Főoldal » Cikkek » KAREN TÖRTÉNETEI

Stargate SG1 - Tok'ra szerelem 20.fejezet

20. fejezet


Dakarán perzselő meleg volt, mint mindannyiszor, amikor eddig ott jártak. Bár a hangulat sokkal lehangolóbb, hisz korábban nyüzsgő város volt, most már csak romok, és egy majdnem reménytelen csata emléke. Azé a csatáé, ahol Sam utoljára küzdhetett együtt az apjával. Nion érezte, hogy ez az emlék elszomorítja Samet, így inkább nem nyaggatta felesleges kérdésekkel, miközben a romok között sétáltak.
-    Jackson, biztos benne, hogy találunk itt valamit? - kérdezte Mitchel már vagy tucatszor. Először akkor tette fel a kérdést, mikor Daniel felvetette az ötletet, hogy ezen a világon találják meg azt a valamit, amit ő az Igazság Ládájának nevez, és azóta úgy nagyjából óránként. Daniel egy ideje már nem is méltatta válaszra, így Mitchel csak tovább morgott, de végül szemügyre vette a terepet. 
-    Carter és Vala, maradjanak itt őrködni! - adta ki a parancsot, de Vala azonnal nyafogni kezdett.
-    Én ott akarok lenni, mikor megtaláljuk a ládát! Lehet, hogy van benne valami értékes is az igazságon kívül - lépett közelebb Danielhez.
-    Jelenleg nincs értékesebb, mint az igazság - pillantott rá Daniel, de Mitchel megforgatta a szemét. 
-    Jól van, akkor maradok én Carterrel. Menjenek, és lehetőleg igyekezzenek! - mondta szigorúan, de úgyis tudta, hogy falra hányt borsó, aztán csak nézte, ahogy azok hárman elvonultak, és végül Carterhez fordult. 
-    Összevesztek Valával?
-    Nem, miért? - nézett rá Sam ártatlanul. 
-    Az utóbbi időben mintha kerülnék egymást.
-    Én nem vettem észre - vont vállat Sam hanyagul. - Lehet, hogy az zavarja, hogy nem ő az egyedüli nő a csapatban. Biztos azt hiszi, hogy akkor körberajonganák a pasik.
-    Még ha a galaxisban lenne az egyedüli nő, akkor sem rajonganék érte. És szerintem Teal’c sem. Jackson… áh, őt inkább hagyjuk - legyintett Mitchel, és Sam jót nevetett rajta. 
Az első napjuk viszonylagos nyugalomban telt, az estét is csak Vala morgolódása tette változatossá, aminek az volt a lényege, hogy a komfortérzetének szüksége lenne egy fürdőre és alapos fésülködésre. Mitchel türelme azonban a második nap derekán kezdett elfogyni, és ezzel együtt a stílusa is egyre harapósabbá vált, miközben a kihalt várost és a szél által folyton felkavart homokot fürkészték Sammel. A nő egy idő után már inkább nem is szólt hozzá, mert elege lett a csípős megjegyzéseiből.
Idegőrlően lassan vánszorgott el még egy nap, de Sam nem panaszkodott. Igaz Mitchellel egyre kevesebbet beszélgettek, mert a férfi minden szóra robbant, de Sam sokat beszélgetett Nionnal, így számukra nem volt olyan unalmas. Közben az ő figyelme sem lankadt, Camhez hasonlóan a romokat, és a város széle felé vezető utat fürkészte.
-    Jön valaki - szólalt meg hirtelen, mikor váratlanul tompa, elfojtott zajokat hallott a város széle felől. Mitchel felkapta a fejét, és ő is arrafele kezdett fülelni, amerre Sam, de aztán megrázta a fejét. 
-    Én nem hallok semmit. 
-    Az lehet - szűkült össze a nő szeme, miközben igyekezett figyelmen kívül hagyni Nion lekicsinylő megjegyzését, ami Mitchel érzékelésére vonatkozott. - De akkor is jön valaki - mondta, miközben kibiztosította a fegyverét. Ezt már Mitchel is komolyan vette, így felkelt a helyéről, és fedezéket keresett. 
Egy perccel később feltűntek a romok között az Ori katonái, és szinte azonnal tüzet is nyitottak rájuk. Viszonozták a tüzet, de hamarosan meghátrálásra kényszerítették őket, így csatlakoztak a többiekhez egy olyan helyen, ami bár védettnek volt mondható, egyben csapda is volt, hisz onnan nem volt hova menekülniük. Akkor pedig végképp feladták a reményt, mikor meghallották Tomin hangját. Végül nem volt más lehetőségük, mint hogy megadják magukat, és csüggedten végignézték, ahogy Tomin és a csapata bevonul a kis térre.
-    <i>Azt hiszem, most van itt az ideje, hogy bocsánatot kérjek, amiért belerángattalak ebbe </i>- mondta Sam Nionnak. 
-    <i>Ugyan… még nincs veszve semmi </i>- reménykedett a szimbióta. 
-    <i>De azért elég rossz a helyzet.
-    Volt már rosszabb is, Sam. Neked is, nekem is. Ne adjuk fel!
-    Nem állt szándékomban. Bár fogalmam sincs, hogy most mit tehetnék… </i>- sóhajtott, miközben a hírnök is megjelent. - <i>Na még csak ez hiányzott. Remélem hat rá is a hírnök ellenes eszköz. 
-    Egy ideig biztosan </i>- nyugtatta meg Nion, de időközben a katonák szétlőtték Daniel ládáját, így az ő figyelmük is visszatért a történtekre. 
Sam kézzelfoghatóan érezte Daniel csalódottságát, mikor a ládából nem került elő más, csak egy szétporladt pergamen, ami határozottan rontotta az esélyeiket. Tudta, hogy a barátja komolyan számított arra, hogy megtalálják az Igazság Ládáját, de úgy tűnt, ez most még nem az volt. Samnek pörögtek a fogaskerekek a fejében, de azért a környezetére is figyelt, ahogy Tomin próbált óvatosan szembeszegülni a hírnökkel, és tudta, hogy a többiek sincsenek ezzel másként. Keresték a lehetőséget, hogy mászhatnának ki ebből a csávából. Tominon is látta, hogy kínlódik, elvégre hiába a végtelen hit a hírnökben, mégsem akarta csak úgy lelőni a saját feleségét, akit láthatóan még mindig szeretett, az azóta történtek ellenére is.
Végül Mitchelnek adódott egy lehetősége, amit ő ki is használt, az egyik katona kezéből kikapta a botfegyvert, és lelőtte vele a hírnököt. Az Ori katonái egy pillanatra rá szegezték a fegyverüket, de aztán, ahogy egy másodperccel később felfogták, hogy mi történt, a döbbenet lett úrrá rajtuk. 
-    Hogy lehetséges ez? - nézett rájuk értetlenül Tomin. 
-    Ezzel - bányászta elő Sam a táskájából a hírnök ellenes eszközt. - Ez egy időre semlegesíti a hatalmukat.

-    <i>Látod, mondtam én, hogy ez segít</i> - szólalt meg Nion is. 
-    <i>Örülök, hogy te mindig optimista vagy</i> - tűnt fel egy halvány mosoly a nő arcán, de aztán csak távolról figyelte a Tomin emberei között eluralkodó káoszt. 
-    <i>Tudod, Sam, sosem adhattam fel, bármilyen rossz volt a helyzet. Mindig tudtam, hogy életek múlnak azon, hogy megoldom-e a helyzetet, amibe kerültem.
-    Én is tudom, hogy így van, de mégis… nem túl felemelő fegyvertelenül szembenézni egy szakasz ori-katonával. 
-    Egy szóval sem állítottam az ellenkezőjét. De mindketten néztünk már szembe fegyvertelenül elég sok mindennel, és mindig megúsztuk </i>- csitította a szimbióta. - <i>Amúgy… Danielt kissé megviselte a csalódás. 
-    Igen </i>- pillantott Sam is a barátja fele. - <i>De azt hiszem, most van más gondunk is. Majd… később megvigasztaljuk. 
-    Rendben, Sam. Igazad van </i>- hagyta a nőre Nion, és csak nézték, hogy Tomin elbocsátja az embereit. Végeredményben rájuk bízta, hogy hazatérnek vagy vissza az Ori-hoz, mindenesetre ő úgy döntött, hogy marad, ha már csalódnia kellett a hitében, az Ori és a hírnökök mindenható hatalmában. 
Nem sokkal később hazatértek a Földre, ahol Tomin kihallgatásával kezdetét vették az újabb események. 
Sam és Nion néhány nappal később csak arra eszmélt, hogy ahelyett, hogy a szuperkapu megsemmisítésén dolgoznának tovább, ahogy eddig tették, az Odüsszeia fedélzetén az Ori kapu felé tartanak. Miután a hajó elindult, magára hagyták Mitchelt a hídon, had örüljön az újonnan jött kapitányi titulusának, és a délutánt átbeszélgették Daniellel. Meghányták-vetették mindazt az információt, amit Tomintól kaptak, a lehetőségeket, és Daniel reményeit is, amik újra fellángoltak. Találgatták, hogyan tudnának a Láda nyomára bukkanni, és egyáltalán hogyan hozzák majd működésbe, de aztán Sam megéhezett, így elköszönt a barátjától, és a kantin fele indult. 
Nem sokan voltak ott, csak néhány technikus ült egy távolabbi asztalnál, és Tomin, aki üveges szemekkel bámult maga elé. Sam sajnálta, el tudta képzelni, min megy keresztül, de ugyanakkor nem volt neki túlságosan szimpatikus a férfi, így miután megpakolta a tálcáját, egy messzebb álló asztalhoz telepedett le vacsorázni. 
Nem sokkal később felbukkant Teal’c is. Ő és Sam csak egy apró biccentéssel üdvözölték egymást, majd a jaffa letelepedett Tominnal szemben. Sam csak néha vetett feléjük egy pillantást, miközben vacsorázott, aztán egyszer csak sóhajtott. 
-    <i>- Nem lehet könnyű neki </i>- csóválta meg a fejét. 
-    <i>Valóban nem </i>- hagyta rá Nion. -<i> Tudod, sokan közülünk is átmentek ezen. 
-    Mire gondolsz? 
-    Sam, te is tudod, hogy nem minden tok’ra született tok’rának. 
-    Igen, ezt tudom. 
-    Vannak… nem sokan, de azért vannak, akik goa’uldnak születtek, aztán történt velük valami, és szakítottak a régi életükkel. 
-    Igen… Jolinar is… vele is ez történt. 
-    Jolinar rendszerúr volt. Nem… túl jelentős, de azért volt egy kis hatalma, meg egy kis birodalma is. 
-    Amit aztán odahagyott, hogy veletek harcoljon </i>- vette akaratlanul is a védelmébe Sam a szimbiótát, akivel korábban egyesült, és aki feláldozta az életét érte. 
-    <i>Igen, így volt </i>- bólintott rá Nion. - <i>De az átállása után… volt egy nehéz időszaka, mikor is szembe kellett néznie a korábbi tetteivel. És így volt ezzel Garshaw is, és mindannyian, akik úgy álltak át. Ez nem könnyű… Érzik mindannak a súlyát, amit korábban elkövettek…
-    Kemény lehet. Nem tudom, ilyesmire van-e jóvátétel… vagy csak vezeklés egy életen át -</i> sóhajtott Sam, ahogy letette a villáját, és újra szemügyre vette a két férfit. - <i>Teal’c talán tud neki segíteni. Ő is átment mindezen. 
-    Teal’c… azt hiszem kíméletlenül szembesíti az igazsággal. De ha képes lesz megtenni, utána könnyebb lesz neki is. 
-    Igen, idővel biztos </i>- sóhajtott Sam, majd befejezte a vacsorát, és visszaindult a kabinjába.

-    <i>Tudod… erre nem igazán emlékszem… -</i> szólította meg tűnődve Niont útközben. 
-    <i>Mire?
-    Hogy… Jolinar… hogy élte ezt meg… olyan kevés dologra emlékszem igazán. Csak foszlányok maradtak meg… többnyire összefüggéstelenül. 
-    Jolinar sok mindent magával vitt, mikor meghalt. 
-    Mármint… szándékosan? </i>- lepődött meg Sam. 
-    <i>Igen. 
-    De miért?
-    Pont azért, hogy az ilyen rossz dolgok ne kínozzanak a későbbiekben. 
-    Azért ezt-azt meghagyhatott volna.
-    Sam… abban a helyzetben nem volt lehetősége válogatni. 
-    Igen, tudom. De… te többet látsz az egészből, mint én, igaz? Abból, ami Jolinar és köztem történt. Én sok mindent fel sem fogtam… de olyan, mintha te a tudatalattimba is belelátnál… tudsz olyan dolgokat, amik nekem nem tudatosodtak.  
-    Csak abból az egy percből… az utolsó percből. Abból többet látok, mint te. De ne kérd, hogy megmutassam.
-    Rendben</i> - sóhajtott Sam. 
-    <i>Koncentráljunk inkább az előttünk álló feladatra! </i>- váltott témát Nion, de mikor meglátták a folyosón Merricket, Sam azonnal érezte, hogy megváltozott a szimbióta hangulata.

-    <i>Mi az? </i>- kérdezte lelassítva, hogy a férfi ne vegye észre őket. 
-    <i>Ez a gyökér még sok bajt fog okozni </i>- mondta Nion, és Sam képtelen volt megállni, elnevette magát. 
-    <i>Malek nagyon mérges lesz, hogy csupa ilyen hülyeséget tanulsz tőlem!
-    Sam, nem az a lényeg, minek nevezzük, hanem az, hogy érzem, hogy ez az ember veszélyes </i>- ellenkezett a szimbióta.
-    <i>Ezt mindenki érzi </i>- sóhajtott Sam. - <i>De nem tehetünk semmit. A nyakunkra ültették odafentről. Ha sokat ugrál, Mitchel tényleg bezárja a kabinjába, de addig el kell viselnünk.
-    Hát, nem hittem volna, hogy valaha mondok ilyet, de őt még Mitchelnél is nehezebben viselem</i> - elégedetlenkedett Nion. 
-    <i>Szóval még van annál lejjebb is? -</i> nevetett Sam. 
-    <i>Mindig van lejjebb. Bár remélem, ennél az alaknál nincs. 
-    Igen, ezt én is. Hidd el, én is érzem a zsigereimben, hogy baj lesz belőle… Merrick mindenre képes. És tudom, hogy van valami parancsa, amiről mi nem tudunk. Valami, amivel hátba támad minket. Alamuszi, kétszínű, szemét dög, aki csak azt várja, hogy lankadjon a figyelmünk, és a hátunkba állítja a nagykést.
-    Sam… most már tudatosan is tanítod nekem a hülyeséget? </i>- kérdezte halványan elmosolyodva Nion. 
-    <i>Bocs, igazad van. Azért majd ha lehet, ezt így Maleknek ne add elő </i>- mosolyodott el Sam is. - <i>Igaz, hogy eddig nem volt kifogása a tauri gazdatested ellen, de nem hiszem, hogy az ilyen szöveget jó néven venné. 
-    Te nem tudsz olyat tenni, amit rossz néven venne </i>- nyugtatta meg Nion Samet. 
-    <i>Majd meglátjuk. 
-    Remélem, hamarosan </i>- tűnődött el Nion. 
-    <i>Talán hamarabb, mint gondolnánk </i>- csóválta meg a fejét Sam, miközben elért a szobájáig, besétált, aztán, ahogy bezárult mögötte az ajtó, eldőlt az ágyán.
-    <i>Aggódsz? </i>- kérdezte Nion. 
-    <i>Nem is értem, miért </i>- sóhajtott Sam. -<i> Végül is csak egy ellenséges galaxisba tartunk, egy olyan helyre, ahol az ellenség technológiailag sokkal fejlettebb, és mindezt egy olyan ember tanácsára, aki még három napja az ellenség tisztje volt. És ott van Adria, aki nem elég, hogy orisi, még fel is emelkedett. Tényleg nincs okom aggódni. Olyan lesz, mint egy karibi nyaralás. Kár, hogy a bikinimet otthon hagytam.
-    Nem azt mondtam, hogy nincs okod aggódni</i> - csitította Nion. 
-    <i>Tudom, ne haragudj! </i>- mondta békülékenyen Sam. - <i>Csak… érzem, hogy ez a vége. Így vagy úgy. 
-    Szeretném azt mondani, hogy minden rendben lesz…
-    De ne most kezdjünk el hazudni egymásnak -</i> sóhajtott Sam. 
-    <i>Így van. Mondjuk inkább azt, hogy mindent megteszünk, hogy sikerrel járjunk. És ez legalább őszinte.
-    Oké </i>- adta meg magát a nő. - <i>Akkor… most alhatunk egy-két órát, mielőtt elérjük a kaput… 
-    Rendben, majd ébresztelek.
-    Kösz, Nion </i>- sóhajtott Sam, így kényelmesen elhelyezkedett, és ha nem is könnyen, de végül elaludt. 

~~ o ~~

-    <i>Hamarosan kilépünk a hipertérből </i>– ébresztette Nion Samet jó másfél órával később.
-    <i>Akkor irány a híd</i> – vett egy mély levegőt a nő, aztán gyorsan megmosakodott, és visszasiettek Mitchelhez.
Alig negyed órával később lenyűgözve nézték, ahogy az óriási kapu megnyílik. Sam egy pillanatra Mitchelre nézett, és elnevette magát az arckifejezésétől. 
-    Mi az? – kérdezte tőle. 
-    Semmi, csak… sikerült – mosolygott rá a férfi. 
-    A szimulációk alapján efelől nem volt kétségem – vont vállat Sam. 
-    Tudom, csak… most, hogy itt vagyunk… ez annyira…klassz – csóválta meg a fejét Mitchel. 
-    Igen – nevette el magát Sam is, és visszafordult előre. A gigantikus eseményhorizont valóban lélegzetelállító látvány  volt, és igaza volt Mitchelnek, az, hogy az útjuk első lépcsőjén sikerrel jártak, valóban klassz érzés volt. És bár szinte mindannyian számtalanszor léptek már át csillagkapun, ezúttal lélegzetvisszafojtva várták a pillanatot, és ahogy az egész hajó átért a másik galaxisba, egy pillanatra fellélegeztek. 
Amíg Daniel, Vala és Tomin a bolygón próbáltak információkat szerezni, a hajón Sam és Mitchel haditanácsot tartottak, és megegyeztek a szükséges biztonsági óvintézkedésekben.
Miután a vendégükkel egyeztetve megszerezték a szükséges információt, visszasugározták a férfit a bolygójára, és a hídra indultak, hogy az új céljuk fele irányítsák a hajót, de útközben belefutottak Merrickbe. 
Sam és Nion egyre növekvő indulattal figyelte a férfit, ahogy számonkérte Mitcheltől, hogy elhallgattak előle fontos információkat, és végül némi egészséges kárörömmel hagyták ott a Mitchel által kellően leforrázott akadékoskodó aktakukacot. 
-    <i>Ez szép volt </i>– sóhajtott végül Nion, miközben folytatták az útjukat a parancsnoki híd felé. 
-    <i>A végén még megkedveled Mitchelt </i>– kuncogott magában Sam. 
-    <i>Na azt azért nem </i>– tiltakozott a szimbióta. – <i>De ha a kettő közül kellene választani, még mindig inkább ő, mint ez a spion. 
-    Igen, ezt megértem </i>– sóhajtott Sam is. – <i>És az az önelégült mosoly az arcán… mint aki mindent jobban tud. Pedig most jár idekint először… 
-    Pont ezért hiszi ezt. Mert még nincs tisztában a saját képességeivel és lehetőségeivel. Még nem tudja, hol a helye.
-    Nion!
-    Mondd, hogy nincs igazam! </i>– fortyant fel a szimbióta. – <i>Egy ember… de még egy tok’ra is csak egy porszem a galaxisban. Ha ő ezt nem fogja fel, a saját vesztébe fog rohanni. 
-    Ha még csak a sajátjába</i> – fintorgott Sam, de aztán inkább Mitchelre figyelt, aki megadta az új irányt a kormányosnak. 
Mivel az út nem tűnt hosszúnak, közben Sam ott maradt a hídon, és lassan össze is gyűlt körülöttük az egész csapat, akikkel együtt végül lementek a bolygó felszínére. 
Ott azonban nem igazán tudták merre induljanak, és a műszerek sem túl sokat segítettek nekik, így végül csak találomra, vagy talán Daniel megérzéseire hallgatva indultak el valamerre. 
Alig fél órája bóklásztak csak a fák között, mikor Mitchelt riasztotta az Odüsszeia ügyeletes tisztje, hogy valaki behatolt az Asgard magba, és mivel parancsnoki kóddal tette, nem lehetett más, csak Merrick. Mitchel agyát egy pillanatra elborította a lila köd, és Sam is csak nehezen tudta visszafogni Niont, hogy ne mondjon valami nagyon csúnyát, és végül Mitchellel együtt visszamentek a hajóra. 
Nem sokat teketóriáztak, egyből az asgard mag felé vették az irányt, ott azonban zárt ajtókra találtak, még a kódjukkal sem tudták kinyitni. Míg Mitchel próbált szép szóval Merrick lelkére beszélni, Sam nekiesett az ajtó programozásának, azzal azonban mindketten tisztában voltak, hogy ezzel már elkéstek, hisz a mag bekapcsolása már felhívta rájuk az Ori figyelmét, és bármit tesznek, az Ori hajói már úton vannak feléjük. Ennek ellenére először a közvetlen veszélyt kellett elhárítaniuk, amit Merrick jelentett. 
Sam közben végig érezte, hogy Nion milyen dühös Merrickre, de próbálta az ő figyelmét is inkább az előttük álló problémára irányítani, így közös erővel végül bejutottak a terembe. Innentől villámgyorsan zajlottak az események. A mag teremtő folyamatát már nem tudták leállítani, és a keletkezett replikátor sem reagált semmilyen fegyverre, hanem sikeresen megszökött. 
Ekkor Sam csak arra tudott gondolni, hogy milyen sokat küzdöttek azért, hogy kiirtsák a kis mocskokat a galaxisból, hogy milyen sok ártatlan áldozata volt ennek a háborúnak, és most minden kezdődik elölről. Végül Mitchel vonta vissza a figyelmét a valóságra, mikor is parancsot adott, hogy zárják be Merricket egy cellába, de az önelégültség még ettől sem tűnt el a férfi arcáról. 
-    <i>Komolyan azt hiszi, hogy ezek a kis dögök képesek elpusztítani az Ori-t? </i>– értetlenkedett Nion. 
-    <i>Az Ori nem gép, és talán teste sincs, amit el lehet pusztítani. Ha egyáltalán még él, de reménykedjünk, hogy Danielnek igaza van, és már csak a hírnökök képviselik mindazt, ami az Ori volt </i>– sóhajtott Sam. – <i>Viszont még mindig elképesztő mennyiségű energiával és információval rendelkezik, ami mindig is vonzotta a replikátorokat. Szóval az ötlet nem rossz, csupán arra nem gondolt ez a barom, meg az állítólag intelligens felettesei sem, hogy záros határidőn belül újra a mi galaxisunkat fenyegetnék, közben letarolva több száz értelmes, de ártatlan életformát. 
-    Ezért tették bele az önmegsemmisítő algoritmust. 
-    Hogyne. Csak egy dolgot hagytak ki a számításból. Ha a replikátorok megeszik az Ori-t, vagy akár csak egyetlen ori hajót, valószínűleg olyan mértékű képességekre és tudásra tesznek szert, hogy önmaguk képesek lesznek felülírni az általunk írt programot. Eszméletlen önteltség volt az ellenkezőjét feltételezni. Ha megsokszorozódik a tudásuk, senki nem lesz képes kordában tartani őket. Se Merrick, se Woolsy, se senki az 51-es körzetből.
-    Ez igaz </i>– sóhajtott Nion. – <i>Akkor… nincs más hátra, mint hogy minél előbb megkeressük az önmegsemmisítő programot. 
-    Megmondhatnád, hogyan. 
-    Ki az asztrofizikus, te vagy én? </i> – morgott Nion. 
-    <i>Jól van, nem kell bekapni </i>– csóválta meg a fejét Sam. – <i>Keressük meg</i>- mondta még Nionnak, majd végül a mellette még mindig döbbenten pislogó technikushoz fordult. 

-    Meg kell keresnünk az önmegsemmisítő algoritmust, mielőtt még késő lesz – adta ki a parancsot. 
-    Rendben, alezredes – bólintott rá a férfi, miközben Sam megnyitotta a kristályról a replikátor programját. 
-    Tű a szénakazalban – csóválta a fejét reményvesztetten a technikus. 
-    Essen neki, hadnagy! – adta ki a parancsot Sam. – Minél előbb elkezdjük, annál előbb meglesz – tette még hozzá, de azt azért neki is be kellett látnia, hogy nem lesz egyszerű feladat. 
-    Figyelj te is, jó? – kérte még Niont, majd belemerültek a munkába. 
A következő órákban Samnek nem sok fogalma volt arról, hogy mi folyik körülötte a hajón, vagy akár lent a bolygón. Rádióösszeköttetésben volt Mitchellel, és figyelte is, mikor merre keresi az azóta osztódásnak indult replikátorokat, de az agya kilencven százaléka inkább a programot fürkészte. Újra és újra letorkollta a mellette dolgozó hadnagyot, aki csak azt szajkózta, hogy lehetetlen feladatra vállalkoztak, és ő maga inkább a munkára figyelt. 
Hosszú órák eredménytelensége után odakint is egyre reménytelenebbnek tűnt a helyzet. A replikátorok még a vártnál is gyorsabban szaporodtak, és bár az asgard magot tartalmazó helyiség ajtaját behegesztették, Sam még így is hallotta, hogy a csata már az ajtó előtt folyik. Próbálta elérni Mitchelt, de a férfi jó ideje nem válaszolt már a rádión. Sam nem akart arra gondolni, hogy talán elkapták a replikátorok, így időnként újra próbálkozott. 
A harc az ajtó előtt egyre kétségbeesettebbnek tűnt, és itt-ott már a falat is elkezdték átrágni a mechanikus bogarak. 
Percekkel később Sam a feje fölül, a plafonról hallotta a kis fém lábacskák kopogását, így ösztönösen kapott a fegyvere után, és azonnal tüzet nyitott a bejutott replikátorokra, és a hadnagy is követte a példáját. Ha lehet, ez még a korábbi feladatnál is reménytelenebbnek tűnt, hisz a bogarak olyan sebességgel áramoltak be a kirágott lyukakon, hogy szinte nem tudták olyan gyorsan irtani őket. Sam jól ismerte ezt az érzést még régről, pontosan tudta, milyen reménytelen dolog. 
-    <i>Legalább valami értelmes fegyverünk lenne </i>– morgott közben Nion. 
-    <i>Felesleges </i>– rázta meg a fejét Sam. – <i>Semmire nem reagálnak. Se a zetre, se a kristályra, se a sugárfegyverre. Csak a mechanikus fegyverek mozgási energiája képes kiütni őket. Az asgardok is pont ezért nem boldogultak velük. 
-    A fejlettség néha inkább átok, mint áldás </i>– vonta le a megfelelő következtetést Nion.
-    <i>Olyasmi </i>– hagyta rá Sam, miközben tárat cserélt a fegyverében, és újra tüzet nyitott a replikátorokra. Hősiesen küzdöttek, de a dögök centiméterről centiméterre közelebb jutottak az asgard maghoz. Sam mindent megtett, hogy ezt megakadályozza, hisz azzal veszélyes mennyiségű információhoz jutának, de tudta, hogy eleve kudarcra ítélt küzdelem. 
Már épp feladta volna, mikor meghallotta Mitchel hangját a rádióban. 
-    Carter! Az önmegsemmisítő a kristály hátoldalán van! Hall engem? A kristály hátoldalán… - ismételte meg a férfi, de aztán a hangja tompa puffanásokba fulladt. 
Sam egy pillantást vetett a kristályokra, aztán megrázta a fejét. 
-    <i>Ha beszüntetem a tüzet, abban a pillanatban lecsapnak rám, meg a számítógépre is. 
-    Bízd rám, Sam </i>– kérte Nion. 
-    <i>Meg tudod csinálni? 
-    Gyorsaságban lekörözhetetlen vagyok </i>– biztosította a szimbióta, mire a nő rábólintott. 
-    <i>Csináld! </i>– mondta, mire Nion átvette az irányítást, és szinte még Sam számára is felfoghatatlanul gyorsan odalépett az irányítópulthoz, és megfordította a kristályt, és a következő pillanatban már újra a fegyver volt a kezében, és tüzet nyitott a még mindig özönlő replikátorokra, de azok néhány másodperccel később megdermedtek, aztán darabjaikra hullottak szét. 
-    <i>Sikerült </i>– könnyebbült meg Sam, akinek Nion visszaadta a kontrollt, így levegőért kapkodva az irányítópultra könyökölt. 
-    <i>Kételkedtél bennem? </i>– ugratta Nion. 
-    <i>Benned? Soha</i> – tűnt fel egy halvány, végletekig kimerült mosoly a nő arcán, majd felállt és körülnézett.
-    <i>Hadnagy, nézze meg, mi a helyzet a hídon! </i>– utasította a mellette lihegő technikust, mire az egy biccentéssel elsietett. 
Sam épp elküldte a korábban az ajtót védő katonákat is, felét a gyengélkedőre, a többieket csak úgy, hogy szedjék össze magukat, majd visszasétált az irányítópulthoz, hogy felmérje a károkat, mikor egy hatalmas robbanás rázta meg a hajót. 
-    Mi a bánat volt ez? – kérdezte a nő hangosan, de mivel nem volt ott rajta kívül senki más, Nion válaszolt neki. 
-    <i>Azt hiszem, lőnek ránk. 
-    Csodás </i>– vett egy nagy levegőt Sam. – <i>Más sem hiányzott. Amilyen állapotban vannak a pajzsaink, percekig tartanak ki </i>– mondta, majd elindult, hogy visszamegy a hídra, de a következő robbanás ereje a földre lökte. 
-    <i>Ezt már nem fogja kibírni a hajó </i>– sóhajtott, ahogy ülő helyzetbe tornázta magát, és a falnak támaszkodott. 
-    <i>Ne add fel, Sam! </i>– mondta neki a szimbióta. 
-    <i>Hogy tudsz még egy ilyen helyzetben is bizakodni? Mégis mit tehetnénk? </i> – nézett körül reményvesztetten Sam. – <i>Ha körbevettek bennünket az ori hajók…
-    Higgyünk Danielben </i>– javasolta Nion. 
-    <i>Más választásunk úgysem nagyon van </i>– sóhajtott Sam, miközben újabb találatok érték a hajót.
A következő két percben végighallgatták Mitchel monológját, hogy megadják magukat és szabad elvonulást kérnek. Persze Sam arcán feltűnt egy cinikus-reménytelen kifejezés, és gyanította, hogy ezzel nincs egyedül a hajón. Az Ori sosem kegyelmezett annak, aki szembeszállt a hatalmával, így most is elég kicsi az esély rá. 
A hajó egyre rosszabbul reagált a becsapódó lövésekre, és Sam meg volt győződve róla, hogy a következő három már az utolsó lesz, mikor hirtelen csend lett. 
-    Mi történt? – kérdezte a rádióba, hátha valaki többet tud, mint ő. 
-    Nem tudom – hallotta Mitchel értetlen hangját. – Miért hagyták abba? 
-    Fogalmam sincs – tápászkodott fel Sam is. – Megpróbálok eljutni a hídra, hátha megtudok valamit.
-    Jövök én is – nyögte Mitchel. 
-    Rendben – hagyta rá Sam, és gyorsan a parancsnoki híd felé indult. 
A hídon hasonló értetlenséggel találkozott, mint amit ők is éreztek. 
-    Miért hagyták abba a tüzelést? – kérdezte a kormánynál ülő századost. 
-    Nem tudom, alezredes – rázta meg a fejét a férfi. – Egyik pillanatról a másikra beszüntették a támadást. 
-    Daniel? – tűnődött el a nő, de senki nem tudta megerősíteni a feltételezését. Sam egy percig tűnődve nézte a körülöttük álló ori hajókat, mikor Mitchel is betántorgott, de csak a falnak támaszkodva tudott talpon maradni. 
-    Azonnal el kell jutnod a gyengélkedőre – lépett oda hozzá Sam. 
-    Szó sem lehet róla – ellenkezett Mitchel. 
-    Cam! – nézett rá szigorúan a nő. – Orvosi ellátásra van szükséged!
-    Persze, és közben beleülsz a székembe…
-    Mondtam már neked, hogy az a szék csak a tiéd – csóválta meg a fejét Sam, majd az egyik katonához fordult. – Kísérje az alezredest a gyengélkedőre!
-    Igenis! – vágta vigyázba magát a fiatal katona, majd a fintorgó Mitchel nyomában elindult volna, de abban a pillanatban egy hangot hallottak a rádión. 
-    Odüsszea, itt Teal’c, hallanak?
A csapaton a megkönnyebbülés moraja zúgott végig, Mitchel pedig a rádióhoz lépett. 
-    Teal’c, cimbora, de jó hallani a hangod – mondta a barátjának. – Mind megvagytok? 
-    Többé-kevésbé – válaszolt Teal’c. – De csak egy jeladónk maradt meg. 
-    Semmi baj - nyugtatta meg Sam. – Ha megfogjátok egymás kezét, így is fel tudunk titeket sugározni. 
-    Rendben – mondta a jaffa, majd néhány másodperccel később újra megszólalt. – Készen állunk. 
Sam csak biccentett a századosnak, aki néhány gombnyomással a hídra sugározta a csapat hiányzó részét. Sam egy pillantással felmérte, hogy ők sincsenek sokkal jobb állapotban, mint Mitchel, így őket is el akarta zavarni a gyengélkedőre. 
-    Én jól vagyok – ellenkezett elsőnek Teal’c. – Bár nem pontosan értem, hogy lehet ez. 
-    Én is jól vagyok – sóhajtott Daniel. – És én tudom, hogy lehet ez – csóválta meg a fejét. – De a többieknek valóban jót tenne az orvosi segítség – tette még hozzá, így Mitchel, Tomin és Vala elvonultak a gyengélkedőre. 
-    Százados, kárjelentést kérek! – fordult Sam a kormánynál ülő tiszthez. 
-    A hiperhajtómű működőképes, alezredes, és a létfenntartó rendszer is. De a pajzsok csak harminc százalékon vannak, és ha normál sebességgel szeretnénk haladni, akkor a maradék energiát is el kell vonnunk a pajzsoktól és a fegyverektől. 
-    Talán már nem lesz szükségük rá. Vigyen haza minket, százados! – adta ki a parancsot Sam, mire a férfi rábólintott, és mozgásba hozta a hajót. 
Sam egy darabig még figyelt, aztán a pillantása találkozott Danielével. 
-    Nem hiszem el, hogy megcsináltuk – mosolyodott el a férfi. 
-    Az utolsó pillanatban – bólintott rá Sam. – Szép volt. 
-    Azért ti is megharcoltátok a magatokét – nézett körül Daniel. 
-    Ez tény. Te tényleg jól vagy?
-    Persze. Szerencsére Morgan még időben jobb belátásra tért. Nélküle csúnyább vége lett volna. 
-    Azért az ősök között is van normális – sóhajtott Sam. 
-    Elvétve akad – nevette el magát Daniel.
-    És…ő?
-    Nem tudom – sóhajtott a férfi. – Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy az ő ereje és Adriáé végleg kioltotta egymást. 
-    Szóval feláldozta magát a jó ügy érdekében.
-    Ahogy bármelyikünk megtette volna – vont vállat Daniel. – De már vége. Ezúttal tényleg. 
-    Így van – értett egyet Sam. – Végre hazamegyünk és kipihenjük magunkat. 
-    Végre – mosolygott rá Daniel. – Ti jól vagytok?
-    Persze – bólintott rá Sam. – Voltak nehéz pillanatok, de együtt megoldottuk, mint mindig. 
-    Oké. Akkor én…
-    Persze, menj csak – mosolygott rá Sam. – Addig én bitorlom kicsit a kapitányi széket. 
-    Mitchel mérges lesz – figyelmeztette vigyorogva Daniel. 
-    Tőlem nem tudja meg. 
-    Tőlem sem – mondta még Daniel, aztán elhagyta a hidat, Sam pedig tényleg beleült Mitchel székébe, és egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy végre úton vannak hazafele. 

Kategória: KAREN TÖRTÉNETEI | Hozzáadta:: Emilia (2015-12-12)
Megtekintések száma: 48 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: