A városban gyorsan múlt az idő. Emilia a nagy ablak előtt állt. Feje fájt, nem tagadhatta. Norin naplójának bejegyzéseit már nem tudta tovább olvasni. Gondolta a mai edzést követően sikerül majd a fejfájást csillapítani, hát ez nem jött össze. Aludni se volt kedve. Hisz mást se tudott csinálni, ha aludt, mind, hogy még nagyobb fejfájással ébredjen utána. Kint most szép este köszöntött be. A nap újra a horizont alá merült, az éjszakát a csillagok tánca nyitotta meg, mint általában. Nehéz sóhajjal állt ott. Már érezte, hogy ha ez így megy tovább, el fog menni a gyengélkedőre. Ezt már nem lehet kibírni. Ha két nap alatt nem fog javulni, el fog menni, és véget vet ennek az ismeretlen, mégis ismerős szenvedésnek. Hátrafordult. Mély lélegzetet vett. Elindult az álmában látott hely felé. Odaérve bent sötétség fogadta. Nem is bánkódott emiatt. Itt kicsit hidegebb is volt, mint a város többi részén, ahol járt. Elindult s sétálgatott a folyosón. A nagy üvegablakokon végigkísérte, hogy adja át a nap az éjszakának a jogot, a törvény szerit. Bárcsak ne fájt volna a feje. Mennyire jobb lenne most minden. Kis félelmet érzett. Gondolkodott, hogy mi lenne, ha most elmenne a gyengélkedőre és kérne fejfájás-csillapítót. Carson nincs itt, vagyis megúszhatná a vizsgálatot, csak Jennifer-t kellene elkerünie. Elindult. Útközben végig azon gondolkodott, hogy ez most jó ötlet-e. Ahogy igyekezett, egyszer csak hirtelen megtorpant. Lassított léptein és két személyre szegezte tekintetét. Beckett és egy orvostársa sétáltak a másik folyosón.
- Ez most nem fog menni... - jegyezte meg és megállt.
Emilia nem tudhatta, hogy a doki már egy ideje újra a városban van, de azt sem, hogy hamarosan távozni fog. Visszaindult. Újra beérve a terembe, elindult a takaró és a párna irányába. Szétszedte a takarót, majd lefeküdt, a párnát a feje alá tette.

***

Rodney sikeresen megoldotta a kristály problémáját, most az utolsó tennivalókon munkálkodott. Remélte sikerül elég energiával ellátnia a labort, hogy az végre jól és stabilan működhessen. Sheppard visszajött a felderítésről, majd Rodney felé indult.
- A szép kis lyukat sikerült körberepülni, semmi lényegeset nem láttam. Ha majd lesz időd, és a városban jársz, szólj a geológus barátaidnak, hogy nézzék meg. Ők ehhez jobban értenek. - fejezte be John.
- Rendben, majd szólok. - jött McKay válasza.
John körbenézett a laborban.
- Kezd otthonosabb lenni a környezet nem? - nézett vissza Rodney-ra.
- Aha, szerintem is. - mondta sután.
A katonák, kik pár méterre voltak, épp kártyáztak. John megfogta Rodney vállát.
- Jó munkát! - mondta, majd elindult feléjük.
Odaérve rájuk nézett.
- Hello fiúk! Beszállhatok?
- Persze Uram! - felelték.
John leült s lassan belemerültek a játékba.

***

Kinézett az ablakon, ahol a támadás megállás nélkül folyt…Ugrók indultak, s érkeztek…A labor…Ösvény…
Emilia felébredt. Kinyitotta szemét. Megrezzent. Kint szépen sütött a nap. A feje még mindig fájt, állapította meg egy sóhajtás után. Ettől elment a kedve. Megcsóválta a fejét, felállt, és összepakolta a holmikat. Kezébe véve elindult vissza a lépcsők irányába. Azután a hátizsákba bepakolta a kezében levő dolgokat. Elindult vissza a szobájába. Ott semmi változást nem érzett a fejfájását illetően. Ugyanúgy fájt, mint amikor felébredt. A laptopot az asztalra tette. Elindult a folyosón, még nem is tudta, hogy mit fog csinálni. A kaputerembe érve felment a lépcsőn és kiment az erkélyre. Elérve a peremet rátámaszkodott. Nézte a hullámzó óceánt és mély levegőt vett. A fejfájás nagyon kicsit enyhült. Kint állva a kapu hangjára lett figyelmes. Elindult. Miután az ajtó kinyílt előtte, bement. Woolsey, Ronon és Teyla érkeztek vissza. Mind örültek. Emilia intett nekik, kik viszonozták, s Woolsey irodája felé vették az útjukat. Von visszaindult. Lassan sétált a folyosón. Egyszer csak Teyla tűnt fel.
- Szia Emilia!
- Szia! - mosolyodott el, ám ez csak erőltetett volt.
- Hogy vagy?
- Jól, jól… - mondta, de Teyla nem nagyon lett ettől meggyőzve.
- Valami nincs rendben, igaz?
Emilia gondolkodott, hogy milyen kifogást találjon. Ami most elég lesz arra, hogy a nő a végére meg ne tudja, hogy valami nagyon nincs rendben vele.
- Még mindig nem tudom a választ sok kérdésre a labor ügyében. - válaszolt Emilia.
- Norin? - nézett rá Teyla.
- Igen, ő is aggaszt még. - felelte gondterhelten.
- Eléggé nagy hatással van rád... - nézett aggódva Teyla Emilire.
- Az is aggaszt, hogy nem találtam még semmi kézen foghatót, amiből kiderülne, hogy a szer miből áll. Semmi az összetevőkről, vagy arról, hogy hogy készült.
- Nem ártana lazítanod Emilia. - felelte aggódva a nő.
- Tudom, csak nem megy… - sóhajtott.
- Ha akarod később tarthatunk még egy edzést. 
- Az jó lenne… - felelte kicsit mosolyogva - Hogy állnak a tárgyalások?
- Jól, nagyon jól. Most lesz majd a döntés meghozva pár nap múlva. Addig várunk. Azt mondták térjünk vissza három nap múlva. - mesélte boldogan Teyla.
- Az jó. 
- Akkor délután keress meg, a városban leszek. 
- Rendben. 
Teyla lefordult a folyosón. Emilia elment megnézni, hogy halad Zelenka és a csapata. A transzporterből kiszállva elindult a hely felé. Érdekes módon most ez a rész ismertebbnek tűnt neki mint eddig. Még furcsállta is. Ezeknek a gondolatoknak gyorsan véget vetett a hasító fájdalom. Beérve meglátta Zelenkát. A férfi örült, hogy látja a tudóst.
- Szia Emili!
- Üdv! Mi a helyzet a hajóval?
- Hát, haladunk. Megpróbáljuk a legfontosabb adatokat egybegyűjteni, egy átfogó képet szeretnénk alkotni a hajóról. Bárcsak lenne valamikor annyi energiaforrásunk, és annyi nyersanyagunk, amiből meg tudnák építeni… - nézett reménykedve az előtte levő hajó tervrajzaira a férfi. 

*** 

John miután felkelt, kiment a labor elé. Nézte a nagy épületet. Gondolataiba merülve talált rá Beckett.
- John! - szólította meg.
- Hello doki!
- Ahogy látom elgondolkodtál kicsit fiam…
- Igen. Néztem a labort, hogy hogy lehetne biztosítani, hogy senki ne vegye észre, hogy itt van.
- Szép gondolat, de nem nehéz ez egy kicsit? A labor elég nagy. - felelte Carson is mérlegelve - Meg mióta kivágtátok a fákat...
- Igen. - sóhajtott Sheppard - Ki kellene találni valamit…
- Ezt a helyet a lehető legnagyobb titokban kell tartani. - mondta Beckett.
- Ez egy nagyon jó hely arra, hogy egy bázist létesítsünk itt. A gond azzal van, hogy a bázisok helye valahogy mindig kiszivárog..., azután jönnek a lidércek, vagy valamelyik másik ellenség, és vége lesz az egésznek…
- Hát igen, de ezt jó lenne most valahogy kijátszani... - felelte egyetértően Carson is.
- Egyetértek. - nézett szét a labor előtti téren, majd vissza a dokira - Az a vihar, ami volt, szerinted elég gyakran szokott lenni errefelé? - nézett kérdőn Sheppard.
- Nem tudom, de ez az egy igazán kezd aggasztani. Nincs kedvem még egy ilyen ítéletidőt átélni. - felelte a doki, magában felelevenítve pár emléket a múltkori vihar tombolásából.
- Arra gondoltam, hogy a szert lehetne a bolygóra hozni és valahol elrejteni. - mondta gondolkodva John. 
- Itt? - nézett rá a doki.
- Miért? Nem jó ötlet?
- Még nem tudom... - nézett rá töprengve Carson s várta, hogy kifejtse gondolatmenetét. 
- Gondoltam arra a nagy lyukra itt kicsit távolabb, amit még a geológusoknak meg kellene nézniük. Oda lehetne csinálni egy bunkert. Az üvegeket oda lehetne rakni valami pajzzsal együtt, ami segítene abban, hogy a szer még véletlenül se kerüljön a levegőbe. - gondolkodott tovább Sheppard.
- Mikor visszamegyünk a városba kikérjük Mr. Woolsey véleményét az egészről. - értett egyet Beckett.
- Később visszamegyünk. Most gyerünk vissza dolgozni! - mondta John és elindultak a bejárat felé.

***

Az ajtó kinyílt. Von bement. Senki se volt bent, hisz mindenki a másik laborban dolgozott a bolygón. Körülnézett. Elindult az egyik konzol felé. Beindította, a kivetítőn megjelenő szövegben olvasgatott. Keresgélt. Néha nagy lélegzetet vett, mert a feje rettentően fájt. Valahogy nem akart abbamaradni, és az enyhülését sem érezte. Idegesen kapkodott.
- Mégis miért nincs sehol semmi... - nézett kilátástalanul szét.
Elindult a másik részbe. Nézett erre-arra. Úgy érezte neki tudnia kellene, hogy ez miért van itt és, hogy miért történt minden, úgy, ahogy történt. De miért?
Elindult kifelé, egy óra felé járt már az idő. Teyla keresésére indult. A hálókörleteknél meg is találta.
- Teyla!
- Emilia!
- Ráérne most?
- Persze. - a nő tudta, hogy mire gondolt a Von.    
Teyla elindult Emilivel az edzőterem felé. A nő mára egy új gyakorlatot akart megtanítani, de úgy gondolta, hogy el bírnák kezdeni tanulni a késsel való harcot is. Emilia erről semmit sem tudva ment a nő mellett. Beérve Emilia leült a párkány szélére. Teyla keresett valamit. Emilia nem nagyon figyelte mint csinál.
- Emili! - szólította meg.
- Tessék? - nézett rá.
- Ma valami mást fogok neked tanítani. - felelte a nő.
Von kíváncsi volt, mi lesz az, de a fejfájása jobbára elnyomta kíváncsiságát. Teyla elővett két kést. Az egyiket az ülő kezébe adta.
- Ezzel fogunk ma harcolni? - nézett kicsit kilátástalanul rá.
- Igen. Tanuljuk az alapokat.
- Hát jó… - egyezett bele és felállt.
- Nem olyan nehéz. Hasonló ahhoz, mikor botokkal harcolsz. A különbség, hogy a kést tartod most a kezedben. A botot bárhol megfoghattad, a késnél vigyáznod kell. - magyarázta a nő.
Az elmélet után jött a gyakorlat. Teyla először lassan mutatott pár ütést. Emilia próbálta utánozni. Teyla látta, hogy nem is megy ez rosszul, de mintha Emilia kicsit idegesebb lenne a szokottnál. Gondolta, lehet a kés miatt. Kérdezte tőle, hogy jól van-e. Emilia mindig mondta, hogy semmi gond, csak folytassák. Teyla és Emilia lerakta a kést. A nő mutatott neki egy támadást, ezt kell majd megismételniük késsel. Eddig jól ment. Von megint elég erőseket vágott vissza, aminek Teyla örült. Hiszen azt hitte, hogy ösztönösen csinálja, de Von-t a fájdalom vezette odáig. Felvették a késeket. Az előbbi gyakorlat szépen ment. Telya örült, hogy a tanítványának ez elég jól megy. Próbáltak még egy támadást. Teyla indította. Emilia sikeresen hárított. Léptek hátra, előre, ahogy érezték. Emilia fejfájása nem akart elmúlni. Érezte, hogy egyre jobban veszíteni a koncentrálóképességét. Teyla támadt, ő hirtelen megcsúszott. Emilia a padlón találta magát megint, de most nem úszta meg sértetlenül. Mire a két személy felocsúdott abból, hogy mi is történt, már kicsit késő volt. Teyla hallotta, ahogy Emilia kezéből kiesik a kés. Von a bal karjához kapott. Az alkarján egy nagy vágás húzódott.
- Emilia! - kiáltott fel a nő.
Teyla riadt volt, mikor meglátta Emilit a földön. A kést elengedte a kezéből, s a párkányon levő törölközőkért rohant. Visszaérve a háta mögé guggolt. A törölközőt a karjára tekerte.
- Jól vagy?...Ezt szorítsd a karodra... - nézett rá még mindig riadt pillantások közepette.
- Megcsúsztam… - felelte zavartan Emilia.
- Én nem akartam… - mondta Teyla s nagyon bántotta a dolog, ami történt.
-Nem Te vagy az oka, én csúsztam meg. - mentegette a nő a helyzetet.
- Gyere... - segítette fel Teyla -... a gyengélkedőre megyünk. Az Emiliát ért hirtelen sokk miatt a fejfájása kicsit enyhült. Szorította a kezén levő anyagot. Teyla még mindig idegesen nézett rá, s sietett. Beérve a gyengélkedőre az első ágyra leültette. Az egyik doktor már felfigyelt az érkezésükre. Látta a nő arcán a riadtságot, és a Von-on a fájdalmat. Odasietett hozzájuk. 
- Mi történt? - kérdezte, majd Emilia kezéről levette az ideiglenes kötést.
- Harcolni tanítottam, mire hirtelen elesett és a kés megvágta. - felelte Teyla s az ülő Von-t és a doktort nézte idegesen. 
A doki kötszerért indult, hozott még fertőtlenítőt is. Intett a Emiliának, hogy feküdjön föl az ágyra. Még mindig kicsit sokkos állapotban volt. Nem tudta eldönteni melyik fájdalmat érzi jobban. A fejében lévő lüktetést, vagy a karjából eredő szúrást. Telya elindult az ajtó felé.
Woolsey épp kiadta a feladatot, hogy az egyik nagy növényt vigyék fel Emilia szobájába. Hirtelen megszólalt a rádiója.
- Mr. Woolsey! Itt Teyla. Azonnal jöjjön le a gyengélkedőbe. Dr. Von megsebesült, és azt hiszem én tehetek róla. - mondta kétségbeesett hangon. 
A város vezetője ijedt tekintettel nézett az irányító részleg felé. Intett a katonáknak, hogy hajtsák végre az utasítást. Gyorsan lerakta a kezében levő papírlapokat és sietve indult el. 
- Mindjárt ott vagyok! Nyugodjon meg Teyla! - próbálta nyugtatni őt.
Idegesen indult el a legközelebbi lépcső felé. Chuck észrevette a férfi zavartságát.
- Mi történt Uram? - nézett rá kérdőn.
- Még nem tudom pontosan, Dr. Von megsebesült. - rohant le a lépcsőn.
Beérve a gyengélkedőre először a nyugtalan Teylát pillantotta meg.
- Mégis mi történt? - nézett rá.
- Épp tanultunk edzeni, mikor Emilia hirtelen elesett. A kezemben levő kés pedig megvágta a kezét. - mondta a nő, akin látszott, hogy nagyon bántják a történtek.
A most érkezett férfi kissé idegesebb tekintettel a doki felé indult. Teyla követte. Emilia az ágyon feküdt, bekötözött kézzel. Épp egy fájdalomcsillapítót itattak meg vele.
- Hogy van doktor? - kérdezte.
- Kapott egy elég nagy vágást az alkarján. Kell neki jó pár nap mire rendbe jön. Adtam neki fájdalomcsillapítót. A sokkon kívül más komoly baja nincs. - felelte, majd elindult.
- Rendben. Köszönöm. - mondta Woolsey.
Teyla bűntudattól sugárzó arccal állt ott Richard mellett. Emilia most már józanabbul érezte magát, mint eddig. A fejfájása elhanyagolható volt most. A kezében még kicsit érezte a szúrást.
- Nem Te tehetsz róla Teyla. - próbálta nyugtatni a nőt, de nem sok sikerrel.

***

Aktiválódott a kapu. Sheppard azonosítója után leengedték a pajzsot. John és Carson átértek a városba, majd egy lobbanással szétfoszlott az eseményhorizont. Carson kicsit kifulladva lassított léptein. Sheppard nem akarta visszahozni az ugrót, így gyalogoltak a kapuig. Elindultak a nagy lépcső felé. A lépcső előtt kémlelték Woolsey irodáját, hogy a főnök bent van-e. Vele akartak beszélni a szer elszállításáról a bolygóra. Nem látták bent, így John felszólt Chucknak.
- Chuck! Nem látta Mr. Woolsey-t?
- A gyengélkedőben van Uram, Dr. Von megsebesült.
A két férfi egymásra meredt, majd futva indultak el a gyengélkedő felé. Carson hirtelen el is felejtette, hogy mennyit gyalogolt az előbb. Beérve a doki meglátta Woolsey-t és Teylát aggódva állnni, azonnal feléjük indult. Az ágy közelébe érve aggodalmas pillantások közepette mondta:
- Szívem! Mégis mi történt? - nézett Emilire.
John is odasietett, és kíváncsi, de még riadt tekintettel nézett a fekvő Emilire.
- Semmi komoly, csak elestem edzés közben és megvágtam a kezem. - felelte.
Carson az orvosi papírt nézte, mely az ágy melletti szekrényen volt.
- De mégis, hogy történt? - nézett Sheppard.
- Én tehetek róla, én vagyok a hibás… - kezdte Teyla bűnbánó arccal.
- Nem Te tehetsz róla Teyla! - mondta Emilia, majd nagyot sújtott belé a fejfájása.
Emilia behunyta szemét egy kicsit. Kinyitva vett egy nagyobb levegőt.
- Jól vagy? - nézett rá gyanakvóan Carson.
- Igen, igen… - felelte bólintva -...kicsit kimerültem.
- Rendben. Most itt maradsz a gyengélkedőn. - mondta Beckett ellentmondást nem tűrő tekintettel.
A doki elindult s intett a többieknek, hogy kövessék. A jelenlévők követték is. Kiérve a folyosóra Carson megállt.
- Emilinek nem súlyos a sérülése, de most jobb, ha hagyjuk pihenni. Elég kimerültnek látszik. Láttam kapott fájdalomcsillapítót, vagyis minden rendben lesz.
- Rendben Dr. Beckett, köszönjük az információt. - nézett rá Woolsey és elindult a többiekkel.
Teyla búsan ment utánuk. John mellé szegődött és komolyan megszólalat.
- Hogy vagy?
- Hiába mondja Emilia, hogy az ő hibája volt. Akkor is úgy érzem, hogy én tehetek róla. - nézett vissza rá vádolva még mindig magát a nemrég történtek miatt. 
- Az a fő, hogy rendbe fog jönni! - nyugtatta John és sétáltak tovább.
Carson visszaérve odament Emilihez.
- Most pihensz. Ha minden rendben lesz, később visszamehetsz a szobádba.
- Rendben. - egyezett bele.
Emilia megpróbált pihenni, még akkor is, ha a feje még mindig fájt. A szúrást néha vette csak észre a karjában. Fél óra múlva elnyomta az álom. A fájdalomcsillapítónak köszönve sikerült egy kicsit pihennie, mert a fejfájását is enyhítette valamennyire. 
Este volt, mikor Emilia felébredt. Körülnézett. Megakadt a szeme Carsonon, ki arra sürgött-forgott.
- Carson! - szólította meg.
Beckett közelebb ment hozzá, s az ágy mellett megállt.
- Hogy vagy? - nézett rá mosolyogva.
- Jól…kérdezni akartam, hogy nem-e birok visszamenni a szobámba? - nézett rá.
- Bírsz, de a kezedet ne erőltesd! - szólt rá a doki.
- Rendben. - mosolyodott el egy kicsit.
Felkelt és bólintott a dokinak, hogy indul. Kiérve a folyosóra kicsit furcsán érezte magát. A kezét magához húzta, majd elindult a szobája felé. Az úton végig valami fura érzés uralkodott rajta. Fejfájása erősödött. Ezt még tetézte a fájdalom a karjában. Kezdett idegessé válni. Beérve a szobába meglepetésére ott állt a nagy szobanövény, amit kért. Ennek megörült. Most még az ajtó közelében állt. Gondolta elmegy most és megköszöni Mr. Woolsey-nak, mielőtt lefeküdne pihenni újból. Kilépett az ajtón. Hirtelen megszédült kicsit.
- Lehet, hogy jobb lett volna lepihenni... - mondta, de elindult.
Emilia azt gondolta, hogy a gyógyszer hatása lehet ez a rosszullét. Remélte elmúlik majd. A kaputerembe érve zavarodottság vette át rajta az uralmat. Nem is tudta, mit is érez. Woolsey irodája felé igyekezett. Az irányítórészlegen fura pillantások meredtek rá. Beérve Woolsey irodájába, megállt az asztal előtt.
- Dr. Von! - köszöntötte - Hogy érzi magát? Dr. Beckett máris elengedte? 
- Jobban... - felelte, de nem így érzett.
- Azért jöttem, hogy megköszönjem a szobanövényt. - felelte.
- Semmiség, remélem megfelel. - mondta mosolyogva, de a mosoly lassan eltűnt az arcáról - Biztos, hogy jól érzi magát?
- Igen, igen, de megyek is vissza pihenni. - felelte és elindult az ajtó felé.
Woolsey bólintott, majd tekintette a laptop képernyőjére szegeződött. Emilia átkelve a kis hídszerűségen, ami az irányító részleghez vezetett, a feje rettentően megfájdult. A szemei könnybe lábadtak. Lassított léptein. Hirtelen eltűnni látszottak a színek és összeesett. Az ott levő személyzet ijedten ugrott fel Richarddal együtt az irodában. Woolsey a rádiójához kapott.
- Dr. Beckett! Azonnal jöjjön az irányítórészlegre! Dr. Von összeesett! - mondta, s már rohant is kifelé az irodájából, hogy segítsen, amiben tud.
- Azonnal ott leszek! - felelte a doki, s intett  pár ott levő társának, hogy kövessék.
Chuck Emilia pulzusát ellenőrizte.
- Elég gyors. - felelte aggódó pillantást vetve a nőre.
- Mégis mitől eshetett össze? - nézett ijedten és idegesen Von-ra, és a jelenlévőkre Woolsey.
John és Teyla épp a gyengélkedő felé igyekeztek, mikor a rohanó Beckett-be ütköztek.
- Emili most esett össze az irányítórészlegen! - mondta rohanva s mögötte még pár orvossal.
- Mi? - nézett érthetetlenül rá John. A következő pillanatban Teyla mellett már rohant is a doki után. 
Beérve a lépcsőn felfutottak. Woolsey kétségbeesett arcát és Chuck ideges pillantását látták meg, akik teret engedtek az orvosoknak. Emilihez érve Carson letérdelt.
- Mégis mi történt? - kérdezte.
- Egyszerűen csak összeesett. - válaszolta Woolsey.
- Gyors a szívverése doki. - mondta Chuck.
Carson is észrevette, hogy tényleg igaza van a mellette álló férfinek. Intett, hogy hozzák oda a hordágyat. Emiliát ráfektették. Elindultak a gyengélkedő felé. Carson sietett elől, a többiek hátul. Mindenkin az idegesség jelei tükröződtek. Carson az egyik elkülönítőbe vitette a tudóst. 
- Most hagyjatok magunkra! - mondta a többiknek.
Woolsey idegesen bólintott Sheppardnak és Teylanak, s elindultak kifelé. Leültek a legelső fotelekre, amiket megláttak a gyengélkedőn. Csendben néztek egymásra. John le-föl járkált inkább, nem bírt ülni. Teyla rettentően riadt volt a tudattól, hogy lehet ő tehet az egészről. Múltak a percek, egyszer csak Carson érkezett meg. Mindenki rászegezte a tekintetét, de nem tudtak semmi jót leolvasni az arcáról.
- Mégis mi történt? - kérdezte Sheppard a doki elé sietve.
- Azt még nem tudom, hogy mi okozta az ájulást, de az biztos, hogy a szívverése még mindig gyors. Nagy fájdalmai is lehetnek, de nem tudom, hogy ezt okozhatja-e az, ami ma történt.
- Szerinted nem a sérülés áll e mögött?
- Nem biztos, de még várom a laboreredményeket. - felelte a doki - Adtam neki nyugtatókat.
- Bemehetnünk hozzá?
- Nem, még nem…Addig, amíg nem tudjuk mi okozza ezt, azt javaslom maradjatok itt.
- Szerinted valamilyen járvány lehet? Elkaphatott valamit? - nézett rá John.
- Nem tudom. A látogatással így még várnotok kell. - mondta a doki és elindult vissza.
Woolsey bólintott Sheppardnak és Teylának, és elindult vissza az irodájába.