Főoldal » Cikkek » PIERRE VARIE » Stargate SG-1

Stargate SG1  - Próbaregény - 10. fejezet -  Méhkirálynő  III. rész

Ádám unottan ücsörgött a királynői lakosztály medencéjében, és próbálta fölidézni, hogyan is került ebbe a helyzetbe. Hol dőlt el, kinek a döntése következtében, hogy nem hősként fog szenvedni egy cellában, hanem a csodálatos Di'naia szeretőjeként múlatja majd az időt?
Furcsa kettősségben élte itt az életét. Amikor együtt voltak az istennő hálójában, minden más megszűnt számára, és mint bódító drogot, szívta magába a kéj minden illatát... Amikor viszont kedvese magára hagyta, hogy uralkodói kötelességeinek tegyen eleget, furcsa magányosság szállta meg az ifjút.
Vágyott a társai után. Sőt, nem is ők maguk hiányoztak neki, sokkal inkább az a szabad, eltökélt, hitteli gondolkodásmód és élet, ami a budapesti szervezetben egykor az övé volt; amit egészen eddig magával hozott, és amelyet barátaitól senki el nem tudott venni mostanáig. Ebben biztos volt.
Kimászott a medencéből, felületesen megtörölközött, és magára kapott egy nadrágot. Evett pár falatot, miközben elnézte két fiatal papnő játszadozását valami szőrmés állatkával. A kellemes melegre tekintettel mindketten könnyű, két részes öltözéket viseltek, amely csupaszon hagyta karcsú derekukat, lapos hasukat. Köldökük fölött nagy, X alakú vágás éktelenkedett, ami eddig elkerülte a fiú figyelmét.
„Az erszény” - villant át az agyán és megborzongott. Tizennyolc-húsz év körüliek lehettek csak, és máris magukban hordozták úrnőjük egyik magas rangra szánt utódját. Pár év múlva az isteni pár keres egy-egy izmos, daliás férfit, vagy csodaszép nőt, akikbe beültetik az addig a lányokban növekvő parazitát, és akikre azután évszázadokig tartó rabság vár saját testükben. „Talán pont erre szánnak engem is” - merengett a fiú mélabúsan. Nyomorultul érezte magát.
„Ki kellene nézni” - jutott eszébe, az ajtót szemlélve. Mióta a királynő vendégszeretetét élvezte, nem járt a hajó többi részében; valahogy sosem gondolt arra, lenne bármi keresnivalója odakint. Most viszont, hogy a nő késett, feltámadt benne a kíváncsiság. „Végül is, nem tiltotta meg senki.”
Keresztülsietett a lakosztály helyiségein, és mire észbe kapott, már a hideg folyosón lépdelt. Halkan, félve, mint valami rosszban sántikáló gyerek, elosont a gyűrűszobáig, átvágott rajta, és benyitott a szemközti ajtón. Megfigyelte, hogy Di'naia lakosztálya félköríves elrendezésben terült el a piramis egyik oldalán, vagyis az ellenkező oldalon is kellett lennie valaminek.
Az ajtó tompa szisszenéssel csúszott vissza a helyére, derengő félhomályba zárva az ifjút. A helyiség, ahová jutott, egy cselédszoba lehetett, mert ruhákkal, használati tárgyakkal és fegyverekkel volt tele, sőt az egyik sarokban valami ágyféle is helyet kapott, közvetlenül egy befelé vezető ajtó mellett. „Bemenjek?” - futott át Ádámon a gondolat, hiszen legszívesebben azonnal visszalopakodott volna a kényelmes, biztonságos lakosztályba. „Hátha már keres az istennő...”
Hirtelen kinyílt a külső ajtó, mire ő gyorsan lekuporodott az egyik sötét sarokba. Nem volt ismerős az érkező – az egyik szolga lehetett – és nem is időzött sokat a szobában: felkapott egy világítóegységet, és kisietett.
A fiú kezdte nagyon rosszul érezni magát. Odakint sűrű lábdobogás kélt, de a benti ajtó is feltárult, és magas, torz testőrök jelentek meg az előtérben. „Engem keresnek?” - ijedt meg, de annál makacsabbul ragaszkodott ötletéhez, hogy felderíti a belső helyiségeket.
- Hé, te! - kiáltott rá egyszer csak valaki, mire vaskezek ragadták meg ruhájánál fogva, és belökték őt az ismeretlen kamrába. Odabent ágyak tömege fogadta, pihenő vagy éppen öltözködő szolgákkal: Di'naia személyes kíséretének tagjaival.
- Ez kint kuksolt – mutatta be társainak zsákmányát a megtermett inas. – Vegyük kicsit kezelésbe! - hahotázott.
- Ne! Ez az istennő új kedvence! - figyelmeztette valaki.
- Ez?! - bődült el az óriás. – Hisz' ezt bármikor kettétöröm!
- Azt csak hiszed! - szűrte át fogai között Ádám, és egy hirtelen gyomrost követően kitépte magát a fickó kezeiből. Mivel kifelé elállták az útját, egy újabb ajtó felé hátrált, védekezőn tartva maga elé kezét. Elhatározta, hogy a végsőkig ellenáll, vállalva, ha szenvedés vár is rá.
- Te nyamvadt – hörögte lobbanékony ellenfele, és utána vetette magát, de elhibázta. A fiú mögött kinyílt az ajtó, és ő belépett rajta.
Furcsa, ijesztő helyiségbe érkezett. Szemmel láthatóan egy orvosi szoba volt, mivel a falakon körös-körül idegen, mégis jellegzetes tárgyak függtek, sejtelmesen csillogva a szórt fényben, az egyik fal mellett pedig egy szuszogó alak hevert. Ádám még szorult helyzetében is felismerte: Jacquelin, a sportos külsejű francia nő feküdt ott!
A Pe'vani nevű robusztus szolga most jelent meg az ajtóban, de nem támadt rá az ifjúra: ijedten, savanyú arccal meredt a jelenetre, mint valaki, aki nagy titkot fecseg ki. Vagy talán, mint olyasvalaki, aki maga is most szembesül a titokkal?
- Jacquelin – hebegte Ádám. – Hogy kerülsz te ide? Mit tettek veled?
Döbbenetében el is felejtette, hogy a nő nem ért magyarul.
A megszólított megmozdult, résnyire kinyitotta szemét, és halványan elmosolyodott.
- Ádám! - suttogta erőtlenül. – Örülök neked. Én Dianev, itt vagyok...
- Mi? - nyögte a fiú. – Ezt hogy érted? Mi az, hogy Dianev vagy??
- Benne... Én nem akartam. De megtették... - Látszott rajta, hogy minden szót úgy kell kipréselnie magából. Lehunyta a szemét. A fiú megijedt: nehogy most haljon meg!
- Jaj, mit tudnék segíteni... Maradj! Ne beszélj! - Kapkodva körülnézett, és tekintete találkozott a szolgáéval. Pe'vani mellett ekkor már ott állt az egyik társa is, aki egy zatnikutelt fogott rá, és amikor észrevette őt, elsütötte azt.
Kiss Ádám megrázkódott, és mint egy darab fa, dőlt az erőtlen tok'ra mellé.

*

- Van valami terved? - kérdezte hosszú hallgatás után Tibi, akinek a királynő elleni közvetlen merénylet ötlete még mindig jobban tetszett. Bár készen állt harc közben elveszni, túlságosan örült újólag elnyert szabadságának és a kínszenvedés végének ahhoz, hogy most cafatokra szakadjon egy óriási robbanásban.
- A hajó felépítése nagyon hasonló, mint lent – felelte Santo, miközben szétnézett a kör alakú teremben. Egy teremtett lélekkel sem találkoztak az egy szinttel feljebb lévő gyűrűszobában, és itt sem fogadta őket őrség. – Behatolunk a generátorba, és áthelyezünk pár kristályt.
- Ennyi? - nézett rá Anna. – De hiszen a hajó most nem mozog! Nem csak akkor indul be a láncreakció, ha működnek a hajtóművek?
- De igen – vetette oda a tok'ra idegesen. – Ezért kell utána a hídra mennünk és bekapcsolnunk. Akkor nem kell kivárnunk, hogy egyszer csak beindítsák.
- Mivan?? - döbbentek meg a fiatalok. Még az ájult Imi is megmoccant, mintha az őrült ötlet áthatolt volna agyának zsibbadtságán.
- És ezt csak most mondod?! Miféle vezetés ez? Hol a közös akció? - hánytorgott Géza. – Az életünkkel játszol!
- Mondjatok jobbat, ha tudtok! Csak így idézhetünk elő akkora robbanást, ami szétkapja a hajót. Elegen vagyunk, hogy átvágjunk az őrökön, ezt bebizonyítottátok!
- Mostanra mindenhol jaffák vannak! Le kell mennünk a Földre, minél hamarabb...
- Miért? Miért jöttünk ide, ha most el akarunk futni? Miért halt meg Dianev, Jacquelin, Peter és Ádám? - kiáltott Santo.
- Nem tudhatjuk biztosan, hogy Ádámnak is vége – morogta Géza. A többiek hallgattak.
- Igazad van – bólintott végül a tok'ra felé Szilvi. – Csináljuk!
Az idegen harcos utasításai szerint letördeltek és kicseréltek pár kristályt, és igyekeztek eltüntetni minden nyomát, hogy ott jártak. Lent Imre és Karola is magához tért, és őszinte megrökönyödéssel értesültek a tok'ra nő elvesztéséről. Közös sorsuk tán közelebb hozta az ellenállók kis csoportját, mint valaha, így Karola is túllépett a fiú kezdeti viselkedésén; rá kellett jönnie, hogy a halál torkában nincs helye hiú érzelgősségnek.
- Na, most jön a neheze... - fintorgott Tibike, és elkezdtek visszamászni gépterem feletti gyűrűkhöz. Lehetetlenségnek tűnt eljutni az öt szinttel feljebb elhelyezkedő vezérlőközponthoz úgy, hogy mostanra biztosan több száz jaffa járőrözött már a folyosókon, de mindenképpen meg kellett próbálniuk.
- Mindenki készüljön úgy, hogy talán egymagának kell végrehajtani a feladatot – figyelmeztette őket a tok'ra.
Amint kimásztak a gépteremből, rögtön ellenállásba ütköztek, de miután egy új rést ütöttek a burkolaton, két irányból támadhatták az őröket, így különösebb nehézség nélkül végeztek velük. Egyedül Anna ájul el egy ZAT-lövéstől – őt Santo rendelkezése szerint magukkal vitték, hogy egy alkalmas helyen majd elrejthessék, amíg magához tér.
Legyőzött ellenfeleiktől két sokkgránátot is szereztek: vezetőjük szerint ez a fegyver rendkívül intenzív fény- és mágneses impulzus kibocsátásával ártalmatlanítja az áldozatot, nagyobb hatókörben, mint a Tibi által nemrég használt „robbanó dió”, bár nem halálosan. Sebtében megalkotott tervüknek megfelelően egy ilyet küldtek fel a gyűrűkkel a hídra, és miután – reményeik szerint – az mindenkit ledöntött a lábáról a helyiségben, maguk is utánamentek.
Ekkor érte őket az első kellemetlen meglepetés: a transzport nem vitte el őket a vezérlőig! Bizonyára megsejtették a céljukat odafent, és blokkolták a sugarat. Mire felfogták, hogy mi a helyzet, már záporoztak is feléjük az energialövedékek – néhány fenti jaffa, úgy tűnt, idejében fedezékbe vonult, így nem vesztette el az eszméletét.
- Arra – ordította Santo, és elrugaszkodott a négy bejárat egyike felé, ahonnan mindössze egy harcos lőtt rájuk, két társa ugyanis a földön hevert. A váratlan roham, ahogy hatan rárontottak, megzavarta, de csak azért sem mozdult el a helyéről, és ez lett a veszte. Az ugorva-gurulva-kúszva menekülő csapat valósággal elsodorta, a tok'ra bezúzta a torkát, és mire kilehelte lelkét, ők már bent voltak az elvezető folyosón, jótékony félhomályban. A sérülést persze nem úszták meg: Imre kapott egy kisebb tűzgolyót a hátába, Karola a lábába – ők ketten cipelték Annát – Géza vállát pedig felsértette valami éles, valószínűleg egy tőr. Az idegen katonák lakrészének folyosóin viszont újabb őrjáratok várták őket, ebben biztosak lehettek.
- Hogy kerültünk ide? Ez nem a híd, ugye? - hadarta Szilvi.
- Nem ! Az talán le van zárva...
- Nincs itt lépcső vagy valami?
- Természetesen van. Arra...! - indult el a harcos – Bár azt biztosan őrzik.
- Akkor?
- Ide be! - mutatott Santo egy szűk raktárhelyiségre – Lyukat vágunk a mennyezeten!
- Felmászunk? - súgta zihálva Karola, aggódó tekintettel méregetve a verejtékben fürdő Imrét. A fiú szilárdan állt lábain, és nem szólt egy szót sem, de szemmel láthatóan rossz bőrben volt – Nehéz lesz.
- Aki nem bírja, itt marad; elrejtjük – mondta Santo, és lezárta az ajtót – Csináljuk!
Botfegyverrel, tőrrel, kézzel a fiatalok bontani kezdték a mennyezetet.


Ádám zúgó fejjel ébredt. Di'naia lakosztályában, az egyik puha díványon feküdt, ezt rögtön meg tudta állapítani, ahogy felült, ám a terem látványa cseppet sem töltötte el azzal a biztonságérzettel, amit még a cselédszoba félhomályában kuporogva társított hozzá. A mosolygós, finom papnők és kiszolgálóik távol tőle múlatták az időt, időnként rá-ránézve, rosszallóan méregetve őt.
- Ébren vagy, kedvesem? - szólalt meg valahol a mézédes hang, és egy szobor árnyékából kibontakozott az úrnő karcsú alakja – Türelmetlenül vártam, hogy végre magadhoz térj.
- Miért? Ami ott... Amit láttam...? - hebegte a fiú.
- Felejtsd el azokat a goromba szolgákat! - búgta a nő, és leheveredett mellé. – Már megbüntettem őket. Aki durván bánik veled, nekem is fájdalmat okoz.
- Nem az... - rázta meg a fejét a fiú, és elhúzta lábát a nő cirógató kezétől. – Ott volt Jacquelin; és azt mondta, ő Dianev! Mi folyik itt? Mit tettél vele?
- Nem bántottam – mondta csöndesen a királynő, és csodálatos mélybarna szemeivel hosszasan nézte Ádámot. – Mint mondtam, mindenki választhat úgy, hogy a szolgámmá lesz, és ez a lehető legjobb döntés, amit hozhattok. – Odabújt a fiúhoz és lágyan a fülébe súgta: - Ezt te is tudod tanúsítani, nem igaz?
Ádám kényszerítette magát, hogy ne adja át testét a rátörő vágyaknak. Túl sok forgott kockán, és a végére akart járni a dolognak. Szelíden eltolta a nőt, felkelt a heverőről, és hangosan gondolkodva elkezdte összerakni a kirakós darabkáit:
- Jacquelin nem tud magyarul, az a nő viszont az anyanyelvemen szólt hozzám. Eszerint igazat mondhatott, és ő tényleg Dianev... Jacquelinban! Egy tok'ra viszont önként nem válik meg gazdatestétől, hiszen egy életre hűséget fogadnak egymásnak...
- Ki lenne képes egy életen át hű maradni? Még te sem, Ádám, kezdem azt hinni.
Mintha a falhoz beszélt volna. Az igazság tüze kigyúlt a fiúban.
- ...Igen, ha kivégzik őket, az csak az ügyünket erősíti, azonban ha lelkileg nyomorítják meg... Jobban fáj a többieknek, és elcsüggeszti őket... Minket!
- Rémeket látsz, kedvesem – csitította a nő, és már ölelte, csókolta, és édes lehelete mintha megakasztotta volna Ádám lelkesedését. – Ostoba előítélet, amit itt összehordtál. Miért tenném ma­gamat még gyűlöltebbé, amikor szert tehetek hű alattvalókra és egy ilyen csodás szeretőre is? - súgta szenvedéllyel a hangjában. Lenyomta a fiút a puha kerevetre, gúzsba kötve szerelmé­nek téphetetlen köteleivel, majd hirtelen megmerevedett. Szeme csillogása eltompult, mozdulatai rideggé váltak, zihálása alábbhagyott. Ránézett a fiúra, még egyszer megcsókolta, és így szólt:
- Maradj itt, drágám! Várj rám, amíg visszatérek; királynői kötelességeim szólítanak!
Végigsimította a karját, majd sarkon fordult és kiment. Ádám értetlenül nézett utána, majd hátravetette magát a heverőn és nagyot sóhajtott.
- Már megint ez van! Pedig biztos, hogy hazudik nekem...
Hirtelen ötlettől vezérelve felpattant és az ajtóhoz lépett. Annak túloldalán két nagydarab jaffa állt, akik minden további nélkül visszaparancsolták a fiút a szobába. Többé nem mászkálhatott szabadon a folyosókon.
Fogoly volt, a szó szoros értelmében.


A hídon dermedt csend honolt, bár a vezérlőhelyiség tele volt szolgálatukat teljesítő jaffákkal. Királynőjük parancsa szerint a szabotázs minden kísérletét meg kellett akadályozniuk, ha kell, akár az összes támadó legyilkolásával.
Di'naia valamiért feltűnően kíváncsi volt ezekre a betolakodókra, most viszont, úgy tűnt, elvesztették az érdeklődését. Vagy talán félelmet váltottak ki belőle?
Az tény, hogy nem a tervek szerint alakult a jaffák által megrendezett „szökés”: a betolakodóknak nemcsak hogy sikerült úrrá lenniük a látszólagos árulás miatti sokkon és zűrzavaron, de végeztek is legújabb kémjükkel és a túlerőben lévő őrséggel; most meg szabadon mászkálnak valahol a hajóban!
Azt beszélték, egy tok'ra a vezetőjük.
Ez a gondolat egyszerre ébresztett gyűlöletet és félelmet az istennő mellett szolgálatot teljesítő legkiválóbb harcosokban. A tok'ra volt a láthatatlan ellenség: teremtőjük istenségét megkérdőjelező, alattomos és gyáva merénylők hordája. Az, hogy közülük egy most feléjük közeledik, mindegyiküket fokozott figyelemre késztette.
Hirtelen koppant valami. Kisvártatva követte egy vakító villanás, és a harcosok eszméletlenül estek össze.
- Gyerünk! Kötözzétek meg őket! - adta ki a parancsot Santo, ő maga pedig a vezérlőpulthoz lépett. A hajtómű beindításához szüksége volt a tok'ra szimbionta minden mentális képességére, a koncentráció azonban időigényes volt, és tiszta elmét kívánt.
Az idejük pedig fogytán volt.
- Na, mi van...? - hadarta idegesen Tibi.
- Öhh... Hm. Azt hiszem, levédték.
- Mi? Nem tudod beindítani?
- Dehogynem. Géza, a trón karfájában van egy kristály; keresd meg!
A fiú odalépett a vezérlőterem hátfalánál elhelyezett díszes székhez, és rövid keresgélés után meg is találta a sötétpiros, lekerekített rezonáló követ.
- És most?
- Kell egy jaffa... Húzzatok oda egyet és tegyétek rá a kezét! Csak két goa'uld ereje képes feloldani a kódot. Mivel benne van egy fiatal goa'uld, ő is jó lesz.
Géza és Tibi megragadtak egy megtermett harcost, de mire odahúzták volna a trónszék mellé, az megmozdult, felpattant és elkapta a Simon fiút, kést szegezve torkának.
- Ébredjetek! - bömbölte, és hangjára minden jaffa a teremben megrázta magát, felkelt, és elállta a kijáratot.
A trónszék mögött, dühtől villogó szemmel ekkor maga Di'naia jelent meg, aranykesztyűs kezét magasra tartva:
- Most végetek! - visította, mire ellenállhatatlan erő taszította hátra a betolakodókat, egyenesen a vezérlőpanelig, akár egy kupac rongybabát. Úgy tűnt, végérvényesen vége szakadt jószerencséjük sorozatának.


Kiss Ádám tehetetlenül járkált fel-alá a díszes szobában, hasztalanul törve a fejét valami menekülési lehetőségen. Úgy vélte, van olyan erőben, hogy gyorsaságát kihasználva időlegesen harcképtelenné tegye az egyik őrt, ezalatt viszont a másik könnyedén szerelhetné őt, és akár meg is sebezheti. Ezzel pedig minden esélye elveszne a szabadulásra. Talán, ha jelenetet rendezne... Régen sok filmben látott ilyesmit.
De mivel hívja fel magára a figyelmet? Amíg ezen töprengett, kintről ideges beszéd hangja ütötte meg a fülét. Résnyire kinyitotta az ajtót, és látta, hogy csak az egyik strázsa áll a bejáratnál, míg társa feszült figyelemmel közeledik a sötétségbe borult külső ajtó felé.
Egy vakító, zöldeskék villanás, és a megtermett harcos megingott léptében; egy újabb lövést követően pedig ájultan terült el a padlón.
„A többiek! Most!”
A fiú feltépte az ajtót és rárontott őrzőjére. Próbálta a gerincet eltalálni ökölcsapásaival, meg a halántékot, de a páncél erősen védte, így a jaffa nem sérült meg, sőt hirtelen megfordult, és megragadta Ádám torkát.
„Áághh... Segítség...!” - futott át a fiún, de szólni nem bírt. Tehetetlenül kapálózott pár másodpercig, és már csaknem elveszítette az eszméletét, ám ekkor a szorítás hirtelen alábbhagyott. A jaffa elengedte áldozatát, nehézkesen megfordult. Döbbenten szemlélte az oldalából kiálló tőrt, és a tőrt markoló sápadt, rövid hajú nőt.
- Jacquelin! - suttogta Ádám, mikor végre újra kapott levegőt. A nő közben még egyszer belemártotta kését a meglepett harcosba, majd amikor az felé nyúlt, hogy megfojtsa, beleszúrta a nyakába, amivel végleg el is intézte.
- Jókor jöttem – zihálta Dianev, és a földre rogyott. – Menj, segíts a többieknek!
- Hol vannak? Veled mi lesz? - Ádám hirtelen nem tudta, mit tegyen.
- Próbáld a hídon! Velem ne... foglalkozz. Elbánok vele – mutatott bágyadtan a földön heverő másik őrre. – Siess!
- Híd. Oké. Az... lefelé. Jó. Megyek! – Remegő lábakkal indult neki, rettegve, hogy lefüleli egy őrjárat, de azért csak ment.
Miután kiderült, hogy a gyűrűk nem működnek, keresett egy lépcsőt. Ez ugyan kerülő volt, de legalább át tudta gondolni, mit akar tenni. „Ha nincsenek ott, kimenthetem magam azzal, hogy eltévedtem. Ha meg ott vannak...”
Eddig jutott gondolatban, mivel közben elérte a lezárt vezérlőt. Az biztos, hogy belülről blokkolták, úgyhogy a szokványos módon nem tudja kinyitni. Feltépte a zárószerkezet burkolatát, ami az ajtó mellett, a falból állt ki, kis dobozt formázva. Kivett vagy eltört pár kristályt, mire kialudt a fény az előtérben, az ajtó pedig végérvényesen beragadt.
- A rohadt...! Hmmrr... - nyögte fogcsikorgatva a fiú, átkozva magát, hogy nem hozta el az egyik botfegyvert. Dühében szétverte az egész vezérlőpanelt, amitől véres lett az ökle, a zárszerkezet viszont halk kattanással kioldott. Most már kézzel szét lehetett feszíteni az ajtót.

*

A vezérlő emelvény mellé szorult Santo dermedten nézte, ahogy a gyűlölettől lángoló tekintetű királynő különleges képességeivel szétszórja elszánt, lendületes csapatát. Gézát és Szilvit egy-egy kézlegyintéssel a falhoz csapta, Karolát hajánál fogva vonszolta a trónszék emelvényéig, végül a tok'ra ellen fordult.
- Végetek, mocskos patkányok! - üvöltötte magából kikelve, hogy már a puszta látványától is megrettent a sokat tapasztalt harcos. Sokat hallott a goa'uld király és királynő emberfeletti képességeiről, de személyesen még sosem volt jelen, amikor azok használták hatalmukat. Az is világos volt számára – még ha újdonsült társainak nem is említette eddig – hogy egy királynő genetikailag védelmet élvez az alacsonyabb rendű goa'uldok támadásaival szemben, azonban a félelem, ami most átjárta, mégis újszerű és megdöbbentő érzés volt.
- Nem... nem úgy lesz. Tévedsz! - hebegte, miközben fejében egy gondolat dörömbölt: „A tőr... most! Vagy a panel... Zúzd szét, máshogy nem megy...!” Tenni azonban semmit nem bírt.
A királynő fölé magasodott – kibomlott hajával szinte teljesen betöltötte a férfi látóterét – és fojtott hangon így szólt:
- Megbánod, hogy életre hívtad ezt a szánalmas lázadást. Azt fogod kívánni, bárcsak lehettél volna az utolsó szolgám...
Felemelte karját, és az aranykesztyűnek látszó kézifegyver fókuszpontját a tok'ra homloka fölé helyezte. Aranysárga fénynyaláb csapott ki az eszközből, Santo pedig megmerevedett a fájdalomtól. Agyát láthatatlan erő szorította össze, tagjain kínzó bizsergés futott át, szimbiontája pedig idegesen rángatózni kezdett a fejében.
Tibor iszonyodva nézte, talán kiabált is, hasztalan próbálva kiszabadulni őrzője kezéből. Látni vezetőjüket szenvedni, lassan kimúlni az ellenség keze által... A fiú szívét először érintette meg az érzés, hogy eredmény nélkül elbukhatnak. „Meg ne halj! Nélküled nem tudjuk megcsinálni, nem tudunk hazajutni...!”
És ekkor lassan szétnyílt az egyik ajtó, láthatóvá téve a halottnak hitt Ádámot, a megerőltetéstől fájdalmasan ordító Imrét és... igen! Az ott a bágyadt Anna... Az érkezők szétfeszítették az ajtót, lelőtték Tibi fogva tartóját, és mire a többi jaffa észbe kapott, már fedezékbe is ugrottak.
Di'naia hátranézett, és szeme találkozott Ádáméval. A fiú félve lesett rá, bepréselve magát egy sarokba, de aztán elhatározta magát. A tok'rák szerint az ellenfelet úgy tudják legyőzni, ha olyat tesznek, amit az nem várna tőlük – mint például, hogy menekülés helyett inkább fel akarják robbantani a hajót. Azt is mondják emellett, hogy a legnehezebb önmagunkkal megküzdeni, de ha ennek ellenére helyesen cselekszünk, győztesként halunk meg és a másvilág békessége vár ránk. Szóval Ádám, minden kétsége és félelme ellenére elhatározta, hogy megmenti a tok'rát, bármit is vált ki ezzel a szívét rabul ejtő istennőből.
Felugrott, a botfegyverek tüze közepette nekiugrott a nőnek, és leteperte a földre. Lövések záporoztak felé – némelyik az úrnő energiapajzsát találta el – kárt mégis a gyorsan magához térő Di'naia okozott benne. Megragadta a fiú torkát, elemelte a földtől, majd messzire hajította. Jaffái gyorsan végeztek vele.
- Áruló! - sziszegte a nő, és újra Santohoz fordult, aki viszont addigra sikeresen feloldotta a gyűrűtranszport gátlórendszerét. Ha már beindítani nem tudják az anyahajót, lemehetnek a Földre – legalábbis fiatal barátai.
- Irány a Föld! - kiáltotta oda nekik, mielőtt a királynő kézifegyvere el nem némította. A jaffák viszont közben elvágták a menekülési útvonalat, így Tibor, Imi, Géza, Anna, Karola és Szilvi ismét fogságba került. A harcosok már csak úrnőjük parancsára vártak, hogy halálba küldjék a merész lázadókat.
„Rajtad a sor, Santo” - szólalt meg egy hang a tok'ra fejében. „Értük és Dianevért.”
Csak fényt látott. Az energiasugár, amivel az úrnő eddig kínozta, megvakította, de mint minden katona, ő is pontosan tudta, hová kell nyúlnia a késért.
Nem tudta felmérni a távolságot, csak vaktában előre szúrt. Érezte, hogy valami meleg ömlik a kezére. Sikerrel járt. A többit Teremtőjére bízta.


Di'naia tántorogva lépett el a tok’ra mellől. Mutatott valamit embereinek, de hang nem jött ki a torkán. A kés pont a szívéig hatolt – gyorsan használni kellett rajta az egy szinttel feljebb őrzött regeneráló gépet, különben vége. Ilyen idősen egy újraélesztés már nem garantálható.
Mielőtt szolgái elérhették volna, szeretője szétlőtt testére zuhant; mintha fájdalmas vergődésében a közös örömök felidézésétől várta volna az enyhülést.
Géza egy „Most!”-ot kiáltott, és bár fegyverük nem volt, a pillanatnyi döbbenetet kihasználva átverekedték magukat az ajtó előtt ácsorgó jaffákon. Rohantak, ahogy bírtak, vonszolva a sérült Imrét, mígnem elérték a gyűrűtermet. Tibor lezárta a szoba ajtaját, ahogyan a vezérlőben látta Santotól, Szilvi pedig az irányítópanelhez lépett.
- Hogy van az a távolsági gomb...? Amivel a Földre mehetünk!
- Affene; a múltkor ők csinálták... - morgott Tibi.
- De mondott valamit Santo... - emlékezett vissza Karola.
- Két fölső, két alsó, plusz a kontrollgomb – nyögte Imi a terem közepéről. – Ha megvan az együttállás.
- Akkor próbáljuk! - vezényelt Géza, majd mind középre siettek.
- De ha blokkolták... - jutott eszébe Szilvinek, ám ekkor a transzport köréjük zárult. Egy pillanattal később már nem voltak a hajón.


A vezérlőben nem sok jaffa maradt: páran a menekülők után szaladtak, néhányan a sérült királynőt vitték a felső szintre; Santo mellett két harcos őrködött.
- Miért nem öljük meg most? - szólalt meg az egyik. – Kötelességünk bosszút állni...
- De ne siessük el! Folytassuk, amit Ő elkezdett: a lassú halál szertartását!
Közrefogták, és már épp kezdték volna a kegyetlen játékot, amikor a tok'ra felnyögött:
- Elvégeztetett...
Hatalmasat rúgva nekilökte az egyik harcost a trónszéknek, a másiknak pedig elhúzta a lábát, mire az ráesett az irányítópanelre. Santo rácsapott a vezérlőre, de a gátló parancs még érvényben volt; ezért dühében addig verte bele az ellenfele fejét, amíg az elvesztette az eszméletét.
- Most próbáld újra, kedvesem – hallott meg egy elhaló női hangot, bár látni semmit nem látott a fejét betöltő vibrálástól. Nem sokkal később a nő felsikoltott, addigra azonban a férfi már beindította a hajtóművet.
A jaffa, aki eddig a félájult tok'ra nő ütlegelésével volt elfoglalva, most rémülten nézett ki az űr sötétjébe. Valahonnan, nagyon mélyről halk morgás indult el, és nyomában megrázkódott az egész hajó. A műszerek heves energiaingadozást jeleztek mindenfelől, meg apró robbanásokat, míg végül a rendszerhiba elérte a ha'tac fegyverzetét is. A pusztulás felgyorsult, menekülésre nem volt esély.
Di'naia hajója - fedélzetén az istennővel, több száz harcosával, valamint a szabadság ügyének öt mártírjával - gigantikus robbanássorozatban darabokra hullott.

Kategória: Stargate SG-1 | Hozzáadta:: Emilia (2017-12-27)
Megtekintések száma: 26 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: