Méhkirálynő
Egy hosszú pillanattal később feleszméltek, és egy félhomályos teremben találták magukat. Vagy ez ugyanaz a szoba lenne? A falakat csak itt-ott lehetett látni, ahol rejtett világítóegységek szórták rá fényüket, de a különös, kesernyés szag, ami megcsapta az orrukat a gyűrűteremben, itt is belengte a levegőt. Jaffák viszont sehol nem voltak!
- Mi történt?
- Hol vagyunk?
- Sikerült?
- Persze. A királynő hajóján vagyunk, ami Föld körüli pályán kering – adta meg a tájékoztatást Santo, miközben Gézával az egyik sarokba támogatták a fújtató Szilviát. A lány elég rossz állapotban volt: a lövés, amit az imént kapott, a válla egy jókora területén átégette a bőrt és húst. Arca verejtékben fürdött, teste fájdalmasan remegett... De legalább eszméleténél volt.
Karola ellenben ernyedten hevert a padlón, s Imre tanácstalanul térdelt mellette, vitézül küzdve saját kétségbeesése és aggodalma ellen.
Jacquelin a Géza vállsebéből szivárgó vérzést próbálta elállítani, így Tibor és Ádám ragadták magukhoz a kezdeményezést, körbejárva a homályos helyiségben.
- Ez rosszul kezdődik – suttogta Ádám, és próbált nem odafigyelni a német sziszegésére. – De most már nincs visszaút...
- A francba... Arról nem volt szó, hogy ezek lőni is fognak! - kontrázott rá fojtott hangon a Simon fiú, akinek az ijedelme kezdett lassan alábbhagyni.
- És most? - szólalt meg Dianev jól érthetően, férjéhez intézve szavait.
- Megyünk tovább, míg nem végzünk a királynővel – jelentette ki az határozottan. – Szilvia sebére htersu-balzsamot tettem, ami felgyorsítja a gyógyulást... bár az így is hosszú lesz. Ő nem tud fegyvert fogni, ezért nem harcol, csak jön velünk. Karola?
- Még semmi – válaszolta aggodalmasan Imre.
- Akkor viszont... Sok a sérült – tűnődött el a tok'ra. Nem ehhez volt szokva. Azon a sok küldetésen, amin eddig részt vett, ritkaságszámba ment, ha valaki már az elején megsérült. De hát ezek a kölykök...
- Nem válhatunk szét! Tudod jól! - figyelmeztette párja.
- Igen. Az első ötlet az volt, hogy személyesen öljük meg a királynőt – nézett a fiatalokra. – De most látom, hogy az nem megy. Irány a gépház! Felrobbantjuk a hajót.
A csapat jobban félt attól, hogy egyedül maradnak, és messziről jött vezetőik nélkül kell szembenézniük az ellenséggel, mint attól, hogy itt ma mind meghalhatnak, így szó nélkül összeszedték felszerelésüket, felsegítették a sérülteket, és mentek Santo után, aki addigra megtalálta az ajtónyitó egységet, és lenyomta az aktiváló gombot. A fal egy darabja elcsúszott, és egy kellemes sárga fénnyel megvilágított, futurisztikus stílusú folyosó vált láthatóvá. A folyosó végén három jaffa állt, és őket nézte.
Egy pillanat alatt visszahúzódtak, és lezárták a kijáratot. Az egyiküknek sem tűnt fel, hogy ellenfeleik nem kaptak a fegyvereik után.
- Gyerünk a másikhoz! - vezényelt Santo, de ennél a kijáratnál is hasonló látvány fogadta őket. Csapdába estek.
- Akkor kitörünk – javasolta Géza, aki a veszélyhelyzetben végre magára talált, abbahagyva az értelmetlen önostorozást Szilvia sérülése miatt. - Gyorsan, mielőtt utánunk jönnek!
Karolát és Szilvit leültették a fal mellé, aztán előszedték mindhárom ZAT-jüket, és a harmadik ajtó két végében a földre kuporodtak. A tok'ra nő megadta a parancsot a zárszerkezetnek, és a keletkezett nyíláson át sistergő kék energianyalábokkal árasztották el az előteret.
Az őrálló három harcos viszont még csak meg sem rezdült!
Beletelt pár pillanatba, mire Santo észrevette, hogy a lövéseik keltette türkizes villámok egy ponton elhalnak, ellenfeleik pedig a legnagyobb nyugalomban nézik végig próbálkozásaikat.
- Állj! Erőtér. Nem fog menni.
Tibi dühösen előkapta kését és elhajította a jaffák felé. Egyikük hirtelen felemelte kezét, mintha üdvözölné őket – valami eszköz volt a tenyerére erősítve -, mire a kés eltérült, majd nagy csörömpöléssel a falnak csapódott.
- Talbet! Le a fegyvert! Foglyok vagytok! - kiáltott oda nekik, beszéd közben angolra váltva, Santo pedig intett nekik, hogy csinálják, amit mond.
- Feladjuk?? - súgta oda neki döbbenten Géza.
- Ez még nem vereség – nézett a szemébe a harcos, amitől a fiú megnyugodott.
- Higgyetek a célban! - súgta Dianev is, a jaffák pedig deaktiválták az erőteret, összeszedték a fegyvereket és megbilincselték a betolakodókat.
- Valami lehetőség csak lesz – súgta Imi Annának, meg az ájult Karolának, mire a László lány csodálkozva nézett rá.
- Shut up! (Pofa be!) - mordult a fiúra az egyik jaffa, és botfegyverével alaposan oldalba vágta, hogy meggörnyedt tőle, eszméletlen kedvesét is majdnem elejtve.
Összeláncolták őket, és megindultak velük egy mellékfolyosón, ki tudja, hová.
A gyűrűtranszport legalsó szintjét, ahová érkeztek, úgy tűnt, raktárak és börtöncellák veszik körül, ugyanis néhány perc és vagy három újabb folyosószakasz után egy kivilágítatlan, hosszú helyiségbe léptek be, amelynek rácsos padlózata alól félreismerhetetlenül a latrina bűze csapta meg orrukat.
Fogva tartóik gyenge fényforrásokat kapcsoltak be, majd a láthatóvá vált börtöncellák egyikéhez vezették rabjaikat, és egyenként odaláncolták őket a fal mellett húzódó, keskeny padhoz.
- Miért nem ölnek meg rögtön? - kérdezte halkan Peter a tok'rától.
- Nem tudom biztosan. Lehet, hogy kihallgatnak bennünket, vagy... - Elnémult, amikor tekintete találkozott felesége megrovó pillantásával.
A jaffák olyan közönyös és komor arckifejezéssel tették a dolgukat, hogy a fiatalokat átjárta a rémület. Most miért nem fenyegetőznek kíméletlen leölésükkel, mint máskor?
- Elkábítani őket! - adta ki a parancsot a csoportvezető goa'uld nyelven, mire Santo odaszólt társainak:
- Figyelem! - A következő pillanatban már át is járta testüket egy zsibbasztó kémiai impulzus, amit a bilincsek apró, beépített generátora keltett. Néhány másodpercen belül az egész társaság ájulásszerű alvásba merült. A parancsot adó harcos, aki nemrég Tibor dühödt kitörését is elhárította, figyelmesen ellenőrizte mindegyikük állapotát, majd odafordult embereihez:
- Shelnok és Dibret itt marad, a többiek visszamehetnek az őrhelyükre. Én jelentem az esetet az istennőnek. Elégedett lesz a szolgálatunkkal!
Sietve visszament a gyűrűterembe, beütötte a hatodik, vagyis utolsó előtti állomás kódját, és beállt a kör közepébe. Pár pillanat múlva, vakító villanástól kísérve felröppent a vezérlőszintre, ahol a trónterem és a printák voltak.
Odafent rögtön az ügyletes testőrhöz sietett, aki a lárvák tartályait rejtő kamra bejáratánál teljesített szolgálatot.
- Engedj az úrnőhöz! Fontos jelentenivalóm van számára!
- Az örökéletű istennő most senkit nem fogad – jelentette ki hűvösen a termetes jaffa, az uralkodók leghűségesebb katonáit tömörítő kaszt egyik tagja, akikről az a hír járta, hogy képesek puszta kézzel letépni egy ember fejét, a botfegyvert pedig úgy forgatják, mintha valami száraz gally lenne.
Rangban kisebb társa visszafogta indulatát, belenézett az őr vörösen csillogó szemébe és folytatta:
- Behatolókat fogtunk. Királynőnk parancsa szerint jelentenünk kell!
- Térj vissza később, azt javaslom, türelmetlen barátom.
- Mégis miért?! - csattant fel az. – Nem fogok miattad bajba kerülni, ha...
- A prentagi ideje van – vágott a szavába a harcos, és mindhárom orrlyuka kitágult a rejtett dühtől, amitől csak még félelmetesebbnek tűnt.
Az őrvezető ijedten lépett hátrébb. Nem is annyira a testőr rémisztette meg – élete volt a harc, bármilyen termetű volt is az ellenfél – inkább a prentagit hallva illetődött meg kissé. Azt az élettani szakaszt és folyamatot nevezték így, amikor a goa'uld királynő világra hozta a printákat, vagyis a goa'uld lárvákat. Csak a kiválasztott kevesek lehettek közel az istennőhöz ilyenkor, ezért a jaffák között különös misztikum övezte ezt a titokzatos eseményt. A jelentéstevő vágyott is a falakon belül lenni, látni az élet születésének csodáját, de egyúttal félt is itt maradni. Mi van, ha úrnője észreveszi, és megbünteti merészségéért?
- Mit tegyek hát? - kérdezte kétségbeesetten. – Mi legyen a foglyokkal?
- Vezesd elém őket! - hallatszott egy éles női hang a háta mögött, és a lárvák kamrája előtti tér másik végében feltűnt maga a királynő!
A két szolga azonnal a földre vetette magát, majd a parancsnok nagy sokára kinyögött egy alázatos „Kívánságod szerint”-et. Félve emelte fel a fejét, épp csak egy kicsit, és karcsú lábak sokaságát pillantotta meg, melyek körül fehér és aranyszínű leplek lobogtak. „Az isten papnői” - jutott eszébe, de a világért sem nézett volna fel, pedig azt hallotta, hogy ezek a fiatal szüzek, akik Di'naia szolgálatára állnak, a legszebbek minden jaffa nő között.
- Most távozz! Krashet, nyisd az ajtót! - rendelkezett az úrnő, és a jelentéstevő már iszkolt is kifelé. Távoztában örömmel nyugtázta, hogy az a pökhendi testőr most félelemmel görnyedezik istennője előtt; bizonyára megrovást kap, hogy ellentmondott akaratának és akadályozta a fontos hír átadását.
„Én fogtam el a betolakodókat! - gondolta, és gyermeki örömmel sietett a gyűrűkhöz. – A felség meg fog jutalmazni. Résen kell lennem, hogy megtegyem velük, amit csak kíván, és az előléptetés garantált! Lehet, hogy még birtokot is kapok, lent a bolygón...”
Fél óra elteltével – bár a hajóban a fiataloknak nem volt lehetőségük az idő mérésére – már újból a börtön és a gyűrűszoba közötti folyosón jártak összeláncolva, kissé bódultan még az ereikben áramló kábító méregtől. A tok'rák nem tudták megmondani, mi okozta pontosan az ájulásukat, de nem is volt érdemes túl sokat gondolkodni rajta; kalandjaik újabb fejezete vészesen közeledett.
Annyit elárultak szófukar őreik, hogy az istennő elé viszik őket, és hogy ezt nyugodtan vehetik életük legnagyobb megtiszteltetésének, egyben az utolsónak.
„Na, most mi van azzal a céllal?” - merengett Ádám, miközben az előtte haladó Dianev tarkóját bámulta - „Azért egész csinos” - jött föl benne egy nem éppen odaillő gondolat.
Imi hátra-hátranézett az ájulásából nemrég magához tért Karolához, aki sápadt arccal, összeakadt szemekkel, botladozva követte.
- Készüljetek a halálra, patkányok! - biztatták a szánalmas menetet a transzportszobánál őrszolgálatot teljesítő jaffák, gúnyos vigyorral arcukon.
„Csak várjatok: ha kitör a forradalmunk, végetek lesz” - ígérte nekik Géza, de azért vigyázott, hogy még véletlenül se olvashassák le az arcáról, mi jár a fejében.
„Meg ne szólalj!” - szuggerálta sokatmondó tekintettel húga, tudva, milyen hirtelen beszédű tud néha lenni a fiú. Gyomra összeszorult a félelemtől.
Beálltak a körbe, a már megtapasztalt fényáramban felröppentek a több mint ötven méter magasan található hídra, és elindultak a trónterem felé.
- A legfelső szint a magánlak. Oda nem visz gyűrű mindenkinek – súgta Santo, hátha meghallja valaki.
- Talán máris itt a lehetőség teljesíteni a küldetést – tette hozzá párja, pár méterrel előrébb.
„Ezek soha nem hagyják abba? – csóválta a fejét Tibi. – Mégis mire gondolhatnak?”
Hatalmas, díszes terembe léptek. Balra tőlük széles ablak, amely rögtön odavonzotta tekintetüket: az űr fekete bársonyháttere előtt a Föld kék-fehér domborulata tündöklött, lélegzetelállítóan valóságosan.
- Hát tényleg feljöttünk... - szaladt ki Szilvi száján a kétségbeesett sóhaj, és szemeiben riadt vágyódás csillant meg. Egy pillanattal később az ablakkal szemközti trón felé fordították, és társaihoz hasonlóan térdre kényszerítették.
Az aranyozott emelvényen tucatnyi szék állt, finom ívű baldachinokkal, kellemes függönyökkel, amelyeket ismeretlen forrásból lágy fény világított meg. A kétoldalt nyíló ajtók előtt hat-hat megtermett, maszkos jaffa állt sorban, tekintetükkel egyértelműen a betolakodókat pásztázva, akik, ahogy sorban ott térdeltek középen, mintha kivégzésüket várták volna. Santo emelt fővel, sápadtan várta végzetét, a többiek pedig hol őt, hol az őröket, vagy a pompázatos berendezést fürkészték.
„Meghalunk, ha kell, de be nem hódolunk” - gondolta egymástól függetlenül két állhatatos kísérőjük, Jacquelin Dubarry és a sérült német, Müller.
Csend.
Percek teltek el, egyetlen hang nélkül. Ide nem hatolt el a gépek és harcosok lármája, itt nem menetelt zajosan senki: mintha az idő is megállt volna. Vajon meddig kell várni a királynőre?
„Mi lehet most a Földön?” - futott át többek agyán, és furcsán idegennek érezték most magukat anyabolygójuk többi szülöttéhez képest.
- Hatásszünet – magyarázta feszült arccal Dianev, visszarántva a valóságba az ifjakat. Itt, ebben a mikrokozmoszban, hamarosan találkoznak ennek az egész szörnyű megszállásnak az egyik kitervelőjével, a rabságot terjesztő jaffák szülőanyjával, a híre alapján méltán félt, kegyetlen istennővel... És meg kell küzdeniük vele, sőt elpusztulni, ha kell, mert ezzel megmentenek mindenki mást. Elfutni nem lehet - nincs hová -, sem meggondolni magukat. Ez a tettek ideje!
- Készüljetek! Talán kísértve lesztek, ami erősebb a fájdalomnál – hadarta a tok'ra nő, majd meglebbentek az emelvény leplei és különös zene kélt.
Most!
Papnői kíséretében, az emelvény mögötti ajtón belépett Ő.
Percek néma ámulata után a betolakodók szeme hozzászokott a látványhoz, elméjük felfogta a festői portré valódiságát, és szívükbe visszaköltözött a félelem.
A trónon egy döbbenetesen szép nő ült, díszes fekete ruhában, a méltóság és fensőbbség merev arckifejezésével. Magasba nyúló gallérja szép hátterét adta szabályos arcának, mélybarna szemének, hajékkel elegáns kontyba fogott gesztenyeszín hajának; alakja arányos, nemes, tartása uralkodói, vékony kezének két végét pedig különös, aranyszín kesztyű borította.
Körülötte nyolc-tíz fiatal nő, szebbnél szebb mindegyik; lábaik előtt mécsesek, füstölők, és ismeretlen, szelíd állatok.
- Bow! (Meghajolni!) - harsogta egy jaffa, majd másodmagával sorban hasra lökték a foglyokat, akik ijedten vergődtek a földön, vagy épp mozdulatlanná dermedtek. Szánalmas. Különös, hogy egyáltalán feljutottak a hajóra.
- Kik vagytok? - szólította meg őket az úrnő, tiszta angolsággal.
A foglyok túlságosan el voltak foglalva nevetséges testhelyzetükkel, hogy feleljenek, ezért az úrnő intésére a jaffák térdre állították őket. Ritka megtiszteltetés lehetett ez az isteni Di'naia jelenlétében; látszott is a szolgákon, hogy nem tudják hová tenni a dolgot.
- Mit kerestek a hajómon? - kérdezte a fiataloktól nyugodt hangon, de azok Santo intésére csöndben maradtak. A királynő szeme most rávillant.
- Tok'ra vezetésű behatolás... Meglepne, ha békés szándékkal érkeztetek volna. Szóljatok hát, akkor talán gyorsan végzek veletek! - emelte föl hangját. Jacquelin, Peter és Ádám segítségkérőn néztek társaikra; alig pár szót értettek meg az úrasszony beszédéből.
- Tudomásomra jutott egy terv, amire a tok'ra vette rá az embereket – váltott át goa'uldra a nő, a messziről jött harcosokhoz intézve szavait, akiket öltözetük alapján és különleges képessége révén már az elején beazonosított. – Ez a terv elbukott. Ha önként kezembe helyezitek életeteket, nekik nem kell meghalniuk – intett kecsesen az értetlenül néző fiatalok felé.
- Mit mond? - kíváncsiskodott Tibi, de vezetőik nem válaszoltak, csak a fejüket rázták.
- Épp most ítéltek téged halálra – nézett rá az istennő, és a fiú megremegett ettől a mély, titokzatos pillantástól.
- Nem fogunk az életünkért könyörögni! - vetette oda neki dacosan Géza, mire a királynő hirtelen felállt trónusáról. Intett az őröknek, hogy maradjanak a helyükön, majd a jaffák és a foglyok döbbent pillantásától kísérve, papnői gyűrűjében levonult az emelvényről. Közelebb lépett a László fiúhoz. Édes illat áradt belőle, ami a két méteres távolság ellenére teljesen körülfogta a fiatalokat.
- Meglátod, hogy fogsz még a halálért – ígérte, majd Karolára siklott a tekintete. A lány ereje mostanra visszatért, és vele ideges természete is.
- Mit akar? - hadarta magyarul, így az istennő csak elmosolyodott.
- Nem beszéltek, nem működtök együtt – mondta tűnődve, miközben kutató szemmel sorban megvizsgálta merénylői arcát, tartását. – Pedig szolgálhatnátok engem. A halál... Fiatalok vagytok még hozzá.
Elfordult, majd emelt hangon folytatta: - Elmondjátok, mi céllal jöttetek ide, és hűséget fogadtok nekem! Előtte persze meg kell büntetnem titeket – fordult vissza, majd szeme Ádámon állapodott meg. – Ígérem, nem haltok meg, csak ha úgy akarjátok.
Halkan, gúnyosan felnevetett, és visszament trónusához. Saját nyelvén parancsokat adott szolgáinak, ami a tok'rák szerint az elhelyezésükre vonatkozott, majd még egyszer szemügyre vette pusmogó foglyait.
Iminek volt egy olyan érzése, hogy ha vázolják világmegmentő terveiket neki, talán jobban járnak, mint így. Mindenesetre nem szólt, ha már a többiek csendben maradtak, és örült, hogy ennyivel megúszták az első találkozást. Talán nem is olyan veszélyes ez az „istennő”! „Veszélyesen jól néz ki, igen, úgyhogy nem is baj, hogy messze leszünk tőle, de ezt leszámítva nincs semmije, amivel megtörhetne, árulásra bírhatna...” - elmélkedett kifelé haladva. „Elvégre, korábban is volt részünk fájdalomban” - gondolta, de az aggodalom már megérintette a „büntetés” pontos mibenléte miatt.
Az idegen katonák botfegyvereikkel egymás után kitaszigálták a jövevényeket a teremből, ügyelve úrnőjük rendelkezéseire. Ádámot, akin Di'naia az utolsó pillanatig rajta tartotta a szemét, egyedüli zárkába terelték, nem túl messze Tibi és Karola közös cellájától; Imit Annával és Jacquelint Santoval viszont a börtönszint másik szárnyába kísérték.
- Szétválasztanak, hogy megtörjenek! - kiáltott vissza a tok'ra távoztában. – Ne engedjetek a zsarolásnak és a félelemnek!
Többet nem tudott mondani, mert őrei hasba vágták, fegyverük végével fejbe verték, majd ellőtték a jobb lábát. Leendő cellatársa eddig a gyűlölettől izzó tekintettel nézett maga elé, de most odaugrott hozzá, hogy megtámogassa. Végül egy jó pár méterrel távolabbi zárkába kerültek.
- Vajon Gézáékkal mit csináltak? - súgta Anna Tóvárinak.
- Szerintem van egy harmadik szárny is. Dianevet biztos oda vitték, hogy ne tudjon Santoval beszélni. Együtt erősebbek, és talán észrevették a köztük lévő érzelmi kapcsolatot.
- Találó taktika. Viszont minket legalább egybezártak...
- Igen – tűnődött a fiú, de azt már nem mondta, hogy szívesebben lenne most Karola mellett. A királynő mintha megérezte volna, ki a legfontosabb számára az egész társaságból, hogy elválaszthassa őket.
- Szerinted mit fognak tenni velünk? - nézett körül nyirkos odújukban a lány.
- Bármit is, nem sietik el – ült le csüggedten a fiú. – Kicsit zavaros ez az egész. Nem lőttek le minket kapásból, pedig behatolók vagyunk; aztán az az előadás, meg a szétválasztás... Miért?
- Ki akarnak szedni belőlünk valamit...
- De mit? Utolsó tagjai vagyunk a szövetségnek, a helyzet egyértelmű.
- Lehet, hogy csak lassú halált szán nekünk... - sóhajtotta Anna félős arccal, és összehúzta magát a piszkos ágyon.
- Santoék is valami nagy lehetőségről beszélnek, erre most megint egy koszos börtönben ülünk... Tenni kellett volna valamit! Még a trónteremben.
- Ne beszélj így! Végül is, hál' Istennek, életben vagyunk. Valami majd csak lesz... remélem.
- Annyi biztos, hogy ez a bizonytalanság kikészít mindenkit. Talán ez is a szándé...
- Csss! Valaki jön! - szólt közbe a lány, és közelebb húzódott Imréhez.
A folyosó tompa fényében árnyak jártak táncot, egyre közelebbről...
Nem tudni, mennyi idő telt el. Ádám magányosan feküdt cellájában, hasztalan próbálva kizárni tudatából a jajkiáltásra emlékeztető, távoli zajokat. Úgy tűnt, Tibivel és Karolával került egy szárnyba, de a messzi visszhangokban nem ismerte fel egyikük hangját sem. Aztán ezek is elhallgattak.
A félelemtől minden ereje elhagyta, de azért csak fülelt: lépések zaját, kulcsok zörgését, elektromos berendezések zümmögését kereste a csöndben.
Semmi.
Annyira semmi, hogy a kimerítő kalandtól fáradtan el is nyomta az álom, bár nyugalma nem volt valódi. Fejében botfegyverlövések lobbantak, érdes kövek zúzták össze testét, és különös, szürreális folyosókon menekült, de minden kijáratnál az istennő várta, aranyszínű kézifegyverének erejével hátrataszítva őt. Álmában, mint valami látomásban, jól kivehető volt D'naia ruhájának aprólékos díszítése; keblének hullámzása, ahogy siettében a levegőt vette; a megfeszített tagjaiból áradó belső erő... Zúgó fejjel ébredt fel, és az izomláztól alig tudott megmozdulni, de azért csak feltápászkodott a szakadt matracról.
„Milyen idő lehet odakint?” - szaladt át a fején, és végtelenül elesettnek érezte magát. Tök egyedül egy nyirkos cellában, talán kínszenvedésre várva - olyan dolgokra, amiről csak sejtései lehettek... Biztosan rájöttek, milyen szándékkal jöttek a hajóra, hiszen magyarázott is valamit az a nő.
Az a nő! Hú, tényleg... A fiút átjárta valami borzongás, ha csak rá gondolt. De hát miért?! Igen, elég csinos, és a szeme... Igen! A szeme, sőt a haja is nagyon emlékeztette Ádámot egykori szerelmére. Elszorult a szíve: mintha valóban őt magát látta volna, pedig a lány már két éve meghalt egy jaffa portya során. A fiú saját szemével látta a holttestét. Azt a gyönyörű arcot véresen, mélybarna szemeit élettelenül... Látott halált azóta is, de elhunyt kedvesének látványa még mindig élénken élt benne.
Behunyta a szemét, hogy lazítson és összeszedje gondolatait, de ekkor újra a királynő képe villant be, meghökkentő élességgel. Az a szép arc, karcsú nyak... és minden más, attól lejjebb, ami csak felébresztheti egy férfi vágyait... „Mi ütött belém? Ő az idegenek királynője!”
Felpattant az ágyról, és körbe-körbe kezdett sétálni, csak hogy megnyugodjon. Eszébe jutottak társai, a rájuk váró szenvedés, végül még nagyszerű missziójuk kezdetei is. Újra feléledt benne a harciasság, és elméje lázasan dolgozni kezdett valami épkézláb terven. Az a mélybarna szempár azonban nem hagyta el őt: tovább üldözte, bárhová is nézett.
*
László Géza tehetetlen dühvel ütögette cellájuk rácsát, folyamatosan morogva és fenyegetőzve, hogy társát szinte az őrületbe kergette.
- Ülj már le! - szólt rá Szilvi halkan, de erélyesen, mire a fiú megfordult és ránézett:
- Nem bírok nyugton maradni. Most jól benne vagyunk a pácban! Mégis miért adtuk fel magunkat, ha aztán nem éltünk a kínálkozó lehetőséggel?
- Talán lesz jobb alkalom. Leütni az őröket, amikor vallatni jönnek...
- Nem jutunk megint ilyen közel a királynőhöz, de Santo is csak grimaszol...
- Ahogyan te is, és mindannyian. Légy türelemmel, drágám.
A fiú meghökkenve kapta fel a fejét; hirtelen szóhoz sem jutott.
- Drága barátom... Mint harcostárs – hebegte a lány elvörösödve és lesütötte a szemét. Pár pillanatig csend volt, aztán Szilvia folytatta:
- Szóval, Géza, bíznunk kell a tok'rákban, és hinnünk az ügyben, amiért...
Elhallgatott, mert közeledő léptek zajára lettek figyelmesek. A folyosón fény gyúlt, így meggyőződhettek róla, hogy egyik szomszédos zárkában sincsenek foglyok. Sem barát, sem idegen.
Három magas férfi lépett most hozzájuk, és miután kinyitották a rácsot, szó nélkül kirángatták a lányt, miközben egyikük sakkban tartotta Gézát kibiztosított, tüzelésre kész botfegyverével. A fiú megpróbálta elvenni tőle az eszközt, de forrófejűségével csak azt érte el, hogy kapott egy hatalmas pofont, és bevágták a cella sarkába. A harcos kihátrált az előtérbe.
- Mocskos férgek! Mit akartok vele?! Engem vigyetek! - ordította Géza, iszonyattal gondolva arra, mi következhet most. Felpattant, és börtönének falait rázva próbálta magára terelni az őrök figyelmét, sikertelenül.
A jaffák térdre kényszerítették a rúgkapáló lányt, összebilincselt kezeit egy hosszú lánccal a plafonhoz erősítették, majd lábait is rögzítették. Vezetőjük gúnyosan elvigyorodott, a fiúra nézett, és tisztán, tagoltan így szólt:
- Az isteni Di'naia tudni szeretné, kik vagytok, mit akartok itt, és hogyan jutottatok fel a hajóra. Ha beszélsz, nem ölünk meg titeket. Ha nem, veled is ezt teszem.
És ebben a döbbent pillanatban, mikor a fiú még megszólalni sem bírt a csodálkozástól, hogy a harcost magyarul hallja beszélni itt, az űrben, az előrántott valahonnan egy közepesen hosszú, botszerű valamit, aminek végéből kétágú villa meredezett.
- Géza...? - nézett kedvesére a lány, nem látva, mi történik a háta mögött. A jaffa a lány gerincéhez nyomta az eszközt, valahol az alsó csigolyák tájékán, mire Szilvi velőtrázó sikolyban tört ki. Szemein, száján, fülein sárga, tűzszínű fénynyaláb csapott ki, ahogy a vibráló energia szétáradt idegpályáin és áthatolt a szövetek lágy sejtfalán. Mintha bénító áram járta volna át, úgy rángatózott a karcsú test, majd gyötrelmes sóhajjal ernyedt el, mikor az őr elvette az eszközt onnan.
A fiú arra eszmélt, hogy artikulátlanul üvölt az áldozattal együtt, és kétségbeesett erővel markolja a hideg fémrácsot. Elnézte a lány könnyáztatta arcát, és az állatias düh drámai hirtelenséggel dermesztő félelemmé változott benne. A hang, amivel az őrökhöz szólt, mintha nem is az övé lett volna:
- Ne bántsák... Beszélek! Kéremszépen...
- Ki a vezetőtök? Minek jöttetek? - reccsent rá a harcosok vezetője.
- A királynőt... Végezni...
Elakadt a hangja. Valami ösztönösen elnémította, és csak nézett meredten a semmibe.
- Beszélj! - dörrent rá egy másik jaffa, és botfegyverével bebökött a rácson, Géza bordái felé. A fiatalember összerezzent, arca megvonaglott.
- Megölni. Végezni akartunk vele – mondta szemlesütve.
Gyulavári ég. Eszter verejtékben úszik. Romváros Budapest. Zúzott, piszkos, fáradt testek. Ellenséges tűzerőtől villámló éjszakában rohanni. És az űr hidege a láthatatlan, kegyetlen, tétlen csillagok között.
Géza fejében ezek a képek peregtek le egy hosszú pillanat alatt, és most valahogy nagyon ostobának, vakmerőnek és boldogtalannal érezte magát.
- Hogyan? Mi volt a terv? - faggatózott a jaffa.
Ő, mintha álomképet szemlélt volna, úgy nézett fel rá.
- Nem volt terv. Nincs – rázta a fejét.
- Na, még egyszer! - mondta az őr, és Szilvi gerincéhez nyomta a villát.
Sikoly. Hörgés. Könnyek.
László Géza már nem volt dühös. Vacogott a félelemtől és a részvéttől.
Lehetetlen lett volna megállapítani, milyen napszakban jártak éppen; ebben a fénytelen fémvilágban nem létezett idő. Örök éjszaka volt a bárka minden szegletében: puha, fojtó, álmos és csöndes.
Dianev épp lefogta Peter Müller szemeit. Szerencsétlen német nem volt túl jó bőrben a kínvallatás előtt sem, de harcos szíve nem gyengült meg a vérveszteségtől. Egy kedvező pillanatban nekiugrott egyik őrüknek, és majdnem sikerült is felülkerekednie, de azoknál fegyver volt. A tok'ra most sziszegve szorított egy rongyot kisujja vérző helyére, szánakozó arccal és megkeményített szívvel nézve végig halott társa összetört testén. Dühödt fogva tartóik minden lehetséges eszközzel addig verték a vakmerő férfit, míg az feladta a harcot, és ájultan esett össze. Az elmúlt két óra fájdalmas emlékek sorát ébresztette a nőben; fiatal korában sokszor vett részt sérült harcostársak ápolásában, így nem volt nehéz felismernie a haldokló ember haláltusáját.
Mikor Müller végre elhallgatott, Dianev nagyot sóhajtott.
„Teremtő! Vedd ki a szellemet a megölt testből, feledtesd el vele tengernyi szenvedését, és add nekem az ő bátorságát! Egyedül maradtam, és a tudat, hogy Te működsz minden porcikámban, erőt kellene, hogy adjon, de most nagyon félek... Segíts, hogy felülkerekedjek a rettegésen! Vigyázz rám; hadd láthassam meg épségben a férjem... Segíts megérteni sorsom, Teremtő!”
Nehézkesen feltápászkodott és ellépett a testtől. Fázósan maga köré fonta karjait, járkálni kezdett és gondolkodni próbált.
„Mi lehet Santoval?” - tolult föl benne újból az érzés, és eleredtek a könnyei. Voltak már elválasztva, több millió kilométerre egymástól, ellenség fogságában. Mikor hűségesküt fogadtak, tudták, hogy talán nem érik meg együtt az öregkort. De ez a tudat cseppet sem könnyített a fájdalmon.
„Utálom a börtönöket” - kesergett magában, bezárt nősténytigrisként járkálva fel-alá, ami dühödten ugrik neki cellája rácsának, valahányszor csak észrevesz valamit, ami él. A tok'ra is így várta az ellenség visszatértét. Remélte, hogy az őrök szadizmusán, hogy napokig együtt hagyják az agyonvert Müllerrel, felülkerekedik a józan céltudatosság, hogy információt szedjenek ki belőle.
Úgy vélte, a királynő módosítani akar a biztonsági intézkedéseken, a Földön pedig hajtóvadászatot tervez indítani a betolakodók szövetségesei ellen, ehhez viszont szüksége van használható vallomásokra. Ez lehet ennek az egész bezárós-kihallgatós procedúrának a legfőbb célja.
„De vajon miért? Fél?”
Dianev biztos volt benne, hogy nem. Halhatatlannak hiszi magát és emberfeletti képességek birtokában van; kiváló testőrségéről nem is beszélve.
„A printákat viszont nagyon félti! Nem is ok nélkül...” Ezért megéri rászánni az időt az emberek kivallatására.
Ki tudja, hány óra telt el így, magányosan, mire a jaffák visszajöttek. A nő nem is próbálkozott megbecsülni; örült, hogy elviszik mellőle a holttestet.
- Túlbuzgóságotokban megöltétek az embert – kezdte, de el is hallgatott rögtön, az érkezők ugyanis a királynő testőrei voltak; erős, kegyetlen, éber szörnyetegek. Nem volt tok'ra, aki valaha is legyőzött volna egy ilyen monstrumot.
„O-óó, ez így nem lesz jó” - gondolta, majd rémülten hátrahőkölt, katonái mögött ugyanis maga az isteni Di'naia lépett a cella erőterébe!
Az úrnő egyszerű, matt fekete lepelbe burkolózott, pompás fejék helyett haját jellegtelen copfba fogta; tartásában, arckifejezésében viszont továbbra is uralkodó maradt. Emberei tiszteletteljes távolságban állták körbe, ő pedig olyan közel lépett a tok'rához, amennyire csak a rács engedte.
- Tudod-e, miért jöttem? - szólalt meg csengő hangon.
- Tudom – felelte Dianev álmatagon. – Hogy magad mellé állíts.
- Jól mondod. Amit kérek, nem árulás; nem kell bántanod azokat, akiket szeretsz. – A félhomályban is jól kivehető volt igéző szemeinek csillogása.
- Ha melléd állnék, az jobban fájna társaimnak, mint a fizikai kín.
- De tovább élnének. Így sokakat megmenthetsz.
- És még többet hagynék cserben. Nem segítek neked – felelte a tok'ra, de nem vette le tekintetét az istennőről. Nem bírta megtenni.
- Párod, Santo meghalt. Mit számít neked a többi?
A nő elképedve nézett rá, és tagadólag rázta a fejét. Túl gyorsan történik minden.
- Ez nem igaz.
- Valóban nem. Még – fordult el kecsesen.
- Mit akarsz tenni? - szólt utána ijedten Dianev. Nem hagyhatta, hogy csak így elmenjen; túl sok forgott kockán. Hátha kegyelmezne nekik...
- Te erős nő vagy, Dianev a Shatekről – fordult felé az úrnő, és a lepel alól kivillant kecses, aranyszín kézifegyverrel borított karja. – Makacsságoddal halálra ítélted kedvesedet, de engedem, hogy átgondold a dolgot még egyszer. Ha nem engedelmeskedsz, Santot semmilyen gyógymód nem fogja tudni visszahozni az életbe. De ha behódolsz nekem, megkegyelmezek neki. Csak rajtad áll!
Halványan elmosolyodott, és kilibbent a folyosóra.
A nő hosszan nézett utána, míg újra egyedül maradt a halott némettel. Csak most vette észre, hogy egyfolytában remeg, de nem a dühtől és nem is a hidegtől. Ijesztő gondolat volt, de úgy érezte, ha Di'naia visszajönne, meg tudna nyugodni. A késztetést, hogy utána kiabáljon, valahogy legyűrte, de a félelmet nem tudta elűzni magától. Bárcsak itt lenne Santo! Ő tudná, mit kell ilyenkor tenni... „Nem halhatott meg. Nem halhat meg...”
Lelki szemei előtt feltűnt az istennő sziluettje, mintha az elméje vetítené oda a sötétbe. Hiába mondogatta magában: „Ne hallgass rá!”, csak sokára volt képes túltenni magát a mennyei jelenésen.
|