Főoldal » Cikkek » LAZLOW JAY LOCKHART

Stargate Intelligence 10. fejezet 5.rész

Epilógus
<<< Négy nappal később
Cheyenne Mountain Complex – S.G.C. – 5. szint – Jack O’Neill vezérőrnagy irodája >>>
- SGI-1 parancsra megjelent, Vezérőrnagy! – harsogta kissé erőtlenül kerekesszékéből, Carmen Nina Boavista, miközben két társa vigyázzba vágta magát, majd mindannyian tisztelegtek a Homeworld Command vezetőjének asztala előtt. Annak túloldalán maga Jack O’Neill, és William Mallory fogadta, majd viszonozta szalutálásukat.
- Pihenj! – ereszkedett vissza fekete karosszékébe az SG-1 legendás ex- vezetője. Tekintetével büszkén pásztázta végig az előtte felsorakozott személyeket, akik a Csillagkapu Hírszerzés első számú csapatának kiváló tagjai voltak. Mindhárman szolgálati egyenruhát viseltek. Ryan Abbott a Brit Hadsereg Kettes Számúját. Jellegzetes homokszínű SAS beretje háta mögé tett kezei közt nyugodott. Carmen Boavista alezredes a khaki- zöld színkombinációjú tengerészgyalogságit szoknyával, harisnyával, valamint fekete körömcipővel. Oldalsapkája, más néven helyőrségi sapkája kabátja övébe volt beletűzve. A nő balján, az Amerikai Egyesült Államok Hadseregének zöld szolgálati uniformisában Lincoln Lipton állt. Zöld beretjét hasonlóan szorongatta, mint Abbott.
Fogalmuk sem volt milyen célból kellett megjelenniük, ráadásul szolgálatiban, de az már biztos volt, hogy valami hivatalos dolog fog történni ugyanis a főtisztek is hasonló uniformist öltöttek magukra.
- Örülök, hogy mind itt vannak! Hogy érzi magát, Alezredes?! – kezdte O’Neill érdeklődve, majd félre tolva összecsukott laptopját, előrehajolva asztalára könyökölt. Ujjait összefűzve együttérzően méregette a napokban megsebesült tengerészgyalogos nőt.
- Köszönöm, Uram rendbe fogok jönni! – felelte hivatalos hangnemben, egy apró erőltetett mosoly kíséretében az SGI-1 parancsnoka, ám minden erőlködése ellenre tisztán látszott hogy mosolya grimaszba fordul a fájdalomtól, mely éppen oldalába hasított, mint minden apró mozdulatnál az elmúlt napokban. Skót társa sajnálattal nézte, még Lipton aggódó pillantást vetett rá. Szerencséjükre a nő egyiket sem láthatta. Szerette ugyanis mindenkinek a tudtára adni akivel csak sebesülése óta összetalálkozott, hogy nem kér sem sajnálatot, sem szánalmat, segítséget meg pláne nem!
- Ezt jó hallani! Nagyon jó! Sok feladatunk van még, és mindenkire szükség lesz! Azonban most más ügyben kérettem ide önöket! Ideje, hogy a sok rossz között valami jobb is történjen végre! – válaszolta vidám hangszínnel a vezérőrnagy, majd Lipton felé fordította fejét.
- Őrnagy, mondja hány éve is szolgálja fáradhatatlanul a hazáját?!
- Huszonegy, Uram! – mondta maga elé a férfi, majd értetlenül Malloryre, aztán O’Neillra siklott tekintete.
Ekkor rövid kopogást követően Amy Toretto lépett a helységbe- szintén szolgálati egyenruhában, majd határozott léptekkel balról megkerülte a L.D.- t, és apró mosollyal a szája sarkában megállt Boavista és Lipton között, velük szemben, a férfi felé fordulva. Kezében egy kicsi fekete dobozt tartott.
- Uraim, Asszonyom! – köszöntötte a jelenlévőket.
- Százados! Már türelmetlenül vártuk! – üdvözölte Jack O’Neill majd felállt, és ő valamint a jobbján ácsorgó SGI vezető összezárták bokáikat, valamint kihúzták magukat.
- Nos, Őrnagy akkor azt hiszem éppen ideje honorálni a hazának tett szolgálatait! Ön volt az első személy akit felvettem az SGI- hoz, ezért nem túlzás azt mondanom, hogy mindig speciális helye lesz a szívemben, valamint a Csillakapu Programban. Cseréljük le azokat a leveleket más színűekre! – magyarázta a Homeworld Command feje, majd Lipton döbbenten nézte végig hogy Toretto felnyitotta a kicsiny dobozt, melyben ezüst színű tölgylevelek lapultak. Ryan Abbott arcát felszabadultság, és boldogság jelei töltötték be.
- Vigyázz! – nézett végig emberein Mallory, majd őrnagyára szegezve tekintetét folytatta.
- Emelje fel a jobb kezét, és ismételje utánam! – jelentette ki hivatalos hangnemben, majd mikor első utasítása teljesült, haladéktalanul monológjába kezdett.
- Én Lincoln Dwight Lipton,
- Én Lincoln Dwight Lipton,
- az Egyesült Államok Hadseregének tisztje,
- az Egyesült Államok Hadseregének tisztje,
- alezredesi rendfokozatban ünnepélyesen fogadom,
- alezredesi rendfokozatban ünnepélyesen fogadom,
- hogy biztosítom és megvédem az Egyesült Államok Alkotmányát minden ellenséggel szemben, legyen az idegen vagy belföldi,
- hogy biztosítom és megvédem az Egyesült Államok Alkotmányát minden ellenséggel szemben, legyen az idegen vagy belföldi,
- hogy igaz hittel, és elkötelezettséggel cselekszem ezt; hogy ezen fogadalmam szabad akaratomból teszem, bárminemű szellemi fenntartások nélkül;
- hogy igaz hittel, és elkötelezettséggel cselekszem ezt; hogy ezen fogadalmam szabad akaratomból teszem, bárminemű szellemi fenntartások nélkül;
- hogy becsülettel, és hűséggel fogom végezni kötelességeimet, Isten engem úgy segéljen!
- hogy becsülettel, és hűséggel fogom végezni kötelességeimet, Isten engem úgy segéljen! – szavalta a légideszantos felettese után, akár egy verset. Mikor befejezték, Amy Toretto a régiek eltávolítását követően, felhelyezte a férfira új rendfokozati jelzéseit.
- Gratulálok, Alezredes! – mosolygott O’Neill, majd megkerülve asztalát, a kezét nyújtotta.
- Köszönöm, Vezérőrnagy! – fogadta enyhén megilletődötten Lipton. Zavarban érezte magát, és leírhatatlanul kényelmetlennek találta a helyzetet. Szeretett volna mielőbb távozni, de jelenleg ez nem állt módjában, hiszen felettesei, bajtársai, és kollégái sorban gratuláltak neki. Nem volt menekvés, csupán a szituáción keresztül. Egyenesen által- szokták mondani.
- Büszkék vagyunk magára! – veregette vállon kézfogás közben Mallory.
- Köszönöm, Uram! Igyekszem!
- Jöjjön, ereszkedjen le ide hozzám, Alezredes úr! Kezdem egészen a szívembe zárni! – szólította meg Boavista, és talán még ő maga is meglepődött a szavakon melyek elhagyták ajkait.
- Akárhogy is érezzek ön iránt, egy biztos! Megérdemelte! – bukott még ki belőle mialatt kezet ráztak.
- Sokat jelent, hogy ezt mondja, Asszonyom! – habogta Lipton, mert váratlanul érte ez a hatalmas őszinteségi roham, és elismerés egy olyan embertől akivel a viszonya barátok közt is komplikált, és erősen vitatott volt.
Ezt követően azonban L.D. számára olyan ember következett a sorban, akivel érzelmileg még megterhelőbbnek jósolta az érintkezést. Ryan Abbott. Az Atlantusz bázison történtek óta nem beszéltek egymással. Nem mintha sok alkalmuk adódott volna, de nem is erőltették az biztos. A skót úgy érezte jobb, ha ad egy kis teret barátjának, még Lipton fejében mindenféle viharok dúltak. Zavaros volt minden. Általában csak Anastacia Corelly esete cikázott elméjében. Vagyis inkább a bosszú! Kissé elvakult volt az utóbbi időben, és más dolgokat, személyeket könnyedén elhanyagolt. Tudta, hogy mielőbb rendeznie kell viszonyát Abbottal. Nem akart több értékes, igaz barátot veszíteni! Egy untig elég volt!
Mikor az SAS- es elé lépett, mélyen annak kék szemeibe meredt.
- Na végre! Hát nem erről beszéltem! Elismerésem! – nyújtotta előre jobbját szemernyit bátortalanul Abbott. Ő sem tudta biztosan mire számítson, vagy hogyan cselekedjen.
Lipton egy pillanatra lenézett barátja kezére, majd ismét felemelte tekintetét, és markát a skót markába helyezte. Így ácsorogtak kvázi lemerevedve pár végtelennek tűnő másodpercig, majd jóformán egyszerre ölelték át egymást.

 

Amelia megye, Virginia - Veteránok Temetője >>>
Három férfi materializálódott Virginia állam Richmond nevű városától délnyugati irányban, a vékonyan hóval borított Amelia megyében, a Veteránok Temetőjének szinte végeláthatatlan sorai közt, egy fehér sírkő előtt.
- Minden rendben, Őrnagy? – kérdezte Lipton a mellette két mankóra támaszkodó Johnny Fierrot, miközben dideregve felhajtotta barna bőrdzsekije gallérját, melyen egy a 82. Légiszállítású Hadosztály emblémájával ellátott apró méretű kitűző ékeskedett. Alatta vastag, magas nyakú világosszürke termo pulóvert viselt, valamint kék farmert, és fekete bakancsokat.
- Minden oké, Alezredes! – nyugtatta meg az SGI-4 parancsnoka, aki sötétszürke Salomon túrabakancsban, világoskék koptatott farmerben, és egy oliv M65- ös kabátban volt, melyet bal vállán a 101. Légiszállítású Hadosztály sasfejet ábrázoló legendás felvarrója díszített.
Lábaik előtt a hóból egy apró amerikai zászló magasodott ki konokul, s a természet erejével dacolván büszkén hirdette itt az Egyesült Államok egyik kiváló lánya lelt örök nyugodalmat.
- Uram, tudna mesélni róla? Az alezredes asszonyról! Még nem is volt alkalmunk megismerni, mikor máris elhagyott minket… Ha nem vagyok indiszkrét, szívesen tudnék meg többet, mint amit személytelen aktákban, és jelentésekben lehetne elolvasni. – mélyesztette pilótadzsekije zsebeibe kezeit Gunner Crocker, miközben lesütött fejjel a sírkövet bámulta. Szőke haja vad tincseit fagyos szellő táncoltatta.
- Kilencvenháromban végeztem West Pointon. Már előtte is a 82- eseknél voltam, de csak az akadémiát követően találkoztunk. Sosem felejtem el azt a napot! Mikor visszatértem Braggbe, már ott volt. Éppen a srácokat egzecíroztatta picit! Nekem is jutott a fekvőtámaszokból, és a guggolásokból is. Én fiatal, és lelkes alhadnagy, ő meg addigra megjárta Panamát, és az Öböl háborút. Századosi rangban volt! Ő lett a B század parancsnoka. Olyan nőt még nem nagyon láttam azelőtt! Természetfeletti lényként tekintettem rá! Harcos istennőnek véltem, de mások is a fiúk közül! Emlékszem 89- ben elég pipa voltam, mert lemaradtam a 82- edik Második Világháborút követő első harci ugrásáról. Anastacia ott volt! Mázlista! Örökre irigyeltem érte! – mosolyodott el Lipton, ahogy elméjébe tódultak a régi szép emlékek, majd békésen, szépen- lassan, komótosan folytatta. Mint aki újra át akar élni minden egyes kedves pillanatot.
- Szóval együtt mentünk Haitire, de szerencsére nem volt annyira eseménydús, mint vártuk, vagy éppen akkor szerettük volna! Ma már örülök neki, de már más idők járnak... Aztán jött Bosznia, Afganisztán, Irak, és még sorolhatnám. Egészen addig sikerült együtt maradnunk, még nem én a Zöld Sapkásokhoz kerültem. Nem akartam menni. Miatta. Ő beszélt rá! Azt mondta rojtosra rúgja a hátsó felem, ha nem megyek! Ki voltam én, hogy ellentmondjak neki? Addigra már kis híján legendás státuszba került a hadosztálynál! Ha mondott valamit, te csináltad. Ennyi. A harctéren, és azon kívül is ő jelentette nekünk az életet! Hiszen mi mást kell, hogy jelentsen egy jó katonai vezető? Ő volt az én hajóm kapitánya. Mindig ezt írtam a leveleimben haza. – állt meg egy pillanatra az alezredes, majd leguggolt, és egyik kezét a sírkőre tette.
- Fogyasztottuk a lőszert, gyűjtöttük a medálokat! A 82- edik volt mindenünk! A bajtársak meg egyre csak fogytak mellőlünk. Mindig azt mondta, reméli nem ő marad utoljára, egyedül. Nem ő maradt… - tekintett fel a borús szürke árnyalatú égboltra Lipton. Szemeit könnyek töltötték csordultig. Crocker látása is rég elhomályosult már. Fierro minden erejével próbálta megállni, hogy ne sírja el magát. Fogait ajkaiba vájta. Kezei görcsösen markolták mankóit.
- Ami személyeset egyszer sikerült megtudnom róla, hogy kedveli Whitman verseit. – jegyezte meg halkan, két szipogás között, nagyokat nyelve Gunner. Keserű gombóc mardosta torkát. Egy zsebkendővel törölgette lopva, s kapkodva szemeit.
- Valóban így van, Hadnagy! El is hoztam magammal az egyik kedvencét! Lekötelezne, ha felolvasná! – húzott elő dzsekije belső zsebéből egy papírost Lipton, majd a balján ácsorgó fiatalembernek nyújtotta.
- Megtisztel, Uram! – vette át a haditengerész, majd kinyitotta, és leheletnyi szünetet követően hangosan olvasni kezdte.:
„Ó kapitány! Kapitányom! A félelmes útnak vége,
Hajónk nyerte a nagy csatát, uram eljött a béke.
Közel a parthoz harangok szólnak, a kikötő népe ünnepel,
Csillogó szemek figyelik hajónk, ahogy komoran úszik el,

De Ó jaj! Ó jaj! Ó jaj!
Vörös vércsepp koppan,
S a kapitány a fedélzeten
Vérbe fagyva, holtan.

Kapitány! Ó kapitányom! a harang érted kondul,
Kelj fel – hiszen zászló leng – a néped érted tódul,
Harsogó kürtöknek, szalagos csokroknak ki tud ellenállni,
Téged hív a hullámzó tömeg, a hőst akarják látni.

Kapitányom! drága atyám!
Karom fejed alá fontan,
Mily szörnyű álom látni téged
Vérbe fagyva, holtan.

De a kapitány nem válaszol, ajka néma bágyadt
Nem érzi már tartó karom, arca békés, sápadt,
Hajónk kiköt, horgony csörren, az útnak most már vége,
A győztes hajó elérte célját, s visszatért a révbe.

Örvendjetek, zsibongjatok!
Én nem mozdulok onnan!
Hol a kapitányom fekszik,
Vérbe fagyva, holtan.”


- Bocsássanak meg… - csuklott el Johnny Fierro hangja mondata végén, majd nehézkesen odébb bicegett, és elfojtva, de tisztán hallhatóan zokogni kezdett. Hiába zúgott a hideg szél, csak nem palástolta keserűsége bizonyítékát.
Crocker gondosan összehajtogatta a verset tartalmazó lapot, majd vörös, és könnyek szántotta arccal a még mindig guggoló Lipton felé nyújtotta.
- Tartsa meg! - vetette oda fogai közt, rá sem nézve az alezredes, mire az SGI-4 tag némán zsebre tette a költeményt, egy pillanatra megfogta L.D. vállát, majd Fierro után sétált.
Lipton ökölbe szorított bal kezébe harapott. Markában egy dögcédulát szorongatott. Anastacia Corellyé volt. Másik kezében egy elrongyolódott papírdarab pihent. A férfi guggolásból fél térdre ereszkedett, majd lesütött fejjel, egy bánatos sóhajt követően nagy nehezen rekedtes hangon megszólalt.
- Annyira sajnálom, hogy nem vagy már velem! Úgy érzem én is hibás vagyok! Felelősnek érzem magam a halálod miatt! A Hegyben történt incidens után ott kellett volna legyek számodra! Érted! Melletted lett volna a helyem! Meg kellett volna hallanom néma segélykiáltásaid!!! Te mindig ott voltál nekem, és én úgy háláltam meg, hogy amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám, cserben hagytalak! Ezt sosem bocsájtom meg magamnak, és csak remélem, hogy te meg tudsz nekem bocsájtani! – halkult el Lipton, majd a sírkőbe vésett betűkre meredt, és folytatta.
- Olvastam Crocker jelentéseit! Nem szabadott volna olyan lelki állapotban küldetésre engedniük téged! Tennem kellett volna valamit! Bármit!!! Évekig segítettél másokat, de neked… Mikor egyszer szükséged lett volna rá… Nem segített senki!!! Legbelül feladtad, és ez valóban az életedbe került! Téged, a hadistennőt, az egyik legnagyobb harcost akit ismertem! Legyőzött a bánat. Annyi feladatod lett volna még! Annyi minden jót tehettünk volna még! Együtt!!! – L.D. a tenyerében nyugvó papírosra pillantott, melyet most újabb könnycseppekkel tarkított. Bal tenyerébe már jócskán belevágott a dögcédula. A férfi most elernyesztette öklét, majd szétnyitva markát a króm lapocska némi tétovázást követően aláhullott belőle. Egyenesen a piciny csillagos- és sávos zászló mellett landolt lapján a hóban.
- Be kell vallanom neked valamit Anastacia! Tettem egy- két dolgot pár napja amire nem vagyok túl büszke. Van már pár hasonló a rovásomon… Ilyenkor szinte megijedek magamtól! Megrémiszt a sötét énem! Boavista mintha érezné, és elő akarná belőlem hívni, vagy nem is tudom… Amit gondolok, hogy karrierem során néhányszor azt tapasztaltam, a sötétséget csak sötétséggel lehet legyőzni! Őszintén szólva nem tudom van- e ennek az egésznek bármi értelme! Legyen akárhogy is, tettem amit tennem, és vállalom a felelősséget! Csak el akartam mondani valakinek! Valakinek aki megért, és nem ítél el egyből. Szerinted amúgy a jó cselekedetek kiváltják a rosszat? Tőlem is kérdezted anno, és Crocker jelentésében is olvastam, de a te véleményedre lennék kíváncsi?! Te vajon mit gondoltál? Talán rákérdezhetnél odafent az Öregnél? Aztán megsúghatnád mire számíthatok… – motyogta elmerengve, majd az alezredes zsebébe nyúlt, és egy Zippo öngyújtót emelt ki belőle. Oldalára a 82. Légiszállítású Hadosztály logója volt belegravírozva. Kezének pár könnyed mozdulatával meggyújtotta. A méretes lángot a légmozgás nyomban pajkosul táncoltatni kezdte. Lipton a másik kezében lévő levelet a láng fölé tartva folytatta mondandóját.
- Ne aggódj! Én majd befejezem a küldetést helyetted is! Azután, majd egyszer találkozunk! Újra együtt leszünk az örök csatamezőkön! – mondta maga elé a légideszantos komoran, mialatt a kis papíros lángra kapott, majd elfeketedett hamuvá égett cafatjai a téli szelek szárnyán vitorláztak az örökkévalóságba. Felszabaduló kezével a dögcéduláért nyúlt, majd felmarkolta, és felegyenesedett. Lenézve a sírkőre halkan megszólalt.
- Hiányzol kapitányom! Hiányzol bajtárs! Hiányzol barátom! Hiányzol… - oltotta ki egy fuvallat öngyújtója lángját.

 

Colorado Springs – Murray sugárút - Bombers bár >>>
Hűvös, és fogcsikorgató este telepedett Colorado Springs békés városára. Az égbolt az egész napos felhősödést követően nagy nehezen kitisztulni látszott, és most egyre több- és- több csillag mutatta meg magát rajta. A felszínen pár centis hó burkolt mindent fehér köntösbe. A világ ilyenkor oly tisztának tűnt, ártatlannak, biztonságosnak. Nehéz volt nem bedőlni a látszatnak. Komoly veszély fenyegette a Tejutat. Minden bizonnyal a Pegazus- galaxist is! Az emberi fajt mindenképpen! Ismeretlen veszedelem bukkant a felszínre, és villantotta meg fogait az elmúlt napokban. Valódi céljait senki nem ismerte, eszközei magas fejlettségű civilizációról adtak tanúbizonyságot. Mintha az univerzum egyfajta egyensúlyt akarna minden áron fenntartani! Alig hogy egy gonosz elbukik a jók keze által, mindig egy újabb tűnik fel. A körforgás örök, a küzdelem véget nem érni akaró! Lehet, hogy ez lenne maga az élet?!
- Hol késlekedik azokkal a sörökkel, Százados úr?! Poros a torkom, mint a Mojave! – kiáltotta el magát mesterkélt kétségbeesésében a biliárdasztal mellől Marshall Maguire.
Teljesen kigombolt kék- fehér kockás inget viselt, melynek ujjait feltűrte. Azon kívül fehér póló, kék farmernadrág, és sötét sportcipő alkotta ruházatát. Fekete pilótadzsekije odébb egy szék háttámláján pihent.
- Semmi pánik, Decker papa megérkezett! – vigyorgott egy hatalmas szivarral fogai között Lance Decker, mikor egy tálcányi üveges sörrel társa mellé ért, aki nyomban el is emelt egy palackot, majd nagyot kortyolt a nedűbe.
- Becca, ma iszik egy Coorst, vagy továbbra is marad a narancslénél? Esetleg megkérdezzem tejecskét tartanak- e? – fordult Maguire csapatuk hölgy tagja felé, aki magányosan egy közeli asztalnál üldögélt. Fekete ujjatlan csőtopot, valamint kék, térdig érő farmerszoknyát viselt, sötét harisnyával, és magas éksarkú, zárt, barna cipővel. Ujjait ezüst gyűrűk ékesítették. Nyakában csupán dögcédulája lógott, még füleit több ezüst kisméretű karika fülbevaló díszítette.
- Tudom ám, hogy azért megy mindig a százados sörért, mert magát ki sem szolgálnák! Meglátják a babaarcát, és azt hiszik még kiskorú! – vágott vissza a nő egy grimasszal az arcán, miközben Decker elé tette az egész tálcát, szabad prédává téve annak tartalmát.
- Legközelebb ágyékkötőt kell felvennem, ha ilyen övön aluli ütésekkel próbálkozik, Hadnagy! – felelte a haditengerész, mire a nő nyelvet öltött rá.
- Pofa be, Maguire, és lökjön! – vett magához egy dákót az SGI-3 parancsnoka, majd nagyot pöfékelt szivarjából.
- Hallom az új nője egy kígyó! Szerintem a nyelvöltögetéssel nem sokra megy… - lépett van der Sharke mellé Gunner Crocker, mire a nő felnevetett.
A férfin egy kerek nyakú, hosszú ujjú, sötétbarna póló feszült, melyre Alaszka állam címere volt nyomva. Fejét sötétkék baseball sapka fedte, melybe arany betűkkel a USS Kitty Hawk, és CV- 63, valamint a feliratok között szürkével a hajó alakja volt hímezve.
- Szerintem már megvette otthonra az infralámpákat, és egy szoláriumot is! Minden esetre alig várja, hogy visszatérhessen arra a pokoli planétára, és újra láthassa az ő kígyóladyjét. – mesélte a nő, mialatt Crocker két üres sörös üveget helyezett a tálcára, kicserélve kettő telire.
- Nekem egy Coronat hozzon, Gunner! – szólt oda Johnny Fierro, aki pár méterrel odébb a darts tábla előtt támaszkodott egyik mankójára.
- Vettem, Őrnagy! – cserélte ki az egyik malátaüdítőt másikra a haditengerész, mikor egy gyönyörű szőkésbarna vállig érő hajú, sötétbarna szemű, nagy ovális nyakú, rövid ujjú, bő fekete felsőt viselő nő szólította meg.
- Afterburner?! – nézett rá szinte hitetlenkedve, széles mosollyal az arcán. Fogai már- már vakítóan fehérnek hatottak.
- Skyscraper?! – csillantak fel Crocker szemei, és azzal párhuzamosan az ő ajkai is mosolyra húzódtak.
- Ezt nem hiszem el! – ölelte át boldogan a nőt, miután kapkodva letette a kezében lévő söröket.
- Hadnagy úr, nem is tudtam hogy magának ilyen kedves ismerősei vannak! – termett ott nyomban Maguire, miközben a nőt méregette. Van der Sharke felhúzott szemöldökkel követte az eseményeket. Decker, valamint Fierro is odagyűlt az ismeretlen hölgy generálta kíváncsiság hatására.
- Uraim, és hölgyem! Had mutassam be Gillian Lipton hadnagyot! – sokkolta a népet Crocker. Maguire majd a söre aktuális kortyába fulladva köhögött fel.
- Elnézést! – köszörülte meg torkát.
- Hello mindenki! Gunnal még a Kitty Hawkon szolgáltunk. – mosolygott a nő.
- Oké, oké, szóval azt akarja mondani drága hadnagyom, hogy ez a bombázó a mi Lipton alezredesünk húga? – kérdezett vissza Marshall, hogy száz százalékig biztos lehessen a dolgokban.
- Alezredes? – nézett fel meglepetten Gillian Crockerre.
- Ma léptették elő! Szép estét! – bukkant fel a társaság háta mögött Ryan Abbott.
Világoskék farmerdzsekiben, fehér pólóban, sötétkék farmernadrágban, és fekete motoros csizmában volt.
- Ez fantasztikus hír! Ryan Abbott, igaz? Hello! – mosolygott rá Lipton, majd a kezét nyújtotta felé.
- Az akcentusom mindig elárul, igaz? – mondta jó kedélyűen a skót, mialatt fogadta a baráti jobbot.
- Nagyon sokat hallottam ám önről!
- Mindent tagadok, Asszonyom! – nevezett fel az SAS- es, majd nyomban kezébe vette a dolgok irányítását.
- Engedje meg, hogy bemutassam a többieket. A hölgy Rebecca van der Sharke…
- Örülök, hogy megismerhetem! Biztos L.D. nem említette, hogy anyukánk Hollandiából származott. Úgy hívták hogy Patricia Annika van der Velden.
- Hello, Gillian! Az igazat megvallva sajnos még nem adódott alkalmam igazán megismerni a bátyját, így nem valóban nem tudtam. Az én nagyszüleim még a Második Világháború alatt érkeztek az Államokba. Apám Hollandiából, anyám Svédországból. A hajón ismerkedtek össze. Na de nem akarom megakasztani az ismerkedést! Majd később szívesen mesélek még, ha ön is! – felelte Becca kedvesen, és illedelmesen.
- Johnny Fierro. - folytatta a sort Abbott.
- Asszonyom! – biccentett a légideszantos.
- Cimborám, Lance Decker!
- Üdvözlöm, Ms. Lipton! – emelte meg a kezében lévő üveget a tengerészgyalogos.
- Ez a jómadár pedig…
- Ő biztosan Marshall Maguire! – vágott a skót szavába Gillian.
- Igazán megható, hogy hírnevem megelőzött! Részemről a szerencse! – vigyorgott a fiatalos haditengerész.
- Jó végre találkozni önökkel! Linc a Skype hívásaiban a legtöbbjüket már említette! Az mindig megnyugtató, ha tudja az ember hogy a testvére, és a barátja biztonságban vannak, hiszen ilyen kiváló bajtársakkal szolgálnak együtt. – karolta át meglepően közvetlenül Crockert Gillian Lipton, s a férfi könnyed természetességgel viszonozta a gesztust.
- Jöjjön Százados, tegyünk pontot arra a biliárd játszmára! Legalább megnyugszunk a nagy izgalmakat követően!
- Nagyon siet veszíteni, Maguire! Kérem, ne hagyja hogy feltartsam! – reagált viccesen a főtiszt, majd a páros visszatért a kréta, golyók, és dákók világába.
- A hadnaggyal éppen a következő kör dartsra készültünk! Van kedve beszállni? – nyújtott egy marék nyilat Johnny Fierro Gillian Lipton felé, aki kissé tétován de átvette azokat.
- Oh, köszönöm, de csak amíg a bátyám be nem fut! Ezer éve nem láttam! Nem nagyon vagyok jó amúgy benne, de megpróbálom nem túlságosan lehúzni a játékuk színvonalát! – magyarázkodott szégyenlősen.
- Semmi gond, Asszonyom! Crocker sem jó benne! – vágta rá fapofával az SGI-4 parancsnoka, mire mindhárman felnevettek, majd a céltábla elé sétáltak.
Van der Sharke és Abbott jót mosolyogtak a dolgon, majd a skót diszkréten körbetekintve letelepedett a nővel szemben, és az asztalra könyökölve előrehajolt.
- Hogy vagy ma este? – mosolygott.
- Most már egész jól! És te? – fogta meg egy pillanatra szerelme kezét a sörösüvegek takarásában Karen, mialatt csábos pillantást vetett rá.
- Kiválóan, köszönöm kérdésed! Ma volt alkalmam Liptonnal váltani pár szót az előléptetését követően. Már nagyon rég szerettem volna, hogy ez megtörténjen! Nagy kő esett le a szívemről! – ecsetelte az SAS- es megkönnyebbülten.
- Ezek szerint rendben vagytok?
- Jó úton haladunk, azt hiszem! – kapott ki a tálcáról egy üveg csak neki odakészített Guinnesst, majd jóízűen meghúzta.

 

Colorado Springs – Murray sugárút – A Bombers bár parkolója >>>
- Örülök, hogy végül elfogadta a meghívásomat!
- Ugye nem gondolja komolyan, hogy tolószékben fogok oda bemenni? Ma már épp elég megalázó volt a csapatom, Mallory ezredes, és O’Neill vezérőrnagy előtt.
- Ne makacskodjon! Örüljön, hogy egyáltalán elhagyhatta az orvosit! Azt is csak nekem köszönheti! Tegye a formás hátsóját a székbe, mielőtt én teszem bele, Alezredes! – akadt emberére Carmen Boavista, és ez esetben beadta a derekát, majd nagy nehezen átküzdötte magát az anyós ülésről a kerekesszékbe. Kis asszisztenciát ugyan kapott, de feltűnően szokatlanul tőle ezért most nem mordult rá segítőjére.
Az igazság az volt, hogy nem tudott ellenállni Casey Quest kékeszöld szempárja csábításának. Mikor két napja sebesülten, a saját vérében tocsogva hevert a USS Odyssey egyik számozott kihallgató helységében, és azt hitte ütött az utolsó órája, még nem gondolta hogy a sors eme halálos helyzetben hozza össze egy párját ritkító férfival, aki érdekelni fogja, és akire esetleg még érdemes is lehet a drága idejét pazarolnia. Be kellett vallania magának, hogy az SG-M csapatparancsnoka egy igazán sármos férfi volt, nem mellesleg kiváló, és legendás marine. Vonzódott hozzá, és úgy érezte a férfi hasonlóképpen érez iránta. Már, ha nem lett volna elég árulkodó tény, hogy az első másodperc óta flörtölt vele. Arról nem is téve említést, hogy mondhatni azonnal intim helyzetben találták magukat találkozásukkor, hiszen Quest puszta kezeit szorította a nő vérző sebeire, addig amíg a szakszerű segítség meg nem érkezett emberei személyében. Szó szerint kezeiben tartotta Carmen életét.
- Kíváncsi leszek a többiek mennyire fognak örülni, hogy elfogadtam a meghívását?! – jegyezte meg halkan, jó adag kétellyel a hangjában a félszemű nő, aki világos, magas sarkú bokacsizmát, fehér nadrágot, egy v nyakú bordó felsőt, és fekete kötött kardigánt viselt. Egyenes, barna középhosszú haja ritkaságszámba menően le volt engedve. Buja tincsei közül a füleiből csüngő nagyméretű ezüst karika fülbevalók kandikáltak ki.
- Vesztett a Homeworld, és az egész Csillagkapu Program éppen elég jó embert az utóbbi napokban! Szerintem hálásak lehetnek, hogy ön továbbra is köztük van! Én az vagyok! – zárta be a kocsit, majd indult meg megható szavait követően maga előtt a nőt tolva Casey Quest.
Boavista a hallottak hatására egy csöppet gondolataiba mélyedt. A férfinak igaza volt. Mások eltűntek, vagy halottak voltak, ő pedig itt rinyált. Büszkeségből… Holmi gyarló, emberi érzelemből, melyből neki oly sok jutott. Hirtelen, életében először nevetségesnek érezte magát miatta. Elöntötte a szégyen.
- Carmen? Nem az ön telefonja csörög? – rántotta vissza Casey hangja a valóságba, és valóban a készüléke jelzett.
- Oh, de! Köszönöm! – ocsúdott fel, majd nyomban előkotorta táskája mélyéről.
- Boavista! – fogadta a hívást a tőle már megszokott hivatalos, búgó hangnemben.
- Alezredes, itt Mallory. – harsant fel egy váratlan férfi hang a vonal túlsó végén.
- Parancsoljon, Uram! Miben lehetek a szolgálatára? – futott át ezer meg ezer negatív gondolat hirtelen a nő fején, vajon felettese miért hívhatta ebben a szokatlan időpontban.
- Elnézést, hogy zavarom, csak meg akartam kérdezni ön ott lesz e ma este a Bombersben? Az emberek nagy összejövetelt szerveztek, de önt még sosem láttam eme alkalmakkor, viszont lenne némi mondandóm a számára, amit nem húznék, és örömmel hall majd! Persze, csak ha nem túl fáradt. Tudom, hogy pihenésre van szüksége. – köntörfalazott egy sort az SGI parancsnoka, és Boavistát máris mérhetetlenül kíváncsivá tette.
- Jajj, nem Ezredes! Nem kell aggódnia miattam! Ami azt illeti, én épp most érkeztem a helyhez. Itt vagyok! Be kell valljam fokozott érdeklődéssel várom amit meg kíván osztani velem, Uram!
- Ezt jó hallani! Már úton vagyok! Hamarosan érkezem! Addig is jó szórakozást! Nem okozok csalódást, ígérem! Apropó! Kérem ossza meg a többiekkel, hogy Li- Kai hadnagy késik egy kicsit! Kicsit elúszott a papírmunkával. Köszönöm! Nemsokára látjuk egymást!
- Vegye elintézettnek! Ezredes. – búcsúzott el a tengerészgyalogos, majd elmerengve csúsztatta telefonját táskájába.
- Minden oké?! – hajolt előre Quest.
- A legnagyobb rendben! – engedett mosolyt ajkaira a nő, majd betértek a Bombersbe.
- Megérkeztünk, hölgyeim! – gördült be a parkolóba egy sötét GMC dzsipp, volánja mögött Chandler Donovannal.
- Jól láttam, ott Quest, és a maguk Boavista alezredese ment éppen be?! – vetette fel érdeklődve a mellette ülő Gina Stringfield.
- Nagyon úgy festett, Boavista volt az. – állította le a motort a kanadai- amerikai.
- Ma este úgy gondolom minden lehetséges! Én ezt ki is szándékozom használni! – jelentette ki határozottan, és huncutul a hátsó ülésről Amy Toretto, aki mondjuk úgy egy kirívóbb öltözéket választott a mára. Magas sarkú, magas szárú fekete bőrcsizmát viselt, szűk fekete bőrnadrággal, egy falatnyi csillogó ezüst toppal, melyet jelen pillanatban még piros szövetkabátja rejtett el a külvilág elől. Fülei szegélye mentén apró köves fülbevalók csillogtak.
- Ön volt már a Bombersben, Főtörzs? – kérdezte előre hajolva a mellette ülő Anina Wesselenyi.
- Neeem, még nem. Én és a bárok nem jövünk ki túl jól! Általában az van, hogy lemegyek, és jól akarom magam érezni, aztán valami félig illuminált állapotban leledző tengerész fel akar szedni, de nem érti az elutasítást. Csak nyomul előre, mint Viet Cong a Ho Chi Minh ösvényen, keze már a combomon, aztán kiosztok egy nyaklevest, és még ő meg a hülye haverjai vannak felháborodva. Hőbörögni kezdenek, és én kénytelen vagyok helyre tenni őket… Szóval értik? – magyarázta a tengerészgyalogos amazon, majd kissé megrémülve Donovanra tekintett.
- Remélem, most nem tántorítottam el, hogy velem jelenjen meg odabent? – tette gyengéden a férfi jobb csuklójára kezét.
- Azt hiszem, kockáztatnom kell önnel Gina! – mosolyodott el az SGI tudósa, majd kiszállt az autóból, és a másik oldalra sietett, hogy kinyissa az ajtót Stringfield számára.
- Hát nem egy cukorfalat ez a férfi? – nézett közben a hátul ülő párosra vigyorogva.
- Nekem más a zsánerem, de megértem honnan jön, Főtörzs! – erősítette meg Toretto, még Wesselenyitől csupán egy mérsékelt mosolyt, és bólogatást kapott válaszul.
Miután mindannyian kiszálltak, ráérősen megindultak a bár bejárata felé. Elől ment Donovan, akibe Stringfield nyomban bele is karolt, majd mögöttük kissé lemaradva Toretto, és a német.
- Nos, mi a terve ma estére, Anina?! – kérdezte egy csintalan pillantást vetve a mellette haladóra az SGI kommunikációs főtisztje.
- Megiszom valami jó import sört Logan Whek, és Dominic Ventura százados tiszteletére! Dr. Donovan is mondta, hogy csatlakozna, esetleg szólna pár szót az eltűnt társainkról! Azon kívül pedig szocializálódom a többiekkel, gyakorlom az angolt. Nem tudom, majd biztos kialakul gondolom. – felelte kissé határozatlanul az SGI-3 tag.
- Hauptmann Wesselenyi?! Semmi bepasizás, vagy valami? Ne tegye itt nekem az ártatlant! – vigyorgott hitetlenkedve Amy, majd kibökte végre a lényeget.
- Neked melyik tetszik? Ki vele? Decker? Crocker? Esetleg Maguire? Vagy Johnny Fierro? Hmmm! Megmasszírozhatná a hátamat, nem lökném le magamról az biztos! Elolvadnék karjaiban akár egy fagyi! Ám most nagyobb vadra pályázom… - jelentette ki végül titokzatosan, kissé kéretve magát.
- Mallory ezredes? – tért ki a válaszadás elől Anina legjobb védekezés a támadás címszó ürügyén.
- Áhhh! William Mallory vörös zóna számomra! Házinyúlra nem lövök! Ő túl jó barátom, és túl régóta ismerem ahhoz, hogy ilyet kockáztassak, nem is beszélve arról, hogy mindannyiunk felettese. Már így is páran azt hiszik csókosként kerültem az SGI- hoz. Nem azt mondom nem szeretek a penge élén táncolni, de van egy határ nálam is. Na, de nem felelt a kérdésre?! – torpant meg a nő a bejárat előtt nem sokkal, mire Wesselenyi is megállt. Zavarban volt, de nagyrészt leplezni tudta.
- Hát, nem is tudom! Mindannyian helyesek, de az is kérdés melyikük egyedülálló. Nem tudhatjuk végül is.
- Ugyan már, ezek a srácok mind karrier katonák. Maga szerint az mikor volt összeegyeztethető normális párkapcsolattal? Eléggé ritkaságszámba megy. Ha fogadnom kellen mind szingli! De látom nem akarja, vagy bizonytalan, esetleg szégyenlős, így nem forszírozom a kérdést tovább. Inkább menjünk be, és érezzük jól magunkat! – szállt le végül a témáról Toretto, majd kinyitotta a bár ajtaját, és végigsimítva Wesselenyi vállát jelezte neki, hogy fáradjon előre.
A németnek sem kellett több, gyorsan beslisszolt, és örült hogy megszabadult ebből a kínos párbeszédből. Hogyan árulhatta volna el, hogy ő nem a férfiakhoz vonzódik?! Nem ismerte még annyira jól Torettot, sem mást az SGI- tól, hogy ilyesmit megosztott volna velük. Féltette a pozícióját, és nem tudta esetlegesen milyen hullámokat gerjeszthetne ez az ügy. Bár a Bundeswehrnél már kétezer óta hivatalosan nem részesültek hátrányos megkülönböztetésben a más szexuális beállítottságúak, az Amerikai Fegyveres Erőknél ez a kérdés még koránt sem volt tisztázott, bár a nyomás a kormányon, hogy toleranciát gyakoroljon egyre erősödni látszott. Egyelőre azonban még mindig az úgynevezett „Ne kérdezd, ne mondd el” irányelv volt érvényben, melyet még a Clinton adminisztráció vezetett be 1994- ben. Ez abban nyilvánult meg, hogy aki titkolta azzal nem foglalkoztak, viszont aki nyíltan vállalta azt kizárták. Még a Német Hadsereg sem tudott arról, hogy leszbikus. Jobbnak látta, ha ilyesmi nem kerül az aktájába. Sosem lehet tudni! Igaz a nyugati világ nagy lépéseket tett előre a másság elfogadásának buktatókkal, és akadályokkal teleszórt kanyargós ösvényén, azért Anina Wesselenyi még nem volt teljesen nyugodt, és nem tapasztalt akkora hű de nagy toleranciát a mindennapi élet területein. Jó része még csak hivatalosan létezett! Az embereknek idő kellett, hogy megtanulják elfogadni, megszokják a másságot. Ezt segíteni lehet, de siettetni nem feltétlenül szerencsés! Szóval amikor egyes kapuk feltárulni látszottak, ő továbbra is úgy döntött megmarad a már eddig is bevált diszkréciónál, és inkább titokban tartja szexuális orientációját.
- Nem jön, Amy? – fordult vissza, mikor érezte Toretto nincs a sarkában.
- Menjen csak előre! Mintha egy ismerőst láttam volna! Később csatlakozom. – bámult a parkoló felé a megszólított, majd elengedte az ajtót, és megindult visszafelé. Vadászni!
Célja egy távolabbi középmagas alak volt, aki egy fekete Ford Mustang oldalának támaszkodva ácsorgott kopottas barna bőrdzsekijébe bugyolálva magát a hűvös tél- esti zimankó elől. A férfi félig- meddig háttal volt neki, így nem vehette észre őt. Amy szívverése egyre csak gyorsult, ahogy biztossá vált számára, Lincoln Lipton az. Tetszett neki! Nem tudta még pontosan mit szeretne tőle, de a fizikai kontaktus minden téren vezette toplistáját a ma estére vonatkozóan. Nem tagadta, főként mikor a közelmúltban az Odysseyn volt alkalmuk együtt dolgozni, akkor vetett rá szemet. Óvatosnak kellett azonban lennie, ha nem akarta megütni a bokáját. Így vagy úgy, de az alezredes a felettese volt. Ha nem is közvetlen, de mégis csak egy SGI- os főtiszt. Azt tervezte tapintatosan kipuhatolja mennyire „rugalmas” efféle ügyekben Lipton, aztán majd eldönti vállalja- e a kissé egyértelműbb közeledést. Abban biztos volt, hogy a férfi jelenleg egy lelkileg nehezebb időszakát éli, amikor egy kis női babusgatást akár szívesen is fogadna, és könnyebben engedhet a csábításnak. Lipton jelenleg sebezhetőnek tűnt ilyen szempontból, ez volt a lényeg akármilyen rosszul is hangzott! Ki kellett használni, most kellett lecsapni rá!
- Hello! – sétált oda egy alacsony, hosszú egyenes szőkésbarna hajú, fekete ballonkabátot, szűk farmert, valamint fekete bársonyos platform cipőt viselő nő az alezredeshez, mikor Amy Toretto már csak alig tíz- tizenöt méterre lehetett. Megtorpant, majd hunyorogva próbálta kideríteni ki lehet az. Azonban nem sokáig számított személye bármit is a százados szándékainak szempontjából, mert a következő pillanatban a páros összeölelkezett, majd szenvedélyes, és hosszú csókot váltottak. A katonanő elkapta tekintetét róluk, majd sarkon fordult, és csalódottan, de reményei szerint észrevétlenül besietett a Bombersbe.
- Hello! Hiányoztál! – nyögte ki a csókot követően gyengéden Lincoln, ám öleléséből nem engedett.
- Te is nekem! Aggódtam! Hallom többen nem jöttek vissza! – meresztette rémült, gyönyörű kék szemeit a nő L.D. borostyánbarna tekintete tengerébe.
- Sajnos! – sóhajtott nagyot a férfi, majd összeráncolt homlokkal folytatta.
- Még nem adjuk fel! Remélem Whek, és Ventura előkerül valahonnét! Ki tudja mi történt velük. – fordította oldalra a fejét egy pillanatra, mintha válaszok után kutatna az éjszakában, majd felcsillanó szemekkel ismét a nőre vetette pillantását.
- Te hogy vagy? Voltatok Virginiában? – babrált a Lincoln dzsekije gallérján található ejtőernyős kitűzővel a nő.
- Rendben leszek! Igen, voltunk. Megbékéltünk, úgy érzem. – kúszott halovány mosoly a légideszantos szájára, miközben egyik kezével párja hajába túrt, majd érzékien a füle mögé fésülte.
- Akkor ideje végre előre tekinteni, Alezredes úr! – tette mindkét kezét a férfi lehűlt arcára egy széles mosoly kíséretében a nő.
- Gyönyörű vagy ma este! Úgy ragyogsz akár a csillagok az égen! – fogta át a nő csuklóit óvatosan Lincoln.
- Inkább vagyok hold! Akkor ragyogom, mikor a napom a közelemben van! – érkezett hasonlóan romantikus válasz a bókra, majd ajkaik ismét forró, és szenvedélyes kölcsönhatásba léptek egymással.

 

Walt Whitman: O Captain! My Captain!
„O Captain! My Captain! our fearful trip is done;
The ship has weather'd every rack, the prize we sought is won;
The port is near, the bells I hear, the people all exulting,
While follow eyes the steady keel, the vessel grim and daring:
But O heart! heart! heart!
O the bleeding drops of red,
Where on the deck my Captain lies,
Fallen cold and dead.
O Captain! My Captain! rise up and hear the bells;
Rise up—for you the flag is flung—for you the bugle trills;
For you bouquets and ribbon'd wreaths—for you the shores a-crowding;
For you they call, the swaying mass, their eager faces turning;
Here captain! dear father!
This arm beneath your head;
It is some dream that on the deck,
You've fallen cold and dead.
My Captain does not answer, his lips are pale and still;
My father does not feel my arm, he has no pulse nor will;
The ship is anchor'd safe and sound, its voyage closed and done;
From fearful trip, the victor ship, comes in with object won;
Exult, O shores, and ring, O bells!
But I, with mournful tread,
Walk the deck my captain lies,
Fallen cold and dead.”

Kategória: LAZLOW JAY LOCKHART | Hozzáadta:: Emilia (2016-01-10)
Megtekintések száma: 83 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: