Főoldal » Cikkek » KAREN TÖRTÉNETEI

Stargate SG1 - Belső ellenség 16. fejezet

16. fejezet


Reggel mindhárman bementek a központba. Sam és Narim napja gyorsan elment azzal, hogy gyorstalpaló tanfolyamot tartottak a technikusoknak az általuk kreált védelmi rendszer működéséről, Jacob pedig kisebb-nagyobb szünetekkel Hammond tábornokkal töltötte a napot, hisz volt épp elég megbeszélnivalójuk. Végül kora délután hagyták el a bázist, hogy még időben odaérjenek a reptérre.
Narim a terminálból bizalmatlanul méregette az odakint közlekedő hatalmas repülőket. 
-    Biztonságos ez az eszköz? – nézett végül Samre, de Jacob elnevette magát, így felé fordult. 
-    Tudja, Narim… az emberek erre a kérdésre azt szokták mondani, hogy fent még egy sem maradt. Így vagy úgy, de földet érnek.
-    Apa!  - forgatta meg a szemét nevetve a nő. – Hagyd békén Narimot! A jelenlegi tudásodat tekintve te sem a sugárhajtású repülőgépet tartod a legbiztonságosabb közlekedési eszköznek!
-    Hát, való igaz, inkább egy teltac – bólintott rá Jacob. – Főleg, ha én vezetem. Nem is értem, miért nem azzal jöttem. Csak álcázom, és a kutya nem veszi észre, hogy itt van. A hátsó kertben pont elfért volna, és akkor most nem kellene itt várakoznunk. 
-    Na látod! – bólintott rá Sam, aztán Narimhoz fordult. – Ne aggódj, egy repülőgép-szerencsétlenség esélye nagyságrendekkel kisebb, mint hogy karambolozunk egy autóval. 
-    Igazán megnyugtattál, Samantha – mondta nem túl meggyőzően Narim, de mivel a másik kettő jót nevetett rajta, egy mély sóhajjal beletörődött a megváltoztathatatlanba. 
Miután a gépük felszállt, Sam és Narim elég sokáig a hajtómű működéséről beszélgettek, miközben Jacob gondolatai már az unokái körül jártak. Vásárolt nekik néhány ajándékot, de tudta, hogy ezzel nem igazán kárpótolhatja őket azért, hogy csak ilyen ritkán tudja meglátogatni őket. Sam látta rajta, milyen gondolatok gyötrik, de tudta azt is, hogy amint magához ölelheti a gyerekeket, határozottan javulni fog a hangulata. Sam is pontosan tudta, milyen az, mikor a lelkiismerete szétszakad a munkája és a magánélete között, így inkább nem szólt semmit, mert tudta, hogy segíteni úgysem tudna, csak még nehezebbé tenné az apjának a dolgokat. 
Miután leszálltak még egy rövid autóút várt rájuk, ami alatt Narimnak meséltek a család többi részéről, főleg a gyerekekről, amit a férfi kíváncsian hallgatott. Voltak ugyan aggodalmai azzal kapcsolatban, hogy a család többi részének majd feltűnik valami vele vagy Jacobbal kapcsolatban, de Sam megnyugtatta, hogy Mark még véletlenül sem fog a munkájukról vagy bármi a katonasággal vagy a légierővel kapcsolatos kérdésben faggatózni. Elvből távol tartja magát mindentől, ami ezekkel a dolgokkal kapcsolatos. Még gyorsan kitaláltak egy mesét arról, hogy hogyan is ismerkedtek meg, és hogy Narim az államok melyik részéből származik, és már meg is érkeztek. 
Mark örömmel üdvözölte az apját és a testvérét, aztán némileg gyanakodva Narimot is. Végül aztán elcsalta magával, hogy megmutassa neki az új kocsiját, és mintegy mellesleg alaposan ki is faggassa. Persze nem tudhatta, hogy ezzel nagy fába vágta a fejszéjét, és bár Narim nem sokat értett az autókhoz, Mark bármit is kérdezett tőle, mindig visszafordította a valahogy a kérdést, és inkább a kocsiról faggatta a férfit. Végül Mark nem lett sokkal okosabb, de megtört köztük a jég, és már szinte baráti beszélgetésbe merülve tértek vissza a többiekhez. 
A gyerekek kitörő örömmel fogadták az ajándékaikat, és persze mindent azonnal ki kellett próbálniuk, és nagyszerűen érezték magukat. 
Mivel az egész család együtt örült a gyerekekkel, határozottan jó volt a hangulat. Csak Narim vette észre, hogy egy idő után Jacob a teraszajtón át kisurrant a már szürkületbe borult kertbe. Egy darabig várt, hátha visszajön, de végül úgy döntött, hogy utána megy. 
Ahogy kilépett az ajtón, betette maga mögött, aztán megtorpant. Alaposan szemügyre vette a másik férfit, aki háttal neki csípőre tett kézzel állt a kis kert közepén, mintha csak a virágokat tanulmányozná. Narimon azonban egy furcsa érzés suhant át, amit nem igazán tudott volna szavakba önteni, csupán halványan kezdte sejteni, mit értett Sam merevség alatt. Végül odasétált hozzá. 
-    Selmak? – szólította meg óvatosan. 
-    Mintha kértem volna, hogy csak a jó dolgokat tanulja el a földiektől – kapta fel a fejét a tok’ra, de aztán elmosolyodott.
-    Igaz. Elnézést – hajtott fejet Narim. 
-    Ugyan… nehogy komolyan vegye! Elárulja, miből jött rá?
-    Nem is tudom… Samantha a múlt este vagy fél órán keresztül próbálta elmagyarázni, ő milyen különbségeket lát… Nekem azt hiszem, még ennyi idő alatt sem sikerülne szavakba önteni. Csak… érzések.
-    Értem – sóhajtott Selmak. 
-    Jól van? – lépett közelebb hozzá Narim.
-    Én igen. 
-    És Jacob?
-    Időnként kegyetlen honvágy gyötri… és hiányzik neki a családja – sóhajtott Selmak. – Ilyenkor szomorú. Nagyon… sokat jelent neki Sam és Mark… Az unokáiról nem is beszélve. Nehéz neki, hogy csak ilyen ritkán láthatja őket.
-    De legalább kibékültek Markkal, hála önnek – próbálta Narim pozitívabb dolgok felé terelni Selmak figyelmét is. 
-    Igen. Nem bírtam elviselni, hogy folyton ezen gyötrődik. Helyre kellett tennünk ezt a dolgot. Tulajdonképpen ők maguk sem tudták, hogy min kaptak össze, csak… csökönyös volt mind a kettő. De Jacobot nagyon bántotta, és ami őt bántja, az engem is. 
-    Ezt így elég nehéz elképzelni – húzta össze a szemöldökét Narim. – Samantha is sokszor mond ilyeneket. 
-    Ön előtt a lehetőség, hogy megtapasztalja – nézett rá egy elfojtott félmosollyal Selmak, és végül el is nevette magát, ahogy látta az elzárkózást Narim szemében. – Felejtse el! Sam mérges lesz rám, ha megtudja, hogy a kifejezett kérése ellenére ijesztgettem. 
-    Nem vagyok túlságosan ijedős – rázta meg a fejét Narim. – Csak…
-    Ha tudná, hányszor hallottam már ezt. De valahogy a végén mindig ott van az a fránya csak – nevetett Selmak. – Sebaj! Megoldjuk. 

-    Hahó! – hallották meg Sam hangját az ajtóból, ahogy ő is kilépett a kertbe. – Eltűntetek – sétált közelebb, miközben felmérte a hangulatot, de a férfiak mosolya nem tévesztette meg, érezte, hogy van mögötte valami súlyosabb a levegőben. – Selmak… apa kiborult?
-    Igen – bólintott rá a tok’ra. 
-    Vissza kellene engedned a gyerekekhez. Az majd segít neki – kérte Sam. 
-    Még kell neki pár perc. Addig menjetek csak vissza! 
-    Rendben – bólintott rá Sam, majd megfogta Narim kezét, és besétáltak a házba. 

-    Minden rendben? – kérdezte suttogva Sam.
-    Igen. Csak beszélgettünk Selmakkal – nyugtatta meg Narim. 
-    Ráhibáztál? – nevette el magát Sam. 
-    Éreztem – csóválta meg a fejét Narim, aki maga is csodálkozott a dolgon. 
-    Látod. Ez a különbség a kisugárzásukban van. Talán ez a legjobb szó rá. Most már nem fogod őket összekeverni. És talán ha találkozol más tok’rákkal, náluk is tudni fogod. De most térjünk vissza inkább a távirányítós autóhoz, és később, majd kettesben elmesélheted, nálatok mivel játszottak a gyerekek – nevette el magát Sam, és visszatértek a nappaliba.  Néhány perccel később Jacob is követte őket, és már érezhetően jobb hangulatban volt. 
Végül Jacob késő estig mókás történeteket mesélt a gyerekeknek, akik hangosan kacagtak rajta, és még akkor is komoly küzdelembe került Marknak, hogy ágyba parancsolja őket. Ezután még sokáig beszélgettek, de végül mindenki elálmosodott, így ők is nyugovóra tértek. Mivel Markéknak csak egy vendégszobájuk volt, így Jacob bevállalta, hogy ő alszik a nappaliban a kanapén. 
Persze bármilyen késő volt már, nem jött álom a szemére, így gondolatban újra és újra átélte az elmúlt órákat, és időnként egy mély sóhaj hagyta el az ajkát. Végül lépteket hallott odafentről, de igazából nem lepődött meg, mikor a félig lehunyt szemhéja alól látta, hogy Sam oson felé. A kanapé mellett aztán a nő megállt. 
-    Apa, nem tudsz átverni… tudom, hogy nem alszol. 
-    De, igen, alszom. Mint a bunda, látod? – kérdezte még mindig lehunyt szemmel mosolyogva Jacob, aztán elnevette magát, és felnézett. – Gyere, ülj ide mellém egy kicsit! – csúszott beljebb a kanapén, Sam pedig letelepedett mellé. 
-    Jól vagy? – fogta meg Sam az apja kezét. 
-    Igen, jól. Selmak túlaggódja a dolgot. Ő ilyen… mindig aggódik. 
-    Hát, ha már te nem vigyázol magadra.
-    Jól van, fogjatok csak össze ellenem – mosolygott Jacob. 
-    Selmak legalább jó szövetséges – nevetett Sam is. 
-    Jól van, jól… egy kicsit igaza van. 
-    Tudom. 
-    Tudod… amikor dolgozom… a cél általában eltereli a figyelmemet. Olyankor nem engedhetem meg magamnak, hogy máshol járjanak a gondolataim, mert azzal veszélyeztetném a küldetést. Nem csak a saját munkámat, de akár a többiek több éves munkáját is. De amikor szabad perceim vannak… olyankor nagyon hiányoztok.
-    Te is nagyon hiányzol, apa. És mindig nagyon aggódom érted, tudod? Akárhányszor érkezik egy tok’ra a bázisra, és nem te vagy… mindig csak arra tudok gondolni, hogy biztos valami veszélyes küldetésen vagy, és azért nem te jöttél.
-    Ez általában igaz is. 
-    Mindig nagyszerűen értettél ahhoz, hogy megnyugtass – nevette el magát Sam. 
-    Ne haragudj, Sam! – mosolyodott el bocsánatkérőn Jacob. – De sajnos ez az igazság. Egy tok’ra útja nem sétagalopp. Ahogy a CSK1-é sem. Mindannyian veszélyes munkát végzünk. Ti is, és mi is. Azt hiszed, csak te aggódsz? Összeszámoltad már, hogy hányszor hívtatok bennünket úgy, hogy a csapat egy tagja élet-halál között lebegett? Bármelyik alkalommal lehetsz te, aki segítségre szorul. 
-    Tudom – látta be Sam. 
-    Mindannyian tesszük a dolgunkat – vont vállat Jacob. – És ha valamelyikünk bajba kerül, majd a másik kihúzza, rendben?
-    Rendben – mosolygott rá Sam.  – Itt maradhatok veled egy kicsit?
-    Hát persze, Sam – ült fel Jacob, és megölelte a lányát. 
Hosszú ideig ültek így csendben, míg Sam már majdnem el is aludt, mikor Jacob gyengéden megszorította. 
-    Arra gondoltam, holnap elvihetnénk a gyerekeket a vidámparkba – mondta halkan.
-    Ez egy jó ötlet – emelte fel a fejét Sam. 
-    Igen, de… ha kialvatlanok lesznek a szemeid, akkor beállítlak a kísértetkastélyba zombinak, és ott hagylak.
-    Parancs, értettem! – mosolyodott el Sam, majd adott egy puszit Jacobnak. – Jó éjt, apa!
-    Neked is, Kicsim! – cirógatta meg a lánya arcát Jacob, aztán egy halvány mosollyal nézte, ahogy felsétál a lépcsőn. 
Másnap reggel a gyerekek kitörő lelkesedéssel fogadták Jacob ötletét, még a reggelit is alig voltak hajlandóak megenni, azonnal indulni akartak a vidámparkba. 
-    Vidámpark? – nézett Narim kíváncsian Samre. 
-    Hát… tudod, ezt igazából egy gyerekeknek való hely, de a legtöbb felnőtt is élvezi, még ha a világ minden kincséért sem vallaná be. Nagy forgatag, villódzó fények, sok játék, körhinta… Tudod, mit? A lényeg, hogy próbáld meg élvezni. 
-    Hát jó, rajtam nem fog múlni – vont vállat Narim. – Mehetünk. 
Végül aztán a gyerekek lelkesedése átragadt mindenkire, és egészen jó hangulat kerekedett a délelőtt folyamán. Egy idő után Sam és Narim elvitték a srácokat hullámvasutazni, hogy Jacob egy kicsit beszélgethessen Markékkal is. Miközben lelkesen integettek vissza a lejtőn lefelé száguldó, sikoltozó gyerekeknek, Sam elmerengett valamin. Közben fél szemmel Narimot figyelte, de akárhányszor a férfi is ránézett, elkapta a pillantását. 
-    Mi jár a fejedben? – karolta át hátulról Narim, mikor megunta. 
-    Csak az, hogy te is… szereted a gyerekeket. 
-    Igen – bólintott rá a férfi. 
-    Az jó – mosolygott maga elé Sam. 
-    Tényleg? 
-    Igen. 
-    Miért is? 
-    Hát… csak úgy – jött zavarba Sam. 
-    Samantha – unszolta szelíden a férfi. 
-    Csak… elgondolkodtam, hogy… vajon lehetséges… hogy… egyszer majd nekünk is legyen?
-    A tudományos véleményemre vagy kíváncsi? – kérdezte Narim mosolyogva. 
-    Igen, arra is – sandított hátra félénken Sam, de aztán elmosolyodott a férfi mosolya láttán. 
-    Nos, az eddigi tapasztalataim alapján azt hiszem nincs genetikai akadálya. Ha szeretnéd, megvizsgálhatjuk komolyabban a kérdést, de úgy vélem, hogy a köztünk lévő különbségek nem olyan számottevőek. Vagy megvárhatjuk, míg Cass tényleg genetikus lesz, és majd ő megcsinálja – kuncogott Narim. 
-    Te elfeledkeztél arról, hogy itt nem olyan gyors a tanulási folyamat, mint nálatok – nézett hátra morcosan Sam. 
-    Hát akkor nincs más hátra, mint nekünk elvégezni a kutatásokat. 
-    Majd addig Janetet kitiltjuk a laborból – nevette el magát Sam. 
-    Szerintem sem fog rájönni, hogy miért – nevetett Narim.
-    Ha rájön sem fogja elárulni – nyugtatta meg Sam. – Ő ennél tapintatosabb. És…
-    Igen?
-    A személyes véleményed?
-    Tudod, Samantha… megmondom neked őszintén, hogy eddig még nem volt időm ezen a kérdésen töprengeni… mindig annyi minden volt… ami kitöltötte a gondolatainkat. De így első elgondolásra… nem is olyan elvetemült gondolat.
-    Nem?
-    Nem – mosolygott rá Narim, majd maga felé fordította a nőt, és gyengéden megcsókolta. 
-    És ha nem lesz olyan okos, mint te? – nézett rá kérdőn Sam, mikor szétváltak.
-    Akkor olyan jószívű lesz, mint te, és amit az agya nem tud, a szíve kipótolja.
-    Hát, ezt még mindig nem értem pontosan, mit jelent, de még mindig szépen hangzik – nevetett Sam. 
Narim már épp válaszolt volna, de a gyerekeknek véget ért a menet, és odarohantak hozzájuk, és elrángatták őket az elvarázsolt kastélyba.
Kora délután indultak haza, mert a kis csapatnak indult vissza a gépe, de a gyerekek nagyon nehezen engedték csak el a nagyapjukat. Sam látta, hogy Jacobnak is milyen nehéz búcsút venni tőlük, de végül kénytelenek voltak elindulni. A hazaúton mindannyian elég szótlanok voltak. Samre és Narimra is átragadt Jacob melankólikus hangulata, ami egészen addig kitartott, míg le nem szálltak. 
Mikor kocsiba ültek, Jacob vett egy nagy levegőt, ezzel mintegy visszatérve a jelenbe, és végül újra beszélgetni kezdtek.
-    Narim – szólította meg a férfit Jacob, mikor már majdnem hazaértek. – Megbocsát, ha egy kicsit szeretnék kettesben lenni a lányommal?
-    Természetesen – bólintott rá a férfi. 
-    Akkor hazaviszünk – sandított hátra Sam a visszapillantó tükörben. – Aztán apát beviszem a bázisra. 
-    Előtte sétálhatnánk egyet – ajánlotta Jacob.
-    Rendben – egyezett bele Sam, aztán néhány perccel később leállította a kocsit a háza előtt, és kiszálltak. 
-    Örülök, hogy megismerhettem, Narim – nyújtott kezet Jacob a férfinak. 
-    Én is – szorította meg a kezét Narim. – Jacob… kérhetnék öntől valamit?
-    Narim – csóválta meg a fejét a férfi. – Ne siettesse az időt. De természetesen… ha úgy érzem, itt az ideje… átadom az üzenetét. 
-    Köszönöm!
-    Miről beszéltek? – kapkodta a fejét Sam. 
-    Ugyan, Sam, mindenkinek lehetnek titkai, Narimnak is – karolta át a lánya vállát Jacob. 
-    De te most olvastál a gondolataiban?
-    Oh, jó lenne – nevetett Jacob. – De sajnos erre még Selmak se képes. Csupán… ez esetben tudom, mire gondolt. 
-    És nem mondod el nekem is?
-    Nem – vágta rá nevetve Jacob. – És most menjünk! Nagyjából egy óra múlva a bázison kell lennünk, hogy a CSK6 és 11 érkezése között le tudjak lépni. 
-    Oké – bólintott rá Sam, majd Narimra mosolygott. – Később találkozunk. 
-    Rendben – mondta Narim, majd váltottak még egy puszit, aztán nézte, ahogy a másik kettő beszáll a kocsiba, és elhajtanak. 

-    Oké, és most hallgatlak – sandított Sam az apjára. 
-    Mit szeretnél hallani? – játszotta az értetlent Jacob. 
-    Apa! Tudom, hogy határozott véleményed van Narimról, és tudom, hogy ugyanilyen határozottan elő is fogod adni. Essünk túl rajta. 
-    Rendes pasasnak látszik – vont vállat Jacob. 
-    Ennyi?
-    Majd, ha egyszer harcoltunk együtt, lesz több is. 
-    Te már csak ebben méred az embereket? – morgott Sam. 
-    Hát, csatában az a legfontosabb, hogy van-e valaki, aki fedezi az ember hátát. Egy olyan ember, akiben megbízhat.
-    De most nem csatában vagy! A lányod pasijáról van szó, az ég áldjon meg! – nevetett Sam.
-    Oké, komoly leszek, mint az infarktus – adta meg magát Jacob.
-    Annyira azért ne – grimaszolt Sam, miközben leállította a kocsit egy kis park mellett és kiszálltak. Aztán elsétáltak egy közeli padig, amire letelepedtek. Az idő elég borús volt, így közel s távol nem volt senki, nyugodtan beszélhettek.
-    Jól van, jól… Szóval Narim. Narim egy igazi tollan. Az a típusú ember, akit semmi az égvilágon nem tud kibillenteni az egyensúlyából. Végtelenül nyugodt, türelmes és udvarias.
-    Némi Jack O’Neill féle felhangot vélek kihallani ezekből a szavakból. 
-    Eszembe se jutott, Sam – csóválta meg a fejét Jacob. – És amit elmeséltetek… szóval abból kiderült, hogy a mi kis tollanunk igenis a sarkára tud állni, ha arról van szó, és képes küzdeni valamiért, ami fontos neki. És bátran szembefordul a túlerővel, akkor is, ha nincs túl sok esélye, hogy védje a saját és a népe becsületét. Szóval nyugodj meg szépen, nem írom le csak azért, mert tollan. Még lehet bízni hozzá. Majd kikupáljuk. 
-    Kösz, apa – fintorgott a nő, mire Jacob elnevette magát. 
-    Kedveli Narimot – szólalt meg kicsivel később Selmak. 
-    Tényleg? – pillantott rá mosolyogva Sam. 
-    Igen. Nem kell aggódnod. 
-    És te?
-    Én is – vont vállat Selmak. – Jacob azt mondta, hogy Narim képes küzdeni azért, ami fontos neki. És nekem úgy tűnik, te vagy neki a legfontosabb. Szóval, ha eljön az idő, hogy veszélyben tud téged, vagy a világodat, elszántan fog harcolni. 
-    Nektek tényleg ez az egyetlen szempont? – nézett rá értetlenül Sam. – Én nem harcost kerestem magam mellé, hanem egy férfit. Egy olyan férfit, aki… akivel igazi család lehetünk. És ehhez nem az volt az elsődleges szempontom, hogy hogyan tud harcolni. 
-    Tudom. De mi ebben a harcban élünk, Sam, nap mint nap. Minden gondolatunk, minden rezdülésünk erről szól.
-    Tudom. De azért elmondhatnátok, hogy emberként mit gondoltok Narimról. 
-    Rendben – sóhajtott Selmak. – Narim jó ember, és szeret téged. Ez a legfontosabb, a többi csak a körítés, szóval így hallgasd. Amit Jacob mondott a tollanokról, abszolút igaz. Mindig nyugodtak és türelmesek, képesek megfontoltan cselekedni. Szóval… jól jársz vele. És kiváló tudós is, így szakmai szempontból is megvan köztetek a közös hang. Ő is ugyanolyan elkötelezett, mint te, így nem lehet vitaforrás köztetek, hogy első a munkátok. Mindketten sokat dolgoztok, de megértitek, hogy a másik miért teszi. Azt hiszem, messzemenőkig fogjátok támogatni egymást úgy a munkában, ahogy a magánéletben. Ennyi egyelőre elég lesz?
-    Igen, egyelőre – nevetett Sam. – A többit, majd ha harcoltatok együtt. 
-    Rendben – nevetett Selmak is, aztán visszavonult. 

-    Huh… Selmak mindig is jobb volt abban, hogy szavakba öntse, amit gondol – kuncogott Jacob. 
-    Azt vettem észre – sandított rá Sam. 
-    Ne aggódj, tényleg kedvelem Narimot – nyugtatta meg végül Jacob is a lányát. – Egy normális pasi van melletted… és… nem mellesleg… egy olyan ember, aki előtt nem kell titkolóznod. Én tudom, milyen kegyetlen nehéz, hogy hazamész, és nem beszélhetsz egy szót sem a munkádról, mert hadititok. De köztetek ilyen gond sincs. Teljesen ideális. 
-    Narimnak is elmondhatnád, hogy nem kell titkolóznia előttem – fintorgott Sam. 
-    Attól függ, mivel kapcsolatban – nevetett Jacob. 
-    Pfff… na, ti aztán jól egymásra találtatok a titkolózásban – csóválta meg a fejét Sam. – Majd egymás alá adjátok a lovat… örülök. 
-    Ugyan, Sam – csitította az apja. – Mindig mindent elmondunk, amit tudnod kell. 
-    A vége volt a kulcsszó – nézett rá szigorúan a nő. – Meg az, hogy ezt mindig ti ítélitek meg. 
-    Ne morgolódj! Mindjárt elmegyek, és ki tudja, mikor találkozhatunk újra. 
-    Tudom… csak… mindig úgy érzem, hogy kimaradok valamiből – húzta el a száját Sam. 
-    Dehogy. 

-    Akkor legalább azt mondd el, hogy az előbb miről beszéltetek. 
-    Még nem jöttél rá? – nevette el magát Jacob, és a lánya felé fordult. – Sam, ennél okosabb vagy! Narimnak és nekem rajtad kívül egy közös ismerősünk van. Helyesebben rajtad, és a Csillagkapu Központ munkatársain kívül. 
-    Martouf – világosodott meg a nő. 
-    Igen. Narim látta, hogy ő is szeret téged… és van egy kis bűntudata emiatt. 
-    Ahogy nekem is – sóhajtott Sam.  – De én ezt már tisztáztam Martouffal. Ő megérti…
-    Igen. De Narim is megérdemli, hogy egyszer majd könnyíthessen a lelkén. Majd, ha itt lesz az ideje. 
-    Majd, ha Martouf legközelebb erre jár – tűnt fel egy halvány mosoly Sam arcán. 
-    Ha mindketten felkészültek rá… erre fog járni. Erről gondoskodom – ígérte nevetve Jacob. 
-    Kösz, apa – nevette el magát Sam is. – Mindig tudtam, hogy nagy játékos vagy. 
-    Selmaknak megvan a megfelelő rálátása és a megfelelő… tekintélye. Bár már nem olyan, mint régen, de azért még ér valamit a szava.
-    És ezt mindketten messzemenően kihasználjátok – nevetett tovább a nő.
-    Ugyan, Sam... senkinek nem ártunk azzal, ha ideküldöm Martoufot valami figyelmeztető üzenettel, és ezzel lehetőséget biztosítunk, hogy mindhárman helyre tehessétek a lelketeket. 
-    Igaz. Csak Garshaw nehogy észrevegye. 
-    Nekem nem szól – vont vállat Jacob. 
-    Mondtam én, hogy kihasználod a helyzetedet – ugratta Sam.
-    Hülye lennék nem tenni – feleselt Jacob félig viccesen félig komolyan.
-    Jól van, jól… - sóhajtott Sam. – Csak vigyázzatok magatokra, oké?
-    Persze – ígérte Jacob. – De most indulnunk kell.
-    Tudom – sóhajtott Sam, miközben felálltak, és visszaindultak a kocsihoz. – Gondolom, fogalmad sincs, legközelebb mikor jársz a galaxisnak ebben a szegletében.
-    Hogy mikor merre járok, leginkább Garshaw-n múlik. 
-    Neked csak ő a főnököd?
-    Ez a legjobb pozíció, nem? – nevetett Jacob. – A nagyfőnök alatt eggyel. Nem dirigál senki más, csak Garshaw, és a felelősség nagy része is az övé.
-    Na, azért tőled sem irigylem, ami a válladon van – csóválta meg a fejét Sam.
-    Még bírjuk Selmakkal. Majd szólok, ha nem – nevetett Jacob, aztán beültek a kocsiba, és kicsit elmerültek a gondolataikba, míg beértek a bázisra.

-    Hova is mész most? – kérdezte Sam, miközben felmentek az irányítóba. 
-    A P3X 535-re. Eligazítást kell tartanom egy küldetés előtt, aztán megyek tovább. 
-    Hát… akkor csak ügyesen. És tényleg vigyázzatok magatokra!
-    Ismersz. Mindkettőnket.
-    Pont ezért – nevetett Sam. – Nem tudom, melyikőtök a vakmerőbb. 
-    Az elhivatottabb jobban hangzik.
-    Apa!
-    Jól van, vigyázunk! – ígérte Jacob. – Te pedig vigyázz, hogy ne tenyerelj bele megint egy küldetésembe!
-    Nem is szoktam olyat – tiltakozott a nő. 
-    Á, nem. Csak minden másodikba.
-    Jól van, majd igyekszem – adta meg magát Sam, miközben elpaterolta a technikust az irányítópulttól, és tárcsázta az apjának a kért bolygó kódját. Mikor a kapu megnyílt, lesétáltak, még megölelték egymást, aztán Sam egy halvány mosollyal nézte, ahogy az apja átsétál az eseményhorizonton.  Végül vett egy nagy levegőt, és kisétált az indítócsarnokból. 

-    Minden rendben, őrnagy? – hallotta meg Hammond hangját. 
-    Igen, uram.
-    A gyerekek örültek Jacobnak? 
-    Nagyon – mosolyodott el Sam. – És nagyon nehezen engedték el. 
-    Ők még nem értik – sóhajtott Hammond. 
-    Mit? 
-    Hogy ettől csak nehezebb. 
-    Igen. Apának mindig fáj a szíve, mikor elmegy… de teszi a kötelességét. 
-    Tudom, őrnagy. Csalódnék is, ha nem így lenne. Most menjen haza, ma még szabadságon van!
-    Igen, uram! – bólintott rá Sam, és elhagyta a bázist. 

Kategória: KAREN TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2015-03-29)
Megtekintések száma: 68 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: