Főoldal » Cikkek » KAREN TÖRTÉNETEI

Stargate SG1 - Belső ellenség 12. fejezet

 

12. fejezet


Lassan teltek az elkövetkező órák, és az, hogy Samnek és O’Neillnek nem volt semmi dolga, csak még kínzóbbá tette számukra a várakozást. Néha beszélgettek még a Tok’ráról, arról, hogy vajon Danieléknek sikerül-e valahogy kapcsolatba lépni velük, és arról, hogy merre csalják el a házat megfigyelő tollanokat, de jobbára inkább csak üveges szemekkel bámultak maguk elé, és az előttük álló napokon töprengtek. Sam néha felnézett, hogy lássa sötétedik-e már, és mikor odakint már koromsötét volt, Narim és Solan is előkerültek. 
-    Készen állnak? – pillantott rájuk O’Neill. 
-    Indulhatunk. 
-    Remek – bólintott rá az ezredes, majd Samhez fordult. – Van nálunk néhány olyan cucc, ami abszolút felesleges?
-    Mire gondol, uram? – nézett rá értetlenül a nő.
-    Bármilyen műszaki berendezés, amire száz százalék, hogy nem lesz szükségünk, amíg itt leszünk, és most magunkkal tudjuk vinni.
-    Van néhány pótakkumlátorunk, egy napelemes töltő, egy akkus vízforraló… 
-    Remek. Fél óránként ásson el egyet, ott, ahol éppen van. És közben tegyen úgy, mintha pontos terv szerint hajtana végre valamit – mondta a nőnek, aki biccentett, és máris nekiállt előkeresni a szükséges holmikat mindkettejük számára.
-    Miért? – nézett rá értetlenül Narim. 
-    Mert amíg a drága barátai azon filozofálnak, hogy mi a bánat lehet az, és mi célból ástuk el, addig sem magát követik, hm?
-    Rendben – bólintott rá Narim.
-    Oké – sóhajtott türelmetlenül az ezredes. – Akkor mi indulunk. Pontosan tíz perccel utánunk induljanak, és bizonyosodjanak meg róla, hogy nem követik magukat. Ha kiszúrják, hogy figyelik magukat, ne menjenek tovább, hanem azonnal jöjjenek vissza, értik?
-    Igen, ezredes – bólintott rá Narim. 
-    Öhm… nem mehetnék ki ott hátul? – mutatott az ezredes a hátsó falra.
-    Nem, ezredes – rázta meg a fejét Narim egy halvány mosollyal, miközben kerített egy hasonló kis eszközt, mint ami nála is volt, és átadta Samnek.  – Induljanak, fogy az időnk!
Sam és O’Neill még összenéztek, aztán elhagyták a házat, az ezredes a bejárati ajtón, Sam pedig a hátsó falon keresztül. 
A nő megállt, és jó darabig fülelt az éjszakába. Egyelőre semmi mozgást nem látott maga körül, de tudta, hogy ez csak addig fog tartani, míg el nem indul. Végül rászánta magát, és óvatosan elindult a házak között. Úgy beszélték meg az ezredessel, hogy először két oldalról megközelítik a csillagkaput, mintha fel akarnák mérni, hogy mi a helyzet körülötte, aztán utána beveszik magukat az erdőbe, és a település körül egy jókora kört írnak le, miközben elássák a figyelemelterelésnek szánt holmikat. Úgy tervezték, hogy mindez jó két órán át el fog tartani, hogy elég időt adjanak a két tollannak, hogy meggyőzzék a társaikat, hogy segítsenek. 
Sam nagyjából tíz perc alatt érte el a csillagkaput, és ahogy sejtették, látta, hogy most is két ember őrzi. Az ő megfigyelésükkel is eltöltött vagy tíz percet az egyik ház árnyékában rejtőzködve, de aztán egy reccsenő ágacska jelezte a számára, hogy nincs egyedül. Elégedetten nyugtázta magában, hogy legalább egy embert sikerült maga után csalnia, és végül óvatosan továbbindult a fák közé. A sugárzásmérőjét tartotta a kezében, mintha folyamatosan figyelne rajt valamit, és közben időről időre körülnézett, mintha a helyszínt próbálná azonosítani. Végül, mikor már néhány száz métert megtett az erdőben, elásta az első akkumlátort az avarban. Még gondosan elegyengette fölötte a talajt, mintha el akarná rejteni, aztán továbbindult. Ezt a műveletet még négyszer ismételte meg, miközben letelt a megbeszélt idő, aztán visszaballagott Narim házához, és ahogy jött, a hátsó falon át besétált. 
-    Narim! – szólalt meg óvatosan, mert túl csendesnek ítélte meg a házat. 
-    Még nem ért vissza – lépett ki a szobából Solan, aki nyilvánvalóan visszatért már a benti munkához. – Bejön? – intett a fejével az ajtó fele. 
-    Öhm… nem hiszem, hogy ez jó ötlet – kapta fel a fejét Sam, bár erősen kapálózott benne is a kíváncsiság. 
-    Miért? – mosolygott rá Solan. 
-    Mert… nem hiszem, hogy Narim örülne neki.
-    Nem kell megtudnia. Látom, hogy kíváncsi. Talán kíváncsibb, mint az ezredes, csak maga nem mondja. Megmutathatom, mit csinálunk, ha érdekli. Talán el is tudom úgy magyarázni, hogy megértse.
-    Valóban megtenné? – fürkészte Sam. 
-    Azt hiszem, nem kell már olyan komolyan venni… azokat a régi szokásokat. Ideje magunk mögött hagyni őket. És különben is… maga tudós, nem? Talán nem fordítaná rossz célra. Szóval? Jön?
Sam egy ideig gondolkodott, aztán megrázta a fejét. 
-    Nem, Solan. Köszönöm a lehetőséget, de… megértem, Narim miért ítéli meg úgy, hogy még nem köti az orrunkra a tollan technológiát. Talán majd eljön az ideje. És vannak fontosabb dolgok is, mint, hogy miből épül fel az a szerkezet, amit készítenek. Számomra Narim bizalma ilyen dolog. 
Solan mosolyogva figyelte a nőt, majd lassan közelebb sétált hozzá. 
-    Narimnak mégis igaza volt – mondta halkan, mire Sam felkapta a fejét. 
-    Hallottam már ezeket a szavakat. 
-    Igen… apám mondta az ön barátjának, Dr. Jacksonnak sok évvel ezelőtt. 
-    Szóval… próbára tett? – értette meg Sam.
-    Sajnálom! – tűnt fel egy bocsánatkérő mosoly Solan arcán. – Úgy véltem, Narim elfogult önnel szemben. De be kell látnom, valóban igaza volt. 
-    Hát, örülök, hogy kiálltam a próbát – sóhajtott Sam, és leroskadt a kanapéra, azonban abban a pillanatban Narim surrant be az ajtón. 

-    Mi történt? – sietett elé a nő. 
-    Most láttak meg, hogy visszaértem – fújta ki magát Narim. 
-    Biztos vagy benne, hogy korábban nem követtek? 
-    Amennyire biztos lehetek, igen. Itt, a ház előtt vettek észre. 
-    Biztos az, amelyik engem követett – sóhajtott Sam. – Túl korán jöttem vissza. 
-    Semmi baj, Samantha. Nem tudhatja, merre jártam – nyugtatta meg Narim.
-    Remélem. Minden ezen áll vagy bukik – csóválta meg a fejét Sam, de közben az ezredes is visszatért. 
-    Uram? – nézett rá kérdőn Sam. 
-    Megvártam, míg mindannyian visszaérnek – biccentett felé a férfi. – Hogy állunk? – fordult a tollanok felé. 
-    Négy emberrel beszéltem, mind a négy hajlandó segíteni – számolt be Narim. 
-    Én hárommal, szintén pozitív eredménnyel – tette hozzá Solan. – És talán másokat is tudnak értesíteni.
-    Meglesz a csetepatéja, ezredes – állította határozottan Narim. – Talán még nagyobb is, mint gondolná. 
-    Miért az egész falut a levegőbe röpítik? – csipkelődött O’Neill. 
-    Hát, ha az egészet nem is, némi tűzijáték lesz – biztosította Narim. – És most, ha megbocsát… még van egy kis dolgunk – sóhajtott fáradtan, aztán Solannal együtt eltűntek a szobában. 

-    És most mit csinálunk? – nézett körül az ezredes. 
-    Várunk, uram – vont vállat Sam. – Nem igazán tehetünk mást. 
-    Rühellek várni – morgott tovább O’Neill. 
-    Én is, uram. Akkor kitalálhatnánk, hogy mit csinálunk, ha kitör a zűrzavar. 
-    És akkor mit csinálunk délelőtt?
-    Akkor aludjunk – forgatta meg a szemét a nő, mert tisztában volt vele, hogy bármit is javasolna, nem tudna a felettese kedvére tenni. 
-    Ilyen díszkivilágításban nem lehet aludni!
Sam erre már kínjába nem tudta, hogy merjen-e nevetni, de aztán inkább eszébe jutott valami. 
-    Fény kikapcsol! – szólalt meg, mire egy pillanat alatt koromsötétség borult rájuk.
-    Carter! – förmedt rá jó hangosan az ezredes. 
-    Elnézést, uram, én csak… próbálkoztam, még nem tudom… hogy kell szabályozni, és… különben is, azt hittem, hogy a számítógép már egyáltalán nem működik. 
-    A klíma és a világítás még működik – szólalt meg mögöttük Narim az ajtó résén kiszűrődő fényben. – Mennyi fényt szeretnének?
-    Kicsit – morgott az ezredes. – Tudja, olyan romantikusan hangulatosat. 
-    Fény húsz százalék! – adta ki az utasítást Narim, mire halovány fény öntötte el a szobát. – Megfelel, ezredes?
-    Tökéletesen romantikus – fintorgott a férfi, mire Narim csak összemosolygott Sammel, és visszament a munkájához. 
-    Uram, mindannyian egyre fáradtabbak vagyunk, de valahogy el kéne kerülnünk, hogy egymás torkának essünk – mondta Sam, de tudta, hogy eleve süket fülekre talál. 
-    Nem tudom, miről beszél, Carter – vont vállat O’Neill, majd elhelyezkedett a kanapén, és hátat fordított a nőnek. 
-    Aha, persze – sóhajtott Sam, majd ő is elhelyezkedett a kanapén. Egy idő múlva levette a fényt tíz százalékra, én nem sokkal később sikerült elaludnia. 
Reggel Sam ébredt elsőként, így álmosan felkelt, odasétált Narim ajtajához, és bekopogott hozzájuk. Mikor a férfi kilépett, látta rajta, hogy halálosan fáradt, de azért egy kedves mosolya most is volt a számára. 
-    Jó reggelt, Samantha!
-    Szia! – mosolyodott el álmosan a nő is. – Hogy álltok?
-    Még szükségünk van egy kis időre. Reménykedem, hogy végzünk arra, amire ti is. Az eszközeink… nem éppen ideálisak. 
-    Tudom. Tartsatok ki! – simogatta meg Narim karját a nő, aztán váltottak egy puszit, és Narim visszatért a munkához. 

-    Jó reggelt, uram! – biccentett Sam az ezredesnek, mikor látta, hogy ébren van, aztán visszaült a kanapéra. 
-    Őrnagy! – viszonozta a köszönést az ezredes. – Azon tűnődtem, hogy legelőször azokat kellene ártalmatlanná tennünk, akik figyelik a házat. 
-    Megint csaljuk el őket az erdőbe? Ezt már nem hiszem, hogy megeszik. Bár ki tudja, más fejjel gondolkodnak, mint mi.
-    Pedig muszáj a lehető legtöbbet kiiktatni, mire eljutunk a házig. Először azokat, akik itt vannak, aztán azt a kettőt, amelyik a kapunál. Elkábítjuk és megkötözzük őket. 
-    És persze ezt nem fogja észrevenni senki…
-    Igyekszünk csendben dolgozni. És remélhetőleg Narim barátai is segítenek nekünk. Ha minden jól megy, csak a tér túloldalán számíthatunk komoly ellenállásra. 
-    Remélem, igaza lesz – sóhajtott Sam, és a délelőtt jó részét még azzal töltötték, hogy megtervezték az akciójukat. Narim egyszer kijött hozzájuk, hozott nekik egy bögrével a tegnapi italból, de aztán megint eltűnt. 
Fél tizenkettő előtt Sam újra bekopogott a szobába. 
-    Narim, indulunk – mondta a férfinak, mikor kijött hozzájuk. 
-    Nem lenne jobb, ha veletek tartanánk?
-    A munkátokra nagyobb szükség lehet később. 
-    Rendben. Várj! – mondta még a nőnek, és egy pillanatra belépett a szobába, és a tollanok jellegzetes háromszög formájú sugárfegyverével tért vissza.  – Tudod, hogy működik?
-    Igen – bólintott rá a nő csodálkozva. 
-    Samantha, ez nem kábító fegyver. Csak akkor használd, ha feltétlenül szükséges. 
-    Köszönöm, Narim! – bólintott rá Sam. 
-    Nagyon vigyázz magadra! 
-    Úgy lesz! – ígérte Sam, és visszatért az ezredeshez. 

-    Mehetünk, uram!
-    Magánál van még az az izé? – sandított O’Neill a hátsó falra, így a nő egyből tudta, mire gondol. 
-    Igen – vette elő a zsebéből Narim szerkentyűjét, és aktiválta, aztán átsétáltak a hátsó falon. Abban a pillanatban meglátták egy köpeny sarkát villanni a házak között. 
-    Kerítsük be! – adta ki az ezredes a parancsot, mire Sam rábólintott, és két különböző irányba indulva két perc alatt sikerült az ezredesnek elkábítania a férfit. 
-    Egy mínusz – bólintott elégedetten. - Kötözzük meg és irány a kapu – adta ki a parancsot. 
Tíz perccel később már a kapu közelében voltak. 
-    Uram, ha őket elkábítjuk, és nekilátunk megkötözni, az valakinek biztos feltűnik. 
-    Hát, reméljük addigra már elég nagy lesz a kavarodás – sóhajtott az ezredes, miközben le nem vette a szemét az őrökről, így majd kiugrott a nadrágjából, mikor egy ismeretlen női hang szólalt meg mögötte. 
-    Majd mi megkötözzük őket!
-    Ki maga? – pördült meg azonnal a férfi. 
-    Segíteni jöttünk – mondta az ismeretlen, és óvatosan még egy másik osont ki a házak takarásából. 
-    Miért kellene ezt elhinnem?
-    Maga tényleg gyanakvó – bólintott a nő, majd Sam felé fordult. – És maga, Samantha?
Sam elmosolyodott, hisz tudta, senki mástól nem tudhatja a nő a nevét, csak Narimtól. Közel s távol ő az egyetlen, aki Samanthának hívja.
-    Én annyira nem – mosolyodott el. – Köszönjük a segítséget!
-    Mi csak ennyit tehetünk. De a többiek is teszik a dolgukat.
Miközben a két nő beszélgetett, O’Neill már visszafordult az őrök felé, és végül gyors egymás után elkábította mind a kettőt. 
-    El tudják tűntetni őket szem elől?
-    Igen – bólintott rá a két nő. – Menjenek! 
-    Gyerünk! – adta ki a parancsot az ezredes, és a házak között a falu másik vége felé iramodtak. 
-    Már három mínusz – vette számba az eredményt Sam. 
-    Igen, és abban bízom, hogy az ajtó előtt álló két őrt is el tudjuk intézni, még mielőtt elkezdődik. 
A tér egyik oldalán próbáltak elosonni, de Sam vetett egy pillantást a szobor fele. 
-    Uram, az a három, aki tegnap követett minket. 
-    Igen, Carter, de ha ott a nyílt terepen leterítem őket, az nem marad észrevétlen. 
-    De legalább hárommal kevesebben lesznek. 
-    Végü lis – vont vállat O’Neill. – Innen is nézhetjük – mondta, és mielőtt még azok hárman akár csak felfoghatták volna mi történik, ájultan rogytak össze. – Gyerünk tovább! 
-    Két perc van délig, és hat mínusznál tartunk. 
-    Abban a pillanatban kell kiiktatnunk a két ajtónállót, mikor felrobban… akármi is - rázta meg a fejét, mert rájött, hogy Narim megint kijátszotta, és fogalma sincs, mi fog felrobbanni. 
-    Igen, és akkor még azt a négyet is van esélyünk elkapni, aki az első szobából fog kirohanni a zajra - vette suttogóra a hangját Sam, ahogy a ház közelébe értek, és itt már csak fedezéktől fedezékig osontak. – Egy perc – tájékoztatta az ezredest, aki közben becélozta az ajtót közrefogó két férfi egyikét. – Húsz másodperc. 
-    Oké, nem várunk tovább! – határozta el magát O’Neill, és gyorsan egymás után kiiktatta a két őrt is, majd a szeme sarkából meglátta, hogy a valaki futva közeledik a ház felé, így rá is kilőtt egy kábító sugarat. 
Abban a pillanatban, hogy az a férfi is összeesett, hatalmas robbanás rázta meg a környéket. 
-    Mindjárt kirohannak – fordult vissza Carter tekintete a ház felé, és nem is tévedett, nem telt bele két másodperc, négy fegyveres rontott ki az ajtón. O’Neill azonban résen volt, kettőt azonnal le tudott teríteni, és bár a másik kettővel tűzharcba keveredtek, egy percen belül ők is ájultan estek össze. 
-    Hogy is állunk, őrnagy?
-    Tizenhárom, uram.
-    Plusz a gazdatest és a három személyi testőr, az tizenhét, szóval még legalább három idekint van. Rájuk számítanunk kell, ha bemegyünk!
-    Igen, uram!
-    Perceink vannak, míg ideérhetnek! Gyerünk! 
Carter még rábólintott, és a ház felé iramodtak. 
-    Ezt a mázlit! – vigyorodott el az ezredes, mikor látta, hogy az egyik ájult férfi lába épp eltorlaszolta az ajtót, így az nem tudott bezáródni. Biztos volt benne, hogy az ajtóval nem boldogultak volna, így azonban könnyedén bejutottak. 
-    És most? – nézett Sam az ezredesre. 
-    Négyen vannak odabent – suttogta O’Neill -, ha berontunk esélyünk nem lesz. Meg kell várnunk, míg kijönnek. 
-    Majd hülye lenne kijönni – rázta meg a fejét a nő, és még folytatta volna, de abban a pillanatban meghallották a goa’uld mesterségesen felerősített hangját. 
-    Taurik! Tényleg azt hiszitek, hogy győzhettek?
-    Miért, nem?  - kérdezett vissza szemtelenül az ezredes. 
-    Nincs esélyetek! Még akkor sem, ha a saját fegyvereinkkel támadtok rám. 
O’Neill egy fintorral alaposan szemügyre vette a kezében tartott fegyvert, aztán vállat vont.
-    Egy próbát megért. Eddig egész jól működött – mondta, de aztán Carter elvonta a figyelmét. A nő felvett valamit az asztalról, és megkocogtatta vele az ablakot. 
-    Mit csinál? – kérdezte suttogva az ezredes. 
-    Uram, elkérhetem? – intett az állával az ezredes fegyvere felé. 
-    Minek? 
-    Bízzon bennem! – mondta, mire O’Neill elhúzta a száját, és átadta neki a fegyvert, cserébe megkapta azt, amit Sam Narimtól kapott. 
-    És addig én mit csináljak? 
-    Tartsa szóval! – mondta Sam, de közben a goa’uld is folytatta a monológját, ő pedig kisurrant a házból. 
-    Adjátok fel, csak a biztos halál vár rátok! – szólt a reszelős, mély hang a mikrofonból.
-    Miért, ha feladjuk, akkor nem?
-    Tárgyalhatunk. 
-    Na persze – fintorgott O’Neill. – Mégis miről? Hagyjuk, hogy kipusztítsd a tollanokat… és mit kapunk cserébe? 
-    A Tauri védettségét. 
-    Lemaradtál valamiről, öreg… az már megvan – ábrándította ki az ezredes a másikat, aztán üvegcsörömpölésre és két elfojtott kiáltásra kapta fel a fejét, majd lövéseket hallott odabentről. Jack szitkozódott magában egy sort, és csak reménykedett abban, hogy Sam megúszta a kis magánakcióját, viszont elégedett volt, hogy már csak egy ember őrzi az odabent bujkáló szörnyet. 
-    Ezért megfizettek! – dühöngött odabent a goa’uld. 
-    Hát persze – bólintott rá az ezredes. – De nem tudom, észrevetted-e, hogy milyen ütemben fogyatkoznak az embereid…
-    Mindannyian meghaltok!
-    Ezt már mondtad – csóválta meg a fejét O’Neill. – Ilyenkor szokott jönni az a rész, hogy gyáván megpucoltok… gyanítom, most nincs lehetőséged rá, mert különben már nem lennél itt – provokálta az ellenséget, miközben Sam újra csatlakozott hozzá. 
-    Még egy ember van mellette. Nagyon feszült, hibázni fog. 
-    Hol vannak? 
-    A szoba bal hátsó részében. 
-    A goa’uldnál van… tudja, az az izé – mutatta Sam felé a felemelt tenyerét. 
-    Van – bólintott rá a nő. 
-    Egyéb goa’uld fegyver? 
-    Nem láttam sem botot, sem zatot – rázta meg a fejét a nő. – Úgy tűnik, nagyon könnyű célpontnak gondolták a tollanokat, ha így magára utalva küldték ide, fegyverek és jaffák nélkül. 
-    Hát, nem tévedtek nagyot – húzta el a száját az ezredes. – Ha nem lennénk itt, egyedül is simán elbánna velük. Akkor én megyek előre, és amíg engem eltaszít, maga elkábítja. 
-    És a másik férfi? – kérdezte Sam, mire az ezredes jelentőségteljesen nézett a kezében tartott sugárfegyverre. 
-    Uram…
-    Nyugalom őrnagy, majd lábon lövöm… vagy ilyesmi. Készen áll?
-    Igen – bólintott rá kissé bizonytalanul a nő, de O’Neill előbb még körülnézett. 
-    Mit gondol, az ott a kamera? – mutatott egy apró valamire a falon. 
-    Fogalmam sincs, uram – sóhajtott Sam. 
-    Hát, nem vesztünk semmit – vont vállat az ezredes, majd szétlőtte az alig gyufásdoboz nagyságú valamit. – Na, essünk neki – mondta, és az ajtóhoz sétáltak. Az ezredes háromig számolt, majd feltépte az ajtót, és szinte vaktában lőtt a szoba bal hátsó sarka felé a sugárfegyverrel. Valaki felordított, és nagyjából ugyanabban a pillanatban a lökéshullám áttaszította O’Neillt a szobán, de Sam csak erre a pillanatra várt. Kilépett a fal fedezékéből, becélozta a goa’uldot, és lőtt, majd elégedetten leengedte a fegyvert, aztán az ezredeshez ugrott. 
-    Jól van, uram?
-    Hogyne – tápászkodott fel O’Neill, és a fejét tapogatta. – Ezt sosem fogom megszokni. Ilyen lehet frontálisan ütközni egy mozdonnyal. Alszik? – pillantott a szoba belseje fele. 
-    Mint a bunda. 
-    A másik?
-    Nem tudom, uram, remélem csak súlyosan megsérült – sóhajtott Sam, és lassan, óvatosan beléptek a szobába. 
O’Neill a goa’uldhoz, Sam a sebesült tollanhoz sietett. 
-    Még él – sóhajtott megkönnyebbülten. – De minél előbb küldenünk kell hozzá valakit. 
-    Előbb tudjuk biztonságban ezt a görényt – böködte meg a cipője orrával O’Neill a goa’uldot. – Mielőtt még felébred. 
-    Tíz perc alatt elérhetjük Narim házát – tűnődött el Sam.
-    Igen, de ne feledje, hárman még odakint vannak. Csak fedezékben haladhatunk – figyelmeztette az ezredes. 
-    Igen, de Narim barátai is odakint vannak. Talán lesz, aki fedez bennünket. 
-    Ne tanulja el a hülye naivságot a grállovagjától – fintorgott az ezredes, mire Sam elnevette magát. 
-    Induljunk, uram! – mondta, mire az ezredes felnyalábolta az alvó goa’uldot, és kifele indultak a házból. 
Végül úgy döntöttek, hogy nem a nyílt terepen, hanem a házak között haladnak. Bár így hosszabbnak ígérkezett az út, ugyanakkor valamivel biztonságosabbnak is. Már a tér magasságában jártak, mikor valaki megszólalt mögöttük. 
-    Állj! Azonnal engedjék el! – förmedt rájuk egy hang, és ahogy megfordultak, két tollan sugárfegyverrel találták szembe magukat. Sam azonban nagyszerű taktikai érzékkel nem rájuk, hanem a fogolyra irányította a fegyverét. 
-    Tudja, amit én egyszer elkapok, azt nagyon nehezen eresztem – csóválta meg a fejét az ezredes. 
-    Pedig jobban tenné.
-    Miért is?
-    Mert nálunk két fegyver van, maguknál meg csak egy. Valamelyikük mindenképp meghal.
-    Oh… tényleg – nézett körül az ezredes. – De tudja, mi gyorsabbak vagyunk… és ebből a fegyverből csak a második lövés halálos. A főnöke egyet már kapott, így még életben van, de ha túl sokat ugrál, megkaphatja a másodikat – tájékoztatta a támadóikat, miközben a szeme sarkából látta, hogy még legalább hárman vannak körülöttük, és bár elátkozta a saját naivságát is, reménykedett abban, hogy barátok, és nem ellenségek. 
-    Esélye sincs a túlerővel szemben – mondta dühösen a tollan.
-    Talán mégis – grimaszolt az ezredes.
-    És ezt miből gondolja? 
-    Abból – válaszolt O’Neill helyett egy ismeretlen tollan, aki a másik kettő háta mögé lépett és fegyvert szegezett rájuk -, hogy az, amit túlerőnek hiszel, néha nem több, mint illúzió – mondta, majd O’Neillre nézett. – Menjetek!
Az ezredes azonnal továbbindult, de Sam még visszanézett. 
-    Van a házban egy súlyos sebesült, segítségre van szüksége!
Az ismeretlen férfi rábólintott, majd egy intéssel odaküldte az egyik emberét, így Sam is az ezredes után sietett, és a továbbiakban zavartalanul elérték Narim házát.

Kategória: KAREN TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2015-03-01)
Megtekintések száma: 160 | Hozzászólások: 1 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 1
1  
Most olvastam végig az eddig felkerült részeket, remélem lesz folytatás! Ezt a párosítást még nem olvastam, de tetszett, annak ellenére h alapvetően JackSam beállítású vagyok. smile Örülök, hogy nem játszottad ki a féltékeny Jack kártyát.
Ahogy megszokott, nagyon jól írsz, várom a további sztorikat is! smile

Név *:
Email *:
Kód *: