Kiss Ádám ez idő tájt saját megállapítása szerint is kezdett becsavarodni. A magány, a kétség, félelem és a hideg újra meg újra felébresztették nyugtalan álmából, és talpra állították, hogy aztán a sötétség és a csönd ismét visszakényszerítsék egyszerű fekhelyére.
„Ennél még az is jobb lenne, ha a jaffák kínoznának” - gondolta fásultan, és már épp hátravetette volna magát matracán, ám ekkor kattant valami odakint, és közeledő léptekre lett figyelmes.
Várakozásteljesen nézett a hang irányába. Hirtelen lágy fény gyúlt valahol, és a cellákhoz vezető folyosó kanyarulatában alacsony, csuklyás alak tűnt föl. Lassan, nesztelenül közeledett, mire a rab ösztönösen hátrálni kezdett. „Mi lesz itt? Mit akar?” - cikáztak Ádám fejében a gondolatok.
Karnyújtásnyi távolságra a cellától a jövevény megállt, és kecses mozdulattal hátradobta a könnyű leplet, szabaddá téve szép arcát, hosszú haját.
- Látom, már vártál – szólalt meg halkan Di'naia, sejtelmesen mosolyogva.
A fiatalember elkerekedett szemmel bámulta. Itt, az éjszakában (vagy ki tudja, milyen napszak van), őrök nélkül, egy nyirkos börtönben látni a goa'uld sereg szülőanyját, a kegyetlenségéről hírhedt királynőt... A tok'rák elmondása szerint majdnem száz éve uralkodik Kresh'na oldalán, számos emberfeletti képességgel rendelkezik, és a teste már csak kívülről olyan, mint egy fiatal nőé, mert belülről teljesen átformálta a királynő-goa'uld. És a tróntermi jelenet után most egyszerűen csak idejön? Több volt, mint valószerűtlen. Álom volt. Bizonyosan.
- Nem is vagy kíváncsi, miért vagyok itt?
De még mennyire, hogy az volt. Valójában ezernyi kérdés kergette egymást a fejében, ő mégis csak nézte a nőt. Így, ezzel az egyszerű, jellegtelen külsővel egyáltalán nem bírta elképzelni gyilkosnak. Mintha csak egy hasonmás lenne: igéző szemek, gyönyörű arc, karcsú test... De mégsem ő. Ez nem lehet...
- Mit akar...? - nyögte ki végül, és elkapta tekintetét.
- Felkeltetted az érdeklődésemet, Ádám – felelte az úrnő, és a fiú végre észrevette, hogy magyarul beszél hozzá. „Honnan tanulta meg a nyelvet?”
- A többiek szemében csak gyűlöletet láttam vagy félelmet, de te... Úgy hiszem, te inkább akarnál szeretni és szeretve lenni.
Találó szavak. Pátosszal teliek és zavarba ejtőek.
- Hogy érti ezt? Mit akar tőlem?
- Inkább az a kérdés, te mit akarsz tőlem? - felelte a nő közelebb lépve, majd két kezével megragadta a rácsot. – Tudom, hogy nem ölnél meg. Akkor mégis mit akarsz?
„Mi van?? Honnan veszi ezt? Mit akar? De tényleg!”
- A hajódon vagyunk. Nem megyünk el, amíg véged nincs. Vagy nekünk.
- Elszánt vagy, ez jó. De a szíved másra vágyik. Te is érzed.
- Az nem számít. Tudom, mi a helyes.
A nő nézte egy darabig, majd sóhajtva kinyitotta a cella ajtaját. Fáradt, kedves arccal belépett, visszazárta a rácsot, majd leült a matracra. Ádám döbbenten nézte a zárka egyik sarkából.
„Vigyázz! Készül valamire... Ez biztos! Tégy valamit!”
- Nem akarlak bántani – nézett fel rá Di'naia határozottan, majd visszahúzta a leplet egy pilla­natra szabaddá váló, csupasz vállára. – A segítségedet kérem, hogy ne kelljen megölnöm a többieket.
Az a természetesség, ahogyan ezt kimondta, egyszeriben fellobbantotta a fiatalemberben az ellenállás lángját. Erővel kényszerítette magát, hogy ne látogatója csinos alakját vizslassa a könnyű lepel alatt.
- Hagyj békén! Mind meghalunk, ha kell, de árulók nem leszünk.
- Ki beszél itt árulásról? - állt fel hirtelen a királynő, és lépett egyet, sarokba szorítva ezzel a foglyot. – Felajánlom, hogy szolgálj engem, és hagyj fel ezzel a kilátástalan gyilkolósdival.
A tiszta, éber tekintet, amivel ránézett, belefojtotta a fiúba a szót. Milyen rég nem volt ilyen közel hozzá egyetlen nő sem! Most már elhitte, hogy tényleg nem fogja bántani. De hogy szolgálja őt...? Gyengének érezte magát.
- Mit tegyek, hogy megkönnyítsem a választásod? - suttogta a nő, és aranykesztyűs kezével megcirógatta a fiú arcát. Ahogy beszélt, szájából különös, édes illat áradt ki, szeme pedig lágyan, sejtelmesen felfénylett.
Minden józan gondolat megszűnt Ádámban. Álom volt ez valóban: a hangok tompán csengtek, a háttér elmosódott. Két eszme fénylett a sötét cellában, és még nem dőlt el, melyik fog győzni.
Az egyik az úrnő két fénylő szeme, melynek csillogása mindent magában foglalt, amit Di'naia e pillanatban a fiúnak jelenthetett: csengő hangját, finom eleganciáját, hamvas testét, halk sóhaját, édes illatát, puha bőrét... és a tudatot, hogy ha feláldozza magát és rabszolgává lesz, az talán a szabadságot fogja jelenteni barátainak.
A másik egy törhetetlen gránitsziklához hasonlóan kemény, kijózanító „NEM!”, valahonnan az éterből, felismerhetetlen hangon. Nem a gyalázatos életre és dicstelen halálra, nem az érzékek rabszolgaságára és az árulók szabadságára, nem az igaznak hangzó valótlanra és a hazugok valóságára. Ez vette fel a harcot Di'naia szenvedélyes tekintetével, és volt olyan erős, hogy lezárta a fiú fáradt, szennyes szemhéjait.
- Ez... nem lehet. Nem tehetem; menjen el...! - sóhajtotta.
- Ahogy akarod – felelte a nő rövid gondolkodás után, majd sarkon fordult. A testén viselt lepel által keltett szellő megcsiklandozta Ádám arcát, mire a fiú szívében kétségbeesett vágy kelt, hogy utánamenjen, tovább nyújtva a tündéri jelenetet.
Mire ismét kattant a zár, már a rácsnál állt, gyötrődő tekintettel vizsgálva a királynő arcát. Most nem tudott semmit leolvasni róla.
Di'naia elindult kifelé, de pár lépés után megtorpant. Visszanézett.
- Azért gondolkodj még rajta, kérlek! - mondta csöndesen, csalódáshoz hasonló fénnyel a szemében. Fejére húzta a csuklyát és elsietett.
„Ez most tényleg... engem akar? És úgy? Nem lehet...! miért? És most...”
„Ócska trükk. Ne higgy neki; színészkedés az egész...”
„Mit tettem? Mi legyen...? Ha nem engedek...”
„Semmi. Nem ez a megoldás. Tudod, mit vállaltál...”
„De ha mégis... Ha csak ennyin múlik! Bejövök neki; ez az előnyünkre válhat!”
„Fenét. Kihasznál! Te sem gondolhatod, hogy pont rád vágyik...!”
Órákig tartott a küzdelem. A börtön hidege többé semmit nem számított. A test kívánsága a lélek ellen tört, a léleké a test ellen... Ádám mellett pedig senki nem volt, aki megmondta volna, honnan lehet ereje jól dönteni.

*

Simon Tibi sziszegve vakargatta a vállát, ahol nemrég még bénító seb éktelenkedett. Az ellenméreg ugyan meggyógyította a bőr és a hús szöveteit, de a fiú úgy érezte, mintha a gyors regeneráció mellékhatásaként idegbajos, nagyra nőtt hangyák költöztek volna az irha alatti puha, meleg félhomályba.
- Majd ha elmentünk, viszünk ebből pár üveggel – szűrte át fogai között, a fölé magasodó jaffának címezve szavait.
Az őrök talpra állították, és belökték a cellába, az arcát ért vágásoktól véres, könnyektől maszatos bőrű Karola mellé. A lány kezét tördelve várta, és az ágyhoz segítette.
- Jól... vagy? - hebegte, hiszen szeme láttára marták le a fiú hasáról a bőrt valami savval, majd egy másik vegyülettel újranövesztették azt, és bár Tibikét rázta a hideg, szemmel láthatóan alábbhagytak kínjai.
A jaffák magukra hagyták őket, így bátrabban beszélhettek.
- Ez most már mindig így lesz? - sóhajtotta a lány. – Amíg meg nem halunk? Bárcsak gyorsan végünk lenne!
- Ne beszélj butaságot. Túléljük, mint eddig mindent – felelte a fiú fáradtan. – Csak ki kell tartanunk.
Karola majdnem megharagudott rá. El is sírja magát, ha nem könnyezett volna annyit az elmúlt órában, hogy elfogyjanak szeméből a könnycseppek.
- Hülyeség ez az egész akció! - fakadt ki. – Miért is mentem bele...? Nem kéne itt lennünk; ez nem a mi dolgunk... Fáradt vagyok...
Bár a fiú szemtanúja volt, mit tettek Karolával a jaffák, most valahogy szembetűnőbb volt számára, mivé lett az aranyszőke szépség, és felébredt benne a szánalom iránta. „Még jó, hogy nincs itt tükör.”
- Oké; gyere, ülj le ide! - ült föl, szabaddá téve a fél ágyat. A lány tétovázott, aztán végül csak lerogyott az örök optimista gyulavári mókamester mellé.
- Ezek a mocskok arra pályáznak, hogy csússzunk-másszunk előttük, meg hogy félelemből a királynőcske talpnyalóivá legyünk. Nem szerezhetjük meg nekik ezt az örömöt. Erősebbek vagyunk, mint hiszik.
- Hogy érted ezt...? - kérdezte idegesen a lány.
- A cél... tudod! A girnyók kilapítása, meg a csinibaba lepuffantása.
- Hogy foglalkozhatsz még mindig ezzel?? Térj már észhez!
- Sajna azt már lekéstük. Mindannyian.
- Mivan??
- Szemétbe dobtuk a józan eszünket, amikor elindultunk a küldetésre. Gondolj bele, Karola: ez volt vajon a legésszerűbb döntés a támadás után?
- Nem, de...
- Te már bevallottan őrült vagy. Légy méltó a titulusodhoz!
- Ez nem vicc!
- Nem. Ez halálosan komoly. Őrült maradsz, vagy józanná válsz, és mész te is a hárembe.
- Milyen hárembe?
- Mittudomén! A góréhoz... Esetleg papnőt csinálnak belőled is.
- Megszöknék!
- Akkor nem, ha az ágylábhoz láncolnak.
- Hagyd ezt abba! - pattant fel a lány. – Nem lehet veled komolyan beszélni!
- Bocs – vágott egy fintort Tibi, és hátradőlt az ágyon.
Karola fáradtan lepöckölt egy termetes bogarat a rácsról, és tűnődve azt mondta:
- Vajon mi lehet Imrével…?
- Szerintem azon görcsöl, meg kell-e ennie ezeket a űrcsótányokat, hogy életben maradjon... - Látva a lány megvető tekintetét, hozzátette: - És persze összeszorított fogakkal tűri a fájdalmat, álmodozik a szabadulásról, meg téged emleget.
- Ezt hogy érted? Miért?
- Mégis mit lehet szerinted csinálni egy börtönben?
- Nem úgy... Amit rólam mondtál!
- Imiről beszéltünk, nem rólad – terelte a szót a srác.
- Kérlek, Tibor! Nincs kedvem ehhez – könyörgött a lány.
- Ne haragudj. Amúgy csak azt mondtam, hogy biztos ő is aggódik érted.
- Gondolod? - nézett el a semmibe a lány, megtapogatva homlokán a bőrt.
- Persze! Régi szokása... Gyere, feküdj le egy kicsit! Vérzik az arcod, be kell kötözni valamivel – kászálódott fel a fiú, és elindult a vizes tál felé.
- Jaj, tényleg... - sóhajtott fel Karola fájdalmasan, de minden kín ellenére is eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha Tóvári rakná a sebére a borogatást.
Megrázkódott a gondolatra. A láztól? Vagy inkább volt kellemes ez a borzongás?
Nehéz lett volna eldönteni...

Santo hosszan beszélgetett az őrrel, de nem tűnt úgy, hogy ez a terhére lenne annak. Fiatal, izmos férfi volt kijelölve cellájuk felügyeletére, akit szemmel láthatóan érdekelt a tok'ra mondandója arról a nemes, szabad életről, melyet a rendszerurak elleni harc tölt ki, és amely napjainkban is egyre csak terjed mindenfelé.
Goa'uld nyelven folyt a társalgás, így Jacquelin nem érthette, miről beszélnek, de bízott benne, hogy az ifjú elgondolkodik a hallottakon. Rabtársa szerint a nem ember jaffák sokkal elvakultabb goa'uld-imádók, és nemigen lehet őket meggyőzni isteneik hamis voltáról. Nasec viszont – mintha így hívták volna – figyelmesen hallgatott, időnként kérdezett, aprókat biccentett; egyszer még nevettek is egy sort valamin. Ha nem zavar be valamelyik társa, sikerülhet maguk mellé állítani.
- Hányan is vagytok, Jacquelin? - nézett hátra Santo.
- Öö... nyolcan; nem, kilencen! Meg Dianev.
A tok'ra folytatta a beszélgetést egy darabig, aztán Nasec távozott, mert jött a váltás.
- Na, mit beszéltetek? - kérdezte Jacquelin.
- Érdeklődik. Szeretne szabadon élni, de még nem látja, hogyan lehetséges az. Aki régóta szolga, annak nehéz megérteni mindezt.
- Most mi lesz? Mármint velünk.
- Holnap lesz újra soros. Akkor folytatjuk.
- Gondolod, hogy segít?
- Ha nem is jön velünk, rábeszélem, hogy elengedjen. Majd leütöm, hogy ne gyanúsíthassák árulással.
A nő komoran bólintott, majd fáradtan megnyomkodta lábszárát. Santo végigheveredett az ágyon, és nagyot sóhajtott.
- Biztos jól van – nézett rá Dubarry.
- Ki, Dianev? Szerintem is.
- Akkor?
- Nem tudom. Rossz előérzetem van. És fázom is.
A nő odaült mellé, és megpaskolta a tok'ra lábát.
- Tornáznod kellene. Az nekem mindig segít. Ez a semmittevés elgyengíti az embert.
Mire befejezték a fekvőtámaszokat, felüléseket, és egyéb gyakorlatokat, meghozták a vacsorát is: sűrű, ízetlen, de tápláló kerta-kását.
A másnap csigalassúsággal telt el, bár némi színt vitt az unalomba a várható délutáni beszélgetés. Nem kétséges, hogy ez a halvány reménysugár, ez a tétovázó lélek legalább annyit segített fogságuk elviselésében, mint bármilyen magasztos eszme vagy szólam segíthetett volna.
- Azt tervezem, hogy ma világos elhívást adok neki a döntésre – gondolkodott hangosan Santo. – Ne reménykedjünk mi sem fölöslegesen, ha megingathatatlan.
- Esetleg fejezd ki neki, hogy értékeled az eddigi szívességét is – javasolta Jacquelin. – Végül is, bármikor csökkenthette volna az ételadagunkat, nehezíthetett volna a körülményeinken. Itt ő a hatalom képviselője.
A várt időben meg is érkezett Nasec, oldalán az őrség elöljárójával. Rutinosan leváltották a szolgálatost, majd a cellához léptek.
- Gondolkodtam azon, amit mondtál – fordult az ifjú Santohoz. – Szavaid kétséget támasztottak szívemben, ezért veszélyesnek találtalak. Legszívesebben itt helyben megölnélek, de az istennő parancsa nem engedi ezt.
Megragadta botfegyverét, és a nőre irányította. Ő önkéntelenül hátralépett egyet, de a jaffa gyorsan tüzelt, és Jacquelin iszonyatos erővel csapódott neki a falnak. Nem sok esély volt rá, hogy életben maradt.
A tok'rának a lélegzete is elakadt, bár félelménél sokkal nagyobb volt csalódottsága és a társa iránti részvét. Ránézett a fiatal harcosra, és elhatározta: nem adja meg neki az élvezetet, hogy levertnek lássa.
- Nagy hibát követtél el. Ez volt az utolsó lehetőséged, hogy a jó ügy mellé állj.
- Fenyegetésed csak üres szó! Ha eljön az idő, kérni fogom az úrnőt, hogy én magam végezhessek veled, öntelt féreg!
- Hamarabb véged lesz annál – fordult el a rácstól a fogoly. – Légy éber, hogy férfiként halhass meg, fiú.
Az őrparancsnok némán intett két szolgának, akik kihozták a halott nőt a zárkából, és kivonszolták a börtönszektorból. A művelet alatt Nasec végig a tok'rán tartotta fegyverét, tüzelésre készen.
- Mocskok! - vetette oda nekik Santo rájuk sem nézve, rejtett szomorúsággal szívében. Mi szükség volt erre; egy álomkép miatt?!
Miért is jártatta a száját?
Mert hitt benne, hogy van értelme. Igen, valószínűleg ezért.

Ádámot, ki tudja hány órás – vagy napos? - várakozás után kihozták a cellájából. Furcsán kellemetlen volt a kivilágított folyosón sétálni újra; és elsősorban nem a szemét bántotta a díszes hajóbelső. Volt egy olyan érzése, hogy nem vallatni viszik, de nem is a többiek börtönébe. Az túl egyszerű lett volna.
Félelme és tehetetlensége csak tovább nőtt, amikor az elegánsan ívelt falú gyűrűszobába vonszolták, és valóságos fásultságba zuhant, amikor egy ezüstösen csillogó, ovális terembe vezették, amelynek falait szebbnél szebb domborművek díszítették: ismeretlen állatok, ünnepi ruhába öltözött nők és férfiak, gyönyörű virágok...
Az istennő magánlakosztálya.
A fiúnak csak most tűnt fel, hogy nem a megszokott páncélos, kopasz jaffa őr áll mellette, hanem egy hatalmas termetű, maszkos figura, olyan, mint amilyet a trónteremben látott... már nem is tudta, mikor.
- Az istennő abban a kegyben részesít, hogy magánkihallgatáson fogad – hallatszott valahonnan egy dallamos hang, majd egy gyönyörű nő lépett a fiú látóterébe, akinek elegáns zöld ruhája mintha egy bírói talár és egy csodás estélyi keveréke lett volna.
- Nem élnék vele – nyögte nagy zavarában, de a nő türelmesen folytatta:
- A nagy találkozás előtt meg kell fürödnöd és át kell öltöznöd. – Intett a terem egyik vége felé, ahol kettévált egy függöny, és mögötte egy kis, kör alakú medence tárult fel. – Indulj!
A fürdő nagyon jól esett. A víz valahogy sűrűbb, lágyabb, a levegő balzsamosabb, a mosdókendők puhábbak voltak, mint amit valaha tapasztalt. Ha nem is isten ez a Di'naia, a mód, ahogyan élt, emberfeletti volt.
Mikor újonnan kapott selymes, bő köntösében Kiss Ádám a papnő elé lépett, szebbnek, erősebbnek látszott, mint európai vándorútjuk kezdete óta bármikor, és valahogy nyugodtabbnak is érezte magát. Varázslat? Vagy csak a kellem hatalma?
- Lépj be! - nyitott meg egy széles ajtót a nő. – Di'naia már epekedve vár.
„Epekedve?” - morfondírozott magában a fiú, miközben belépett, és körülhordozta tekintetét a tágas lakószobában. Összeszorult a gyomra, de nem a félelemtől.
Álmélkodva vette szemügyre a díszes kereveteket, csillogó világítóegységeket, a lágy fényt árasztó medencét és a nemes baldachinokat, az izmos férfiszolgák serénykedését, és magát az úrnőt.
Ó igen, Di'naia.
A nő káprázatosan nézett ki: arcán nyoma sem volt a gőgös, büszke kifejezésnek; derű sugárzott szeméből, és ahogy a fiú elé sietett szép vonalait kiemelő ruhájában, minden más szépséget elhomályosított a teremben.
- Örülök, Ádám, hogy elfogadtad meghívásomat – kezdte mézédes hangon.
- Volt más választásom?
- Nem. De ennek nem az én hatalmam az oka.
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Dehogynem – karolt bele a nő a fiúba, és az egyik alacsony asztalhoz vezette. Finom illat áradt ruhájából és melegség testéből. – Foglalj helyet! Bizonyára éhes vagy; a raboknak, tudom, kevés jó falatban van részük.
- Mi van a társaimmal? - ült le Ádám, vitézül küzdve szomjúságával.
- Életben vannak. Később láthatod őket, ne félj.
- Mit tettél velük?
- Én semmit. Már mondtam: nem akarlak bántani titeket. Veszélyt nem jelentetek, bátorságotok viszont lenyűgöző. Benned is ez fogott meg először.
- És ez most jó nekem? Mit akar tőlem? - hadarta a fiú, és belekortyolt a fűszeres, forró borba. Édes volt, mint minden ezen a helyen. Enyhe émelygés jött rá.
- Jól áll ez a ruha – vizslatta őt Di'naia hosszasan. – Tetszel nekem; gondolom ez nyilvánvaló.
Ádám szédülést érzett, legalább annyira a nő kijelentésétől, mint az italtól. Kényszeredetten beszél­ni kezdett, hogy a koncentrációtól megszűnjön az imbolygás, ami egyre erőteljesebbnek tűnt. - Iga­zán? Pedig nem vagyok valami különleges. És a testem is teljesen átlagos... Mi tetszhetne bennem?
A királynő fektében előrehajolt, és egy darab gyümölcsöt nyújtott át az asztal fölött. – Ez jót fog ten­ni. És hogy mi tetszik benned? - nézett el a semmibe ábrándos tekintettel. – A szép arcod, amely mintha egy hérosz szobra lenne, de közben puha és meleg. Az erő, ami szavaidból áradt, még odalent, a börtönben. A sziklaszilárd elhatározás, hogy gyűlölni fogsz engem...
- Én nem... - Elhallgatott. A rosszulléte valóban kezdett elmúlni, de még gyenge volt.
- Semmi baj. Még nem ismersz engem igazán. Neked én csak egy hatalommal bíró uralkodónő vagyok. Miért is szeretnél?
- Ami a Földön történik...
- Ugyan, mi közöm hozzá?? - csattant fel a nő sértődötten. – Fogalmad sincs róla, látom, mi a szerepem ebben az egészben; el sem tudod képzelni, milyen lehet az én fogságom!
- Fogság? - nézett körül a fiú, igyekezve gúnyosan feltenni a kérdést.
- Igen, az! Kresh'na, tudd meg, örökösöket akar, ezért tart itt engem... Szaporítógépként használja a testemet! - nyögte a nő panaszos hangon, és színpadiasan verte a mellét.
Bármennyire is másképp hangzott ez, mint bármi, amit a fiú eddig az úrnőről hallott, feltámadt benne a részvét iránta. Végighordozta tekintetét Di'naián, és a csinos külső mögött felsejlett számára valami abból a megaláztatásból, amiben a nőnek naponta része lehetett.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte halkan, szemlesütve – A barátaimat, gondolom, nem hívod meg vacsorára, és nem mondod el nekik mindezt.
- Valóban. Ők számomra nem többek, mint betörők.
- És én?
- Téged kiválasztottalak. Légy velem ma este, és mindig ezután! Melletted, tudom, képes leszek elfeledni a gyötrelmeket, amiket át kellett élnem... Szükségem van rád!
Ádám torka összeszorult. Tudta, fel kellene állnia és ki kellene rohannia a szobából, valami azonban iszonyatos erővel vonzotta a nőhöz. Próbálta bebeszélni magának, hogy csak óvatosságból nem tesz semmi hirtelen dolgot, de érezte: megbánná, ha most elmenne.
- Ne gondold, hogy szórakozhatsz velem. Inkább vállalom a többiek sorsát – hadarta erőtlenül, megzavarodva az istennő reménykedő mosolyától, vágyakozó tekintetétől.
- Emlékezz: azt mondtam, a büntetésetek véget ér, amint hűséget fogadtok nekem. Társaidnak hasznos és méltányos feladatot szánok, amit nem fognak elutasítani. Te miért tennéd ezt?
- Mert... mert...
- Nem találsz vonzónak?
- De... csak...
- Gyere velem! - súgta neki a nő, felemelkedve a kerevetről. Intett, mire az egyik falban egy keskeny ajtó tárult fel.
A fiú remegve állt fel, mindössze néhány lépésre Di'naiától, és úgy érezte, mintha könnyű bárányfelhőn egyensúlyozna. „Biztos valami tudatmódosító; talán a borban...”
A szépség kinyújtotta felé a kezét, és megfogta az övét. Szelíden húzni kezdte. Ádám követte őt oktalanul, ahogyan a bika megy a vágóhídra; mint egy bilincsbe béklyózott bolond.
A királynő a fiú nyaka köré fonta karját, és lassan, lágyan megcsókolta. Alig észrevehetően hátrálni kezdett vele a keskeny ajtó mögött rejtőző illatos hálószoba felé.
- Ne félj! - búgta, igéző szemeit le nem véve áldozatáról.
Minden megszűnt körülöttük. A levegőt belengte az istennő édes illata, andalító melege, könnyű lélegzete. Ádám szívét béke szállta meg. Belebegtek a szobába, és az ajtó bezárult mögöttük. Két marcona eunuch megvető fintorral az arcán állt elé őrködni.

*

Imre egyre nehezebben viselte a börtönt. Elege volt a hidegből, az undorító kásából, az unott várakozásból valamire, amit még megnevezni sem tudott. A jaffák felváltva vallatták őket Annával, és ennek megfelelően hol a félelem gyötörte, hol a tehetetlen düh.
- Komolyan, legközelebb nekiugrom, csak hogy lelőjön – morogta magában fogságuk hetedik napjának reggelén, ami számára persze ugyanolyan sötét, nyirkos órának tűnt, mint eddig bármelyik.
- Ne beszélj így! Megijesztesz – szólt rá a lány.
A fiú elhallgatott, sőt haragja is alábbhagyott. Eszébe jutott, micsoda hősiességgel állta a László lány a fájdalmakat, és újfent átjárta a csodálat.
- Bocsi. Csak úgy mondtam – ült le a lány mellé az ágyra.
- Kijutunk még innen, ugye? - kérdezte Anna egy idő múlva.
- Muszáj. Majd... - Elhallgatott. Nem bírta kimondani, ami eszébe jutott: „Majd Santo kitalál valamit!” Túl valószerűtlen volt a gondolat.
Hol van már a tok'ra! Több baja van annál, hogy a szökésen gondolkodjon... Az is lehet, hogy már lepaktált a goa'uldokkal, nem túl távoli rokonaival.
Elaludtak. Hozzá kellett szokniuk, hogy közösen használják az ágyat, bár így legalább fel tudták egymást melegíteni. Takaróval ugyanis fogva tartóik nem látták el őket, az űr viszont kegyetlenül hideg volt.
Motoszkálásra ébredtek. A fiú talán meg sem hallotta volna, Anna viszont gyorsan felkelt és kilökdöste hálótársát nyugodt pihenéséből.
- Vigyázz! Valaki jön!
- Akkor most...
Nem sokat rémüldözhettek. A cellához vezető folyosón Dianev karcsú alakja tűnt föl! Frissen, halkan mozgott a nő, és ami még fontosabb: bilincs és őrök nélkül.
- Hogy kerülsz te ide? - hüledezett a lány, bár nagyon örült a jövevénynek.
- Szerencsém volt. Müller viszont meghalt – közölte ő tárgyilagosan, és már el is kezdett babrálni a zárral. A fiatalok döbbenten figyelték, keresve a szavakat, amelyek illenek egy ilyen helyzethez; azonban azt is belátták, hogy gyorsnak kell lenniük, ha sikerrel akarnak menekülni.
- Gyertek! - nyitott ajtót Dianev, és ellépett a cellától – Kimegyünk az elosztószobába, onnan meg a másik szárnyba.
- Várj! Santoék is itt vannak valahol – szólt közbe Anna.
- Igen? Hol? - nézett rájuk érdeklődve a nő.
- Talán... - tűnődött Imre – arra!
Megindultak a rideg folyosón, szótlanul, hogy el ne árulják magukat.
Santo, ha lehet, még jobban megdöbbent az érkezésükön. Az, hogy társai szabadon járnak-kelnek a hajón, valóságos csoda volt számára.
- Nekünk is lehet szerencsénk – mosolyodott el halványan asszonya, miközben a zárral babrált. Imiék fedeztek.
- Képzeld, egy őrrel sem találkoztunk! Meg is lepődtem kicsit – közölte a fiú.
A tok'ra végre kiszabadult, és karjaiba zárta kedvesét. Anna meghatódva nézte őket, és lopva felnézett Tóvárira, aki sikertelenül próbálta kivonni magát a jelenet hatása alól.
- Mennünk kell – húzódott vissza szemlesütve Dianev, és sarkon fordult. Férje szemöldök-ráncolva követte: érezte, valami nem stimmel a nővel. „Vajon mit tettek vele, amíg fogságban volt?” - merengett, de nem szólt, hiszen sietniük kellett.
Gond nélkül kihozták Tibit, és Karolát is, aki felszabadult örömmel ugrott Imre nyakába. A fiú nem győzött szánakozni rajta, hiába jelezte neki észrevétlenül Tibi, hogy ne adjon hangot a lány eltorzított arca miatti döbbenetének.
- Nem lesz semmi baj – simogatta meg a lány karját, de tekintetét elfordította. Finoman, természetesen, Karola mégis észrevette.
- Ööö... igen. Persze – hebegte zavartan. Mennyire másképp élt ábrándjaiban a viszontlátás! - Most merre, Santo?
- Hát... Talán Gézáék...
- Ebben a szárnyban van még Ádám is – szólt közbe Tibi, de hiába osontak végig a kihalt folyosón, senkit nem találtak.
- Te nem Géza és Szilvi cellájával egy szárnyban voltál? - fordult kedveséhez Santo.
- De igen. Amikor Müller meghalt és elvitték, akkor tudtam megszökni. Viszont őket több jaffa őrizte, ezért... ezért jöttem erre.
- És most mi a terv? - lépett hozzájuk Anna.
- Nem kellene magukra hagyni Gézáékat... Viszont a gépház itt van közel. És ha többen jönnek... - A tok'ra nem tűnt túl határozottnak.
- Miről beszélsz? - értetlenkedett Tibi.
- Mi lenne, ha előbb kihoznánk a foglyokat, azután legfeljebb utat vágunk magunknak? - vetette fel Dianev, válla fölött hátralesve, nem jön-e valaki. 
- A gépházba kell mennünk! - rázta fejét a férfi – Amíg lehetőség van rá.
- Hagyjuk hátra őket?! - kiáltotta Tibi. – Azt már nem!
- Így mind meghalhatunk, eredmény nélkül...!
- És ha kettéválnánk? - kérdezte Karola, de be kellett látnia: kevesen vannak hozzá.
- Dianev ötletét támogatom – tűnődött Anna. – Hozzuk ki őket!
- Körbezárhatnak minket! - ingatta a fejét Santo. Végül döntött. - Mindenki ragadjon fegyvert: Tibi és Anna velem jön a cellához, a többiek fedeznek a kapuszoba felől. Ha itt vagy ott túlerőbe ütközünk, a másik csapat segít. Gyerünk!
A börtönszint szokatlanul csöndes volt; mintha minden jaffa pihenne, vagy úrnője parancsait hallgatná odafent. Talán nem nézik ki a rabokból, hogy képesek lennének megszökni? Dianev szerint ez az elbizakodottság ritka szerencse számukra.
Imi némán bólogatott, és Karola mellé húzódott.
- Aggódtam érted. Örülök, hogy jól vagy... vagyis, hogy élsz.
- Jó – biccentett a lány, mint aki nem is figyel oda. Elcsúfított arcáról semmi érzelmet nem lehetett leolvasni. A fal mellé lapulva előrement.
A fiú épp folytatni akarta a kínos beszélgetést, amikor megérkeztek a másik börtönszárny bejáratához. A tok'rák kézjelekkel megegyeztek valamiben, és Santoék elindultak befelé. Dianev intett Imrének és Karolának, hogy hová álljanak, majd lekuporodott egy kiemelkedés mögé, és fáradt mozdulattal megsimította csípőjét. Bekapcsolta ZAT-jét, mint aki biztos támadásra számít.
Percek teltek így el, néma feszültségben. A fiú tekintete és gondolatai ide-oda ugráltak a közeledő jaffák, a titokzatoskodó tok'ra nő és megbántódott kedvese között. „Örülj, hogy él! Most figyelj oda; fontosabb, hogy éber légy. Nyugi!”
Egyszer csak kinyílt a kapuszoba ajtaja, ahonnan négy megtermett harcos lépett ki. Ez még talán nem túlerő; bár a börtönszárny mélyéről heves harc zaja hallatszott ki. Biztosan az őrök hívtak segítséget. Most akkor menjenek beljebb, vagy tartóztassák fel ezeket?
Dianev megadta a választ. Felugrott, és elsütötte a kézifegyvert.
- Lőjetek! - kiáltotta oda a fiataloknak, mire azok célba vettek egy-egy jaffát, majd hátrálni kezdtek, folyamatosan tüzelve.
- Affene! - szitkozódott Imre, mert úgy tűnt, egyik lövésük sem talált. A támadók fedezéket kerestek, és botfegyvereikből tűzesővel árasztották el az előteret. Rohamukkal jókora darabon leszaggatták a falakról a díszes burkolatot, és a törmelékek kisebb sérüléseket okoztak a szökevényeknek.
Valahonnan még három jaffa csatlakozott még az őrökhöz, belülről pedig közeledő lábdobogás hangja ütötte meg Imréék fülét. Ha ellenség az, akkor elég nagy bajban vannak.
- Futás! - kiáltotta Tibi, nyomában Santoval, Annával és a kiszabadított Gézáékkal. Szilviát láthatóan megviselte a sietség, de zokszó nélkül követte megmentőit.
- Jönnek! - mondta Santo, aztán észrevette, hogy itt sem jobb a helyzet.
- Nyolcan tíz ellen – számolta össze gyorsan Géza. – Van esélyünk.
- Heten – javította ki Dianev, és hátba lőtte a harcba belefeledkezett Imrét és Karolát. – Most gyertek! - kiáltott oda a gyűrűszoba felől támadóknak goa'uld nyelven, majd beugrott a fal egyik bordázata mögé, szemben az emberekkel. A jaffák előmerészkedtek rejtekükből, hátraszorítva a fiatalokat, és ekkor feltűnt a börtönfolyosó végében a mentőakció során elkábított három jaffa őr is. Tízen öt ellen.
- Dianev, mit csinálsz? - kiáltott asszonyára Santo. A meglepődés és a csalódottság elnémította kezében a botfegyvert, arcára kiült a fájdalom.
- Hopp! - hallatszott a háta mögött, majd egy kis, kerek tárgy repült a gyűrűterem felől támadó őrök közé, amit éles csattanás követett. A legközelebb álló harcos holtan terült el a földön, két társa és az áruló tok'ra pedig a falnak csapódott.
- Tudtam, hogy még jó lesz valamire! - kurjantotta Tibike, majd botfegyverével lelőtte az egyik meglepődött támadót. Géza és Anna elintézett egy-egy jaffát a börtönőrök közül, és máris megfordult az arány. Öten a néggyel szemben.
És a volt foglyok még csak most lendültek bele igazán; mintha minden félelmüket, fájdalmukat, vagy az árulás miatti dühüket a zsákmányolt három botfegyverbe és két ZAT-be sűrítették volna. Összehangolt tűzerejük kioltotta a harmadik börtönőr életét is, a megmaradt támadók pedig visszavonultak, hogy segítséget hívjanak. Hihetetlen, de a lázadók győztek!
Santo remegő lábakkal lépett az elkábított támadókhoz. Most ébredeztek.
- Kötözzétek meg őket! - utasította társait a jaffákra mutatva, ő maga pedig felesége mellé térdelt le.
- Miért tetted ezt, kedvesem? - kérdezte szelíden. A válasz mindent elárult.
- Ha most győztetek is, a királynőt megölni nem fogjátok! Ti pusztultok el, átkozott csőcselék, ostoba férgek...
- Te nem Dianev vagy – jelentette ki a tok'ra. A nő gőgösen mosolygott rá:
- Talán nehéz elhinni, hogy asszonyod megtért igaz istennőjéhez?
- Te nem ő vagy – ismételte döbbenten a férfi. – Mi van vele? Áruld el! - dörrent rá.
- Meghalt, ahogy most te is! - rikácsolta a goa'uld, és valahonnan egy tőrt rántott elő. Jól irányzott csapást mért a tok'ra nyakára: a kés felszakította a bőrt és a húst, de a légcsövet szerencsére nem érte el. Santo hörögve csavarta ki a nő kezéből a fegyvert, és mielőtt a fiatalok a segítségére siethettek volna, valamikori társa szívébe mártotta azt. Dianev szeme fennakadt, teste meg-megvonaglott, aztán tompa nyögés kíséretében kilehelte lelkét.
- Ne! Mit csinálsz? - sikoltott fel Szilvia, és lerogyott a pár mellé. – Ha el is árult, vagy megtévesztették, még...
- Ez nem Dianev – szakította félbe remegő hangon a tok'ra, és két kezét, amelyek pedig nem voltak véresek, nadrágjába törölte.
- Már hogyne lenne! - csattant fel Géza. – Ki más...
- Nézzétek! - Santo megfordította az ernyedt testet, és a nő nyakszirtjére mutatott, amin csúnya forradás húzódott, arasznyi hosszan – Erővel kivették belőle a tok'rát, és egy parazitát ültettek a helyébe, de nem volt idő teljesen begyógyítania a sebet. Ideküldték, hogy eláruljon.
- De hát a gazdatest... ő nem számít? – hebegte csüggedten Anna, feltápászkodva az ájult Imi mellől. – Azt mondtátok, ez egy kölcsönös elkötelezettség, ami...
- Egy tok'ra testben-lélekben egyesül a társával. Ha elválasztják őket, egyik sem lehet többé teljes; nyomorékként él tovább... - Könnyezve állt fel.
A fiatalok nem szóltak.
- Engedj el, és máris mehetsz utána – ígérte csöndesen az egyik megkötözött jaffa. Csúfondárosan vigyorgott, de látszott rajta, hogy komolyan gondolja ajánlatát.
- Öljétek meg őket! - kérte a tok'ra társait, mire azok döbbenten néztek rá.
- Mi??
- Mellénk nem állnak, el nem tűnnek... Ránk uszítják a többit!
- Na ne már! Legyőztük őket...
- Nem hagyhatjuk itt ezeket; a társaik mindjárt ideérnek, kiszabadítják őket, és fél óra múlva már újra ránk vadásznak...
- Santo! Mi nem ölünk meg fegyvertelen foglyokat! Ezt nem...
- Jó – kapta fel fegyverét a harcos. Gyorsan, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, kioltotta a rabul ejtett börtönőrök életét, majd utasította csapatát, hogy kapják fel az eszméletlen Imrét és Karolát, és kövessék őt.
- Hová megyünk? - tette fel a kérdést kis nehezteléssel a hangjában Géza. Remélte, hogy a börtönben való tisztes helytállás után kicselezik az őröket és meglépnek; nem volt kedve háborúsdit játszani. Ugyanakkor a félelem is elfogta, látva a messziről jött harcos zord eltökéltségét. 
- A gépházba. Felrobbantjuk a hajót.
- És Ádám? Ha ő még életben van...
- Maghal, akárcsak mi és mindenki. Beleértve a királynőt – vetette oda Santo komoran, hátra sem nézve.
- Figyelj, haver, ha ez most Dianev miatt van... - kezdte Tibi, de a tok'ra ráordított:
- Megyünk, és tesszük a dolgunkat! Nincs duma!
- Oké... - húzódtak hátra a fiatalok, de végül követték. Tapasztalatból tudták: vannak helyzetek, amelyek nem alkalmasak a diskurálásra. Azokat a dolgokat pedig, amelyeket mindenképpen meg kellett vitatniuk, még lesz lehetőségük előhozni. Tenni fognak róla.