14. fejezet

Daniel éppen lelkesen mesélte, hogy találták meg a Tok’rát, de Samnek egyszerre feltűnt, hogy Narim nincs köztük. Mivel Teal’c csendesen állt a fal mellett, odalépett hozzá. 
-    Narim Rowannal van? 
-    Egy darabig vele volt, de aztán lejött, és elment– nézett rá Teal’c. 
-    Nem mondta, hova megy? 
-    Azt hittem, utánad, Carter őrnagy. 
-    Nem találkoztam vele. Nem láttad, merre indult? 
-    Abba az irányba – mutatott Teal’c a tér fele, így Sam kissé megkönnyebbült. Nem tudta, hogy magyarázta volna ki a történteket, ha Narim tényleg utána indul, és látja, hogy búcsúzott el Martouftól. Nem mintha lett volna titkolnivalója, de abból a hosszú és gyengéd ölelésből Narim egészen mást olvashatott volna ki, mint amit valójában jelentett. 
Sam kisétált a házból, és a tér fele indult. Ott találta Sheilát és még néhány tollant, ahogy a még mindig megkötözött társaságot őrzik. 
-    Sheila! – lépett oda a fiatal lányhoz. – Nem tudod, hol van Narim?
-    Nem, Samantha – rázta meg a fejét amaz. – Azt hittem, hazament. De ha… ha nem találod, akkor talán a forrásnál van. 
-    Forrás? – nézett rá értetlenül a nő. 
-    Arra, az erdő szélén – mutatott a házak közé Sheila. 
-    Köszönöm – mosolygott rá Sam, és a mutatott irányba indult. 
Sam egy negyed órát bolyongott még, míg meglátta Narimot. A forrás tulajdonképpen egy gránitból készült szökőkút volt, és a férfi lehajtott fejjel a peremére támaszkodott. Sam látta rajta, hogy kegyetlenül fáradt, de még ezen túl is érezte, hogy valami bántja. Lassan odasétált hozzá, és gyengéden megérintette a hátát. 
-    Minden rendben? – kérdezte halkan. 
-    Persze – sóhajtott Narim, ahogy lassan felemelte a fejét. – Csak… egy kis csendre vágytam. 
-    Hagyjalak én is egy kicsit? – ajánlotta Sam kedvesen. 
-    Nem – fordult meg végül lassan a férfi. – Örülök, hogy utánam jöttél. 
-    Sheila mondta, hogy itt lehetsz. 
-    Mindig ide jöttem, ha gondolkodni akartam. És ide menekültem minden nagyobb összezörrenés után, ami az emberek között volt. A legtöbben tudják ezt. 
-    És most min akartál gondolkodni? 
-    Nem is tudom – csóválta meg a fejét Narim, majd a szökőkút peremének dőlt. – Annyi dolog kavarog a fejemben. 
-    Narim – lépett mellé Sam, és megsimogatta a karját. – Ha azon gondolkodsz, hogy itt kellene maradnod, hogy segíts a többieknek… tudod, hogy én támogatnálak mindenben… majd… megoldjuk valahogy, hogy találkozzunk. 
-    Samantha… én szeretnék visszamenni veled. Ha tényleg te is úgy akarod… - fogta meg a nő kezét Narim. – Tényleg úgy akarod? 
-    Narim… - nézett rá értetlenül Sam, de a férfi megszorította a kezét. 
-    Kérlek, Samantha válaszolj!
Sam egy pillanatig még bosszankodott, de aztán ráérzett a másik hangulatára, a kétségeire, arra, hogy milyen kemény az a döntés, amit az élet újra és újra eléje sodor. A döntés, ami a szerelme és a népe között kényszeríti választásra. Gyengéden megcirógatta az arcát. 
-    Szeretlek, Narim! És szeretnék veled élni. Hogy a Földön, vagy itt, vagy valahol félúton, vagy a Jupiteren, nem érdekel. Azt hiszem, vagyunk annyira… fejlettek – mosolyodott el halványan, hogy oldja a férfi feszültségét is -, hogy össze tudjuk hozni a munkánkat és magánéletünket. 
-    Köszönöm, Samantha! – mosolyodott el megkönnyebbülten Narim, és magához ölelte a nőt. Sam is megkönnyebbült egy kissé, de aztán eszébe ötlött valami, így elhúzódott Narimtól. 

-    Te féltékeny vagy Martoufra – nézett fürkészőn a férfi szemébe. 
-    Nem – vágta rá Narim, talán túlságosan is gyorsan, de aztán vett egy nagy levegőt. – Igen. Egy kicsit. 
-    Narim – hajtotta le a fejét Sam. 
-    Samantha, nem kell mentegetőznöd – rázta meg a fejét a férfi. – Lehetnek… mások is az életedben, akik fontosak neked. 
-    Kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam! – nézett fel végül Sam, de aztán elnevette magát. 
-    Mi az? 
-    Martouf mondta nekem ugyanezeket a szavakat, mikor először találkoztunk. Akkor még nem igazán értettem, hogy működik ez az egész – emlékezett vissza egy halvány mosollyal Sam, de aztán visszatért a jelenbe. – Kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam! – kérte újra. 
-    Rendben – bólintott rá Narim. 
-    Tudod… Martouf… szerette Jolinart… illetve… Martouf szerette Rosát, Lantash pedig Jolinart… vagy tulajdonképpen mindenki szeretett mindenkit… mindegy… ez bonyolult. A lényeg, hogy ők ketten… vagyis négyen… együtt voltak csaknem száz évig. Egy csodálatos és boldog szerelem volt az övék. Gondolj csak bele, ők már akkor szerették egymást, mikor mi még meg sem születtünk. Olyan dolgokat éltek át együtt, amit mi el sem tudunk képzelni.
-    És Jolinar most ott él benned – bólintott megértőn Narim. 
-    Nem – rázta meg a fejét Sam. – Csak az emlékei… az érzései… Narim, én… kedvelem Martoufot… ő egy csodálatos ember… kedves és nemeslelkű… és tisztelem mindazért, amit tesz. És kedvelem Lantasht, ő egy végtelenül bölcs tok’ra. De mindazok a gyengéd érzések, amik iránta… irántuk vannak bennem… mert vannak, és ezt nem tagadhatom le… de ezek Jolinar érzései. Az ő szerelmének az emléke. Én… Samantha Carter… téged szeretlek, ezt jegyezd meg egyszer s mindenkorra – mosolyodott el Sam. 
-    Megjegyeztem – mosolyodott el végleg megkönnyebbülten a férfi, és újra magához húzta Samet. Gyengéden megcsókolta, aztán szorosan átölelte. 
A nő is megkönnyebbülten simult a karjaiba. Egy darabig csak élvezte az érzést, ahogy a szerelme átöleli, aztán eszébe jutott valami, és elmosolyodott. Alig mozdulva lecsente a férfi karjáról az ismerős kis berendezést, és az állát Narim vállára támasztva a háta mögött tanulmányozta. 
-    Miben töröd a fejed? – kérdezte mosolyogva Narim, aki persze észrevette, mi történt. 
-    Csak azon gondolkodom, hogy kell ezt a micsodát felvételre állítani. 
-    Évekig volt nálad egy, és nem jöttél rá? – nevette el magát Narim, és elengedte Samet. 
-    Sosem mertem kísérletezni rajta. Féltem, hogy ha véletlenül rossz gombot nyomok meg, letörlöm azt, ami van rajta. 
-    Csak tartsd nyomva a zöld gombot pár másodpercig, és maradj érintkezésben a berendezéssel. 
-    Ha a kezemben tartom, az úgy jó? – kérdezte Sam, miközben lenyomta a zöld gombot. 
-    Igen – mosolygott rá Narim. 
Mikor Sam aktiválta a berendezést, felnézett Narim szemébe. Próbálta minden szeretetét, szerelmét és csodálatát, amit a férfi iránt érzett belesűríteni ezekbe a pillanatokba, hogy Narimnak soha többé ne kelljen kételkednie benne. Aztán gyengéden megsimogatta az arcát, majd odahajolt hozzá, és megcsókolta. A csókjuk hosszúra nyúlt, de egyikük sem bánta. Csak akkor szakadtak el egymástól, mikor már nagyon szükségük volt levegőre. 
-    Szeretlek, te bolond – mosolygott Narimra Sam. – Még akkor is, ha ilyen butaságokat gondolsz – mondta neki, majd lopott még egy puszit, aztán a férfihoz bújt, aki szorosan magához ölelte. Hosszú percekig álltak még így, de végül Sam elhúzódott Narimtól, a kezébe nyomta az aprócska kis műszert, és elsétált. 
Néhány házzal később aztán megállt, hogy kissé lecsillapítsa a dübörgő szívverését, mielőtt emberek közé megy, csak aztán sétált vissza Sheilához.
-    Mi a helyzet? 
-    Eleinte sokan háborogtak, de most sértetten hallgat mindenki – mondta a lány, és ahogy Sam körbenézett a foglyokon, látta, hogy igaza van, a legtöbbjük üveges szemekkel bámul maga elé a levegőbe, mint a durcás kisgyerekek. 
-    A sebesültről tudsz valamit? – jutott Sam eszébe a férfi, akit kénytelenek voltak lelőni. 
-    Átszállítottuk a Noxra. Azóta minden bizonnyal rendben van. 
-    Ennek örülök. Velük mi lesz? – pillantott a megkötözött társaságra.
-    Narim azt mondta, várjuk meg, míg Rowan tud beszélni velük, csak aztán engedjük el őket. Abban bízik, hogy ha eddig hallgattak rá, akkor talán most is.
-    Jó ötlet – bólintott rá Sam. – Megnézem, mi van Rowannal – mosolygott még Sheilára, aztán visszasétált Narim házához.

-    Minden rendben, Carter őrnagy? – pillantott rá Teal’c, miközben a többiek élénk vitába bonyolódtak valamiről, ami úgy tűnt, nem köti le a jaffa figyelmét.  
-    Igen – mosolygott rá Sam. – Megnézem, hogy van Rowan. 
-    Veled tartsak? – fordult felé Teal’c. 
-    Ha van kedved – bólintott rá Sam, így mindketten felsétáltak az emeletre, és bekopogtak a férfi szobájába. 

-    Bejöhetünk? – kukucskált be Sam a szobába. 
-    Jöjjenek csak – bólintott rá a férfi, aki még az ágyon feküdt. 
-    Hogy érzi magát? – lépett be Sam, és közelebb sétált hozzá. 
-    Mint… akit letarolt egy… áh.. mindegy, úgysem tudják mi az – rázta meg a fejét a férfi, de mivel Sam nem érzett lekicsinylést a hangjából, próbálta kisegíteni. 
-    Egy úthenger?
-    Azt meg én nem tudom, hogy mi – mosolyodott el halványan Rowan. – De… ha azt jelenti, hogy fáradt vagyok… legyen úthenger. 
-    Igen, olyasmit – nevetett Sam. - Martouf mondta, hogy ez még pár napig előfordulhat. De majd elmúlik. A szimbióta energiaszintje magasabb, mint a miénk, és magának volt ideje hozzászokni… időbe kerül, míg visszaáll a normális érzékelése.
-    Köszönöm, hogy segítettek!
-    Szívesen – mosolygott rá Sam, és óvatosan leült az ágy szélére. 
-    Miért csinálták? – nézett rá valódi kíváncsisággal Rowan. 
-    Bevallom őszintén – hajtotta le a fejét mosolyogva Sam – én leginkább azért, mert nem bírtam nézni, hogy Narim azon gyötrődik, mi lesz a népével. 
-    Mi pedig azért – szállt be Teal’c is a beszélgetésbe -, mert nem nézhettük tétlenül, hogy egy világot végleg elpusztítson a goa’uld. Számtalanszor végig kellett néznünk… de most volt lehetőségünk cselekedni.
-    Köszönöm! Mindannyiuknak – bólintott meghatódva Rowan, majd egy kis időre lehunyta a szemét.

-    Nem tudom, most mit kellene tennem –nézett fel egy perccel később. – Beszélnem kellene az emberekkel, de nem tudom, mit mondhatnék nekik. 
-    Nem olyan rég valaki azt mondta nekem, hogy a tollanok az őszinteséget tartják a legcélravezetőbb útnak – sandított rá Sam. 
-    Narim bölcs ember, hallgasson a tanácsaira – nevette el magát Rowan. – Ízig-vérig Omoc nevelése. 
-    Jól ismeri őt?
-    Narim nevét mindenki ismeri. Omoc jobbkeze volt az áttelepítés alatt, sokat köszönhetünk neki is, ahogy Omocnak. 
-    És korábban?
-    Ezt nem igazán tudom. Csak annyit, hogy nagyon régóta ismerték egymást. Narim annyi idős lehetett, mint most Solan, mikor jó barátságba kerültek. 
-    Igen, azt tudom, hogy nagyon jó barátok voltak - bólintott rá Sam is. 
-    Miért nem őt faggatja? 
-    Nem akarom folyton feltépni ezeket a régi sebeket. Két éve már, hogy Omoc meghalt, de Narimnak még mindig kegyetlenül fáj – sóhajtott Sam. – Szeretném, ha a jövő fele fordulna inkább a figyelme. De… térjünk inkább vissza a jelenlegi problémánkra. Mondjon el nekik mindent… az elejétől kezdve. 
-    A Noxon kezdődött – sóhajtott Rowan. 
-    Igen, ezt gyanítottuk – bólintott rá Sam. 
-    A városunkat elrejtették a noxok… de én… átléptem a határt, ahol már láthatóvá váltam a goa’uldok számára. Az én hibám volt… Azt is én hintettem el közöttük, hogy hagyjuk el a Noxot. Hogy védtelenek legyünk. Hogy mondhatnám el nekik?
-    Mindannyian követünk el hibákat – lépett közelebb Teal’c is. – Vállalnunk kell érte a felelősséget. De az egyetlen hiba, amit elkövettél, hogy óvatlan voltál ott a Noxon. A többit... nem te tetted. Ezt is elmondhatod nekik. Meg kell érteniük. 
-    Megpróbálom – bólintott rá Rowan, nagyot nyelve, majd a tekintete visszatért Samre. – Olyan sokszor… akartam segíteni Narimnak… Tudtam, hogy igaza van… és láttam, hogy fárad bele a reménytelen küzdelembe… hogy… adja fel… napról napra… de nem tudtam...  nem tehettem semmit. Hiába küzdöttem… gyenge voltam. 
-    Egy goa’uldot nem lehet belülről leküzdeni – nyugtatta meg Sam. 
-    Magában is volt – próbált erősen visszaemlékezni Rowan. 
-    Egy tok’ra nem goa’uld – rázta meg a fejét Sam. – Nem egészen… mindegy, ez hosszú… De az igazi goa’uld rövid időn belül teljesen elnyomja a gazdatest személyiségét. Emiatt ne hibáztassa magát. Tudja, volt egy barátunk – kezdett bele a történetbe, de halkan megkopogtatták az ajtót. 
-    Bejöhetek? – nézett be Narim, mire Sam rámosolygott.
-    Gyere csak!
A férfi belépett, és közelebb sétált Rowanhoz. 
-    Hogy érzed magad?
-    Ahogy tér vissza az erőm, úgy fogy a bátorságom – sóhajtott Rowan. – Essünk túl rajta minél előbb – mondta, és lassan kiült az ágy szélére, aztán felnézett Narimra. – Segítesz?
-    Végig melletted leszek – bólintott rá Narim. – Gyere! – lépett oda Rowanhoz, és felhúzta az ágyról, és kifele indultak, de Sam utánaszólt. 
-    Narim! – a férfi rámosolygott, majd Teal’chez fordult. 
-    Lesegítenéd Rowant a lépcsőn?
-    Természetesen – bólintott rá Teal’c, és elindultak, Narim pedig visszalépett Samhez. 
-    Most már értem. 
-    Mit? –nézett fel rá Sam mosolyogva. 
-    Hogy miért őrizted kincsként, amit adtam nekem. Már nekem is van egy ilyen kincsem. Köszönöm, Samantha! 
-    Szívesen - nevette el magát Sam, és váltottak egy puszit. 
-    Mennem kell – sóhajtott Narim. 
-    Pihenned kéne. 
-    Hamarosan – ígérte a férfi, majd elsietett. 

-    Megtudhatnám, hova rohant mindenki? – nézett rá morcosan az ezredes, mikor Sam lesétált a nappaliba. 
-    Az a tervük, hogy Rowan beszéljen azokkal, akiket elkaptunk. Narim abban bízik, hogy ha eddig engedelmeskedtek neki, talán most is fognak. 
-    Kockázatos terv – csóválta a fejét Daniel. – Hisz homlokegyenest mást fog mondani, mint akár csak huszonnégy órával ezelőtt. 
-    Igen, de mégis más, ha Rowantól hallják a történetet. Talán hitelesebb. 
-    Az igaz. Ha elejétől a végéig elmeséli nekik, hogy mi történt, akkor talán belátják, hogy egy külső befolyás fordította egymással szembe őket. 
-    Jól érzem, hogy ami mostantól történik, az a tollanok belügye? – nézett fel O’Neill. – Vagyis, mi akár haza is mehetünk?
-    Uram, én nem szeretnék ellentmondani – töprengett el Sam -, de a helyzet odakint még elég képlékeny, akárhogy is alakulhat. Úgy vélem, jobb lenne, ha még egy napot maradnánk, és megvárnánk, hogy reagálnak Rowan mondandójára. 
-    Egyetértek Carter őrnaggyal – mondta Teal’c. - A tollanok gondolatainak átformálása hosszú időt vett igénybe, nem vagyok biztos benne, hogy egy beszélgetés mindent jóra fordít. 
-    Igen – sóhajtott Daniel is. – És tulajdonképpen… még ha jól is alakul minden… nekünk sem esne rosszul egy nap nyugalom és béke.
-    Már megbocsásson, Daniel – grimaszolt az ezredes -, de nekem erről a helyről nem feltétlenül ez a két szó jut eszembe először. 
-    Tudom, Jack… 
-    Dehogy tudja – rázta meg a fejét az ezredes. – Nem magára lőttek sugárfegyverrel.
-    Azért a miénk sem volt egy kéjutazás – ellenkezett Daniel. 
-    Hát persze. 
-    Uram… - próbálta győzködni Sam is, de a férfi egy türelmetlen intéssel elhallgattatta. 
-    Leszavaztak, Carter – vont vállat látszólag közömbösen. – Maradjunk. Mit számít még egy éjszaka a kemény padlón?
Sam ezen már csak jót vigyorgott magában. Tudta, hogy a férfi minden további nélkül parancsba adhatná a csapatának a hazatérést, és ők nem tehetnének semmit. Az, hogy az ezredes mégsem tette, azt mutatta számára, hogy ő is aggódik a továbbiak miatt, még ha a világ minden kincséért sem vallaná ezt be. Még azzal sem cáfolta meg Samet a hitében, mikor morgolódva elfeküdt a szőnyegen, magára terítette a kabátját, és megpróbált aludni. 
Mikor a vita hullámai elcsitultak a levegőben, Sam Daniel mellé telepedett, aki az egyik kanapén ülve még mindig az elmúlt dolgokon töprengett. 
-    Tényleg olyan nehéz útjuk volt?
-    Sam, maga is tudja, hogy a Tok’rát nem könnyű megtalálni. És még ha meg is találja őket az ember, nem könnyű rávenni őket arra, hogy tegyenek is valamit. 
-    Nem akartak segíteni? 
-    Martouf az első pillanattól mellénk állt. Nagy szerencsénk volt, hogy éppen otthon volt, nélküle Garshaw elküldött volna minket a fenébe – emlékezett vissza Daniel. – Ismeri Garshawt… az első és legfontosabb a nemes cél… minden más csak az után jöhet. Főleg a személyes indíttatású dolgok.
-    Hát, azt hiszem… mostantól Martouf is így fog hozzáállni. 
-    Nem, én nem hinném – rázta meg a fejét tűnődve Daniel. 
-    De, higgye el, így lesz – sóhajtott szomorúan a nő. 
-    Sam… én azt hiszem, Martouf érzései igazabbak, mint hogy most valami gyerekes kis bosszúban törje a fejét. Ő ennél sokkal… nemesebb. A szó legpozitívabb értelmében. 
-    Igen, tudom – látta be Sam. – De… ettől még van egy kis bűntudatom.
-    Elhiszem. De semmi szükség rá. Ő más úton jár, mint mi.
-    Ő is pontosan ezt mondta. A kettőnk útja különböző…
-    Látja… nincs miért bűntudatot éreznie. Martouf sokkal tisztábban látja a helyzetet, mint mi. És higgye el, bármikor számíthat rá, még a történtek ellenére is. 
-    Tudom – mosolyodott el Sam. – Köszönöm, Daniel, hogy megkeresték, és idehozták. És kösz a lelkifröccsöt is – nevette el magát. 
-    Ugyan. Bármikor – mosolyodott el Daniel is. – Amúgy… Narim tudja?
-    Ez a legrosszabb az egészben – forgatta meg a szemét a nő. – Mindkettőnek éles a szeme, mint a sasnak. Szerintem az első másodperctől tisztában voltak a helyzettel. 
-    Jobb ez így, hogy tisztázták – erősítette meg Daniel. – De… lehet, hogy ezt nem kellene megkérdeznem… 
-    Ez magát nem szokta visszatartani – nevetett Sam. – Mit akar tudni?
-    Csak azt, hogy Martouf… sosem kísértette meg? Úgy értem… emlékszem, mikor a Netun jártunk… nekem úgy tűnt, nagyon-nagyon közel kerültek egymáshoz. Tévedtem volna?
Sam elgondolkodott, mit is mondhatna, de végül egy halvány mosollyal megcsóválta a fejét. 
-    Próbálom mindenkinek megmagyarázni a megmagyarázhatatlant – sóhajtott. – Most ezt félre fogja érteni, tudom… de ezt csak Martouf érthetni meg. 
-    Mit?
-    Hogy milyen érzés… magamban hordozni egy másik… lény… érzéseit. Bennem van, és érzem… tényleg érzem… de mégis tudatában vagyok, hogy nem én érzem. Érzem Jolinar szerelmét… Jolinarét, aki mindennél, de mindennél jobban szerette Martoufot… de bármilyen nehéz is, külön kell választanom a saját érzéseimtől. Nekem is nagyon fontos Martouf… de úgy szeretem őt, mintha a bátyám lenne. Bármikor bármit megtennék érte… és Lantashért is… de ez mégsem az az érzés, amit Narim iránt érzek. 
-    Értem – mosolygott rá Daniel. – Legalábbis egy részét. 
-    A többi részét inkább ne akarja érteni – nevette el magát Sam. 
-    Oké. Alszunk mi is? 
-    Én megvárom Narimot – rázta meg a fejét Sam, és felállt, hogy a férfi elheveredhessen a kanapén. 
Sam végül lejjebb vette a fényt, hogy a másik kettő zavartalanul tudjon aludni, aztán az ablakhoz sétált. A teret eltakarták előle a házak, így inkább a csillagokban gyönyörködött. Eltelt még vagy másfél óra, mikor mozgást látott odakint a sötétben, és Narim belépett az ajtón. 
-    Mi a helyzet odakint? – lépett oda hozzá. 
-    Hát… nem volt könnyű… de jobban ment, mint reméltem –mosolygott rá a férfi. – Maradt néhány hangadó… ők nem fognak ilyen könnyen beletörődni a változásba. De a legtöbben elgondolkodtak, és ez jó. 
-    Remek – mosolygott rá Sam. – A többiek?
-    Mindenki hazatért. 
-    Biztos vagy benne, hogy már nem fenyegeti őket veszély? 
-    Igen – sóhajtott megkönnyebbülten Narim. 
-    Akkor neked is ideje pihenned. Alig állsz a lábadon. 
-    Igen, most már tényleg vége. Aludjunk egy nagyot – mondta Narim, de aztán az ezredesre tévedt a pillantása, aki a padlón feküdt. – Várj! – tűnt fel egy fáradt mosoly a férfi arcán, de Sam megfogta a karját. 
-    Hagyd… kiérdemelte – mondta vigyorogva. 
-    Csak figyelj! – nevette el magát Narim, majd odasétált az ezredeshez és leguggolt mellé. 
-    O’Neill ezredes! – ébresztette fel a férfit. – Nem lenne kényelmesebb a vendégszobában aludnia?
-    Mi? – nézett rá még félálomban a férfi. – A múltkor valahogy elfelejtette közölni, hogy van vendégszobája – morgott, de Narim pontosan erre a mondatra számított. 
-    Ezredes… ön kifejezetten azt kérdezte, hogy alhat-e itt, a nappalimban. Ki vagyok én, hogy nemet mondjak a légierő egy magas rangú tisztjének kérésére? – kérdezte Narim, mire Samből kibukott a nevetés. 
-    Ez függelemsértés, őrnagy – nézett rá szigorúan az ezredes. 
-    Én nem mondtam semmit, uram – tiltakozott a nő. 
-    De gondolta.
-    Nincs az a hadbíróság, ami a gondolataim alapján elítélne. 
-    Az őrnagynak igaza van, O’Neill ezredes – állt a nő pártjára Narim. - De most már úgy vélem alaposan megismerkedett a tollan szőnyegszövési technológiával. Most már ideje lenne azt tanulmányoznia, hogy milyen elven veszik fel az ágyaink a testünk hőmérsékletét. 
-    Tudja, mit? – nézett rá bosszúsan O’Neill. – Tartsa meg magának a technológiáját, és hagyjon engem aludni!
-    Hm… ezt a mondatot sokszor fel fogom emlegetni, ezredes! – biztosította Narim, majd nevetve felállt, és visszasétált Samanthához. – Mehetünk aludni. 
-    Mehetünk. Aztán majd elmesélem az ezredesnek, hogy milyen kényelmesek a tollan technológiával készült ágyak – kuncogott Sam. 
-    Ezért még hadbíróság elé állíttatom – morgott az ezredes, miközben hátat fordított nekik, és a fejére húzta a kabátját. 
-    Hát persze, ezredes – mosolygott maga elé Narim, aztán bevonultak a szobába. 

-    Jó ég – nézett körül Sam. – Nagyobb pusztítást végeztetek, mint egy tornádó. 
-    Az egész rendszert szét kellett szednünk – nézett végig a szobán Narim. – Még így sem voltam száz százalékig biztos, hogy hibátlanul fog működni. 
-    Kitartott addig, amíg kellett, és ez a lényeg. De most fekvés, ez parancs! – nézett Narimra szigorúan a nő. 
-    Igenis, őrnagy, értettem! – nevette el magát Narim, de ahogy lehuppant az ágya szélére, belátta, hogy Samanthának igaza van. Még éppen annyi ereje volt, hogy lerúgja a csizmáját, de ahogy eldőlt az ágyon, még az előtt elaludt, mielőtt párnát ért volna a feje. 
Sam még egy ideig mosolyogva nézte, aztán óvatosan bebújt mellé az ágyba, gyengéden átölelte, és néhány percen belül ő is elaludt. 
Másnap reggel Sam is elég későn ébredt, de Narim még mindig mélyen aludt, így óvatosan felkelt, és kisétált a nappaliba, de a helyiséget üresen találta. Egy kicsit rendbe szedte magát, aztán kisétált az utcára. A nap ragyogóan sütött, így néhányan odakint voltak, és nem sokkal később megpillantott egy ismerő arcot. 
-    Sheila! – szólt a lány után, mire az megállt és rámosolygott. 
-    Jó reggelt, Samantha!
-    Nem láttad a többieket?
-    O’Neill Rowannel és Solannal beszélget, a többieket a forrás irányába láttam elindulni. 
-    Értem. Nem lenne kedved beszélgetni egy kicsit?
-    Miért ne? – mosolygott a lány. – Úgyis szerettem volna megköszönni a segítségeteket. 
-    Ugyan. Semmiség – nevette el magát Sam. – Voltunk már sokkal rosszabb helyzetben is. 
-    Gondolom. 
-    Meséld el inkább, milyen most a helyzet?
-    Viszonylag nyugodt. Maradt még négy-öt ember, aki ragaszkodna a goa’uld gondolataihoz és a fegyverkezéshez, de ezt már tudjuk kezelni. 
-    Lehet, hogy ennyi kell is. Ne feledjétek el, hogy a goa’uld fenyegetés valós, ne maradjatok teljesen fegyvertelenek – intette a lányt Sam. – Tudom, hogy egy békés nép vagytok, de… vannak helyzetek, mikor meg kell védenetek magatokat. 
-    Igen, tanultunk ebből az esetből. Tudjuk, hogy mi is a goa’uldok célpontjává váltunk. Idővel ki tudjuk majd építeni a korábbi védelmünket, és fejleszthetünk is rajta, de mivel kevesen vagyunk, lassabban fog menni, mint a Tollanán. 
-    Helyes, tegyétek ezt. Szeretnélek biztonságban tudni benneteket. 
-    Ez igazán rendes tőled, Samantha – bólintott rá Sheila, de azért Samnek nem tetszett benne valami. 
-    Haragszol, amiért elrabolom tőletek Narimot – nézett rá fürkészőn. 
-    Nem, nem haragszom, csak… szükségünk lenne a tudására – ismerte be a lány. 
-    De itt a kapu – pillantott Sam a település másik végén álló csillagkapu felé. – Tulajdonképpen kapcsolatban maradhattok. Ha bármikor szükségetek van Narimra, csak gyertek át. Daniel adott Solannak egy dobozkát, aminek felismerjük a sugárzását, és inaktiváljuk a védelmet. És talán egy jeladót is adhatunk nektek, ha a tábornok engedélyezi.
-    Ez így egészen jól hangzik – mosolyodott el Sheila is, és lassan a két nő egészen jó kedvre derült, mikor meglátták Narimot feléjük sétálni. 
A férfi megállt előttük, és alaposan szemügyre vette őket. 
-    Örülök, hogy jó a kedvük, hölgyeim – mosolygott rájuk. 
-    Most már van rá némi okunk – üdvözölte Sheila egy biccentéssel. 
-    Igen – értett egyet Narim, majd Samhez fordult. – A többiek?
-    Az ezredes az óvintézkedéseivel traktálja Solant – grimaszolt a nő. – A többiek épp a kedvenc helyedet fedezik fel, azt hiszem. 
-    Az majd békét ad a lelküknek – sóhajtott Narim. – Megnézem az ezredest, mielőtt még lerombolja Solan minden önbizalmát. 
-    Rendben, menj csak, addig én megkeresem Danieléket – mosolygott rá Sam, és a forrás fele indult. 

-    Helló! – köszöntötte néhány perccel később Danielt és Teal’cet.
-    Tulajdonképpen nagyon szép ez a hely – nézett rá Daniel. 
-    Igen, a tollanoknak mindig volt érzékük az ilyesmihez – nézett körül Sam is. 
-    A goa’uldnak pedig ahhoz, hogy mindig a legszebb és legártatlanabb világokat rombolja le – sóhajtott Teal’c. 
-    De most közbeléptünk – próbált optimista lenni Daniel. 
-    Így van – erősítette meg Sam is. – Ez a világ kapott most még egy esélyt, hogy talpra álljon. Most már tényleg mehetünk haza. 
-    Keressük meg az ezredest – bólintott rá Daniel is, így visszaindultak a faluba. 
O’Neill persze a szokásos lehengerlő stílusával sarokba szorította Solant, és bár Narim néhányszor próbálkozott félbe szakítani, nem hagyta magát, és annak sem örült, hogy a többiek előkerültek. Végül morgolódva bár, de beleegyezett, hogy hazamehetnek, így Narim odalépett Samhez.
-    Mire összepakoltok én is hazaérek – mondta neki halkan.
-    Beszélnél még Solannel? – mosolygott rá a nő. 
-    Igen, valahogy ellensúlyoznom kell ezt a kirohanást, amit az ezredes produkált. Megértem az aggodalmait…
-    Narim… tanuljatok már végre valamiből! – fogta meg a férfi kezét Sam. 
-    Samantha – szorította vissza a nő kezét Narim. – Nem akarom, hogy védtelenek legyenek, és Solan tudja ezt. Figyelni fog rá. De azt sem akarom, hogy még a szomszéd reggeli köszönését is kétségbe vonják, ahogy azt O’Neill ezredes sugallja nekik. 
-    Rendben – adta meg magát Sam. – Majd gyere utánunk! – mosolygott Narimra, aztán a fiatalabb tollanhoz lépett, aki néhány lépés távolságból figyelte őket. 
-    Solan… minden jót maguknak! És ha… egy primitív faj bármikor a segítségükre lehet valamiben, csak jöjjenek – nevetett. 
-    Köszönjük, őrnagy! – bólintott rá Solan. – Majd jelentkezem. És… köszönünk mindent. Önök nélkül sokkal rosszabb vége lett volna. 
-    Örülünk, hogy ez alkalommal tehettünk valamit – sóhajtott Sam. – Viszlát! – köszönt még el, aztán Narim háza fele indult, ahol a többiek már összepakolták a felszerelésük jó részét. 

-    Minden rendben? – nézett fel Daniel a nőre.
-    Igen.
-    Narim?
-    Még elköszön a többiektől és jön. 
-    Remek. Akkor irány haza – vette a vállára a cuccát az ezredes. Néhány percen belül Narim is csatlakozott hozzájuk, így lezárták a házat, és a kapu felé sétáltak. Útközben még összefutottak néhány ismerőssel, akitől elköszöntek, majd tárcsázták a föld koordinátáit, és átsétáltak a kapun.