Stargate Atlantis - Origin: 4. fejezet - Csillaghajó az univerzum tengerén


Csillaghajó az univerzum tengerén

„Az út elkezdődött...”

A napok gyorsan múltak, s minden perccel Emilia közelebb érezte magát Atlantiszhoz.
Már csak fél óra maradt az érkezésig. John úgy gondolta megkérdezi Emiliától, lenne e kedve eljönni a hídra, hogy ott követhesse figyelemmel az eseményeket. Igaz, biztos volt benne, hogy a lány nem hagyná ki. Azért mégis megkérdezte tőle.
- Emilia! - hangzott John hangja a kabinon való kopogtatás után.
- Igen, szabad! - mondta a lány, mire John kinyitotta az ajtót.
- Lenne kedved eljönni a hídra még mielőtt landolunk a városban? Még fél óra van az érkezésig. Gondoltam szeretnéd felűről is látni a Atlantiszt - fejezte be jövetelének célját Sheppard.
- Persze! Öt perc múlva ott leszek - monda örvendezve a lány.
John becsukta az ajtót és elindult a kabinjába, hogy összepakoljon még pár holmit.
Emilia felpattant az ágyról. Megnézte, hogy mindent bepakolt-e. Mikor a bőröndben minden benne volt, elindult. Odaérve a hídra megállt hátul, hogy ne legyen útban senkinek se. Gyomrában már érezte a kis görcsölő csomót, amit az izgatottság okozott. Kis idő múlva Sheppard futott be.
- Már itt is vagy? - nézett rá meglepett arccal John.
- Igen, itt. Mondtam, hogy öt perc múlva itt leszek - felelte a lány mosolyogva.
- Persze, katona lánya - mosolygott Sheppard sunyin. 
Emilia elmosolyodott és a hídon levőkre szegezte a tekintetét. Steven felállt, majd odament üdvözölni az két nemrég érkezettet.
- Még pár perc az érkezéséig. Látom megvárják itt -  hangzottak a férfi kicsit ridegebb szavai.
Az ezredes nem volt valami érzelmes típus. 
- Igen - mondta komolyan John.
- Szólok, ha látható lesz a város - tette hozzá Steven.
- Meglátod, csodálatos innen a kilátás - szólt enyhébb hangon a lányhoz Sheppard.
- Azt elhiszem - jelentette ki mosollyal az arcán Emilia.
Figyelemmel kísérte az utazás utolsó pár percét. Izgatott volt, és ez látszott rajta. John felidézte magában azokat az érzéseket, amelyek kavarogtak benne mikor először lépett át a Csillagkapun Atlantiszra. Ez kiváltott egy halvány mosolyt az arcán. Az érkezés előtt futott be Carson is.
- Hello! Jöttem én is, nem akartam lemaradni az érkezés első pillanatairól - mondta kicsit kifulladva.
- Kiléptünk a hipertérből - hallatszott az ezredes hangja az irányítószékből.
- Gyere nézd meg milyen az űrből a bolygó! - intett a fejével John a lánynak.
Emilia követte. Odaérve az ablakhoz, egy planéta tárult eléjük. Az űrben csillagok ezrei csillogtak. A bolygó kékes színben tündökölt. Mivel a bolygóhoz elég közel léptek ki a hipertérből, így a holdak jelenleg „ áthatatlanok" maradtak.
- Gyönyörű! Valamennyire hasonlít a Földre - jegyezte meg izgatottsággal teli hangon Emilia.
Lassan ereszkedni kezdtek. Beléptek az atmoszférába, majd a felhők mögül kezdett kirajzolódni a város csillagalakja.
- Atlantisz - sugárzott Emilia arcáról az izgalom, amely lassan valami mássá kezdett átalakulni.
Nem szólt semmit. Ahogy mind jobban láthatóvá kezdetek válni a város körvonalai, a lány arcán palástolt nyugodtság tűnt fel. Tekintetében valami felemelő érzés uralkodott. Le se vette a szemét az objektumról, amelyet szinte minden érzékével figyelt. Hirtelen a parancsnok szavai zökkentették ki a bámészkodókat eddigi állapotukból.
- Itt Caldwell ezredes a Daedalus fedélzetéről. Hallanak engem? - hangzott Steven bejelentkezése.
- Üdvözlöm Caldwell ezredes - hallatszott Richard hangja a rádióból.
- A rakományt leteleportáljuk a megfelelő helyre - hangzott az egyértelmű válasz, majd folytatta -, ami az alezredeséket illeti, mindjárt leküldöm Őket a kapu elé.
- Rendben - hallatszott a város vezetőjének beleegyezése.
Az irányító részlegen Woolsey egy megszokott nyugodt, diplomatikus pillantást vetett az előtte levőkre. Vett egy nagy lélegzetet, kihúzta magát és elindult a lépcsők irányába. 

- Készüljenek fel - adta ki a parancsot Caldwell.
Mind a hárman egymás mellé álltak, egyszer csak a kaputeremben találták magukat. Emilia ahogy megérkeztek, hirtelen olyan erős megmagyarázhatatlan izgatottságot érzett magában, amilyet még soha. Egy olyan érzést, ami mindig is benne élt. Most ez az érzés, mint egy erős tomboló erejű vihar zúzta szét az időt és a körülötte levő zajokat. Hirtelen azt se tudta merre nézzen. Körülötte szinte rezgett a levegő. 
A kis csapat a kapu előtt állt, a délutáni napsugár a padlón megvilágította darabkákban a motívumokat. Emberek jártak a kaputerem melletti folyosókon. John és Carson sejtelmesen és büszkén mosolygott. 
- Üdv Atlantiszon! - jelentette ki vigyorogva John, mire  Emilia elmosolyodott.
- Tényleg hihetetlen - mondta.
- Üdvözlöm Önöket a városban! - köszöntötte érkezőket Woolsey, majd a lányra nézett. - Köszöntöm a Pegazus-galaxisban Ms. Von! - mosolyodott el. 
- Köszönöm - válaszolta  és a normál idő újra körülölelte. 
- A nevem Richard Woolsey - mondta a férfi diplomatikus stílusban. - Én vagyok a város jelenlegi vezetője. Most átadom magát az alezredesnek, aki megmutatja a szállását. A többi dologról később személyesen fogom tájékoztatni. Addig is nézzen szét egy kicsit, később még találkozunk - bólintott s elindult az irodája felé. 
Emilia vetett egy futó pillantást a mögötte magasodó Csillagkapura és próbált úrrá lenni azon a rengeteg érzésen, ami hirtelen előtört belőle. Emlékezetében hirtelen bevillant pár kép az álmokból. Enyhe, meghitt remegését csendes, ritmusos légzése csitította. A lépcső felett a színes üvegeken halványan ragyogott a napsugár. A helyiségben kellemes volt a levegő. 
Elindultak lefelé a lépcsőn. Emilia minden egyes lépcsőfokon kicsit izgatottan lépkedett. Pár emelet után egy hosszú folyosóra érkeztek. John megállt az egyik ajtónál. Kinyitotta. 
- Ha kellene valami, csak szólj - mondta John meleg tekintettel. Szemében még látszódott az eddig megismert civil énje, de nemsokára magára kell öltenie a katonai parancsnokot. Ezt Emilia valahogy kiszúrta, ismert már ilyen személyeket. 
- Köszönöm. - Szólt a lány, mire az alezredes egy elhalványuló mosollyal távozott, magára hagyva a szobában. 
Emilia csak állt a szoba közepén, és még mindig azt próbálta felfogni, hogy álmodik, vagy ébren van. Gondolatai között még észlelte, hogy az ajtó nyitva van. Ezért a kék kristályokhoz ment és elsuhintott előttük. Az ajtó engedelmesen becsukódott. Emilia mosolygott. Atlantisz sokkal varázslatosabb mint képzelte, és még mennyi mindent nem látott. Az ablakhoz ment. A függönyt elhúzva a város alsó része vált láthatóvá. Ámulatba ejtette őt az, amit az ablakon keresztül megpillantott. Gyönyörű volt. Lélegzetelállító és hatalmas. 

***


McKay és Sheppard gyorsabb léptekkel igyekezett a főtorony folyosóin.
- Minek ez a nagy felhajtás? Ha mindig ezt csináljuk, ha valaki látogatóba jön, akkor nem marad idő a munkára. 
- Csak találkozunk vele - jegyezte meg Sheppard.
- Nem csak találkozunk vele. Abba kell hagynom a munkát, hogy segítsek neki valami ostoba kutatásban. Hé! Sok dolgom van. Tudod, sok fontos érdekes feladat, amik az emberiség javát szolgálják. 
- Bármilyen nehéz elhinni, vannak más emberek is, akik fontos munkát végeznek - csitítgatta McKay-t. - Mi több ő is tudós. Legyél már kicsit kedvesebb. 
- Könnyen beszélsz Te! - mormogta dühösen. - Hónapokig átmondtál róla, vagy vele...vagy mi is - folytatta kedvetlenül Rodney. - Már ahogy beszélsz róla látszik, hogy kedveled. Nekem meg Woolsey a nyakamba sózta. 
- Most komolyan ezen fogsz pörögni? - nézett rá lesújtó arccal John. - Azért néha már túlzottan, á... hagyjuk. - sóhajtott -,  Woolsey parancsa. Szóval legyél ott a megbeszélésen! - szólította fel, és a kapu előtt elindult a másik irányba.
John tudta, hogy Rodney most még zsörtölődik, de Woolsey előtt a tárgyaláson nagyon remélte, hogy nem fogja túlzásba vinni. Egy kicsit sajnálta Emiliát, mert ilyen főnökkel, mint McKay nem lesz könnyű dolga… 
***
Elmúlt az idő és Emilia John társaságában érkezett meg a tárgyalóba, az idevezető úton szinte magába akart olvasztani mindent, hogy mielőbb megjegyezze a főbb útvonalakat. Elérve a kaputermet a késődélutáni nap az arcába sütött. Elmosolyodott. Egy pillantást vetett újra a kapura, ami hihetetlen nagyságával állt a terem túlsó végében. Már a lépcső tetején álltak és innen nagyon szépen be lehetett látni a főtermet. 
Elsőnek érkeztek a konferenciaterembe és az ajtók nyitva voltak, így bementek. John előre engedte Emiliát. Az érzékelők bekapcsolták a világítást. Von leplezetten, de ámulva nézett szét, majd leültek.
Nemsokára a két pegazusi harcos is megérkezett.
Teyla és Ronon egymás közötti beszélgetéséből kiderült, hogy nemrég edzettek. 
- Üdvözletem! - szólalt meg Emilia.
- Üdv! - válaszolták szinte egyszerre. 
Belépett McKay is. Ismét valami munka közben húzták ki az egyik laborból, mert a táblagépe ismét nála volt. Egy vékonyabb testalkatú férfi társaságában érkezett, aki bólintott és megszólalt. 
- Üdv nálunk! - épp folytatni akarta, mikor Woolsey belépett. Így inkább leült. Beckett sietett kissé gyors tempóban a terem felé.
- Elnézést, hogy késtem - gyorsan helyet keresett magának.
A több szárnyból álló ajtóegyüttes pedig becsukódott mögötte. Woolsey megállt az asztal előtt. Mindenki tekintete a vezetőre tapadt.
- Mint, ahogy egyesek már tudják, egy új személy érkezett Atlantiszra. Ő nem más mint Emilia Von. Szeretettel köszöntjük még egyszer Atlantiszon. - kezdte mondandóját.
- Köszönöm szépen - hangzottak Von szavai.
John elmosolyodott, mikor Emilia tekintete véletlen eltalálta.
- Bemutatom a jelenlevőket - folytatta Woolsey. - Sheppard alezredes mellett foglal helyet Dr. Rodney McKay - a tudós egy bólintással jelezte ittlétét -, majd  dr. Radek Zelenka következik - Radek is bólintott -,  azután Teyla Emmagan - a nő elmosolyodott -, mellette Ronon Dex - Ronon illedelmesen és komolyan bólintott -, a sort dr. Carson Beckett zárja. 
- Örülök a találkozásnak - mondta komoly hangon a lány.
- Örömmel közölhetem, amit már páran tudnak is, hogy Von kisasszony is rendelkezik az ősi génállománnyal - folytatta Woolsey.
Carson szót kért. 
- El kell még mondanom, hogy az eddig elvégzett vizsgálatok alapján Emilia génállománya nagyon erős jelleget mutat. Azt, hogy ez mit jelent, még nem tudjuk pontosan. Ő az első, akinél ilyet tapasztaltam. Azt hiszem néha az evolúció érdekes dolgokra képes - mosolygott a lányra nézve. - Persze ezután is figyelemmel fogom, fogjuk ezt követni. Sajnos dr. Kellernek sürgős orvosi esetet kell ellátnia, így nem lehet jelen ezen a gyűlésen. 
- Ez jó hír doktor - bólintott Woolsey és folytatta - Biztos vagyok benne, hogy Ms. Von a doktornővel is megismerkedik hamarosan. 
Egy pár másodperc néma csend költözött a tanácsterembe. Woolsey ránézett Emiliára és megszólalt. 
- Emilia Vont ezennel köszöntöm az atlantiszi expedíció tagjai között. Mérnöki képesítse és technológiai szakértelme miatt, ezentúl a kutatásokért felelős mérnöki csapat munkáját erősíti majd. A Nemzetközi Bizottság által javasolt módon a munkája az Ős eszközök tanulmányozása lesz. Mind a városban, mind a Pegazus-galaxisban. Az eddigi eredményei alapján jó társa lesz az expedíciónak. - Rodney-ra pillantott - Ezen dolgok részleteit nagyjából már ismertettem, Dr. Rodney McKay-el. A tudósok vezetőjével is. Ő fogja eldönteni, hogy hova helyezzék Magát. Mi több, a munkájában is sokat fog segíteni - ismét Rodney lett a szavainak célpontja. - Ám mégis javasolnám Dr. McKay, hogy elfoglaltságai miatt, jelöljön ki Ms. Vonnak egy mentort arra az időre míg bele nem rázódik az itteni dolgok menetébe. Azért, hogy amikor Ön nem ér rá, legyen kivel konzultálnia.  
McKay először meglepett arckifejezéssel nézett Woolsey-ra. Pillantásaival áttért Emilira, majd megszólalt. 
- Javaslom Zelenkát. Ő mindent tud amit én, vagyis...- javította ki magát. - Amit tudni kell. Megfelelő lesz mentornak - ezzel befejezte, nem akarta tovább húzni a szövegelést. 
Radek először idegesen töprengeni kezdett, hogy McKay még most sem tud leállni azzal, hogy Ő a világ legokosabb embere. Mikor meghallotta, hogy Őt nevezte ki Rodney mentornak, először csak ült a székben és nézett. Ezután rátért a pillantása McKayre, hogy ezt most tényleg komolyan gondolta-e. Megszólalni azonban nem volt ideje, Woolsey érdeklődő hangja válaszra késztette. 
- Dr. Zelenka. Elvállalja a feladatot? - kérdezte rá szegezve pillantását. 
- Igen. Persze - mosolygott először Woolsey-ra, majd Emilia felé fordult. - Örömmel. 
- Akkor azt hiszem a legfontosabb dolgokat tisztáztuk - kezdett bele a lezáró beszédbe Woolsey. 
Eközben Radek odasúgta Rodney-nak. 
- Nahát Rodeny. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire nagylelkű vagy - mondta. 
- Ugyan. Nekem ezer dolgom van. Másra meg úgy se bízhatnám. Nálad legalább megtanul valamit - ezzel lezárta a dolgot. Hivatalos hangneme megszokott volt, s érdekesen visszafogta magát az öndicsérettel. 
Radek elmosolyodott. Lassan mozgolódni kezdtek. Kinyíltak az ajtók és Woolsey tisztelettudóan elhagyta a tárgyalót. Mindenki felállt és kisétált. Elhagyva a termet, John a Emiliához fordult.
- Van kedved egy kis városnézéshez? - nézett rá érdeklődően Shappard.
- Igen, van - hangjában érződött a visszafogottság és az izgalom.
- Rodney! - szólt oda McKay felé John, mire a tudós hátrapillantva megállt a folyosón.
- Igen? - nézett rá hidegen.
- Szeretném, ha körbevezetnél minket - jelentette ki a férfi.
McKay egy pillanatig habozott, majd kit most vonszoltak el a televízió elől miközben a kedvenc műsorát nézte, hozzátette:
- Jó, merre? - és elindult John felé.
- Itt is kezdhetjük - válaszolt John.
McKay lassan megbékélve a feladattal, kicsit magára erőltetett egy kis jó modort. Hiszen mégis csak egy új tagot kell körbevezetnie a városban. Szerette volna, hogyha kicsit jobb benyomást kelt az újoncban, bár Sheppardnak kifejtett véleménye még igen is erős volt. A lány felé fordult.
- Ahogy már láthattad a város óriási - kezdte a tudós. Emilia figyelmesen meredt rá, aminek Rodney igencsak megörült, hiszen már régen nem figyelte senki ekkora érdeklődéssel amit mondott. Meg is lepődött. Ezután folytatta tovább. - A teljes működéséhez elengedhetetlen a ZETPM, ez egy ősi energiaforrás.
- ZPM. - javította ki John.
- Jól van na... - majd egy szúrós pillantást vetett Sheppard-ra -, Ez elengedhetetlen, ahhoz, hogy beindítsuk a rendszereket és a pajzsot.
- Ahogy eddig olvastam, minden pajzs eléggé energiaigényes - vélekedett nyugodt hangon a Von.
- Igen - válaszolt Rodney kicsit lágyabb hangszínnel.
Épp egy erkély mellett haladtak el. Kint a naplemente gyönyörű, az óceán pedig nyugodt volt. Emilia nézte a tájat.
- Milyen szép - mondta halkan, majd újra McKay mondanivalójára figyelt. Nem akart semmiről se lemaradni.
- Atlantisz felhőkarcolók sokaságából áll. Ezek hat különböző pilonon foglalnak helyet - ismertette a város jellemzőit Rodney.
- Rodney szerint annyi szoba található itt, mint Manhattanban - egészítette ki John McKay előbbi beszámolóját.
- Akkor hely az van bőven - mosolyodott el Emilia.
- A város legvédettebb része az irányítótorony, ahol a Csillagkapu, a vezérlő, a felette lévő Pocsolyaugró-hangár, konferenciatermek, valamint néhány lakókörzet is található - folytatta mondandóját a tudós.
Hirtelen Zelenka futott feléjük. A tudós arcán sugárzott az idegesség és a kétségbeesettség.
- Rodney rögtön jönnöd kell, adódott egy kis probléma! - mondta kicsit kifulladva.
- Sajnálom, de mennem kell - mondta kicsit zavarodott hangon, és követte Radeket.
- Itt nem unalmas  az élet - vélekedett az előbbi jelent alapján Emilia.
- Igen...Mindig történik valami - értett egyet John is.
- Hogy közlekedtek a városban? - nézett kérdőn a férfira.
- Leggyorsabban a transzporterrel - válaszolt John.
- Nehéz őket kezelni? - érdeklődött és szemében látszódott, hogy valami zavarja.
- Nem. Beszállsz. Meglátod a város térképét, majd a kivetítőn megnyomod az ujjaddal azt a helyet, ahova menni szeretnél - John észrevette, hogy a lány zavartan néz. - Miért?
- Szeretnék sétálni egyet. Egy kicsit egyedül lenni. Átgondolni a történteket - válaszolta őszintén.
John átérezte, hogy most tényleg kell egy kis szünet, ahol az ember helyre tudja rakni magát. Annak idején neki is kellett egy is pihenés, miután egy új galaxisban találta magát s rögtön sikerült pár rossz-fiúval is összefutnia.
- Rendben - egyezett bele. - Gyere.
Elvezette a lányt a legközelebbi transzporterig. A kis liftszerű fülkében hirtelen feltűnt a város tétképe a védőburkolat alól. Emilia beszállt, nézte a térképet.
- Ha szabad javasolnom... -  John félig belépett, és rámutatott az ujja hegyével egy pontra -, próbáld ki ezt a sétányt. Meglátod szép lesz a kilátás, és utána pedig ide   - mutatott egy pontra - , gyere vissza.
- Kösz - felelte a lány, mire John kilépett a transzporterből.
Az ajtók becsukódtak, Emilia rábökött a John által mutatott pontra. Egyszerre csak ott állt a transzporterben a kinyíló ajtó előtt.
- Úgy látszik, megérkeztem - mondta halkan.
Kilépett. A folyosó hosszú volt. Látott rajta egy ajtót. Elindult felé. Érdekes volt az Ősök ízlése. Mindent geometriai formák díszítettek, hol színes üvegmozaikok csillogtak a napsütésben, másol az ajtók, és ablakok sarkában kis fehér négyzetek díszelegtek. A padló barnás színben köszönt mindenkire. Rajta ovális és körkörös sávokkal. Odaérve, az ajtó magától kinyílt. Pont egy sétányra. Emilia elindult. Pár lépés után az ajtó bezárult mögötte. Erre hátranézett és elmosolyodott. Kint már alkonyodott. Nem volt hideg. Gondolta, biztos nyár lehetett a galaxisnak ebben a részében, ezen a bolygón. Sétált a víz mellett. Szép kilátás nyílt így Atlantiszra. Nézte a várost. Az pompázott a fényben. Ezernyi apró fénycsóva szűrődött ki a sok ablakon. A város mögött pár fénylő csillag világított már a kora esti égbolton.
- Még mindig alig tudom elhinni, hogy tényleg itt vagyok.  - Nem volt kedve e  pár szó után újra megszólalni, csak gondolatai és érzései uralták az agyát.
Mellette az óceán vize percenként többször is nekicsapódott a város szélének kisebb morajlást idézve elő. Elindult a sétányon és nézte az eget. A város közelebbi, távolabbi körvonalait. A fura érzés újra úrrá lett rajta. Nem tudta mi okozza. Nem ellenkezett vele, hiszen azt se tudta mivel áll szemben. Nézte a csillagokat, a sétányt. Majd az előtte levő halvány napsugár foszlányai vonták el a tekintetét. A naplemente, az óceán sóval kevert illata, a város felemelő körvonalai szinte körülölelték. Annyira hihetetlen volt még most is számára, hogy itt van. Visszagondolt a Földre. Egy kicsit szomorú lett, de lelkének eme részét semmi sem tudja feloldani. Ez a szerettei irányt érzett mély szeretet által kiváltott érzelmek voltak. A napfény csillogása mégis enyhített ezen, s lassan az estébe forduló égbolt elterelte a gondolatait. 

***

- Holnap kora reggel el kellene mennie Teyla-val a Merntarri-ak bolygójára a tárgyalások miatt - tudatta Shappard feladatát Woolsey.
- Akkor reggel indulok - válaszolta nyugodtan.
- Rendben. Jó éjt! - fejezte be Woolsey a beszélgetést, az előtte álló férfi erre bólintott.
John miután elhagyta az irodát befordult Beckett-hez.
- Hello! - köszönt a dokira, aki valamin dolgozott. Látszott rajta, hogy nagyon elfoglalt és komolyan összpontosít.
- Mi járatban erre alezredes? - érdeklődött Beckett.
- Szeretnék kérni tőled valamit - fordult kérésével a dokihoz John.
- Miben lehetek a segítségedre? - nézett érdeklődve rá.
- Holnap reggel el kell mennem Teyla-val egy tárgyalásra. Szeretném, ha benéznél Emiliához. Nem tud még tájékozódni a városban, és nem is ismer senkit jóformán. - fejezte be mondanivalóját. 
- Rendben, majd benézek hozzá - mondta komoly pillantással, biztosítva az ezredest, hogy elvégzi a feladatot.
- Kösz szépen - felelte John.
- Semmiség - nézett rá mosolyogva. - Jó éjt! 
- Jó éjt doki! - s ezután elindult kifelé. 

***

A félhomály kezdett mindent beborítani, de a nap sugarai még mindig életek a horizont felett. Emilia mindent figyelt. A saját lépteit, a susogást, a képeket ami körülvette. Belül valami
hajtotta, hogy érjen a pilon végére. Néha megállt és hátrafordult, ahonnan a város a feje felett húzódott. Észrevette a holdakat. Nézte a két objektumot felette, és akkor már nyílegyenesen a szívébe hasított hol is van most. Egy másik bolygón, Atlantiszon. Ezek nagy szavak voltak. A világítás már erősebbnek hatott, mint az előbb. Gyorsan továbbindult. Végre sikerült megtennie a séta egyik célját. A pilon végéhez ért. A nagy világító lámpák már bekapcsolódtak, így segítve a tájékozódást. Mögötte már sötéten húzódott az ég. Előtte még halványan sárga, narancs és piros színben éltek a napsugarak. Nézett a távolba. Nagy lélegzeteket vett, s kifújva lassan már nem tudta visszatartani. Egy könnycsepp folyt le az arcán, ahogy nézte a lassan elhalványuló napsugarakat. A könnycseppet egy másik is követte. Letörölte a kezével, miközben az esti szellő felélénkülve söpört el mellette.  Erőt vett magán, és újra a távolba nézett. Egy utolsó mély lélegzetvétel után megfordult. Felnézett az égre. Néhol jól ki lehetett venni a Pegazus-galaxis egy-egy nyúlványát. Egyszer csak egy hullócsillagot látott. Elmosolyodott, és nézte tovább az eget. Néha átsöpört egy újabb apró szellő és megcifrázta a hullámokat. Kis idő után fáradtnak kezdte érezni magát. Elindult a sétányon az ajtó felé. Beszállt a transzporterbe. Megadta az útirányt, és már ott is volt. A folyosón elment a lakókörletekbe, majd megállt a szobája előtt és legyintett egyet. Az ajtó kinyílt. Bement, majd az bezáródott mögötte. Elintézett még pár dolgot.
Mielőtt ágyba bújt volna odament az ablakhoz és kinézett rajta. Nézte a felhőkarcolókat és az óceánt. Mindent átjárt valami megmagyarázhatatlan rezgés. Eddig nem tapasztalt, idegen technológia által kiváltott reakcióegyüttes. Belemerült a tájba, ami az esti fényektől csillogó város miatt szikrázott a szemében. Örült, hogy itt van. 

Kategória: Stargate Atlantisz - Origin | Hozzáadta:: Emilia (2015-12-27)
Megtekintések száma: 389 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: