Főoldal » Cikkek » LAZLOW JAY LOCKHART

Stargate: Égi Kávéház

Égi kávéház


Magasan a felhők között ahova már a felemelkedettek tekintete sem ér el, azon a helyen mely mindenhol van, és sehol sincs, ott ahol minden út végződik és egy új kezdődik, egy magányos alak lépkedett bizonytalanul. Nem tudta pontosan hogyan került ide, és nagyon zavarba ejtette a hely misztikussága, végtelensége. Mindenfelé csak fehérséget látott. Olyan tiszta volt minden akár egy ma született kisded lelke, és csend honolt akármerre indult el. Lényére nyugalom telepedett, mely szinte már kézzelfogható volt. Végül nagy nehezen a távolban egy épületszerűséget vélt felfedezni, így óvatosan elindult feléje. Lábait nem látta mert fehér ködszerűség gomolygott földközelben. Egészen a térdéig ért, de nem árasztott sem hideget, sem meleget. Kissé határozatlan léptekkel haladt célja felé, és mikor elérte belépett az építménybe. Belül egy hatalmas csarnok fogadta hófehér falakkal melyeket néhol aranyfonatú díszek tarkítottak. Ahogy felemelte tekintetét meglátott egy színes máriaüveges tetőablakot melyen be-beszűrődött a nap fénye. Az égbe nyúló csarnokot helyenként ciráldás oszlopok támasztották alá. Ezek között ballagott tovább, mégnem megpillantott pár asztalt melyeknél mindenféle ismeretlen alakok ültek. Ám az egyik asztaltól hirtelen a nevét kiabálták.
- Doktor! Ide! – hallott egy férfi hangot melynek irányába elfodítva fejét egy ismerős arcot azonosított. Idegesen, és értetlenül az asztalhoz lépdelt, majd megszólalt.
- Az Isten szerelmére! Hát te mit keresel itt, Fiam?! Egyátalán hol vagyunk??? – kérdezte a fekete férfit aki az imént kimondta a nevét. Nyugodtan üldögélt, és komótosan kávét kortyolgatott egy hófehér csészéből.
- Csendet, Doki! Ne vegye a szájára a nevét! Eléggé közel van, és nem akarjuk hogy megharagudjon. Üljön csak le! – felelte a férfi, mire emberünk zavartan lehuppant az egyik kényelmes szék ölelésébe.
- Hogy micsoda? Úgy érti, hogy Isten nevét? Hol vagyunk Aiden?
- Pontosan az övét. A Mennyben vagyunk Beckett doki. Már egy ideje vártam, hogy jön valaki ismerős a városból. Ilyen a munkánk. Benne van a pakliban. – magyarázta belenyugvó hangnemben Ford hadnagy.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy meghaltam? – hajolt előre Carson, s arcán a totális kétségbeesés jelei mutatkoztak.
- Semmi pánik, Doki! Minden rendben lesz. Itt nem eshet baja. – nyugtatta a katona, majd a skót orvos elé csúsztatott egy gőzölgő kávéval teli csészét, és folytatta.
- Hát nem emlékszik? Kioperálta azt a robbanó tumort abból az emberből, és éppen átadta a tűzszerésznek mikor bekövetkezett a detonáció.
- Az ördögbe is! Már rémlik! – hasított a felismerés fénye Carson tekintetébe.
- Na! Ő a másik akit ne emlegessen! Vannak akik az ő vendégszeretetét élvezik, és a számuk rohamosan nő. Ne csináljunk neki felesleges marketinget. Mellesleg szép volt a temetése. Innen néztem. – mesélte Aiden majd kicsit fészkelődött a székén, hogy másik testhelyzetet vehessen fel. Hátradőlt, és kinyújtotta lábait keresztbe téve őket. Csészéjét két kézzel elemelte az asztalról, majd beleivott.
- Igyon ön is! Jól fog esni. – mondta Beckettnek aki kissé remegő kezekkel végrehajtotta a mozdulatsort. Nagyot kortyollt a forró nedűből.
- Szóval meghaltam. Nem hiszem el! Anyám mit fog szólni! Szegény-szerencsétlen! Bele fog halni a gyászba! – csóválta a fejét Carson elkeseredetten. Kellett nekem ilyen veszélyekre vállalkoznom.
- Túl fogja élni! Higgyen nekem. Ön meg csak azt tette ami a kötelessége. Azt amiben hitt, és hisz! Emberéletet mentett! – eresztett meg felé egy baráti mosolyt, és pár jó szót a hadnagy vígasztalásképp.
- Azt hiszem... Igaza van... – sóhajtott nagyot Dr.Beckett.
- Áhh, Carson! Üdv nálunk! Ne aggódjon. Én is munkahelyi ártalom következtében kerültem ide. – ütötte meg fülét egy női hang mely a háta mögül jött. Hirtelen megfordult, mire a hang tulajdonosa éppen odaért hozzájuk, majd leült a skót mellé aki elképedve nézte a nőt.
- Hello, Janet! Nézd ki pottyant közénk! – vigyorgott Ford.
- Dokto... Dr. Fraiser?! – nyögte ki Beckett a meglepettségtől megrészegülten.
- Igen, Carson. Én is itt vagyok már egy jóideje... – felelte Janet.
- Van erre még pár ismerős arc. – tette hozzá Aiden.
- Hihetetlen. Ez orvosilag lehetetlen! Élet a halál után? – csóválta a fejét Carson.
- Először én sem tudtam mire véljem, de annak a számlájára írtam, hogy a lélekről meglehetősen keveset tudunk. Amúgy meg nem számít. Itt vagyunk, és itt is maradunk. Akkor meg miért ne érezzük jól magunkat.
- Csak lazán, Doki! – bíztatta Ford hadnagy.
- Hát ez elképesztő... – kereste a szavakat Beckett, majd ismét a kávéjába kortyollt.
- Hoztam egy kis sütit is! Egyen! – csúsztatott elé Janet egy kis tálkán némi kekszféleséget, meg teasüteményeket. Carson elvett a tálról egyet, majd lassan majszolni kezdte.
- Ugye máris jobb! Mi itt tömjük a bendőnket, és hátradőlve nézzük a többieket hogy mit ügyeskednek ott lent. – vigyorgott Ford.
- Ezt meg hogy érti? – kérdezett vissza két falat között a skót, mire Dr.Fraiser és Aiden is előre hajoltak, és az asztal közepe örvényleni kezdett majd kirajzolódott benne valami.
- Nézze! – mutatott a képre Janet, és Carson valamit kivenni vélt. Egy alakot. Több alakot.
- Ezek replikátorok!!! Elizabeth! Menj onnan! Mit csinálsz?! John! Segíts rajta! Ne! Nee! Neee!!! Nem hagyhatod ott Elizabethet! – kiabálta Beckett rettegő arccal miközben a képeket nézte. Mintha a moziban lett volna. Még hang is volt.
- Nem avatkozhatunk közbe, Doki! Mindent a szemnek... – jegyezte meg Ford miközben tovább figyelték az eseményeket.
- Egy ZPM-et akarnak éppen lopni a replikátoroktól. Atlantisznak el kellett hagynia a bolygót! Energia kell vagy végük, de jó úton haladnak. Majd mindent elmesélek. – egészítette ki a hadnagyot Janet.
- Ugye nem lesz bajuk? Most mi lesz? – nézett rá Carson őzikeszemekkel.
- Nem lesz semmi, Doktor. Vagy túlélik, vagy csatlakoznak hozzánk. Nekem is ott kellett ragadnom azon a wraith hajón. Sheppardéknek meg sikerült kereket oldaniuk. Ők ott vannak, mi meg itt. Ez ellen nem tehetünk semmit. El kell fogadni, és annál előbb lesz jó. – mondta Ford szárazon.
- Igya meg szépen a kávét aztán menjünk. – tette kezét Beckett kezére Dr.Fraiser, mire a doki felhajtotta a maradék italt.
- Hova megyünk most? – kérdezte csendesen.
- Elugrunk Emerson ezredeshez. Azt hiszem önnek nem volt szerencséje vele találkozni odalent. Majd itt. Jó fej. Jöjjön! – fogta meg Carson kezét a nő majd felállt és a skót követte.
- Én is megyek egy kicsit később! Előbb megalázom kártyában a Korolev pár tisztjét. Mégegyszer üdv köztünk Beckett doki! – kiáltott utánuk Aiden Ford, majd jóízűen kávéscsészéjébe temetkezett.

/Írta: Lazlow J. Lockhart, 2008./

Kategória: LAZLOW JAY LOCKHART | Hozzáadta:: Emilia (2015-10-18)
Megtekintések száma: 58 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: