Visszatérve a sebesültekre, nem kellene visszavinni őket? - hozta fel a dolgot Emilia.
- De, de... - a doki már indult is.
- Majd én visszaviszem őket. - vállalkozott John - Woolsey úgyis szeretne egy elsődleges jelentést a helyzetről. - felelte végül.
- Akkor én itt maradok és segítek amiben tudok. - nézett szét Emilia.
- Hányan vannak? - kérdezte ismét John.
- Öten. Két törés és három könnyebb zúzódás. - ismertette a doki.
- Wreitens! Küldjön be három embert, akik segítenek a sérültek elszállításában! - szólt Sheppard az embereinek.
A katonák kis idő múlva meg is érkeztek. A sérültek így végre elindultak az ugró felé. John még intett a többieknek, akik maradtak, majd kiment.
- Mit kellene segíteni? - nézett Carsonra Emilia.
- A katonák kint csinálják a rendet, esetleg csináljunk egy kis huzatot. Eléggé füstös itt a levegő. - a doki gondolkodott kicsit, Emilia is meglepődötten vette észre a füstöt.
- Rodney!!! - ordított Carson.
- Nyugi Carson, semmi nagy gond! - kiáltott vissza a tudós.
- Mégis mi a francot csinálsz?! Nem elég, hogy a vihar majdnem a fejünkre zúdította a labort, alig úsztuk meg, ...Te meg most itt felgyújtod?! - indult el felé mérges tekintettel a doki.
- Nem kell megijedni, nem akarom magunkra robbantani az épületet! - válaszolta dühösen McKay.
- Rodney! - szólította fel megint Beckett.
- Csak adódott egy kis gond az egyik földi panelen. Kiégett pár alkatrész, és pár kondi is megadta magát. - felelte Rodney még mindig dühös tekintettel.
- Rendben, csak tudni akartam mi ez a füst... - magyarázta a doki már nyugodtabban.
McKay most a laptopon tett vett.
- Segíthetek valamit? - nézett a tudósok főnökére Von.
- Behozhatná a pótalkatrészeket Dr. Von. - motyogta a férfi.
- Rendben. - az ajtó felé igyekezett, eközben eszébe jutott mit beszéltek remrég Carson-nal.
Elindult a doki felé, ki már az egyik konzol előtt állt és a kivetítőn az ablakok kinyitását kereste. Gondolta segít, így egy másik vezérlőhöz állt. Az elsődleges rendszereknél meg is találta az ablakok kinyitását jelentő funkciót, majd az ablakok kinyíltak. Carson is sikeresen kinyitotta a másik felén lévőket. Kintről friss, hideg levegő áramlott szét a laborban. Emilia nézett valamit, majd McKay felé fordult.
- Van egy kis gond a szellőzőrendszerrel. Meghibásodást jelez, mind az energiaellátásban, mind a mechanikai részen. - fejezte be az ismertetést.
- Később majd megnézem... - jött a suta felelet McKay irányából, ki még mindig a laptop képernyőjét bámulta.
Emilia elindult most már a szállítójármű felé. A sok láda közül azt kereste, amelyik az alkatrészeket rejtette. Meg is találta egy kis keresgélés után. Megfogta, majd elindult Rodney felé. Közben intett a Beckett dokinak, ki ez után végre visszatérhetett a saját elemzéseihez. Megérkezve a lány letette a ládát maga mellé. Leült a tudóstól fél méterre és nézte mit csinál.
Rodney vetett egy pillantást  a nézelődő lányra, eltávolíotta az áramkörből a sérült darabot és a lány elé rakta.
- Meg kéne javítani. - ezzel befejezte.
Nem nézett rá tovább, nem kezdett el magyarázni. Emilia halványan elmosolyodott, mivel ez egy elismerés is volt a részéről. Azért nem mondott többet, mert tudta, hogy meg fogaja csinálni.
A kezében fogva a panelt, először szemügyre vette azokat az alkatrészeket, amelyek látszólag kiégtek. Már az elején látta, hogy a panel, amit a kezében tart, nem gyári gyártás eredménye. A forrasztások kézi összerakásra adtak okot, s a panelen elhelyezkedő megannyi apró lyuk, s az elemek kissé rendezetlen szétszórtsága is ezt a megállapítást tükrözte. Bár ez inkább előny volt, mint hátrány. Gondolta ezt azért így rakta össze valaki, hogy ha valami gond adódna, akkor azt kézileg is orvosolni lehessen. Kinyitotta a ládát és elkezdett keresgélni. McKay félszemmel rajta tartotta a szemét, s látta, hogy elsődleges kérdésektől nem kell tartania. Rodney azt szerette az zöldfülű tudósban, hogy nem traktálja felesleges kérdésekkel. Ha kellene neki valami segítség, vagy kérdezne, akkor azt meghallgatja. Ezután tudja, hogy egy másik ilyen alkalomig nyugodtan dolgozhat. Hát így el is kezdődött a vihar utáni károk elhárítása.

***

John miután leszállt az ugróval elindult jelenteni Woolsey-ank. Nem kellett sokat mennie, mivel a felettese kíváncsi tekintettel igyekezett felé. Ahogy közeledett a férfi látta, hogy a kíváncsiságán át-át tör az a gondolat is, hogy mi történt a többiekkel.
- Ezredes! Mi történt? - tette fel a kérdést, miközben a sebesülteket kísérő orvosi személyzetre pillantott.
- A vihar hagyott maga után pár kidőlt fát, meg ilyesmi...
- Mi van a laborral? - vágott közbe kicsit ideges pillantással.
- Sértetlenül megúszta a pajzsnak köszönhetően. - felelte a férfi, miközben elindulnak lefelé a lépcsőn.
Woolsey hirtelen megtorpant, majd megfordulva Sheppardra szegezte a tekintetét.
- Milyen pajzs?
- A vihar alatt kiderült, hogy a labor rendelkezik egy pajzzsal. Így sikeresen átvészelték a vihart azok, kik nem voltak kint. - felelte, miután már leértek a vezérlőbe.
- A pajzsról eddig még nem kaptam semmilyen információt...Elég jól védett épült lehet ezek alapján a labor. - vélekedett.
- Engem is meglepett. Persze Rodney láthatólag nagyon boldog a történtek miatt. Mire odaértem, már nagy munkában volt. - fejezte be.
- Akkor a labor még áll. Ez jó hír. Az embereink jól vannak?
- A sebesülteket sikeresen ellátták. McKay most biztos mindent megtesz, hogy felfedezze mivel rendelkezik még a labor. Dr. Beckett tovább fogja folytatni a kutatásait. Dr. Von ottmaradt segíteni a technikai eszközök javításában és feltérképezésében. Emellett a kettes osztag és az újoncok, kiket Emilia vitt, egyaránt a takarítással vannak elfoglalva.
- Akkor, ahogy nézem nagyobb gond nélkül vészelték át a vihart. - következtetett  Woolsey és már nyugodtabb volt a pillantása.
- Mondhatjuk. - nézett szét Sheppard.
- Ma még visszamegy? - érdeklődött Richard.
- Nem tudom, lehet. - majd tekintete a kapura szegeződött, majd sután visszanézett - Caldwell ezredes itt van még?
- Ahogy tudom Hermiod már befejezte a hajtómű módosítását, de nem tudom mikor indulnak. Az ezredes azt mondta értesíteni fog. - válaszolta az irodája felé indulva.
- Rendben, lehet, hogy kellene még egy fuvar. - gondolkodott a férfi.
- Ha kell, szólok neki most. - vetette fel a lehetőséget.
- Nem, majd megkeresem. Teyla?
- Teyla és Ronon visszatértek segíteni a fa elhordásában. - felelte Woolsey.
John bólintott, majd elindult lefelé. Gondolta összeszed még pár embert, akik majd felválthatják a labornál dolgozókat, mikor újból váltásra lesz szükség.

***

- Akkor egy óra múlva itt vagyok. - jelentette ki az ezredes az ugró pilótafülkéjéből.
- Vettem. - jött a feleltet Woolsey, ki a vezérlőből nézte az ugrót.
Sheppard átment a csillagkapun s az egy energivillanással bezáródott.
- Itt a Daedalus! Készen állunk az indulásra. - jelentette ki Steven a rádión keresztül.
- Rendben Daedalus! Vettem. - felelte - Köszönöm a segítséget! - mondta befejezésül a város vezetője.
- Csak a dolgomat végzem. - válaszolt Caldwell.
A hajó kis idő múlva belépett a hipertérbe.
John a bolygón már ellenőrizte a katonák munkáját. Ezután Rodney-hoz ment megtudni, hogy mi új információkkal szolgál. A tudós szűkszavúsága arra adott okot, hogy vagy még nem sikerült mindent rendbe hoznia, vagy csak még nem akarja nyilvánosságra hozni, amit tud. Így hát hagyta tovább dolgozni. Beckett eléggé elfoglalt volt, így nem zavarta. Emilia kint segített a katonáknak a faágak elhordásában, de nem sok sikerrel, mert sokan nem hagyták, hogy dolgozzon. Főleg az újoncok akarták mindenáron beküldeni a laborba, vagy legrosszabb esetben is csak azt engedték meg, hogy nézze mit csinálnak. Emilia nem tudott sok mindent tenni, hát a labor előtt állt s nézelődött. A levegő még mindig friss volt, ami jót tett mindenkinek. A munka is gyorsabban ment.
- Sheppard! Hall engem?
- Hallom ezredes! - felelte John, majd az ajtó kitárult és kiment.
Észrevette Emiliat, s elindult felé.
- A rakományt felteleportáljuk, de mondja meg az embereinek, hogy menjenek távolabb. - hangzott Steven hangja a rádióban.
John a rádión most a katonákhoz szólt.
- Figyelem mindenkinek! Menjenek a rönköktől, az egész terepet hagyják szabadon! - majd körülnézett, hogy mindenki elkezdte-e végrehajtani a parancsot. Miután már mindenki eltávolodott, John ismét beleszólt a rádiójába.
- Készen állunk. - jelentette ki.
Pár másodperc múlva a sok vihar utáni maradvány már csak emlék volt. A Dadedalus újra jelentkezett.
- A rakomány a fedélzeten. Indulunk és lerakjuk. - ismertette Caldwell.
- Vettem. Sheppard vége. - jelentette ki John.
A katonák örültek, hogy nincs több munka. De tudták, ennyiből nem ússzák meg a dolgot.
-Mára ennyi emberek. Aki haza akar menni, az várakozzon az ugrónál. Aki maradna, az pedig csináljon amit akar, de kérem a lidércek figyelmét ne hívják fel. - mondta a csapatoknak, kik elnevették magukat.
- Hogy vagy? - nézett Emilire.
- Jól. - felelte Von, de nem volt túl meggyőző.
- Visszajössz a városba?
- Nem, azt hiszem maradok...- nézett rá, majd a labor előtti, most már megtisztított térre.
- Rendben, visszanézek még a laborba, azután indulok. Megígértem Woolsey-nak, hogy nem maradok sokáig.
Emilia elmosolyodott, John megfordult és bement. Von elindult most már a tisztás irányába, amit még az előbb összevisszaság borított.
- Ha valaki vissza akar jönni a városba, az igyekezzen, mert mindjárt indulunk! - jelentette ki a labor ajtajában John Sheppard.
McKay megfordult s szemével pásztázta a bennlevőket, de nem mondott semmit.

***

- Rodney! Hogy halad? - kérdezte Emilia a tudós felé igyekezve.
- Jól, jól....csak a... - valamit rettentően figyelt - Ok...Ok... - felnézett a Von-ra - Csak az energiaellátást kell még jobban szabályozni. Ha sikerül az optimális elosztás, lehet, hogy elég lesz egy reaktor is a pajzs és a rendszerek működtetéséhez.
- Az jó...segíthetek valamit? - kérdezte a lány miközben szétnézett a laborban.
- A létfenntartórendszer. - vetette fel az ötletet a férfi.
- Rendben. - jött a válasz és már a feladatra is koncentált.
Elindult ahhoz a konzolhoz, ami az elsődleges és a másodlagos rendszerekért volt felelős. Megállt, majd a létfenntartáshoz tartozó részt hozta a kivetítőre. A szöveget pásztázta. Gondolkodott kicsit. A jelzés nem csak egyszerű üzemzavart jelzett, lehet, hogy meg is sérült a vezérlőkristályok egyike. Még keresett egy két információt. A konzol előtt állva egyszer csak Rodney felé fordult.
- Dr. McKay! Volt mostanában energiatúllépés az elsődleges rendszerekben?
- Igen, volt, még a vihar előtt is előfordult pár. - mondta a tudós.
- Értem.
Vetett egy pillantást a kivetítőre, majd a mellette levő kézi számítógépet felvéve megint a férfi felé fordult.
- Merre van a létfenntartó rendszer panelja
- Az ajtótól pár méterre, az egyik konzol mögötti energiaelosztó panel mellett. - felelte sután.
A katonák már régóta bent beszélgettek a laborban. Körben ültek és így próbáltak valami nekik is tetsző témát találni, hogy ne legyen annyire unalmas az ittlétük. Von odaérve megszólalt.
- Ráérne valaki segíteni egy kicsit?
Az egyik újonc, akit már látásból ismert és itt maradt, felállt.
- Mondja, hogy mit tehetek önért Dr. Von. - állt tettre készen.
- Rendben, kövessen. - indult el az úti célja felé.
Megérkezve a helyre, elsuhintott a fal előtt, mire a falból előbukkant a panel, benne a sok fénylő kristállyal.
- Kérem fogja meg egy kicsit. - mondta Emilia a katonának, s a kezébe adta a számítógépet.
A katona figyelt, hisz még alig tudott ezt-azt az itteni dolgokról. Minden egyes új dolog elbűvölte, persze katonásan. Von már ki is szedett egy kristályt, ami láthatóan kiégett. Nézegette pár pillanatig, majd a zsebébe rakta. Még volt pár eléggé kiégettnek látszó darab is a többi között. A katona felé fordult és elvette tőle a számítógéphez csatlakoztatott krokodilkapcsokat és két kristályra csatolta azokat, majd a két ceruzaszerű szondát vette a kezébe.
- Kérem fordítsa meg a képernyőt. - mondta, s a katona tette, amit kellett.
Lassan vizsgálta a megmarad egységeket. Az egyik kristály nagy része kiégett, azt már az előbb eltávolította. A létfenntartó rendszernek így tehát lőttek. Most ki kellett találnia egy módot, hogy valahogy megoldja a problémát. A képernyő monitorán megnyugvással látta, hogy a többi sértetlen, még, ha nem is annak látszottak első pillantásra. Majdnem teljesen biztos volt abban, hogy nincs itt még egy ilyen kristály, ami neki kellene. Sóhajtott egyet. Kezéből most elengedte a két szondát, és a zsebéből előhúzta a kristályt. Újból tekintetével vizsgálgatta. Most nem lesz más lehetőség, mint átkötni a létfenntartást egy másik vezérlőkristályra. Látta, hogy a kezében tartott kristály nem teljesen égett ki. Beillesztette a helyére. A két krokodilt most leszedte. Az egyiket a kiégett kristály még jó részéhez illesztette, a másikat pedig még lent tartotta. Most egy olyan vezetéket kellene találnia, amire ráköthetné a másik végét, hogy az energia nagyobb része eljusson a létfenntartáshoz. A másik szempont pedig az volt, hogy úgy oldja meg, hogy a másik vezetéket ne terhelje túl. A számítógép képernyőjén figyelemmel kísérte a történéseket. A katona némán figyelte a tudós cselekvését. Még elég kis hányadát látta az ősi technológiának, s most megint betekintést kaphatott egy kis részébe. Emilia most nagyon örült, hogy már látott ehhez foghatót, s csinált is már ilyen dolgokat. Igaz, ott volt Rodney és Zelenka. Ők tanították meg ezekre a kapcsolásokra. A krokodilt végre sikerült a megfelelő áramkörre csatlakoztatnia. Várt egy pillanatig. Lekapcsolta a kezében tartott gépről a kábelt, a katonára nézett, s elmosolyodott.
- Kösz a segítséget! -  s kivette a kezéből a számítógépet.
Elindult a konzol felé. Ellenőrizte ott is azt, hogy mi történt az előbbi művelet nyomán. Látta, hogy a kristályt sikerült működésre bírnia. A rendszer már hetven százalékon működött. Ez jelenleg megfelelt. Ellépett a konzoltól, s a még mindig dolgozó McKay felé indult. A férfi nagy lelkesedéssel munkálkodott  egész nap, de már látszott rajta a fáradtság. Kint eközben már besötétedett. Már hűvösebb levegő áradt be az ablakokon. Miközben Rodney felé igyekezett, azon gondolkodott, hogy a laborban levő ablakokat miért lehetett kicsit nehézkesen kinyitni. Hát, ha számba vesszük, hogy amikor a labort létrehozták minden a legnagyobb rendben működött, és azóta tízezer év telt el. Hát észrevehető azért az idő hatása. A labor mégsem volt Atlantisz, amit ZPM-ek láttak el energiával. Mikor odaért a dolgozó férfihez, kizökkent az eddigi gondolataiból.
- Sikerült jobban működésre bírnom a létfenntartást. Emellett kellene egy új kristály, mert az egyik félig kiégett. De egy is munkával sikerült megcsinálnom.  - ismertette a munka eredményét Von.
- Rendben, holnap üzenek Zelenkának, hogy nézzen utána a kristálynak. - Emilire nézett - Itt maradtál?
- Igen. - válaszolta, s elmosolyodott.
- Már későre jár... - állapította meg Rodney - Lehet, hogy holnap kellene folytatni a munkát. - jelentette ki még gondolkodva.
McKay hirtelen felpattant. Sután körbenézett, majd az ajtó felé pillantott.
- Lámpaoltás emberek. - jelentette ki.
A katonák, akik most következtek az őrváltásban, felálltak s kimentek. Emi várt, majd Rodney az ablakokra nézett, majd bólintott a Emiliának. Elindult s becsukta őket. Mindenki lassan befejezte a munkáját. A katonák, kik ottmaradtak, kerítettek maguknak pár matracot s lecsatolták magukról a fegyvereket. Rodney is a saját matraca felé vette az irányt. Látta a Von-on, hogy hezitál kicsit.
- Aludhatsz Carson matracán. - jelentette ki.
Emilia leült s körbenézett. A fényeket Rodney lekapcsolta, így éjszakai módba került a labor. Halvány fénycsíkok világítottak csak. Von levette magáról az oldalfegyvert, majd a rádiót. Eközben Rodney is megérkezett a saját matracához. S ő is leült. Lassan mindenki nyugovóra tért a laborban.
- Jó éjt Dr. Mckay. - mondta halkan Von - Jó éjt katonák.
- Magának is Dr. Von. - hallatszott McKay már halkabb hangfoszlánya.
Emilia a hátán feküdt. Nézett felfelé. Néha körbenézett. Még nem tudott elaludni. A csendet horkolások halk zaja törte meg egyszer-kétszer. Emilia figyelt. Érdekes volt, nem hallotta az óceánt. Nem is tudta, hogy ennyire megszokta már Atlantiszt. Meg, ha itt az ajtón ki is megy valaki, találkozik a szárazfölddel. Néha hiányzott a puszta homok, hiszen Atlantiszt hatalmas óceán vette körül, így nem sok földet látott. Érezte, hogy lassan lecsukódnak a szemei. Pár perc múlva a laborban mindenki aludt. Csak a kinti őrök voltak ébren.

***

Látta a laborban alvó embereket, kik nyugodtan pihentek. A labor halvány körvonalit. Szemét megdörzsölte. Felült. Eközben megszédült kicsit. Újra kinyitotta a szemét. Észrevette, hogy feje már megint rettentően fájt. Ideges lett tőle. Érezte, hogy már nem tud visszaaludni. Lassan felállt. Újból körülnézett. Kint már virradt, de a sötétség még mindig dominánsabb volt a világosságnál. Felvette a matrac mellett levő kabátot és felhúzta. Miközben öltözött, kirázta a hideg, majd elöntötte a meleg. Még idegesebb lett. Túl szép volt a tegnapi pár óra fejfájás nélkül. Elindult kifelé. Miután kiért, az őrök csodálkozva néztek rá. Von tudta, hogy miért nézik így. Intett nekik, hogy az ugróhoz indul, vagyis csak a távkapcsolóval mutatta az irányt. A két katona nem szólt semmit. Emili a rádióját nem vitte, jelenleg ez volt az utolsó, amin gondolkodni tudott volna. Gyengének érzete magát, s félt attól, ami e mögött állhat. A hideg még mindig ki-kirázta a sétáló tudóst. Az égre nézett, ahol még egy-egy csillagfény tisztán kivehető volt. A levegő tiszta és friss volt a tegnapi esősnek köszönhetően. Megállt. Visszafordult. Visszaérni valahogy könnyebb volt. A két őr ismét szótlanul álltak. Miután bement, leült a matracra. Kis idő múlva hátradőlt. A végén siketült elaludnia.

***

A kapu aktiválódott. Ronon és Teyla érkeztek meg. Már elég sok ideje voltak a bolygón. A lakosok már egyedül is tudták volna végezni a dolgukat, de ők addig maradtak, ameddig tudtak segíteni. Teyla most elindult lefelé a lépcsőn. Jelentkezni akart Beckettnél. Ronon követte az általános vizsgálatra. A nap sugarai már az égen jártak.

***

Reggel Emilia kinyitotta szemét. Már sokan fent voltak, majdnem mindenki. Szétnézett. A laborban nem volt valami nagy rohanás. Fejét hátradöntötte a párnára. Kifújta a levegőt. Fáradtnak érezte magát. A feje fájt, de nem úgy, mind amikor felkelt hajnalban. Tudja, hogy fel kell már kelnie. Felült. A haját hátrafogta. Felhúzta a cipőjét. Megfordult s a rádióját kereste. Megtalálva felrakta a fülére. Dr. McKay már rég felkelt. A tudós már a tegnapi munkáját folytatta, nagyon belemerülve a dologba. Elindult felé. Megállt a tudós mellett. Rodney felnézett, s látszott, hogy örül, hogy Von áll ott, és nem valaki más. Megnyugodva nézett rá.
- Visszamegyek Atlantiszra. - hallatszott a tudós kicsit nyúzott hangja.
- Rendben. - egyezett bele Rodney.
- Magammal viszem azokat, akik el akarnak menni. Kell valami a városból? - szólalt meg ismét.
- Semmi, nekem nem kellene semmi... - válaszolta a tudós.
- Ok. - nyögte ki végül, feje megint elkezdett jobban fájni.
Elindult az ajtó felé, majd közel hozzá megállt. Látta a tudósokat dolgozni, így sejtette, hogy közülük nem jönne senki. Maradt a kis katonai csapat az ajtó közelében.
- Ha valaki szeretne visszamenni, jöjjön utánam. - kiment az ajtón.
Kint felnézett az égre, a nap már szépen sütött. A két katona, kik már felváltották az esti őrséget, most Von-t figyelték. Nemsokára felbukkant három újonc, akik elindultak felé. Emilia látva őket az ugró felé vette az irányt. Miközben sétáltak, Emilia csendben ment. Néha erre-arra nézett, de sokszor csak ment egyenesen. Mély levegőt vett,mert a kínzó fejfájás nem hagyott alább. A járműhöz érve bementek. Az egyik fiatalabb katona erőt vett magán és mielőtt Emilia elfoglalta volna a pilótaszéket megszólította:
- Dr. Von! Említette, hogy hazafelé vezethetek.
-Igen, üljön le. - felelte Von, majd a másodpilóta székében foglalt helyet.
Miután már mindenki leült, beindultak a hajtóművek és elkezdtek emelkedni. Emilia most örült, hogy nem neki kell vezetnie. A fejfájása kezdte minden erejét kimeríteni. A kapu felé közeledve tárcsáztak. Emiliának hirtelen nagyon megfájdult a feje. Muszáj volt a szemeit összeszorítania, megint az a szédülő érzés. Elkönyvelte, hogy ha nem hagy alább a fejfájása megőrül. Érezte, hogy lassan itt az idő, hogy lemenjen a gyengélkedőre. Próbált megnyugodni. Nem volt könnyű. Pár pillanattal később azt vette észre, hogy a kaputeremben vannak. Vetett egy suta pillantást a lépcsőre, de már emelkedtek. Amikor már a leszállópályán leálltak hajóművek és szabad volt az út a rámpán keresztül, Emili elindult. A válaszfalnál hirtelen megszédült, s megállt. A katonák felugrottak.
- Dr. Von! Jól van? - néztek rá s egymásra.
Erőt vett magán, s felnézett.
- Jól, csak azt hiszem rosszat ettem tegnap... - talált egy gyenge kifogást.
A katonák nem tudtak mit tenni. Elfogadták a gyenge kifogást, de érezték, hogy valami nincs rendben. Emilia elérve a vezérlőt, elindult lefelé. Meg sem állt a szobájáig, ahol mikor belépett, megállt. Szemei kicsit szúrtak, mintha sokáig nézett volna valami fényes pontba. Elment és megmosdott. Valamennyivel jobban érezte magát. Remélte minden renden lesz majd, de ez már eléggé penge élen táncoló gondolat volt. Nem volt semmi kedve semmihez, így lefeküdt az ágyára. Persze a sok gondolat nem hagyta nyugodni. Nehezen, de ki kellett most engednie mindent. Éreznie kellene egy kis megnyugvást. Mintha érezné, hogy a feje már nem hasogat annyira. Egyenletesen vette a levegőt. Már rossz ötletnek tartotta, hogy tegnap bevette azt a fájdalomcsillapítót. Lehet, hogy az rontott a dolgokon. Érezte, hogy nagyon ideges kezd lenni, és ez még rosszabbat fog tenni, ha nem vezeti le valahol. Felült. Felállt. Elindult az ajtó felé. Kiérve elindult Teyla szobája irányába. Odaérve elsuhintott az egyik kristály előtt. Várt. Egyszer csak kinyílt az ajtó és ott állt a nő, érdeklődő pillantással.
- Szia Emili. - köszönt mosolyogva a nő.
- Teyla! - köszönt - Zavarok? - kérdezte kissé feszülten.
- Nem, gyere be. - mondta, és már indult is befelé.
- Csak szerettem volna kérdezni... - Teyla hátrafordult -..., hogy lehetne-e megtartani egy edzést.
- Hát, annak most nincs akadálya, ráérek, épp jókor jöttél. - válaszolta a nő, aminek Emilia nagyon megörült.
Teyla felvett egy törülközőt az egyik székről, majd kiment. Elindultak az edzőteremnek kinevezett hely felé. Emilia még azon aggódott, hogy miért fáj a feje ennyire. A nőnek ki mellette ment, feltűnt a fiatal tudós hallgatagsága.
- Miért most gondoltál edzeni? - kérdezte, és remélte a feleletet is megkapja, miért rossz kedvű.
- Nincs ma valami jó napom és szeretném a feszültségemet valahol levezetni... - felelte őszintén.
- Értem, ez jó módja annak.
- Ezt én is remélem... - mondta nagyon remélve, hogy ez így lesz.
Beérve a helyiségbe Teyla letette a törülközőt. Emilia levetette a felső kabátot és a hosszú ujjú pólóját felgyűrte. A papír zsebkendőt kivette a hátsó zsebéből. Letette a kabátra. Teyla átnyújtotta a két botot. Elvette, majd a terem közepére mentek. Telya kezdte az edzést, szokásához híven kicsit lazábban. Emilia jól fejlődött, de a maga megvallása szerint előbb fogja az elméjével leverni az ellenséget, mint, hogy Teylát valaha is megközelítse a harcban. Azért az önvédelmi edzések jó szolgálatot tettek, sok szempontból is. Kellett egy kis kikapcsolódás, néha egy kis fájdalmas kikapcsolódás. Emilia megpróbált hárítani. Jelenleg minden erejét beleadta, csak legyőzze a fejében dobogó és szorító lüktetést. Teyla észrevette, hogy valahogy erősebbeket vágott vissza. Néha meglepődött, de közben látta Von-on, mintha szenvedne. Nem szólt semmit. Emilia következett. Elindult a támadás, mit a vele edző személy simán hárított. Tudta, hogy így lesz, de most csak az számított, hogy a feszültségét le tudja vezetni. Teyla vágott balról, Emilia fordult, majd oldalsó, vágás, pörgés, csuszás...
Fél óra se telt el, mikor Emilia az egyik fordulásnál megcsúszott s így nem tudta a megmaradt erejéből hárítani a támadást. Hátára esve a nyakától húsz centire sikerült leállítania a sújtó csapást. Teyla nem számított arra, hogy a Von-t a padlón találja. Mikor az ütés már megtörtént, Emilia szemeiben először a rémületet fedezte fel. Ennek helyét gyorsan felváltotta a még mindig szorongó, de már megkönnyebbült pillantás.
- Jól vagy? - nyújotta a kezét Emiliának.
- Jól, csak megcsúsztam... - válaszolta, miközben felállt. A kezeit kicsit megdörzsölte, majd a karját is átmasszírozta.
- Biztos, hogy nem találtalak el nagyon? - kérdezte Telya kicsit ideges pillantást vetve rá.
- Nem, nem...azt hiszem mára ennyi elég is lesz. - válaszolta Von.
- Rendben. - felelte már nyugodtabban Teyla.
Emilia elvette a dolgait, majd elindult kifelé. Teyla utána.
- Biztos, hogy minden rendben van? - kérdezte újból.
- Igen, már jobban vagyok. - válaszolta Emilia.
Tényleg jobban volt kicsit, a feje már nem hasogatott annyira. Bólintott Teylának, hogy visszamegy. A nő viszonozta, majd elindult. A távolban Rononnal találkozott össze a pillantása, ki intett neki, hogy jön-e vele egy közelharcedzésre, ha már úgy is itt van. Teyla visszafordult. Emilia futva érkezett meg a szobájához. Beérve a helyégbe elvett egy váltás ruhát és elment megmosakodni. Fáradtsága most jó orvoslás lett a fejfájásra. Jót tett neki ez a kis mozgás, de tudta, hogy ezzel még nincs vége ennek a valaminek. Ha csak nem megy le a gyengélkedőre és kér Kellertől, vagy Carsontól valamit. De, csak úgy nem fog kisétálni egy fájdalomcsillapítóval. A dokikat ismerve egy tüzetes vizsgáltat alá vetnék, ez biztos. Egy pillantást vetett a városra, majd bement az ágyához. Lefeküdt. A takarót magára húzta. Kellemesebb volt így. Becsukta a szemét és megpróbált pihenni.
***