13. fejezet

Az ezredes ledobta a foglyot az egyik kanapéra, és közben Narim is kisietett a szobából. 
-    Pont ő… - csóválta meg a fejét szomorúan.
-    A goa’uld mindig a legártatlanabbat támadja – sóhajtott Sam. – Hogy álltok?
-    Kell még egy óra. 
-    Mi? – nézett rá dühösen O’Neill.
-    Ezredes… én most is rátehetem a berendezést, de nem kezeskedhetek érte, hogy hibátlanul fog működni. Ugye nem akar kockáztatni?
-    És mi a bánatot csináljak vele, ha megához tér?
-    Uram… megoldom – szakította félbe a vitát Sam, és a goa’uldhoz lépve, levette a kezéről a fegyvert, és felhúzta. 
-    Carter, ennek a tervnek legalább akkora a hibalehetősége, mint Narim kütyüjének.
-    Már egész jól kezelem őket, uram, sokat tanultam Selmaktól – tiltakozott Sam, majd Narimhoz fordul. – Menj, siessetek!
-    Rendben – bólintott rá a férfi, és eltűnt. 
-    Mennyi idő, míg magához tér? – kérdezte O’Neill, miközben a sugárfegyvert le nem vette az ágyon szunyókáló goa’uldról.  
-    Nem tudom, uram. Egy embert átlagosan egy órára üt ki, de a szimbióta akár le is felezheti ezt az időt. Szóval… talán fél óra? – tippelt Sam.
-    Hát, akkor lesz fél óránk, hogy szóval tartsuk. 
-    Ki fogunk tartani, uram – állította határozottan Sam.
-    Hát persze – morogta az ezredes, de inkább nem folytatták tovább, hanem mindketten a goa’uldra szegezve a szemüket, feszülten várták, hogy Narimék végezzenek. 
-    Letelt a fél óra – mondta rezzenéstelenül az ezredes, de Samnek úgy tűnt közben napok teltek el. 
-    Minden perccel javulnak az esélyeink – sóhajtott, majd újra hallgatásba merültek. 

-    Ezt még megbánjátok! – ült fel hirtelen a fogoly, és ahogy azt várták is, végtelen dühös volt. 
-    Á-á-á – intette nyugalomra az ezredes. – Csigavér. Nem igazán vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetőzz! 
-    A barátaim eljönnek értem! És akkor mind meghaltok!
-    Aha, a barátaid. Akik idelöktek egyedül, prédának? A kisujjukat se fogják mozdítani érted.  Járulékos veszteség leszel, semmi más. Egy rosszul kivitelezett terv.
-    Légy csak öntelt, tauri…
-    Ó, nem – rázta meg a fejét O’Neill – az a ti jellegzetességetek. Mindig ezen buktok el.
-    Itt helyben megölhetnélek benneteket!
-    Igen? – emelte rá az ezredes a sugárfegyvert. 
-    Azzal nem tehetsz kárt bennem.
-    És ezzel? – emelte fel a kezét Sam. 
-    Hogy merészeled bitorolni a fegyveremet? – szűkült össze a goa’uld szeme. 
-    Gondoltam, amíg alszol, nincs szükséged rá – vont vállat Sam. 
-    És komolyan azt hiszed, hogy tudod használni?
-    Nem, nem hiszem, tudom – biztosította Sam, és csak, hogy bizonyítsa, visszataszította a férfit fekvő helyzetébe. 
-    Hogy? – nézett rá döbbenten a fogoly, aztán megvilágosodott. – Á, volt már benned goa’uld. 
-    Soha – rázta meg a fejét Sam. – Egy tok’ra volt bennem. 
-    Áruló! – förmedt rá a goa’uld. 
-    Ez nézőpont kérdése – morogta az ezredes. 
-    A tok’ra a fajtánk szégyene! – háborgott a goa’uld. – Kiírtjuk őket az univerzumból. 
-    Ahhoz nekünk is lesz egy-két szavunk – szűkült össze a nő szeme. 
-    Semmit nem tehettek! Ahogy most sem – pattant fel, de O’Neill a szeme sarkából látta, hogy a fal mögötte instabillá válik, és Narim átsétálva rajta gyorsan a goa’uld nyakába akasztotta a berendezést. 
A férfi egy pillanatra megdermedt, aztán ájultan összecsuklott. 
-    Mondja, direkt várta meg az utolsó pillanatot? – förmedt O’Neill Narimra. 
-    Természetesen, ezredes – nézett rá fáradtan a férfi, aztán a figyelme a földön fekvő fogolyra irányult. – Most kell néhány perc, míg a berendezés szétválasztja a két tudatot. Addig tegyük fel az ágyra – mondta, és az ezredessel együtt felemelték az eszméletlen testet, és a kanapéra fektették. 
-    Biztos, hogy működik ez az izé? – elégedetlenkedett szokása szerint az ezredes. 
-    Amennyire jelen körülmények között biztos lehet – sóhajtott Narim. – Azért legyenek kéznél a fegyvereik. 
-    Abban biztos lehet – bólintott rá az ezredes, de abban a pillanatban az ágyon fekvő férfi felnyögött. 

-    Narim… - suttogta alig hallhatóan. 
-    Itt vagyok barátom – térdelt le mellé a férfi. 
-    Mi történt? Nagyon... fáradt... vagyok. 
-    Pihenj! – szorította meg a karját Narim. – Már úton van a segítség. 
-    A próféta szóljon magából – ült le a másik kanapéra az ezredes, majd Samre nézett. – Carter? 
-    Nem tudom, uram. Sajnos nincs telepatikus kapcsolatom a Tok’rával. 
-    Pedig sokat lendítene a helyzetünkön. Szóval, most megint csak várunk? 
-    Igen, uram – bólintott rá, majd a pillantása Narim felé fordult. – Addig pihenjetek. Mindketten holtfáradtak lehettek. 
-    Solan már alszik – nézett rá Narim, aki addig ott térdelt a másik ágy mellett. – De azt hiszem, én jobb, ha itt maradok. Ha felébred, jobb, ha mellette vagyok. 
-    Pihenned kellene. 
-    Majd, ha vége lesz – sóhajtott a férfi, és visszafordult az alvó társa fele. 
A fogoly jó két órával később ébredt fel legközelebb, és ahogy megmozdult, felriadt Narim is, aki ott a földön ülve aludt el, a kanapé szélére könyökölve. 
-    Mi történt?
-    Egy goa’uld van benned – mondta neki óvatosan Narim. 
-    Mintha… mintha egy rossz álom lett volna az egész. 
-    Na persze – fújt egyet az ezredes. 
-    Uram, ne feledje, mit mondott Apophis gazdateste. Mintha egy soha véget nem érő álomban éltem volna… - emlékeztette a felettesét Sam.
-    Mindenki jól van? – kérdezte aggódva az ágyon fekvő férfi. 
-    Igen, Rowan, mindenki jól van – próbálta megnyugtatni Narim, de Sam kénytelen volt megcáfolni. 
-    A helyzet az, hogy… van egy súlyos sebesült. De még élt, mikor eljöttünk, és küldtünk segítséget. Talán időben odaértek. 
-    Értem – sóhajtott Narim. 
-    Nem tehettetek mást – suttogta Rowan, és látszott rajta, hogy nagyon erősen próbált visszaemlékezni arra, ami történt. – Meg kellett tennetek. 
-    Ez az első értelmes mondat magától – biccentett az ezredes. 
-    Sajnálom. 
-    Nem tehetsz róla – szorította meg a karját Narim. – Pihenj!
-    Mi lesz most? 
-    Értesítettük a Tok’rát. De idő kell nekik, míg ideérnek. Várnunk kell. 
-    Rendben – adta meg magát Rowan, és újra csend borult a társaságra. 

-    Elegem van! – fakadt ki órákkal később O’Neill. – Kimegyek. 
-    Hova?
-    Bárhova, csak ki innen. Carter, bír vele, ha valami van? – fordult Sam fele, de abban a pillanatban kinyílt az ajtó, így megpördült és ráfogta a fegyverét. Az ajtón egy fiatal nő lépett be óvatosan, aki azonnal megtorpant, ahogy meglátta a rá szegeződő fegyvereket. 
-    Ne lőjön ezredes! – szólt rá Narim, majd a nőhöz fordult. – Gyere csak, Sheila! Mi történt?
-    Az elkábítottak mindegyike magához tért. Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy maradjanak megkötözve, vagy elengedhetjük őket? 
-    Szó sem lehet róla, hogy amíg az a féreg benne van, akár csak egy híve is szabadon kószáljon itt! – mondta határozottan az ezredes, amire ha nehéz szívvel is, de Narim is rábólintott. A nő egy biccentéssel tudomásul vette az utasítást, és visszavonult. 
-    Megnézem a kintieket – mondta az ezredes, aztán kivonult. 

-    Remélem, Daniel megtalálta őket – telepedett át Sam Narim mellé a földre. 
-    Bízzunk benne, hogy bevált a terved – mosolygott rá Narim. 
-    Te jól vagy? 
-    Ez a két óra alvás életet mentett – sóhajtott Narim. – De ha vége lesz, egy teljes napig aludni fogok. 
-    Őrzöm az álmodat – ígérte neki Sam. – Tarts ki még egy kicsit. A tok’ra hamarosan ideér – állította, bár a hangjában több magabiztosság volt, mint amennyit valójában érzett. 
Nem sokkal később az ezredes is visszatért. A szabad levegő, és az, hogy egy kis ideig volt mivel foglalkoznia, kissé helyre billentette a lelkét, így már kevésbé volt harapós kedvében, amit a társaság többi része nagyra értékelt. 
Újabb órák teltek el, ezúttal viszonylagos nyugalomban, mikor Sheila visszatért, de eléggé zaklatott volt. 
-    Narim! Aktiválták a csillagkaput!
-    Tudjuk, hogy honnan? – lépett oda hozzá Narim. 
-    A Földről. 
-    Daniel! – kapta fel a fejét Sam. 
-    Reméljük a Tok’rával együtt – tette hozzá az ezredes. – Narim! Nézzük meg! – lépett oda a férfi mellé, majd Samre nézett. – Carter!
-    Boldogulok a fogollyal, uram! – biccentett a nő, mire az ezredes és Narim Sheila után siettek. 
Negyed órával később a kis csapat besorjázott Narim nappalijába. 
-    Martouf! – derült fel Sam arca, mikor meglátta a barátját, odasietett hozzá, és megölelték egymást. 
-    Örülök, hogy látlak, Samantha – mosolygott rá végül a férfi. 
-    Köszönöm, hogy eljöttél! És a barátodnak is – biccentett a másik, ismeretlen tok’ra felé. 
-    Mindig jövök, ha hívsz.
-    Bárcsak így működne – nevette el magát Sam, és a férfi egy bocsánatkérő mosollyal nézett a rá. 
-    Apád is jött volna, de…
-    Biztosan fontosabb dolga volt – bólintott Sam. 
-    Épp egy halaszthatatlan küldetésre küldte Garshaw. De üdvözletét küldi. 
-    Köszönöm, Martouf – mosolygott rá Sam, de ahogy a férfi lehajtotta a fejét, egy pillanatra összeszűkült a szeme, aztán üdvözölte tok’ra barátját is. – Helló Lantash! 
-    Samantha! – mosolygott rá a tok’ra. – Daniel azt mondta, épp egy goa’uldot készültök elfogni. Amint látom, ez már megtörtént. Elismerésem. 
-    Kösz – nevette el magát a nő. – Tudtok neki segíteni?
Lantash alaposan szemügyre vette az ágyon fekvő férfit, végül tétován bólintott. 
-    Azt hiszem, igen. De azonnal cselekednünk kell. Szükségünk van egy nyugodt helyiségre. 
-    Narim? – nézett Sam a férfira, mire az udvariasan bólintott, és mutatta az utat Martoufnak, miközben Teal’c felnyalábolta Rowant az ágyból, és utánuk vitte.
Nem sokkal később a kis csapat újra összegyűjt a nappaliban, a két tok’ra és Rowan kivételével, és ez alkalommal már Solan is csatlakozott hozzájuk.  
-    Ha tényleg vége lesz, szeretnék veletek menni – nézett a fiatal férfi Narimra. 
-    Solan… ne hozz elhamarkodott döntést, kérlek! – sóhajtott Narim. 
-    Tudod, a Föld egy rettenetesen primitív bolygó – mondta egy hirtelen ötlettől vezérelve Sam. Még az sem esett le neki, hogy Narimhoz hasonlóan letegezte Solant. 
-    Mi? – kapta fel a fejét az ezredes, de a nő csúnyán nézett rá, így vállat vont. – Jah, elég primitív. 
-    Aha, tényleg az – szállt be Daniel is, bár halvány fogalma sem volt, miről van szó, csak Teal’c pillantása vándorolt egyikükről a másikra. 
-    Képzeld, még hiszünk a kvantumfizikában… vagy hogy is hívjátok ti, sőt, az angyalokban… akarom mondani a shermalokban is – ütötte tovább a vasat Sam. 
-    Ez nem számít – rázta meg a fejét Solan. – Ti legalább nem csináltok ilyeneket.
-    Hatalmas tévedésben élsz, kölyök – biztosította O’Neill. 
-    Tudod, Solan – tűnődött el Sam -, mi még erősen a Sarita szintjén állunk. Nem szeretnéd azt a világot… tele van háborúval és erőszakkal. 
-    De Narim is ott van… 
-    Na arról ne nyissunk vitát, hogy őt milyen okok vezérlik – nevette el magát Daniel, és Narim is elmosolyodott, de aztán a figyelme visszatért Solanhoz. 

-    Beszéljünk komolyan, rendben?
-    Én komolyan mondtam – biztosította Solan. 
-    Solan… téged minden ide köt. Ez az otthonod. 
-    Semmi nem köt ide – rázta meg a fejét a fiú. – Az otthon szóról pedig utoljára a Tollanon volt fogalmam…
-    Ez nem igaz. Ha semmi más nem is… egy dolog van, ami a népedhez köt. Apád emléke. 
-    A legrosszabb dologra hivatkozol, Narim – kapta fel a fejét Solan. – Azok után maradjak itt, ami apámmal történt? Tényleg ezt várod tőlem?
-    Solan… - próbálta engesztelni a fiút Narim.
-    Ugye nem hitted komolyan, hogy nem jövök rá, mi történt? Annyira nyilvánvaló…
-    Sajnálom – sóhajtott Narim. 
-    Ne sajnáld… te a legkevésbé sem tehetsz róla. Apám mellett voltál minden helyzetben, és azóta is azt az eszmét képviseled, amiért ő meghalt. 
-    Ahogy te is. Visszahozhatod még ezeket az eszméket. 
-    Nem igazán tudok hinni ebben. 
-    Pedig a népünknek szüksége lenne rá. Csak úgy maradhat talpon. Most láthattad, hova vezet az anarchia.
-    Persze, Narim. És hogy gondolod, kiállok eléjük a huszonegy évemmel, és ők azt mondják, igen, Solan, hiszünk neked, igazad van… Kinevetnének és elkergetnének. 
-    Ha így tennél, lehet, hogy ez történne. De ha úgy élsz, hogy képviseled a régi hagyományokat, és példát mutatsz… idővel elfogadják majd, amit mondasz. Ez egy hosszú folyamat lesz, évekig eltarthat. 
-    Solan – szólt közbe Sam is. – A goa’uld most elvetette az ellenségeskedés és a versengés csíráit a néped között. Sok idő kell, míg sikerül majd kigyomlálni. De szükségük lesz olyan emberekre, akik elkezdik ezt a munkát. És ha megteszed, egyre többen csatlakoznak majd hozzád, és újra olyan lehet a világotok, mint régen. 
-    Emlékezz, mit mondtam apád temetésén! – kérte Narim, de Daniel felkapta a fejét. 
-    Hogyan emlékezne, mikor ott sem volt…
-    Attól még látta – pillantott felé Narim. – Azt mondtam, apád volt az, aki átsegítette a népünket a legnehezebb óráin. Most neked is ezt kell tenned. Csendben, a háttérből, ahogy apád is tette. 
-    Makacs vagy, igaz? Mint apám volt – tűnt fel egy halvány mosoly Solan arcán. – Azért kapcsolatban maradunk?
-    Bármikor elérsz, ha szükséged van rám – ígérte Narim, mire Daniel kotorászni kezdett a hátizsákjában.
-    Nálam van még a doboz, amivel a tok’rának akartunk jelezni. Ha kell, csak küld át a kapun, aztán gyere!
-    Köszönöm – hajtott fejet Solan. 
-    Hát, szívesen – tette le a dobozt az asztalra Daniel. 

-    Nem igazán tudom, mit kellene tennem – rázta meg a fejét Solan néhány perc hallgatás után. 
-    Mindazokra számíthatsz, akik ma segítettek nekünk – bíztatta Narim. – Nem vagy egyedül. Nem minden testvérünket fertőzte meg a goa’uld őrülete. 
-    Ja, az a Sheila nevű kislány… sokat segíthet – vigyorodott el az ezredes. – Talpraesett… nem kell félteni. Csak vigyázz, mert még észbe se kapsz, és ő lesz a főnök!
-    Szívesen megosztom vele a felelősséget – nevette el magát Solan. – Hát, ha elmentek, majd összehívom mindazokat, akik mellénk álltak. 
-    Légy óvatos, Solan! Ha továbbra is a különállóságot hangsúlyozod, attól nem közelednek az álláspontok. Nyitottnak kell lenned mindannyiukra. Azokra is, akiket a goa’uld ellenünk fordított. Mindenki… hibázhat. De ha belátja, hogy hibázott, és megbánta, akkor érdemel még egy esélyt. 
-    Félek, én nem vagyok ilyen bölcs, Narim – húzta el a száját Solan. 
-    Ez nem bölcsesség, hanem jóhiszeműség – rázta meg a fejét az ezredes. – Legyél csak bizalmatlan, abból nem lehet nagy baj. 
-    Na tessék – sóhajtott mosolyogva Solan. – Most mit tegyek?
-    Hallgass a szívedre – szólalt meg Teal’c, aki mindeddig nem szólt bele a beszélgetésbe, és úgy tűnt, most sem áll szándékában többet mondani. 
-    Jaffa barátunk a legbölcsebb mindannyiunk közül – hajtott fejet Narim. – Nem is kell más okos tanács. 
-    Majd igyekszem – nyugodott bele végül Solan is, és a kis csapat elmerült a gondolataiba. 
Újabb két óra telt el, mikor a két tok’ra besétált a helyiségbe, és egy üveg tartóban hozták a goa’uld lárvát. Sam felpattant, és eléjük sietett. 
-    Martouf! Sikerrel jártatok?
-    A barátotok jól van – nyugtatta meg a férfi. - Néhány perc és fel is tud kelni. Pár napig még fáradtnak érezheti magát, míg újra megszokja a saját energiaszintjét, de semmi károsodást nem szenvedett. 
-    És ő? – pillantott Sam a goa’uldra. 
-    Ő kevésbé van jól. Ha két-három napon belül nem talál gazdatestet, elpusztul. 
-    Beszéljetek Hammond tábornokkal – vetette fel Sam, de Martouf tőle szokatlanul kemény hangon félbeszakította. 
-    Nem, Samantha! – mondta, aztán lehajtotta a fejét, hogy átengedje az irányítást Lantashnak. – Samantha, ő nem tok’ra! 
-    Értem – sóhajtott a nő. – Ezt nem gondoltam végig, én csak… - kezdett bele valamibe, aztán elakadt, főleg, mikor látta, hogy Lantash mosolyog. 
-    Mi az? – kérdezte, de Lantash nem válaszolt, így Narim tette meg helyette. 
-    Azt hiszem, Lantash ugyanarra gondol, amire én. Egy nép bölcsességét az mutatja meg igazán, ahogy a legyőzött ellenségeivel bánik. 
-    Így van – értett egyet Lantash. – De úgy érzem, O’Neill ezredes gyengeségnek véli a könyörületet – pillantott O’Neillre. 
-    Áh, nem – hárította el az ezredes némileg cinikusan.
-    Megvan a helye a könyörületnek és az igazságszolgáltatásnak is – mondta neki Lantash. - De most nem késlekedhetünk tovább, indulnunk kell!
-    Elkísérlek a kapuig – ajánlotta Sam, mire Lantash rábólintott. 
-    Menjünk! – mondta, és kisétáltak a házból, és a kapu felé indultak. 

-    Ha apádról szeretnél kérdezni – szólalt meg ezúttal Martouf -, nem tudok többet mondani. Titkos feladatot kapott. 
-    Gondolom. Így is örülök, hogy tudom, jól van, és teszi a dolgát – mosolygott Sam Martoufra. - És nem akartam a titkaitokról faggatózni. Inkább csak… szerettem volna egy kicsit kettesben maradni veled. 
-    Miért? – kérdezte csendesen Martouf. 
-    Miért? – kérdezett vissza csodálkozva a nő. 
Martouf megállt, átadta a goa’uldot tartalmazó üvegedényt a társának, aki átvette, fejet hajtott, és továbbment, Martouf pedig szembefordult a nővel. 
-    Samantha… nyilvánvaló, hogy te és Narim… szeretitek egymást – mondta egy szomorkás mosollyal. Sam zavarba jött, és lehajtotta a fejét. Eltűnődött azon, hogy vajon Martouf mit látott, amiből rájött, hisz alig néhány percet töltött a társasággal. 
-    Samantha… vibrál közöttetek a levegő… ezt nem lehetett nem észrevenni – válaszolt a férfi a kimondatlan kérdésre, de Sam ettől csak még jobban zavarba jött. 
-    Sajnálom – súgta a másiknak, de végül Lantash hangjára riadt. 
-    Sosem kell bocsánatot kérned azért, mert szeretsz valakit. 
-    De ezzel fájdalmat okozok Martoufnak – nézett fel végül Sam. 
-    Martouf szeret téged. 
-    Martouf Jolinart szereti – fakadt ki Sam. – Vagy Rosát… vagy mit tudom én! – fordult el a másiktól. 
-    Most te testesítesz meg mindent, amit Rosa jelentett Martoufnak. De ettől még téged is szeret, Samantha. 
-    Ettől csak még rosszabb, hát nem érted? – kérdezte Sam, ahogy a karjait szorosan összefonta maga előtt. Érezte Lantash hangjában azt a félmondatot, amit még a tok’ra hozzátett volna az előzőekhez, de valamiért nem tette. Azt, hogy ők ketten mindig érzik, amit a másik érez, így Lantash is szereti őt. Samnek ettől csak erősödött a bűntudata, de végül Martouf reagált arra, amit mondott, és nem Lantash. 
-    Lantash bölcs – mondta halkan. – Igaza van… soha nem kell bocsánatot kérned azért, mert a szíved szeret valakit – mondta, és odalépett Sam mögé, és óvatosan megérintette a két karját. – A kettőnk útja különböző, Samantha. Akkor is… akkor is az lenne, ha nem lenne az életedben Narim. 
-    Ne haragudj! – kérte suttogva a nő. 
-    Sosem tudnék rád haragudni – szorította meg a karját gyengéden Martouf, mire Sam lassan megfordult, és megölelte a férfit. 
-    Te is nagyon fontos vagy nekem – súgta neki. – És Lantash is. 
-    Mindketten tudjuk, hidd el! – szorította magához Martouf. – De most ideje lenne visszamenned. A társaid már biztos aggódnak érted. 
-    Találkozunk még? – nézett fel rá Sam. 
-    A harcunk egy, még ha más módon vívjuk is meg – cirógatta meg az arcát Martouf. – Az útjaink néha keresztezik egymást. 
-    Akkor hamarosan találkozunk – próbált halványan elmosolyodni a nő. 
-    Igen – bólintott rá Martouf. – Most menj!
-    Rendben. Vigyázz nagyon magadra! Vagy… vigyázzatok egymásra – mosolyodott el Sam. 
-    Úgy lesz – ígérte a férfi, majd nagy nehezen elszakadt Samtől, és a kapu fele indult, ahol a társa már tárcsázott, és csak rá várt. Még visszanézett, egy pillanatra találkozott a pillantása a nőével, aztán átlépett a kapun és eltűnt. 
Sam lassan, a gondolataiba merülve sétált vissza a házhoz. Próbálta rendezni magában a dolgokat, amennyire lehetett. A régi skizofrén érzéstől már jórészt megszabadult, tisztában volt vele, hogy azok az érzések, amiket Martouf iránt érez, Jolinar érzései, és egy ideje már helyre tudta tenni magában ezt a dolgot, de még így is fájt a szíve a férfi miatt. Kedvelte és tisztelte Martoufot, és sajnálta, hogy fájdalmat okoz neki. Zsongott a feje, mint mindannyiszor, amikor a Jolinar dolgon töprengett, és megpróbálta megérteni az ő gondolatait is, így leült egy gránit virágtartó szélére, hogy kicsit visszatérjen a valóságba, és amikor úgy érezte, hogy ez nagyjából sikerült, besétált a házba.