Főoldal » Cikkek » KAREN TÖRTÉNETEI

Stargate SG1 - Belső ellenség 11. fejezet

11. fejezet


Narim kora reggel jött ki a szobájából, Sam még békésen aludt, nem akarta felébreszteni, mert tudta, hogy amúgy is nehéz napok várnak rájuk, szüksége van a pihenésre. 
-    Elrabolta egy emberemet! – szólt rá az ezredes halk hangja a padlóról. 
-    A bocsánatát kérem, O’Neill ezredes – mosolyodott el Narim. – Amint felébredt, vissza fogom adni önnek. 
-    Aludt?
-    Igen, hajnal felé sikerült elaludnia – sóhajtott Narim. 
-    Helyes. Amúgy… gondolkodtam – nézett végig a többieken.  Teal’c  szeme azonnal felé fordult, és Daniel is mocorogni kezdett. – Daniel és Teal’c azonnal indulnak haza, hogy megkeressék a tok’rát. 
-    Miért mi? – nyitotta ki a szemét Daniel. 
-    Azért, mert Carterre még két-három napig biztos szükség lesz itt, és annyit nem késlekedhetünk a tok’ra értesítésével. 
-    Így igaz, uram – sétált ki a szobából Sam is. 
-    Remek! Akkor, ha mindenki egyetért, kikísérjük magukat a kapuhoz. 
-    A kaput biztosan őrzik – vetette fel Teal’c. 
-    Hát, tegnap elfelejtették közölni, ha esetleg foglyok lennénk, így gondolom, szabadon távozhatunk, ha szeretnénk – tűnt fel egy veszélyes mosoly az ezredes arcán. 
-    Reméljük – bólintott rá Daniel is, így elindultak a kapu fele. 
Ahogy arra számítottak, ketten ott álltak a kapu mellet. 
-    Elmennek? Nagyon helyesen teszik – nézett rájuk lekicsinylően az egyik. 
-    Ne örüljön, nem mindannyian – mérte végig az ezredes. 
-    Pedig jobban tennék. Semmi keresnivalójuk itt. 
-    Oh, persze, maguk itt a honfoglalók – vigyorodott el minden jó érzés nélkül O’Neill. – Daniel, tárcsázzon! 
-    Igen, uram! – bólintott rá Daniel, és hozzálátott a cím megadásához. Mikor a kapu megnyílt, Sam még a srác után szólt. 
-    Daniel!
-    Igen?
-    P4J 495 – mondta neki. Daniel egy pillanatig értetlenül nézett rá, de mivel Sam nem mondhatott többet, egy idő után felfogta, mit akarhat mondani a nő, és rábólintott, és már indult volna Teal’c után, de Sam megint csak utánaszólt. 
-    Daniel!
-    Igen? 
-    A CSK1-es jeladó folyamatosan sugározzon, míg ott vannak. És vigyenek magukkal egy ajándékdobozt is. 
-    Gondolja, hogy…
-    Egy próbát megér – vont vállat Sam, mire a srác még rábólintott, aztán átvetette magát a kapun.
A többek már-már indultak volna visszafelé, mikor Solan érkezett hozzájuk futva. 
-    Narim! – sietett oda a barátjához, de az egy apró kézmozdulattal elhallgattatta. 
-    Menjünk! – adta ki az utasítást, és csak amikor hallótávolságon kívülre értek, akkor nézett Solanra. 
-    Mi történt?
-    Éjjel betörtek a házamba. 
-    Bántottak? – torpant meg azonnal Narim, de a fiú megrázta a fejét. 
-    Nem.
-    Tudják, hogy az nyílt hadüzenetnek tekintenénk – bólintott rá az ezredes is. 
-    Kerestek valamit – mesélt tovább Solan. – Ketten voltak. 
-    Felismerted őket?
-    Nem – rázta meg a fejét Solan. – A biztonsági rendszeremet kiiktatták, a kamerák nem működtek, a szobám ajtaját nem tudtam kinyitni, csak miután már elhagyták a házat. 
-    Akkor honnan tudja, hogy ketten voltak? 
-    Az ajtón át elfojtott beszélgetést hallottam. De nem ismertem fel a hangjukat. 
-    Bizonyítékot kerestek arra, hogy velünk van – tippelt Sam. – Vagy valami olyan fegyvert, amit tőlünk kaphatott. 
-    Igen, ez valószínű. De ha már így lebukott, akkor… - nézett a fiúra várakozón az ezredes, de Narim félbeszakította. 
-    Solan, nem kell belekeveredned… semmi biztosíték nincs arra, hogy sikerrel járunk. 
-    Már így is nyakig benne vagyok. És nem futamodok meg, ahogy apám sem tette soha. 
-    Rendben – szorította meg Narim a fiú vállát. – Apád büszke lenne rád. De akkor mostantól te is nálam fogsz lakni, míg vége nem lesz. 
-    Rendben – bólintott rá Solan. 
-    Menjünk! – indult tovább Narim, de az ezredes utánaszólt. 
-    Hé, technikai zsenikém! 
Narim megállt, és az égre emelte a szemét, aztán megfordult. 
-    Csak az jutott eszembe… hogy volt az a kütyü… ami annak idején szétválasztotta Klorelt és Scarát… 
-    Igen? 
-    Nincs véletlenül egy olyan kéznél? 
-    Bocsásson meg ezredes, de tudja… egy vesztes csata közepén az ember sok mindenre gondol, de arra nem, hogy egy ilyen berendezést kellene hurcolnia magával. 
-    Csalódtam magában – sóhajtott az ezredes. – Tudja, azt hittem, maguk mindenre gondolnak.
-    Persze, ezredes – bólintott rá Narim, kissé átvéve a férfi cinikus stílusát. – Ez most csak programhiba lehetett. 
-    Na persze… és esetleg nem tudnának építeni egy olyat? 
-    Az elvét ismerjük – tűnődött el Narim. 
-    De a hozzávalók nem igazán állnak rendelkezésünkre – töprengett Solan. 
-    Hacsak szét nem szedjük a számítógép vezérlését – gondolkodott el Narim is a kérdésen.
-    Igen, abból nagyjából össze lehet rakni.  
-    De ugyanakkor éjszakára védtelenné válunk – rázta meg a fejét Narim. 
-    Akkor éjszakára őrséget állítunk – adta ki a parancsot az ezredes. – Mikor tudnak hozzákezdeni?
-    Mondjuk most? – pillantott rá kihívóan Narim. 
-    Máris késésben vagyunk – biztosította O’Neill. 
-    Rendben, felmérjük a lehetőségeinket. Addig maguk mit csinálnak?
-    Hát… teszünk egy hosszú sétát a faluban – nézett körül az ezredes. 
-    Ez ám a munkamegosztás – nevette el magát Narim, de aztán elkomolyodott. – Legyenek óvatosak! – kötötte még a lelkükre, aztán egy biccentéssel elköszöntek, és hazasiettek, hogy munkához lássanak. 
Ahogy a két tollan eltűnt a szemük elől, Sam és az ezredes vettek egy nagy levegőt, és végignéztek a településen. 
-    Negyven ház, plusz a kiszolgáló épületek, közösségi terek, laborok, műhelyek – töprengett el az ezredes. – Nézzünk körül! 
-    Rendben – bólintott rá Sam, és lassan, szinte sétálva elindultak. 
Nem sokkal később, egy kis térre értek, majd a közepére sétáltak, mintha meg akarták volna nézni a közepén álló szobrot. 
-     A tollanok mindig is szerették a letisztult formákat – járta körbe Sam.
-    Ugyan, Carter, ez csak egy lyukas gömb – fintorgott az ezredes. 
-    Igen, de a Tollanán is volt egy ilyen… a kúria épülete előtt… már ott is tetszett. Öhm… uram… azt hiszem, követnek bennünket. 
-    Igen, Carter, és ez már a második – biccentett az ezredes. 
-    Tessék?
-    Tíz perce még egy másik pióca volt a nyakunkon.
-    Azt hiszik, így nem jövünk rá…
-    Hát, ahhoz korábban kellene felkelniük. 
-    Ne feledje uram, a tollanok rossz stratégák. Évszázadok óta nem háborúztak, nincs rutinjuk az ilyesmiben.
-    Ja, ezt már Teal’c is megmondta. Úgy látszik ebből sem tanultak. 
-    Távol áll tőlük minden ilyesfajta viselkedés. 
-    Ők az irgalmas szamaritánusok – húzta el a száját Jack. – Mint a maga lovagja…
-    Uram, Narim tudós és nem katona.
-    Maga is tudós. 
-    És katona. 
-    Ez csak játék a szavakkal – rázta meg a fejét az ezredes. – Menjünk tovább – sóhajtott, és továbbsétáltak a falu másik vége fele. 

-    Már ketten vannak – szólalt meg kisvártatva O’Neill.
-    Hárman, uram – cáfolta meg Sam. 
-    Ezek szerint közeledünk. 
-    Igen, én is erre gondoltam, uram. 
-    Vajon közbelépnek, ha túl közel jutunk?
-    A viselkedésük egyre idegesebb. Igen, valószínűleg elzavarnak minket a fenébe. 
-    Hát lássuk, meddig merészkedhetünk – húzta össze a szemét az ezredes, és tovább indult a falu széle felé. 
Végül, mikor már csak alig százméternyire voltak az erdőtől, eléjük sétált egy férfi. 
-     Megtudhatnám, hova mennek?
-    Megtudhatnám, ki kérdezi és miért? – állt meg vele szemben O’Neill. 
-    Itt mi kérdezünk!
-    Oh… bocs, elfelejtettem – fintorgott az ezredes. – Az őslakosok…
-    Hova mennek?
-    Mondjuk… mondjuk az erdőbe. Mit szól? Sétálni egyet. Megismerni a bolygó élővilágát. 
-    Ne szórakozzon velem!
-    Eszemben sincs – rázta meg a fejét O’Neill. – A társam biológus, és… roppant kíváncsi természet…
-    Maga komolyan azt hiszi, hogy át tud verni bennünket? – csóválta meg a fejét a férfi. 
-    Miért, nem? – csodálkozott az ezredes, miközben a szeme sarkából felmérte, hogy legalább öten kerítették körbe őket. 
-    Nem.
-    A fenébe. Pedig mekkora lett volna, ha a primitív faj átveri a fejlettebbet, nem igaz, Carter? – sandított a nőre. 
-    Ó, igen… büszkék lehettünk volna rá – bólintott rá a nő is. 
-    Forduljanak vissza! – adta ki az utasítást az ismeretlen férfi. – És ha már nem hagyják nyugodtan élni az életünket, legalább korlátozzák a jelenlétüket a tér túloldalára. Megértették?
-    Hogyne – bólintott rá készségesen O’Neill. – Hát akkor további szép napot, uraim! – mondta még vigyorogva, de ahogy megfordultak inkább ravaszság költözött a szemébe, és alaposan megnézte magának a másik négyet. Egy pillantással jegyezte meg az arcukat, és mérte fel a fegyverzetüket, elraktározva minden fontosnak tűnő információt, aztán visszasétáltak Narim házához. 

-    Hogy állnak? – rontott be a szokásos stílusában a két férfihoz, akik Narim hálószobájába vették be magukat.
-    Haladunk ezredes – pillantott fel Narim. – De gyorsabban haladnánk, ha nem tartana fel bennünket – nézett rá várakozón. O’Neillnak azonban esze ágában sem volt kimenni. De persze Narimot sem olyan fából faragták, aki hamar feladja. – Ezredes, kérem!
-    Most mi van?
-    Ismeri a szabályt. 
-    Ugye nem gondolja komolyan, hogy a jelen helyzetben azzal foglalkozom, hogy maguk itt mit barkácsolnak?
-    Lehet, hogy most nem – látta be Narim. – De a tudatalattijából bármikor előhívható az emlék. 
-    Aha, persze – fintorgott az ezredes. – De ugye emlékszik mit ígértem?
-    Igen, ezredes, emlékszem még, hogy azt mondta, egyszer elkapja egy gyenge pillanatomat… De én most ünnepélyesen megígérem magának, hogy igyekszem minden pillanatban résen lenni. 
-    Senki nem lehet minden pillanatban résen – állította határozottan O’Neill. 
-    Majd meglátjuk – tűnt fel egy halvány mosoly Narim arcán. – De most… azt hiszem, Carter őrnagy nagyon hiányolja az ön lélekemelő társaságát. 
-    Ó, én ebben erősen kételkedem – vonta fel a szemöldökét az ezredes. 
-    Tudja mit? Én is. De akkor is többre mennénk vele, ha jelen helyzetben inkább a stratégiánkat tervezné, mint hogy velem vitatkozik. Mindkettőnk munkáját akadályozza. 
-    Ezt a vitát még nem fejeztük be – húzta össze a szemét O’Neill. 
-    Ebben biztos vagyok, ezredes – bólintott rá Narim, majd egy elfojtott mosollyal nézte, ahogy a férfi kisétál. 
-    Kíváncsi? – fordult felé Solan is mosolyogva. 
-    Az nem kifejezés – csóválta meg a fejét Narim. – Egy a világot megismerni vágyó kisgyerek kíváncsisága szorult belé. Bár sokszor úgy érzem, csak engem akar bosszantani. 
-    Talán mindkettő igaz – nevette el magát Solan. 
-    Talán – bólintott rá Narim, de aztán egy huncut mosoly tűnt fel az arcán. – Működnek még a kamerák és a mikrofonok?
-    Igen, azt hiszem – fordult Solan a számítógép maradványa felé. – Miért? 
-    Figyelj – nevette el magát Narim. 
Sam és Jack végül letelepedtek a nappaliban, és a figyelmük már visszakanyarodott volna az odakint történtekhez, mikor meghallották Narim hangját. 
-    Ezredes! 
Jack felkapta a fejét, és Narim szobájának ajtaja fele fordult, de ott nem látott senkit. Felugrott, és körbe-körbe forgott a szobában, csak akkor esett le neki, mi történik, mikor Sam elnevette magát. 
-    Ez nem volt vicces! 
-    De, lássa be, egy kicsit az volt – kuncogott Narim, aki az előtte lévő monitoron pontosan látta, mi történik. – Elmeséli, mit tudtak meg? 
-    Mi? Maga nem hajlandó egy szót sem szólni, én meg osszak meg mindent magával?
-    O’Neill ezredes! Az, hogy mi mit barkácsolunk idebent, az a küldetésünk szempontjából irreleváns, főleg, ha sikerrel járunk, és össze tudjuk rakni, amire szükségünk van. De az, hogy önök mit tudtak meg, az nagyon is fontos lehet!
-    A falu másik végén vannak – válaszolt az ezredes helyett Sam, aki szokás szerint megunta, hogy a másik kettő folyton egymást nyúzza. – Az erdőhöz közel eső három-négy ház valamelyikében. Végig szemmel tartottak minket, de egy ponton túl nem engedtek menni. 
-    Kik laknak ott? – kérdezte Jack. 
-    Mondhatnék önnek néhány nevet, ezredes, de nem lenne előbbre tőle. Főleg, mert azt gyanítom, hogy a goa’uld nem a gazdatest saját házában rejtőzködik, az túl egyszerű lenne – tűnődött Narim. – Hány embert láttak?
-    Hárman követtek minket felváltva, mikor végigjártuk a falut, és öt másik, aki körbevett minket a végén. 
-    Az még csak nyolc… vagyis legalább ennyien közvetlenül körülötte vannak. 
-    Én is ezt gyanítom – bólintott rá Jack. – De ki kell derítenünk, hogy pontosan melyik az a ház. 
-    Hogyan?
-    Meg kell próbálnunk más oldalról felderíteni. Esetleg az erdő magasabban fekvő részeiről megfigyelhetjük. Akár indulhatnánk is – vont vállat az ezredes, mire Sam is azonnal felállt. 
-    Mehetünk.
-    Legyenek óvatosak! Az erdőbe is maguk után mehetnek – figyelmeztette Narim. 
-    Majd igyekszünk – biztosította az ezredes, aztán újra kisétáltak a házból, és ezúttal a kapu felé indultak.
Végül mégis meggondolták magukat, mert a csillagkapu körüli őrség észrevette őket, így úgy döntöttek, hogy visszamennek a házak közé, és inkább egy kevésbé feltűnő úton veszik be magukat az erdőbe, még akkor is, ha így jóval nagyobbat kell kerülniük. 
Több, mint egy órája sétáltak már a fák között mindketten a saját gondolataikba merülve, mikor felértek egy kis dombra, ahol megálltak, hogy kifújják magukat. Jack elővette a mellénye zsebéből a távcsövet, és a kérdéses házakat fürkészte vele. 
-    Megvan! – szűkült össze a szeme, majd átadta az eszközt Samnek. – A közelebb eső utolsó előtti ház. 
-    Igen, látom – bólintott rá a nő. – Őrség van a bejárat előtt. 
-    És az első helyiségben is van négy fegyveres. És ki tudja, még mennyi a ház többi részében. 
-    Hát, ez így nem lesz egyszerű – engedte le Sam is a távcsövet. 
-    Általában nem szokott az lenni – fintorgott az ezredes. – Menjünk vissza, aztán majd kitalálunk valamit. 
-    Rendben – sóhajtott Sam, így ugyanazon az úton, ahogy jöttek, visszasétáltak Narim házához.  
Jack egy újabb berohanással tervezte bosszantani a tollanokat, de mivel Sam gyanította ezt, ahogy beléptek a házba, megszólalt. 
-    Narim! Visszaértünk!
-    Örülök, hogy nem esett bajotok, Samantha – válaszolt neki hallható megkönnyebbüléssel a férfi hangja. – Megtudtatok valamit? 
-    Igen. Megtaláltuk a házat, amit kerestünk. 
-    Előbb ehetnénk valamit! – vetette fel az ezredes. – Van itthon valami kaja? Farkaséhes vagyok, több, mint huszonnégy órája nem ettünk semmit.
-    Egy pillanat, ezredes – sóhajtott Narim, de neki is be kellett látnia, hogy bár a munka elterelte róla a figyelmét, ő is alaposan megéhezett azóta. 
Néhány perccel később egy egészen másik ajtón bukkant fel a nappalijában, mint ahol várták, mintegy frászt hozva O’Neillre, és két poharat hozott a kezében. 
-    Parancsolj, Samantha! – nyújtotta át az egyiket a nőnek, majd Jack felé fordult. – Ezredes…
-    Ha jól emlékszem azt mondtam, hogy éhes vagyok és nem azt, hogy szomjas – morogta a férfi, miközben átvette a poharat. 
-    Igya csak meg – bíztatta Narim. 
-    Ez valami gyümölcslé? – szaglászta Sam a pohara tartalmát. 
-    Részben igen – mosolygott rá Narim. – Szeretni fogod. Kóstold csak meg!
Sam óvatosan belekortyolt a sötétbordó folyadékba, aztán elmosolyodott. 
-    Ez tényleg jó. 
-    Ennek őszintén örülök – hajtott fejet Narim, majd visszaindult a szobájába, hogy folytassa a munkát, de O’Neill utánaszólt, így megállt és visszafordult. 
-    Mondja… végzett vizsgálatokat a tekintetben, hogy ez az… izé… hogy hat a mi szervezetünkre? Semmi kedvem minden öt percben a legkisebb helyiségbe rohangálni… Tudja, csatában ez meglehetősen kellemetlen tud lenni. 
Narim végtelen türelemmel nézett rá, és nem szólt semmit, Sam pedig inkább a bögréje mögé rejtette a vigyorgását, Jack azonban nem adta fel. 
-    Vagy nem lehet, hogy buggyant? Elvégre több, mint két hete nem járt itthon… az alatt kimászhatott a hűtőszekrényből, vagy ilyesmi… 
Narim vett egy nagy levegőt, hogy mondjon valamit, de végül inkább visszanyelte. 
-    Igya meg, ezredes! – mondta még a férfinak, majd biccentett Samnek, és eltűnt az ajtaja mögött. 
Sam tovább kortyolta az italát, és közben a figyelme visszatért ahhoz, amit találtak. 
-    Narim! – szólalt meg végül. 
-    Igen, Samantha? 
-    Nem zavarlak a munkában, ha hangosan gondolkodom? Talán tudsz segíteni. 
-    Dehogy. Mondd csak! – bíztatta a férfi a szomszéd szobából. 
-    Az emberek megoszlása tényleg fele-fele? Húsz-húsz ember? Vagyis huszonegy-húsz?
-    Nem tudom, őszintén szólva sosem próbáltam megszámolni. 
-    Akkor szedjük össze most… - gondolta tovább a dolgot a nő. – Nyolcan követtek minket reggel… két őr áll a ház előtt, és négyet láttunk odabent a nappaliban, az tizennégy, és ott van ugye a gazdatest, az tizenöt. 
-    Plusz a két ember, aki a kapu mellett őrködik, az tizenhét – tette hozzá Narim. 
-    Igaz. 
-    És három lehet közvetlenül mellette, mint személyes testőrök – szállt be a beszélgetésbe az ezredes. 
-    Nehezen hozzáférhető célpont – sóhajtott Sam.
-    Még jó, hogy Teal’c itt hagyta nekünk a kábító fegyverét. 
-    Ezredes – szólt rá Narim. 
-    Nyugi, senkinek nem esik baja. 
-    Uram, egy zettel nem tudunk szembeszállni egyszerre tíz fővel, márpedig ennyien vannak a házban, és a többi is percek alatt odaérhet. Esélyünk sincs – ellenkezett Sam is. – Legalább a felét el kell csalnunk valahogy, hogy egyáltalán a közelébe férkőzhessünk. És akkor is csendben kell dolgoznunk, míg el nem kapjuk. Akkor már sakkban tarthatjuk őket azzal, ha a vezetőjük életével fenyegetőzünk. 
-    Azokat, akik a kapu mellett vannak, talán észrevétlenül el tudjuk kábítani – javasolta az ezredes, és ezzel Sam is egyetértett. 
-    Kell valami csetepaté, ami legalább az ajtó előtt álló őröket elcsalja – töprengett tovább Jack. – Narim!
-    Igen, ezredes?
-    Van még néhány ember, akire számíthatunk?
-    Igen – válaszolt a kérdezett helyett Solan. – A legtöbben félnek, de ha látnak reményt arra, hogy… talpra állhat a rend… akkor segíteni fognak. 
-    De hogy értesítsük őket? – vetette fel Sam. 
-    Minden kommunikációs csatornát figyelhetnek – sóhajtott Narim. – És gyanítom, éjjel figyelik a házat, szóval kijutnunk sem lenne egyszerű.
-    Nem hittem, hogy valaha ilyet mondok, de most jól jönne egy olyan goa’uld teleport-karika – fintorgott az ezredes. 
-    Vagy egy asgard sugár – álmodozott Sam.
-    Ezekkel nem szolgálhatunk, ezredes – mondta sajnálkozón Narim.
-    Akkor maradnak a füstjelek – állapította meg Jack. – Vagy a morze. 
-    Uram, gyanítom, azt itt nem igazán értenék – sóhajtott Sam. 
-    Szóval, van körülöttünk húsz ember, akire elvileg számíthatnánk, csak nem tudjuk elérni őket? – háborgott az ezredes. 
-    Hát, valahogy ez a helyzet – adott igazat neki Sam. – Annak semmi értelme, hogy olyan üzenetet küldjünk nekik, amit nagy valószínűséggel lehallgathatnak.
-    Solan és én éjjel megpróbálunk kilopózni, és értesíteni néhány embert – ajánlotta Narim. 
-    Azonnal követni fognak benneteket – vetette ellen Sam. – Bajba kevernénk a többieket is. 
-    Oké, akkor mi megyünk ki először – bólintott rá az ezredes. – Remélhetőleg sikerül elcsalnunk mindenkit, és akkor maguk zavartalanul toborozhatnak. A cél, hogy holnap… mondjuk pontosan délben… van itt egyáltalán olyan?
-    Van, ezredes – nyugtatta meg Narim. 
-    Remek, végre valami megszokott dolog. Szóval holnap pontosan délben csináljanak akkora felfordulást, ha lehet, két helyen egyszerre, amekkorát csak tudnak. Meg kell osztanunk az őröket. Ha három fele oszlanak, akkor egy-egy helyen úgy hét emberrel kell számolnunk, ami nagyjából kezelhető.
-    Rendben – egyezett bele Narim. – És aztán? 
-    Bemegyünk, elkábítjuk a mumust, és elhozzuk ide. 
-    Mert ez ilyen egyszerű lesz – bólintott rá némileg hitetlenkedve Sam. 
-    Nem lesz több lehetőségünk, őrnagy – biztosította O’Neill.
-    Igen, uram! – sóhajtott a nő, aztán egy időre mindannyian a gondolataikba merültek. 
Nem sokkal később Sam felkapta a fejét. 
-    Narim!
-    Igen, Samantha?
-    Elmúlt az éhségem.
-    Valóban? – kérdezett vissza kis hatásszünet után a férfi, és Sam hallotta a hangján, hogy mosolyog. 
-    Igen – csodálkozott továbbra is Sam, majd megcsóválta a fejét. – És én még brokkolival tömtelek téged. 
-    Semmi baj nem volt a brokkolival – nyugtatta meg Narim. 
-    Mi a fenét itatott velünk? – kérdezte gyanakodva O’Neill. 
-    A pontos összetétele érdekli, ezredes?
-    Naná. 
-    Volt benne egy kis gyümölcslé, ahogy Samantha mondta… egy kis trínium… 
-    Mi? – kapta fel a fejét az ezredes, csak akkor forgatta meg a szemét, mikor Samből kitört a röhögés. 
-    Azt hiszem, most jön az a rész, amikor a hóhért akasztják – kuncogott a nő. – Kiprovokálta ezredes. 
-    Aha – fintorgott O’Neill, és jó ideig durcás hallgatásba merült, de végül mégis megszólalt.

-    Carter, hova küldte Danielt? 
-    A Tok’ra utolsó általam ismert tartózkodási helyére. 
-    És lát bármi esélyt arra, hogy még ott vannak?
-    Nem, uram. A Tok’ra nem marad néhány hónapnál tovább egy bolygón. Csak arra gondoltam, hogy… ha esetleg hagytak ott valami érzékelőt, vagy tudom is én, hogy ők mivel dolgoznak… esetleg foghatnák a CSK1 jelét, és tudnák, hogy keressük őket. És valahogy azoknak is meg kell találniuk az új főhadiszállást, akik a költözéskor kiküldetésben voltak. Valami nyomot kell hagyniuk maguk után!
-    Ez magától jutott eszébe?
-    Igen, uram… ehhez azt hiszem nem volt semmi köze Jolinarnak. Csak reménykedem, hogy igazam lesz. 
-    Hát, elég sovány reménysugár, nem gondolja?
-    De. De még mindig jobb, mint a „ne keressetek, majd mi jelentkezünk” – húzta el a száját a nő. 
-    Az igaz. Narim!
-    Igen, ezredes? – kapcsolódott be a férfi is a beszélgetésbe. 
-    Maguk jól ismerik a Tok’rát?
-    A Tok’rát senki sem ismeri jól, ezredes. Tudunk a létezésükről, volt néhány közös ügyletünk velük, de megtalálni őket… mint tűt a szénakazalban. Főleg, mióta jobban szem elé került a működésük.
-    De a triád alatt is elérték valahogy őket. 
-    Mint bizonyára észrevette ezredes, azóta elég sok minden megváltozott. Ha volt is valakinek a kúriából közvetlen kapcsolata a Tok’rával, azt azóta elveszítettük. 
-    Útálom őket – csapott az öklével a tenyerébe O’Neill. 
-    Csak védik magukat, uram. Kevesen vannak, egyre kevesebben… a csata pedig egyre keményebb. 
-    Védje csak őket – csóválta meg a fejét az ezredes, de Sam csak sóhajtott egyet, és nem szólt vissza neki, inkább a két tollanhoz intézte a kérdését. 

-    Narim, hogy álltok?
-    Ha minden jól megy, holnap ilyenkorra végzünk. Bár, ez attól függ, hogy éjjel mennyi időnk megy el szövetségesek keresésére. 
-    Hát, ez így egész jól hangzik. 
-    Igyekszünk nem csalódást okozni – nevette el magát a férfi. – De most hamarosan szét kell szednem a gép maradékát, úgyhogy nem tudunk kommunikálni. 
-    Esetleg kinyithatná az ajtót – ajánlotta O’Neill, de Narim meg sem hallotta. 
-    Addig próbáljanak pihenni. Hosszú éjszakánk lesz. Sötétedés után azonnal indulhatunk. 
-    Rendben – adta meg magát Sam, még hallotta, hogy a hangszóró néhányat kattan, aztán megadja magát, így egy sóhajjal leroskadt a kanapéra. 

Kategória: KAREN TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2015-02-22)
Megtekintések száma: 137 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: