Főoldal » Cikkek » LAZLOW JAY LOCKHART

Stargate Intelligence - 2. fejezet
StargAte Intelligence



2. Fejezet
Az Alfa Hím

Ismeretlen kisbolygó valahol a Tejút galaxisának szélén >>>
- Mindannyian megdöglötök! Mind egy szálig... – morogta halkan fogai között Logan Whek miközben ziláltan, izzadtan és kifulladva dőlt neki egy hieroglifákkal díszített falnak. Szüksége volt egy szusszanásnyi időre. Nem többre. A jaffák súlyos, és rendezett lépteinek hangja vészesen közelebbről hallattszott minden másodperc elteltével. Kezében satedai sugárpisztolyát szorongatta. Tudta hogy az energiatelep hamarosan felmondja a szolgálatot, és nincs nála több. Viszont azt is tudta, hogy küldetése van ezen az átkozott helyen. Ő pedig mindig elvégezte amivel megbízták az SGI-nál.
Az idő összemosódott számára. Annyiban volt biztos, hogy tegnap kapott titkosított parancsot a SGC-ről. A Midwayre kellett mennie, majd a karantén idejének letelte után egy PJ-vel indult tovább pár másik SGI-ossal együtt a P4X-9K7 kódnevű bolygóra. Onnan pedig egyenes út vezetett ebbe a pokolba. Valamiféle régi goa’uld bányásztelep lehetett ez az átkozott kőgolyó. Biztos a naquadahra fájt a foguk. Logan lefogadta, hogy miután a planéta szívét – lelkét kivájták a járatokból készítették e szabályos folyosókat, és büntetőtelepnek rendezték be. A célnak tökéletesen megfelelt. Manapság viszont már nem raboskodtak itt sokan, csupán páran sínylődtek a helyen akiket Ba’al végképp el akart tűntetni szem elől. Egyfajta elit börtönként működött a komplexum. Éppen ezért volt akkora az ellenállás is. Minden hemzsegett a jaffáktól.
- Aray kree! Rak'lo najaquna shel're hara kek! – hallattszott nem messze Logantől. Szerencsére értett pár szót goa’uldul, de anélkül is tudta volna hogy kb. mit jelent amit hallott. Óvatosan kinézett a sarkon. Vagy egy tucat jaffa szegezte irányába botfegyverét. Azonnal menekülőútvonalat kezdett keresni. Hiába volt egy kereszteződésben, csupán egy irányba futhatott el úgy hogy a jaffák ne tudjanak rálőni legalább pár másodpecig amég be nem fordulnak arra a folyosórészre melyen ő is tartózkodott. Nagy levegőt vett, majd elkiabálta magát.:
- Kal shaka mel! – eresztette meg utolsó lövéseit pisztolyából a sarkon kihajolva, majd sprintelni kezdett az előre kieszelt úton. Alig haladt pár métert máris a füle mellett húztak el az energialövedékek. Érezte a forróságot melyet áraszottak mikor egy-egy a közelében csapódott be. És az az idióta hang amivel a kilövésük járt! Na azt útálta igazán. Imádta viszont a goa’uld fegyvertervezőket, hogy ilyen használhatatlan szart készítettek amivel még célozni is alig lehetett. Ez volt az ő szerencséje. Némi loholás után egy gyűrűterembe ért. A teleport éppen akkor aktiválódott és akik benne voltak már rematerializálódtak is. A gyűrűk közül hatalmas fény áradt szerte-szét, majd kialudt és a gyűrűk felemelkedtek.:
- Éppen időben! Szükségem lenne egy kis segítségre! – mondta Logan a két érkező férfinek akik tetőtől-talpig fekete BDU-ban voltak, és hozzá ugyanolyan színű taktikai mellényt viseltek. Combjaikon tokokban Beretta, és Zat pihent. Az egyikük magas volt, erős testalkatú, és rövid szőkésbarna haja kusza tincsekben állt hátrafelé, vagy éppen az égnek. A másik nem is férfinek inkább egy fiatal srácnak tűnt. Alacsony volt, rövid fekete hajú, és atletikus testalkatú. Természetesen messze nem volt már suhanc korban. Rendszerint azon sajnálkozott, hogy már több mint egy éve átlépte a harmadik X-et.
- Akkor HASRA!!! – kiáltott Loganre a magasabb, mert már látta a közeledő jaffákat, így a kezében lévő M4-es gépkarabélyra szerelt M203-as gránátvetőből tüzet nyitott rájuk a földre vágódó Whek feje felett. A jaffáknak esélyük sem volt fedezékbe húzódni a szűk folyosón, melynek járatai éppen azért voltak ennyire keskenyek, hogy az esetleges börtönlázadásokat könnyen le lehessen verni. Miután a gránát célba talált mindkét férfi lőni kezdte a maradék ellenséges erőket. Az alacsonyabb kezében egy G36 k várta egészen eddig a pillanatig, hogy szolgálatba állhasson. Golyózápor zúdult a gránáttól teljesen megtépázott jaffa csapatokra, de azért pár energialövedék be-besüvített a gyűrűterembe. Egyszer csak csend lett. A botfegyverek elhallgattak. A gépfegyverek is némaságba burkolóztak, s füstölgő csövük némán ereszkedett a talaj felé. Logan levette kezeit füleiről melyek így is csengtek egy kicsit a nagy zaj után. Lassan felkelt, és leporolta magát.
- Azt hiszem ezeknek kampec! Juhhé! A vendégcsapaté az első félidő! – örvendezett az alacsony katona akit Marshall Maguire alhadnagynak hívtak, majd odalépett Loganhez és megveregette a vállát.:
- Örülök, hogy egyben vagy pajti! Mikor szétszakadtunk azt hittük elpatkoltál.
- Nem sok híja volt, de nem szeretek a vesztes csapathoz tartozni. – vigyorodott el Whek.
- Jól van lányok, ne most randizzatok! Feladatunk van, remélem még emlékeztek. – mondta a magas szőke pasas, majd kisétált a gyűrűteremből a két másik férfi között.
- Majd máskor viszlek el vacsizni! Decker százados mindkettőnket akar. Most! – súgta oda Wheknek az alhadnagy, mire mindketten elnevették magukat, és felettesük után indultak.:
- Adjatok már valami fegyvert! – vetette oda Whek.
- Van itt elég gazdátlan botfegyó! Kapjál fel egyet! – felelte félvállról Marshall.
- Viccelsz! Kész öngyilkosság! Ennyi erővel fel is köthetném magam...
- Lehet akkor végre csend lenne! Ellenséges területen vagyunk, Uraim! Fogják be! Remélem tudja használni. – fordult hátra egy pillanatra Decker majd a fegyelmező szavak után, átnyújtotta Zatjét a satedainak.
- Kösz, Százados! Kígyók ellen kígyómarás. – nézegette a goa’uld kézifegyvert Whek, miközben megnyújtották lépteiket. Tudták, hogy a megfelelő szinten járnak ahhoz hogy elérjék céljukat. Egy dolog miatt jöttek ide. Pontosabban egyvalaki miatt akit minden áron ki kellett szabadítaniuk. Bármi áron!
Pár perces erőltetett menet után egy T elágazáshoz értek, majd Decker kissé bizonytalanul megtorpant, és szétnézett.
- Fene megeszi ezeket a labirintusépítőket! – tekintett körbe Maguire miközben tárat cserélt a G36-osban.
- Ha jól emlékszem arra kell menni! – mutatott balra Logan.
- Mutassa azt a tok’ra-któl kapott térképet, Alhadnagy! – mondta a százados, mire Marshall némi kotorászás után átnyújtotta neki.
- Figyeljék a folyosókat! – adott parancsot védelmi pozícióba helyezkedésre Decker, hogy nyugodtan tanulmányozhassa az alaprajzot. Pár másodperc után újra megszólalt.:
- Valóban balra kell menni! Arra lesz a cella amiben az Alfa Hímet fogva tartják. Indulás! Ne vesztegessük az időt! – adta vissza a papírokat az alhadnagynak majd elindultak.



PJ az ismeretlen kisbolygó közelében valahol a Tejút galaxisának szélén >>>
- De miért nem tudjuk ki a fene az az Alfa Hím, Uram?! Mi ez a nagy titkolózás? Boavista legalább nekünk elmondhatta volna, ha már mi visszük vásárra a bőrünket! Uram. – nézett a mellette ülő Lipton őrnagyra Rebecca van der Sharke miközben a PJ-t a bolygó légkörébe irányította. Az ős szerkezet rázkódni kezdett, s külső burkolata teljesen átforrósodott.
- Nem fontos tudnunk ki az, Hadnagy! A küldetésünk szempontjából lényegtelen. Ezt adták parancsba, és ezt kell végrehajtanunk. Minden információt megkaptunk melyre szükségünk lehet. – felelte szűkszavúan Lipton a vagy két méter magas, rövid szőkehajú nőnek. Közben beléptek a légkörbe és lassan ereszkedni kezdtek, majd halk robajjal földet értek egy tisztáson.
- Hibátlan landolás Bec! – jött előre a hátsó rekeszből Abbott százados.
- Köszönöm, Uram! – válaszolta mosolyogva a nő.
- Rendben van, emberek! Cuccoljunk és menjünk! – pattant fel Lincoln a székből majd hátrasietett hogy felszerelkezzen. A többiek követték a példáját. A fekete BDU, és a taktikai mellény már mindenkin rajta volt, csakúgy mint a Beretták, és Zatek. Kivéve persze Abbottot aki ismét a Sig Sauer P226-hoz ragaszkodott az M92 helyett. Főfegyvernek pedig magához vett egy Remington 870 MC shotgun-t, mert tudta hogy odabent a szűk folyosókon bizony közel fognak jönni a jaffák. Ezalatt van der Sharke egy P90-essel szerelkezett fel, még Lipton őrnagy a SCAR-H-t favorizálta.
Pár perccel később egy sűrű erdőben osontak az ellenséges objektum irányába. Már nem is láttak rá a tisztásra melyen az álcázott PJ-t hagyták.
Félhomályos éjszaka uralt mindent. Csupán két távolabbi hold ezüstös sugarai adtak némi fényt a tájékozódáshoz. Az épületegyüttes szegényesen volt kivilágítva éppen azért, hogy ne keltse fel senki érdeklődését aki esetleg erre tévedne. Ergo csupán pár apró helyzetjelző fény pislákolt ódon falainak egy-egy szegletében. A nyitott bejárat előtt halott jaffák hevertek a fűben. A közeli leszállóplatformon két tel’tak parkolt.
- Ahogy elnézem Decker csapata terv szerint bejutott. – jegyezte meg az egyik bokor aljában hasalva Abbott.
- Addig jó nekünk. Hadnagy! Kérem az infratávcsövet! – felelte Lipton egy fa töve mellett térdelve. Miután a nő némán átnyújtotta neki a kért műszert körbekémlelt vele, hogy meggyőződjön a terep tisztaságáról.
- Irány a hátsó bejárat! Hamarosan észreveszik, hogy hiányzik a főkapu őrsége! Ha még nem tették meg... – eresztette le a távcsövet Lincoln majd visszaadta van der Sharkenak, és nekivágtak az éjszakának. Lassan haladtak, és hangtalanul akár a szellemek. Pár perces lopakodás után elérték céljukat, de őrség ott sem strázsált, és szintén nyitva volt a kapu.
- Ezek szerint Deckerék nem tudták diszkréten intézni a dolgokat. – konstatálta Lipton.
- Éreztem én. Azért hoztam magammal ezt a kicsikét. – emelte fel shotgunját elégedetten Abbott egy kaján vigyor kíséretében.
- Most mit teszünk, Uram? – kérdezte utasítást várva van der Sharke, miközben idegesen a P90-esét szorongatta.
- Szerintem meg kéne törnünk a rádiócsendet. Tudnunk kell, hogy Deckerék élnek-e még egyátalán. Ha igen akkor megbizonyosodunk a helyzetükről, és aszerint kooperálunk. Módosítunk a terven. Ha nem, akkor nekünk kell megcsinálnunk egyedül. – javasolta Ryan.
Lipton egy pillanatra leemelte fejéről fekete boonie kalapját, és gondterhelt arckifejezéssel a hajába túrt majd visszahelyezte a fejfedőt.:
- Rendben van. Próbálja meg, Százados! De ne sokat forgalmazzon. – mondta végül, mire a skót cselekedett, s előkapta PMR-jét.:
- Daffy Duck hívja Elmer Fudd-ot! Jelentkezz! Vétel. – emelte szájához a rádiót Abbott, de csak statikus zörej jött válaszként.:
- Itt Daffy Duck! Elmer Fudd, veszed az adást? Vétel. – próbálta újra a százados, de az eredmény ugyanaz volt.
- Biztos a falak árnyékolják az adást. A tok’ra szerint itt régen naquadah-t bányásztak. Az is lehet, hogy azért nem jut át a jel. – vetette fel Rebecca.
- Vagy egyszerűen kikapcsolták a rádiót. – eresztette le PMR-jét Abbott, majd mindketten kérdően Liptonra pillantottak.
- Behatolunk! – kapták meg a választ az őrnagytól.
A felszínről nézve a komplexum csupán egyszintesnek tűnt, de valójában további emeletei a föld alá nyúltak akárcsak a SGC-nek a Földön. A legalsó, ötödik szinten tartották fogva az Alfa Hím fedőnevű rabot, akit az SGI ügynökeinek ki kellett szabadítania. Az emeletek közötti átjárás gyűrűkkel történt, de voltak szervíz, és szellőzőaknák is. Az őrnagy végül ezek mellett döntött mert úgy gondolta ott feltűnésmentesebben lehet majd haladni mintha a teleportot használnák. A második szintre érve egy irányítóhelységre lettek figyelmesek, és Liptonnak nagyon nem tetszett, hogy még mindig nem botlottak semmilyen ellenállásba. Nem tudta elhinni, hogy Decker és csapata likvidálta volna az egész börtönszemélyzetet. Hiszen állítólag ez egyfajta VIP büntetőtelep volt nagy mennyiségű jaffa őrséggel. Mindannak ellenére, hogy a hely létezéséről csupán páran tudtak. Az SGI sem szerzett volna tudomást róla, ha O’Neill vezérőrnagy nem csíp el pár tok’ra jelentést.
- Hadnagy! Vizsgálja meg azokat a konzolokat! Nekem itt valami nem stimmel. – vezette a terembe csapatát Lipton. Abbottot az ajtóhoz rendelte, hogy tartsa szemmel a terepet. A nő pedig a parancsnak megfelelően a komputerekhez sietett, és pötyögtetni kezdett a klaviatúrán.
- Talált valamit? – lépett mellé az őrnagy szinte azonnal.
- Igen, Uram! 250 jaffa védi a helyet. 25 fogoly raboskodik itt jelenleg. A legalsó szinten csupán egy. A megnevezése Tau’ri. – nézett fel a férfire Rebecca.
- Akkor hová tűnt az a 250 jaffa? Kint csak pár tetemet láttunk. Deckerék nem ölhették meg mindet. Kizárt! Annyira ők sem jók. – magyarázta az ajtóból Abbott százados.
- Igaz. De legalább tudjuk, hogy akit ki kell szabadítanunk, egy ember. – felelte van der Sharke.
- Kutasson tovább! – bökte ki Lipton, mire a nő folytatta a munkát. Az őrnagy ezalatt Ryanhez sétált, és megszólalt.:
- Csapdát szimatolok. Ennek rossz vége lesz. – csóválta a fejét baljóslatúan.
- Értem, Uram! Számíthat rám, mint mindig. – felelte a skót, mire Lipton a férfi vállára tette a kezét.:
- Tudom. Próbálja újra hívni Deckeréket! Lehet, hogy most siker...
- Uram! Találtam valamit! Kódolva volt, de sikerült feltörnöm. – szakította félbe az őrnagyot van der Sharke a háttérből, mire Lincoln odasietett a nőhöz. Közben Abbott ismét rádiózni kezdett, de szemével továbbra is a folyosókat fürkészte.
- Jelentést! – mondta az őrnagy, mire a nő belekezdett.
- 220 jaffát átszállítottak egy erre járó ha’tak-ra egy nappal ezelőtt. Csupán 30 darab maradt itt.
- Micsoda?! Ennek semmi értelme! Miért hagynák őrizetlenül ezt a fontos helyet? – gondolkozott hangosan Lipton, majd folytatta.:
- Vagy azért mert máshol kellettek a harcosok, vagy azért mert úgy érezték nem kell ide annyi a hely titkossága miatt. De miért ne kéne? Mert meg akarták könnyíteni a dolgunkat! A nyomorultak! – komorodott el az őrnagy arca.
- Tőrbe csaltak minket! Nézze, Uram! – szólalt meg van der Sharke feldúltan, mert ismét talált valamit. Lipton egy kijelzőre szegezte tekintetét mely most aktiválódott a nőnek köszönhetően, és goa’uld jelek váltakoztak rajta. Tudta mi az. Erre még Abbott is abbahagyta a rádiózást, mert ő is meglátta.
- Néma visszaszámlálás! – mondta ki dermedten.
- Egy kibaszott bombán ülünk! – mérgelődött Lipton.
- Igen, Uram! Valószínűleg Decker százados csapatának érkezésekor azonnal aktiválták a komplexum önmegsemmisítőjét. A reaktora fel fog robbanni!
- De honnan a francból tudhatták, hogy jövünk?! Áruló lenne köztünk? – fakadt ki Abbott.
- Mennyi idő van hátra, Hadnagy? – kérdezte Lincoln, ügyet sem vetve bajtársa megjegyzésére.
- 15 perc, Uram! – felelte a nő némi pötyögtetés után.
- Annyi talán elég lesz. Szűk lesz de teljesíthető. – mondta a dolgokba jobban belegondolva Lipton.
- Uram! – szólalt meg ismét van der Sharke, mire mindenki rászegezte tekintetét.
- Mikor feltörtem a titkosított adatokat mindkét kijárat lezárult, és nem tudom kinyitni őket. Azt hiszem bentragadtunk. – magyarázta elkeseredve.
- Fasza... – morgott Abbott halkan majd ismét rádiózni kezdett, immár idegesebb hangon, és gyorsabban beszélve.
- Remek. Innentől egyszerre csak egy problémára koncentrálunk. Az első, hogy kiszabadítjuk az Alfa Hímet. Aztán eljutunk a kijáratig. És majd akkor megnézzük mit tehetünk ajtó ügyben. Nyomás, emberek! – hadarta el Lipton őrnagy a parancsait mire van der Sharke eljött a konzoltól, és indulásra készen a férfi mellé állt. Mindketten Abbottra tekintettek, hogy megtudják sikerült-e kapcsolatot teremteni a másik csapattal. Ekkor végre megszólalt a rádió.:
- Itt Elmer Fudd! Jelentkezem! Nem arról volt szó, hogy rádiócsend van érvényben? Vétel. – hallattszott Decker hangja a PMR-en keresztül. Abbott fellélegzett, majd felelt.:
- Itt Daffy Duck! A terv némiképp módosulni látszik. Helyzetjelentést! Vétel.
- Pillanatokon belül elérjük az Alfa Hím portáját. Korábban volt egy focimeccsünk, de megnyertük a félidőt. Miféle tervváltoztatásról van szó? Vétel.
Ám ekkor mielőtt Ryan válaszolhatott volna Lipton kiragadta kezéből a rádiót, és ő maga szólt bele.:
- Itt Bugs Bunny! Fogjátok az Alfa Hímet, és találkozunk a főbejáratnál! Csípkedjétek magatokat! Vétel, és vége.
- Vettem. Elmer Fudd, kiszáll. Vége. – hallgatott el a rádió, melyet Lipton visszadott Abbottnak.
- Miért nem mondta el nekik, hogy csak 15 percük van, Uram? – kérdezte a hadnagy.
- Mert így a feladatra koncentrálnak, és nem vonja el semmi a figyelmüket. Mi elindulunk a kijárathoz, és mire ők odaérnek megpróbáljuk deaktiválni az ajtó blokkolószerkezetét. Talán helyben sikerülni fog, ha már a komputeren nem ment. Más választásunk nincs. Gyerünk! – adta ki a parancsot Lipton egy kis felvilágosítás után. Van der Sharke nem válaszolt semmit, mert tudta hogy az őrnagynak igaza van. Mint általában. Útálta ezt az érzést. Nem régen ismerte meg Liptont, de annyira idegesítő volt hogy mindenre olyan választ tudott adni melyre nem lehetett kontrázni. Ilyenkor mindig magát érezte hülyének, és ki nem állhatta ezt az érzést. Igen! Mérges volt az őrnagyra, hogy neki mindig igaza volt. Az igazság fáj, és ezt Rebecca van der Sharke egyre többször tapasztalta. Abbottot viszont kedvelte. A skót nem nagyon szeretett parancsokat osztogatni, vagy nagyon jól titkolta. Viszont ami nem tetszett neki benne, hogy mindenben hallgatott Liptonra, és még nem volt olyan helyzet hogy szembeszállt volna az őrnaggyal. Legalábbis Rebecca nem volt tanúja ilyennek. Ráadásul Becnek is ezt javasolta. „Mindig hallgass az őrnagyra, és akkor élve hazamész.” Idézte fel van der Sharke magában Ryan szavait amiket még akkor intézett hozzá mikor az SGI-hoz érkezett. Talán egyszerűen irígy volt Liptonra mert olyan katona volt amilyen ő is szeretett volna lenni.



Ismeretlen kisbolygó valahol a Tejút galaxisának szélén >>>
- Mi az az Elmer Fudd, meg Bugs Bunny meg Daffy Duck?! – értetlenkedett Whek mire Maguire felnevetett, és még a százados is elmosolyodott.
- Rajzfilmszereplők a Földön. Egy kopasz vadász, egy nyúl, és egy fekete kacsa. – magyarázta Marshall vigyorogva.
- Értem... – felelte szűkszavúan Logan.
- Fogadok Boavista hívójele meg Gonosz Boszorka lenne. – gondolta tovább a dolgokat az alhadnagy, mire mind röhögésben törtek ki.
- Van benne valami, de most vissza a feladathoz, Uraim. Az a cella lesz az! Viszont nekem nagyon gyanús, hogy nem botlottunk több jaffába. Maximális éberséget követelek! – mondta Decker.
- Meglesz. – nyugtázta a satedai.
- Nekem az nem stimmel, hogy Abbott tervváltoztatásról hadovált aztán nem mondtak semmit, csak hogy siessünk. Lefogadom, hogy valamit eltitkolnak előlünk. Itt valami bűzlik, és nem a kilyuggatott jaffák azok, bár ők sem éppen rózsaillatúak... – töprengett el Maguire.
- Valóban érdekes. – értett egyet Logan miközben a cellaajtóhoz értek.
- Ha gáz lesz akkor megoldjuk! Most az előttünk álló feladatra koncentráljunk! – tett pontot a mondat végére Decker, majd egy apró darab C4-et helyezett az ajtó zárszerkezete mellé.:
- Itt Lance Decker százados! Azért jöttünk, hogy kiszabadítsuk! Kérem álljon hátrébb az ajtótól! Berobbantjuk! – kiabált be az ajtón lévő kis kémlelőrésen. A cellában sötétség volt, így nem látott semmit, viszont szavaira válasz érkezett.:
- Még nem is ismerem, de már most kedvelem, Százados! Robbanthat! – szólalt meg egy nyúzott férfi hang, mire Decker megnyomta a kezében lévő detonátor gombját. Egy hangos pukkanást követően a tömzsi fém ajtó halk nyikorgással résnyire nyílt. Whek kezével belökte. Maguire, és Decker benyomultak, amég a satedai a folyosókat fürkészte, majd nem sokkal később két társa egy középmagas rövid barnahajú férfit támogatott ki a cellából.
- Üdv! Jó látni magukat... – köszönt erőtlenül az SGI-osokra. Decker, és Maguire leültették a fal tövébe, majd a százados megszólalt.:
- Decker százados vagyok. Ők itt a társaim. Maguire alhadnagy, és Logan Whek. Ön kicsoda? Nekünk nem mondták el, csak azt hogy ki kell vinnünk erről a szeméttelepről. – mutatta be embereit Lance akik nevük elhangzása pillanatában köszönésképpen az idegen felé biccentettek fejükkel.
- Ez jellemző. Mindig a nagy titkolózás. – motyogta a férfi, és látszott rajta hogy elég rossz állapotban van. Ruhája rongyos, és koszos volt. Karján, és arcán több sebhely is éktelenkedett. Valószínűleg kegyetlen kínzások rossz emlékei lehettek. Nagy szakálla nőtt, hiszen nem volt lehetősége a borotválkozásra sem.
- A nevem William Jay Mallory ezredes. Egyesült Államok Hadserege, Delta Force. Titkos tok’ra információkat szállítottam volna a Földre, de Ba’al egyik ha’takja elfogta a tel’takunkat. Tok’ra barátaimat kivégezték. Engem meg idehoztak. Már azt sem tudom mióta rohadok ezen az átkozott helyen. – mesélte az ezredes. Deckerék csendben hallgatták mondandóját.
- Az most mindegy! A lényeg, hogy most már szabad, Uram! – szólalt meg végül optimistán Maguire.
- Fel tud állni, Ezredes? Bír menni? – kérdezte Decker.
- Azt hiszem, igen. Menni fog! – tápászkodott fel nehézkesen Mallory. Whek odalépett hozzá.:
- Majd én segítek. – karolta át a válla alatt a legyengült férfit.
- Köszönöm.
- Jól van, akkor húzzunk innen! Az őrnagyék már várnak ránk! Irány a gyűrűterem! – adott indulási parancsot Decker. Elől ment ő, hátul meg Maguire. Whek középen támogatta Malloryt. A szűk folyosókon jelen helyzetben ez volt az egyetlen jól biztosítható, minden irányba látó alakzat. Persze amelyet három emberrel meg lehetett oldani.
Lassan és óvatosan haladtak visszafelé pont azon az útvonalon amelyen érkeztek. Az immár négy fősre duzzadt csapat nem ütközött semmilyen ellenállásba, így akadálytalanul jutottak el a gyűrűteremig. A teleportációs technológia segítségével aztán egy szempillantás alatt a legfelső szinten találták magukat. Decker a biztonság kedvéért vetett egy pillantást a tok’ra térképre, majd elindultak a főbejárathoz ahol vagy egy órával ezelőtt némi tűzharc árán sikerült behatolniuk. Ahogy céljukhoz közeledtek sorra botlottak bele az őket korábban visszatartani próbáló jaffák tetemeibe. Pár sarokra lehettek mikor furcsa artikulátlan hangok csapták meg fülüket. Mintha valaki ordított volna. Akár a fába szorult férgek szokták. Hallottak egy ismerős női hangot is.:
- Áruld el hogy tudunk kijutni innen vagy feldugom a szádba ez a P90-est, és sorozaton sütöm el! Konfetti lesz az agyadból az tuti! – kiabálta Rebecca van der Sharke hadnagy egy sebesült jaffa arcába aki a falnak támaszkodva a padlón ült. Hastájékon több golyóütötte lyuk tátongott testén.
- Dal shakka mel! – nyöszörögte válaszként a férfi. A hadnagy egyre idegesebb lett, mert fenyegetései hatástalannak bizonyultak. Hiába voltak pár méterre a szabadságtól, egy zárt ajtó útjukat állta, és sehogy sem lehetett kinyitni. Lipton őrnagy és Abbott százados a kioldószerkezetet bütykölték. A skót már vagy könyékig túrkált a vezetékek, és áramkörök rengetegében.
- Lipton őrnagy! – köszönt felettesére Decker, mire Lipton odasétált hozzá.
- Üdv! Örülök, hogy sikerrel jártak, Százados! A barátunkban kit tisztelhetünk? – kérdezte az Alfa Hímre tekintve, miközben egy-egy szavát alig lehetett hallani a jaffa ordításától, mert a hadnagy tovább végezte feladatát, és próbálta megtörni Ba’al hűnek látszó szolgáját. Whek elengedte Malloryt aki odabotorkált Liptonhoz, és a kezét nyújtotta neki.:
- Őrnagy! William Mallory ezredes vagyok! – mondta mire Lipton azonnal tisztelgett, majd kezet rázott a férfival.:
- Mallory ezredes?! Hallottam már önről! A Deltánál szolgált! Nagyon örülök, Uram! – képedt el egy pillanatra az őrnagy majd ismét a megszokott vonások ültek vissza arcára.
- Részemről a szerencse. Én is ismerem a nevét, Őrnagy! Sok jót hallottam önről! – mosolyodott el Mallory.
- Ők itt az embereim, Uram! A falnál Abbott százados, amott meg van der Sharke hadnagy. – mutatott társaira L.D.
- Üdvözlöm, Ezredes! – fordult hátra egy pillanatra a skót, és Bec is abbahagyta a jaffa masszírozását egy tisztelgés erejéig.:
- Uram!
- Folytassák! – mondta nekik Mallory, majd kérdően nézett az őrnagyra.
Ezalatt Decker is gyanakodva figyelte az eseményeket. Nem értette miért nem tudnak kijutni. Gyorsan hátraszólt embereinek.:
- Maguire! Segítsen Abbott századosnak! Maga egészen jól ért ezekhez a kütyükhöz.
- Máris repülök, Uram!
- Logan! Kérem nézze meg mit tehet a hadnagyért.
- Rendben. – sétált el a satedai is, mire Decker is Liptonnak szegezte a kérdést.:
- Mi folyik itt, Őrnagy úr?!
- Tudták, hogy jönni fogunk! A legtöbb jaffát kivonták, és a maradék beindította az önmegsemmisítőt amint beléptetek a komplexumba. Mikor van der Sharke egy kódolt fájlból rájött erre, lezárultak a kijáratok. Még 6 perc, 48 másodpercünk van mielőtt csillagpor lesz belőlünk! – pillantott az órájára helyzetjelentése végén Lipton. Szavait természestesen Whek, és Maguire alhadnagy is hallották. Decker arcára kiült az a bizonyos „bazdmeg” érzés lenyomata.
- Hát ez kurva jó! Eddig csak az arabok akartak felrobbantani... Mostmár ezek is kezdik?! – mérgelődött Maguire.
- Azonnal megmondod hogy kell kinyitni ezt a szart, vagy széttéplek!!! – súgta a jaffa fülébe Whek ridegen. Neki sem volt ínyére meghalni. Nagyon nem volt.
- Tal’chak’amel... – jött ismét egy közömbös válasz, mire a satedai, és van der Sharke egyszerre ütötték arcon a jaffát, aki miután kiköpte a szájában összegyűlt vért az arcukba nevetett. Mallory odasétált a jaffához, és megszólalt.:
- Hiába fenyegetnek valakit halállal, amikor már félig halott. Nem fogja érdekelni.
- Akkor mit kéne tennünk, Uram? Az őrnagy és Abbott százados eddig sem tudta kinyitni azt az ajtót, akkor a maradék időben sem fog sikerülni nekik. A jaffa az egyetlen esélyünk! – fakadt ki van der Sharke.
- Kösz a bíztatást, Hadnagy! – mérgelődött Abbott miközben tovább gépészkedett a panelnél. Immár Decker is odament segíteni. Ő, és Lipton kézzel próbálták kifeszíteni az ajtót. Persze eredménytelenül, de azért próbálkoztak. Még Whek is csatlakozott hozzájuk.
Mallory válasz helyett leguggolt a jaffához.:
- A sebeid halálosak. El fogsz vérezni. Bár előtte felrobbansz. Miféle isten az aki magára hagyja hű szolgáját a halál árnyékának völgyében? Ilyen istenben hiszel oly rendíthetetlenül, és makacsul? Ahelyett hogy csatlakoznál szabad jaffa társaidhoz, és saját néped érdekeit nézve élnél egy hamis isten érdekeinek érvényesítése helyett?!
- 3 perc 14 másodperc, Ezredes! – kiabálta nagy erőlködés közepette Lipton. Mindenki gőzerővel próbálta elvégezni a kiszabadulás rá eső lehetőségének kihasználását. Mallory folytatta.:
- Tarts velünk, és életben maradsz. Ha velünk tartassz mindannyian életben maradunk! Kölcsönösen segítünk egymáson, mint minden szabad nép akik már ledobták hamis isteneik fojtogató béklyóit!
- Kal kek mal shol’va! – kiabált a jaffára van der Sharke elkeseredetten.
- 1 perc 32 másodperc! – üvöltötte túlfűtötten Lipton majd mégjobban feszítették az ajtót. Maguire, és Abbott már minden elképzelhető áramkört megpróbáltak összekötni, de nem jártak eredménnyel.
- Nem fogunk itt megdögleni! Nem fogunk itt megdögleni! – hadarta fogai közt Abbott folyamatosan. Patakokban verejtékezett csakúgy mint a többiek. Maguire munka közben felnézett, és halkan megszólalt.:
- Csak most segíts, Uram! Könyörgöm! Most az egyszer...
- Erősebben! Feszítsétek!!! – kiáltotta Decker Wheknek, és Lincolnnak.
- Nem megy ez sehova! Átkozott!!! – mérgelődött a satedai.
- 51 másodperc... – nézett az órájára Lipton.
- Segíts nekünk, és ezzel magadon is segítessz!
- Kel’nok shree shol’va! Rin’tel’noc! Kla mel harek! – nevetett fel hangosan, és gúnyosan a jaffa majd kilehelte lelkét. Mallory lehajtotta a fejét.:
- Pedig már olyan közel voltunk... – motyogta. A hadnagy fel-s-alá kezdett sétálni, és idegesen babrált fegyverével.:
- Ez nem lehet igaz! Nem akarom! – hadoválta remegő hangon. Szemében könnyek jelentek meg, melyek lassan gördültek le elkeseredett arcának fénylő felszínén. Deckerék leálltak az erőlködéssel, és Abbotték sem próbálkoztak tovább.
- 15 másodperc... – mondta Lipton mire Rebecca odaszaladt hozzá, és rángatni kezdte a karját.:
- Uram!!! Kérem csináljanak valamit! Abbott százados szerint aki önt követi az mindig hazamegy! Ezt mondta nekem! Kérem vigyen ki innen minket!!! Kérem!!! – zokogott a nő. Maguire, és Abbott lesütötték fejüket. Mallory üveges tekintettel telepedett a jaffa teste mellé.:
- Pedig olyan közel voltunk...
Decker fáradtan az ajtónak támaszkodott majd ököllel verni kezdte. Egyre hangosabban és egyre erősebben.
- Százados! – lépett oda hozzá Whek, és leállította. Lance ekkor csendesen az ajtónak dőlt majd ülő helyzetbe ereszkedett.
- Sajnálom... – mondta Lipton szomorúan, egyik kezét Bec vállára emelve, majd órája csipogása törte meg a pillanatot. Az idő elfogyott. Pedig végtelennek hitte mindenki. A komplexum hatalmas robajjal repült a levegőbe, óriási füstöt és lángnyelveket hagyva maga után, nem is beszélve a záporozó törmelékről, és az elviselhetetlen hőségről. Az épületet körülvevő erdőből fák szakadtak ki tövestől, égtek hamuvá vagy dőltek ki a detonáció erejének következtében. Halott állatok elszenesedett tetemei hevertek mindenfelé. Azon az éjszakán minden megváltozott azon a kisbolygón. Légkörét jelentős mennyiségű mérgező por, gáz, és hamufelhő töltötte meg, mely nagyban veszélyeztette mind a flórát mind pedig a faunát. A goa’uld reaktor mérgező anyagai armageddon közeli állapotot idéztek elő az apró planéta egy részén. Minden más lett, csak az égboltról figyelő csillagok maradtak ugyanazok, bár fényük sugarai már nem mindenhol érték el a bolygó felszínét.



Tok’ra al’kesh valahol a Tejút galaxisának szélén >>>
Hét ember rematerializálódott a hajó fő irányítótermében. Meglepetten, és értetlenül tekintettek szét. Arcukon még mindig látszottak a halálközeli élmény vonásai. Egy tok’ra lépett oda hozzájuk.:
- Üdvözöllek titeket! A nevem Qriak. Biztonságban vagytok. – hajolt meg előttük egy férfi. Lipton levette kezét van der Sharke válláról, majd megszólalt.:
- Üdv! Hogy kerültünk ide? – nézett zavaros tekintettel a tok’ra-ra.
- Nemrég derült fény, hogy egy goa’uld kém férkőzött közénk aki Ba’alnak szolgáltatott ki információkat. Tudott arról is mikor megadtuk a tau’rinak a börtön címét, és tervrajzát melyben elveszett társatok Mallory ezredes sínylődött. Szerencsére a spion lelepleződött, és testvéreimnek sikerült ártalmatlanná tenniük. Aztán szóltak nekünk, hogy jöjjünk el a koordinátákra hátha segítségre lesz szükségetek. A mi hajónk volt az egyetlen mely időben ideérhetett, és szerencsére ez az al’kesh Anubisé volt annakidején így egyike azon kevés goa’uld hajónak mely az asgard teleporttechnológiával van felszerelve. Anubis még Thortól lopta el. Ez a ti szerencsétek. Ennek köszönhetitek, hogy életben vagytok.
- Köszönjük! Nagyon hálásak vagyunk a segítségért! Sajnálom azon testvéreiteket akik az elfogásomkor életüket vesztették. – lépett előre Mallory ezredes, mire a tok’ra viszonzásképpen meghajolt. A többiek is kezdtek magukhoz térni. Van der Sharke könnyekkel átitatott arcára apró örömteli mosoly ült ki. Whek, és Maguire összeölelkeztek.:
- Élünk! Juhhé! – kurjantott felszabadultan az alhadnagy.
- Mienk a meccs, lányok! – nevetett fel Decker.
Abbott és Lipton egymásra néztek. Nem szóltak semmit, de tekintetük mindent elárult. Azt mondta „megcsináltuk”! Mindketten fellélegeztek.
- Kiteszünk titeket az általatok P4X-9K7-nek nevezett közeli planétán, és onnan hazamehettek a chaap’ai-on keresztül. – mondta végül Qriak.
- Nagyra értékeljük a fáradozásotokat! – felelte Mallory.
Pár perccel később a tok’rá-tól való búcsúzást követően már a bolygó D.H.D.-jével tárcsázták a Földet, és elküldték G.D.O. kódjukat a féregjáraton át, hogy az otthoniak tudják, fiaik hazatérnek. Mindannyian. Sértetlenül. Éppségben.



Cheyenne Mountain Complex - S.G.C. - 29. szint - Eligazító >>>
Friss, üde, és megkönnyebbült tisztek léptek be az általuk már annyira ismert helységbe. Sorban helyet foglaltak akörül az asztal körül, melyre könyökölve már annyi nehéz feladatot kaptak, mely fölé hajolva már rengeteg jelentést olvastak, és melynek lapján pihentetve kezüket már annyi fontos döntést hoztak meg. A helység hamarosan eléggé zsúfolt lett, amire viszont még eddig nem volt példa. Ennyien még sosem ültek össze az eligazítóban. Az egyik asztalfőn Boavista alezredes foglalt helyet két oldalán Lipton őrnaggyal, és Decker századossal. Lipton mellett Abbott, és van der Sharke telepedett le. Deckertől jobbra pedig Maguire alhadnagy és Logan Whek helyezkedett el. A terem másik végében az lcd monitor előtt két férfi állt. William Mallory ezredes immár borotváltan, fésülten, ACU BDU-jában, és mellette nem más mint Jonathan ’Jack’ O’Neill vezérőrnagy a Légierő egyenruhájában. Minden tekintet rájuk szegeződött. A Föld Védelmi Szervezetének vezetője monológjába kezdett.:
- Üdv, emberek! Örülök, hogy mindannyian szerencsésen hazatértek! Egy nehéz, és veszélyekkel teli küldetést hagytak maguk mögött. Sikerrel vették az akadályokat. Ha kis segítséggel is. Szívből gratulálok önöknek! – mondta O’Neill majd egy kis hatásszünet után folytatta.:
- Sajnálom, hogy ilyen hamar ide kellett rángatnom magukat ahelyett hogy pihenhettek volna, de ígérem rövid leszek. Fontos bejelentést kell tennem. – magyarázott tovább az ex SG-1 vezető. Abbott kérdően Liptonra nézett, aki egy apró kézmozdulattal jelezte hogy nem tudja miről van szó. Erre mindketten egy emberként vetették tekintetüket Boavista alezredesre aki csak komoran hallgatott de valahogy nyugodtnak tűnt. Ez zavarbaejtő volt. Deckerék is látták, de fogalmuk sem volt arról mi készül. Többen kezdtek rosszat sejteni.
- A mai naptól William Jay Mallory ezredes veszi át az S.G.I. irányítását. Ezredes! – mondta ki végre O’Neill a lényeget. A teremre a megdöbbenés mértékének súlya telepedett. A levegő megfagyott, ugyanakkor átmelegedett. Sokan megkönnyebbülést éreztek, de mégis sokként érte őket a hír. Nem szerették Boavistát, de nem gondolták volna, hogy záros határidőn belül leváltanák, így teljesen váratlanul érte őket a hír. Mint derült égből a villámcsapás. Ekkor mindenki az ezredesre majd az alezredesre nézett. Boavista szája sarkába apró ördögi mosoly ült ki egy pillanatra, ami lassan a védjegyévé vált, és semmi jóval nem kecsegtetett azoknak akikre rávillantotta. Közben Mallory magához ragadta a szót, így az SGI tisztjei visszafordították fejüket a másik irányba.
- Köszönöm, Vezérőrnagy! Köszöntök minden jelenlévőt! Örülök hogy önökkel lehetek. Mikor felajánlották ezt a posztot el sem hittem, és sok kérdést vetett fel bennem. Képes leszek rá? Jó ez nekem? Megéri? Hozhat e nekem annyi rossz után valami jót? De legfőképpen egy kérdés foglalkoztatott. Miért túrjam ki Boavista alezredest? Szerencsére gyorsan elmagyarázták, hogy a saját kívánságára váltják le. – mesélte Mallory. Ekkor érte a jelenlévőket a sokk második hulláma. Miért kérné Boavista a saját leváltását hiszen annyira szereti a munkáját, és azt hogy sanyargathatja az SGI tisztjeit?! Lipton fejében ezer meg ezer kérdés cikázott fel-s-alá, de jól tudta hogy hamarosan biztos a legtöbbre választ fog kapni.
- A mai naptól Boavista alezredes SGI ügynök lesz, csakúgy mint önök. Önökkel fog dolgozni a terepen. Vezérőrnagy! – adta vissza a szót O’Neillnak Mallory, s ő maga helyet foglalt a Whek melletti üres széken. Mindenki elkerekedett szemekkel várta a rémálommá vált helyzet kibontakozásának következő lépcsőfokát. Páran inkább visszamentek volna a felrobbanni készülő goa’uld börtön falai közé.
- Az SGI mára olyan széles skálán látja el feladatát, hogy állandó csapatokat kell létrehoznunk a sikeresség, és eredményesség érdekében. Már nem csak félállásban lesznek ügynökök mint eddig. Mától hivatalosan az SGI első számú csapatának névsora a következő. Lincoln D. Lipton őrnagy, Ryan I. Abbott százados, és a vezetőjük Carmen N. Boavista alezredes. – mondta ki O’Neill azt a nevet mely késként hatolt mind Lipton mind pedig Abbott szívének közepébe. Az őrnagy ordítani tudott volna a dühtől. A térdén pihentetett bal keze ökölbe szorult. A jobbat is gyorsan lehúzta az asztalról mert azzal is hasonló dolog történt. Deckerék részvétteli pillantása csak fokozta mérgét. Abbott arca megmerevedett, és tekintete a semmibe meredt.
- Az SGI második számú csapatának tagjai a következők. – folytatta a vezérőrnagy.:
- Rebbeca K. van der Sharke hadnagy, Marshall M. Maguire alhadnagy, és a csapatparancsnok pedig nem más mint Lance E. Decker százados. Sok sikert kívánok a jövőbeli munkájához mind a csapatoknak, mind pedig Mallory ezredesnek. Mr.Whek ön hamarosan saját csapatot fog kapni. Köszönöm a figyelmüket. Én végeztem. Ha Mallory ezredesnek nincs több mondandója leléphetnek! – fejezte be O’Neill, és mivel Mallory jelezte hogy nem kíván szólni, így kisietett a helységből. Még a legtöbben mozdulatlanul ültek a hallottak hatására, Lipton őrnagy azonnal felpattant és O’Neill után iramodott a folyosóra.:
- Vezérőrnagy! Uram! Egy szóra, kérem! – érte útol az öreget.:
- Őrnagy! De mondja gyorsan, mert egyenesen a Pentagonba megyek. Már megint azok az idióta bürokraták... – zsörtölődött a férfi, de nem állt meg. Dinamikus léptekkel haladt tovább.
- Boavista alezredesről lenne szó, Uram.
- Tudom, Őrnagy! Érthető a felháborodása. De ez van.
- Mégis hogyan garantálja a csapat túlélését egy testileg fogyatékos vezetővel?! Uram... – vágott a közepébe Lipton. Tudta hogy ez lehet az egyetlen rés a pajzson. Más kérdés, hogy gondolatban Boavistát szellemileg is fogyatékosnak tartotta. O’Neill viszont egy huszárvágással felelt.:
- Az alezredes kiváló stratéga, katona, és harcos. Ami a lényeg hogy minden fizikai, és pszichikai elvárásnak megfelelt! Minden teszten és vizsgán átment. Alkalmas a harctéri szolgálatra. Ez itt az SGI! Nem kell betartanunk a fegyveres erők minden előírását. Az sem a Biblia.
- De, Uram! Ez a nő...
- Semmi de! Őrnagy! Ne is kezdjen bele! Ez van és kész. Szerintem érthetően fogalmaztam. Viszlát! – zárta le O’Neill a társalgást, majd tovább sietett. Lipton megállt a folyosó közepén, és nézte ahogy a férfi eltűnik az egyik kanyarban. Kedvetlenül lehajtotta a fejét egy pillanatra, és megcsóválta. Kezét csípőre tette, majd vett egy-két nagy levegőt, hogy elszálljon belőle a méreg. Érezte, hogy valaki közeledik hátulról. Megfordult.
- Őrnagy! – lépett oda hozzá Abbott. Lipton úgy érezte tükörbe néz. Vonásaik hasonló érzelmeket takartak.
- Gebasz. – mondta Lipton.
- Az, Uram. – értett egyet a skót, majd folytatta.:
- Most mi lesz? – nézett Lincolnra tanácstalanul.
- Nemtom... – érkezett a válasz melyet koránt sem lehetett kielégítőnek nevezni. Főleg L.D. szájából volt szokatlan. Ekkor Decker érkezett melléjük.:
- Uraim! Ekkora kibaszást! – suttogta.
- Ti még megúsztátok. – felelte Abbott.
- Szopás nélkül unalmas lenne az élet. – vetette oda kedvetlenül Lipton. Ekkor egy tűsarkú cipő kopogását hallották meg, mely egyre csak közeledett. Boavista volt az az Amerikai Tengerészgyalogság egyenruhájában. Más nem lehetett.
- Közeledik! Én elhúztam. – köszönt el Decker csendesen, majd elviharzott.
- Nekünk nem kéne lelépni? – nézett a közeledő hang irányába Abbott, s a Cápa című film zenéje hangzott fel fejében.
- Azzal csak késleltetnénk azt ami most jön. – válaszolta Lipton, mire meg is látták az alezredest. A nő nyugodtan odalépdelt hozzájuk.:
- Áhh, Őrnagy! Százados!
- Alezredes!
- Asszonyom! – köszönt a két férfi. Lipton magában káromkodni kezdett, és mindeféle jelzőkkel illette a nőt. Abbott próbált valami szép, és nyugodt helyre gondolni.
- Örülök, hogy mostantól mégjobban integrálódhatok a munkájukba. Jó lesz együtt dolgozni önökkel. Persze tudom, hogy ez bassza a maguk csőrét. – kezdte szárazon Boavista.:
- Ez nem igaz, Asszonyom! – kontrázott erőtlenül Abbott, és amint kimondta már tudta hogy nem kellett volna.
- Ugyanmár, Százados! Eléggé nyilvánvaló lenne még anélkül is, hogy Lipton őrnagy azonnal O’Neill után vetette magát az eligazítás végeztével. Őrnagy, minden próbálkozása süket fülekre fog találni. O’Neill vezérőrnagy személyesen intézte el nekem, hogy visszakerülhessek a csatatérre. És nem fogom engedni, hogy bárki kitúrjon onnan mégegyszer! Magukat pedig azért kértem, mert a legjobbakkal akartam lenni. Az én vezetésem alatt mégjobbak lesznek! Mi leszünk a legjobbak!
- Értettük, Asszonyom! – mondta Abbott.
- Igazán nagy megtiszteltetés lesz önnel harcolni, Alezredes! – mondta hangosan, és büszkén Lipton. A skót majdnem elröhögte magát. Majdnem. Boavista pedig forrásponthoz közeli hőmérsékletre hevült a benne fortyogó dühtől.:
- Erre még visszatérünk! Tűnjenek a szemem elől! – förmedt a férfiakra, de Lipton folytatta, mert unta a banánt melyet szopogatnia kellett.:
- Látja, Asszonyom! Pont ez itt a lényeg. Hogy önnek a szem szót mindig csak egyes számban kell használnia. Remélem ennek hátrányát nem a harctéren fogjuk megtapasztalni. Alezredesasszony...
Boavista ekkor lett mérges igazán. Még sosem mertek vele ilyen hangon beszélni. Lipton is tudta, hogy túlment azon a bizonyos határon, de nem igazán érdekelte. Abbott csak nézett mint a moziban. Nem mert megszólalni, mert innentől az csak a kárára vált volna.
- Hogy merészeli?! Takarodjon! Tűnés!!! – ordított Liptonra a nő, majd lekevert neki egy akkora pofont, hogy ujjainak nyoma azonnal kirajzolódott a férfi arcán. Lipton meg sem rezdült az ütéstől, majd utána ridegen a nő szikrázó szemébe nézett egy pillanatra, és elsétált. Abbot követte. Boavista elsietett az ellenkező irányba.



Colorado Springs – Murray sugárút - Bombers bár >>>
A Bombers bár. Marshall Magurie alhadnagy kedvenc végállomása egy nehéz nap után. Sör, szivar, billiárd, és nyugalom. Minden ami a lazításhoz szükséges.
- Ön jön, Százados. De vigyázzon mert vesztésre áll! – vigyorgott Maguire az asztal mellett állva. Egyik kezében billiárddákó, a másikban egy korsó sör pihent. Nem messze tőle Lance Decker egy vastag vaníliás szivarral a fogai közt éppen lökni készülődött.:
- Ne bízza el magát, Alhadnagy. Ez a játszma még nem lefutott. – mondta, majd magabiztosan belökött egy golyót, és utána elégedetten pillantott a másik férfire.
Egy kicsit odébb a bárpultnál Rebecca van der Sharke üldögélt egy nagy pohár narancslé társaságában, és társait figyelte. Néha egy-egy férfi megpróbálta meghívni egy italra, de ő rendre visszautasította a delikvenseket.
- Fekete a középső balba! Ez az! – egyenesedett ki diadalittasan Decker.
- Csak szerencséje volt, Százados! – vetette oda Maguire.
- Attól még jön nekem tíz dolcsival! – vágott vissza a férfi.
- Inkább meghívom egy italra! – felelte az alhadnagy majd odasétáltak a nőhöz, és leültek mellé.
- Mi a helyzet? – kérdezte a hadnagy.
- Maguirenek megint csak a szája volt nagy. – mosolygott Decker pöfékelés közben.
- Az őrnagyék nem jönnek ma le? – kérdezte Marshall.
- Nem hinném. Szerintem gyászolnak vagy valami... – jegyezte meg Decker.
- Elég rendesen megszívták. – tette hozzá a nő.
- Ja. Ez durva. Boavista mint pk., belegondolni is rossz. – kortyolgatta malátaüdítőjét Maguire miközben kikérte Decker italát.
- Viszont ezzel a Malloryvel szerintem jól jártunk. Kösz! – mondta a százados, majd elvette a sört.
- Ha ön mondja, Uram. Majd kiderül milyen fából faragták. Nincs mit.
- Ne legyen pesszimista, Alhadnagy! Szerintem is rendben lesz az ezredes. – értett egyet Lancel van der Sharke, mikor észrevette az éppen betérő Abbottot. A skót odaballagott hozzájuk.:
- Helló, mindenki! – állt meg mellettük.
- Százados! – köszönt szinte egy emberként a nő, és Maguire.
- Szia! Na mi a helyzet, Ryan? – fordult felé Decker.
- Gáz van. Lipton beszólt Boavistának. Ráadásul ma reggel mesélte, hogy tegnap este is összeakasztották a bajszukat. Bár arról nem tudok sok mindent, de a mainál volt szerencsém jelen lenni. Boavista felpofozta az őrnagyot, bazdmeg.
- Micsoda?! Miután elhúztam tőletek? – képedt el Decker, és a többiek is felkapták a fejüket.
- Pontosan! Az alezredes odajött kárörvendeni, persze jól elrejtve a sorok közé a gúnyolódását. Ahogy szokta. Lipton meg végülis lenyomorékozta. Csak néztem, hogy aztakurvaélet... Erre mire felocsúdtam már csattant a pofon, és Boavista elküldött minket a búsba. – mesélte szinte újra átélve az eseményt Abbott.
- Ne basz?! – mondta maga elé Maguire.
- Ennek nem lesz jó vége. – szólt közbe a hadnagy.
- Szép. Legalább valaki ki meri osztani azt a ribancot. Egy pofont megért. – szippantott egy slukkot szivarjából Decker elégedetten.
- Nem is tudom. Remélem nem növi ki magát ez a kis szóváltás. Nem kéne az őrnagynak hadbíróság elé állnia. Nagyon nem. Ráadásul én most a tűzvonalban vagyok, bazdmeg! Nem azért hogy rinyáljak, de érted!
- Vágom. Nem kell beszarni, haver. Lipton majd elintézi. Biztos vagyok benne. Most lazíts egyet. – nyugtatta Decker a skótot.
- Szerintem is! Lazítani jöttünk, Uram! Igyon egy sört, vagy egy jó skót whyskit, és kész. – ajánlotta Maguire és már kért is Ryannek egy sört, majd a kezébe nyomta.
- Köszönöm! Egészség! – húzta meg a korsót egy baráti koccintás után Ryan.
Az első korsót aztán még pár másik is követte, és jónéhány billiárdjátszma is lefutott. Majd miután a katonák kiszórakozták magukból a fárasztó nap mérgező gőzét, visszatértek a bázisra, hogy eltegyék magukat másnapra. Kételyekkel tele, de mégis megkönnyebbülten tértek nyugovóra. Bár a parancsnoki hierarchia módosult az SGI-nál, nem tudhatták hogy ez milyen irányba viszi majd a szervezet működését. Ráadásul ahogy O’Neill vezérőrnagy szavaiból kivehették az SGI munkája egyre fontosabb, és több lesz a közeljövőben. Pontosan ezt igazolta a csapatok létrehozása, és az új emberek beszervezése is. Hiába voltak túl életük egyik legnehezebb napján, tudták hogy a java még csak most fog következni. Ezt a 24 órát túlélték, de sosem mertek volna fogadni a következő napra. Éppen ezért csak arra gondoltak, hogy ismét sikerrel vettek egy akadályt, és nem arra hogy fogják venni a következőt.



Cheyenne Mountain Complex - S.G.C. - Felszín >>>
Lincoln Lipton őrnagy kilépett a Cheyenne-hegy tövében a felszínre, hogy egy kis friss levegőt szívjon, és kitisztítsa gondolatait. Csupán a főbejáratnál szolgálatos katonák sétálgattak a környéken M16-jaikkal a vállukon. Más nem is zavarta meg a férfi nyugodt perceit. Vagy mégis. Amint kiért a szabad ég alá, a mobilján is lett térerő, és éppen akkor kereste valaki. Az őrnagy érdeklődve vette elő Motoroláját, majd miután a külső kijelzőn leolvasta ki hívja örömmel vette fel a telefont.:
- Hello! Hogy vagy? Mi a helyzet? Ezer éve nem hallottam felőled. – kérdezte kedvesen.
- Szia, Lip őrnagy! Megvagyok kösz. Örülök, hogy végre sikerült elérni téged. Van egy jó hírem!
- Kissé zsúfolt napom volt. – ködösített a férfi.
- Nehéz küldetés az SGI-nál? – mondta a telefonba a hang nevetve.
- Nem tudom miről beszélsz... – felelte szűkszavúan az őrnagy, hiszen munkája titkos volt. A legmagasabb szinten is.
- Nyugalom, Lip! A vonal biztonságos. Amúgy én is odakerülök. Együtt fogunk dolgozni. Ma járt nálam pár USAF tiszt, és aláírtam a titoktartásit.
- Komolyan?! Ez szuper! Viszont akkor te is tudod, hogy erről nem nagyon lenne szabad beszélnünk telefonon. – képedt el Lipton.
- Persze, csak el akartam mondani neked. Hamarosan látjuk egymást.
- Örülök. Jó is hogy jössz. Van itt egy kis probléma, amit lehet hogy te tudsz orvosolni. – magyarázta az őrnagy.
- Miféle probléma lenne az?
- Carmen Nina Boavista alezredes.

Kategória: LAZLOW JAY LOCKHART | Hozzáadta:: Emilia (2012-04-16)
Megtekintések száma: 207 | Hozzászólások: 2 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 1
1  
Szia!
Köszönöm!

Név *:
Email *:
Kód *: