***

Megnyílt a kapu s Carson azonosítójának megérkezése után Woolsey azonnal megadta a parancsot a pajzs leengedésére. Ezután egy csoportot rendelt a kaputerembe, hogy segítsenek a sebesültek elszállításánál. A sürgősségiek siettek az érkezők elé hordágyakkal. Utánuk egy katonai kisegítő csoport is érkezett. Beckett parancsot adott nekik, hogy mindenkit vigyenek a gyengélkedőbe, aki szerzett valami sérülést. A doki fáradt pillantásokat vetett a sebesültek felé, majd bezáródott a kapu. Ruhája gyűrött volt, és piszkos a vértől. Megpillantotta a közeledő Woolsey alakját, elindult felé.
- Mi a helyzet? - nézett ideges pillantások közepette a férfira.
- Nem jó. Van három nagyon súlyos eset, és több emberünk is az életével küzd. - Kezdte megbotránkozva. - Emellett van még legalább nyolc sebesült katona is.
- Akkor siessen. Szükségünk van magára! - adta ki a parancsot.
- Igen Mr. Woolsey. Rohanok - válaszolta. 
Lesietett a lépcsőn, majd a gyengélkedő felé vette az irányt.

***

Elég sok időbe telt mire az orvosin mindenkit elláttak. Ezután Carson Woolsey irodájába ment ismertetni a helyzetet. A férfi látva az orvos közeledtét, kissé ideges lett. Remélte a doktor jobb híreket hoz.
- A helyzet javult. Sikerült stabilizálni a súlyos sérülteket. Mindenkit elláttunk. Dr. Keller elvállalta a felügyeletet - ismertette kicsit nyugodtabb hangon.
- Rendben. Ennek örülök. - Egy halvány mosoly rajzolódott ki az arcán.
- Nem látta Emiliát? - kérdezte a doki érdeklődve.
- Shepparddal van egy küldetésen. Azt mondta köze lehet ahhoz az Őshöz, aki a laborban dolgozott - felelte kicsit jobb kedvvel.
- Akkor visszamegyek a laborba dolgozni - mondta a doki.
- Caron! - Szólalt meg a város vezetője. - Inkább menjen el és pihenjen kicsit. Magára fér - mondta komolyan.
A férfi viszonozta, majd elindult a hálókörletek felé. Megfogadta a főnök tanácsát. Ráfért a pihenés. Beérve lefeküdt az ágyra. Az idegesség még mindig súlyos terhet vont rá. Nyugtalan volt. Kellett neki egy kis idő, amíg el tudta engedni magát. Elaludt. Két óra múlva felébredt. Felhúzta a zubbonyt, majd elindult a labor felé. Beérve nekilátott a munkának. Egy óra múlva betoppant Rodney is, ki nemrég érkezett vissza a küldetésről.
- Jöttem. - Szólalt meg az ajtóban. - Kell egy kis segítség?
- El kelne - felelte gondterhelt arccal Carson.
- Dr. Von hol van? - nézett körbe Rodney.
- Shepparddal egy küldetésen - válaszolt Beckett.
Rodeny elindult az egyik konzol felé.
- McKay! - Nézett a szemébe a férfinek, aki most Carsonra meredt, várva annak mondanivalóját. - Emilia említette, hogy ez a labor sokkal nagyobb volt, mint amekkora most. Megnéznéd nincsenek-e rejtett ajtók?
Rodney bólintott, majd a kézi számítógép felé fordította tekintetét, megállva az előbb kijelölt konzol előtt. A kijelzőn nézegette a város térképét. Megakadt a szeme valamin. Pár pillanatig vizsgálta, hogy többnyire biztos legyen abban, amit jelenleg mondani akar.
- Igazad van. Kell lennie itt még egy helyiségnek - jelentette ki csodálkozva.
Sután körbepillantott, majd elindult a belső fal felé. A falon keresett valamit, ami lehetővé tenné a titkos szoba kilétének felfedését. Talált is egy furcsának mondható díszt, ami nem illett a többi közé. Meg akarta nézni. Hirtelen a fal elmozdult és előtárult a labor rejtett fele. Mindenki a férfi mögött játszódó eseményre összpontosított. Carson szemében felcsillant a fény. Rodney pár másodpercig meredt tekintettel nézete mi történik.
- Nagy vagy Rodney! - kiáltotta Carson.
- Hát igen - mondta nagy vigyorral a képén McKay.
A labor másik felében sok új készüléket találtak. Volt ott sztáziskamra és különböző vizsgálóeszközök. Carson hivatott még pár embert, hogy segítsenek. Nagy lázban égett mindenki. Rodneynak az energiaellátást gyorsan sikerült helyreállítania itt is, így remélte gyorsabban haladnak majd. Beckett láthatólag nagyobb kedvvel dolgozott mint eddig. Az idő pedig csak múlt és múlt tovább.

***

Átérve felhúzta a járművet, majd egyenesen kezdtek repülni a fák irányába. Emilia felhozta a holografikus képernyőt és életjelek után kutatott.
- Semmi nyoma életnek. Ebből következtetek, hogy remélhetőleg rossz fiúkkal se találkozunk. - Mondta, majd a mellette ülő John-ra nézett.
Sheppard bólintott.
- Emlékszel még, amikor vezetni tanítottalak? - Kérdezte John. - Igaz, szerencsémre az ugró előtt már repültél. 
- Hogyne emlékeznék! - Felelte jó kedvvel. - A sétarepülő ehhez képest játékszer - mondta komolyan.
- Jó pilótát faragtam belőled. - Valotta be John, majd elismerően elmosolyodott.
- Kösz. - Válaszolta Emilia és mosolygott, de utána komolyan hozzátette. - Azt te is tudod, hogy közel sem vagyok profi, és még véletlenül sem tudnék egy F-302-el cikázni.
- Nem, azt nem. Tudom. - A férfi szavai is komolyan csengtek. - Akkor is jó vagy ugróvezetésben, ez nem vita tárgya. 
Tekintetük most a bolygó felszínére összpontosított. Fák sokasága borította. Jelét még nem látták semmiféle csatának, vagy harcmezőnek. A bolygó is csak most ébredezett több ezer évnyi kínzó, hosszú álmából. Az ugró suhanva repült tovább a napsütésben.
- Mégis mit keresünk? - Nézett John a sűrű erdőre, s próbált a feladatra koncentrálni.
- Valamit, amit az Ősök csináltak. - Sóhajtott fel Emilia. - Tenin elmondása alapján egy építmény lehet az, amit keresünk.
Emilia a helyzetjelző funkcióra gondolt. A kijelző egyszer csak újból megjelent. Pár perc múlva észrevettek valamit. A bolygó egy részének domborzata vált láthatóvá. Az erdőben egy építmény körvonala rajzolódott ki.
- Ez lehet az! Keletre van két óránál. Leszállok - örvendezett.
Emilia már jó összhangban volt az ugróval. Néha még a férfi is meglepődött, mi mindent lehet elmével irányítani. Tudta, hogy ez a gén miatt van és, hogy ezt ő is meg tudná csinálni. Hisz ő a következő a természetes génállomány többségének listáján. Azt is tudta, hogy ahogy ő ráérzett az ugró kezelésére, Emilia is egykettőre megtanulta azt. Neki valahogy nagyobb koncentráció képessége volt az elmével való irányításhoz. 
A cél mellett egy kisebb tisztáson szálltak le. Miután földet értek, Emilia a kis ősi számítógéppel a kezében elindult. John követte P90-ét készenlétbe helyezve, ujjait átfonta a fegyveren. Csend uralkodott mindenütt. Szép nap volt. Mint azon a több ezeréve elmúlt napon.
- Szerinted mit csináltak itt, amiért el kellett vinni az embereket? - Tette fel a kérdést gondolkodó arcot vágva a férfi.
Emilia az életjeldetektort figyelte, majd a férfire nézett. Kicsit túl komolyan, és határozott hangon felelte:
- Nem tudom. - Elhallgatott. - Lehet, hogy atom kísérleteket végeztek. - John ijedten meredt rá. - Csak egy feltevés, nem biztos, hogy atomfegyver gyárat akartak itt létrehozni. - Felelte kétkedőn, majd elmosolyodott.
- Hát remélem, nem fogunk egy atomtemetőt találni - vágta rá John fanyar humorral.
Sétáltak tovább. Emilia tekintete a kijelzőn volt. John már pár pillanattal ezelőtt elővette a szokásos ennivalóját, majd a tudós mellé érve megnyugodva vette tudomásul, hogy más jelenlétét nem tudatja a műszer. John sikerrel megbirkózva a csoki csomagolásával a Von-ra nézett:
- Kérsz? - tette fel a kérdést.
- Nem, kösz. - A detektort figyelte, megint kíváncsi tekintettel.
Energiajelek után kutatott, de semmi jelét nem találta jelentősebb sugárzásnak. Közeledtek az építményhez. A létesítmény előtt százötven méterre már láthatóvá vált, hogy ezt biztosan az Ősök építették. Hasonlított az Atlantiszon levő egyes építményekre, tornyokra. Lassítottak a tempón, és tekintetüket egyaránt a környezetre és a létesítményre szegezték. John egyszer komoly kémlelő tekintetet vetett egy homályos foltra. Elindult felé, mire Emilia kíváncsian követte. A férfi odaérve csodálkozva vette észre mi is az. Egy jól kivehető csontváz tárult a látogatók szeme elé, és a csonthalmaz tulajdonosa egykor egy lidérc volt. Mindezt a megmaradt öltözékből és a fegyverből következtette ki Sheppard.
- Ezek is itt vannak? - nézett gúnyos mosollyal a tetemre.
- Ez egy lidérc volt, igaz? - kérdezte felzárkózva a férfihez.
- Az - Felelte a férfi komoran. - Csak tudnám, mi a francot kerestek ezek is itt!
- Hát, ahogy elnézem neki nem sikerült a küldetése. - Nézett a férfire. - Remélem mi nem így végezzük.
- Én is. - Értett egyet vele az ezredes, majd elfordult és elindult tovább.
- Nem úgy van, hogy a lidércek a tápláléklánc csúcsa errefelé? - kérdezte érdeklődve.
- Eddig így volt, csak nem mindig sikerül nekik teljesíteni ezt a csöppnyi feladatot. - A férfi komor pillantásokkal pásztázta a terepet melyen haladtak. - Így még elviselem őket! - szólalt meg. - Ez a legoptimálisabb pozíció és állapot, melyben elviselem... - Mondta undorodva John. Nem fejezte be, egy hang megtörte a mondatát.
- Itt van még egy! Valahogy neki sem sikerült az a nagy feladat - szólalt meg Von.
John gyanakvón meredt a másik csontvázra is, majd előrébb lépett. A bokrok mögött volt még három tetem. Mind lidérc volt. Gondolkodva álltak ott. Emilia nem nagyon értette, hogy mi is történt itt. John fúró pillantásokat vetett erre-arra.
- Még nem láttam ilyet. A lidércek csak olyan esetben követnek el a saját fajukban mészárlást, ha olyan helyen maradnak, ahol már csak egymást nézik táplálékforrásnak. De itt a kapu a bolygón van. Menekülési lehetőség rendben. Akkor mégis mi történt itt, hogy ennyi tetem van?
Emilia eközben egy méterrel előrébb egy másik tetemre előtt meredten állt. A férfi mikor észrevette társa megrökönyödött tekintetét, elindult felé, majd megállt.
- Ezek nem mind lidércek - folytatta komolyan.
- Az ott Ős, ugye? - nézett megdöbbent tekintettel a férfi.
- Azt hiszem - sóhajtott nehezen Emilia.
- Nem úgy néz ki, mint akivel a lidércek végeztek. Bár én így látom. Akkor mi? - Kérdezte John, miközben tekintete az életjeldetektor képernyőjére meredt pár pillanatig.
Ellépett Von-tól és körülnézett. Fegyverét még nem merte leengedni. Nem tudta, hogy mire számíthatnak. Fő a biztonság. Nagyon remélte, hogy semmilyen mutáns lénnyel nem fognak találkozni. Főleg nem Michael valamelyik mutáns kísérletével nem volt kedve összefutni, ha élnek még egyáltalán.
- Remélem nem él itt valami szörnyeteg - jegyezte meg.
- Aha - értett egyet vele. -  Ezt én is nagyon remélem...
Emilia a nagy építményre nézett. Látszott rajta, hogy az Ősök építették. Az egész kb. tíz méter széles és durván több mint húsz méter hosszú volt. A létesítmény emelettel is rendelkezett. Emilia a bejártatra szegezte tekintetét.
- A válasz odabent lesz. - Nézett sokatmondóan a létesítmény bejáratára, s Sheppardot figyelte.
Sheppard elindult előre. Von követte, és tekintetét a detektorra helyezte. Megálltak az ajtó előtt.
- Veszélyes jel? - nézett kérdő tekintettel a tudósra.
- Úgy nézem, nem az. - Mondta nem túl meggyezően. Vetett még egy pillantást az életjeldetektorra, ami semmit sem jelzett. - Gyerünk, nézzünk be!
- Végül is ezért jöttünk - fejezte be Sheppard.
Lassan közeledtek az ajtóhoz. A férfi a biztonság kedvéért elől állt, fegyverét a mellkasához húzva. Az ajtó elég lassan húzódott szét. Bementek. John a fegyveren levő fénnyel világított. Mikor már észrevette, hogy erre most nem lesz szükség, lekapcsolta. A lámpák igaz alig világítottak, de a létesítmény ablakain beszűrődött a fény. Egy régi labor tárult eléjük. A létesítmény láthatólag energia szükségleteinek legnagyobb részét már réges-rég kimerítette. A két ember komoly pillantásokat vetett az előttük levő képre. Minden felé labor eszközök voltak. Mind-mind ősi szerkezet. John elindult. A terem közepén volt még öt tetem, akik jól kivehetően egykoron Ősök voltak. Biztos tudósok lehettek. Emilia sajnálkozva nézett rájuk, miközben a hideg futkosott a hátán a látványtól. Csendben vizsgálódtak. Láthatólag minden műszer sértetlen volt. Sheppard tovább haladt a létesítményben, a bakancsa nyomában kivehetően fel-fel csapódott a több ezer éves por.
- Itt felállítottak egy labort. Kísérleteztek valamivel, ami miatt el kellet költöztetni az itt élő embereket. Most már csak azt kell kiderítenünk, mit csináltak itt. - Szólalt meg tompán csengő hangon.
- Ha itt kísérleteztek valamivel, akkor valami nagyon nem ment a terv szerint. Itt van még két csontváz, ami nem a lidérceké. - mondta meggyőződve John.
- Az a kutató létesítette a labort, aki a városban is kutatott. Vagyis kell, hogy legyen összefüggés. De, miért létesítettek itt egy labort? Miért nem Atlantiszon folytak a kutatások? - Nézett Emilia a műszerek sokaságára.
- Nekem a lidércek nem illenek a képbe, meg az, ahogy rájuk találtunk. - Válaszolta a férfi, majd visszafelé tett pár lépést.
Emili elindult a lépcsők felé. Sheppard követte. Lassított léptein a felette nyílegyenesen húzódó fémszínű tárgynál. Merengve nézett fel.
- Szerinted találunk ott valamit? - kérdezte John.
- Nem tudom, lehet - jelent megy egy apró mosoly az arcán.

***

Nemsokára Von sikeresn talált egy még működő számítógépet. John le-föl sétálgatott a laborban. A fenti szinten se találtak többet egy csontváznál és energiahiány miatt nem működő eszközöknél. Sheppard néha-néha a tudósra nézett, hogy mit csinál, majd sétált tovább. Látszott rajta a feszültség. Irritálta a tudat, hogy kint és bent egyaránt csontvázak vannak, és nem tudják, hogy ezt mégis mi, vagy ki csinálta ezt.
- Találtál valami érdekeset? - fordult felé.
- Norin volt a kutatás vezetője. A kutatást már a háború végéhez közeledve kezdték el. - Mondta kémlelő tekintettel a kivetítőre meredve Emili.
- Miért ilyen későn? - nézett élénk tekintettel rá.
- Az Ősök már alig hitték, hogy megnyerhetik a háborút,  hirtelen támadták meg őket. A pajzs jól tartotta vissza az ellenséges támadást, de ez nem volt megoldás a problémájukra. Hát megbíztak egy csoportot, hogy fejlesszenek ki valamit. - Mesélte a megtudott információkat Von, de még mindig elég kusza volt számra az egész.
A konzol fényei és a kivetítő egyszer csak kialudt. John hirtelen felfigyelt erre. Von még megpróbálta beindítani a rendszert, de az nem reagált.
- Tudod már mi volt az? - kérdezte Sheppard.
- Még nem - mondta, majd elfordult a konzoltól.
- Mi a gond? - érdeklődött a férfi.
- Az energiaellátás. - felelte Emilia, miközben a panelban lévő áramköröket szemlélte.
Nemsokára pár kristályt kiszedett, majd átrakta. John csendben nézte a kísérletezését. Egyszer csak a panel kivilágosodott.
- Ez-az! - Mosolyodott el, a férfi közelebb ment.
Újból beindította a rendszert. Ott folytatta, ahol abbahagyta.
- Téged nem idegesít az, hogy kint és bent pár méteres körzetben mindig egy csontvázba botlunk? - kérdezte John.
- Nagyon. - Odafurdalt a férfi felé. - Kiráz a hideg a tudattól.
- Egyetértek - válaszolt John.
- Semmi egyértelműt nem találtam még.  Ez az egész kutatás eltűnni látszik, mint szamár a ködben - mérgelődött Emilia.
John sejtelmesen mosolygott. Emilia fél szemmel észrevette.
- Mi van? - kérdezte a férfire meredve.
- Semmi... - majd elfordult egy Sheppard féle mosolyal az arcán és elindult.
Emilia kicsit elbambulva nézett maga elé, majd megvonta a vállát. A számítógép működött, de érezte, hogy nem sokáig tud még életet csiholni a szerkezetbe. John tovább andalgott a laborban.