A kiképzés

                                                
  „ Ha a jövő úgy döntött felőle,
 hogy harcolnia kell, meg kell védenie önmagát. „

Lassan feltűnt pár halvány fénycsóva a hullámok felett. Végigfutottak a vízen, majd szétszóródtak a látóhatáron. Pár perc múlva a Nap már majdnem teljesen a látóhatár felett volt. Az élet is megindult a városban. Tudósok, technikusok, orvosok, katonák kezdték elárasztani a folyosókat. Az őrségváltásról visszatérő katonák arcán a fáradtság enyhe jelei látszottak. Most rajtuk a sor, pihenni igyekeztek. 
Ebben az ébredező légkörben, egy férfi sétált nyugodtan a folyosón, majd mindenkit illedelmesen köszöntött. A katonák tisztelegtek neki, mire leintette őket.
Nem szerette ezt a nagy felhajtást. Amikor a parancsot kellett teljesíteni, inkább azt végezzék el minden beledobással. John miután beért a kaputerembe sután végigmérte a helyzetet. A technikusok megszokott ritmusban dolgoztak az irányítórészlegen. A folyosón néhol egy-egy embert látott sétálni. Woolsey megszokottan már az irodájában dolgozott. Még úgy gondolta korán van ahhoz, hogy egy fontos ügyben megkeressen valakit, így elment reggelizni. Ezután mégis elindult a hálókörletek felé, gondolta megnézni, hogy Emilia fent van-e már. Jelzett a szoba előtt levő kristályokkal, ám nem érkezett visszajelzés. Így megérdeklődte Zelenkánál, hogy merre dolgoznak. A tudós ismertette, hogy Emilia ma délutánra van beosztva, így nézze meg a laborjában. Sheppard így is cselekedett. Megérkezve ismét jelzett. Pár pillanat múlva kinyílt az ajtó. 
- Jó reggelt John! - mosolyodott el Emilia. 
- Jó reggelt Emilia! - viszonozta a férfi is. - Rosszkor zavarok? - érdeklődött. 
- Nem - válaszolta és hátrébb lépett. - Gyere be nyugodtan. 
John besétált, s egyszer csak az ajtó bezárult mögötte. 
- Az egyik kutatás eredményeit nézetem át. Dr. Zelenka bízott meg vele, délutánra kellene - ecsetelte Emilia az épp folyamatban levő munkáját. - Ülj le - mosolygott rá kedvesen. - Remélem nincs semmi gond. 
- Nyugodj meg, semmi probléma sincs. Egy fontos ügyben kerestelek meg. 
Emilia a hangsúlyból kiérezte, hogy az ügy miatt jobb, ha leül. Megvárta, hogy Sheppard helyet foglaljon majd szembe ült vele. 
- Mi lenne az a fontos ügy? - nézett rá kissé izgatottan. 
- Te még új vagy itt - kezdte komolyan az alezredes. - Mindenki, aki bekerül az expedícióba, annak át kell esnie az alapkiképzésen. A civilek persze másfajta kiképzést kapnak, mint a katonák. Bár készülj fel, hogy nem lesz könnyű. - Sheppard fürkésző tekintete a Von-on járt, vizsgálva a reakcióit. 
- Rendben - jött a rövid és érthető válasz. Egy kis félelem átszűrődött a pillantásán, de tudta, hogy az alapkiképzés nélkül nem léphet tovább. 
Eszébe jutott az a sok dolog, amit még az apjától hallott. Egy kicsit el is révedt a tekintete. Ezután visszarázódott a jelenbe és megszólalt. 
- Tudom, hogy nem lesz egyszerű - válaszolta. - Mikor kezdődik és meddig tart a kiképzés? - nézett Johnra komolyan.
- Meglátjuk, hogy haladsz. Ha kell akkor majd változtatunk -  válaszolt a férfi, majd egy papírt tett le az asztalra.
- Mikor kezdem? - érdeklődött tovább Von.
- Ma még szabad vagy. Holnaptól kell kezdened. Délután négykor. Szólj a rádión és megmondom hova gyere  - válaszolta a férfi.
Mivel John valamennyivel többet beszélgetett már Emiliával, - mint az általában lenni szokott egy civil esetében, vagy egy tudósnál, akit "újoncként" vetnek be a Pegazus-galaxis talajába -, levetkőzte kissé katonai parancsnok szerepét és mosolyogva megszólalt. 
- Mennyire tartasz a kiképzéstől? - nézett rá már szabadabb tekintettel. 
- Katonai ezredes lányaként? - nevette el magát Emilia. - Tudom, hogy miért kell és azt, hogy a biztonságomat és a javamat szolgálja. Nem mondhatom azt, hogy nem félek tőle kissé. Ám létfontosságú, ezt jól tudom. 
Sheppard-nak azonnal feltűnt a lány őszintesége. Némán nézte és várt pár pillanatot, mielőtt válaszolt volna neki. 
- Ez biztosítja azt, hogy tényleg helyt állj a küldetéseken. Enélkül nem küldhetlek ki a terepre. Woolsey addig hallani sem akar arról, hogy idegen bolygóra lépjen bármilyen civil vagy tudós beosztású személy, míg nincs meg az alapkiképzése. Szerencsére nálad a technológia nem lesz nagy gond, mivel tudós vagy. A többiből meg az alapot kis kitartással el fogod sajátítani. 
- Köszönöm, hogy bízol bennem - nézett rá Emilia. 
- Bízz magadban - felállt. - Akkor holnap. 
- Akkor holnap délután négykor - ismételte meg az időpontot.
- Igen - helyeselt John, majd egy elismerő pillantást vetett Emiliára. - Nyugi, nem szedünk szét... - nevetett. 
- Nem lenne célszerű - mosolyodott el Emilia. - Parancsot kaptál rá, hogy nem eshet bajom - mosolygott aranyosan Emilia. 
- Igen - ingatta a fejét Sheppard. - Von ezredessel nem szeretnék emiatt összetűzésbe keveredni - nevetett. 
Emilia csak elmosolyodott.
- Szia - bólintott Sheppard. - Jó elemzést! 
- Szia. Jó katonáskodást - válaszolta Emilia is.
Sheppard megvillantotta Sheppard féle mosolyát. Kedvelte Emilia humorát. Valahogy kiérezte már, hogy katonai körökben is járt már az apja révén. Megvolt benne az az alaphang, amivel a katonák egymás közt ugratni szokták egymást. Egy bólintás után kiment. 

***
- Alezredes! – köszöntötte a férfit a rangján. Azért látszott rajta a fokozottabb izgalom.
- Szia! Gyere utánam. - utasította.
Emilia némán követte. A transzporterrel egy új helyre érkeztek. Egy raktár felé igyekeztek. Beérve Emilia körbenézett.
Tele volt különböző felszereléssel. John a raktár középső részén megállt. Körbenézett.
- Ma a fegyverekről fogsz tanulni. Mivel civil vagy, így az alapkiképzés részeként egy Berettával kezdjük  - jelentette ki a férfi.
- Rendben - válaszolta röviden.
- Volt már valaha igazi fegyver a kezedben? - nézett kérdőn rá.
- Nem. De láttam már fegyvereket - mondta. 
John megfogta az előbb kinézett Berettát és Emilia kezébe adta. A tudós hátán első pillanatban végigfutott a hideg. Nem merte teljesen megmarkolni.
- Milyen érzés? - kérdezte.
- Félelmetes - válaszolta, miközben tekintette a fegyver részeit mérte fel. 
Eközben John magyarázott. Emilia érezte, hogy most olyan komolyan kell odafigyelnie e szavakra, mint még soha. Felelősségteljes pillantásokkal, és tudakozó kérdésekkel kell végigcsinálnia az egész kiképzést. John érdekesen nézett rá. Annak örült igazán, hogy a szemében látta azt a komolyságot és elszántságot, amit várt. John tényleg jó tanárnak bizonyult. Mindent elmondott, és megmutatott. Az óra végeztével a két ember elindult vissza a hálókörletek felé.
- Na, hogy tetszett az ismerkedés a fegyverrel? - kérdezte kíváncsian a férfi.
- Őszintén szólva egyben félelmetes és megnyugtató - válaszolta sóhajtva. - A félelmetes részét szerintem érted, a megnyugtató pedig azért, mert ha önvédelemre kerül a sor, mégis lesz nálam valami.
- Nemsokára kezdjünk a lőgyakorlatot - jelentette ki John. - Most volt egy kis időm, ezrét csak megmutattam ezt-azt. A gyakorlat nehezebb lesz. Azt már nem én fogom vezetni, de az eredményeidet nyomon fogom követni.
- Rendben - válaszolta Von.
Ezután Emilia elment folytatni a munkáját. Útközben a fegyveren járt az esze. Legbelül attól félt, hogy egyszer vagy őt lövik le, vagy neki kell valaki mást. A katonásdi nem az ő terepe volt. 

*** 

Egyik este mikor már Zelenka elengedte, a vezérlőből a kantin felé sietett. Ott meglepődve figyelt fel arra, hogy az tele van. Elindult az ételért és közben el-elgondolkodott. Annyira lekötötte Radek nemrég elmondott mondandója a város rendszereiről, hogy Von állt a tálcával a kezében a kiszolgáló személyzet pedig fél perc után megtörte a szoborállapotot. 
- Szép este van... - jött egy hang egy szakács felől. - Jól érzi magát? 
Emilia hirtelen pislogni kezdett. A tálca elvesztette az egyensúlyát, de mielőtt a vacsora a padlón kötött volna ki, a férfi mellette termett. A tálcát megfogta és gyorsan, rutinos mozdulattal egyenesbe hozta. Von azonnal a másik kezével a tálca oldalért nyúlt, hogy két kézzel tartsa azt. 
A szakács, akit Heroldnak hívtak, gyorsan elmosolyodott. 
- Vigyázzon, mert még egéreledel lesz belőle - ezután továbbállt. 
- Van egér Atlantiszon? - hökkent meg Von. 
Herold visszanézett. 
- Nincs - ezzel a munkáját végezve az ennivaló utánpótlásról gondoskodott, míg egy másik kisegítő nő ideiglenesen átvette a helyét. 
A nagy nyüzsgés nem csak látható volt, hanem hallható is. Emilia elindult az egyik rész felé, remélve találkozik valakivel, vagy talál egy szabad asztalt. Egy hang szólította meg menet közben. 
- Ms. Von! Foglaljon helyet. 
Von megállt és az asztalnál ülő három emberre nézett. Tudósok voltak,  eddig a laborok környékén látta őket, ezért jutott erre a megállapításra. 
- Köszönöm - ült le. 
- Nagy a tömeg - mondta az előtte ülő. - A katonák most végeztek az eligazítás után, meg őrségváltás. 
- Igen. Meglepődtem, mikor ideértem - vallotta be Von. - Mindig előbb szoktam jönni, de ma Dr. Zelenka órája tovább tartott, mint eddig. 
Egy nő megszólalt. Apró termetű volt. Fekete haja. Kínai felmenői lévén látszott az arcán, hogy nem biztos, hogy teljes mértékben amerikai. 
- Amanda Chen. Kémikus-fizikus - mutatkozott be. - Örvendek - kiejtésének egyes lejtéseiben levő hanghordozása elárulta, hogy nem az angol az anyanyelve. 
S mire Von megszólalhatott volna a két férfi is bemutatkozott. 
- Phil Jensen - bólintott egy enyhén szakállas, széles vállú ember, akiről nem sokáig gondolkodik az ember, hogy mi a szakmája. Szemüvegén át megcsillant a fény a szemében, mikor folyatta. - Asztronómus. Tudja, hány csillagon van élet...
- Phil. Ne most... - állította le Amanda. 
- Erik Lambert - mosolyodott el az előbb az asztalhoz invitáló férfi. - Elektro mérnök. 
- Üdv én... - ismét benne maradt hang. 
- Tudjuk, az Álom lány - mondták szinte egyszerre. 
Emilia meglepődött, meghökkent és csak ült. 
- Ne haragudjon érte - szólalt meg Amadna. - McKay nevezte el így, mikor először hallotta a történetet az alezredestől. 
- Ismeri Mckay-t. Addig nem hisz el semmit még nem látja - értett egyet az előbb megszólalóval Erik. 
- De most már látja...vagyis látja, hogy látja... - gabalyodott bele a szavakba Phil. 
A két másik személy ránézett. 
- Jó, abbahagytam - és evett tovább. 
- Nézze el, szeret beszélni - mosolygott Emiliára Amanda. 
- Emilia Von - mondta ki végül a nevét. - Bár szerintem már tudják - mosolyodott el. - Számtech-info mérnök. 
- Igaz az, hogy McKay kipakoltatott magával egy raktárat? - érdeklődött Erik. 
- Azt jelölte ki dolgozószobának, vagyis saját labornak - felelte Emilia. 
- Maga sem úszta meg a bevezető szívatást - nyögte ki Phil. 
- Miért? Ezt nem értem - nézett rájuk. 
- McKay az újoncokat mindig valami fura próba elé állítja. Phil-nek ötször körbe kellett repülni egy napot, hogy megmérje annak sugárzását. Persze semmi haszon nem volt belőle, csak az, hogy Phil eléggé napallergiás. 
- Áu...- sóhajtott a nemrég csatalkozott. - Az fáj. 
Erre a csillagász csak bólintott. 
- Maguk is átesek ezen? - nézett a másik két személyre. 
- Én nem. Szerencsére az első úton már az expedícióhoz tartoztam. McKay akkor még eléggé elfoglalt volt... - aprót mosolygott - , nem, mintha most nem lenne az. De akkor még ezer más dolga is volt - fejtette ki Erik. 
Emilia Amandára nézett. A nő lesütötte a szemét. 
- Inkább nem mesélem el - kedvetlenedett el. Némi néma csend után mégis halkan megszólalt. - Dr. McKay egyszer a kezembe adott egy Zéró Pont Modult. Azt kérte vizsgáljam meg miből van. Kémiailag. Én meg is tettem. Kiderült, hogy műanyagból - lesütötte a pillantását. - Azt mondta nem vagyok jó fizikus. Mert először meg kellett volna néznem, hogy egyáltalán az van-e nálam, amit adott. Persze én mivel kémiai vizsgálatot kért, azt csináltam, nem fizikait. 
A társalgás közepette az ennivaló is fogyott, bár lassabban. Ám most ezután mégis percekig ettek némán. 
- Akkor én még elég jól megúsztam a raktárral - vélekedett Emilia. 
- Hol is van a laborja? - érdeklődött Phil. 
- Keleti szárny, középső szint, egy lépcsősortól jobbra, ami egy folyosóként folytatódik tovább - miközben Von magyarázott, a három ember egymásra nézett. 
- Kész csoda, hogy McKay nem küldte az egyik pilon végére, vagy épp a város alján levő ugróhangárba - vágott fanyar arcot Phil. 
- Emilia. Az a hely az összes labor helyzetét tekintve nagyon távol van - vélekedett Amanda. 
Emilia gondolkodni kezdett. Azután sóhajtva elnevette magát. 
- Oké. Csatlakozom a csapathoz - vette el a vizes palackot. 
A három ember is felemelte, majd megszólaltak. 
- Üdv Atlantiszon! - és egymáshoz "koccintották" az ásványvizes palackokat. 
Emilia mosolygott a köszöntésen. 
Lassan felálltak. 
- Ms. Von! - szólította meg Phil. - Holnap este tudományos fórum a kisebb tárgylóban. Ha gondolja nézzen be. 
- Köszönöm. Amennyiben sikerül, ott leszek - bólintott. 
A többiek is bólintottak, majd ki-ki elindult a saját útján. 

*** 

Reggel volt és Emilia a gyakorlótéren sétálgatott várva azt, hogy Lorne megérkezzen. Mivel nyolcra volt megbeszélve pár perccel előbb érkezett. 
- Üdv Ms. Von! - mosolyodott el a katona. - Látom megérkezett. Vagy ennyire várja az első lövészgyakorlati órát, vagy ennyire ideges... - ment el előtte. 
- Inkább az ideges a jó válasz őrnagy - mosolyodott el. 
- Ne féljen. Ez még csak gyakorlat. Nem várjuk el egy civiltől, hogy egyik napról a másikra mindent megtanuljon - intett -,  Jöjjön! 
Emilia elindult utána és pár folyosóval arrébb egy félig meddig nyitott részre értek. Egyik felén voltak a céltáblák, a másikon pedig végig védvonalként dobozok sorakoztak. Lorne az egyik asztalon sorakozó hadifelszerelés felé indult. Egy picit elgondolkodott, majd egy alteran kábítót vett fel. Odasétált az újonc mellé. 
- Remélem nem veszi tolakodásnak, de az apja révén nem tanult meg lőni? - érdeklődött. 
- Nem - válaszolta komolyan Von. - Repülni tudok, viszont a lövési technikám a pikádónál kimerül. 
- Az se rossz. Legalább van célérzéke? - katonai körültekintés villant a szemében. 
- Vegyük egy közepesnek - sóhajtott Emilia. 
- Rendben. A bevezető szöveget elmondom, utána jön egy mesterlövész, aki nem csak magát, de a többi katonát is kezelésbe veszi - felemelte a fegyvert és megmutatta a testtartást. - Látja, így kell egyenesen tartani. A legnehezebb ezt éles helyzetben megcsinálni, hiszen erős önuralom szükségeltetik ahhoz, hogy a célzáshoz kellő összes momentum egyezzen. 
Emilia csendben figyelt. Lorne nagyon szépen és jól magyarázott. Mikor a mondatai végére ért, Von mégis megszólalt. 
- Őrnagy. Azért azt hiszem, hogy eme rengeteg dologból azért éles helyzetben elég csekély esély van arra, hogy mindet végigvezesse. Netán tévedek? 
Lorne őszintén elnevette magát. 
- Jó meglátás. Igen, ezt éles helyzetben igen nehéz kivitelezni. Ám az elméletet meg kell tanulni, mert ez biztosítja azt, hogy ha éles helyzetbe is kerülünk, meg tudjuk tenni azt, hogy a lehetőségekhez mérten a legjobban ítéljük meg a cselekedeteinket - nagyon szépen fejtette ki Evan a gondolatait, ami nem csak az újoncnak esett jól, hanem saját magának is. Egy büszke mosoly után Von felé nyújtotta a fegyvert.
- Nézze meg a súlyát, a markolatot. Érezze miként viselkedik a kezében - utasítgatta tanítványát Lorne. 
Emilia eléggé nehezen tartotta a kezében a kábítót. Kipróbált pár Lorne által bemutatott testtartást és egyszer csak a ládák felé irányította a fegyvert. S véletlenül lőtt egyet. A következőre senki sem számított. Legfőképp szegény Von. A lövés úgy tűnt nekicsapódik az egyik ládának és elenyészik, ám mégsem ez történt. Az energianyaláb egy hasadéknyi résen át átfénylett az akadályok között és mikor eltűnt, egy meglepődött hangfoszlány bosszús zengése visszhangzott. 
- Hé! Már! Így fogadják errefelé a jó embert?! - hallatszott némi esetlen csatorászás. 
Erre Lorne és Von is a ládák másik oldalára siettek. Emilia elsápadt, mikor meglátott egy katonát a földön. Mellette egy másik állt. A félig fekvő katona az érkezettekre nézett. 
- Ez rohadtul fáj ám! - mordult egyet. 
Lore mereven nézett egy pillanatig, majd Von felé pillantott. Emilia rettentően meg volt ijedve. Mikor az Atlantiszon szolgálatot teljesítő őr látta, hogy a katona rendben lesz, a másik katona nő felé nézett és mutatva neki az utat, egy másik folyosó felé indult. A nő csak bólintott, majd a másik katona felé nézett, mosolyogva váltott vele egy szemkontaktust. 
- Elnézést százados. Nem volt szándékos - nyújtotta kezét az őrnagy, hogy felsegítse. - Ms. Von első lőgyakorlata. 
- Sejthettem volna, hogy a szép hölgy célt tévesztett - nézett rá, ám még mindig görcsben volt a bal karja és a válla. 
- Bocsánat, nem tudtam, hogy van itt valaki - Von nagyon kényelmetlenül állt ott, szégyellte magát. 
- Nem gond szivi, csak a csatában ne a sajátjait küldje padlóra és jóban leszünk - mosolyodott el a férfi már jobb kedvvel. 
Emilia furán ránézett, ám nem szólalt meg, mert Lorne átvette a szót. 
- Ms. Von. Bemutatom Aron Seen századost, ő a mesterlövész, akit említettem - Lorne elmosolyodott. 
~ Ezt jól elintéztem...~ gondolta magában Von.
- Ismét nagyon sajnálom a történteket százados. A nevem Emilia Von. - majd bevetett egy csavart -,  Nyugodjon meg nagyfiú, tudom melyik oldalon állok. - elejtett felé egy sunyi mosolyt a mondat végén. 
Lorne és Seen is egymásra nézetek. Ilyen kijelentést a katonák egymás közötti ugratásként szoktak csak "használni". Lerítt mindkét férfiról, hogy meglepődött az előbb hallottakon. 
- Ha nem tudnám, hogy civil és pocsékul céloz, azt mondanám volt a seregben - nézett rá felmérő pillantással Seen. 
- Nem vagyok katona, de volt szerencsém betekintést kapni - válaszolta nyugodtan Emilia.
- Ms. Von, az egyik földi légi Főparancsnokság parancsnokának a lánya - vázolta fel a helyzetet Lorne. 
Seen azonnal arckifejezést váltott. Megmozgatta görcsben levő végtagját és Vonra nézett. 
- Akkor még van remény. - s egy mosollyal még hozzátette. - Őrnagy. Esetleg megmutathatná merre találom a katonai kiképző központ többi részét. Persze, ha folytatni akarják a lőgyakorlatot, akkor megvárom. Ám úgy ítélem meg, akkor inkább védőfelszerelésben. 
Emilia sóhajtott egyet. 
- Nyugodtan menjenek. Azt hiszen nekem mára elég volt ennyi bevezetőnek - mondta komolyan Lornra nézve. 
- Rendben. Szép napot Emilia! - köszönt el Evan. 
- Ms. Von - bólintott Seen, majd az őrnagyhoz intézte szavait. - Ugye később még körbe is vezethet a városban? Mondták, hogy nagy, de ez nagyon tuti. Tudja, voltam már Goa'uld anyahajóban, azt hittem az nagy...de ez... - lassan elmosódtak a szavai, ahogy elnyelte őket egy másik folyosó. 
Von elindult a kantin felé és miközben ment, visszagondolt az előbbi eseményekre. Nagyon bugyután érezte magát, hogy lelőtte a kiképző tisztet, aki épp ma érkezett. Vett egy mély levegőt és belépett a transzporterbe. 

***
Kint szél fújt, szürke felhők gyülekeztek a távolban. Emilia boldognak érezte magát, de legbelül hiányzott neki kicsit a Föld.
Elment arra a sétányra, ahol a múltkor is járt. A szél kezdett erősödni. Nézte a közeledő felhőket. Merengve nézett a távolba, ameddig a szem ellát. Szürke gomolyfelhők gyülekeztek. Néha halk morgás is hallatszott. Leült. Felfedezte a villámhárítókat a város egyes kiemelkedő pontjain. A közelgő viharra nézett. Fenyegetően cikáztak a fények a távolban. Felnézett az égre. A feje felett mély halványkék színben húzódott a mélység. A város hatalmas erődítményként magasodott felfelé. A szél erősödött. Lassan a vihar is odaért. Fénycsóvák cikáztak egyre közelebb, és a morgás is egyre erőtejesebben hallatszott. Emilia felállt és bemenet. A szél ekkor kezdett el nagy lökésekben fújni. Egy-kettőre a sűrű felhők félhomályba kényszerítették a várost. A világítás erőteljesebb lett. Bekapcsoltak a szenzorok és kiegyenlítették a fényviszonyokat. Emilia Teyla keresésére indult. John mondta, merre szoktak edzeni. Egyszer csak Teyla szólította meg, az egyik ajtó mögül.
- Emilia. Talán keresel valakit? - kérdezte kérdőn a nő.
Von hirtelen hátrafordult.
- Igen. Épp magát kerestem Teyla - kezdett bele a beszélgetésbe. - Szeretnék kérni valamit.
- Mi lenne az? - nézett rá.
- Mivel most kezdtem az alapkiképzést, amin mindenkinek át kell esnie. Szeretném megkérni, hogy segítsen önvédelmet tanulni - mondta ki végül jövetele célját.
Teyla először kicsit meglepődött. Ezután barátságosan elmosolyodott.
- Örülök, hogy engem kérsz fel erre a feladatra - válaszolta mosolyogva. - Ha időd engedi, akár most is elkezdhetnénk.
- Köszönöm - felelte, s közben Teyla elindult.
Emilia követte. A terem nem tűnt túl nagynak. Itt voltak az edzőgépek elhelyezve az egyik részében a helyiségnek. A  legnagyobb része mégis üresnek bizonyult. A nő lenge ruhát viselt. Állt csendben, még Von nézelődött. Emilia ezután közelharcoktatójára figyelt.
- Akkor ma elkezdjük az alapokat. - Mondta, miközben botra hasonlító tárgyakat vett fel az ablakpárkányról.
Kint már szakadt az eső. Emilia bizonytalanul állt a szoba közepén. Futó pillantásokat téve, majd Teylara figyelt.
A nő közeledett hozzá, majd átnyújtott két botot. Emilia zavartan elvette.
- Őszintén bevallom, még soha életemben nem harcoltam senkivel - mondta halkan.
- Nem baj. Azért vagy itt, hogy megtanuld - nézett rá bátorítóan Teyla.
Von nézett maga elé. Szíve hevesebben kezdett verni, a gyomra összeszorult az izgalom miatt.
- Támadj meg! - utasította.
- De én... - habozott.
- Nem esik bajom, nem kell félned! Na gyerünk! - folytatta határozottan a nő.
Teljesen tisztában volt azzal, hogy Teyla-nak semmi baja nem lesz. Mégis ezt magára nézve nem merte volna lefogadni. Két ütést mért Teylára, a nő mind a kettőt elhárította. Nem nagyokat ütött, hiszen azt sem tudta, mit kell tennie. Teyla érezte tanítványa határozatlanságát. Tényleg nem harcolhatott senkivel, mert olyan ütést mért, ami erre adott okot. De sebaj, majd belejön. A nő tudta, hogy sok bátorításra lesz szüksége, de a végeredmény a fontos.
- Nem rossz, de próbálj meg több erőt beleadni - hangzottak a nő szavai.
Emilia újra megpróbálta kicsit erősebben. Érezte, hogy nem kell mitől félnie. Tudta, hogy Teyla életben hagyja, és ennyi most elégnek bizonyult. Így hát beleadott mindent, ami most tőle telt. Mind a ketten tudták, hogy ez erősíteni fogja a kialakulóban levő barátságukat.
Teyla és Emilia lassan belemelegedtek a támadás gyakorlásába. A két óra gyorsan elmúlt.
A lány látszólag nagyon kifáradt. De attól eltekintve jól érezte magát. Leültek az ablakpárkányra. Kint még mindig esett. Nekitámaszkodva az üvegnek, az kicsit lehűtötte a felhevült testüket. Az esőcseppek halk koppanással csapódtak az akadálynak, majd szelíden folytak tovább lefelé.
 - Sok gyakorlásra lesz még szükséged, de meglátod meg fogod tanulni - mondta Teyla biztatóan.
- Igyekszem - válaszolta Emilia.
- Elég gyengén kezdtél - fordult felé a nő. 
- Tudom - sütötte le a szemeit. - Csak tudja...nekem ez még...
- Új - mosolyodott el Teyla. 
Emilia bátortalanul viszonozta. 
- Az - válaszolta. 
Teyla felállt. 
- Ha neked megfelel, benézhetsz estefelé holnap is. Itt leszek. Utána pedig megbeszéljük a beosztást. Még sajnos én sem tudom a sajátomat a hétre. 
- Rendben. Akkor holnap ismét jövök. A többit pedig megbeszéljük még időben - elmosolyodott kedvesen. - Nagyon szépen köszönöm, hogy ma szakított rám időt. 
- Szívesen - mosolygott Teyla. 
- Szép estét! - köszönt el a Von. 
- Neked is! - majd elindult a másik folyosó irányába. 

***
Egy nap Von beért a megszokott laborba és Zelenkát kereste, de a tudós nem volt sehol. Kiment és a másik laborban mozgást érzékelt. Bement. 
- Jó reggelt. Nem látták véletlenül Dr. Zelenkát valahol? - érdeklődött. 
A bent levő két tudós ránézett. 
- El kellett rohannia - válaszolta Patric. 
- Szia Álom lány! - ért be Erik. - Épp utánad kutatok - majd egyenesen az asztalhoz ment. - Zelenka McKay-el van küldetésen. Ám a nagy és utolérhetetlen főnök ezt itt hagyta nekünk... - mutatott az asztalra. 
- Nekünk? - lépett közelebb Emilia. 
- Igen. Azt mondta Radek, hogy Te is csatlakozol. McKay parancsa az, hogy nézzük meg mi ez - egészítette ki az információkat kíváncsi tekintettel. 
Patric is odasétált, mellette Dr. Osvald Rivik állt. Patrik hasonló volt Emiliához, neki Dr. Osvald volt a mentora. Bár ők már így érkeztek ide. Mentor és tanítvány. 
- Valami ötlet? - kezdett bele Von. 
- Mielőtt még esetleg némi feszültséget engedünk rá, meg kéne nézni, hogy nem radioaktív e. - mondta komolyan Patric. 
Emilia hirtelen elhátrált az asztaltól. 
- Ugye ezt most csak viccnek szánta? - nézett rá. 
- Nem, már elő is készítettem a számlálót. 
- Akkor mit állsz még mindig ott Patric? - tette szét a kezét Erik. 
A tanítvány ekkor a másik asztalhoz indult. A mentora, mikor visszatért, megszólalt. 
- Dr. Mckay miféle vizsgálatokat kért? - érdeklődött. 
- Annyit mondott, nézzük meg mi lehet - nézte közben a másik tudós munkáját Lambert. 
- Nem radioaktív, semmiféle sugárzást nem mértem - nyugtázta Raynolds és egy papírra jegyzetelni kezdett. 
Emilia megnyugodva visszasétált az asztal elé és a szerkezetre nézett. 
- A tudósok álma vagy rémálma? - kérdezte az idős Osvald. 
Emilia elmosolyodott jókedvűen. 
- Ha tudnánk, hogy mit csinálunk, az nem lenne kutatás - válaszolta. 
- Einstein - vágta rá Patric egyből. 
- Akkor, hát munkára fel! - vett fel egy kesztyűt Erik. 
Emilia is keresett egyet az antisztatikus fajtából. A szerkezetet nézve látta, hogy az meg van sérülve egy darabon. Olvadt égésnyomok voltak rajta, amik elég jól belefolytak a szerkezet belsejébe is. 
- Ős kütyü - mondta. 
- Honnan tudja? - érdeklődött Patric. 
Von egy kristályra mutatott, majd óvatosan megmozdította a fél méter hosszú és negyven centiméter vastag valamit.
- Matt mindig azt mondta, hogy egy szerkezet sokkal több attól, mint aminek első pillantásra látszik - ezzel tovább vizsgálgatta a szerkezetet. 
- Matt? - érdeklődött Rivik. 
- Anyám bátyja. Jól ért a technikához. Ő segített az elején megismerkednem a tech birodalom alapjaival - magyarázta. 
- Na, akkor azt már tudjuk, hogy ez ősi - nézett a többi tudósra Lambert. - Most derítsük ki mi ez. Lepjük meg vele McKay-t. 
Ezzel a munka kezdetét vette és sok hasznos dolgot tanult Emilia aznap is.

***

Reggel fél hat volt és Emilia kint kocogott a reggeli friss levegőn. Az emberek nagy része most ébredezett. Lassan elindult az élet Atlantiszon. Mindenki a saját munkáját végezte. Már jó egy hónap múlt el a kiképzés kezdetétől. 
A semmiből hirtelen egy alak tűnt fel mellette. 
- Üdv Emilia. Ha nem tévedek... - nézett rá a nő kérdőn. - Ugye így hívják. 
- Igen - lassított kicsit és megállt. - Emilia Von. Segíthetek valamiben? - nézett az előtte álló, tőle jó fejjel magasabb, edzett nőre. 
- Örvendek. Molly W. Addings százados vagyok - mutatkozott be és rövid barna haját és széles homlokát egy pánt választotta el. - Látni szoktam magát a gyakorlótéren. Újoncként van itt? 
- Itt vagyok már több mint egy hónapja, lassan már kettő lesz - eközben a nő ismét kocogásnak indult, Von követte. 
- Elnézést, ha túl őszinte leszek, de nem túl jó céllövő, ha nem tévede. - Mondta komolyan, s talán azért erőltetett némi mosolyt az arcára, hogy a mellette levő ne ijedjen meg. Ahelyett, hogy talán Emilia rossz néven vette volna az előbbi mondatot, kissé mélyebb levegőt vett és picit elpirosodott. Amit annyira nem lehetett látni, hiszen amúgy is elég piros volt a futástól. Picit szégyenkező hangsúllyal válaszolt. 
- Maga volt ott és látta..., mikor eltaláltam Seen századost? - nézett maga elé. 
- Igen. Mondhatni láttam már Seen-t a földön a nőktől, de maga eddig vitte a pálmát. Soha nem fogom elfelejteni azt, mikor meglátta magát és a kábító lövedéktől szinte alig mozdulva megszólalt. 
- Talán ismeri a századost? - érdeklődött Von. 
- Együtt szolgálunk a CSKP-n egy ideig. Mi több több bevetésünk is volt. Seen maga a mesterlövések James Bond-ja. 
Emilia elmosolyodott a hasonlaton. 
- Szóval milyen szakterület képviselője? - érdeklődött Molly. 
Emilia rájött, hogy a mellette kocogó már rég tisztában van azzal, hogy nem katona. 
- Tudós vagyok, Zelenka mentorlása alatt - kezdett bele Von. 
- Szerencséje van, hogy nem Dr. McKay-t kapta. Párszor összefutottam vele. Elég arrogáns egy alak - fejtette ki eddig szerzett tapasztalatait a százados. 
- Igazából mikor idekerültem, Dr. McKay-t bízták meg. Ám azonnal átadott Dr. Zelenkának - mondta visszagondolva és lassítani kezdett. A sok beszéd kezdte kifárasztani. 
- Akkor is szerencséje volt - a katona észrevette és némileg levett a tempóból. 
- Jól van? - nézett rá. 
- Persze, csak... - nyelt egyet -, Tudja, nem szoktam ennyit beszélni futás közben. Elnézést. 
- Nem gond - az órájára pillantott. - Már ennyi az idő? Mennem kell, nemsokára eligazítás. Azelőtt még elintézni valóm van. Örültem a találkozásnak! - köszönt el. 
- Én is örültem! Szép napot! - válaszolt Von.
Mikor a katona mint a szélvész elindult gyors tempóban, ő visszafordult. Visszasétált és miután letusolt, elindult a laborba, ahol Zelenka már várta a mai feladatokkal. 

***

A idő múlt. Emilia sokat fejlődött, de még jócskán voltak hiányosságai. Ezt maga is jól tudja, és megtett minden tőle telhetőt a siker érdekében. Ez az időszak alatt sokat tanult. Fegyverkezelés, önvédelem, technológia. Amitől kicsit félt az a lőgyakorlat volt. Amikor még célba kellett találni, azt még valahogy megtanulta. De John mára már egy élesben játszódó lövészesdit akar csinálni a város egyik részében a katonákkal, s ebbe a kiképzésbe szeretné őt is bevenni. Meglepetésként tegnap este szólt Emiliának, hogy ő is csatlakozik majd. Von-t meglepte a dolog. John gondolta inkább megpróbál egy mesterséges helyzetet létrehozni, s meglátja, hogy reagál rá. Ez mégis jobb, mint egy éles küldetés. Ez a lőgyakorlat épp kapóra jött, ahol még az "újonc" mesterlövész is kiértékeli a résztvevők teljesítményét. Még szerencse, hogy kábító fegyverrel fognak egymásra célozgatni. Emilia gyomra összeszorult. Kiment az ajtón a folyosóra, majd a transzporterrel a raktárba. John és még öt katona várta lent.
- Jó napot! - köszönt.
A többiek is viszonozták.
- A város déli részén leszünk. Két csoportra leszünk osztva. A másik csoport már készen áll. A cél kiiktatni a másik csoport embereit - kezdte az ismertetőt John. – Kábítófegyverrel fogunk egymásra lőni, azt is a legalacsonyabb fokozatra állítva.
Miután John befejezte a csapatok kiosztását, mindenkinek adott egy fegyvert, majd elindultak. Odaérve a kijelölt terepre az alezredes az őrségnek megparancsolta, hogy senkit ne engedjenek be. Átlépve az ajtón, az becsukódott mögöttük.

***

Végre ágy. Emiliának ez a szó jelentette most az egyedüli pihenési lehetőséget. Szinte alig feküdt le, érezte a testében az izomláz első jeleit. De nem csak azt nehezítette meg a pihenést. Mióta elkezdődött a kiképzés minden egyes nap érezte a tegnapi, az azelőtti, meg az azelőtti edzés okozta fájdalmakat. Nem nyöszörgött. Nem volt az a típus. Inkább visszavonult a szobájába és az ágyon némán tűrte a testében lüktető érzéseket. A mai lövészet jó móka volt. Kivéve, mikor eltalálták a kábító fegyverrel. Az már nem volt valami kellemes érzés. Az ember szinte görcsbe rándul, megbénul kicsit. Belegondolt mi lesz, ha a kiképzés múlásával még feljebb teszik a határt. Na mindegy, jelenleg élvezte azt, hogy fekszik. Csend volt. Nyugodt csend. Néha kisebb szusszanások hallatszottak, ahogy meg-megmoccant. Sajgott mindene. Szerencséjére az álom gyorsan elnyomta, így érzéstelenítve őt legalább egy éjszakára. Ráér még holnap küszködni tovább.

***

Reggel volt és a nap fénye gyönyörűen ragyogta be a szobát. Emilia miután kimászott az ágyból, -  a szó szoros értelmében, mert mikor fel akart állni, a fájdalomtól hirtelen nem érezte a lábait, és egy huppanással az ágy mellett találta magát -, elment reggelizni. Ezután Sheppard-ot kereste meg, aki tegnap megígérte neki, hogy ma valami olyat fognak tanulni, aminek biztos örülni fog. Mondta, hogy Radek is tervezett valamit. Ám az alezredes hajthatatlan volt. Hát, azt nagyon remélte, hogy nem lövészgyakorlatot fognak tartani. Ettől eltekintve Emiliát nagyon érdekelte mi lehet az. Az irányítóteremben motoszkált. Nézte a konzolokat, a dolgozó technikusokat. A berendezések összeolvadását, amelyben a földi és az ősi technika egy egységgé szelídült. A tegnapelőtti tananyagot elevenítette fel, amit Radek ismertetett a mélyűrérzékelőkről. Egyszer csak John közeledett folyosón.
- Sheppard alezredes! - szólította meg.
- Emilia! Készen állsz a mai kiképzésre? - nézett rá ragyogó tekintettel.
- Készen, amiatt is kereslek - válaszolta.
- Szeretnéd már tudni, mi lesz a mai feladat? - érdeklődött.
- Igen - mondta sóvárogva Emilia.
- Ma ugrót fogunk vezetni - tudatta végre a mai programot Sheppard.
- Ez nagyszerű! - örvendezett Emilia is csillogó szemekkel.
- Gyere megyünk a hangárba. - intett az alezredes és már indultak is.
Emilia szorosan mögötte lépkedve követte. A hangárban az egyik ugró mellett nem mást állt, mint Radek. Elmosolyodott, amikor a két személy odaért. 
- Emilia. Te mész a pilótaülésbe, én melléd. Radek! Minden kész? - érdeklődött. 
- Igen alezredes. - Válaszolta, majd bezárta a rámpát maguk mögött, mikor már mind a fedélzeten voltak. 
Emilia mielőtt leült volna egy pillanatra megállt a tárcsázó előtt. Felmérte a műszerfalat. Ezután leült. A széket megigazította, hogy kényelmesen érezze magát a pilótaszékben. Ismét egy felmérő pillantás. Ezután Sheppard és Radek következett a pillantási listán. 
- Kulcs? - viccelődött. 
- A véredben - nevetett Sheppard, majd leült a másodpilóta székbe. Radek Sheppard mögött foglalat helyet. 
- Legalább nem veszíthetem el - mosolygott Von. 
Ezután nézelődött még, gondolatai a repülésen jártak. Bár tudta, hogy elmével kell irányítani a járművet, még várt egy kicsit. Sheppard és Radek tanítóként vannak jelen. Jobb lesz őket végighallgatni. Bár Emilia nagyon izgult, hogy végre repülhet. Ezt meg is említette. 
- Szeretek repülni. - hangja komoly volt, egy szemernyi vicc sem volt benne, ahogy a székben ült. 
Sheppard és Zelenka egymásra pillantott csodálkozva, majd John megérdeklődte. 
- Repülni? - csodálkozott. - Repültél már valaha? - Sheppardnak ekkor tűnt fel, hogy ezt még soha nem érdeklődte meg. 
Emilia nyugodtan felé fordult. 
- Igen. Nyaranként eltöltöttünk valamennyi időt a hétvégi házunkban, aminek nagy területe van. Mivel apám pilóta is, így volt egy kis gépünk. Azzal repültem először - mesélte és látszott rajta, hogy tényleg szereti a légi járműveket. 
- Hú, hát ezt nem is gondoltam volna... - mosolygott Sheppard. - Ha én ezt előre tudom, hogy már vezettél valamit. - Radekkal ismét összetalálkozott a pillantásuk, és a tudós is meglepően mosolygott. 
- Azért az más - jelentette ki komolyan Emilia. - Az egy kis gép, amivel körberepültük a környéket. Ez itt egy több ezer éve épített Ős űrhajó. Azt hiszem kissé más a két kategória - ismertette gondolatait. 
- Repültél még mással is a kis gépen kívül? - John úgy gondolta, hogy még megérdeklődi, hogy a lány látott e már másik gépet is. Valami sejtése volt, amire Von szavai megerősítést biztosítottak. 
- Egyedül nem. Apám párszor felvitt pár vadászgépen a bázison. Átadta kisebb távokra az irányítást, de soha nem vezettem egyedül - feléjük fordult. - Az apáknak van egy érdekes megnyilvánulásuk. Lehet ez a katonai felmenőknél még észrevehetőbb. Mivel nincs fiú testvérem, így apám lánylétemre ismertetett meg olyan dolgokkal, amik általában fiús dolgoknak számítanak. Értem itt a katonai rendet, a fegyelmet, a repülés imádatát és még hasonlókat. 
Sheppard kíváncsian követte figyelemmel Emilia mondatait. Érdekes módon egyre jobban örült annak, hogy megismerte. Azt pedig, ahogy a dolgokról és a katonasághoz és a repüléshez fűződő viszonyáról mesélt, sok jó pontot ért az alezredesnél. Katonai parancsnok lévén Sheppard mégis tisztában volt az előnyökkel és a hátrányokkal. Mégis úgy vélte, hogy Emilia alapból rendelkezik olyan féle katonai belátással, amivel egy civil általában nem. S ez igen is megerősítette egyes döntéseiben. Még így gondolkodott, egyszer csak Radek szólalt meg. 
- Ezért lettél tudós? - érdeklődött. 
Emilia elmosolyodott. S a székét kissé a két férfi felé fordította. 
- Nem. Ez anyám bátyjához köthető. Matt tech birodalmában nőttem fel, miközben anyám munkahelyén voltam. Elég korán csöppentem be a technológia univerzumába és úgy mondanám lassan olvadt belém az egész. - Érdekes volt neki erről mesélni, de mégis megjegyezte. - Elhúzzuk az időt. Nem kéne inkább Ugrót vezetni? 
- Bocs, csak jó volt megtudni ezt-azt a civil katonai múltadról - mosolygott Sheppard. 
Zelenkát mégsem hagyta egy kérdés nyugodni. 
- Mégis, hogy értetted ezt? Egy laborban nőttél fel? - nézett rá. 
Emilia elmosolyodott és komolyan megszólalt. 
- Elég hosszú lenne mindent elmesélni, így összefoglalom. Nagyon korán lettem magántanuló a sok ingázás miatt, s Matt tech birodalmában találtam meg azt, ami érdekelt. Katona és tudós szülők csemetéjeként kissé másféle gyermekkorom volt, mint másoknak. Ez alapozta meg azt, aki ma vagyok - nézett a két férfire. 
Sheppard mosolya, ami eddig a beszélgetőtársa felé nyílt, kíváncsi megnyilvánulás volt, most komoly és meglepődött arckifejezéssé változott. Radek tömörített választ kapott. A tudós mégis tisztelettel bólintott új kolléganője felé. Sheppard szólalt meg. 
- Akkor induljunk - a mosoly után komoly katona lett és Emilit ez egyáltalán nem zavarta. 
- Rendben. Első lépések? - érdeklődött. 
- Mielőtt felszállsz, nézd át az alap beállításokat - odament mellé és mutogatni kezdett. - Most pedig fogd meg a kormányt és gondolj arra, hogy bekapcsolódjon az ugró alap rendszere. 
Emilia megfogta a két kart és arra gondolt, hogy készenléti állapotba kapcsolja a rendszereket. Az ugró azonnal reagált rá és halk zümmögés közepette bekapcsolt. Leheletnyi mosollyal nyugtázta a sikert, majd Sheppard-ra figyelt. 
- Ha ez megvan, figyeld meg, hogy nincs e valami gond. Minden rendben működik-e - hátrapillantott -, Zelenka később elmagyarázza Neked a technológiai dolgokat - visszaült a helyére. - Most pedig gondolj arra, hogy repülni akarsz. 
Emilia gondolatai azonnal parancsokká alakultak át, s az ugró hajtóművei beindultak. 
- Jó. Most pedig felfelé megyünk. Körülrepüljük a várost - utasította John. 
- Mennyire tudja az ugró, hogy melyik gondolatomat kell végrehajtania? - érdeklődött. 
- Ez neurális szintem működik - magyarázta Radek. - Azért légy óvatos az elején. 
- Meg kell szoknotok egymást. Neked az ugrót, az ugrónak pedig téged. - Meglátod egyszerű az egész. Azzal, hogy már repültél, van némi belátásod abba, hogy milyen is az. Szóval irány a felső hangárhajó! - jöttek Sheppard szavai a másik szék felől. 
Emilia óvatosan emelkedett felfelé, majd lassan a felső dokkon át távoztak. Komolyan vette a tanácsokat, a segítséget, ami a repülést érintette. Sheppard-nak feltűnt, hogy az első óra alkalmával milyen szépen megy a dolog. Igaz, hogy ez még csak a kezdet volt. Ám akkor is könnyebb volt egy olyan személyt tanítani repülni, aki már repült valamivel, mi több a technikai tudása is sokkal felülmúlja egy civilét. Emilia óvatosan repült a főtorony közelében, majd távolabbra is elmerészkedett. Nagyon tetszett neki, hogy a jármű olvas a gondolataiban. Azt még érezte, hogy kissé bizonytalan a levegőben, de tudta, hogy idővel megszokja majd a járművet. Radek a repülés végén, a landolás után jutott nagyobb szerephez. John elköszönt a csapattatól, mondott pár jó szót Vonnak és elindult. Zelenka kezében egy táblagéppel, egész délutános ugró technikai órát tartott. A külső, belső felépítésértől kezdve a kristályok által vezérelt rendszerek bemutatásán keresztül, az egyes hibák javításán át sok mindenre kitért. Emilia így ugró technikából ezen a napok kiugró mértékű információ összest kapott. Este vacsora után fáradtan tért nyugovóra. Másnap ismét indult minden előröl, a megszokott beosztás szerint. Legjobban a repülést és a technológiai dolgokat várta. Kevésbé rajongott a közelharcedzésekért és a katonai gyakorlatokét. Ezt a sajgó végtagjai is megerősítették. 

***
Emilinek Teyla-val volt edzése. Felállt, majd lesietett a lépcsőkön. Beérve felvette a botokat a párkányról. A nő szerint jó úton halad. Az idő múlásával mind keményebbé váltak az edzések. Teylá-nak látszólag bemelegítésnek számított ez a két óra, míg Emilia keményen küzdött.
- Ma kicsit keményítünk - szólalt meg Teyla.
- Rendben, de eddig is eléggé kemény volt nekem - mondta őszintén, s kicsit félt.
Teyla mérte az első csapásokat, amit Emiliának sikerült elhárítania. Guggolásból átfordult az ajtóval szembe, majd hátulról próbálta megtámadni ellenfelét. De Teyla gyorsabb volt nála. Mire Emilia észbe kapott volna, már csak a plafont látta. Elég nagyot csattant a padlón. Teyla egy pillanatig megtorpant, majd hirtelen a földön fekvő Emilia mellé térdelt.
- Jól vagy? - nézett rá aggódva.
- Még élek - válaszolta, majd egy fájdalmas mosoly tűnt fel az arcán.
- Nem tört el semmid? Nagyon fáj? - szeméből sugárzott a bocsánatkérő pillantás.
- A hátam egy kicsit, de nem vészes - felelte, majd a nő segített neki felállni.
Emilia miután felállt megigazította a ruháját. Fejében arra várt, mikor küldi az agya azt az információt, hogy valamije nagyon fáj. Rettenetes fájdalmat nem érzett. Csak a háta zsibogott. Edzés után látogatást tett Beckettnél. A doki megnyugtatta, hogy semmi baja. 

***

Egy újabb repülés gyakorlat következett. Felmentek a lépcsőn, majd be az ajtón. Bent félhomály uralkodott. A férfi elindult. Sután hátrapillantott, majd megjegyezte:
- Te a hármas ugróval mész, én az egyessel. Kint találkozunk – fejezte be, azután folytatta útját.
Emiliát meglepte, hogy John nem kezdte el magyarázni a felszállást és a többi teendőt. Besétált az ugróba, majd felhúzta a rámpát. A sötétség eltűnt, ahogy a jármű érzékelte a génállományt. Bekapcsoltak az elsődleges rendszerek. Leült a panelek elé. Sheppard már emelkedett, majd elhagyta a hangárt. Von is helyet foglalt. Megvárta még a másik jármű sikeresen elhagyja a felszállási területet, azután elindította a hajtóműveket és követte az előző ugrót. Kiérve előhívta a helyzetjelző képernyőt, és figyelemmel követte a másik járművet. Izgatott volt, közben boldog, hogy megint a járműben lehet.
- Hallasz engem? - jelentkezett John.
- Tisztán - válaszolt.
- Először a manőverezést gyakoroljuk. Kövess! - utasította.
 - Vettem - hangzott a komoly válasz.
Az előtte levő ugró a magasabban levő tornyok irányába vette az irányt. Emilia a szemét a helyzetjelzőn tartva irányt változtatott. John a felhőkarcolók között cikázott. Emilia próbált a nyomában maradni, ami nem volt egyszerű dolog. Eközben a kijelző eltűnt.
- Nem rossz! Próbáld a kanyarokat lazábban venni - hallatszott az utasítás.
- Rendben – közben már gondolataival utasította is a járművet.
Tovább fogócskáztak a levegőben, majd John hirtelen egyenesen kezdett repülni. Emilia követte. A nyílt víz felé repültek. Egy szintbe próbálta hozni a járművet a másik ugróval.
 - John, most ez milyen manőverezés? - kérdezte meg hangjában némi leplezett érdeklődéssel.
- Most egy kicsit a síkrepülést gyakoroljuk - válaszolt a férfi.
- Vagyis csak repülünk - állapította meg hangosan.
- Igen - majd elnevette magát az alezredes.
Emilia eközben nézte a végtelennek tűnő óceánt. Repültek tovább. Egyszer csak újabb utasítás érkezett
- Most egy kis mélyrepülés következik. Gyere utánam!
John hirtelen süllyedni kezdett, majd zuhant lefelé. Pár másodperc múlva egyenesbe hozta az ugrót pár méterrel lejjebb. Emilia is ereszkedni kezdett.
- Eléggé félelmetes - állapította meg görcsösen fogva a kormányt.
Egyik pillanatban úgy érezte, hogy a vízben fog kikötni. De hirtelen egyenesbe hozta az ugrót a vízfelszín felett. 
- Előbb kellene elkezdened a zuhanást. Próbáld újra! - jött az újabb utasítás.
Újabb zuhanás. Emilia szíve a torkában dobogott. Félelmetes érzés volt. Valamennyire biztonságban érezte magát, mert tudta, hogy a jármű minden utasítását végrehajtja. De arra is gondolnia kellett, hogyha egyszer majd csatába keverednek, akkor nem mindig lesz annyi idő, hogy a fejében levő ezernyi gondolatot egymás után feldolgozza. Végül ez is egy lehetőség volt, de ez nem mindig így működik, és ezt meg kell értenie.
- Valamennyivel jobb, de ezt még gyakorolnod kell - hallatszott John mérlegelő szava.
Eléggé eltávolodtak már a várostól. A délelőtti napsugarak csillogtak a vízen és az óceán nyugodtan hullámzott. Emilia hirtelen szárazföldet pillantott meg. Nem is hitt először a szemének.
 - Az ott az, aminek én gondolom? - kérdezte csodálkozva.
- Igen. Az ott szárazföld - magyarázta John.
- Egyszer megnézhetem?
- Persze. Majd legközelebb. 
- Holnap is gyakorlunk még? - kérdezte bizakodó hangon.
- Igen - válaszolta John. - Eléggé elszállt már az idő. Vissza kellene mennünk.
Megfordultak és elindultak a város felé. Megérkezve Johnt egy küldetésre hívták, ahol akadt egy kis gond a mentésnél. Emilia elment a laborjába. Leült a laptop elé, és elkezdte nézegetni az anyagokat. Egyszer talált egy olyan mappát, amit eddig nem fedezett fel. Amikor megnyitotta, talált benne mindenféle kutatási eredményeket, képeket, és még az Ős betűket is megtalálta. Hát nekilátott az olvasgatásnak. Az idő, ahogy szokott gyorsan elmúlt.
Egy idő után Sheppard, Lorne és Zelenka egyöntetű véleményére alapozva Woolsey megengedte azt, hogy a Von megfelelő momentumokban egyedül is vezethet ugrót, ha kell. Repülhet, de megtiltották még, hogy éles bevetésben részt vegyen. Sheppard némi ellenvetését Woolsey nem tűrő parancsa szakította félbe. 
- Még nem. Később lehet, most még túl korainak ítélem - hangja nyugodtabb lett. - Az értékei jók. Jobbak, mint reméltem. Folytassák tovább, és a repülésről még később egyeztetünk. 

***

Így teltek hát ismét a hetek egymás után. Emilia a kiképzések során sokat fejlődött. Sokat dolgozott minden nap azért, hogy mindent teljesítsen, és mindenre oda tudjon figyelni. Hiszen minden új információ, újabb életmentő tudást hoz magával. Hiszen adódhatnak olyan helyzetek is, amikor pont az egyik elhangzott lecke, megtanult fogás, elsajátított katonai megnyilvánulás, vagy manőver menti majd meg az életét.