***

Hirtelen nagy fényesség támadt. A labort látta. Atlantiszon volt, mindenki dolgozott. Ismeretlen személyek vették körül. Körülnézett. Ha jól vette ki azt amit lát, akkor ezek mind Ősök. Megpróbált összpontosítani arra, amit csinálnak. Pakolnak, vette észre. Elindult az egyik konzol felé. Mikor odaért a dokumentumok között keresgélt. Mindent egy kristályra vett át, és aztán kitörölt… 
Emilia hirtelen megmozdult az ágyon, Carson odanézett. A betege még eszméletlen volt. A szívverése még mindig gyors volt, de már sikerült valamennyire kontrollálni. A dokihoz az egyik labortársa jött be. Átadta neki az eredményeket és elment. Carson szemügyre vette őket. Kis mosoly íródott az arcára. Felállt, és odament az ágyhoz. Megfogta Emilia kezét.
- Emili…Mégis mi történik veled? - kérdezte bús tekintettel.
Elindult kifelé. Meglepődött, mikor a többieket még mindig ott találta, ahol múltkor beszélgettek.
- Van már valami fejlemény? - kérdezte Sheppard.
- Igen. Vagyis van egy jó, és egy rossz hírem… - majd elhallgatott.
- Mondd már Carson! - türelmetlenkedett John.
- A jó hír az, hogy Emilinél semmi betegséget nem fedeztünk fel. A seb is rendben van, mi több szépen gyógyul. Nem az okozza ezt az ismeretlen állapotot…
- A rossz hír pedig az, hogy nem tudjátok mi okozza ezt… - nézett csípőre tett kézzel Sheppard, majd egy fanyar mosolyt vágott.
- Igen. - felelte Carson.
- Akkor most mégis mihez fogunk kezdeni? - nézett Teyla.
- Várunk. Ha valami történne a sebbel, azt már láttuk volna. Lehet, hogy valamilyen lappangó vírus…nem tudom… - mondta a doki, s nagy levegőt vett. A többiekre nézett, s látta rajtuk az idegesség jeleit. Bólintott, majd elindult vissza. Agyában kereste a válaszokat az állapotára, de sajnos nem tudott egyet sem találni. 
***
Hirtelen megint egy fényesség támadt. Most az űrben volt. Egy ugróban. A bolygó felett sok lidérchajó támadta a várost. Meg sem álló támadások voltak láthatóak. Kiléptek a hipertérből a többi hajók is. Támadási pozíciót vettek fel. Az ugró visszaindult…
***
John ült Emili mellett, miután sikeresen meggyőzték Carson-t arról, hogy látogathassák a Von-t. Bár ennek a doktor nem örült, de saját felelősségre megengedte nekik. Teyla most jött vissza.
- Valami  változás? - kérdezte.
- Semmi. - felelte Sheppard.
***
Újból a városban volt. Atlantisz tele volt Ősökkel. Gondolkodott. De valahogy, mintha nem önmaga lenne. Beszélni se tudott. Olyan volt mint egy néma film. Beérve a tanácsterembe leült. Hirtelen újabb villanás…A kapunál állt. Egy csoport volt körülötte. A többiek elindultak, ő hátranézett. Megpillantotta az egyik tanácstagot, ki bólintott neki, s ő viszonozta. Átment a kapun. Átérve a csoporttal elindult. Egy bolygón volt. Ismerős volt neki a hely. Mentek. Egyszer csak előtűnt a labor. Emilia nagy lélegzetet vett, s tovább próbált koncentrálni…
***
Már este volt. Carson az előbb tessékelte ki Teyla-t és John-t innen, mert egész nap szinte itt ücsörögtek. Segíteni nem tudtak mit, de akkor is maradni akartak volna. Emilia most már nyugodtan feküdt. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Persze, ha eszméleténél lett volna. 
***
Munka, munka. Ez volt az egyetlen, amit látott. Szorgos s ideges pillantások. A holografikus kivetítőn járt a tekintete. Ismerős sorokat pásztázott, de valami nem volt rendben. Ő írta a sorokat…
A laborban minden működött. Ő erre-arra sétált. Kiment s szétnézett. Az egyik falubeli beszélt vele, majd hirtelen megint Atlantiszon volt, a tanáccsal beszélt. A terv végrehajtása, a végső teendők kerültek most előtérbe.
***
Hirtelen Emilia újból megmoccant. Beckett, ki még mindig ott volt, megint észrevette. Odament mellé, és nézte, hogy van-e valami változás. Semmi, még mindig semmit sem vett észre. Teyla és John érkeztek meg újból. Majd pár perc múlva Ronon is befutott. Érdeklődtek mi a helyzet, majd maradtak. Woolsey is megérkezett útközben, majd kis idő múlva kapott egy hívást a rádiójából, így elhagyta a szobát.
***
Átért a kapun. Érezte, hogy ideges. A fákon átvágtatva ért be a laborba. Miután az ajtó bezárult mögötte, elmondta a híreket, hogy készüljenek, mert a tervet végre kell hajtani. A lidérc hajó már közeledett. Mindenki kapkodott. Ő is ideges volt. Ellenőrzött, rohangált. Az egyik társa ijedten közölte, hogy a hajó kiengedett egy vadászt. Kis idő múlva kiderült, hogy csapda volt az egész.
Emilia vérnyomása emelkedni kezdett. Carson megijedt, a többiek is felugrottak.
Az adatok mentése folyamatban volt. Mikor kész lett, a kristályt megfogta. Odajött az egyik férfi, és átnyújtott neki három teli üvegcsét. Ő rájuk pillantott. Elindult kifelé. Egyik társa elindult felé, s visszahúzta. Kivett egy üveget a kezéből, majd ordított, hogy hagyja itt őket és menjen. Pár szó csengett a fülében, amit barátja mondott neki, amit nem akart beismerni:
- Valakinek meg kell mondania a tanácsnak, hogy elbuktunk.
Társa kilökte a nyitott ajtón.

Emilia pulzusa rohamosan emelkedett. Mindenki lélegzetvisszafojtva állt, Carson tehetetlenül tett-vett. 
- Carson!...Csinálj már valamit! - förmedt rá Sheppard.
- Próbálok, John! Próbálok! - felelte.
Emilia összeszorította a két kezét. A többiek értetlenül nézték.
Futásnak eredt. Nem tudta mi történik a háta mögött, csak futott, mint a szél a fák között. Mikor meglátta a kaput egy suhintással megnyitotta, s belefutott az eseményhorizontba. Átérve sötétség fogadta. Futva indult el. Remegett. Mikor beért az erdőbe a bolygón, amelyre érkezett, még mindig a többiek sorsa járt a fejében. Mikor kiért a tisztásra, valami ismerős alakzatot látott. Nem más volt az, mind az a kőtömb, amit Tenin mutatott nekik. Odaérve leszedte a fedőkövet. Beindította a hologramot, majd beütött valamit, ezután leállította. Elsuhintott a kőtömb egyik felén, mikor hirtelen kinyílt egy rekesz. Belehelyezte a kristályt. A rekesz eltűnt. Visszahelyezte a fedőkövet. Elindult vissza. A kaput az előbbi módon nyitotta meg. Átérve Atlantiszra, a tanács pár perc múlva lejött elé. Elmondta mi történt. Megpróbálták elérni a többieket, de nem sikerült. Félt attól, hogy mi lesz ezután. Fájón nézett vissza a színes üvegablakra. Elindult. Halvány villanás…A laborban állt, s az üvegcséket egy tartályba helyezte, majd rázárta a fedelet. Elindult kifelé, majd elsuhintott az egyik dísz előtt, mire a rejtett ajtó bezáródott…
Emilia hirtelen felijedt. Szeméből pár könnycsepp folyt le az arcán. A többiek nem is tudták, hogy örüljenek, vagy riadtak maradjanak. Mégis a szemükből a boldogság tört utat magának.
- Emilia! Hogy vagy? - kérdezte Carson ellenőrizve az életfunkcióit.
- Hogy érzed magad? - szólalt meg Teyla is. Még ideges volt, de már örült, hogy Von magához tért.
- Mi történt? - nézett rá John, s értetlenül állt a történtek előtt.
Emilia már rájött, hogy mi is történt vele. Még mindig remegett.
- Ne, ne… - tiltakozott Carson.
Emilia kényszerítő pillantást vetett a dokira, majd Sheppard felé nézett.
- Tudom, hogy hol vannak az elveszett kutatási anyagok. - felelte még kicsit halk hangon.
A többiek meglepődtek, de mielőtt szólni bírtak volna, Emilia közbeszólt.
- Elmegyek értük. - felelte újból.
- Nem mehetsz el ilyen állapotban! Szó se lehet róla! - tiltakozott tovább Beckett.
Emilia felülni készült. Carson gyorsan cselekedett, s mire Emilia felült volna, már kicsit furcsán érezte magát. 
- Emili! Jól vagy? - kérdezte John, mert látta a változást az arckifejezésén. Majd mikor behunyta szemét, értetlenül nézett a doktor felé - Mégis mit csináltál vele Carson?!
- Egy gyorsan ható erős nyugtatót adtam neki. – majd elindult az ajtó felé - Pár órát biztosan aludni fog. Utána esetleg beszélhetünk arról, hogy hova akar menni.
Sheppard egy fanyar mosoly kertében visszanézett az alvó tudósra, majd elindult kifelé. Mert most semmit sem tehettek, így lassan mindenki elhagyta a termet. 
***
Pár óva múlva Emilia magához tért. Lassan körülnézett, de senkit sem látott. Behunyta szemét. Eléggé erőtlen volt, így még haragudni sem volt ereje, hogy Carson mégis itt marasztalta. Sajnálatos módon azt vette észre, hogy a feje még mindig rettentően fáj. Eszébe jutott mindaz, ami vele történt. Feszült volt miatta. Jó pár perc telt el, mire a kis csapat visszatért. Sheppard nem kertelt, belevágott a közepébe.
- Hova akarsz menni? - kérdezte.
- Vissza a kőtömbhöz. - felelte.
- Ronon! Segíts neki eljönni a kaputerembe. - utasította a mellette álló férfit.
Ronon bólintott. Carson elindult John után kifelé. Megállította.
- Emilia jobban van, de biztos, hogy jó ötlet ilyen állapotban elvinni ahhoz a kőtömbhöz? 
- Nyugi doki, nem lesz baja! - felelte John és futva továbbállt.
Ronon felsegítette. Von megingott.
- Jól van? - nézett rá Ronon.
- Igen, csak kicsit szédülök. - felelte a bizonytalan hansúllyal.
Teyla körülnézett. Látott egy kabátot. Becketté lehetett. Levette a fogasról és a lányra terítette. Belebújt és felhúzta a cipzárt. Próbált egyet lépni, s majdnem elesett. Carson visszaérve, fejét csóválta.
- Vigyázz! - mondta Teylának Ronon.
Ronon megfogta és felemelte. Emilia belekapaszkodott a férfi nyakába. A sérült kezével nem tudott annyira kapaszkodni, ezért a másik kezére helyezte a hangsúlyt. Ronon elindult vele a kaputerem felé. Odaérve John és egy ugró várta őket. Ronon bevitte a Von-t, és leültette a pilóta mögötti székbe. Emilia megköszönte a segítséget. Woolsey és Beckett idegesen nézték a történéseket.
John elindult be, majd visszafordult.
- Carson! Most jössz, vagy maradsz?
Beckett is bement. A kapu megnyílt, mire John és a többiek átmentek, de a járművet álcázták. A bolygón épp napnyugta volt. Sheppard az ugrót a kőtömb elé tette le. Szerencsére a kapu körül és a kőtömbhöz nagyon ritkán merészkedtek emberek, így a táj nyugodt volt. Emilia érezte, hogy a feje még zúg. Ronon megint fel akarta venni, mire leintette.
- Megy egyedül is, nem lesz gond. - felelte.
Felállt, de azért inogott kicsit. John és Ronon hátul védték. Emilia megállt a kőtömb előtt. A csapatból John, Teyla és Ronon szemben álltak vele. Carson doki azért Emilia mellett maradt.
- Mégis honnan tudtad meg, hogy hol vannak a kutatási anyagok? - kérdezte kíváncsian Sheppard.
- Norin mutatta meg. - mondta Von furcsán.
- Ezt most, hogy érted? - nézett rá Teyla.
- Norin az, akire én … - kezdett bele John.
- Igen John. Norin volt a csoport vezetője. Már egy ideje, mióta ezen az ügyön dolgoztam, és mióta felfedeztük a másik labort, nem hagyott valami nyugodni. Ami velem történet, az nem volt más, mind látomások sorozata. Norin megmutatta, hogy hova rejtette el a kristályt. Ezt a helyet láttam. - nézett a kőtömbre. 
- Csak úgy? - nézett rá John.
Emili elmosolyodott.
- Mondjuk...oka volt annak, hogy akkor megtaláltuk ezt a helyet. Oka volt annak is, hogy elmentünk arra a bolygóra, és ráleltünk a laborra. Ennek meg kellett történnie, hogy ráleljünk a kristályra, mielőtt még rossz kezekbe került volna.
Emilia leszedte a fedő követ. Beindította a konzolt és megadta a kódot. Ezután elsuhintott a tömb mellett. Egyszer csak kinyílt a rekesz. Kivette a kristályt. Egy megnyugtató sóhaj kíséretében felnézett az égre. Már eléggé homályos volt minden. Visszanézett a kezében levő kristályra s elmosolyodott. 
- Ideje indulni, kezdek fázni. - mondta, miközben szorította kezében a kristályt.
***
Reggel volt. Emilia felébredt. A gyengélkedő sürgő-forgó élete fogadta. Itt kellett most maradnia pár napig. Ezt is csak azért, mert Carsonnak most esze ágában sem volt kiengedi. Nem akarta, hogy elmenjen a saját szobájába, mert tudta, hogy nem maradna sokáig nyugton. Most kapott pár nap pihenőt. Szétnézett és visszagondolva a kristály előkerítésére, elmosolyodott. Ekkor vette csak észre, hogy a fejfájása elmúlt. Meglepődött. 
Teyla érkezett a gyengélkedőre, mosolyogva indult el felé.
- Szia!
- Szia! – viszonozta a köszöntést.
- Hogy vagy? - kérdezte a nő.
- Jól, köszönöm. - mosolyodott el - Carson aktív pihenőt adott.
- Már fent is vagy? - lépett be John is.
- Szia! - köszöntötte őt is Von.
- Hogy vagy?
- Mindenki ezt kérdezi… - nevetett Emilia - jól…
- Ennek örülök. - felelte John.
- Pár napig ide leszek láncolva, de addig is pihenek. - mondta kicsit sóhajtva.
- Azt jól teszi Dr. Von. - jelent meg McKay.
- Dr. McKay! Hát maga is visszajött? - nézett rá Emilia.
- Igen. - közben közelebb ment az ágyhoz - Ahogy meghallottam, hogy mi történt visszajöttem. Ezt biztosan már sokan kérdezték…
- Igen, jól vagyok. Carson adott pár nap pihenőt. – felelte Dr. Vonn mosolyogva.
- Az jó… - majd a fejével bökött egyet - ...és, ha szabadna megkérdeznem merre van a…
Emilia elnevette magát. Rodney-tól ez az aggódás nagyon szép teljesítmény volt, de ez nem maradhatott volna ki.
- Zelenkánál a laborban. - felelte Von tudós pillantással, majd mosolyogva Teylá-ra és John-ra pillantott, kik szintén mosolyogtak.
- Örülök, hogy jobban vagy,…akkor én nem is zavarok tovább... - elindult kifelé.
Carson ért be, bólintott a bennlevőknek.
- Elhoztam a laptopodat, hogy ne legyen annyira unalmas. - tette le az asztalra a szerkezetet a doki.
- Köszönöm szépen! – mosolyodott el Emilia örömtelin. 
Carson a pillantásában viszonozta, mert tudta, hogy Emilia mennyire megörült annak, hogy nem kell naphosszakat végigfeküdnie „tétlenül”. 
- De ne egész nap ez előtt ügyködj, mert elviszem! - szólította fel komoly mosollyal. 
- Renden, majd visszafogom magam. – nevette el magát. 
- Később még benézünk. - felelte John, majd Teylaval elindultak kifelé.

***

Carson mikor végre úgy gondolta, hogy a betege elmehet a gyengélkedő fogságából, akkor el is bocsátotta. Persze Emilia fel lett mentve megint az aktív szolgálat alól. Miközben Carson az eredményeit elemezte, megkérte, hogy néha nézzen be hozzá. Így Emilia naponta meglátogatta a doktort. A napjai többi részében pedig "pihent". Beckett kikötötte, hogy nem rohangálhat mindenhova, nem vezethet ugrót, nem mehet küldetésre, de a tudóst legalább a laborjából nem zárta ki. Von pedig így nekilátott az Ős technológia újbóli tanulmányozásának, hogy minél jobban elsajátítsa azt. Valahogy ez a dolog olyan volt, hogy akár hányszor is vette elő valamelyik részét, mindig talált valami érdekest. De mivel "orvosi felügyelet" alatt állt, még Rodeny-tól sem tudott kikönyörögni valami munkát. McKay meg sem hallgatta, inkább elment a laborba. Zelenka ugyan meghallgatta. Megértően bólogatott is, hogy sajnálja. De a mentora szerint is most az-az első, hogy felépüljön. Így Emilia az adatbázist bányászta és délutánonként sétálgatott kicsit a városban. 
- Szia Emili. - köszöntötte John a tudóst, mellett Teyla állt. 
- Sziasztok. - mosolyodott el - Ugye nem Carson küldött titeket? - nézett rájuk vizslatón. 
John elnevette magát. 
- Nem. Szerintem nem minket küldött volna... - nekitámaszkodott a korlátnak és az óceánra nézett. 
- Hogy vagy? Dr. Beckett mit mondott, mikor gyógyul meg a kezed? - érdeklődött Teyla is. A pillantásaiban azért ott lapult még a múltkori eset miatti aggodalom is.
- Jól. A kezem hamarosan rendbe jön. - válaszolta Emilia és komoly pillantással hozzátette - Ne okolja magát, nem lett volna szabad olyan állapotban lemennem edzeni. A történések így az én hibámból estek meg. 
- De az én felelősségem is volt. Látnom kellett volna, hogy baj van. - mondta határozottan a nő, majd elmosolyodott - Szólíts Teylának, nem kell magáznod. 
- Rendben...Teyla. Hidd el jól leszek, még egy kis idő és újra a régi vagyok - mosolygott Emilia.
- Bocs, hogy megkérdezem, de azt mondtad a kezed hamarosan rendbe jön. - Sheppard ránézett komolyan - Carson mitől aggódik? 
Emilia sóhajtott. 
- Aggasztják a látomások. Vagyis, amik voltak... - válaszolta Von gondterhelten. 
- Most már megszűntek? - nézett rá Teyla kíváncsian.
- Meg. Azóta, hogy a kristályokat megtaláltam már nincsenek. 
- Történt valami...a tudod...az agyaddal? - tette fel elég furcsa módon a kérdést John, fejét oldalra billentve. 
- Mióta a szék belemászott, azóta az akkori szinten stagnált az agyi aktivitásom. Dr. Beckett most ezeket az adatokat is elemzi, ha jól tudom. A többi mellett. Hátha rájön valamire. - nézett komolyan Sheppard-ra. 
- Dr. Beckett úgy véli, hogy a látomásaid a szék miatt történtek utóhatásai? - Telya némiképp meglepődött és ez a hangján is érezhető volt. 
- Úgy érzem, hogy nem zárja ki. Még nem biztos benne, de szerintem ez is közrejátszik abban, hogy még egy ideig megfigyelés alatt tart. Ezért nem mehetek vissza normálisan dolgozni. 
Sheppard ránézett Von-ra és sunyin elmosolyodott. 
- Csak azt ne mondd, hogy unatkozol - mosolygott. - Oké, nem csinálsz egyszerre ötven dolgot, csak mondjuk húszat...azért kibírod nem? 
Emilia jót nevetett. 
- Oké alezredes, ez nagyon jó vicc volt - mosolygott. 
- Nem vicceltem Dr. Von. Ismerjük magát. Néha rosszabb mint McKay. McKay-t legalább meg lehet rémiszteni egy citrommal. De maga még a citromból is limonádét csinál...
Emilia rég óta nem nevetett ilyen jót. El is felejtette a kezét, a megfigyelt pihenőjét és az agyával kapcsolatos dolgokat. 
- Emi! - nézett rá komolyan Sheppard - Carson okkal alapos. Félt, ahogy mi is. Nem tudjuk mi történt akkor a székteremben, és te vagy az egyedüli, aki ezt átélte. - egy kis bátorító mosoly után folytatta - Képzelheted, hogy ülök bele én azóta...folyton azt nézem nem szikrázik e. 
- Tudom, hogy Carson alapos és aggódik. Csak néha olyan kísérleti patkányként érzem magam - mondta őszintén a lány. 
- Minden rendben lesz Emilia. - nyugtatta Teyla is - Az a fő, hogy az állapotod nem változott. Jót fog tenni egy kis pihenés, csak próbáld meg. 
- Rendben - válaszolta apró mosollyal. 
Zelenka sietett oda a kis csapathoz. 
- Üdv! Emilia. Jó, hogy látlak. Remélem jobban vagy - hadarta, amiből tudták már, hogy siet. - Alezredes. Woolsey szeretné hallani a véleményét az ötletemről. 
- Meg akarják építeni a hajót? - nézett kerek szemekkel a katona. 
Emilia és Teyla csendben nézték őket. 
- Nem, most nem erről van szó. Csak találtam egy megoldást a szer tárolására. - magyarázta. 
- Mi az? - érdeklődött Emilia. 
- A labor bolygójának van egy holdja. Felvetettem, hogy oda kéne elrejteni. Ameddig nem tudunk róla többet. Így biztonságban lenne. Nem lenne túl közel, se túl távol. 
- Rajta tarthatnák a szemüket is... - vélekedett Sheppard. 
- S ki keresné egy levegő nélküli planétán... - mosolygott Emilia - Szép volt Dr. Zelenka. 
Radek kissé büszkén elmosolyodott. 
- Siessünk. Mert Mr. Woolsey még ma döntést akar hozni. Feszélyezi, hogy egy ilyen veszélyes dolog van a városban. - indult el Radek. 
- Sziasztok lányok! - köszönte el fél mosollyal a katonai parancsnok és a tudós kíséretében elhagyták a kilátót. 
- Azért jól vagy? - nézett Emiliára Emagann. 
- Furcsán érzem magam kicsit…néha meg nagyon - nézett maga elé Von. 
- Miért? Talán valami...
- Nem orvosi...csak már megint olyan...én lettem az események központjában. Csak fura. Mióta megérkeztem folyton történik valami. Mint az a mostani eset is. Miért nem Sheppard, vagy Mckay kapott valami látomásokat? Miért megint én? - nézett kissé ijedten és kilátástalanul a nőre - Vagy tényleg a szék hatása? - egy kicsit kirázta a hideg - Néha félek... 
Teyla közelebb lépett és komolyan megszólalt. 
- Emilia. Lehet, hogy most úgy érzed minden rád szakadt, de hidd el, okkal vagy itt - nézett szét a város azon részén, ahol voltak. - Mindnyájan, akik itt vagyunk, valami oknál fogva kerültünk ide. Én a népemért és a jövőért harcolok. - mosolya őszinte és komoly volt - Biztos vagyok benne, hogy Te is okkal vagy itt. Lehet ezek a furcsa dolgok mind ennek az oknak a megállói. Tudom, hogy félelmetesnek tűnhet, de már megismertelek egy kicsit. Erős vagy Emilia Von. Csak még a benned levő erő be van zárva. 
Emilia kicsit megilletődve nézte a nőt. 
- Köszönöm. - mondta ki és hirtelen más már nem igazán akart hanggá alakulni a gondolataiból. 
- Pihenj! Szükségünk lesz még az erődre egy nap. - mosolyodott el és lassan elsétált. 
Emilia az óceánra szegezte a tekintetét. Elgondolkodott azon, amit Telya az előbb mondott neki. Sóhajtott, majd lassan elindult a szobája felé. A nap a háta mögött még szétfutott a horizontig nyújtózó óceán felszínén, mielőtt lebukott volna a látóhatár alá. 

Vége a második kötetnek.