Főoldal » Cikkek » PIERRE VARIE » Stargate SG-1

Stargate SG1 - Próbaregény - 11. fejezet - Végjáték I. rész

Végjáték

Ahogy a vízszintes fémgyűrűk visszarendeződtek tárhelyükre, egy nyögdécselő, vérző, agyonhajszolt embermassza terült szét a gyér világítású helyiség padlóján. Az elmúlt napok harcai és a menekülés következtében a fiatalok teljes elcsigázottságban terültek el a földön az érkezést követően. Karola a feje tetejét és az arcát tapogatta, Tibor a torkát masszírozta, Anna kapkodva szedte a levegőt, míg a fájó hátú Géza és Szilvi a mozdulni alig képes Imre mellett térdelt. A fiú hátáról jó darabon letépte a ruhát és a bőrt a botfegyver lövése, és bár a seb már nem vérzett, tisztogatás és kötés hiányában biztosra vehető volt, hogy elfertőződik. Többen is csúnya sérüléseket szereztek az akció kezdete óta, így rendszeresen felszisszentek egy-egy mozdulatnál; a fájdalom, úgy tűnt, még jó darabig nem hagyja el őket.
- Nem lesz baj, öreg – nyugtatta barátját a „vezér”. Most, hogy Santoék nem voltak velük, egyből átérezte felelősségét a kis csapatért, bár ebben most nem volt sem öröme, sem büszkesége.
- Begyógyul hamar – próbált biztatóan mosolyogni a lány is, pedig még az ő sebei sem jöttek rendbe teljesen. Mindazonáltal örült, hogy nem kapta telibe a fiút az a jaffa, mert akkor már tuti nem élne. Mint Ádám...
Barátjuk bátor önfeláldozása, mely szinte a semmiből, a biztos vereségből fordította meg helyzetüket, egyszerre töltötte el hálával szívüket, és szorította össze zsigereiket a szánalomtól. Hogy került oda, hol volt addig? Honnan vette a bátorságot, hogy...?
- Hol vagyunk szerintetek? - A kérdést meglepő módon Karola tette fel, aki a szabotázsakció óráit relatíve a legkevesebb sérüléssel úszta meg. Felállt, és körülnézett a furcsa, kriptaszerű helyiségben, melyet füstölőillat lengett be. - Ez nem az űrhajó, ugye?
- Reméljük... - járt körbe Tibor is, itt-ott megkopogtatva a falat. – Kő, úgy tűnik...
- Keressünk egy kijáratot – javasolta Karola, aggódva pillantva Tóvári sebére. – Messzire kell mennünk.
Találtak is egy zárszerkezetet, de nagy csalódottságukra az ajtó túloldalán egy, a fentihez nagyon hasonló ha'tac – folyosó tűnt fel, bár az ismeretlen forrásból áradó, lágy fény helyett itt vöröses lánggal fáklyák lobogtak.
Alig tettek pár lépést, három jaffa fordult be velük szemben, és miután ráébredtek, hogy nincs fegyverük – ami volt, ottmaradt a királynő hajóján -, megadták magukat. Máskor talán harcolnak, akár puszta kézzel is, de most, percekkel barátaik és mentoraik halála után, fájó tagokkal erről szó sem lehetett.
- Vigyetek uratok elé – szólt az őrökhöz Géza, de azok, úgy tűnt, nem értik a nyelvet. Megmotozták a jövevényeket, sziszegésnek ható beszédükkel megfenyegették, majd újfent bekasztlizták őket, nyilvánvalóan csak addig, amíg kitalálják, milyen büntetést szabnak ki rájuk az egyértelmű birtokháborításért.


A börtön nagyon hasonló volt ahhoz, ahol hosszú napokig raboskodtak, és a nem túl távoli emlékek csakhamar reménytelen csüggedésbe taszították a társaságot. Mi lesz most velük? Meddig tart ez a rémálom? Miért is kellett egyáltalán idejönniük?
Két cellába zárták őket, külön a férfiakat és külön a nőket, majd elsiettek, meglepően kevés durvasággal vagy szitokszóval tarkítva a procedúrát. Talán ezek a komor, idegenszerű harcosok is megérezték a fiatalokból áradó letörtséget, ezért nem tartották szükségesnek az erőfitogtatást? Ki tudja. Mindenesetre hamarosan nagy csönd borult a foglyokra, így rendezni tudták gondolataikat.
- Szerintem a Földön vagyunk – szólalt meg tűnődve Tibor.
- Miből gondolod?
- Ha figyeltétek, az őrök csizmájára sár tapadt! Igaz, időközben feljuthattak az űrbe...
- Viszont, ha tényleg a bolygón vagyunk, könnyebb lesz a szökés! - szólt át a lányok cellájából Karola.
- Már csak innen kell kiszabadulnunk... - nézett körül Géza.
Suttogva beszéltek, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet, pedig az őrszolgálatos jaffa nem is foglalkozott velük. A folyosó másik végéből emberi beszéd szűrődött át hozzájuk, amely mintha provokálta volna foglárjukat, ugyanis közelebb sétált a beszélőhöz.
- Vannak itt mások is – jegyezte meg Géza – Jó lenne beszélni velük...
- Gondoljátok, hogy más is megpróbálta... Fel akartak jutni a hajóra? - kérdezte Szilvi.
- Lehet. De ha itt kötöttek ki, nem lehettek ügyesebbek nálunk.
Úgy fél óra múlva mozgás támadt. Foglyul ejtőik, meg vagy még egyszer annyi jaffa lépett celláikhoz, kirángatták őket, majd bilincsbe verve kivezették a fogdából. Nagy félelmet keltett ez a fiatalokban: odafent is így kezdődött, aztán mi lett a vége...
Elhaladtukban be-benéztek a rácsokon; a legtöbb helyiség üresen tátogott, néhányban viszont mozdulatlan, ápolatlan emberek nézték egykedvűen a plafont.
Leginkább a külső cella keltette fel a figyelmüket: akik ebben tartózkodtak, aktívabbak voltak a többinél, és szóltak is nekik valamit, amit a nagy sietség közben nem tudtak pontosan kivenni. Abban egyetértettek, hogy angolnak hangzott a nyelv.
A folyosó kanyargósabb, zegzugosabb volt, mint odafent, sokkal inkább emlékeztetve őket ókori sírkamrákra, mint egy űrhajóra. Persze meglehet, hogy nem is ott vannak...
Imre kínjában a szokatlanul csendes őrök arcát fürkészte; úgy érezte, ha levenné a tekintetét róluk, menten szédülni kezdene. Mogorva, festett képű harcosok voltak, homlokukon kör alakú tetoválással, az isten szimbólumával. Hosszú, leomló hajukkal, izmos karjukat látni engedő rövid páncéljukban félelmetes, mégis nyugalmat árasztó jelenség voltak.
Hirtelen kiáltás harsant, valahol a közelben, és mire észbe kaptak, egy alak vágódott ki az egyik sarokból, ledöntve a lábáról a jaffák vezetőjét. A férfi gyakorlott mozdulattal elvágta áldozata torkát, majd oldalra hengeredett, így az első lövések nem találták el. Valahonnan előrántott egy ZAT-et és lábon lőtte az egyik harcost, mellkason egy másikat, majd bevetődött a szemközti beugróba. Hihetetlen: három jaffát elintézett egymaga, és rajta még egyetlen karcolás sem esett!
Tibinek villant át az agyán legelőbb, hogy élni kellene a kínálkozó lehetőséggel: összebilincselt ökleivel előretaszította az egyik idegent, úgy, hogy az elvétette a célt, így lövése csak a falból tépett ki egy jókora darabot. Karola elhúzta egy másiknak a lábát, és mire azok ellenük fordulhattak volna, az ismeretlen megmentő is újra mozgásba lendült: fegyverével egy újabb harcost tett mozgásképtelenné, Tibor ellenfelét pedig egy jól irányzott rúgással szédítette el. Már „csak” három jaffa meredt rájuk tüzelésre kész fegyverrel, és üvöltve rángatták Imit, Szilvit és Annát, próbálván megadásra kényszeríteni a lázadókat.
- Ne bámulj! Kövessetek! - kiáltotta a jövevény angolul. Ezeket az egyszerű parancsokat még a harc hevében is értették Gézáék. Haboztak magukra hagyni társaikat, de tétovázásuk csak egy pillanatig tartott. Be kellett látniuk, hogy nyílt színen nem győzhetik le a három harcost, főleg, hogy azok barátaikat használták védőpajzsul. Ezt a bátor fickót viszont tanácsos volt követni, magukban ígéretet téve társaiknak, hogy megszabadítják őket.
Eliramodtak egy mellékfolyosón, amelynek oldalában, a padló fölött jókora lyuk tátongott. Jóformán nem is mérlegelték esélyeiket, vagy hogy tényleg ez-e a legjobb döntés: kétségbeesetten rohantak a szabadság felé, be a lyukba, újdonsült szabadítójuk után.
Imre és a lányok döbbenten néztek utánuk.


- A nevem Peter Cavendish – mutatkozott be az amerikai kicsivel később. Egy elhagyatott raktárban rejtőztek, valahol a hajó alatti hegyben.
- Géza. Ő Karola, és ő Tibor – mutatott végig magukon a László fiú. - Hogy csináltad ezt?
- Katona vagyok, az Amerikai Légierő tagja... Illetve csak voltam. - A múlt idő ellenére is kiérződött hangjából a büszkeség. - Fogságban vagyunk, mint ti.
- Köszönöm, hogy megmentettél! Váratlan és nagyszerű volt érkezésed.
- Még nincs vége. Szeretném, ha segítenétek kiszabadítani a többieket.
- Miről van szó? - kérdezte Karola, aki nem értett angolul.
- Visszamegyünk Imiékért, meg a többi katonáért – felelte Tibor eltökélten.
- Jóhogy! - helyeselt a lány, sűrűn bólogatva.
- Vele mi történt? - nézett rá Cavendish, de Gézához intézte szavait – Ezek a sebek az arcán... nem túl régiek.
- A királynő hajóján voltunk, az űrben. A jaffák okozták.
- És meg tudtatok szökni? - csodálkozott a katona. – Vagy...
- Igen! A tok'ra segített – szólt közbe Tibi, elfogódottan az emlékektől.
- De hát... Ti európaiak vagytok?
- Igen. Magyarország.
- Akkor megtaláltátok Santot?
- És Dianevet. De ők meghaltak. Úgy tudom... - tette hozzá elbizonytalanodva. Hiszen nem lehettek biztosak segítőik halálában.
- Ó... Sajnálom. Jó lett volna találkozni velük. De itt is van két tok'ra.
- Hol? Kik? - élénkültek meg a nemrég még oly csüggedt fiatalok. Két tok'ra!
Santoék annak idején emlegettek további társakat, de mivel a NAMSA felszámolása után minden kapcsolat megszakadt köztük, és így ők maguk sem tudták, hol vannak pontosan, nem beszéltek túl sokat róluk. Az alapján, amit Gézáék tudtak a népükről, meg amit saját szemükkel láttak Párizsban és azóta, félelmetes harcosok lehettek.
- Itt, a hajón, de nem tudom, hol. Nivash és Barud. Meg kell találnunk őket! - fejezte be az ismertetést Peter, körüljárva a helyiségben.
- Tud még két tok'ráról, valahol a közelben – fordított Tibi Karolának, de közben azon járt az agya, hol is kezdjék a keresést.
És kell-e valóban segíteniük? Nemrég még a legközelebbi kijáratot keresték, és nem jött meg a kedvük az életüket áldozni a semmiért szabadulásuk óta sem. Talán inkább Imiékért kellene menniük – ezzel a profi „kommandóssal” jelentősen nőttek az esélyeik – és aztán csak meglépni, minél messzebb ettől a hajótól...
- Tényleg, hol vagyunk most? - nézett fel Géza.
- Nem tudjátok? - kérdezte meglepődve az amerikai. – Ez a Cheyenne-hegy Coloradóban. Kresh'na vezérhajója! - A magyaroknak tátva maradt a szája.
A kígyó fészke.

*

Imi először nem értette társai menekülését. Egyszerűen otthagyják őket?! Anna viszont, aki jobban ismerte bátyja észjárását, halkan felhívta rá a figyelmét, hogy így nagyobb esélyük van mindannyiuknak a megmenekülésre.
A jaffák egyszerre voltak rémültek és észvesztően dühösek. Egy idegen, meg ez a pár kölyök elintéz öt jaffát, majd a fele társaság meglép, mintha az isten dicső harcosai csak valami tehetetlen, gyülevész társaság lenne! Az egyik mérgében lekevert egy hatalmasat Iminek, egy másik a pusmogó László lányt ragadta meg hajánál fogva és a földre lökte. A többiek a menekülők után futottak, de nem voltak elég gyorsak: hamarosan elvesztették a nyomot.
Beletelt vagy tíz percbe, mire az elkábított jaffák és meggyötört foglyaik újból megindulhattak eredeti céljuk felé. Az őrök, egymás között beszélgetve gyakran elismételték a „branashek” szót, ami a fiatalok megítélése szerint a félelmet, fájdalmat és büntetést jelentő goa'uld kifejezés lehetett.
Amíg pár szinttel feljebb jutottak, Imre és a lányok idegesen rágódtak a fennálló lehetőségeken. Hová mentek a többiek? Tényleg azon vannak, hogy őket megszabadítsák, vagy már úton vannak a külvilág felé? Mi vár itt rájuk, és kik voltak azok az emberek, ott a legkülső börtöncellában?
Volt egy olyan érzésük, hogy hamarabb megkapják a választ kérdéseikre, mint gondolnák. De vajon túlélik-e mindannyian? Az odafent történtek alapján voltak kétségeik efelől.
A hely, ahová vitték őket, egy vezéri lakosztály előszobája volt, legalábbis az egyszerű berendezés és a falakat díszítő fegyverek, festmények erre engedtek következtetni. A tágas előtér kövezete, ahová letérdeltették a foglyokat, matt szürke volt, négyzetes lapokból kirakva; emlékeztette őket néhány filmben látott palota egyszerű, dísztelen padlózatára... Kétségkívül egy katonaszállás volt ez, mégpedig egy nagyvezéré. A tudat tiszteletet ébresztett a kábult Imrében: a királynő veszélyes és fondorlatos volt, egy vezértől viszont inkább várt egyenességet és figyelmet.
Amíg ezen gondolkodott, valaki belépett a szobába. Nem lehetett nem észrevenni, hiszen hatalmas volt: magasságában és szélességében is kitöltötte az ajtót. Rájuk nézett nagy, hüllőszerű szemével; csontos, szürke arcán megmozdult pár izom, ami talán gúnyos vigyor akart lenni; végül torz, mély hangon megszólalt:
- Nicsak, a szabotőrök!
Húsos, formátlan ajkai érthetetlenné torzították az angolját, de goa’uld módra felvillanó szeme nyilvánvalóvá tette, milyen gondolatok járhatnak a fejében.
„Kresh'na?” - tűnődött Szilvi, undorodva szemlélve a lény három pár izmos, karmos kezét. A lény föléjük magasodott; ösztönösen átjárta őket a félelem. Iszonyatos energiák feszülhettek a vezérben, és nem értették, hogy gondolhatták, hogy ilyen ellenfelekkel harcoljanak. A két lány közelebb húzódott Imréhez, ami kicsit magabiztosabbá tette a fiút. Elhaló hangon így szólt:
- Nem vagyunk ellenség. Nincs tervünk; engedjen el minket!
Nem tűnt túl határozottnak, ráadásul ijedtében az angolja is összezavarodott, így néhány szót felcserélt. A lény hevesen gesztikulálva ráordított, ezúttal érthetőbben:
- Bolond! Akkor nem te végeztél Őfelségével?! Te hazudsz!
Felpofozta a fiút, amitől annak arcán három vérző vágás keletkezett és teste két métert repült, majd nekicsapódott a falnak. Jó darabig nem tudta összeszedni magát. Az idegen nem folytatta őrjöngését, ehelyett parancsot adott harcosainak és visszavonult. A megszökött foglyokról szó sem esett, az őrök nagy megkönnyebbülésére.


McKeane őrnagy, Archer százados és Monroe törzsőrmester türelme a végét járta. Hét napja fogták el őket, miután fellopóztak a főhajóra, de azóta csak annyi érdemleges történt, hogy Branashek, a goa'uld uralkodó első jaffája néha meglátogatta őket, fenyegetőzött pár sort, majd elvonult. Ötletük sem volt, miért nem viszik őket az uralkodó elé... vagy a vesztőhelyre. Tok'ra segítőiket a börtön távoli szárnyába vitték, és azóta nem hallottak róluk semmit.
Az utóbbi napokban igencsak megcsappant lelkesedésük, és újfent meg-megrohamozta őket a bizalmatlanság, hogy a tok'ra talán csak kihasználta és Kresh'na kezére adta őket. Gabriel Freeman-nek volt ez a véleménye – vagy csak az őt rabul ejtő goa'uldé? Nivash szerint nehéz elhatárolni; a printa ugyanis csak felerősíti a gazdatest képességeit, jellemét – saját személyiséggel általában nem bír.
Pár órája aztán végre történt valami. Új rabokat hoztak, sokfős őrséggel, majd nem sokkal később el is vitték őket. Archer próbálta megtudakolni az ügyeletes jaffától, kik azok, de ő nem volt túl közlékeny, sorstársaik pedig semmit nem reagáltak kapcsolatfelvételi kísérleteikre.
- Mit gondolsz? - fordult Tonyhoz. Ápolatlan szakálláról unott mozdulattal vakargatta le a szűkös ebéd maradékát – Gondolod, hogy NAMSA-tagok?
- Nem hinném – tűnődött a beesett arcú McKeane – Válaszoltak volna.
- De hátha féltek? Vagy nem értették a jelzésedet?
- Azt gondolom, mindjárt megtudjuk – szólt közbe James az ajtó mellől – Jönnek!
Nagy lett itt a forgalom! Már csak ezért is remélhették, hogy az imént elszállított új foglyok fonto­sabbak, mintha egyszerű betörők vagy gyümölcstolvajok lennének... A jaffák hátrakötözték kezei­ket, és egyenesen az első harcos lakosztályába kísérték őket, keresztül a lövésnyomokkal és törme­lékekkel tarkított folyosón. A katonák figyelmét nem kerülték el az árulkodó jelek. „Itt harc folyt, nem is olyan régen!” A távolabbi szárnyakból izgatott nyüzsgés hangjai ütötték meg fülüket.
Lopva kísérőik arcára pillantottak, hátha leolvashatnak róluk valamit. Négy harcos tekintetében egyértelmű idegesség volt kivehető, de a másik kettő már más volt. Az ő fejüket riasztó, robotszerű sisak borította, akár egy ókori görög harcos és egy perzsa „halhatatlan” fejvértjének összekovácsolt elegye, ami viselői szeméből minden emberit kiölt. Köpenyük lobogott, botfegyverük ellentmondást nem tűrően meredt előre, csizmáik pedig katonás ütemben verték a padlót. A négy hosszú hajú, izmos harcos kemény ellenfél lenne, ha szembeszállnának velük, ez a kettő viszont veszélyes és kiszámíthatatlan.
Furcsa benyomásaikat csak fokozta, hogy a fő-jaffa előszobájában két őrön kívül nem volt más, csak három szakadt öltözetű fiatalember. A fiú a falnak támaszkodva ült a földön, és két lánnyal beszélgetett halkan, akik védelmet remélve kucorogtak mellette.
- Fölállni! - dörrent rájuk az egyik jaffa, mire mindhárman feltápászkodtak. Ahogy ott álltak, rogyadozó lábakkal, szánalomra méltóan elesettnek tűntek.
McKeane szívesen szóba elegyedett volna az ismeretlenekkel (elvégre az utóbbi egy hétben ők voltak az első emberek, akikkel találkoztak), de végül nem szólalt meg, tartva az őrök büntetésétől.
Türelem. Nemsokára úgyis kiderül, kik ezek, és miért élnek még mindig.
- Helló! - biccentett feléjük az egyik lány, de rögtön el is fordult tőlük - zsíros, lenőtt barna haja a hátát verdeste -, mert megérkezett Branashek.
- Ha'shak! (Ostobák!) Meghaltok merészségetekért! Én elkezdem, és aki életben marad, maga az isten végzi ki! - Bár a szöveg a szokásos félelemkeltés volt, ami ellen fel tudták magukat vértezni, a mély, hörgő hangtól megfagyott ereikben a vér.
- Választhattok: gyorsan halni, vagy lassan halni! Elmondjátok most, ki volt még ott, és akkor hamar megöllek. Ha nem beszélsz, sok kínban lesz részed! - Lassan, amennyire tudott tagoltan beszélt, hogy foglyai tisztában legyenek ajánlatával.
- Nem tudjuk, miről van szó – nézett fel rá McKeane, amire válaszul egy irtózatosan nagy pofonban volt része. Nekiesett az egyik maszkos jaffának, ez mentette meg attól, hogy a falnak csapódva eltörjön valamije.
- A királynő hajóján voltunk, meg akartuk ölni! Úgy látszik, Santo megcsinálta – dünnyögte Anna félig magának, félig az amerikaiaknak – Ez jó...
- Ti mind együtt vagytok! - dörrent rájuk az óriás, és izmai megfeszültek.
- Ha az úrnőtök meghalt, nem számít, hogyan halok meg: győztesként végzem! - jelentette ki dacosan Archer, és belenézett Branashek hüllőszemeibe. Pár pillanat után máris elhagyta a bátorsága: a trinok szélesre nyílt pupilláiban meglátta saját magát, és ez felidézte benne kislánya vonásait.
- Jó, akkor te leszel az utolsó – sziszegte halkan a szörnyeteg – Kötözzétek a falhoz a nőket! - parancsolta harcosainak saját nyelvén, mire azok megragadták Annát és Szilviát. Tétován, de erőszakosan.
- Ne... Hagyj...! Imi... Segítséé...!
- Mi az, hogy az istennő halott? Az hogy lehet? Igaz ez? - szólalt meg hirtelen az egyik megtermett jaffa, biztonságos távolságban megállva parancsnokától.
- Hogy feltételezhetsz ilyet? - kerekedett el Branashek szeme – Egy isten nem halhat meg soha! Ezek itt hitetlen árulók, és te hallgatsz rájuk?! Véged!
Intett az egyik sisakosnak, mire az előrelépett, és két gyors lövéssel elnémította kétkedő harcostársát. Társai döbbenten meredtek a holttestre, és ezt a meglepődött pillanatot kihasználva a lányok kiszabadították magukat kezeikből.
- Mit ácsorogtok? - szólt hűvösen a főnök – Teljesítsétek a parancsot!
A harcosoknak azonban erre már nem maradt lehetőségük. A másik sisakos ugyanis társa mellé lépett, és kettejük tűzereje végzett mindhármukkal, sőt két újonnan érkezett fegyveressel is. Branasheket is eltalálta egy-két tűzgolyó, de azonkívül, hogy lehorzsolta bőrét, más kárt nem tett benne.
- Gyertek, Tony! - szólt az egyik sisakos géphangon, mire a katonák azonnal felélénkültek.
- Nivash! Siessünk! - rángatták magukkal az összezavarodott fiatalokat. Azokat persze nem kellett sokáig biztatni: a nyomukban loholó, szitkozódó lénytől való félelem erőt öntött tagjaikba, a menekülés pánikját. Megérezték, ha ez utolérné őket, többé nem fenyegetőzne: puszta kézzel tépné szét foglyait.


Furcsa, monoton beszédhang járta be a folyosókat, érthetetlen nyelven adva utasításokat a hajó személyzetének.
- Olyan, mint egy hadgyakorlat – suttogta Tibi, a falhoz lapulva.
- Riasztás, az biztos – helyeselt Cavendish. – Talán a tok'rák léptek akcióba.
- Vagy Imiék! - jutott eszébe Gézának. Remélte, hogy mind jól vannak – különösen Szilvia...
- Talán – hagyta rá a katona. Bár nem tartotta nagyra a fiatal magyarok harci képességeit, lehet, hogy sikerült galibát csinálniuk. Valahogy megszöktek Di'naia hajójáról is...
- Hová megyünk? - kapcsolódott be Karola.
- A többiek talán megléptek, vagy valamit szabotáltak – magyarázta Tibi – Őket kell megtalálnunk.
- Vagy az amerikaiakat, és aztán ők segítenek – tette hozzá Géza.
- Kezdetnek megnézhetnénk a börtönt – javasolta a katona.
De hogy jutnak vissza oda? Szerencsére Peter tudott egy szellőzőjáratot, ami egy másik szárnyba vezetett; ott kellett megpróbálniuk.
- Honnan ismered ilyen jól a hajót? - csodálkozott Tibor.
- Már két napja rejtőzködtem, amikor rátok találtam. És a tok'rák is beszéltek róla, korábban.
- Két napig? Nem kerestek?
- Tudni kell elbújni. A hajó alatt egyébként a Légierő egykori bázisa van; azt elég jól ismerem. Itt mászunk! - kapaszkodott fel egy függőleges folyosó falán.
A fiatalok mentek utána, de ez a hosszas bujkálás csak nem fért a fejükbe:
- És mit ettél? - kétségeskedett Géza. – Evés nélkül nem lehetnél ilyen erőnlétben...
- Igen, ez igaz. Találtam pár dolgot. Kenyeret, növényeket, ilyesmit.
Még mondott egy-két szót, de azt nem értették pontosan a magyarok, a helyzet pedig nem volt alkalmas a faggatózásra. Mászni kellett.
Negyed óra sem telt bele, és egy ajtó előtt találták magukat, a járat ugyanis véget ért. Az ajtó túloldaláról beszédfoszlányokat kapott el a fülük:
- Erre kell lennie... Emlékszem, mikor hoztak be... - hangzott angolul.
- Ne... várj! Nem tudok... Ez kemény...
- Imi – ismerte fel a fiú hangját a sötétben Karola. Az aggódástól és az örömtől elszorult a szíve. – Gyerünk!
- Várj! - fogta vissza Cavendish – Maradj...
- Mi? Miért? - nézett rá ijedten a lány.
- Figyelj, mi történik. Még nem megyünk.
Géza bólintott. Értette, mire gondol az amerikai: ha azonnal berontanak, talán bajba sodorják magukat. Így viszont lehetőségük van meglepetést okozni.
Ezt persze így hosszú lett volna elmagyarázni Karolának, ezért csak figyelmeztetően feltartotta az ujját, szótlan hallgatózásra kérve társait.
A lány nem értett egyet, hiszen számított minden perc: ha a többiek azért buknak el, mert ők cserbenhagyták őket... Nem bocsátanák meg maguknak. És Imre a sérüléstől egyre gyengébb lesz; mellette volna a helye! „Miért is hagytam ott őt?! Mit gondolhat most rólam...” Mindazonáltal engedelmeskedett, és türelmetlenül hallgatózott.
Kavarodás, lábdobogás, idegen parancsszavak; aztán elhalkultak a zajok.
- Most! - vezényelt Peter, és a felmentő sereg a menekülők után eredt.

*

Átkozott labirintus! Ha birtokában lett volna a szükséges erőnek, James Monroe legszívesebben széttörte volna a falakat, csak hogy kijussanak a hajóból; így viszont maradt a céltalan rohangálás jobbra-balra, a tok'rák által szerzett minimális fegyverzettel. Szerencsére nem botlottak őrjáratokba, de már az a tudat is elég ijesztő volt, hogy négy-öt harcedzett jaffa üldözi őket, meg ez az állatias monstrum, Branashek. Ráadásul náluk a helyismeret előnye.
„Minek is futok? Úgyis elkapnak végül” - suhant át a fiatal katona agyán. Lelassított. Társai először nem vették észre, hogy lemaradt, így egyenesen beszaladtak az egyik mellékfolyosó végén tátongó dísztelen átjárószobába. Szerencsétlenségükre a jaffák megelőzték őket, így mire észrevették, három irányból is botfegyverek meredtek rájuk. Egyedül az a kijárat volt szabad, amerről érkeztek, onnan viszont most szédült fejjel Monroe botladozott be, a jaffa vezér pofonjától hétrét görnyedve.
- Megölni őket! - ordította a trinok, mire az emberek gyakorlott mozdulattal a földre vetették magukat, mindenféle irányba, így nem kaptak halálos találatot. Ki-ki igyekezett fedezékbe bújni, egyedül az elgyengült Imre maradt a földön, és a mellette térdelő Anna. A lány úgy hajolt védence fölé, rettegve és mégis bátran, ahogyan az anya védelmezi ájult gyermekét a repeszektől az ostromlott városban.
A helyzet azért nem volt teljesen reménytelen. Barud lelőtt egy harcost, így az az irány szabad volt a menekülésre, Branashek pedig békén hagyta a törzsőrmestert, és Tóváriék fölé magasodott, védtelenül a tok'rák lövése esetén.
Nivash nem is bírt ellenállni a késztetésnek: a jaffák beszüntették a tüzet, így botfegyverét a vezér ellen fordította. Abban a pillanatban viszont az kinyújtotta felé a karját, és a kezére erősített eszköz erejével a tok'rára irányította a képződő tűzgömböt. Persze az energiahalmaz szétesett, de így is maradt benne annyi feszültség, hogy a fiatal harcost időlegesen lebénítsa, és a fájdalmasan fújtató Szilvia mellé sodorja. A lány vállát nemrég ismét súrolta egy ellenséges találat, McKeane pedig a lábán sérült meg.
- Férgek! - hörögte a szörny, és belemarkolt Anna hajába. A lány fájdalmasan felkiáltott, amire válaszul valaki elsütött egy botfegyvert. Branashek felszisszent – hátáról jó darabon elvált a bőr – majd vészjóslóan megfordult.
Géza, a támadó döbbenten meredt rá, és a lény hüllőszerű tekintetétől minden bátorsága elpárolgott. A következő pillanatban már el is vágódott a földön egy láthatatlan energialökettől, a Barud áldozatától imént zsákmányolt fegyver pedig csörömpölve gurult el, messze tőle. A monstrum már folytatta volna, amit elkezdett, amikor újabb készenlétben várakozó harcosa tűnt el a szemközti ajtóból, és helyette feltűnt Cavendish és Karola.
- Pete! - kiáltotta meglepetten Archer. – A legjobbkor!
Elővetődött rejtekéből, és egy újabb harcost szedett le, vakmerő akciójával viszont önmagát sodorta veszélybe: egy eddig ügyesen megbújó jaffa lőtt rá, komoly sérülést okozva a hadnagy bal combján, mire ő a földre hullott. Ha nem jelenik meg a jaffa mögött Tibor, lehet, hogy a következő találat halálos lett volna. A fiú hidegvérrel szúrta hátba az orvlövészt a késével, amit az előbb húzott ki egy halott jaffa övéből, és már majdnem odakiáltott Cavendishnek, hogy „tiszta”, mikor a hadnagy egyszer csak előrelökte a lányt, neki az Imit védő Annának, majd kilépett az ajtóból, és ZAT-jének néhány gyors lövésével kioltotta a meglepett Barud életét. A tok'ra megmerevedett, majd szótlanul összecsuklott.


A lövések, elektromos vibrálások, fáradt zihálások és távoli lábdobogások zaja egy szívszorító pillanatig alábbhagyott, hogy aztán csüggesztő, bántó erővel támadhassa meg újra a harcolók elméjét.
- Barud... - nyögte Nivash, és nehézkesen feltápászkodott. Fedezékben voltak, ahová Szilvi vonszolta őt, de láttak mindent, ami az ezüsthajű harcossal történt. Nivash ránézett a könnyáztatta arcú lányra és így szólt: - Mennem kell.
Odabent, ha lehet, még forróbb lett a hangulat. A két lány védelmezően hajolt Imre fölé, aki kezdte összeszedni magát; Tibor fedezékbe vonult, McKeane viszont kilépett rejtekéből és társára meredt:
- Miért, Pete? - Úgy érezte, ha ez a valóság, mindegy, hogy tovább él, vagy meghal rögtön. Nem érdekelte a veszély, csak az igazság.
- Itt a vége, mocsok – hörögte a vezér. – Ő már az igaz isten szolgája, tudd meg!
- Elhoztam őket hozzád, nagyuram – nézett Branashekre az áruló. – Ha akarod, most azonnal végezhetsz velük.
- Mióta? - hebegte Tony, nehezen térve magához a döbbenettől és a haragtól. Fájdalmát a megértés hűs borogatásával kívánta enyhíteni; úgy hitte, ha átlátja, mi vezetett Cavendish átállásához, az elviselhetőbbé teszi a tényeket.
- Hozd a tok'rát! - szólt oda a vezér egyetlen harcképes jaffájának. Az keresztülhaladt a termen és eltűnt a sötét ajtóban. Feszültség honolt a levegőben; érezhető volt, hogy a pillanat bénultsága már nem tart sokáig.
- Tedd le a fegyvert, akkor a nagyúr enged gyorsan meghalni – nézett a rejtőzködő Tibor felé Cavendish. – Jól harcoltál, ez jár neked – tette hozzá szenvtelenül.
- Rajta! - parancsolt rá a trinok is.
Tibor tehetetlen dühvel meredt maga elé. Géza és Nivash sérülten gubbasztanak valamelyik sarokban, a szuperharcos áruló... Te jó ég, már megint! Gyaníthatta volna, hogy nem a puszta szerencsének köszönhetően mászkálhatott szabadon a hajóban napokig. Most igazán jól jött volna valami mentőötlet.
- Tedd le Tibi – hallotta Tóvári erőtlen hangját, oda nem illő nyugalommal. – És várj!
Barátja megerősítette abban, amire maga is gondolt. Eldobta a tőrt, hogy csak úgy csörömpölt... és messze tőle állt meg, karnyújtásnyira Monroe-tól.
- Tok'ra, gyere elő! - mennydörgött a vezér, mire az iménti jaffa feltűnt az ajtóban, karjánál fogva vezetve Nivasht. A fiatalember jól felismerhető rémülettel közeledett a monstrumhoz.
- Vége a lázadásotoknak! - közölte gúnyosan az áruló. – Most meghal mind, aki kezet emelt az isten szent harcosaira, a többiekre pedig örökké tartó rabszolgaság vár...!
- A királynő halott – tápászkodott fel Imre, bár kiegyenesedni nem tudott. Biztonságos távolságból belenézett Branashek szemébe: – A hajója felrobbant. A printák halottak. Már késő!
Az újabb döbbent csendben Nivash egyszer csak megrázta magát, puszta kézzel nekiesett emberének, és néhány méretes ökölcsapással meghátrálásra késztette. Mielőtt Peter a jaffa segítségére siethetett volna, Monroe felkapta Tibor véres kését, és megcélozta vele a katona nyakát, de elvétette. A testet uralma alá hajtó goa'uld erőfelszabadító képességétől egykori társuk sokkal gyorsabbá vált, így kicsavarta James kezéből a fegyvert, majd egy elegáns rúgással földre küldte a törzsőrmestert. Branashek a tok'ra felé fordult, ekkor viszont elé állt McKeane.
- Mit akarsz? - dörrent rá a nagyúr.
- Hát... - nézett fel rá megszeppenve a katona – talán időt nyerni...
Jól mondta: mire az őt vállon érő ütéstől megtántorodott és vetődve arrébb ugrott, a tok'ra végzett a jaffával, Cavendisht pedig Tibor váratlan rohama teperte a földre.
- Hát így... - hörögte Branashek. – Akkor jó!
Felemelte karjait, mire Monroe és Archer a falnak csapódott. A négykarú lény most Nivash-t támadta: puszta kézzel akart végezni vele, és úgy tűnt, el is bánik az edzett harcossal. Hiába lőtt rá Tibi a Cavendish kezéből kicsavart fegyverrel, nem esett össze, csak egy pillanatra megmerevedett. A testét borító páncélszerű csontréteg minden támadásuknak ellenállt.
Látva a tok'ra szorult helyzetét, Anna, Karola és a mostanra magához tért Géza nekiesett Branasheknek, és bár leteríteni nem tudták, legalább lefoglalták egy darabig. Furcsamód komikus látvány volt, ahogy toporzékoló gyerekekként csüngtek a megtermett trinokon, semmi kárt nem téve benne. Végül a vezér úgy rázta le őket magáról, ahogyan az érett gyümölcsöt szokták nyár végén a fákról.
- Nem vagytok ellenfelek a számomra – recsegte, és újra a tok'ra felé fordult. Az rémülten nézett fel rá, de aztán hirtelen diadalmas fény gyúlt szemeiben:
- Királynőd és a printák halottak; veled is végzünk, és aztán urad következik! Ne hidd, hogy erősebb vagy: a halálba menők bátorsága a miénk!
Fennhangon beszélt, szívből, dühösen. Azt akarta, hogy ellenfele lássa: félelem nélkül fog meghalni. Nem adta meg számára az élvezetet, hogy gyönyörködhessen egy tok'ra rémületében.
És nem akarta azt sem, hogy az meghallja a halk lépteket a háta mögött.

*

Kategória: Stargate SG-1 | Hozzáadta:: Emilia (2018-01-05)
Megtekintések száma: 88 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: