Stargate Atlantis - Origin : 5. fejezet - Az első nap Atlantiszon - Stargate Atlantisz - Origin - EMILIA TÖRTÉNETEI - Történetek - StargateLives - Csillagkapu Fan Fictions


Főoldal » Cikkek » EMILIA TÖRTÉNETEI » Stargate Atlantisz - Origin

Stargate Atlantis - Origin : 5. fejezet - Az első nap Atlantiszon

Az első nap Atlantiszon

"Minden új nap tartogat valami felemelőt.  "
                                               

Hajnalodott. A nap első sugarai világítottak be a kaputerem ablakain. Lassan elindult az élet a városban. Mindenki tette a dolgát. Sheppard és Teyla épp indulni készültek, mikor egy bejövő féregjárat érkezett. A tárgyalásról jelentett Ronon. A leendő szövetségeseknél gond akadt technológiai téren. Ezért jól jönne, ha Zelenka és McKay is részt vennének a következő ülésen. Ezért fél óra csúszással indultak el, mivel meg kellett várják a két tudóst is. Zelenka induláskor odalépett Sheppard-hoz. 
- Alezredes. Lenne egy kis gond ezzel a küldetéssel. Vagyis nem a küldetéssel van a gond, hanem, hogy ma kéne Emilia Von-t bevezetnem a technikai kutatórészleg munkájába. Nem tudja mikor érünk vissza? - Érdeklődött kissé zavartan, remélve találnak valami megoldást. 
- Doki, tudja ezek a tárgyalások általában elég hosszú ideig tartanak - magyarázta Sheppard. S eszébe jutott valami, ami mosolyként tűnt fel az arcán. - Ne aggódjon! Carson elintézi. Körbevezeti a városban, segít neki eligazodni. Meg egy nap csúszás nem a világ vége. A techlaborok várhatnak honlapig. 
- Köszönöm alezredes - válaszolta Zelenka. 
- Nincs mit doki. Mindent hoznak? - nézett rá kérdőn. 
- Ellenőrzöm Rodney-t - jött a felelet, majd egy bólintás után tudóstársához igyekezett. McKay a hátizsákkal babrált, majd beszélgetésbe elegyedtek. 
- Carson! Hallasz? Itt Sheppard. - szólt bele a rádióba. 
- Hallak alezredes. Mi a gond? - jött a válasz. 
- A két tudósunk is velünk jön a tárgyalásra, adódott valami tech-gubanc. Szólnál Emiliának, hogy ma elmarad a Radek általi bevezetés? - kérdezte, s megnyílt a kapu. 
- Persze. Szólok neki. - válaszolta. 
- Kösz - zárta a beszélgetést Sheppard. 
- Jó utat! - Jött Carson hangja a rádióból, majd elcsendesedett a John fülén levő adóvevő. 

***

Fények cikáztak át az ablakon. Gyenge szél fújt. Az ég felhőtlenül tündökölt. Hirtelen halk mocorgás törte meg a csendet. Emilia felébredt. Megfordult az oldalára, majd a fény felé nézett, ami kicsit elvakította  a most ébredezőt.
 - Jó reggelt Atlantisz! - motyogta halkan.
Kis nyújtózkodás után felállt az ágyból. Odament az ablakhoz és kinézett rajta. Látta a napsugarak játékát az óceán vizén. Elmosolyodott. Visszament, felvette a ruháit az ágy melletti székről és felöltözött. Még mindig elfogta egy kicsit a szorongás a boldogságtól, ha eszébe jutott, hogy tényleg hol is van most. Megágyazott és leült, hogy lejegyezzen pár szót. Kilenc óra felé járt az  idő. Pár perc múlva "kopogtak", vagyis jeleztek az ajtón levő szerkezettel.
 - Szabad - hallatszott bentről.
 Carson bement.
 - Jó reggelt! - köszöntötte a lányt.
 - Jó reggelt Dr. Beckett! - válaszolt Emilia a ceruzáját a kezében tartva.
 - Hogy aludtál? - érdeklődött a férfi.
 - Jól, köszönöm - válaszolta.
 - Lenne kedved reggelizni? - tette fel a kérdést Carson.
 Találó, már éhes volt. Emilia elmosolyodott. 
- Igen, mehetünk - nézett rá kissé már izgulva, mivel eszébe jutott, hogy ma elég sok dolga lesz.
- Sheppard megkért, hogy értesítselek, hogy Dr. Zelenka ma sajnos nem lesz itt. Holnapra kell átrakni az első bevezető órát. - adta át az üzenetet. 
- Rendben. Köszönöm, hogy szólt. Akkor ma még szabad vagyok? - nem volt csalódott, hogy elmarad az első konzultációs óra. Nézelődni valója így is akad bőven. 
- Hacsak Mr. Woolsey nem dönt máshogy, szerintem igen - mosolygott Carson. 
- Akkor jó - viszonozta a lány is. 
- Megmutatom, hogy merre van a kantin. Így máskor már egyedül is oda találsz majd - jelentette ki a férfi.
- Rendben - hallatszott a beleegyezés.
Emilia felállt az asztaltól, mire Carson már kint is termett a folyosón. Elindultak. Pár folyosóval és emelettel lejjebb megérkeztek. Egy nagy teremben találták magukat. Itt sok asztal és szék volt elhelyezve a vendégek számára. Világos volt bent, az egész helyiséget beragyogta a Nap fénye. Emiliát a szoba leginkább a kaputeremre vagy egy bálteremre emlékeztette. Leültek egy ablak melletti asztalhoz, majd a doki elment és hozott valami harapnivalót. A lány addig a tágas ablakon keresztül szemlélte a várost. Innen tényleg szép kilátás nyílt a létesítményre. Carson visszaérkezett. Letette az ennivalót, majd leült a lánnyal szemben.
- Reggeli után körbevezetne? - kérdezte Carson-tól.
- Igen, persze - mondta nyugodt tekintettel a férfi. - Szerencséd van. Olyan időszakban érkeztél, mikor minimális a létszám a gyengélkedőn. 
Emilia egy kicsit furcsán nézett Beckett-re, majd rájött, hogy értette a doki az előbbi kijelentését. Mivel Emilia inkább séta közben akart új ismertekre szert tenni a várossal kapcsolatban, így csendben evett, hogy mielőbb indulhassanak. Persze Carson az elején nem értette a nagy csendet, de Emilia jelezte, hogy nem a kantinban szeretne várost nézni. Befejezve a reggelit elindultak. Kiérve a folyosóra Carson megállt és a lányra nézett.
- Merre menjünk? - kérdezte, miközben a folyosó túloldalán egy pillanatra nekitámaszkodott a falnak. A falban levő világító kristályokban megcsillantak kék szemei.
Emilia a kezdetektől oda volt a város világításával kapcsolatban. Imádta ezeket a kristályokat. Szinte mindenhol megtalálhatóak voltak. Még a lakókörletek szobáiban is. Így éjszaka sosem volt teljesen sötét. Az Ősöknek tényleg csodálatra méltó építészeti stílusuk volt. A lányt egyszerűen elvarázsolta az egész város. Mindig valami új tárult elé, és ezt nagyon szerette. Mindig akadt olyan rész, ami mindig más volt egy kicsit mint az előző.
- A központi részt mondjuk már láttam. A kaput tudom, lehetne pl. a Pocsolyaugró hangár? - nézett kíváncsian Carson-ra.
- Kövess! - mondta a férfi mosolyogva.
A lány izgatott tekintettel indult utána. Azon az úton mentek, amerre az előbb jöttek. Emelet, folyosó, megint emelet, megint folyosó. Áthaladtak az irányító termen is. Mellette volt egy lépcső, ami felfelé vezetett. Ezen folytatták tovább útjukat. Egy-két ember pár pillanatra ránézett az igyekvő személyekre, majd folytatták munkájukat. Elérkeztek egy ajtó elé. Carson megállt.
- Itt is lennénk - hangzott a jelentés.
Az ajtó kinyílt. Bent egy nagy csarnok tárult a lány szeme elé. Minden ugró külön leszállóhelyen volt leparkolva, amikhez volt, hogy létrák vezettek.  A lány izgatottan forgott körbe-körbe. A terem elég magasnak bizonyult. A hangár közepén felfelé egy hosszú sokszög alakú vájat futott. A helyiségben eléggé sötét volt. A látási viszonyok tehát nem voltak valami tiszták. Ez ebben a pillanatban egyáltalán nem zavarta Emiliát.
- Mennyi ugró! - mondta az izgatottságtól meghitt hangon.
- Innen az ugrók felfelé, és lefelé is indulhatnak. Attól függően, hogy a kapun keresztül, illetve a városon kívülre mennek e - folytatta Carson, miközben Emilia reakcióit figyelte. Mikor a lány nagy nehezen egy helyben maradt hozzátette.
- Látom itt mindig dolgoznak - nézett az egyik leeresztett rámpájú járműben levőkre, majd visszafordult és a dokira nézett.
- Igen, de erről inkább Dr. McKay tudna sok mindent mesélni neked - tudatta Carson hozzá nem értését a technikusok dolga iránt.
Miközben Carson és Emilia beszélgettek a technikusok végezték munkájukat. Néha odanéztek a két nézelődőre. Ez persze azért volt, mert Carson-t elég ritkán szokták a hangárban látni. A doki legtöbbször akkor található ebben a helyiségben, ha sebesülteket kell ellátnia. Vagy épp azon különös napok egyike van, mikor Sheppard próbálja rávenni az ugró vezetésére. Csak így bámészkodni nem szokott jönni. Ahhoz Ő túlzottan elfoglalt volt. Látták a lányt is, akiről már hallották, hogy új tudósként van itt. Így meg volt az ok és az okozat is, miért vannak most itt. Ezzel le is zárták magukban a kérdéseket, és hamar vissza is tértek a munkájukhoz.
- Van Atlantiszon úgynevezett Pocsolyaugró tanfolyam? - nézett Emilia még mindig csillogó szemekkel a férfira.
- Van - válaszolt a doki. - Erre azoknak a katonáknak van szüksége, akiken sikeresen elvégezték a génkezelést.
- Maga vezetett már ugrót? - érdeklődött.
- Igen - jelentette ki Carson miközben kicsit lesütötte a szemét.
- Hogy boldogult vele? - folytatta az kérdését Emilia.
- Néha adódott egy kis probléma - vallotta be őszintén. - Mint ahogy már említettem, nem tartozom azok közé, akik előszeretettel repülnek.
- Nem lehet könnyű megtanulni vezetni egy ilyen hajót - gondolkodott hangosan Von.
- Nem olyan nehéz - mondta Carson megnyugtató hangon. - Sheppard a legjobb pilóták egyike. Igaz benne a gén aránya is valamivel magasabb. Ahogy korábban már mondtam a génnek nagy szerepe jut itt is kifejezésre.- megállt egy pillanatra, hogy helyrerakja gondolatait, majd folytatta-Hiszen elmével kell nagyjából irányítani a gépet.
- Én is megpróbálhatok majd ugróval repülni? - kérdezte bizakodó hangon.
- Nem tudom - válaszolt a férfi. - Ezt nem én döntöm el - célzott arra, hogy ebbe nincs sok beleszólása.
- Sheppard az úton említett egy termet, ahol egy hologram látható. Meg lehetne nézni? - vetett fel egy újabb megállót Emilia.
A kérdése után még pár pillanatig az ugrókat nézte. Elképzelte, ahogy elindulnak. Ha bolygó körüli pályára készülnek, akkor a fenti mennyezet nyílik ki, ha a kapun keresztül indulnak egy küldetésre, akkor pedig a padló tűnik el pár percre.
- Gyere, megmutatom - hangzott a válasz, és a doki már indult is.
Pár emelettel lejjebb Carson bevezette Emiliát a holo-terembe, majd az ajtó bezárult. A terem kör alakú volt. Carson egy emelvény felé vette az irányt. Odament az emelvényhez, rátette a kezét és előhívta a hologramot. A konzol kék fényben ragyogott. Rögtön reagált az érintésre. Emilia csodálattal figyelte. A hologramon egy Ős nő beszélt egy igen erős ellenségről. Arról, hogy itt kellett, hogy hagyják a várost. A mennyezeten egy halom fénylő pont jelent meg. Emilia rájött, hogy az a Pegazus-galaxis térképe. Először csak pár piros bolygó volt, mire pár másodpercen belül alig maradt pár darab kék. A pirosak jelentették a Lidércek által leigázott és rettegésben tartott világokat. Emilia gondolatai azon jártak, vajon, miért nem bírták megállítani az Ősök a Lidérceket. A végére rájött. Vagy Ők vagy mi, vagyis az Ősök. Akkor már nem az számított melyik bolygót menthetnék meg. A túlélés volt az, amiért harcolniuk kellett. Carson halvány mosollyal nézte a lányt. Még csak alig, hogy ideért, már megint egy csomó újat akar megtudni. Elképesztő figyelemmel követte végig az eseményeket, amik a hologramot övezték.
- Szeretnél még valamit megnézni? - kérdezte Carson miután leállította a hologramot, mielőtt előröl kezdődhetett volna az egész.
- Atlantiszról általában valamit. Igaz, hogy olvastam már róla. Ha nem bánja, meghallgatnám amit tud, miközben sétálunk - jelentette ki, s még mindig az előbbi bemutató hatása alatt állt.
- Atlantiszt az Ősök építették sok millió évvel ezelőtt. A város egy ideig a Földön volt - mesélte miközben elhagyták a termet.
Emilia mellette ment és nagyon figyelte minden kiejtett szavát a doktornak. Eközben tekintete a város falain járt. Nagyon tetszett a lánynak a  város. Volt benne valami, valami megfoghatatlan erő.
- Akkor igaz, hogy az Ősök onnan jöttek ide - mondta nyugodt hangon.
- Igen. A város az Antarktiszon volt, feltehetőleg az ottani Ős bázis közelében. Az Ősöket megtámadta egy halálos vírus. Előle az Ősök egy része elmenekült a várossal a messzi Pegazus-galaxisba, másik fele pedig felemelkedett. A Tejútrendszerbe csak az Atlantiszi kapun át lehet visszajutni. Ezzel is akadályozva a vírus terjedését galaxisokon keresztül. Csak hát, a város eléggé energiaigényes. - mesélte a doki.       
- Ezt már Dr. Mckay említette. A ZPM-ek miatt - mondta szomorú hangon Von.
- Igen - értett egyet vele Carson, majd folytatta bemutató körútját. Épp egy tágas ablak előtt haladtak el, mikor Emilia kinézett rajta.
- Nem csodálatos Dr. Beckett, hogy mennyire fejlettek voltak az Őseink? És most rajtunk a sor, hogy folytassuk, amit abbahagytak? Nem felemelő érzés? - tette fel elmélyítő kérdésit a lány.
Beckett mosolyogva figyelte szófejtését.
- Tényleg nagyszerű - válaszolta röviden és egyetértően.
- Remélem így lesz - bizakodott Emilia.
- Mi dolgod van ezután? - nézett komolyan Beckett a mellette haladó lányra.
- Semmi - mondta.
- Akkor, ha már úgy sincs más dolgod, elvégezhetném a vizsgálatokat - ajánlotta fel Beckett. - És legalább ezen is túlesel.
- Rendben - egyezett bele Emilia.
Így hát elindultak az orvosi részleg irányába. A lánynak kellett egy kis idő, hogy a doki nyomában tudjon maradni, mert majdnem minden második lépésnél elvonta valami a tekintetét. Így eléggé lassan haladtak. Carson nem volt mérges Emilire, hogy folyton lemarad.
Megérkeztek. Emilia eddigi gondolatmenetét elvonta az orvosi részlegen levő gépek halk duruzsolása és a fények pislogása. A helyiségben voltak különböző földi és idegen, ősi berendezések is. Ez lehetett a röntgenszoba, és még más vizsgálatokat is itt végezhettek. Ehhez a lány nem értett valami sokat, csak feltételezhette mi, mire való. Carson leült az egyik asztalhoz, majd a laptopon nézegetett valamit. Emiliának nem mondott még semmit. A lány állt és nézte a falakat, a furcsa ismeretlen berendezést. Pár perc múlva Beckett felállt és egy kis kézi számítógépnek tűnő valamivel odament a lányhoz. Carson az ősi orvosi szkennerrel átvizsgálta. Ezután intett a lánynak, hogy jöjjön utána. Pár lépés után megálltak. Egy olyan berendezés előtt, ami kicsit rémisztőnek tűnhetett a lány számára. Emilia csak egy ágyat tudott nagyjából felismerni. Ez még rendben is volt, de az ágy másik oldalán volt egy valami kivetítő eszközre hasonlító dolog. Egy picit elbizonytalanodott. 
- Feküdj ide le - utasította Carson.
A lány ijedt tekintettel meredt a berendezésre. A doki észrevette, hogy Von várakozik.
- Nem fog fájni - nyugtatta meg biztató hangon.       
Emilia lefeküdt.
- Ez egy ősi szerkezet. Megmondja, hogy milyen állapotban vagy. Ne ijedj meg, ha beindítom - folytatta tovább a doki.
Emilia vett egy mély lélegzetet.
- Rendben, kezdheti.
Beckett bekapcsolta a gépet. Amit eddig Emilia valami kivetítőnek vélt, az most kivilágosodott. Mi több egy a feje felett valami karra erősített eszközből sugarak vetődtek rá. Halk, alig hallható morajlással végezte munkáját. A kellő vizsgálatok befejezése után a doki leállította.
-Kész. Felkelhetsz - mondta Carson, mire a lány megkönnyebbülten felállt. 
- Az adatok rendben - válaszolta. - Ha gondolod akkor megmutathatok még pár... 
Ekkor egy orvos sietett be és Carson-t hívta a kötelesség. Emilia megköszönte a reggeli körbevezetést és elindult a szobája felé. Útközben ismét azon gondolkodott, ami eddig történt. A holo-teremben levő Ős beszédén is eltöprengett. Beérve a szobába eldöntötte, hogy kipakol a bőröndjéből. Elhagyva a szobáját két részre osztó válaszfalat, az ágyra tette az utazótáskát. Az ágy melletti fiókokat kinyitotta és elkezdett pakolni. Óvatosan vette ki a fényképét a családjáról, amit az egyik szekrényre tett. Egy kicsit elérzékenyült, a kép láttán. Utána mégis pakolt tovább. Nagy körültekintéssel vette ki a ruhák közül azt az ajándékot, amit Matt-től kapott. Örült annak, hogy épségben átvészelte az utat a Pegazus-galaxisba. Ezt az egyik éjjeli szekrényre tette. Elmosolyodott, majd tovább folytatta előbbi tevékenységét. Nem sietett, hiszem ma más dolga nem akadt. Gondolta később még elmegy sétálni egyet. Miután a bőrönd üres lett, egy helyet keresett neki és elrakta. Éhesnek érezte magát, így elment ebédelni. A kantin tele volt katonákkal, tudósokkal, civilekkel. Sajnos senkit sem ismert közülük. Egy félreesőbb asztal szabad volt. Oda ült le és fogyasztotta el az ételet, amit elvett. Az egész hely egy kicsit apja és anyja munkahelyére emlékeztette. Persze az nem volt egy galaxissal odébb. A katonák és a tudósok valahogy ezeket az emléket juttatták eszébe. Elmosolyodott a párhuzamon. Mire végzett az ebéddel, a tömeg jó része már eltűnt a teremből. Elindult sétálni. Atlantisz annyira hatalmas volt, hogy azt sem tudta merre induljon. Úgy gondolta először a főtoronyból egy alsóbb szintre megy és onnan folytatja tovább. A transzporterrel egy újabb, eddig még nem ismert szintre érkezett. Itt pár ember figyelt csak fel rá, de nem szóltak semmit. Elindult előre és pár perc séta után az egyik oldalsó erkélyen megpillantotta Mr. Woolsey-t. Gondolta megszólítja. Odament az ajtóhoz, ami kinyílt. 
- Üdv Mr. Woolsey! - mosolyodott el. 
- Ms. Von! - nézett fel rá a férfi, karjai azonban még mindig az erkélynek támaszkodtak. - Milyen az első napja? 
Emilia kilépett az erkélyre és közelebb ment. Közben vetett egy pillantást a kilátásra. Nagyon szép volt. Elmosolyodott. 
- Információ dús - válaszolta Von és megállt a férfi mellett. - Épp sétálni indultam. Remélem nem zavartam meg. 
- Ugyan. Egyáltalán nem zavar - válaszolta a város vezetője. - Sajnálom, de Dr. Zelenka ma nem tudja elvégezni a szükséges bevezető tanóráját, mert egy sürgős küldetésre kellett mennie. 
- Nem gond. Dr. Beckett már szólt róla - mondta Emilia. - Holnapig csak megvárnak a laborok - nézte a hullámzó óceánt. 
- Az errefelé nem olyan biztos - Woolsey diplomatikus hangjába tapasztalat is vegyült. 
Emilia furcsán ránézett. 
- Elnézést, nem akartam pesszimistának tűnni. Csak tudja Ms. Von a Pegazus-galaxis az a hely, ahol bármi, bármikor megtörténhet. Szóval az, hogy holnap fog e labort nézni... - sóhajtott -, nem csak tőlünk függ - a távolba meredt. 
- Értem - fogta rövidre a választ Von. 
Elgondolkodott az előbb hallottakon. Néma csend költözött az erkélyre. Woolsey szólalt meg. 
- Milyen egy másik galaxisban lenni? Gondolom nem volt könnyű megemészteni ilyen hirtelen az eseményeket, amik következtében idekerült. 
- Nem mindennapi - mondta őszintén Emilia. - Tudja, még próbálom felfogni. Alig vagyok itt durván egy napja és ez az egész... - nézett szét a város azon részén, amit innen látni lehetett -, olyan hatalmas...olyan más...
- Megértem az érzéseit Emilia. Jómagam, mikor idekerültem mint Atlantisz új vezetője, elég sok időbe telt megszoknom itt. Tudja a Földön megvolt a megszokott munkaköröm. Itt pedig szinte magunkra vagyunk utalva. Meg kell birkóznunk mindennel, ami jön. Nem számíthatunk az otthoniakra, hiszen távol vannak tőlünk. A Csillagkapu Parancsnokság mellett, mi egy másik védelmi vonala vagyunk a Földnek. S ez nagy felelősséggel jár. 
Emilia picit csodálkozva hallgatta Woolsey szavait. Meglepte az, hogy a város vezetője ilyen beszélgetésbe elegyedett vele. Jól esett neki, mégsem tudta hirtelen hova rakni. Némán figyelt csak. 
- Remélem jól fogja itt érezni magát - mosolygott rá Woolsey. 
- Biztosan - nézett rá Emilia és elmosolyodott. - Egy kis időre lesz még szükségem, hogy belerázódjam, de szerintem menni fog. 
- Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Örülök, hogy végül mégis magára találtunk. Tudja, Sheppard mikor megkeresett azzal, hogy furákat álmodik, hát nem volt könnyű elhinni. 
- Még én sem tudom a miértjét ennek - nézett maga elé Von. - Érdekes módon, egy ideje már nincsenek álmaim - meg is lepődött ezen, ami látszott rajta. Gondolkodó tekintettel nézett rá Woolsey-ra. - Mióta elhagytam a Földet...én nem álmodtam olyat, aminek köze lett volna az alezredeshez. Talán megszakadt a kapcsolat? Elmúlt a hatása annak a valaminek? 
Woolsey kíváncsian töprengett. 
- Egyáltalán nem emlékszik semmi olyanra, ami Sheppard alezredes egy munkanapjához köthető és azóta álmodott róla? - érdeklődött. 
- Nem. Azért az aggaszt, hogy nem tudom a választ arra, hogy mi okozta azokat az álmokat - nézett ez előtte levőre. 
- Ez egy igen érdekes kérdés marad, amennyiben nem találunk rá választ - értett egyet Woolsey is. 
- Igen - sóhajtott Von. - Ez egy elég érdekes megválaszolatlan kérdés marad... 

***

A város egy újabb részén sétálva egyszer csak egy férfit látott meg ismét egy erkélyen. Ez már nagyobb volt, mint az előző. Egy folyosó vezetett rá a nyitott részre. Emilia halkan haladt, nem akarta megzavarni az épp alkotó személyt. Megállt tőle pár méterre és csendben nézte, ahogy az előtte álló fest. A férfi mégis kiszúrta a néma nézelődőt. 
- Üdv - szólította meg. 
- Üdv. Nem akartam megzavarni - lépett előrébb Von. - Nagyon szépen fest. 
- Köszönöm - válaszolta az ismeretlen. 
- Emilia Von - mutatkozott be. - Nemrég érkeztem a városba - a folyosó felé nézett. - Épp felmérem. 
- Evan Lorne őrnagy - mosolyodott el a férfi. - Üdvözlöm Atlantiszon! Sheppard alezredes már mesélt önről pár szót. 
Emilia elmosolyodott. 
- Úgy látszik a hét fő híre én vagyok - jegyezte meg Emilia, s nem volt azét annyira elragadtatva ettől. 
- Nyugodjon meg. Ez a Pegazus. A hírek itt olyanok, mint a Földön az olimpiai játékok. Mindenki nagyon várja őket - ecsetelte. - Tudja, elvagyunk vágva a Földtől. Bármi érdekes hír képes felpezsdíteni a hangulatot. Nem kell megijedni, pár nap és a főcímen már valami más lesz. 
- Akkor nem kell aggódnom, hogy erről folyik majd a tanácskozás vacsoránál - mosolyodott el. 
- Biztosíthatom, hogy nem - nevetett egy kicsit Lorne is. - Amúgy, hogy tetszik a város? 
- Gyönyörű - nézett szét ismét Emilia. - Ám hagyom tovább alkotni őrnagy. Örültem a találkozásnak. 
- Én is örültem. Szép délutánt! - mosolyodott el Lorne. 
- Viszont! Viszlát! - elindult vissza a folyosóra. 
Evan pedig felvette a festőecsetet és újból belemerült az alkotás varázslatos mámorába. 

***

Ezután kiment a város nyitott részére és sokáig sétált. Néha úgy belemerült a város körvonalaiba, hogy  el is fejeltette merről jött. Nagyon kíváncsian és körültekintően mérte fel Atlantiszt és azokat a helyeket, ahol elhaladt. Órákig bolyongott, vagy ült csak a város egyes részein. Olyan volt számára, mint egy felfoghatatlan mégis fizikailag ott levő remekmű. Csodálta és bámulta minduntalan. 

***

Emilia visszament a lakókörzetbe. A szobájába érve, jobban szemügyre vette azt. 
Az ajtóban állva láthattunk egy asztalt az ablak irányában, tovább indulva balra egy kicsit eldugottabb szegletében a szobának egy kisebb helység volt. Itt volt az ágy, és még pár szekrény. A falon ugyanaz a dombormű díszelgett, ami számos helyen megtalálható a városban. Kedves kis helynek látszott. A szoba nem volt négyzet alakú, inkább sokszögnek lehetett volna leírni. Az íróasztaltól nézve az ajtó mellett balról egy szobanövény díszelgett. Itt volt még egy kisebb fehér kanapé, egy kis asztal és még két fotel is. Ezek mellett balról volt egy olyan dombormű, amelyből buborékok igyekeztek felfelé, s ezt halvány fény világította meg. Majd a fal mellett balról volt egy ajtó ahol a fürdő volt. Egy kis szűkebb helység is láthatóvá vált, amit csak akkor láthat meg az ember, ha már közelebb megy az ajtóhoz ami a fürdő-helységbe vezet. Leült hát az ágyra. Előtte most hosszú fehér függöny volt, amelynek a szélén kétfelől sötétítő súrolta a padlót. A kilátás innen is gyönyörű volt. A mellette balról levő éjjeliszekrényen egy lámpa volt, és egy érdekes szerkezet. Nézte a szerkezetet. Mielőtt hozzáért volna a világítás bekapcsolt a szobában. Meglepődött. Legyintett egyet felette, mire kialudtak a fények. Az ágy másik felén, ami egy kisebb franciaágy volt, még egy kis éjjeliszekrény díszelgett. Ez a szoba kisebb volt, mint az, ahova az ember először belép. Ez egy kis kuckó volt, egy hálórész. Az ablakkal párhuzamos fal, színe beleillett az egész város stíluságba, szürke s bronz árnyalata mégis valami elit érzést sugárzott. Az ággyal szemközti falon kisebb szekrények húzódtak meg. Megakadt a szeme újra azon a domborművön, amit már sokszor látott. Itt is megtalálhatóak voltak a világító kristályok, igaz ebben a szobában csak a válaszfallal szemben levő kisebb részen lettek elhelyezve, a sötétítő függöny mellett. Felállt, majd a válaszfalhoz ment. Balról húzódott végig az üvegablak, aminek az egyik részén most egy redőny díszelgett. Előtte volt az íróasztal a székkel. Az ajtónál kétfelől világítottak a kristályok és a  kék fényben fénylő kristálykonzol is ott helyezkedett el. Leült a fotelra, majd az asztal másik felén lévő kanapéra. Ezután benézett az ajtó mögé is, ahol a fürdő - helyiséget fedezte fel.
Onnan még átjárta a szobát. Érezte, hogy egy kis idő múlva otthonosan fogja érezni magát. Fáradt volt. Visszament az ágyhoz és megágyazott. Leoltotta a lámpát. Leült az ágyra. Az ablakon át beszűrődött ezernyi halvány fénylő pont, amik a fehér függönyön és a redőnyön át tompított csillogásnak hatottak. A város szinte varázslatos fényben pompázott este. Emiliában ez meghitt érzéseket keltett. Átgondolta a ma történteket. Még most is összeszorult a gyomra, amikor arra gondolt, hogy most már Ő is az expedíció tagja. Elég gyorsan elaludt. 

Kategória: Stargate Atlantisz - Origin | Hozzáadta:: Emilia (2016-01-03)
Megtekintések száma: 58 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: