17. fejezet

Mikor Sam hazaért, Narimot a nappaliban találta, egy könyvbe mélyedve. 
-    Mit találtál? – sétált oda hozzá a nő. 
-    Asztrofizika – nézett fel rá Narim, miközben Sam lopott tőle egy puszit, és leült mellé. 
-    Mond csak, te ismered a kikapcsolódás fogalmát? 
-    Ez nekem kikapcsolódás – sandított Narim a könyvére. 
-    Ebben tudod, mi a vicces? Én is ilyeneket szoktam mondani, mikor az ezredes már nagyon szabadságra akar küldeni. Képtelen felfogni, hogy a naquadah reaktor tervezése nekem kikapcsolódás – kuncogott Sam, aztán kivette a férfi kezéből a könyvet, és az előttük lévő kis dohányzóasztalra tette. – De most beszélgessünk!
-    Rendben, Samantha – adta meg magát Narim. – Miről szeretnél beszélgetni?
-    Csak… köszönöm, hogy ilyen jól viselted Selmak jelenlétét. 
-    Semmi baj nincs Selmakkal – nyugtatta meg Narim.
-    Én tudom… De száz emberből kilencvenkilenc azt hiszem, hisztériás rohamot kapna. 
-    Samantha, nem először találkoztam tok’rával. És amúgy sem vagyok az a fajta, aki ilyesmitől kiborul. 
-    Igen, tudom, a megingathatatlan tollan hidegvér – mosolyodott el Sam. – De ő mégiscsak az apám… családtag… 
-    Szóval én is családtag vagyok? – fordult a nő felé Narim egy halvány mosollyal. 
-    Igen – bólintott rá Sam. – Azt hittem, már észrevetted. 
-    Csak gyanítottam – nevette el magát a férfi. – De visszatérve Selmakra és édesapádra… Mindkettejükkel volt lehetőségem beszélgetni, és valóban megkedveltem mind a kettőt. És nem fogok hisztériás rohamot kapni azért, mert tok’ra.  Édesapád Selmak nélkül már meghalt volna. Így viszont él, és a jó ügyért harcolnak. 
-    Igen – bólintott rá Sam. – Kösz, hogy megérted. 
-    Igazán nincs mit. 
-    Akkor én most… elmegyek fürödni. Ideje lemosni az út porát – paskolta meg Narim térdét Sam. – Te már túl vagy rajta? 
-    Igen – tűnt fel egy sajnálkozó mosoly a férfi arcán. 
-    Hogy ez nekem sosem jön össze – sóhajtott teátrálisan Sam. 
-    Türelem – nevette el magát Narim. – Ha kitartóan dolgozol egy terven, az mindig meghozza a gyümölcsét. 
-    Huh… szeretem a bölcsességeidet, de most inkább megyek – állt fel végül Sam, és besétált a fürdőbe, Narim pedig visszasüllyedt a könyvébe. 
Mikor Sam legközelebb kilépett a fürdőből, elgondolkodva törölgette a haját. 
-    Mi jár a fejedben? – kérdezte Narim, mikor szemügyre vette. 
-    Csak még mindig a tok’rákon gondolkodtam. 
-    Édesapádon?
-    Nem, most… csak úgy általánosságban. A szimbiótán, meg az egyesülésen – magyarázta Sam, miközben visszatelepedett a korábbi helyére Narim mellett. – El szoktam tűnődni azon, hogy hogyan is működik ez az egész. Anatómiailag meg lelkileg… most főleg ezen az utóbbin gondolkodtam. 
-    Mire gondolsz?
-    Hogy a szimbióta mennyire profin képes megoldani… Tudod… apám és Selmak… mintha tényleg egy lélek két fele lennének. Egyforma a gondolkodásuk, egyforma a jellemük, a temperamentumuk, így ők ketten erősítik egymást. De ott van például Martouf… ő és Lantash… néha úgy érzem, mint tűz és víz. Martouf végtelenül halk szavú, megfontolt… de Lantash… lehet, hogy számodra abban a néhány percben nem derült ki, de elég hirtelen, lobbanékony…  néha enged az indulatainak, és olyankor jobb nem állni az útjába. Így ők ketten inkább kiegészítik egymást. Az ember azt hinné, hogy két különböző jellem nem fér meg egy testben, de ők mégis… mintha így lennének egy egész. Ami az egyikből hiányzik, az megvan a másikban.
-    Vagyis mind a ketten… illetve mind a négyen – helyesbített Narim – a legjobbat hozzák ki a dologból. 
-    Igen, úgy tűnik. 

-    Samantha, kérdezhetek valamit? 
-    Te mindig csak kérdezel, de sosem válaszolsz – csóválta meg a fejét Sam. 
-    Hát jó… kössünk üzletet – ajánlotta egy félmosollyal Narim. – Ha válaszolsz a kérdésemre, utána te is kérdezhetsz valamit. De jól gondold meg, mert csak egy kérdés!
-    És tényleg válaszolsz? – fürkészte gyanakodva Sam.
-    Igen. 
-    Oké, áll az alku – kapott gyorsan a lehetőségen Sam, mert úgy tűnt, Narim ezúttal komolyan gondolja. - Mit szeretnél tudni?
-    Ha Jolinar nem hal meg… vele maradtál volna?
-    Ez egy pokoli nehéz kérdés, Narim – komolyodott el a nő. 
-    Tudom. 
-    Igazából magam is sokat gondolkodtam már ezen. Eleinte nehéz volt higgadtan gondolkodni minderről, kegyetlenül felzaklatott, ha mélyen belegondoltam ebbe a dologba, de ahogy telik az idő, kicsit könnyebb. És tudod… a legtöbbször arra jutottam, hogy ha csak az lett volna a tét, hogy Jolinar bennem marad, és meg kell osztoznunk a testemen, azt hiszem, minden gondolkodás nélkül igent mondtam volna. Kedveltük volna egymást, és ha már itt van, hát had maradjon. De sajnos ez többről szólt volna. Jolinarnak is voltak kötelességei, és nekem is. És a kettő sajnos nem egy helyre szólított volna bennünket. Ő a saját harcát szerette volna vívni, én pedig az enyémet. Valamelyikünknek le kellett volna mondania arról, amire feltette az életét. És ez közénk állt volna, azt hiszem helyrehozhatatlanul. Mindketten a jó ügyért harcoltunk, de mindkettőnknek a sajátunk lett volna a fontosabb. Azt hiszem, vagy valamelyikünk szívében örökre ott maradt volna a neheztelés, még ha nem is beszélünk róla… vagy akkor is szétváltak volna az útjaink. Erre… a részére… lettél volna kíváncsi… vagy… Martoufra?
-    Most leginkább erre. És köszönöm, hogy elmondtad. Ami pedig Martoufot illeti… ha Jolinar életben marad, őt választottad volna. 
-    Igen – ismerte be Sam. – Tudod… - tűnődött el egy nosztalgikus mosollyal felidézve egy régi beszélgetést -, a tok’ra szimbióta és a gazdatest kapcsolata igazi szimbiotikus kapcsolat. Vagyis… amit én érzek, azt Jolinar is érzi, és amit Jolinar érez, azt én is érzem. De most már csak Jolinar érzéseinek az emléke van bennem. Én… szeretem Martoufot… de nem szerelemmel. 
-    Tudom – szorította meg a kezét Narim. 

-    És… áh, nem – rázta meg a fejét Sam. 
-    Mi az?
-    Nem akarom akármire ellőni a kérdésemet – nevette el magát a nő. 
-    Ebben a témában akartál kérdezni?
-    Igen.
-    Akkor kérdezhetsz. A nagy kérdésedre pedig estig kapsz időt, hogy kitaláld, hogy az ionágyú terveire vagy-e jobban kíváncsi, vagy arra, hogy tényleg van-e trínium abban az italban, amit adtam nektek. 
-    Rendben.
-    Mire lennél kíváncsi?
-    Arra, hogy ha Jolinar itt élne bennem, és… valami csoda folytán nem Martoufot választotta volna… szóval, akkor is itt lennél velem?
-    Azt hiszem, van nektek erre egy kifejezés – töprengett el Narim. – Olyan déja vu érzésem van. 
-    Nem mondod, hogy ezt Selmak is megkérdezte? – ráncolta a homlokát Sam.
-    Honnan tudod, hogy Selmak, és nem Jacob?
-    Áh, ismerem őket, mint a tenyeremet – csóválta a fejét Sam. – Komolyan megkérdezte?
-    Igen – ismerte be Narim mosolyogva. – Ez volt a második próba. 
-    Adok én Selmaknak olyan próbát, csak kerüljön a szemem elé... Majd megmutatom neki, hogy hány kéz és hány láb kell egy biciklihez, és hogy neki ebből mennyi van – fenyegetőzött nevetve Sam.
-    Ugyan, Samantha… semmi baj nem volt ezzel a kérdéssel. Megértettem, hogy érdekli a válasz, ahogy most téged is. 
-    Oké – erőltetett magára némi komolyságot a nő. – Szóval?
-    Samantha, csak találgatni tudok… hisz a valóságban sosem kerültem szembe ezzel a kérdéssel, és már nem is kerülhetek. Selmaknak is ezt mondtam.
-    Akkor tedd azt!
-    Rendben – adta meg magát Narim. – Azt hiszem, szükségem lett volna egy kis időre… ahogy neked is és Jolinarnak is… hogy alkalmazkodni tudjunk a változásokhoz. De biztos vagyok benne, hogy meg tudtuk volna oldani.
-    Szóval akkor is szeretnél, és akkor is szeretnél velem lenni?
-    Igen. 
-    És Jolinart is szeretnéd?
-    Ő a részed lenne, Samantha, ahogy most is az. 
-    Néha ezen is el szoktam gondolkodni… mármint, hogy igazából ki kinek a része. Mindegy. De akkor is… én nem biztos, hogy szeretnék osztozni a szerelmeden. 
-    Vagyis úgy tűnik, inkább neked okozna problémát ez a dolog?
-    Úgy tűnik… Érdekes dilemma ez is… mint számos másik, amit Jolinar maga mögött hagyott. Bocs, ha néha belekeveredek egy-egy ilyen örvénybe, és hagyom, hogy lehúzzon. 
-    De mindig letisztult gondolatokkal bukkansz fel újra. 
-    Próbálkozom – bólintott rá Sam.
-    Jól van… akkor mindent megbeszéltünk, ami aggasztott?
-    Igen, azt hiszem. Szóval… hagyjalak olvasni?
-    Nem, most nincs kedvem visszatérni a fizikához. 
-    Akkor esetleg nézhetnénk egy romantikus filmet, hm? 
-    Próbálkozzunk vele – nevette el magát Narim, így bekapcsolták a tévét, Sam pedig választott egyet a kedvenc filmjei közül. Közben készített egy teát, aztán visszatelepedett Narim mellé, és mikor a férfi átkarolta a vállát, hozzábújt, és kényelmesen elhelyezkedett. 
Mikor a film véget ért Sam nem mozdult, így Narim sejtette, hogy a gondolatai egy ideje nem a film körül jártak. Csak akkor tért vissza a jelenbe, mikor Narim adott egy puszit a homlokára. 
-    Máris vége? – nézett fel Sam.
-    Igen. És ideje ágyba kerülnünk, hosszú hét van mögöttünk.
-    Igen – sóhajtott Sam. – Menj csak, én még elmosom a bögrémet, aztán jövök én is. 
-    Rendben – bólintott rá Narim, így még váltottak egy puszit, és Sam eltűnt a konyhában.
Míg a nő újra előkerült, Narim besétált a hálóba, átöltözött, és bebújt az ágyba, aztán várta Samet. Próbált lazítani, tudatosítani magában, hogy az elmúlt valóban nehéz hét alatt talán minden jóra fordult. Hallotta Sam lépteit közeledni, de csak akkor nézett fel, mikor az ajtóban megtorpantak a léptek. A nő komolyan, sőt szomorúan nézett rá, a halvány fényben talán még sápadtnak is tűnt. 
-    Szóval megvan a kérdésed – könyökölt fel óvatosan Narim.
-    Igen – válaszolt halkan Sam.
-    Hát… ki vele, ne kímélj! Megígértem, hogy válaszolok, bármit szeretnél tudni. 
-    De… fájni fog – figyelmeztette Sam, miközben közelebb sétált, és leült az ágy másik szélére. 
-    Szóval nem az ionágyúra vagy kíváncsi. 
-    Nem – rázta meg a fejét Sam. 
-    És nem is a tollan étkezési szokásokra?
-    Nem. 
-    És nem is…
-    Narim! – szakította félbe Sam. 
-    Jól van – sóhajtott a férfi. – Mondd, Samantha, mire vagy kíváncsi?
-    Amikor küldted… azt az üzenetet… a csatából… azt mondtad, hogy szeretnéd, ha tudnék valamit. De sosem tudtam meg, hogy mi az…
Narim hosszú másodpercekig nézett a nő szemébe, a tekintetén látszott, hogy a gondolatai visszatértek a régi, reménytelen csatába, de végül vett egy mély levegőt, felkelt, és szó nélkül kisétált a nappaliba. 
Sam ijedten nézett utána, nem igazán tudta hova tenni a reakcióját. Tudta, hogy Narimnak nagyon fájdalmas emlék az a csata, hisz ott vesztette el végleg az otthonát, a népe jó részét, szinte mindent, ami valaha fontos volt neki, de ennyire nem akarta felzaklatni. Csak egy perccel később mert utána menni. Narim a nappaliban az egyik fotel háttámlájára támaszkodott, de nem fordult meg, csak halkan megszólalt, mikor hallotta a nőt közeledni. 
-    Biztos vagy benne, hogy hallani akarod az egészet?
-    Igen – sétált közelebb Sam. 
-    Rendben – adta meg magát Narim egy mély sóhajjal, aztán valamit babrált a tollanok jellegzetes kommunikációs eszközével, miközben megkerülte a fotelt, letette az asztalra, leült, és a tenyerébe temette az arcát. 
-    Samantha! – szólalt meg Narim hangja a felvételről, és Sam már ennyiből érezte újra azt a régi reménytelenséget, amit akkor is, mikor az irányítóteremben meghallgatták azt a néhány mondatot, ami eljutott hozzájuk. 
-    Mire ezt az üzenetet megkapod, valószínűleg már halott leszek. De szeretném, ha tudnál arról, ami történik. A népünk az utolsó perceit éli. A helyzetünk kritikus, a csata vesztésre áll. A kaput folyamatos tűz alatt tartják a siklók, azon át senki nem menekülhet. A védelmünk meggyengült, nem tehetünk semmit. A menekülő hajókat is lelövik. Szeretném, ha tudnád… szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek! Tudom, régóta tudod már, de sosem mondtam ki hangosan. Nem mondtam, mert féltem attól, hogy te nem ugyanígy érzel. Jobban féltem ettől, mint most szembenézni a halállal. Tudom, hogy ez az utolsó lehetőségem, így ki kell mondanom. Szeretlek attól a pillanattól kezdve, ahogy a Tollanon megláttalak. Az életemnek azóta van igazán értelme, hogy megismertelek. És még valamit szeretném ha tudnál! Bár mindez azok miatt a dolgok miatt történik így, amiket mi tettünk, szeretném, ha tudnád, nem bántam meg semmit. Szeretném, ha nem hibáztatnád magad semmiért! Te, és a csapatod segítettek abban, hogy a helyes úton tudjak maradni. És igaz, hogy ennek kegyetlen következményei vannak, mégis tiszta lelkiismerettel halok meg, hála nektek. Köszönöm! Most mennem kell. Megpróbálunk még az utolsó két hajóval elmenekülni, de nagy valószínűséggel mi is úgy végezzük, ahogy a többiek. Már nincs menekvés. Ég veled, Kedves! Remélem, nektek majd sikerül az, ami nekünk nem sikerült. 
Végül Narim hangjának utolsó visszhangja is elhalt, Sam letörölt két könnycseppet az arcáról, majd átült Narim foteljének a karfájára, és átkarolta a vállát. 
-    Köszönöm – súgta neki, és adott egy puszit a halántékára. Narim csak mélyet sóhajtott, így Sam ott maradt mellette, és szorosan átölelte. – Tudod – szólalt meg, mikor pár perccel később visszanyerte a hangját-, nem is baj, hogy a többiek nem hallották az egészet. 
-    Nem bántam volna – nézett fel végre Narim is, de az ő hangja még rekedt volt. – És a csapatod minden tagja tudta, hogy érzek irántad. 
-    Igen. De ez akkor is csak rám tartozik. 
-    Igaz. De akkor úgy éreztem ez az egyetlen lehetőség, hogy elmondjam, és nem érdekelt, ki fogja még hallani. 
-    Tudom. De tudtam korábban is, hogy érzel. Még ha nem is öntötted szavakba. És nem csak… abból, amit rögzítettél nekem. Már akkor kezdődött, mikor feljöttél velem a felszínre, de igazán akkor tudatosult, mikor eljöttél hozzám elbúcsúzni. Nem… nem akkor, mikor átadtad az érzelmeidet… már akkor, amikor meghallottam a hangodat, és kisétáltál a falból. Már akkor tudtam, hogy te vagy az a férfi, akivel le akarom élni az életemet.  
-    És én mégis elmentem – hajtotta le a fejét újra Narim. 
-    Nem tehettél mást – szorította meg a kezét Sam. – Helyesen döntöttél. 
-    Az eszemmel tudom, Samantha, csak… a szívem kételkedik benne.
-    Narim, ha itt maradsz, Maybourne ízekre szedett volna, és nem nyugodott volna addig, míg meg nem tud tőled valamit. Nem csak én, de Hammond tábornok sem tudott volna tőle megvédeni. És ki tudja, mi történt volna a Földdel, ha valami Maybourne és az NID kezébe kerül. Talán már nem is léteznénk. Te is tudod, hogy Omocnak sok mindenben igaza volt. Ha megszereznek tőled valamit… nem tudták volna kezelni. Nem… technikailag… erkölcsileg. 
-    Igen, tudom – látta be Narim. – És tulajdonképpen ez már nem is számít. A múlton nem tudunk változtatni. 
-    Így van. Tudom, hogy most én hoztam vissza az egészet… nem akartam… csak tudod… két éven keresztül… annyiszor gondoltam arra, hogy vajon mit akartál nekem elmondani… És… sokáig azt hittem, már sosem tudhatom meg. 
-    Most már tudod – nézett fel rá Narim. 
-    Igen. Köszönöm, hogy megmutattad. 
-    Soha többé nem akarok arra a csatára gondolni – rázta meg a fejét a férfi. 
-    Tudom. És ígérem, soha többé nem fogom szóba hozni. 
-    Köszönöm, Samantha!
-    Tudod… azt hiszem, most, hogy… tényleg minden elvarratlan szálat elkötöttünk… szóval most már tényleg kezdődhet az új életed. 
-    De hát az már akkor elkezdődött, mikor eljöttem hozzád. 
-    Nem… ez még csak az alapozás volt. Az építkezés még csak most kezdődik. Neked kell magyaráznom? Te vagy az építész. Először a stabil alapok kellenek. 
-    Igazad van, mint mindig – nevette el magát Narim. – De most már elég erősek az alapok. Most már bátran építhetünk rá.
-    Igen, én is így gondolom – mosolygott rá Sam. – És… arra gondoltam, hogy… ha ebben az építkezésben kombinálnánk a földi és a tollan technológiát… akkor esetleg egymást erősítve még erősebbek lehetnek a falak. 
-    Talán erről a technológiáról még mesélhetek is – nevette el magát Narim.
-    Ebben bíztam – bólintott rá Sam, és lopott egy puszit Narimtól. – És most gyere aludni, holnap fontos munkánk lesz. 
-    Micsoda? – kapta fel a fejét Narim. 
-    Nem is tudom… úgy rémlik előttünk áll egy fontos kutatás egy nagyon… ígéretes témában. Talán emlékszel… 
-    Igen, emlékszem – nevette el magát Narim. – Akkor tényleg ki kell pihennünk magunkat, nehogy elnézzünk valamit. 
-    Igen, nagyon… oda kell figyelnünk minden apró részletre.
-    Esetleg ezt már most is elkezdhetnénk – vetette fel Narim.
-    Mit?
-    A részletekre való odafigyelést. 
-    Mire gondolsz? – incselkedett a nő. 
-    A nagyon apró részletekre – nevette el magát Narim, majd odahajolt Samhez és megcsókolta. 
Egy jó fél órával később, mikor már az ágyban egymást átölelve feküdtek, Sam elnevette magát. 
-    Mi az? – sandított rá Narim mosolyogva. 
-    Nem, ezt most tényleg nem mondom el. Tuti, megbántanálak – próbált komolyságot erőltetni magára Sam. 
-    Úgy tapasztaltad az elmúlt időszakban, hogy olyan sértődékeny lennék? – ugratta Narim.
-    Nem, nem igazán – rázta meg a fejét Sam. – Ha úgy lenne, Jack már biztosan gazdagabb lenne néhány orrbavágással. Szerencséje, hogy nem vagy sértődékeny. 
-    Rendben… szóval? – nézett kérdőn Narim a nőre.
-    Na jó, megpróbálok kellően diplomatikus lenni – adta meg magát Sam. – Szóval tudod… mindig tudtam azt, hogy… egy gyerek milyen sok időt és törődést és odafigyelést igényel, és hogy… a munkám, meg a csillagkapu, a goa’uldok elleni harc mellett… szóval hogy ez eléggé nehezen férne bele az életembe, de… mégis sokszor álmodoztam róla. De az még a legvadabb álmaimban sem szerepelt, hogy az apja egy… másik világból származik majd. 
-    Nem ezt a szót akartad használni – sandított rá Narim.
-    Nem. De megígértem, hogy diplomatikus leszek – nézett rá bocsánatkérőn Sam. 
-    Tudod, Samantha… ha az elképzelésetek, miszerint minden emberi eredetű faj a sok ezer évvel ezelőtti Tauriról származik, igaz, akkor te és én nem is vagyunk annyira idegenek – mondta ki Narim, mire Sam egy pillanatra összeszorította a szemét. 
-    Bocs! 
-    Semmi baj, Samantha. Még ha időközben az evolúció változtatott is egy keveset mindkettőnkön, a származásunk egy. A többit pedig majd alátámasztjuk a kutatásokkal. 
-    Kíváncsian állok elébe – nevette el magát Sam.
-    Helyes. De akkor most aludjunk, mert ha holnap fáradtak leszünk, Janet még a labor közelébe sem fog engedni minket, nehogy felrobbantsunk valamit.
-    Igazad van – látta be Sam. – És tudod, mit mondok?
-    Mit? – nézett rá kíváncsian Narim. 
-    Szebb lesz az álmunk, mint eddig bármikor.
-    Miért is? 
-    Mert végre nem az aggodalmak töltik ki a gondolatainkat, hanem egy reménytelibb jövő képei. 
-    Ez valóban így van – mosolyodott el Narim. – Hosszú idő óta először.
-    Akkor holnap megkezdhetjük az építkezést – nevette el magát Sam.
-    Így van – bólintott rá Narim, és magához húzta a nőt egy csókra. –Jó éjt, Samantha – súgta neki, mikor végül elengedte. 
-    Neked is, Narim – mosolygott rá a nő, majd végül kényelmesen elhelyezkedett Narim vállán, és nem sokkal később mindketten egy halvány, de boldog mosollyal az arcukon aludtak el, tudván, hogy ezúttal egy boldogabb jövő alapköveit fogják letenni.