5. fejezet

Másnap reggel Sam arra ébredt, hogy Narim végigcirógatta a hátát.
-    Én nem tudom, mi ez a fülsértő hang – súgta neki a férfi, mikor észrevette, hogy felébredt -, de gyanítom, azt jelzi, hogy ideje felébredned.
Sam felemelte a fejét, és fülelni kezdett.
-    Fenébe – morogta, és visszaejtette a fejét Narim vállára, mikor belátta, hogy valóban az ébresztőórája csipog a szomszéd szobában. – Nem megyek sehova.
-    Akkor Hammond tábornok nagyon mérges lesz – tűnődött el Narim. –És nem csak rád, hanem rám is. Ugye ezt nem szeretnénk?
-    Hogy te mindig mindenre rá tudsz venni – könyökölt fel sóhajtva a nő.
-    Te ennél sokkal rosszabb dolgokra is rávettél már – feleselt a férfi, mire Sam elhúzta a száját.
-    Ez nem volt szép.
-    Igazad van, sajnálom – látta be Narim.
-    Semmi baj – enyhült meg Sam is. – Bejössz velem a bázisra?
-    Igen.
-    De a küldetésre nem jöhetsz velem.
-    Tudom. De kezeskedtél Hammond tábornoknak, hogy nem fogok elcsavarogni, és azt hiszem, ez így lesz a leghitelesebb.
-    Jól van, akkor ideje felkelnünk – ült ki Sam az ágy szélére. – Hát, mentem már lelkesebben is dolgozni.
-    Ugyan – csúszott mögé Narim, és átölelte. – A P4X 495 biztos egy nagyon érdekes világ.
-    És még a memóriája is jó – csóválta meg a fejét Sam, miközben hátrasandított, és összenevettek.
Végül aztán csak rászánták magukat, hogy nekivágjanak egy új napnak, így egy órával később beléptek a bázisra. Narim kíváncsian ment Sammel, de tiszteletben tartotta azt is, mikor a nő azt kérte, hogy a fegyverraktárba ne jöjjön vele. Végül nem sokkal nyolc előtt az indítócsarnok felé vették az irányt. Az előtérben aztán megálltak, hogy elköszönjenek.
-    Nagyon vigyázz magadra! – kérte Narim.
-    Úgy lesz – mosolygott rá Sam. – Nem tudom, mikor jövök vissza.
-    Megtalálsz –biztosította a férfi, és abban a pillanatban Daniel is csatlakozott hozzájuk.
-    Jó reggelt! – köszönt még félig álmosan. – Narim, tudja már, mivel tölti a napot, míg Sam galaxis körüli úton van?
-    Nem igazán – rázta meg a fejét Narim. – De talán majd feltalálom magam.
-    Öhm…  tessék – nyújtott felé Daniel egy mágneskártyát.
-    Mi ez?
-    A laborom kulcsa – magyarázta Daniel, aztán leesett neki valami. – Magának rohadtul nincs szüksége erre – ráncolta a homlokát, de aztán újra Narim felé nyújtotta a kis plasztik lapocskát. – Használja inkább az ajtót. Egyszerűbb. Legalább nem hozza a frászt az emberekre.
-    Biztos benne, hogy…
-    Nézze – szakította félbe Daniel -, egy olyan emberben, aki feláldozta az otthonát, hogy megmentse a világomat, feltétel nélkül megbízom. És ott legalább nem fogja végigunatkozni a napot.
-    Köszönöm, Daniel – vette át végül Narim a kulcsot épp akkor, mikor O’Neill és Teal’c is megérkeztek.
-    Hölgyeim és uraim, itt a kapitány beszél! Kapcsolják be az öveiket, felszállunk! – mérte végig a csapatot az ezredes, aztán Narimra nézett. – Nicsak, egy potyautas!
-    Már itt sem vagyok, ezredes – biccentet a férfi, és magukra hagyta a CSK1-et. Felsétált a vezérlőbe, de az ajtóban megállt.
-    Hammond tábornok, bejöhetek?
-    Jöjjön csak, Narim – pillantott felé a tábornok, de aztán a működésbe lépő csillagkapu elvonta a figyelmét. Végignézték, ahogy aktiválódik a kapu, aztán elnyeli a CSK1 tagjait, aztán, ahogy a kapu kikapcsolt, mindannyian vettek egy nagy levegőt.
-    Ezerszer néztem már ezt végig – pillantott a tábornok Narimra -, de még mindig elfelejtek levegőt venni, amíg el nem tűnik. Lenne kedve beszélgetni egy kicsit?
-    Örömmel – bólintott rá Narim.
-    Akkor menünk az irodámba!

-    Hogy telt a tegnapi napja? – kérdezte a tábornok, miközben az irodája felé sétáltak.
-    Igazán nagyon érdekes volt – mosolyodott el Narim. – Nagyon sok mindent sikerült megtudnom a Földről.
-    Remélem, kellemes volt a benyomása.
-    Több, mint kellemes – biztosította Narim.
-    Ennek őszintén örülök – biccentett az idősebb férfi, ahogy kinyitotta az irodája ajtaját, és előre engedte a vendéget. – Foglaljon helyet! Kávét, teát?
-    Eddigi tapasztalataim szerint – tűnődött el Narim -, a tea az az ital, amit az emberek elkészítenek, de soha nem isznak meg. Csak azért jó, hogy legyen valami a kezükben, miközben beszélgetnek.
-    Érdekes megfigyelés – nevette el magát a tábornok, miközben maga is letelepedett. – De néha azért meg is isszuk.
-    Értem – mosolyodott el Narim. – Szóval… miről szeretne velem beszélni, tábornok?
-    Hivatalosan csak egy dologról – vált egy kicsit valóban hivatalosabbá Hammond hangja. – Beszéltem az elnökünkkel – kezdett bele a mondandójába, de Narimnak egy pillanatra összeszűkült a szeme, ami nem kerülte el a tábornok figyelmét. – Valami gond van?
-    Csak az jutott eszembe, hogy az a Maybourn nevű férfi, aki annak idején azzal fenyegetőzött, hogy tüzet nyittat ránk, szintén az elnökre hivatkozott.
-    Igen, emlékszem – sóhajtott a tábornok. – Nos, azt hiszem, bocsánatot kell kérnem azért az incidensért.
-    Nem az ön hibája volt tábornok. Tudom, hogy ön mindent megtett, hogy segítsen nekünk.
-    Igen. De én is a hadsereg tagja vagyok, és az ilyenek, mint Maybourn szégyent hoznak az egész testületre… és a Földre is.
-    És mit mondott az elnökük? – térítette vissza végül Narim a beszélgetést az eredeti medrébe.
-    Nos, próbáltam igazán jó színben lefesteni magát neki… őszintén szólva az ön esetében valóban ez a helyzet, hisz ön mindig nagyon pozitív benyomást tett ránk, szóval még csak szépítenem sem kellett semmin. Nagyon jól reagált a kérésünkre. Végül abban maradtunk, hogy egy év próbaidő után az Amerikai Egyesült Államok teljes jogú polgára lehet. Ez az eljárás ugyanaz, mint Cassandra esetében volt. Hallott már Cassandráról?
-    Igen, Samantha említette már a nevét – bólintott rá Narim. – Azt mondta, hamarosan megismerhetem. Remélem, nem gond.
-    Egyáltalán nem – rázta meg a fejét a tábornok. – Igazán nagyon tüneményes kislány, bár most éppen kamaszodik, és ez úgy tűnik, más világokban is hasonló tünetekkel jár, mint nálunk. Dr. Fraiserrel időnként bejön a bázisra, biztos hamarosan találkozat vele.
-    Már nagyon kíváncsi vagyok rá – mosolyodott el Narim. – De visszatérve a próbaidőre… mit jelent ez pontosan a számomra?
-    Azt hiszem, semmi olyasmit, ami idegen a természetétől – nyugtatta meg a tábornok. – Nem tanúsíthat fenyegető magatartást, nem szivárogtathat ki hadititkokat az ellenségnek, nem követhet el olyan dolgot, ami az Amerikai Egyesült Államok törvényeibe ütközik, ilyesmi.
-    Ezt megígérhetem, tábornok – mosolyodott el Narim.
-    Akkor ugyanolyan könnyedén be fog illeszkedni, mint Cassandra – summázta a témát Hammond tábornok.
-    És… Teal’c? Ő is hasonló státuszban van?
-    Nézze, Narim… én személy szerint az életemet is rábíznám Teal’cre… de a kormányunknak vele szemben vannak fenntartásai.
-    A goa’uld miatt…
-    Igen. De nekem, és itt a bázison mindenkinek… Teal’c a feltétlen bizalmunkat élvezi.
-    Ahogy nekem is – bólintott rá Narim.
-    Remek. Akkor ennyit a hivatalos dolgokról. Most meséljen, hogy tervezte a földi életét?
-    Igazából még nem volt lehetőségem ezen gondolkodni – sóhajtott Narim.
-    Én úgy vettem észre, hogy egy részén már gondolkodott – somolygott a tábornok.
-    Mire gondol?
-    Ne vegye zokon, de számomra úgy tűnt… hogy ön nagyon… kedveli Carter őrnagyot – mondta a tábornok, mire Narim egy beismerő mosollyal lehajtotta a fejét.
-    Remélem, ezzel nem keverem őt bajba.
-    Nem, Narim, szó sincs ilyesmiről – nyugtatta meg a tábornok. – Szóval… az életének ez a része máris rendben van – nevette el magát az idősebb férfi. – Van egy gyönyörű nő az életében, ezzel együtt otthonra is talált… már csak munkát kellene találnia.
-    Lehet, hogy furcsán hangzik, de ehhez fogalmam sincs, hogy kellene hozzákezdenem – ismerte be Narim.
-    Odahaza a Tollanon mivel foglalkozott? – kérdezte a tábornok.
-    Egyrészt építészettel – tűnődött el a férfi – de önök itt a Földön teljesen más anyagokat és technológiákat használnak az építkezésekhez, így ennek nem sok hasznát veszem.
-    Ebben biztos vagyok – sóhajtott a tábornok is. – És… még mivel foglalkozott?
-    Energiakutatással.
-    Gyanítom, ebben a témakörben is más eszközöket használt.
-    Igen – ismerte be a férfi. – De az eddigi tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy a rendelkezésre álló körülmények között is lehetne optimalizálni a csillagkapu energiafelhasználását.
Hammond tábornok fürkészőn nézte a vele szemben ülő férfit, és látszólag erősen gondolkodott, aztán, mint aki fontos döntést hoz magában, bólintott egyet.
-    Fel van véve.
-    Tessék? – kapta fel a fejét értetlenül Narim.
-    Magának munkára van szüksége, nem?
-    De igen.
-    A csillagkapu projekt legsarkalatosabb pontja a költségvetésnek az a része, amelyiknél az a szó szerepel, hogy energetikai kiadások. Minden egyes dollár, amit ebben a rubrikában megspórolunk, a projekt továbbélését jelentheti adott esetben – sóhajtott a tábornok, de aztán látta a másik arcán a rosszallást. – Narim, nem azt kérem öntől, hogy tollan technológiával szerelje fel a csillagkaput. Tudom, hogy ezt még a történtek után sem tenné meg. Csupán annyit kérek, hogy… hogy is fejezte ki magát… a rendelkezésre álló körülményekből próbálja kihozni a lehető legtöbbet.  Mit szól?
Narim tűnődött egy kis ideig, aztán vett egy nagy levegőt. – Szükségem lesz egy kis időre, hogy kiismerjem magam a rendelkezésre álló eszközökben és lehetőségekben.
-    Természetesen – bólintott rá a tábornok. – Azt hiszem, Carter őrnagy tud önnek ebben segíteni. És tájékoztatom a személyzet érintett tagjait is az ön jelenlétéről.
-    Köszönöm, tábornok – bólintott rá Narim.
-    Azt hiszem, kölcsönösen hasznos együttműködés lesz a miénk – derült fel Hammond tábornok, majd felállt, és kezet nyújtott Narimnak. Miután kezet ráztak a megállapodásra, a tábornok még eltűnődött. – Van még valami… tudom, hogy nem örül neki, de meg kellene látogatnia Fraiser doktornőt.
Narim sóhajtott, mire a tábornok rábólintott.
-    Tudtam, hogy így fog reagálni. De azért keresse meg –mondta bíztatón, mire a másik megadta magát. – Odatalál?
-    Igen, még emlékszem, hol az orvosi szoba – bólintott rá Narim, így a két férfi elköszönt egymástól, és Narim elindult, hogy megkeresse Dr. Fraisert.

-    Helló – lépett be a gyengélkedőre a férfi.
-    Narim! Üdv! – mosolygott rá a doktornő. – Hammond tábornok említette, hogy itt van.
-    Csak tegnap érkeztem – bólintott rá a férfi.
-    De úgy hallottam, ezúttal huzamosabb ideig marad – nevette el magát Dr. Fraiser.
-    Valóban úgy tervezem.
-    Nos… tudom, hogy ennek nem fog örülni, de… meg kellene vizsgálnom.
-    Jól vagyok, doktornő… semmi bajom – ellenkezett Narim.
-    Igen… de… nekem előírás, hogy mindenkit meg kell vizsgálnom, aki odakint járt. Leginkább azért, hogy nincs-e benne goa’uld.
-    Garantálom önnek, doktornő, hogy bennem nincs.
-    Ezzel a mondattal az az egyetlen baj, Narim, hogy legalább két esetben hallottam már olyantól is, akiben volt – mondta figyelmeztetőn a doktornő, de Narim erre csak megcsóválta a fejét.

-    Én nem értem, Narim, hogy miért tiltakozik ennyire – bosszankodott a nő. – Mikor először jártak itt, és a fele társaság eszméletlen volt, megvizsgáltam mindannyiukat. És azt leszámítva, hogy találtam az alkarjukban egy nagyjából két centis mesterséges valamit, semmi eget rengető különbséget nem láttam a testük működésében, ami eltérne a miénktől – erősködött, de látta a férfin, hogy az hajthatatlan. – Hát… talán lenne még egy megoldás…
-    És mi lenne az? – kapott a lehetőségen Narim.
-    Erről előbb beszélnék Carter őrnaggyal – tűnődött tovább a doktornő.
-    De…
-    Semmi oka aggodalomra, Narim – rázta meg a fejét a nő. – Ha nem akarja, nem fogom vizsgálgatni. De szeretném, ha tudná, ha bármi gondja van, hozzám fordulhat.
-    Köszönöm, doktornő!
-    Nincs mit – sóhajtott Dr. Fraiser. – És most menjen! Kismillió fontosabb dolgom van, mint magának feleslegesen rimánkodni – mondta, mire mindketten elnevették magukat.
-    Megyek – egyezett bele Narim. – Meg tudja nekem mondani, hol találom Dr. Jackson laborját?
-    Hogyne – bólintott rá a nő. – Két emelettel feljebb, ha kiszáll a liftből, forduljon jobbra, és menjen úgy harminc métert. Meg fogja ismerni, egy baromi ronda szfinx van az ajtajára festve.  
-    Szfinx?
-    A szfinx… egy képzeletbeli lény. Ember feje és oroszlán teste van.
-    Mi az az oroszlán?
-    Az oroszlán egy nagymacskaféle.
-    Szóval olyan, mint egy macska?
-    Olyasmi. Csak nagyobb. Jóval nagyobb.
-    És emberfeje van?
-    Igen – bólintott rá a nő.
-    Ezt biztosan meg fogom találni – csóválta meg a fejét Narim, és kisétált a gyengélkedőről. Alig tett meg azonban kétfolyosónyi utat, mikor Hammond tábornok jött vele szembe.

-    Sejtettem, hogy nem élvezi túl sokáig a mi kedves doktornőnk vendégszeretetét – nevette el magát, mikor meglátta Narimot. – Mindegy – adta meg magát végül, mert tudta, hogy a férfi makacs tud lenni, mint az öszvér, minden olyan témában, amit a tollanok titkai közé sorol. – Tulajdonképpen csak azért akartam megkeresni, hogy ezt átadjam magának – nyújtott felé egy kitűzőt. – Ha a bázison van, mindig viselje! Ezzel tud közlekedni.
-    Rendben – bólintott rá Narim. – És egyenruhát is viselnem kell?
-    Mivel ön nem a hadsereg tagja, csak tudományos munkatárs, nem köteles egyenruhát hordani. De eljön majd a nap, mikor magától felveszi, mint Dr. Jackson is – nevette el magát végül. – És… hova indult? – kérdezte, mikor visszafelé indultak.
-    Daniel megengedte, hogy a laborjában várjam meg, míg visszaérnek.
-    Bebocsátást nyert a szentélybe? – kérdezte nevetve a tábornok.
-    Szentély?
-    Áh, csak Dr. Jackson háta mögött hívja így mindenki. Azért, mert összehordott három múzeumnyi limlomot az egész univerzumból, és úgy védi őket, mint egy anyatigris. Jó felfedezést! – nevetett a tábornok, aztán az egyik kereszteződésnél még biccentett a férfinak, és elkanyarodott.
Narim végül megkereste Daniel irodáját, és belépett. Mikor felkapcsolta a villanyt, be kellett látnia, hogy a tábornoknak igaza van. Körben a falak mentén a padlótól a plafonig polcok álltak, rajtuk a legkülönbözőbb világokból származó tárgyak sorakoztak a könyvtárnyi mennyiségű könyv között. Némelyik szépen faragott szobor volt, de voltak ott érdekes formájú vagy színű kövek, kövületek, kőtáblatöredékek, és ki tudja még mik. Köztük a szabad falfelületeket fotók borították, mellettük a legkülönbözőbb csillagkapu kódok szanaszét. Első pillantásra kaotikusnak tűnt, de Narim, ahogy többször is végighordozta a tekintetét az irodán, felfedezte benne a rendszert.
Jó darabig elfoglalta magát azzal, hogy megnézegesse a különböző tárgyakat, ezáltal egy kicsit megismerve a CSK1 munkásságát is, aztán a tekintete Daniel íróasztalára tévedt. Az első gondolata az volt, hogy az tényleg a fiatal tudós magánterülete, de aztán látta, hogy Daniel épp félben vagy egy kőtábla fordításával, így kíváncsian szemügyre vette. Az angol szöveg kissé zavarosnak tűnt a számára, de végül rájött, hogy Daniel nem azért hagyta félbe a munkát, mert megszakították, hanem mert zsákutcába jutott. Végül a kíváncsisága győzött, leült az asztalhoz, és alaposabban is áttanulmányozta a fordítást. Nem telt bele egy óra, míg megtalálta a hibát Daniel gondolatmenetében, és nekilátott a szöveg lefordításának.
Alaposan elmerült a munkában, és már a tábla felével elkészült, mikor kinyílt az iroda ajtaja, és Sam és Daniel léptek be rajta.
-    Samantha – tűnt fel egy csodálkozó mosoly Narim arcán. – Máris visszatértetek? Hisz még csak néhány óra telt el.
-    Hát… visszamehetünk még egy kicsit – ugratta a nő.
-    Nem azért mondtam.
-    Tudod, a jóslatod nem igazán vált be. A P4X 495 egy rettenetesen unalmas bolygó. Ha volt is rajta valaha értelmes élet, mára már eltűnt. Szóval készítettünk néhány felvételt, vettünk néhány víz és talajmintát, aztán visszatértünk. Hazamegyünk?
-    Máris?
-    Holnapra nincs előirányozva kirándulásunk – tűnődött el Sam -, így arra gondoltam, hogy a hozott mintákat ráérek holnap kielemezni.
-    Rendben – egyezett bele Narim. – Áh… még egy perc. Daniel… abban a fordításban egy jelet elnézett.
-    Tessék? – kapta fel a fejét a szólított.
-    Itt, nézze csak! – hívta oda az asztalhoz Narim Danielt. – Ez a jel nem az isteneket jelöli, csupán a gyógyítókat.
-    Nem, ebben téved, Narim – rázta meg a fejét határozottan Daniel. – Ezt a jelet láttam korábban az Abydoson és a Chulakon is. Mindkét helyen az isteneket jelölték vele.
Narim még néhány pillanatig átható tekintettel nézte a fiatal tudóst, de végül fejet hajtott. Aztán Samre mosolygott, és odalépett hozzá.
-    Mehetünk – mondta, így kisétáltak Daniel irodájából.
-    Ugye tudod, hogy jól kiszúrtál vele? – kuncogott Sam, mikor bezáródott mögöttük az ajtó.
-    Miért? – nézett rá értetlenül Narim.
-    Egész nap és egész éjjel azon fog dolgozni, hogy bebizonyítsa, nincs igazad.
-    De miért?
-    Oh, úgy hívják, önérzet – magyarázta Sam nevetve, de mikor Narim egy pillanatra lehunyta a szemét és megcsóválta a fejét, csípőre tett kézzel megállt vele szemben. – Ne csináld ezt!
-    Mit?
-    Ez nox reakció.
-    Micsoda?
-    Hogy is mondta Daniel, mikor Lyáról beszélt? – próbált visszaemlékezni Sam. – Egy elnéző anyuka mosolya, ahogy figyeli a csetlő-botló kisgyerekét.
-    Bocsáss meg, Samantha… tudod… ha huzamosabb ideig együtt élsz valakivel, mint mi a noxokkal… akaratlanul átveszel tőle gesztusokat. Észre sem veszed.
-    Tudom, de ez akkor is… - fintorgott a nő.
-    Figyelni fogok rá, hogy ne csináljam – ígérte Narim.  – Mehetünk tovább?
-    Persze – adta meg magát Sam, de aztán a pillantása a férfi kitűzőjére tévedt. – Narim, ez micsoda?
-    Ha jól tudom, úgy hívjátok, azonosító kártya – sütötte le a szemét egy félmosollyal a férfi.
-    És honnan van?
-    Tudod, Samantha… azt hiszem… villámgyors karriert futottam be, míg te odaát voltál a P4X 495-ön.
-    Ezt hogy érted?
-    Próbaidős állampolgára lettem az országodnak, és munkát kaptam a csillagkapu projektben.
-    Tessék? – kerekedtek ki a nő szemei. – És ezt csak így mondod?
-    Hogy kellene mondanom? – csodálkozott a férfi.
-    Narim, ez nagyszerű! Ezt meg kell ünnepelnünk – derült fel a nő arca.
-    Ünnepelni?
-    Igen – bizonygatta a nő. – Hazamegyünk, készítünk egy isteni vacsorát, megiszunk egy pohár bort, ilyesmi – magyarázta, aztán, ahogy magában továbbgondolta a dolgot, kicsit elpirult. Narim jót nevetett ezen.
-    Rendben, ünnepeljük meg – adta meg magát, és továbbindultak.
-    Egyáltalán ti ismeritek az alkoholt? – pillantott Sam a férfira, miközben a lifttel a felszín fele tartottak.
-    Igen.
-    De biztos nem isszátok meg, hisz nem egészséges – puhatolózott tovább.
-    Csak nagyon különleges alkalmakkor – tűnődött el a férfi. – De nem azért, mert nem egészséges, sőt, ha azt érted bor alatt, amit én, akár még egészséges is lehet, de nálunk… egyszerűen csak így alakult ki a szokás.
-    Ez egy egészen különleges alkalom – nézett várakozón rá a nő.
-    Igen az – hajtott fejet Narim, aztán kiszálltak a liftből, megkeresték Sam kocsiját, és hazafelé indultak.