Főoldal » Cikkek » EMILIA TÖRTÉNETEI » Stargate Atlantisz - Origin

Stargate Atlantis - Origin : 9. fejezet - Rendszertelen túltöltődés

 

Rendszertelen túltöltődés 


"Viharban élő fénynyaláb, 
felhők nélkül alakot öltő fénysugár..." 


McKay sietett át az irányítórészlegen, míg Carson a konzolok előtt követte figyelemmel az eseményeket. Rodney megállt az ajtóban. Woolsey kérdőn nézett rá, mivel épp beszélgetett valakivel. Ám Rodney arcán a visszafogott türelmetlenség látszódott. Inkább megérdeklődte, miért kereste fel.
- Dr. McKay? Valami gond van? 
- Jöttem, hogy ha Emiliával végeztek, akkor elvinnénk őt Beckett-tel az Ős székhez - nyögte ki végül Rodney jövetelének célját.
Emilia legbelül nagyon megörült az információnak. 
- Mehetnek - jelentette ki Woolsey, majd biccentett Von-nak, hogy indulhat.
Emilia is bólintott. Megfordult és a tudós társaságában elindult Carson felé.
- Szia! - köszöntötte Carson.
- Üdv - mondta Emilia apró mosollyal.
- Na, gyerünk - szólalt meg Rodney, akin jó látszódott, hogy már indulna tovább. - Ma még sok dolgom van - tette hozzá szokásos hangszínnel.
Carson egy sóhajjal nézett McKay-re. Emilia megszólalt halkan. 
- Nem gond. Tudom, hogy Dr. McKay mindig nagyon elfoglalt. 
- Mint mindig... - mondta egy félmosollyal Beckett. 
Az útjuk az egyik transzporter felé vezetett. Beszállva Rodney megadta az irányt, majd miután megérkeztek elindultak tovább. Emilia tekintet a város részein járt éppen. Itt is jól felismerhető volt az Ősök építkezési stílusának számos eleme. A domborművektől, az ablakokon át, a kis fénylő kristályokig. Elég egyhangú volt ez a séta. Senki sem szólt semmit. Emilia tekintete folyton a részeket pásztázta, Carson gondolataiba merülve lépkedett, míg McKay azon rágta magát, hogy ne legyen semmi baj az energiaellátással. Egy folyosón haladtak el éppen, mikor Emilia hirtelen megtorpant. Carson kizökkenve előbbi elmélkedéséből furán bámult rá, majd Rodney is hátrafordult. Türelmetlenül nézte az eseményeket. Emilia állt ott földbegyökerezett lábakkal. Kicsit riadt meglepődöttséggel, és egy terem felé meredt a tekintete. A terem világos volt, itt-ott ajtók körvonala rajzolódott ki. Némileg hasonlított az irányítóteremhez, csak egy másik részlegén volt a városnak. Az ajtó most nyitva volt, igaz senkit sem lehetett látni a teremben. Nem volt annyi panel, és nem állt ott a Csillagkapu sem, mint a fő toronyban.
Carson nem bírva tovább a kíváncsiságával, megszólalt.
-Kedvesem! Minden rendben van? - nézett rá, de egy kicsi tétova tekintet is vegyült a pillantásába.
- Igen...igen - rebegte Von félhangon. - Minden rendben.
- Akkor miért álltunk meg? - nézett kicsit morcosan  McKay.
Tudta, hogy Von biztos jó kifogást fog találni, de már szertetett volna továbbállni.
- Láttam már ezt a helyt - folytatta tovább, miközben a tekintete még mindig a távolban levő teremre meredt.
- Már biztos jártál erre - fejtette ki gondolatmenetét Carson.
- Nem, nem jártam... - pár pillanatra elcsendesedett, majd kísértetiesen megrendítő hangon folytatta. - Az álmomban láttam ezt a helyet.
- Biztos Sheppard járt erre. - mondta a doki. – S most, hogy megláttad a helyet, felismerted. 
- Lehet... - válaszolta Emilia. 
A kis csapat újra útnak indult. Pár folyosó, emelet után beértek egy helyiségbe. A szoba közepén helyezkedett el az Ős irányító szék. Emilia csodálattal figyelte a szerkezetet. Volt már itt Zelenkával, de csak benézett. Rodney rögtön a számítógépes rendszerek és kábelek felé vette útját, Carson csak állt ott. Von kíváncsi tekintettel sétált az eszköz körül. McKay épp a naquvadah reaktort vizsgálta. Bizonytalanságát még most sem sikerült lepleznie. Emilia miután minden irányból szemügyre vette az előtte levő széket, Carson mellett megállt.
- Fantasztikus - mondta halvány elégedettséggel.
- Igen, az - nézett rá Beckett. – Ám, remélem nem kell beleülnöm.
Rodney még mindig az energia ellátással bajlódott. Sajnos az üzemeltetésnél akadnak néha energiagondok, és ezt a tudós most szerette volna elkerülni. Mikor már úgy gondolta, hogy a rendszer készen áll, felállt a reaktor mellől. Vetett egy pillantást az összes kábelre és kapcsolóra, hogy minden a helyén legyen. A mellette állókra nézett.
- Készen vagyok - ismertette. Majd mint, aki már túlenne a dolgon, ránézett a Von-ra. - Kipróbálhatod.
Emilián valami érzelmi kavalkád futott át. Pár pillanatig azt sem tudta, hogy mi történik vele. Miután elindult és tett egy lépést, a sok érzés közül csak egy fura uralta már. Legbelül alig mert moccanni, levegőt venni. Majd miután tett még egy lépést érezte, hogy ettől nem kell félnie, mert ez nem más, mint önmaga. Magabiztosan lépkedett. A szék elé érve fellépett a párkányra, az kivilágosodott. A szerkezet elé érve megfordult. Valami azt súgta neki legbelül, hogy ez olyan mint amikor valaki elfoglalja és elfogadja saját helyét és rendeltetését. Arcán a rezzenéstelen nyugalmat a dicsőség halvány jele váltotta fel, ami keveredett a megrendüléssel. A két férfi meredt tekintettel figyelték. Mint aki épp elfoglalja megérdemelt helyét, Von készült a "megkoronázásra". Emilia leült. Abban a pillanatban bekapcsolt minden rendszer. A szék felemelkedett. Emilia szinte feszült nyugalommal kísérte a történéseket. Teste enyhén rázkódott a remegéstől. A szerkezet gyönyörű halványkék színben tündökölt. Carson kíváncsian és meghitten nézte az eseményeket. McKay oda volt az örömtől, hogy a rendszer hibátlanul működik. A dokik azt akarták mondani Von-nak, hogy gondoljon valamire. Erre mégsem volt szükség. Emilia átérezte az egész rendszert. Érzékelte azt, hogy körülötte minden atom arra várakozik, hogy feladatot kapjanak. Hát nem halogatta a döntést. A keze alatt valami szilikonra hasonlító gumiszerű anyag és kis pontokra hasonlító golyócskák voltak. A Naprendszerre gondolt. A feje felett hirtelen feltűnt a galaxis ezen piciny része, a két férfi újabb meglepett arccal álltak ott.
Emilia szinte magyarázat nélkül irányította a szerkezetet. Kezével néha jobban megmarkolta a keze alatt levő irányítószerkezet egy-egy részét. Nem is mondták mit kellene csinálnia, de mire ezt megfogalmazták volna, újabb holografikus kép tárult eléjük. Emilia szinte érezte, hogy mit is kell tennie. Maga sem tudta, de mintha minden annyira egyértelmű lett volna számára a szerkezet kezelésével kapcsolatban. A Földre gondolt, és hirtelen egy bolygó tárult elé. Az a bolygó, ahol az Ősök is éltek réges-régen. Emilia már látta mire képes a szék eddig. Hát arra gondolt, hogy hol van jelenleg a városban. A feje felett megjelent a holografikus képen a város és a terem, ahol jelenleg tartózkodtak. Carson és Rodney ámulva nézték az újabb képet. McKay megszólalt kissé furcsa hangon.
- Nem is tudtam, hogy a szék erre is képes - mondta a képre szegezett tekintettel.
Von kicsit kizökkenvén elméjének mély bugyraiból, az asztrofizikus felé fordult.
- Sok mindent nem tudnak még erről a helyről - mondta Emilia ragyogó tekintettel.
Hangja ősi csengése meglepte az ámulókat.
- Ezt honnan tudod? - nézett rá kérdőn Mckay.
A tudósra nézett. Nem szólt semmit, csak elmosolyodott. Fejét visszaengedte a szék támlájára.
- Mit érzel? Jól vagy? Nem nehéz irányítanod? - szólalt meg Carson.
Tekintetét Emiliára szegezte. Eddig figyelmét a hologramok kötötték le, ám most orvosként állt ott.
- Elég érdekes. Olyan mintha olvasna az elmémben, de mégis én határozom meg a feladat végrehajtás menetét. A részem, ám mégis én parancsolok. Nagyon érdekes összhang - megállt egy pillanatra, miközben egy újabb feladattal bízta meg a szerkezetet. A feje felett most a Pegazus-galaxis térképe lebegett. - Fura, más érzés mint eddig. Sokkal erősebb. Uralom az egész szerkezetet a gondolataimmal. Szuper érzés. - folytatta tovább mosolyogva.
- Érdekes. Sheppard még ilyeneket nem mondott a működtetéssel kapcsolatban. Ő is mondta, hogy olvasnak a gondolataiban az eszközök, de ilyen részletességgel nem fejtette ki. - Vélekedett Beckett gondolkodó tekintettel arról, amit az előbb hallott.
Eközben McKay már egy kézi számítógépet tartott a kezében és a szék működését figyelte.
- Érdekes. Jó pár százalékkal növekedett a bemenő feszültség. Eddig csak ennek töredékén működtettük a szerkezetet - lepődött meg.
- Szerintem két kábel most kicsit összeért... - szólalt meg Von a székben ülve.
McKayt először hideg zuhanyként érte a kritika, hogy eddig valamit rosszul csinált. Kételkedve mégis csak a szék felé indult. Megállt a kábelek és a kapcsolók előtt. Nem kellett sokáig nézegetnie ahhoz, hogy meglássa, hogy Emiliának igaza volt. Most egy kábel egy másikhoz túl közel volt, és a csatlakozásoknál összeért, ami megnövelte a bemenő feszültséget.
- Igaz... - mormogta alig hallható hangon, de a másik két személy tisztán hallotta azt.
Elkezdett egy diagnosztikát, szinte kizárta a külvilágot. Emilia a székben továbbra is összpontosított, hogy minél több dolgot "elérjen". Nagyon furcsa volt. Mintha mind jobban egybemélyülne a tudata a szék, interface által összekapcsolt Ős technika gépi megnyilvánulásával. Ám egyszer csak valami furcsa dolgot kezdett érzeni. Mintha körülötte az elemek egyre hevesebb működésbe kezdenének. Ezzel egy időben azt is érzékelte, hogy a szék egyre több és több energiát vesz fel, s nem akar valahogy abbamaradni az energiafelvétel. Emellett mintha valahogy erősebb lenne a mentális összeköttetés közte és a szék között. Megijedt és Rodney felé nézett. 
- Dr. McKay! Dr. McKay! - szólongatta a tudóst. 
Rodney nagyon bele volt mélyülve a számítógépén levő adatok tanulmányozásába. Emilia Carson-ra nézett, aki azonnal kapcsolt, hogy gond van. 
- Rodney! Figyelj már ide! - szólította meg erősebb hangon. 
- Hagyj most Carson! Nem látod, hogy doglom van?! - csattant fel először a tudós. - A szék túl sok energiát vesz fel és sehogy sem akar leállni! 
- Rodney! - Carson már odaszaladt a tudós mellé, meglökte. Emilia felé mutatott. 
- Dr. McKay! A szék... - Ekkor már valami furcsa szikrázásokat észlelt a lent összeérő kábeleknél is, ám maga a szék működése is eléggé aggasztotta - A túl sok energia...valami történik...
- Kapolcsod már ki!!!! - ijedt meg Beckett. 
- Nem megy! Egyszerűen nem reagál! - válaszolta Rodney is fennhangon, s már rajta is eluralkodott valamiféle kétségbeesett ijedtség. 
- Emilia! Kapcsold ki! Gyorsan! - ment közelebb a székhez Carson. 
- Nem megy... - válaszolta. 
Ekkor hirtelen egy nagyobb energiakisülés jelent meg a széknél, ami hirtelen a székre is átterjedt. 
- Nem engedni... - nézett Emilia Carson-ra, s a körülötte levő atomok pedig szinte észveszejtő rezgéssel a következő kisüléshez csatlakoztak, ami a széket átjárta. - Nem enged el...a szék nem...akar elengedni... - ekkor a következő kisülésnél lehunyta a szemét. 
- Rodeny! Azonnal kapcsold ki! Meg fogja rázni! Csinálj már valamit! - ordította Carson. 
- Próbálkozom, próbálkozom! - s tényleg mindent megtett, de mintha hiába osztogatna bármilyen parancsot, a gép egyáltalán nem reagált semmire. - De nem megy! Teljesen olyan, mintha figyelembe se venné a parancsaimat! Von irányítja, nem én... - ekkor hirtelen ránézett a energianyaláb általi fényességbe burkolózott székre.
McKay teljesen odafagyott, majd Carson is hasonlóan nézett az előtte levő eszközre és a személyre, aki benne ült. 
- Akkor is le kell állítanod! Még baja lesz! - Carson már maga indult volna segíteni, s lendületet is vett. 
- Állj! Ne menj oda! Nem tudjuk, hogy hathat rád ez az egész! - állította meg Rodeny. Gyorsan a rádiója után nyúlt. - Zelenka! Bármit is csinálsz azonnal hagyd abba és irány a város főelosztó állomása! Azonnal szüntesd meg az energiaellátást a székteremben és a környékén! Ne kérdezz semmit! Gyerünk! 
- Igen, Rodney! Megyek - válaszolta Radek és futásnak eredt. 
Egy hang szólalt meg Rodney rádiójában. 
- Dr. McKay! Azonnal tegyen jelentést arról, hogy miért észlelünk felgyülemlő energiát a székteremből! - hallatszott Woolsey felszólítása. 
- Azért mert gond adódott a székkel...nem tudom leállítani. Zelenkát már leküldtem, hogy szüntesse meg az energiaellátást - válaszolta gyorsan és türelmetlenül. 
- Mégis mennyire veszélyes ez doktor? - érdeklődött. 
- Fogalmam sincs... - Rodney egyszerűen állt ott és tehetetlenül bámulta az előtte levő eseményeket. 
- Rodney... ez... - Carson képtelen volt az idegességtől, a félelemtől többet kimondani. 
- Ki fog sülni... - fejezte be McKay, s egyszerűen tudta, hogy nem maradhatnak ott. 
- Azonnal ki kell menni! - ordította el magát, fogta meg Carson zubbonyát, hogy kiráncigálja.
- Megőrültél? - nézett rá Carson értetlenül. - Nem hagyhatjuk itt Emiliát! 
- Nem maradhatunk itt! Értsd már meg! - a székben levőre pillantott és egy sajnálkozó tekintet után Carson-ra. - Nem tehetünk semmit. 
Carson engedett, s pár pillanattal később már kint voltak a folyosón. 
- Radek! Hol vagy már?! - kérdezte ordítva Rodney. 
- Mindjárt ott vagyok! 

A székben ülő személyre a kisülések, amiket a szerkezet generált nem voltak még semmiféle hatással. Azért sem, mert Emilia úgy tűnt szinte öntudatlanul feküdt ott. Elméjét a szerkezet a szeme lehunyása után pár pillanattal mintha "beszippantotta volna". A kisülések, amik láthatóak voltak kívülről, azok az agyában oly módon futottak végig, mint a gondolatok. Mégsem bántva őt. Testi lénye és szellemi valója szinte atomi szinten létesített kapcsolatot a székkel. Ezen kívül a szék, mintha egy mérnöki pontossággal és beállítással megalkotott orvosi eszköz, nyugtatta le és vette át az elméje felett az irányítást. Emilia csak annyit érzékelt, hogy gondolatai elvesznek valamerre az éterben, miközben valami furcsa rezgés egyre jobban veszi át felette az uralmat. Valami, ami egyre nő s tudta, hogy ez  valami lassan eléri a csúcspontját. Egyre jobban lebegett az atomok és gondolatai általi valóság síkján, mikor is a szék elérte az energiabevitelének tetőpontját. Lénye egészén egy katartikus rezgés söpört végig, ami nem állt meg. Ekkor vesztette el teljesen az eszméletét. 

Rodney és Carson a folyosón siettek, mikor McKay táblagépe jelezni kezdett. Rondey odafordította tekintetét. Látta, hogy pár másodperc és a szék túltöltődik. Megállt és Carson-ra nézett. Legjobban valamiféle villámkisülést várt, vagy robbanást. Szeméből barátja kiolvashatta a mély bűntudatot és bánatot. Beckett is hasonlóan érzett. A rémület pillantásaival fordult a székterem felé. 

Mikor a szék elérte a kritikus töltési pontot, az Emilia által érzékelt katartikus rezgés egy fényvillanás alakjában idézett elő egy hatalmas energia lökéshullámot. Carson és McKay összerezzent és leguggolt, mivel azt hitték ez a valami ráz, éget vagy hasonló sérüléseket okoz. Ám semmi ilyen nem történt. A város egy pillanatra megállt. Az irányítórészlegen az összes Ős kivetítőn Ős szöveg jelent meg. A földi gépek azon nyomban ki lettek zárva mindenből, s semmire sem reagáltak. Mindenki csak nézett egymásra. Woolsey és Chuck értetlenül állt a jelenség előtt. Pár másodperc múltán a rendszerek, mintha csak visszatértek volna eredeti állapotukba, állt vissza minden. Az ez utáni pillanatban sötétült el a város egy része, beleértve a széktermet is. Radek ekkor jutott el a főelosztóba. 
Woolsey azonnali jelentést sürgető hangja rezgett McKay fülében. 
- Azonnali jelentést Dr. McKay! 
- Uram! Erre még várni kell. Az előbb Zelenka kapcsolta le az energiaellátást. Amint többet tudok, jelenteni fogom. Először is Von-t kell a gyengélkedőre szállítani. 
- Valami baja esett? - Woolsey megijedt, ez a hangjából is kiérződött valamennyire. 
- Még nem tudjuk. McKay vége - ezzel zárni akarta a beszélgetést. Jelenleg erre nem ért rá. 
Carson-nal már az ajtónál voltak, ahol benézve annyi megnyugvásuk volt, hogy a szék még egyben volt. Emilia láthatólag sértetlenül feküdt benne. Carson azonnal odament. Nagyon ideges volt, remélte még életben találja. Leellenőrizte az életfunkcióit, s megnyugodott kissé. 
- Még él - jelentette ki megkönnyebbültebben. - Mégis mi okozhatta ezt? - nézett Rodney-ra. 
- Ha tudtam volna szerinted nem állítottam volna le, ha tudom hogyan kell? - förmedt rá McKay, bár a feszültség belőle eképp jött ki. Azért még ideges volt, mert tudta, hogy Woolsey nem fogja ennyivel beérni. Vagy valaki óriásit tévedett, vagy valami nagyon elromlott. S neki most az volt a legfontosabb, hogy ezt kiderítse. 
Az ajtóban megjelentek a sürgősségiek. Carson megszólalt. 
- Tegyék a hordágyra és azonnal vigyék fel! - mondta, miközben két ápoló Emiliát emelte ki a székből. - Dr. Keller hol van? 
- Fent várja Dr. Beckett - jött a sürgősségi orvos válasza. 
- Renden. Indulás! - szólította fel őket. Vetett egy pillantást Rodney-ra. Sóhajtott és az orvosi csapat mögött szorosan sietett kifelé. 

***

Carson és Keller egy órára rá a gyengélkedő egy nyugodtabb részén álltak. Pillantásuk hol Emiliára, hogy a kivetítőre tévedt. 
- A kisülések okozták? - nézett rá Jennifer. 
- Nem tudom. Valószínű - válaszolta Carson. 
- Mi van, ha... - kezdett bele a doktornő. 
- Ne. Kérem Jennifer, ne! Még nem tért magához. Nem szeretnék olyan diagnózist felállítani, ami nem tükrözi a valóságot - nézett Emilia felé. 
- Igaza van Dr. Beckett - értett egyet a nő. - De azt is tudja, hogy ezek az eredmények mit jelentenek - nyomatékosan kinagyította. - Valami történt ott a székteremben, ami ezt kiváltotta. Csak az a kérdés, hogy ennek milyen mellékhatásai lesznek. 
- Várjuk meg, hogy magához térjen. Utána meglátjuk - sóhajtott Carson. 
- Rendben - indult el Jennifer, ám hirtelen visszafordult - Mit mondunk Mr. Woolsey-nak? 
- Azt, amit eddig tudunk. Eszméletlen - vázolta fel Beckett. 
Keller bólintott és elindult a másik szoba felé. 

***

- Dr. McKay! Rájött már, hogy mi okozta az előbbi balesetet? - nézett rá kérdőn Woolsey. 
Nem igazán leplezte neheztelését, miközben a jelenleg inaktív Ős széket vizsgálta a pillantásaival. 
- Nem Uram - válaszolta és épp folytatni akarta, mikor a város vezetője közbevágott belé fojtva a szót. 
- Van fogalma arról, hogy mégis mekkora kockázatot jelent ez?! S milyen veszélyes lehet?! - nézett rá kicsit dühösen. - Ms. Von a gyengélkedőn van és fogalmunk sincs, hogy mi történt vele. Azon kívül, hogy a szék túltöltődése közben ájult el. Azt sem tudjuk, hogy felépül-e! 
- Nézze! - McKay is felhúzta magát, már emígy is eléggé feszült volt. - Fogalmam sincs, hogy a szék miért hibásodott meg! Mindent megtettem, amit tudtam, mikor észleletem, hogy gond van. Semmire sem reagált a rendszer! Most azon dolgozom, hogy kiderítsem mi történt. S ne nézzen szívtelennek, mert én is aggódtam Von-ért, nem csak maguk! Most pedig, ha kérhetem, dolgoznék! 
- Addig ne jöjjön fel, még nem talált rá magyarázatot! - nézett rá erősen Woolsey és távozott. 

***
Reggel volt, mikor Emilia magához tért. Első pillantásai még homályosak voltak. Mire a látása kitisztult, ott állt előtte Dr. Beckett. 
- Kedvesem! Hogy érzed magad? - nézett rá aggódva. 
Emilia még azt sem fogta fel hirtelen, hogy hol van. Így először csak nézett üres tekintettel Carson-ra. 
- Emilia! Hallasz engem? - nézett rá aggódva Beckett. 
Halkan megszólalt. 
- Fáj a fejem - mondta. 
- Tudom. Csak pihenj. Ha bármi kell, itt vagyunk - majd egy bátorító mosoly után elment. 
Emilia feküdt az ágyban és behunyta a szemét. Valami furcsa mélység volt az elméjében. Nem tudta megmagyarázni. Azt hitte a baleset következménye, vagy a nyugtatóké, amit kapott. Emellett a feje fájt, zúgott. Remélte, hogy el tud aludni, hogy ne érezze ezt. Nagy nehezen nyomta el az álom.
 
Mikor újból felébredt, már délután volt. A feje még mindig fájt, de nagyon szomjas volt. 
- Elnézést. Kaphatok egy pohár vizet? - kérdezte az egyik ápolót. 
- Persze. Azonnal hozom. - Jött a válsz, s alig egy percen belül az ápoló segített neki felülni és a kezébe adta a poharat. 
- Köszönöm - mondta és ivott pár kortyot. 
Az ápoló bólintott, majd ahogy ellépett az ágytól, azonnal felvette a kapcsolatot Dr. Beckett-tel és Dr. Keller-rel. Így Atlantisz két fő orvosa hamarosan megérkeztek Von-hoz. 
- Hallottunk, hogy felébredtél - mosolygott Beckett. 
- Hogy érzed magad? - nézett rá Jennifer. 
- Még mindig fáj a fejem - jelentette ki Emilia. 
- Valami más? Nem szúr semmid, nem zsibbadt? Érzel mindent? Valami különös? - érdeklődött Beckett, láthatóan aggódva. 
- Kicsit gyenge vagyok. Fáradt - a két személyre nézett. - Mi történt a székteremben? 
- Nem tudjuk. Rodney dolgozik rajta. Ezen most ne aggódj. Az a fő, hogy Te jól vagy... - sóhajtott és Kellerre nézett. 
- Örülök, hogy jobban vagy. Én most megyek és megnézem a betegeimet - mosolyodott el. 
Emilia felfedezte Carson-on azt, hogy valamit nem mond el. Aggódni kezdett és megijedt. 
- Dr. Beckett. Mi a gond? - érdeklődött. 
Carson közelebb lépett az ágyhoz. Kissé nehezen szólalt meg.
- Miután elhoztunk a székteremből, leszkenneltünk. Ekkor láttuk meg, hogy... - Nagyon neheztelt magára a történtek miatt, mivel hibásnak érezte magát, amiért nem tudott azonnal segíteni. - a baleset kihatott az agyműködésedre.
- Tessék? Hogy mi? - nézett megrémülve rá, több kérdést már nem tudott feltenni. 
- Nyugodj meg, még nem vészes - Carson hiába mondta, Von látta azt, hogy nem pont így áll a helyzet.
- Dr. Beckett. Ez nem volt meggyőző. Mi a gond? 
- Az agyműködésed mióta kihoztunk a székből erősebb aktivitást mutat. Nem tudjuk, hogy ez csak átmeneti és elmúlik, vagy talán valamiféle túlterhelés eredménye. - Carson rettentően utálta ezeket a helyzeteket. 
Von látta a férfi szemében a bizonytalanságot. Az ijedtsége nőtt.
- Mi lesz most? - a rémülettől könnybe lábadt a szeme.
- Nem tudom Emilia... - vallotta be Carson már halkabban. 
Emilia arcán a félelem és a kétségbeesés tükröződött. Nem tudta, hogy ezután mi fog következni. Félt a jövőtől. Carson látta mindezt. Nem tudott volna neki semmi biztosat mondani, hiszen még maga se tudhatta mi lesz ennek a vége. Pár percig állt az idő mind a kettejük számára. Emilia sem tudott mit mondani. A siralmas csendet Beckett törte meg végül.
- Ne félj - próbálta biztatni. - Errefelé elég gyakran történik ilyen... - Elég meggyőzőn próbálta jobb kedvvel mondani a szavakat, talán már nem is Emiliának szánta Őket, hanem saját magának. - Egyszer még Dr. McKay is volt hasonló állapotban - ekkor a mosoly egy pillanatra odafagyott az arcára. Eszébe jutott, hogy annak mi is volt a hátterében és mi felé igyekezett az egész eseménysor. - Nyugalom. A gép felébresztette az agyad eddig alvó részének egy kicsiny darabkáját. Ez nem rossz dolog, csak pihenj. Később még benézek - mosolyodott el. 
Emilia csak ült ott és nézte a doktort. Bólintott. Carson nehéz pillantással fordult meg. Emilia lehajtotta a fejét és nézett maga elé. 

***

Woolsey épp Sheppard társaságában beszélgetett az irodában, mikor Carson közeledett feléjük gondterhelt tekintettel. Odaérve a város vezetője intett neki, hogy jöjjön be. 
- Hogy van? - érdeklődött Sheppard és hangszínéből kiérződött, hogy kinek az állapotára kíváncsi. 
- A helyzetet tekintve jól - kezdett bele Carson. 
- Carson! Ez nem lett túl meggyőző! - jelezte elégedetlenségét John, a válasz mibenlétével kapcsolatban. 
- Emilia MRI-je aggaszt - vallotta be.
- Folytassa doktor! - szólította fel Carson-t Woolsey. 
- Igazából magam sem értem mi történt ma a székteremben. Megvallva nem voltam teljesen biztos abban, hogy Emiliát egyáltalán kihozhatjuk onnan. Először úgy tűnt, hogy csak eszméletlen. Semmi égésnyom, vagy magasfeszültségtől eredő sérülés nem volt rajta. Átszkenneltük Dr. Kellerrel. Ekkor láttuk meg, hogy az agytevékenysége jóval magasabb, mint eddig volt. 
- Hogy mi van? A szék belepiszkált az agyába? - nézett döbbenten Sheppard csípőre tett kezekkel. 
- Nem tudjuk biztosan. Lehet az váltotta ki, vagy a megterheléstől jött létre, amikor a székben volt. 
- Emilia tud erről? - nézett kérdőn John.
- Igen tud. Megrémítette a hír - mesélt tovább Beckett.
- Még csodálkozol? Carson! Miért mondtátok el neki? - lett ideges és csüggedt Sheppard.
- Azért alezredes, mert szegény így is fejfásától szenved. Az igazság talán segíthet neki abban, hogy feldogozza - érvelt Carson orvosi pillantással. 
- És milyen hatásokat válthat ez ki? - érdeklődött Woolsey diplomatikusan, ám szemében látni lehetett az aggódást.
- Sajnos nem tudom. Még azt sem merjük biztosra venni, hogy az agytevékenysége megmarad ezen a szinten - sóhajtott Beckett. 
- Vagyis akár a normál szintre is csökkenhet? - kérdezte Woolsey remélve a válasz megnyugtató lesz. 
- Vagy akár tovább is növekedhet - jegyezte meg kedvetlenül az alezredes. 
- Igen - nézett a másik két személyre Beckett. - Mind a két lehetőség elméletileg fennáll. Jelen pillanatban nem tudom megmondani, hogy ez melyik irányba fog elmozdulni. 
- És mi lesz, ha eléri a 100% -ot? - nézett aggódva John.
- Nem tudom - felelte a doki kétségbeesetten.
- Okozhat ez valami elváltozásokat, vagy valami kárt a szervezetében? - Woolsey nem tudta, hogy mit is lehet ettől az állapottól várni. Félt, hogy Von-nak ebből még baja származik majd.
- Nem igazán tudom megjósolni. Van egy feltevésem. Erős ősi génállományról lévén szó, megeshet, hogy a túlzott agyfunkcióhoz is köze van - elmélkedett Beckett.
- Ez nem olyan  mint egy átalakulás? - nézett kérdőn a jelenlévőkre az alezredes, várva, hogy valaki szóljon hozzá a feltevéséhez.
- Doktor? - tűnődött Woolsey.
- Én nem mernék ilyen felvetésekbe bocsátkozni. Bár nagyon hasonlítanak az eredményei arra, mikor Rodeney használta a felemelkedésgépet. 
- Ugye, ezt most nem mondod komolyan Carson! - John-ra azonnali hideg zuhanyt zúdítottak Beckett szavai. - Csak azt ne mondd, hogy Emilia is...
- Teljesen Őssé alakulhat... - mondta ki. - A génállományát nézve, ami olyan erős, amilyet eddig még nem láttam, és hozzávéve azt, ami a székteremben történt. Nem zárom ki a lehetőségét ennek sem. Vagy, ha nem bírja ki, akkor... - hirtelen elhalhatott, majd mély lélegzetet vett. - Lehet, hogy nem élné túl - mondta ki végül bús tekintettel. 
- Ha nem halna meg akkor lehet, hogy felemelkedne? - John arcán a zavarodottság és a kétségbeesettség látszódott.
- Lehetséges lenne ez egyáltalán? - kérdezte meglepődve Woolsey.
Carson válaszát várták, aki csak pislogott a jelenlévőkre.   
- Meglehet. Nem tudom... - fejezte be szomorú pillantással a kapura nézve.
- Tehetünk valamit? - Woolsey komoly hangja megfeszült a levegőben.
- Nem - felelte Beckett. - Annyit tehetünk, hogy bizakodunk és várunk.
- Értesítsen Ms. Von állapotáról Dr. Beckett, amint valami változást tapasztalnának! - szólította fel a város vezetője. 
- Meglesz Uram - ezzel bólintott és gyors léptekkel elindult vissza a gyengélkedőre. 
Woolsey gondolati között a kaput bámulta, Sheppard lassan kiandalgott a főnök irodájából. 

***

Emilia mikor újból felébredt, Sheppard-ot pillantotta meg az ágya mellett. 
- Szia - szólította meg. 
- Szia - mosolyogott rá a férfi. - Hogy érzed magad? 
- Attól eltekintve, hogy a fejem még mindig fáj, tűrhetően vagyok. 
- Hallottam, hogy mi történt ma a széknél. Ha kiderül, hogy ki felelős érte...
- Ne! - állította meg Emilia. - Nem ők tehetnek róla. 
- Emilia! Nem! Tudod mennyire veszélyes volt ez? Nem csak rád! Bárki másra is? - érvelt John katonai erővel. 
- Nem ők tehetnek róla John! - nyugtatta le Emilia erősebb hangon, mire jobban megfájdult a feje és behunyta a szemét. 
- Emilia! Jól vagy? - ugrott oda Sheppard. 
Von kinyitotta a szemét. Sóhajtott. 
- Csak szúr meg zúg. Jó lenne egy kis fájdalom csillapító - s újra összeszorította a szemét. 
- Mindjárt intézkedem. - Állt fel John és mire Emilia az előbbi fájdalomból magához tért, egy ápoló állt mellette. Beadott valamit, amitől lassan jobban lett. 
- Jobban vagy? - érdeklődött Sheppard. 
Emilia ránézett. 
- Egy kicsit. 
- Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni az előbb - lépett közelebb Sheppard, miután az ápoló távozott. 
- Nem haragszom. Csak a fejem fáj - ránézett. - Ezt már szerintem tudod. 
- Tudom. Carson elmondta - bólintott. 
- Gyorsan terjednek a hírek - sóhajtott Emilia.
- Nem - mondta komolyan Sheppard. - A város vezetőségének a tagja vagyok. Az ilyen esetek, mint ez a baleset is, az én hatáskörömbe is tartozik. Mint a város katonai parancsnoka, számlom kell a kockázatokkal is, ami ezzel együtt járhat. Így a szék használatát felfüggesztettük, és csak Rodney és Zelenka mehet a közelébe. Reméljük megtalálják mi okozta ezt - sajnálkozó pillantás húzódott a szemében. 
- Értem - válaszolta Von. 
- Nyugodj meg. Nemsokára jobban leszel. - próbálta nyugtatni. 
- Remélem - tűnt fel egy halvány mosoly Emilia arcán. 

***

Az elkövetkezendő napok elég egyhangúan teltek. Emilia a gyengélkedőn sokat aludt és mikor fent volt, akkor pedig a fejfájása nehezítette meg az ébrenlétét. Mégis napról napra csökkent a fájdalom, ami megnyugtatta. Carson és Keller figyelemmel követték az felépülését. Egy hét után végeztek el még egy szkennelést, ami nem szolgált semmi új információval. Carson és Keller is megállt a szkennernél. Emilia ült. 
- Ugye még semmi? - nézett rájuk Von, mert látta rajtuk, hogy nem túl sok dolgot állapítottak meg. 
- Változás nincs, semmi - mondta ki Carson is. 
- De az, hogy jobban érzed magad, az sokat jelent Emilia. Lehet, hogy az agytevékenységed a gép hatására felerősödött, de ez még semmilyen kihatással sem volt a tested többi részére - vázolta fel a helyzetet Keller is. 
- Teljesen egészséges vagy. Leszámítva, hogy az agyműködésed magasabb a normálisnál - mondta Carson. 
- Vedd úgy, hogy okosabb lettél - huncutkodott Sheppad mosolyogva. 
Emilia csak nézett rájuk. Sheppard mögött Zelenka tűnt fel. 
- Szia Emilia. Örülök, hogy már jobban vagy - tudós mosoly tűnt fel az arcán. - Ne aggódj! Gondolj arra, hogy a fel van turbózva a processzorod - nézett rá Zelenka. 
Emiliából kibukott egy mosoly. 
- Értem - nézett a csapatra körülötte. - Szóval felturbóztak - mosolyodott el. - Azért erről előbb szólhattak volna...
Felállt. 
- Még keressük az okot. Rodney már darabjaira akarja szedni a széket. Bár Woolsey ebbe még nem ment bele - zengett Radek komoly hangja. 
- Emilia! - fordult felé Carson. - Elhagyhatod a gyengélkedőt, de az állapotod miatt felmentelek az aktív szolgálat alól. Hogy ez meddig tart, azt nem tudom, de amint újra készen fogsz állni, visszahelyeztetlek. 
Sheppard egy köszönöm féle pillantást vetett Carsonra. Carson is bólintott, de az övében benne volt az, hogy ez az orvosi protokoll része is. 
- Renden - mosolyodott el Von. 

***

Emilia visszament a szobájába. Rájött, hogy kiesett jó pár nap a megszokott munkanapokból. Carson felmentése miatt még egy ideig nem is fog újból belemélyülni a mindennapokba, nem volt túl boldog emiatt. Ám pontosan tudta, hogy ez a protokoll. Mivel délutánonként eddig edzése szokott lenni Teyla-val, így elindult megkeresni, hogy tudassa vele, hogy egy ideig nyugodtan tervezzen más elfoglaltságot. Az edzőtermek felé igyekezve a megszokott helyen találta meg a nőt, aki épp Ronon-nal gyakorolt 
- Üdv. Bocsánat a zavarásért - szólalt meg az ajtóban. 
Teyla és Ronon azonnal megálltak. 
- Emilia - lepődött meg Emagann és elindult felé. - Hogy vagy? Dr. Beckett már kiengedett a gyengélkedőről? 
Ronon nem mozdult, csak bólintott. 
- Az előbb hagyhattam el a részleget. Dr. Beckett felmentett az aktív szolgálat alól. Így azét jöttem, hogy tudassam, hogy egy ideig nem jövök edzésre. Nyugodtan tervezzen más programot - mondta és még válaszolt a kérdésre. - Jól vagyok - de ez nem volt túl meggyőző. 
- Köszönöm, hogy jelezted. - bólintott. - Pihenj sokat! - mosolyodott el Teyla barátságosan. 
- Jó edzést! - nézett rá és Ronon-ra. - Viszlát. 
- Viszlát Emilia - mondta a nő és elindult vissza. 
- Nem úgy tűnt mit, aki teljesen jól van - jegyezte meg Ronon. 
- Elég furcsa dolog történt vele a széknél. Dr. Beckett biztos még megfigyelés alatt tartja - válaszolta Teyla. 
- Nem lennék a helyében. Egy idegen szerkezet matatott az agyában. Ki tudja, mit okozhatott nála - nézett az ajtó irányába Dex. 
- Ne légy ennyire drasztikus Ronon. Biztos rendbe fog jönni, csak idő kell hozzá - Teyla felvette a támadási pozíciót. 
- Vigyázz, mert az előbb Te nyertél, de most én fogok! - mosolyodott el harci mosollyal és támadni kezdett Sateda harcosa. 

***
Az aktív szolgálat alóli felmentés azzal járt, hogy a semmittevésre sok ideje maradt. Emilia nem érezte magát elég elszántnak, hogy a laborjába menjen és talán olvasson. Eléggé sok volt neki az Ős technikai behatás az elmúlt napokban. Így a mindennapok nagy részében keresztül-kasul sétált a városban. Volt, hogy táblagépen nézte a térképet, volt, hogy egy életjeldetektort hozott magával. Egy ehhez hasonló séta alkalmával ellátogatott egy számára ismerős helyre is. Lassan lépkedett. A folyosón nem volt senki. Se katona, se tudós, se senki. Csak ő. Egyedül az emlékekkel, az álom homályos képeivel. Lefordult a folyosón, majd folytatta útját. Az óceán halk morajlása volt az egyetlen hang, ami ide bejuthatott. Meglátva azt a termet, amelyen elámult miközben a székhez igyekeztek, lassan elindult felé. Az ajtóhoz érve, az kitárult. Emilia bement. Az ajtó bezáródása után újból csak az óceán halk suhogása uralt mindent. A terem meglehetősen sok hasonlóságot mutatott azzal a teremmel, amit az álmában látott. Megállt valahol a közepe felé, és körülnézett. Igaz eléggé homályos volt bent, mert a Nap a város másik felét világította meg. A félhomályból jól látszódtak a falban lévő kristályok csillogó fényei. Tett pár lépést tovább. Két irányban ajtók voltak. Ezek egy folyosón keresztül kivezettek az egyik sétányra. A szemben levő ajtó mellett - ahol jelenleg állt -, egy kisebb válaszfallal egy terem volt leválasztva. Pár vezérlőpanel foglalt helyet benne. Emilia tisztán maga előtt látta azt a pillanatot, amikor az álmában itt állt, majd az egyik laptophoz lépett. Igaz, most semmi sem volt a teremben. Hátrafordulva ott volt az ajtó, amelyen bejött. Az ajtó barnás színe összeolvadt a falak színével a félhomályban. Az azt díszítő üvegek meg-megcsillantak az ajtó mögött lévő folyosó halvány, de eléggé jól kivehető világításában. Jobbra volt egy lépcső melyen egy kiugró erkélyféleségre lehetett feljutni, ami itt-ott üveggel volt borítva. Emilia felment a lépcsőn, majd kicsit körülnézett. Itt is voltak különböző panelek. Közelebb ment a korláthoz. Innen be lehetett látni az egész terem alsó szintjét. Meghitt hely volt ez így. Nyugodt és szimpatikusan békés. Minden körülötte levő szerkezet, a falak, az ajtók, mind, mintha mondani szerettek volna valamit neki. Elmesélni, bemutatni azt az életet, amely tízezer évvel ezelőtt uralta ezt a helyet. De semmi sem felelet. Mindenen a mély csend uralkodott. Csak Emilia érezte azt, hogy itt minden mondani akar neki valamit, amit neki tudnia kellene. Csak állt ott, és nézett körbe-körbe. Ez a városrész még mindig csendben aludt. Álmodta több ezeréves mély álmát. Emilia lassan lejött a lépcsőkön, majd újra végigsétált a helyiségen és a szemben levő ajtón kijutott az egyik sétányra. Itt gyenge szél fújt. Néha az óceán hullámai nekicsapódtak a létesítmény szélének. Messze semmi mást nem lehetett látni, csak az óceánt. A vég nélküli vizet, mely a horizont alatt tűnt el végül az emberi szem elől. Eléggé eldugott szeglete volt ez a városnak. Séta közben szemügyre vette az itteni környezetet. Látta, hogy a városnak még tucatnyi ilyen helye lehet. Hiszen akkora volt itt minden, hogy azt még lehetetlenség volt feltárni. Ezer évnyi álom sugározta nyugodtság vette körül. Eszébe jutott az, ami a széknél történt. A fejében még mindig érezte a fájdalom alapmoraját. Mélyen, beleágyazódva a gondolataiba. Ideges volt, mert érzett valami furcsát, amit a székben érzett, amikor az nem akarta elengedni. Valami történt vele akkor...s érezte, hogy ennek sok köze lesz a megnövekedett agytevékenységéhez is. 

***

Woolsey irodája tudós hangokkal volt tele. 
- Higgye el Mr. Woolsey, hogy alaposan átvizsgáltam a szerkezetet. Nem találtam semmi olyan okot, ami kiválthatta volna a túltöltődést - magyarázta Rodney. 
- Mégis megtörtént Dr. McKay. S én válaszokat akarok! - lett erélyesebb a város vezetője. - Nem írhatom a jelentésemben azt, hogy csiribí-csiribá túltöltődött az Ős irányító szék valamilyen rejtélyes okból, s a következménye majdnem egy tudóstársunk életébe került! Mi több Ms. Von-nak, mint maguk is tudják, úgy látszik maradandó emléke marad erről az esetről. 
- Tudjuk Uram - mondta megértően Zelenka is. - Mindent átnéztünk és az a két kábel, ami ott volt, nem adhatott okot arra, hogy a rendszer ilyen jelenséget produkáljon. Főleg ilyen mértékben. Átnéztük az akkor rögzített adatokat, és nem mi hibáztunk. 
- Azt akarják mondai, hogy a szék magától töltődött túl? - nézett értetlenül a férfi. 
- Vagy Von csinálta... - vágta rá McKay. 
- Ugyan doktor! Maga sem képzelheti, hogy Ms. Von az első alkalomkor túltölti a széket. Ez képtelenség! - hördült fel Woolsey. 
- Vagy a szék csinálta... - bukott ki Zelenkából egy feltételezés, amire Rodney azonnal ugrott. 
- Hagyd már könyörgöm Radek ezt a marhaságot! Tudod, hogy ez... - Woolsey feltartotta a kezét, elhallgattatva ezzel Rodney-t. 
- Mit akar ezzel mondani Dr. Zelenka? - érdeklődött. 
- Annyit Uram, hogy az is lehet, hogy a szék csinálta. Még nem tudom miért, és azt sem hogyan. Ám én - Rodney-ra nézett -, McKay-el ellentétben, ezt a lehetőséget is lehetségesnek tartom. 
- Mégis, hogy uralhatta volna a szék önmagát? - dőlt hátra Woolsey. 
- Ez a kérdés Uram - nézett rá Radek kíváncsian. 
- Én mondom, hogy ez badarság - szólalt meg McKay. 
- Rendben. Még egyszer nézzék át a széket - parancsolt rájuk Woolsey. - Utána helyezzék üzembe! A szék egy lényeges védelmi elemünk egy lehetséges űrből érkező támadás esetén. Szükségünk van rá!
- Értettük Uram - bólintott tettre készen Zelenka. 
- Meglesz... - követte Rodney is kifelé menet a tudóstársát. 

***

Emilia kopogott Woolsey irodájának ajtaján. 
- Uram. Bejöhetek? - kérdezte. 
- Persze Ms. Von. Jöjjön! Üljön le! - mosolygott rá halványan. - Hogy érzi magát? 
- Köszönöm - a vezetőre nézett. - Az állapotom Dr. Beckett szerint normális. Leszámítva az agytevékenységemet - egy kicsit elhallgatott. - Uram. Ezért is kerestem fel - látszott rajta, hogy valami fontosat szeretne mondani. - Mivel Dr. Beckett még jobbnak látja, ha egy ideig nem térek vissza az aktív szolgálatba, és nemrég kaptam egy üzenetet a Földről is.  Szeretnék ma este visszamenni a Földre a Daedalusszal. 
- Dr. Beckett tud erről? - nézett rá komolyan Woolsey. 
- Igen tud - válaszolta és még hozzátette. - Megvan, hogy mi tehetek és mit nem. Nem érzem magam rosszul Uram. Néha fáj a fejem, de tűrhető. Itt most nem sokat tudok segíteni. Ám a Földön lenne egy elintézni való ügyem - boldogan elmosolyodott. 
- Rendben. Elengedem. - komoly pillantást vetett rá. -  De vigyázzon magára és várjuk vissza! 
- Igen Uram! Amint visszatérek, azonnal szolgálatba is állok. - felállt. - Minden jót Mr. Woolsey. 
- Minden jót Emilia. - mosolygott Woolsey. 

***

Emilia pár dolgot pakolt csak be a bőröndbe, amit úgy ítélt meg, feleslegesen hozott magával. Épp a bőröndöt zárta be, mikor jeleztek az ajtón. 
- Szabad! 
- Szia - sétált be Sheppard. 
- Szia John - nézett rá meglepődve Von. 
- Hallom hajókázol kicsit - mondta mosolyogva. 
- Igen. Visszamegyek a Földre - mikor kimondta, hirtelen javított is. - Egy kis időre. Nyugi, visszajövök. 
- Remélem is! - jött közelebb az alezredes. - Nem lesz kire vigyáznom... - mosolyodott el viccesen. 
Emilia elnevette magát, mert tudta, hogy Sheppard megint az apjának tett ígéretre gondolt. 
- Vigyázz a városra! - szólította fel komolyan. 
- Meglesz - bólintott. 
- Akkor indulok - sétált ki a lakosztályból. 
Sheppard követte. 
- Hallottam Rodneyéktól, hogy átnézték a széket, de még nem találtak semmi magyarázatot - mesélte. 
- Én is hallottam. Azt hiszem egy ideig elkerülöm majd - sóhajtott Von. 
- Remélem rendesen működik majd, mert meglehet én leszek a következő benne - nézett már a folyosó végén levő ajtóra az alezredes. 
- Ha véletlen magába akarná olvasztani a tudatod, vagyis furcsán működik azonnal szállj ki, vagy szüntessétek meg az energiaellátását - már a kapu elé értek.
- Hogy mit csinál? - nézett Sheppard Vonra. 
- Mindegy - jegyezte meg sután és gyorsított a léptein. 
- Emilia! - szólította meg ismét. 
- Alezredes, Ms. Von. A Daedalus indulásra kész - nézett rájuk Steven és beleszólt a rádiójába. - Marks! Sugározzon fel minket! 
Sheppard kérdését Caldwell köszöntése vágta el, és maradt válasz nélkül. Egy mosoly jelezte a viszont látás reményét, miközben Emilia intett. A fehér fény után Sheppard sóhajtott és elindult a másik folyosó irányába. 
Emilia a Daedalus fedélzetén elfoglalt egy kabint és izgatottan várta, hogy megérkezzen a Földre. Régen volt már otthon. A hajót pedig elnyelte a hipertér. Az utuk rendben telet vissza a Tejútba. Emilia eközben sokat gondolkodott az Atlantiszon eltöltött időről. 

***

Kategória: Stargate Atlantisz - Origin | Hozzáadta:: Emilia (2016-02-28)
Megtekintések száma: 54 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: