Főoldal » Cikkek » PIERRE VARIE » Stargate SG-1

Stargate SG1 - Próbaregény

Egy átlagos nap

Éjféli csönd borult a Cheyenne-hegy környékére; várakozásteljes, ijedt csönd, mintha a vadállatok is megéreztek volna valamit a mélyen a föld alatt szolgálatot teljesítő katonák izgatottságából. Alig negyedórája érkezett meg a CSK-4 azonosító kódja, de Harris tábornok már úton volt, hogy meghallgassa a jövevények jelentését korai visszatérésük okairól és az ellenség egységeinek helyzetéről. A szolgálatot teljesítő katonák körében szinte tapintható volt a feszültség. A Sziklás-hegység mélyén kialakított US Air Force bázison éjszakára többnyire elült a nap közben állandósuló nyüzsgés, olyannyira, hogy az őrszolgálatot teljesítők ilyenkor még a suttogásuk visszhangját is hallani vélték. Előre nem tervezett aktiválások alkalmával azonban mindig átjárta valami nehezen megnevezhető szorongás a létesítményt. 
Aki földi léptékben gondolkodik, valószínűleg csodálkozik, milyen ellenségtől tarthatna egy csapat kiváló amerikai katona hazájuk területének közepén, egy jól kiépített, tíz emelet mély barlangrendszer biztonságában egy fülledt nyári éjszakán. Aki azonban tisztában van vele, hogy Colorado államnak erről az eldugott pontjáról emberek, hetente többször is bolygóközi utazásokat tesznek, máris könnyebben átérzi az itt állomásozók meg-megújuló zaklatottságát. Még az évek során szerzett tapasztalat sem tudta teljesen kitörölni lelkükből a félelemmel vegyes lelkesedést, hogy idegen civilizációkkal kerülhetnek kapcsolatba nap mint nap. Ők már tudták: nagyobb ezeknek a felfedező akcióknak a tétje, mint azt Washingtonban valaha elképzelték. Főként most, hogy akaratlanul is olyan közel kerültek egy Föld elleni idegen támadáshoz  
Anthony McKean őrnagy, a CSK-4-nek nevezett négytagú felfedezőcsapat vezetője hátratett kézzel bámulta az indítócsarnokot uraló Csillagkaput az eligazító széles ablaküvegén keresztül. Ebből a távolságból szinte csak egy színpadi díszletelemnek látszott a hatalmas fémgyűrű, egy érdekes ősi tárgynak, a férfi azonban valójában nem is a kaput nézte, hanem az általa feltáruló, és most lelki szemei előtt megjelenő új világot. Még mindig nem tudta teljesen felfogni, miképpen képes ez a több ezer éves szerkezet olyan hihetetlen távolságokba eljuttatni azokat, akik vállalkoznak az utazásra, ráadásul olyan elképesztően rövid idő alatt. Ettől függetlenül egyre többször gondolt rá ugyanazzal az otthonos, sőt bizalmas elégedettséggel, mint amivel az ember mondjuk a kitűnően működő, kényelmes autójára szokott tekinteni. Amikor először átlépett a több méteres kapu eseményhorizontján, szinte a szíve is megdermedt a belenyilalló hidegtől és az irtózatos sebességtől, amivel átrepült a fél galaxison... Mostanában viszont egy-egy küldetés a jéghideg vízesésen átlépve elé táruló világok kalandjait ígérte számára – legalábbis eddig a napig.
- A tábornok pár perc múlva megérkezik, uram – jelentette az ügyeletes tiszt.
McKeane nem válaszolt. Egyenes tartása, szikár testalkata, rezzenéstelen arca tiszteletet parancsoló be­­nyomást kölcsönöztek neki, szemében viszont a szokott keménység helyett most bizonytalanság és tehetetlenség tükröződött. Láthatóan egészen máshol kalandoztak gondolatai, bizonyára valami új ke­letű veszélyhelyzeten; az ügyeletes tiszt legalábbis ezt olvasta ki az őrnagy aggodalmas tekintetéből
- Ööö... uram? Mi történt odakint?
Az őrnagy lassan megfordult, ránézett. Egy darabig mintha tétovázott volna, hogy elmondja-e, de aztán mégis elhatározásra jutott. Most már úgyis mindegy.
- Az ellenség nem volt a várt helyen. Eltűnt. Információink szerint már napokkal ezelőtt.
- Átcsoportosították az erőiket egy másik bázisbolygóra? - kérdezte az éppen érkező Harris tábornok, mellőzve az ilyenkor amúgy is teljesen felesleges üdvözlő formulákat. Sötét nadrágot és rövid ujjú inget viselt, így furcsán civilnek tűnt egyenruhás beosztottjai között. Még látszott rajta, hogy álmából riasztották fel a csapat érkezésének hírével, de hangjában ugyanaz az izgatott, egyben aggodalmas kíváncsiság csengett, mint mindig, ha messziről megtért katonái jelentéstételét hallgatta. Hétről hétre jobban érezte a felelősségét a programnak, amit vezetett, és hálás volt az Úrnak, hogy eddig nem keveredtek nagyobb bajba emberei. 
Az összes jelenlévő vigyázzba vágta magát, de ő sürgetve intette le őket:
- Pihenj! Halljuk, őrnagy, hová tűntek azok az átkozott űrhajók?
- Attól tartok, uram, nem szolgálhatunk jó hírekkel. Az ellenséges flotta nem egy hétköznapi ma­nőverbe kezdett. A forrásaink elég egyértelműen arra mutatnak, hogy támadásba kezdtek. Úton van­nak... - itt egy pillanatra félelem suhant át az arcán, majd rendezte vonásait - … elindultak a Föld felé.
Az irányítóra dermedt csönd ereszkedett. Mindenki maga elé meredt, majd felváltva a tábornok és az őrnagy arcát kezdték fürkészni. Hiszen tudták. Vagy legalábbis sejtették, már régóta. Minden jel arra utalt, hogy be fog következni. De így kimondva sokkal félelmetesebbnek tűnt.
- A céljaikról lehet tudni valamit? - kérdezte a tábornok lassan, kimérten.
- Egyértelmű! Idejönnek, hogy kiirtsanak minket! - kiáltotta a mindeddig szótlan Cavendish hadnagy. Erős testalkatú, kemény férfi volt, aki a hirtelen támadt indulattól csak még harciasabbnak tűnt. Felpattant székéből, odalépett az ablakhoz: - Túl sokszor botlottak már belénk, hát zavarni kezdte őket a jelenlétünk... Könnyű prédának látszottunk, mert azok is vagyunk!
Újabb hosszú csend következett. Senki nem tudott ellenkezni az imént elhangzottakkal. A hadnagy hajlamos volt a drámai túlzásokra, jólképzettsége ellenére néha nehezen kezelhető katona volt, de most, a jelek szerint, rátapintott a lényegre. Az utóbbi hónapokban valóban nem egyszer kerültek összetűzésbe a magát istennek tituláló, nagy hatalmú idegen lény katonáival, de azt senki nem gondolta volna, hogy egy egész inváziós flottát ellenük küldene. Bíztak benne, hogy mielőtt az ellenséges érzületű földönkívüliek drasztikusabb lépésre szánnák el magukat, sikerül kidolgozni valamilyen védelmi tervet, ebből azonban még nem sok valósulhatott meg. Talán az ellenség is tudott erről, és a lehető leghamarabb végezni akart velük, mielőtt felkészülhettek volna a védekezésre? Ki tudja. Mindenesetre a gyorsaság, amivel elkészültek, sietségre vallott. 
- Mikorra érnek ide? - kérdezte Harris, és miközben leült, végigsimította kopaszodó fejét. A CSK-4 tagjai egyszerre fordultak felé.
- Figyelembe véve az indulás időpontját, a flotta becsült sebességét, és a két rendszer közötti csekély távolságot – vette át a szót a határozott tekintetű Archer százados - … azt mondhatom, egy héten belül.
McKean üres tekintettel nézett maga elé, talán azt fontolgatva, hogy ő is leül; Pete Cavendish szája meg­rándult, keze ökölbe szorult; a negyedik csapattag, a fiatal Monroe törzsőrmester izmai meg­fe­szül­tek, készen bármire, amit a tábornok parancsol... Az ügyeletes őrök az ajtóban eltátották a szá­ju­kat, és a rájuk törő csendben John Archer csak figyelte a tábornokot, ahogy annak arcán a leg­kü­lön­fé­lébb érzelmek suhantak át; aztán felállt, viszonozta a százados pillantását, és közölte velük, hogy fel kell hívnia az elnököt. Mindenki számára engedélyezte a lelépést, majd kiment a szobából.
- Hát fiúk... - szólalt meg McKeane, leülve a kiszemelt székbe. - Belegondolva abba, ami vár ránk, azt hiszem, ez lesz életünk leghosszabb hét napja.

*

Messze a Földtől, a távoli csillagoktól alig megkülönböztethetően, szilánkokhoz hasonló égitestek száll­tak a sötét űrben, forróságot sugározva maguk körül mindenütt, ahol elhaladtak. Első látásra me­teoroknak tűntek, pedig milliónyi élet lobogott a belsejükben: egy egész kultúra magva, egy egész nép lelke. Repülő városokként pusztító ércgúlák voltak, felfegyverzett űrhajók, amelyek komor eltökéltséggel rohantak céljuk, a még szinte kivehetetlen, mégis most mindennél drágább Kék Bolygó felé.
Branashek elégedetten nézett ki a vezérhajó erőtérrel védett ablakán. Remekül haladtak a támadás előkészületei, így megengedhetett magának egy kis lazítást, mielőtt istene színe elé járul, hogy meghallgassa parancsait. Az inváziós flotta hamarosan megközelíti a Naprendszer egyik hatalmas, gyűrűk övezte bolygóját, ami jelezte, hogy közel vannak céljukhoz.
- Azok a szánalmas férgek még csak nem is sejtik, milyen közel van számukra a vég! - mormogta, és elégedetten dörzsölte egymáshoz harmadik és negyedik tenyerét. A trinok faj tagja volt, népe kevés túlélőjének egyike: nyolc láb magas, négykarú izomtömeg kemény csontpáncéllal és sárgás, hüllőszerű szemekkel. A lényeg azonban, ami igazán különlegessé tette, belül volt.
Szűk, kriptaszerű folyosókon haladt el, amelyek falát ősi írásjelek, apró természeti képek és geometriai ábrák díszítették, aranyszínben ragyogva, ahogy visszatükrözték a fáklyák fényét. A levegő talán langyos lehetett, de a trinok bőre nem érzékelte, csak a szélsőségesen magas vagy alacsony hőmérsékletet. Szaglószervét fűszeres illat járta át, amiből felismerte, hogy közel jár a trónteremhez. Hatalmas termetétől szokatlan csendességgel lépett be, mire körös-körül újabb fáklyák lobbantak fel.
Ura ráemelte tekintetét, de nem szólt. Karcsú, megnyerő külsejű férfi volt, hosszú, hollófekete hajjal és acélkék szemmel; uralkodói mivoltát – emberi szokás szerint – díszes öltözéke, a kényelmes, vörös felsőruha és a zöldben-aranyban játszó palást volt hivatva kihangsúlyozni. Kezén kesz­tyű­forma eszközt hordott, nyakában széles láncot. Szemében furcsa, már-már önkívületi tompaság ült. 
Egyedül volt. Ez ritkán fordult elő, hiszen rendszerint szolgák és szolgálónők vették körül, étellel kínálva, játékkal szórakoztatva őt, vagy épp az öltözködésben, fürdőzésben segítve –a személyzet távolléte azt mutatta, hogy a hatalmast az átlagosnál jobban foglalkoztatta valami és meditálni akart rajta. Mindegy, Branasheknek, mint rangban első harcosnak szinte mindig szabad bejárása volt urához, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Letérdelt a hatalmas, faragványokkal és párnákkal gazdagon díszített pamlag elé, tiszteletteljesen fejet hajtva. Százéves szolgálata során megtanulta, most várnia kell, hogy az isten szólítsa meg őt először.
- Mi jelentenivalód van? - kérdezte végül az csöndesen, dallamosan, hogy a szolga – az istenek nyelvén jaffa – beleborzongott.
- Kívánságod szerint megkezdtük a dehibernációt, megnyitottuk a raktárakat, és ellenőriztük a vezérlőműveket. Néped várja a további parancsokat.
Kresh'na elégedetten bólogatott. Harcban, ítélet-végrehajtóként, és szervezési feladatokban Branashek egyaránt megállta a helyét; jó választás volt annak idején megszereznie őt magának.
Az iménti meditációjában ifjúkoráról és uralma kezdetéről elmélkedett, és az élmény olyan friss volt még, hogy kissé vissza is hullott a régmúlt történéseinek felidézésébe, mielőtt válaszolt. Mintha csak tegnap lett volna, hogy a hüllőszerű trinok-ok fővezéreként először találkozott a megtermett lénnyel...
Remekül felszerelt serege már meghódította a bolygó nagy részét, ezek a félvadak viszont csak nem vol­tak hajlandóak feladni a harcot, így személyesen ment a helyszínre, hogy véget vessen a há­bo­rú­nak. Ellenfele párviadalra hívta a támadók vezérét, és ő, a megtestesült isten nem késlekedett élni a lehetőséggel. Ősemlékezete közel hozta a múltat: hirtelen újra hallani vélte a tömegek üvöltését. 
Fantasztikus küzdelem volt. Emberi gazdateste nem vehette fel a versenyt a trinok izmaival, gö­csör­tös karmaival, így az elején komoly sérüléseket szerzett... Aztán, egy ájulásszerű, hosszú percet követően meggyúlt a vére. Legalábbis az érzés olyan volt. Sosem értette teljesen, hogyan képes legbensőbb lénye megsokszorozni ennek a törékeny porhüvelynek az erejét, de győzött. Branashek félholtan, szétszabdalt arccal zuhant a porba, és akkor... Igen, abban a diadalmas pillanatban ő rátérdelt annak hátára, puszta akaratával letépte a töredezett sisakot a fejéről, és beteljesítette a diadalt: az egykor tisztelt, sőt szeretett vezérből népe maradékának szeme láttára rabszolgát csinált. Sőt, még annál is többé: Goa'uld-dá tette. 
- Azt hitték, elbújhatnak előlem, a szánalmas gyermekek! – szólalt meg végül - Nem ismernek még ezek engem... - ingatta fejét, miközben elnézően mosolygott. Tudta, nincs ami megállítsa őt.
Szinte érezte a milliónyi ébredő lény szívdobogását a nyolc nagyobb és tucatnyi kisebb űrhajóban; mintha egy különleges, megmagyarázhatatlan erő mindenkit a részévé tette volna. Oszthatatlanul és elválaszthatatlanul. És mind csak őt imádta, az ő parancsait várta.
- Üzenem a hercegeknek: álljanak készenlétben! Személyesen fogjuk irányítani a támadást, minden­ki a maga ha'tac-járól. Elvárom, hogy mindegyikőjüknek úgy engedelmeskedjetek, akárcsak nekem!
- Úgy lesz, ó hatalmas!
Az első jaffa tiszteletteljesen fejet hajtott ura előtt, majd amikor az intett, hogy távozhat, útnak indult. 
Kresh'na izgatottságtól égő tekintettel nézett ki a terem széles ablakán, amely a trónnal szemközti ol­­dalon engedte belátni a végtelen űr egy kis szeletét. A távolban már látni vélte úti céljukat, az em­be­­ri és anyagi erőforrásokban bővelkedő Földet, és ez a tudat bizsergő érzéssel töltötte el minden por­­cikáját. „Jövök hozzád, Tau're, bár te még csak nem is sejted... Nem kívánom a halálod: meg­hó­dí­tani megyek téged, mert te leszel a bizonyítéka hatalmamnak. Kellesz nekem, min­den kincseddel együtt! Hódolni fogsz nekem, és én birodalommá formállak téged, amely örökké fennmarad!” 
Mentális hatalma, ami minden más élőlény fölé emelte őt, szétáradt a testében; hatására minden fényforrás, fegyver és kommunikációs eszköz életre kelt a szobában. Nem szerette, ha eluralkodnak rajta az érzések: azt vallotta, fontos döntések idején mind a düh, mind a vágy kiszolgáltatottá teszi. Most mégis úgy vélte, megengedheti magának, hogy kiélvezze a történéseket. Büszke volt és boldog, mintha minden szörnyűség és nehézség, ami a múltját övezte, megszűnt volna létezni. Ritka, diadalmas pillanat volt. Aztán ez is véget ért, és a rá váró teendőkre terelődtek gondolatai.
Különleges erejével megnyitott egy kommunikációs csatornát. Szüksége volt valakire, akivel megoszthatja mindazokat a várakozásokat, terveket - és félelmeket - amelyek a soron következő hódítással kapcsolatban támadtak benne. Valakire, aki hasonló hozzá, aki megérti őt... Aki kiegészítheti őt. 
- Királynőm, jelentkezz! Urad kíván veled beszélni – súgta, keresztül az éteren, a messze mögöttük haladó egyik anyahajó felé. A jelzőfény szerint ott fogadták az adást, és válaszhoz készülődtek. Bár asszonya nem láthatta Kresh’nát, ő mégis önkéntelenül hátrasimította haját.
Közel az idő!  

*

Már kilenc óra is elmúlt, és hét ágra sütött a nap, mikor Tóvári Imi végre kikászálódott az ágyából, és hunyorogva megnézte az óráját. Egy pillanatig bűntudatot érzett, aztán elhessegette magától az ön­vádló gondolatokat. Hiszen miért is kelt volna hajnalok hajnalán? Nyári szünet volt, és ő mint érett­ségizett fiatal ember, lélekben már az egyetemre készült. Kinyújtóztatta hosszú tagjait, va­ka­róz­va feltápászkodott, majd kinézett a nyitott ablakon. Gyönyörű augusztusi délelőtt volt, kintről lát­ha­tat­lan hullámokban ömlött be a meleg levegő. A tiszta égen fecskék szálldostak, készülvén hosszú utazásukra. A fiú nem sokat törődött velük; felöltözött és kiment a konyhába reggelizni.
- Na végre, hogy felkeltél! - üdvözölte anyja, enyhe rosszallással hangjában - Ki kellene menni gyümölcsért a kiskertbe. Nincs sürgős dolgod délelőttre, ugye?
- Nincs. Át kell ismételnem az angol szavakat, de amúgy szabad vagyok.
- Jó. Akkor menjetek ki légy szíves a húgoddal, és szedjetek, amit találtok. Szeder biztos van, de dinnye is lehet még. Addig én befejezem a takarítást. 
Aztán szigorúan hozzátette: - De induljatok ám minél hamarabb, mert meleg lesz rátok!
- Rendben. 
Eszébe jutott ugyan, hogy „poéngyár” öccsével együtt nagyobb buli lenne a beszerző körút, mint a stréber, gyakorta okoskodó lánnyal, de aztán elvetette, hogy megkérdezze. Anyja úgysem engedné el velük, amennyire féltette legkisebb gyermekét.
Ez a hölgy egyébként nem az édesanyja volt Imrének, és az öccse is csak féltestvér, de mivel az utóbbi tizenkét-tizenhárom évben egy fedél alatt élt velük, számára ugyanúgy a család részét képezték, mint az apja vagy a húga.
- Milyen edényben hozzuk? - kérdezte, mert volt már belőle probléma korábban, hogy sáros vödörbe szedték a sárgabarackot. Mintha nem volna mindegy, ha úgyis megmossák!
- Nem tudom, nézz körül a kamrában, vagy a fólia környékén – felelte a nő, miközben hunyorogva ellenőrizte, hogy nem maradt-e csíkos az ablaküveg, amelynek a tisztogatásával foglalatoskodott.
Az idősebb Tóvári szakácsként dolgozott egy kis étteremben, de fenntartott két fóliasátrat is paradicsomtermesztés céljából. A gazdálkodás mostanában már csak fizetés-kiegészítésnek volt jó, pedig régebben főállásban művelte, és tűrhetően meg tudtak belőle élni.
- Apa itthon van? Megkérdezném tőle, elvihetjük-e a nagy fekete vödröt. 
- Dolgozik, tudod jól, majd estére jön! - hangzott a válasz. - De most már indulnotok kellene; erősödik az UV-sugárzás. Ne maradjatok sokáig a napon!
„Hát azt meg hogy csináljuk – feleselt Imre magában – mikor egész úton sehol nincs árnyék!” Eszébe jutott, hogy reggelizni ment ki a konyhába, és most már szinte korog a gyomra az éhségtől, de aztán gyorsan lerendezte magában a dolgot. Nem akarta húzni az időt, meg aztán gyümölccsel el is verheti az éhét, amíg lehetősége lesz laktatóbb ételhez jutni.
Hamar megjárták, pedig a gyümölcsös kívül volt a városon. Ebédig még anyja befogta takarítani – amit nem is bánt, mert kicsit sem volt kedve az angollal foglalkozni egy ilyen szép napon – aztán valami filmre bukkant a tévében, végül egy kis ebéd utáni szieszta következett... Jócskán benne jártak már a délutánban, amikor elszánta magát, hogy edzés gyanánt, fut pár kört biciklivel Gyulavári utcáin. 
Ez a városrész a Fehér-Körös túlpartján terült el, nem kapcsolódott szorosan Gyula városának többi részéhez, és harminc évvel korábban még önálló nagyközség volt, így sokat megőrzött falusias jellegéből. Imi szeretett itt lakni. Igazi kertvárosi környék volt, szép kertes házakkal, csöndes, árnyas utcákkal, az udvarokban dolgos emberekkel... Sokszor ábrándozott azon, hogy itt éli le az egész életét, biztonságos családi fészkéből szemlélve a kapukon kívül elrohanó éveket, mint köztiszteletben álló, felelősségteljes ember, boldog férj és büszke apa... Úgy érezte, még a Nap is máshogy süt, a fagy is másképp csíp ebben is kis külön világban, és a virágok itt mintha valahogy sokkal élénkebbek, illatosabbak volnának...
Tekert önfeledten, jólesőn jártatva tekintetét az ismerős házakon, céltalanul suhanva egyik utcából a másikba. Aztán, mint ahogyan más alkalmakkor is gyakran megesett vele, ezúttal is elkanyarodott balra a TÜZÉP mellett; persze, ha kicsit elgondolkodik, maga is rájött volna, hogy nem puszta véletlenségből ejtette útba ezt a környéket.
Egy világoskékre festett, tujákkal szegélyezett házhoz közeledve lassítani kezdett, és miközben do­bo­gó szívvel gurult előre méterről méterre, lelki szemei előtt csodálatos jelenet játszódott le. Látta, ahogy a házban lakó házaspár idősebb lánya, egy karcsú, hullámos szőke hajú szépség kilép a kapun sa­ját kerékpárját tolva, ránéz azzal a gyönyörű (talán kék) szemével, elmosolyodik, és megvárja... Van két hete is, hogy Imi utoljára látta messziről, de a lány testére simuló, világos top és a könnyű szok­nya, amit akkor viselt, olyan tisztán élt az emlékeiben, mintha most is valóban megjelent volna előt­te. Aztán, ahogy lassan továbbhaladt és nem történt semmi, csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy elmarad a szívderítő találkozás. Kicsit ostobán érezte magát alaptalan ábrándjai miatt, és az imén­ti izgalom energiája is ott kavargott még bensőjében, amitől eszeveszett pedálozásba kezdett; mint­ha járgányának fogaskerekei hirtelen friss olajat kaptak volna, úgy felgyorsult, hogy valósággal repült... Pár percig valahogy szabadnak érezte magát, de aztán hazaért, és a varázs elillant.
Nem volt kedve bemenni a házba, hát kiballagott a kertbe, rosszkedvűen rugdosva az útjába kerülő göröngyöket. Mostanában egyre többször lett dühös magára, amiért gimnazista éveit (ahogy a fiatal, de már dolgozó felnőttek mondják, „a legszebb éveket”) javarészt szobájában vagy a tévé előtt ülve töltötte, ahelyett, hogy bulikba és csajok után járt volna, mint a legtöbb korabeli srác. Itt van ez a lány is, „titkos imádottja”, aki mióta meglátta, vagyis úgy négy éve tetszik neki, mégsem merte sosem megszólítani... És most mi lesz velük? Egy hónap múlva ő felkerül Budapestre, és talán sosem látja többé a lányt; legalábbis nem úgy, hogy bármire lehetőség nyíljon... Visszagondolva, az utóbbi időben, kicsit több bátorsággal nemegyszer lett volna alkalma beszélgetni vele. Nem sokkal később megcsömörlött az önsajnálattól, hát bement. „Elég a nyavalygásból, együnk valamit!”
Este egy izgalmas sci-fit adtak az egyik tévéadón, és bár látta már egy-két éve, lelkesen vette be magát a készülék elé, újra meg újra elhessegetve közben magától a magányérzet rá-rátörő hullámait. Anyjuk ugyanis az öccsével foglalkozott – tanult vele, vagy társasjátékoztak -, húga pedig, miután belenézett a filmbe, hülyeségnek minősítette azt és bevonult a szobájába olvasni. „Nem baj, úgyis csak bezavarna a beszélgetés.” Apja, ha otthon lett volna, persze biztos együtt nézte volna vele az emberi hősök önfeláldozó küzdelmét a gonosz földönkívüli hatalmak ellen, de azért így is jól sikerült az este. 
A fiút teljesen magával ragadta a látszólag esélytelen, lesajnált főszereplők váratlan győzelme a sokkal jobban felszerelt ellenség felett. A záró jelenetek után is még sokáig átjárta gondolatait a film univerzumának különleges hangulata, a remekül ábrázolt karakterek, és az egészhez alapot szolgáltató, szívfacsaró zene... Fantáziája valósággal meglódult, és csapongva szálldosott egész este. Magától is sokszor elgondolkodott már azon, milyen lehetne az élet egy másik bolygón, hogyan élnek, gondolkodnak az ott lakó értelmes lények, mit tudnának tanítani a sokszor ostoba gyerekbandaként viselkedő emberiségnek... És most ez az ábránd gazdag táptalajt kapott, kiemelve őt kis időre a szürke valóságból. A szobája nyitott ablakán beáramló friss, nyáresti levegő, és a csillagokkal telehintett égbolt látványa különös melegséggel töltötték el szívét, míg egyszer csak ebbe a lelkes-édes hangulatban ismét felderengett előtte annak a lánynak az arca, két utcával arrébb. „De a Mars uralta égen fel-felvillan/ az arc, mely ekívül van csak angyalnak” - idézte föl magában a verset, és pár pillanatig biztosan hitte, nem is lehet másképp, mint hogy ők egymáséi legyenek. 
„Habár ahhoz valami hatalmas csodának kellene történnie” - sóhajtott lemondóan, emlékeztetve magát a szomorú realitásra. Tóvári Imre világéletében lúzer volt (így nevezte egyik nagyszájú osztálytársa), egyedül a tanulásban volt sikeres, amivel persze nem lehet igazi barátokra szert tenni, és a lányok sem kifejezetten buknak a vézna, félszeg, könyvmoly fiúkra. Nekik a divatosan öltözködő, rámenős, talpraesett srácok jönnek be – ő ezen kitételek egyikének sem felelt meg. A fiúk gúnyolódásai az osztályban csak rátettek egy lapáttal önbizalomhiányára, akik közül páran egyenesen flúgosnak nevezték, meg strébernek, holott ő csak szeretett tanulni, megismerni minél többet a világból, és időnként el-eljátszani valami tudományos érdekességgel gondolatban... 
Felnézett az égre, próbálván imádkozni, amikor egy szemvillanásnyi időre fénylő pont szaladt végig az éjszaka fekete kárpitján. „Hullócsillag!” Nem sokszor sikerült elkapnia eddig ilyen pillanatot, így a ritka tünemény egészen jókedvre derítette. „Mit jelzel nekem? Valami történni fog? Talán már nem is sokára? Legyen hát! Mutasd meg, merre tovább!”
Még nézte a fel-felvillanó fényeket egy darabig, majd gyorsan ágyba bújt és hamarosan el is aludt.

Kategória: Stargate SG-1 | Hozzáadta:: Emilia (2017-04-09)
Megtekintések száma: 327 | Hozzászólások: 2 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 1
0
1  
A kinézet frissítve. Remélem egységes és olvasható.

Név *:
Email *:
Kód *: