Branashekben, a dühe mögött egy kérdés motoszkált, azóta, hogy nem egészen fél órája a két maszkos jaffáról kiderült, ők, mint a megszökött Barud és Nivash.
A kérdés így szólt: „Honnan veszik ezek a bátorságot?” Az ő ereje istene szigorából és a jutalom reményéből fakadt, ezek viszont nem is hittek, és jutalomra sem számíthattak. Mégis kitől? És mikor? Hiszen nem érhetnek el sikert, még a tok'ra segítségével sem. Porszemek csupán, akikre a biztos halál vár. És mégsem hagynak fel a küzdelemmel.
Nem értette a jaffa, hiszen mióta az elméjét az a kígyó az uralma alá hajtotta száz évvel ezelőtt, rabszolga volt, az önálló cselekvés lehetősége nélkül. Valamikor tudta, mit jelent szabad elhatározásból, mások javára áldozatot hozni, és hálásnak lenni csak azért, mert így tehet; mostanra viszont kiveszett belőle ez a nemesség, és szívét elborította az elnyomója által kiváltott gyűlölet, félelem és erőszak.
Ez pedig, mint tudjuk, elvakítja még a legerősebb harcosokat is.
Ezért nem figyelt most a halk léptekre. Ezért indult neki, hogy megfojtsa a szabadság harcosát. A gyűlölet beszűkítette az érzékeit és elhomályosította a látását, és mire észbe kapott volna, az ismerős, tűzlobbanásszerű hang már át is járta az elméjét.

Az agyvelő szövetei között rejtőző goa'uld csak annyit látott Peter Cavendish szemein keresztül, hogy Branashek megmerevedik, szeme felfénylik, majd fájdalmas hang kíséretében összecsuklik. Mögötte pedig feltűnt Tóvári Imre magas, vékony alakja, aki remegő kézzel, verejtékezve markolta még most is a Géza által nem sokkal korábban elejtett botfegyvert, rézsút fölfelé tartva. A vége még füstölgött, és a fiú nagyot sóhajtott.
- Imi... - Szilvia és Tibor odaugrott hozzá, hogy el ne essen, és amikor leeresztette a fegyvert, már mosolygott. Tekintetéből azt lehetett kiolvasni: „Megcsináltuk. Túléltem!”
- A tarkója... Ott nincs csont, egy helyen... - hebegte, mire társaiban szétáradt a derű a megértés nyomán. Az amerikaiak értetlenül, kérdőn léptek oda hozzá.
Egy pillanattal később kiáltás harsant. Mind odanéztek, de már csak azt látták, hogy Cavendish fennakadt tekintettel térdre rogy, Nivash pedig leereszti véres kést markoló kezét. A fegyvert az áruló rántotta elő, hogy kioltsa a tok'ra életét, ő azonban résen volt.
- Ne! Mi... - kezdte volna McKeane, Peter azonban már a földre hullott, bemocskolva az oldalán tátongó sebből kiömlő vérével a padlót.

*

És aztán csak néztek egymásra. A magyarok Imi köré gyűltek, az amerikaiak és a tok'ra az áruló holttestét vizsgálták. Izgalmuk lassan alábbhagyott, annál nagyobb lett viszont döbbenetük. 
- Azt hittük, halott. Nem gondoltuk, hogy életben hagyják... - csóválta a fejét McKeane.
- A goa'uld szeret viszályt szítani, bizalmatlanságot teremteni – felelte Nivash. – Kiragadni az inga­tagot, és printát ültetve belé visszaküldeni, hogy megbontsa az egységet... - A tok'ra tekintete, ha lehet, még jobban elkomorult - Egyszerű módja az ellenállás meggyengítésének. Emlékeztek? Mint Freeman.
- Peter nem volt „ingatag” – nézett rá Archer. – Te mondtad valamikor, hogy senki nem tud ellenállni a goa'uld befolyásának. Hogy erősebb az akaratunknál.
- Úgy is van. De... Mindegy. Vége. Számára nem volt menekvés.
Ellépett tőlük, és a trinok tarkóján terjengő sebet kezdte fürkészni.
- Ti vagytok a másik két tok'ra, ugye? - fordult hozzá Géza.
- Mi voltunk. – Egy pillantást vetett a háta mögé, Barud teteme felé. Az imént már megállapította, hogy barátja és mestere meghalt, de nem akarta magát átadni a gyásznak. Még nem.
- Jó gondolat volt ide célozni – nézett Imrére. – Beszélt róla valaki, hogy ott sebezhető?
- Mi? Ja, nem... Csak észrevettem, hogy ott nem ér össze a csont. – Lassan beszélt, és magyarul, de Nivash nem fordíttatta le magának. Annyira azért nem érdekelte a fiatalember magyarázata; a következő lépésre kellett összpontosítania.
- Ez új helyzetet teremt, Tony – fordult az őrnagyhoz. – Úgy hallottam, a királynő hajója megsemmisült... és Branashek is halott! Itt az alkalom, hogy végezzünk Kresh'nával! Társa és első harcosa nélkül most tanácstalan és gyenge...
- Vagyunk vagy tízen... de többen sérültek – vágott a szavába az őrnagy. - Hogyan gondolod?
Valószínűleg már megszokta Nivash őrült ötleteit, és ezúttal sem a tiltakozás beszélt belőle, de még túlzottan fájt neki a hadnagy árulása, és a veszteség elbizonytalanította a végső sikerüket illetően. Vágyott a bosszúra, de nem tudta, hogyan vihetnék végbe. Túl gyorsan történik minden; az nem volt a tervben, hogy személyesen kell megküzdeniük az isteni uralkodóval...
- Felrobbantjuk a hajót, ez a legbiztosabb. „Kimondani mindenesetre a legegyszerűbb.”
- Hogyan csináljuk? - lépett mellé Monroe. Branashek legyőzése megerősítette őt a győzelembe vetett, mindeddig erősen ingadozó hitében.
- Végül is, mi már csináltunk egyszer ilyet... Itt sem lehetetlen - motyogta magában Tibi. – „Bár az Santoék műve volt.” - Végül nem szólalt meg. A siker miatti lelkesedésénél is erősebb volt a vágya, hogy biztonságos távolságba kerüljenek ettől a helytől.
- Mi van? - kérdezte súgva Karola Imitől. Az utóbbi percekben szótlanul állt a fiú mellett, a kezét szorongatva, amitől annak csak nőtt a zavara.
Nivash tűnődve nézett maga elé, és a szomorúság elkezdte a szívét szorongatni. Bárcsak megkérdezhetné most Barudot...
- Kettéválunk – döntött végül. – Sokan vagyunk, hogy együtt menjünk.
Körülnézett, amíg Géza fordított a lányoknak. Végül maga mellé vette Archert, Tibort, Szilvit és Karolát, a többieket pedig McKeane vezetésére bízta. Egyik csapatnak a hídra kellett mennie, a másiknak pedig a gépházba, mégpedig azonnal. Hosszasan magyarázta az útvonalat az őrnagynak.
- A lényeg, hogy a kristályokat tegyétek tönkre. Addig mi zárlatot okozunk odafent. Ne feledjétek, vadásznak ránk! Használjatok rejtett utakat, és végezzetek alapos munkát!
A két társaság nehéz szívvel búcsúzkodott. Bár szégyellték kimondani, a fiataloknak nagyon nem hiányzott ez az újabb kaland: nem látták be a szétválás szükségességét sem, és féltették is barátaikat. Így, amíg a katonák visszafogott, férfias ölelések közepette sok szerencsét kívántak egymásnak, ők savanyú képpel, tétován álldogáltak a terem közepén. Most érezték igazán a súlyát annak a döntésnek, amit egykor a fűvel borított Körös-parton hoztak meg.
Szilvi olyan elgyötört arccal húzogatta fájós vállait, hogy Géza nem bírta megállni, hogy ne ölelje meg, amit – maga sem tudta, honnan vette a bátorságot - egy szívből jövő, heves csókkal zárt. A lány elkerekedett szemmel viszonozta a csókot, és a mikor kifulladva szétváltak, a szeme könnybe lábadt. A többiek egy pillanatra meghökkentek, László Anna viszont elmosolyodott.
- Gyerekek, ez olyan szép... - A romantika enyhe fuvallata kizökkentette őket félszeg dermedtségükből: volt, akit az élet szépségeire emlékeztetett, másokat arra, amit végleg elvesztettek.
Karola Imi mellől nézte végig a jelenetet. Felnézett a fiúra és – hogy zavarát leplezze - így szólt:
- Vigyázz magadra, nagyon!  - Amint kimondta, már megbánta. Micsoda üres szavak! Meg sem közelítették, amit valójában érzett.
- Megígérem – bólintott Tóvári. Nem tudta, mit mondhatna. Szerette volna kifejezni a lánynak, hogy mennyire aggódik érte, és hogy hálás, amiért együtt csinálták végig ezt az egészet, de minden, ami eszébe jutott, olyan nevetségesnek tűnt...
A lány rámosolygott, közelebb hajolt hozzá, és egy puszit nyomott az arcára. Imre gyengéden megszorította a kezét, majd csatlakozott Anthony McKeane csapatához.
A tok'ra végignézett mindannyiukon, majd megadta a jelet az indulásra. Egy perc múlva már csak a jaffák, Cavendish és Branashek holtteste maradt a helyiségben.

Kresh'na kiterjesztette érzékeit az egész piramishajóra, hogy rátaláljon az őt fenyegető veszély forrására. Az elmúlt órák a kínzó hiány hatása alatt teltek, amit királynője elvesztése okozott. Ugyan a robbanást nem látta, és szolgái sem erősítették meg a betolakodók állítását, ő tudta, hogy így van.
És ez a tudat feldühítette.
Rég nem tapasztalt ilyen mélyről jövő, fortyogó indulatot. Rendszerint éppen ő, a manipuláció mestere épített ellenfelei haragjára, hogy végzetes ballépésre kényszerítse őket: átélni ezt az érzést ugyanis maga volt a meggondolatlanság és bukás. Ő soha nem engedte, hogy magával ragadja a harag. A goa'uld királyoknak nincs szíve, az őket életben tartó gazdatestek pedig könnyen féken tarthatóak.
Most viszont dühös volt.
Nem Di'naiát sajnálta. Bár a gazdatest fajtája kivételesen szép példánya volt, számára a külcsín nem volt több, mint reprezentáció: kelepce az emberek mélyen szunnyadó vágyai részére, eszköz az elgyengítésükre. A régen volt gyönyörű papnő irracionális érzékenysége ráadásul néha teljesen eluralkodott az úrnőn, heves vitákat generálva a fenséges pár között.
A lényeg tehát, ami igazán számított, belül volt.
Kresh'na tudta, hogy a királynő halott, és ez fájt. Mintha saját énjének egyik felét veszítette volna el: ők ketten, együtt alkották a sötétség tökéletes lényét. A hatalomét.
Nem kevés utódot is veszítettek, amit nehéz volt pótolni. Tervük végrehajtása lelassult, és ezt az emberek kihasználhatják. És épp ez a legbosszantóbb: hogy ők ezzel tisztában vannak. Hogy vették a bátorságot, és idejöttek, hogy keresztbe húzzák a számításait! Ezek a senkik!
A tok'ra tehet mindenről. Másképp hogyan járhattak volna sikerrel? „Megmutattátok magatokat, és én nem szalasztom el a lehetőséget, hogy végezzek veletek. Nem menekülhettek el: én magam megyek utánatok.”
Felcsatolta harci köpenyét, helyére illesztette fegyvereit, és puszta akaratával aktiválta összes rajvezérének hívójelét.
- A behatolók kettéváltak. Azt akarom, hogy a nagyteremben legyen mindegyik; gondoskodjatok róla! Legyenek életben: saját kezűleg ölöm meg őket!
- Értettük, mindenható! 

Így történt, hogy végül mégsem sikerült megvalósítaniuk Nivash tervét. Akármerre mentek, McKeane-ék, mindenhol állig felfegyverzett jaffákba botlottak. Egy út volt csak szabad: fölfelé.
Ha lett volna kommunikációs eszközük, szóltak volna Nivashnak, így viszont magukra voltak utalva.
- Gyerünk utánuk! - adta ki a parancsot az őrnagy. – Új terv kell!
Lépcsőkön, létrákon, szervizutakon feljutottak pár szintet, de egyre kevésbé tetszett nekik, ahogyan a dolgok alakultak.
- Üldöznek, úgy tűnik – zihálta Monroe, amikor egy raktárban kicsit kifújták magukat.
- Szervezettek a lépéseik – nézett Imire az őrnagy. A fiú lihegve, verejtékező arccal nézett maga elé, miközben magában fordított. „Beszorítanak? Vagy csak üldöznek? Meg kell keresnünk Karoláékat!”
- Ez azt jelenti, hogy nem fog sikerülni? Azt mondja? Géza, miről beszél? - nézett ijedten bátyjára Anna. Bátor lány volt, de a jelek arra utaltak, ide a bátorság már nem elég. Úgy látszott, ideje felkészülni a halálra.
- Csak annyi, hogy változott a terv. A hídra megyünk, és annyi kárt okozunk, amennyit csak tudunk. Nem megyünk el innen, csak ha már győztünk!
Nem biztos, hogy a katonák fejében is pont ezek a gondolatok játszódtak le, de mivel nem értették a magyart, nem is javíthatták ki a fiút. McKeane intett, hogy folytatják az akciót. Nemsokára már egy hosszú létrán másztak, amelynek túlsó vége a sötétbe vezetett, találó jelképévé válva nagyszabású küldetésük következő állomásának.

*

Karola félt a néma, sejtelmesen megvilágított folyosón. Hiába voltak mellette társai, olyan érzése volt, mintha egyedül sétálna be valami irtózatokkal teli, vérgőzös palotába. Vagy mintha a falakon óriási rovarok várnák, készen arra, hogy ráugorjanak és ízekre szaggassák. Csak abból meríthetett némi vigaszt, hogy a többiek is majdnem ugyanúgy féltek.
A tok'ra a génjeibe kódolt, király iránti lojalitástól tartott, hogy az képtelenné teszi a cselekvésre; Tibor Imit és Gézát hiányolta, Archer gondolatai pedig újra meg újra visszatértek a családjához. Szilvi riadtan gondolt arra, mi lehet most a kedvesével. Az a csók mintha minden fájdalmat elűzött volna testéből, annál jobban megszenvedte viszont az elválást.
Halk koppanás törte meg a csendet. Riadtan néztek fel merengésükből, és egy alakot vettek észre a folyosó végén. Vagy csak odaképzelték?
Hiszen nem tűnt jaffának, ráadásul már nem is volt ott.
A tok'ra jelzésére lopakodva megközelítették az ajtót, amin túl egy tágas, díszes terem nyílt, gyéren megvilágítva. A helyiségre természetellenes csönd borult, a félhomálytól nem láttak pár lépésnél tovább.
„Kettő hátra figyel, kettő fedez, én bemegyek” - mutatta Nivash kézjele. A két lány maradt hátul.
Halk léptek, hangos szívdobogás, a tűz lobogása – percekig csak ennyit lehetett hallani. Aztán Karola nekirepült Archernek, Szilvi eszméletlenül terült el a fal tövénél, Nivash pedig lelőtte Tibort... Vagy mégsem?
Ahogy a tok'ra ijedelme elmúlt, és körülnézett, a Simon fiú nem volt sehol, Archer feküdt a földön, Szilvi pedig az eszméletlen Karola mellett térdelt.
- Mi...? De hát te, ő...
- Hová tűntél? Az az alak ránk támadt, csinált valamit Karolával, te meg lelövöd őt... - hadarta Szilvi, a századosra mutatva. – Összekeverted őket? A sötét?
- De hát... Én nem Archert lőttem le! Tibor esett el...
- Ő utánaeredt... Te csak álltál ott...
- Hol?
- A trón mellett...
Nem emlékezett rá. Van itt egy trón? Hátranézett, és valóban: az uralkodói szék ott magasodott a félhomályban. De akkor miért nem emlékszik rá, hogy mi történt?
- Mi lett vele?
- Vérzik... Késsel... valaki.
- Ez? - meredt az ájult hadnagy kezére a tok'ra, abban ugyanis egy véres tőr díszelgett. „Ó, Teremtő! Archer megszúrta Karolát?”
- Talán. De nem ő tette, láttam – felelte a lány.
Nivash megvizsgálta Karolát. Mély volt a sebe. Még élt, de ha belső vérzést okozott a merénylet, nem sokáig. Félájultan vonaglott, összeszabdalt arca fájdalmasan eltorzult.
- Im... Imi... - szűrte át fogai között.
- Ő most nincs itt, szívem – mondta hangosan Szilvi. – Érted? Én vagyok, meg Nivash...
- Nem csak ti – hallotta meg Tibor hangját a terem felől. A fiú mellett ott állt Tóvári, McKeane, Anna, és... igen, Géza! Monroe is ott lehetett valahol, de vele már nem foglalkozott.
Pedig jó lett volna. A törzsőrmester társai mögött várakozott, amikor a szeme egyszer csak fényleni kezdett. Egy pillanattal később éles üvöltés rázta meg a termet.

McKeane összerezzent, megfordult, és gondolkodás nélkül tüzelt a nála lévő ZAT-tel, mire Monroe elvágódott a padlón. A sötétben azonban más is volt, ebben biztosak lehettek.
- Mi folyik itt? - sziszegte Géza, miközben Imi letérdelt kedvese mellé.
- Valaki megszúrta... Valaki van itt! - hebegte Szilvi.
- Gyerünk, Nivash! - vetette hátra az őrnagy. – Kapjuk el!
A tok'ra Archer mellé húzta az ájult Monroe-t, és megvizsgálta.
- Nem goa'uld – jelentette ki.
- Gyerünk már, igyekezz! - sürgette Tony. 
„Ez a hevesség... Azt sem tudjuk, mivel állunk szemben! Mi van, ha csapda? A goa'uld mestere az agymosásnak, a pszichikus manipulációknak...” - Hogy kerültetek ide? Miért lőtted le James-t? - kérdezte az őrnagytól, keményen a szemébe nézve.
- Én találtam rájuk – szólalt meg Tibor. – Rohantam az idegen után, de te nem voltál mögöttem... aztán találkoztunk.
- Idegen? - Nivash egyre jobban össze volt zavarodva – De hát az Kresh'na, nem vettétek észre?
- Nem tudtuk beazonosítani, hogy ki volt – jelentette ki McKeane. – Honnan tudod, hogy ő az? - fürkészte gyanakodva a szemmel láthatóan zaklatott harcost.
- Nem tudom... Érzem... valahogy – nézett maga elé a tok'ra.
- Mi ez az egész, Nivash? - lépett hozzájuk Géza dühösen. Két ájult és egy haldokló társ, úgy, hogy még csak nem is látták azt, aki rájuk támadt!
- Szerinte Kresh'na van itt. Úgy érzi... - adta meg a tájékoztatást a katona.
- Ő bántotta Karolát? Személyesen? - döbbent meg a fiú.
- Még nem biztos – fordult el McKeane, és odalépett eszméletlen társaihoz.
Idegesen nézegettek körül egy darabig, hol a sötétben keresve a merénylőt, hol egymás arcát vizslatva. Imre az ölében tartotta Karola fejét, és Tibivel meg Szilvivel közösen próbálták tartani benne a lelket.
- Csináljatok va... valamit; nem bírom! - vacogott a lány fájdalmasan.
- Figyelj, kitisztítottam és úgy-ahogy bekötöztem a sebet, de nagyon mély... Kicsit még vérezni fog, és fájdalomcsillapítónk sincs... - hadarta Szilvia.
- Maradj nyugton, kislány, ez a lényeg – szólt rá Tibor. – Kitalálunk valamit.
Imre elmondhatatlanul hálás volt, hogy itt vannak a többiek. Úgy érezte, mindene ledermedt, és tagjait csak valaki más akaratából képes mozgatni... Többször látott már halált az elmúlt években, de a szokásos gyomorgörcs és a kétségbeesés most elmaradt: mintha egy szörnyű álomban lenne, amiből mindjárt felébred.
A lány már csak dadogott. Szemei össze-összecsukódtak, arca verejtékben fürdött, teste remegett.
- Méreg – vélte McKeane. Nem sokat foglalkozott velük. Bent, a sötét teremben valaki várt rájuk, szinte fizikailag érezte. Monroe-t sem azért lőtte le, mert goa'uldnak hitte. Látta azt, aki kínozta őt, amikor felfénylett a törzsőrmester szeme... És a merénylő sötétből elővillanó tekintete felszította dühét. Mit számít most, mi van Karolával, Archerrel, meg a többiekkel? „Menni kell, vár a harc!”
Furcsa hangulat szállt a levegőben, ezt Tibor rögtön megérezte. Valami természetfelettinek kell itt lennie, amitől Nivash úgy leblokkolt, Anthony megvadult, ő meg... Nos igen. Azt nem kötötte a többiek orrára, hogy egy halk, éteri hangot követve talált rá a másik csapatra. Elhagyta pozícióját, ezért kerültek bajba a társai.
A csüggedést és tanácstalanságot tapintani lehetett a kihalt folyosón. Ahogy Géza egyik arcról a másikra nézett, csak erősödött a gyanúja, hogy az elmúlt öt perc eseményei mindannyiukra mélyebb hatást gyakorolt, mint a puszta ijedelem vagy fájdalom. Valami nem stimmelt, és mintha most melegebb is lenne a levegő...
A következő pillanatban Karola zihálása hirtelen abbamaradt.

Tóvári Imre igazából meg sem lepődött. Nem tudott más véget elképzelni a lánynak. Kamaszos ábrándjai, amiben ők ketten regényes módon egymásra találnak, családot alapítanak, és boldogan élnek kertes házukban, már vagy három éve, a támadás hónapjaiban elhaltak. Csak az érzés maradt, a vágy, amely most örökké nyugovóra tért. És mivel szíve mélyén mindig is tudta, hogy álmai nem válhatnak valóra, most könnyedén elengedte őket. 
Nem a szerelmének az elvesztése fájt neki igazán, hanem a baráté. A nőé, aki Őze Karola volt. Lányos affektálásai megszépültek emlékeiben, fiatalos vagánysága őrjítően hiányozott; szívesen lett volna akár elszenvedője is ideges természetének, ha azzal újra beszélni hallaná... Meg akarta ölelni, mint már annyiszor az elmúlt években, de nem a hozzásimuló női test utáni izgató vágyból, hanem hogy belecsimpaszkodhasson valakibe, aki az otthont, a múltat és a reményt jelentette számára. Ki akarta szívni a mérget a testéből, hogy ő is meghaljon, mint valami őrült a Rómeó és Júlia valóságtól kifordult legújabb változatában... Fájt a mozgás, de kiábrándítóan valóságos volt a zsibbadás is, amit a mozdulatlan egy helyben ülés váltott ki belőle. Miért is nem mondta el neki, mennyire szereti, amikor még lehetősége volt rá?
Elnézte a szőke tincseket, a hosszú szempillákat, halovány ajkait, karcsú nyakát... Finom keze görcsbe rándulva, tagjai ernyedten elnyúlva... Némán csodálta, és egyszerre iszonyodott tőle; végtére eleredtek a könnyei, és a világot esőfüggöny takarta el.
Szilvi zokogva borult a testre, Tibi két kezébe fogta a halott balját, Géza Szilvia hátát simogatta... És a gyászban végre helyére kerültek a megzavarodott gondolatok, felbolydult érzések. Tudták, miért vannak itt, ki okozta ezt, és mit kell tenniük.
A László fiú Nivashra nézett, aki könnyes szemmel bólintott, mert Barudra gondolt. McKeane is lehiggadt, segített Archernek magához térni, Anna pedig feltápászkodott:
- Azt hiszem, te Kresh'na vagy. Az uralkodó.
A sötét terem bejáratában álló alak bólintott.

*

A katonák a fegyverükhöz kaptak: ösztönösen és egyszerre, mintha ugyanannak a testnek a tagjai lettek volna, ami az elmúlt hónapok félelmei és fáradtsága ellenére szembeszáll a gonosszal. Lőni azonban nem mertek.
Ki tudja, mit tartogat számukra ez a különös idegen?
Nagyon máshogy nézett ki, mint a katonái. Öltözködése leginkább egy földi kommandóséhoz hasonlított, kiegészülve egy hosszú, fekete köpennyel és egy kerek sisakkal. A sisak alól hosszú, ébenfekete haj omlott vállaira, és acélkék szemek fürkészték a behatolókat. Imrét egy modern kori mítoszból kilépett, emberfeletti képességekkel rendelkező héroszra emlékeztette. Egy hősre, és nem egy zsarnokra.
- Tudom, hogy személyesen akarsz rám támadni, Tony – nézett Kresh’na az őrnagyra. – Azt reméled, hogy ha te meg is halsz, mint a lányod vagy a barátod, a többiek számára időt nyersz a cselekvésre.
Hangja szinte kellemesnek volt mondható, de ott bujkált benne a nyerseség és egy idegenszerű reszelősség is. McKeane keserűen eresztette le fegyverét. Úgy tűnt, ez előtt még a gondolatai sem maradhattak rejtve.
- Félned kellene - lépett egyet előre Archer. A király megvető grimaszt vágott, legyintett a jobb kezével, mire fénynyaláb tört elő abból, földre teperve a századost.
Egyszerre mozdult minden fegyveres, ám tüzelni nem maradt idejük. Kresh'na fölemelte karjait, amitől az összes tőr, botfegyver és ZAT kirepült a lázadók kezéből.
Az isten közelebb lépett látogatóihoz, hátrálásra késztetve őket. A halott Karola és az ájult Monroe, valamint Imre, Szilvi és Géza maradtak csak ott, ahol voltak.
- Szomorú... - folytatta halkan, hátborzongató tónussal az uralkodó, leguggolva a fiatalok mellé. – A szépség, ami bennetek rejlik, így elcsúfítva, a szenvedély, ami vonzóvá tesz, így megrontva... - És tekintetét Karoláról a reszkető Szilviára emelte, miközben bal kezével lassan végigsimította a lány karját. Az összerezzent és elhúzódott tőle, mert a kesztyűs kéz érintése felidézte benne a királynő hajóján történteket. „Mit akar ez itt? Nem fél? Nem hiszi el, hogy ezek itt a halálát akarják?”
- Hagyd őt békén! - lobbant fel a harag Gézában, de mire elérhette volna, hogy a földre teperje, az uralkodó már állt. Bal kezével megragadta a László fiú torkát, jobbjával pedig a segítségére siető Tibort küldte padlóra, majd kacagva lökte el magától a fiút, neki egyenesen Nivashnak.
- Világmentő akció! Zsarnokölő harcosok! Nevetséges. Csodálom, hogy a királynőm nem tudott végezni veletek.
Elindult vissza a homályos trónterembe, de csak folytatta monológját:
- Talán a tok'ra tehet róla. Vagy újfent elvette az eszét a szerelem.
Megvonta a vállát, és kisétált a folyosóról. Pár pillanatig csak homályos imbolygásként látták alakját, de aztán odabent is kigyúltak a fények.
A fáradt, veszteségektől sújtott, félelemtől reszkető „zsarnokölő harcosok” megbabonázva nézték egy darabig, amíg fel nem hangzott a nyers, türelmetlen parancs:
- Na, mi lesz? Most megöltök vagy sem?
A gúnyolódás megtette a hatását. Nivash intett társainak, és ők magukhoz vették fegyvereiket.
- Tőle ered minden, ami az elmúlt három évben veletek történt. Nem élhetünk nyugton, amíg ez létezik – mutatott befelé a tok'ra, bár érezte, hogy nem csak az embereknek van szüksége a biztatásra.
- Csapda lehet – vélte Tibor, még ülve. A láthatatlan energia, ami a földre küldte, egészen elgyengítette. – Valamit tartogat a számunkra.
- Nem hagyhatjuk elmenekülni! - hadarta dühösen Archer. – Utána kell mennünk, bármi is lesz. Ezért jöttünk! Családunkért, sőt az egész emberiségért!
- Én félek – közölte Anna, félig magával, félig barátaival. A fájdalom azonban, ami a Karola holtteste felett könnyező Imre miatt fogta el, erősebb volt a félelménél.
- Megmutattátok, hogy képesek vagytok helytállni a harcban – igyekezett bátorítani a fiatalokat McKeane is. – És szükségünk van rátok, hogy le tudjuk őt győzni!
- Megyünk! - Géza elég dühösnek látszott, bár indulatát a félelem táplálta; a rettegés, ami Kresh'na kezei között fogta el. Tudta, mi a kötelessége, de nem volt hozzá mersze, hát legszívesebben nekirontott volna az uralkodónak, csak hogy az végezzen vele, megszabadítva őt ettől a bénító kételytől. Na meg, hogy elkerülje a gyávaság szégyenét.
Kelletlenül készülődtek a magyarok, sűrűn egymásra pillantva, aztán az elhatározás kiegyenesítette derekukat. Elengedtek mindent, ami a trónterembe vezető folyosóhoz kötötte őket, és ami a lelkükből épen maradt a vándorút, szorongás, kínzások és harc után, azt fegyvereikbe öntötték. Azzá váltak, amire feltették egykor az életüket: eszközökké egy magasabb rendű küzdelemben. 
- A bátorság ott van bennetek, és nálunk a meglepetés ereje – szónokolt tovább Nivash. – Veszélyesebbek és erősebbek vagytok, mint azt bárki hinné!
Beléptek a terembe, és körbevették a Föld trónján terpeszkedő idegent. A betolakodót, aki jogtalanul ült azon a helyen, és akinek tűnnie kellett az életükből.
Kresh'na ránézett a tok'rára:
- Emlékezz, Nivash! Ismered a történeteimet. Galevick-nál, tizenhét éve tizenheten jöttek ellenem, mégsem él már közülük egy sem. – Goa' uldra váltott, de a beszédében továbbra is jelen volt az idegen háttérzörej.
- Hartvalun, harmincnyolc éve – folytatta. – Huszonnégy felfegyverzett támadó. Ovabep-taan, száztíz éve, a hatodik újholdkor. Az egy jó nap volt: harminc halott. Egyedül. Azt hiszed, ti nyolcan ellenfelek vagytok számomra? 
Imrét nem számolta: ő végül nem tartott a lázadókkal, és azok nem is háborgatták gyászában.
- Erős vagy, király, de halandó: egy fegyver is elég, hogy végezzen veled. - A tok'ra megkeményített hangját, hogy ne hallják ki beszédéből idegességét és zavarát. Hirtelen rálőtt az istenre, de annak személyi erőtere, amit nyilván az imént kapcsolt be, felfogta a ZAT energiáját. 
A váratlan jelre a többiek is tüzelni kezdtek, már akinél volt fegyver. Kresh'na kacagva figyelte a próbálkozást, és felállt a trónról:
- Nemrég még dühös voltam, de most megnevettettél, tok'ra! - Megfeszítette izmait, felkészülve a rohamra, amit érzett, hogy be fog következni.
Nivash eltette fegyverét, és nekirontott az uralkodónak. Minden fájdalmát, összes mozgósítható energiáját beleadta ebbe a támadásba, de az még így is könnyűszerrel hárította. Rövid ideig birkóztak, aztán a tok'ra a földre került. Ösztönös mozdulattal elugrott ellenfele halálos csapása elől, teret adva Gézának és McKeane-nek, akik két irányból rohantak neki, bízva abban, hogy így megosztják figyelmét. Egyikük a köpenyébe akaszkodott, a másik az uralkodó karját ragadta meg, a megtámadott viszont nagyon erős volt: gyors mozdulatokkal padlóra küldte Tonyt, aztán Gézát próbálta megrúgni... A fiú ellépett tőle, majd elkapta Kresh'na egyik lábát, de ő – úgy tűnt – járatos volt az önvédelemben: vetődve, a másik lábával rúgta meg Gézát, mire ő két métert repült hátra. A király ezután Nivasht taszította el magától valami mentális erővel, ám ekkor találat érte a vállát!
Archer botfegyverével a fejet célozta, és bár elvétette, próbálkozása fontos megfigyeléshez vezetett: a mentális energia használata meggyengítette az erőteret! De az is lehet, hogy csak akkor működik hatékonyan, ha alkalmazója erősen koncentrál... Nem volt idő gondolkodni a katona váratlan sikerén.
Archer, Tibor, Monroe és Anna fegyvereikből energiaesőt zúdítottak az uralkodóra, de a védőpajzs kitartott. Arany- és türkiz vibrálás töltötte be a termet, és szinte ködbe burkolta az uralkodót: fényes, kavargó, lüktető felhőbe. Nem hagyták abba; remélték, hogy túlterhelik a pajzsot, vagy legalább időt nyernek a többiek számára.
Kresh'na előrelépett egyet. A feje körül hullámzó erővonalak vad örvénylésbe kezdtek, aztán a személyi erőtér egyik oldala felé áramlottak, és – mint valami buborékfújóból – kiléptek onnan. Lángoló napkitöréshez hasonlóan energia lökődött ki a védőburokból, telibe kapta az uralkodóval szemközt álló Archert... És mire a kitörés eloszlott, a századosból csak egy megfeketedett csontváz maradt.
- Így jár mindenki, aki kezet emel rám! - üvöltötte az isten.

A félelem és a zavarodottság hulláma öntötte el a támadókat. Micsoda erő, és micsoda vég! Izmokkal nem bírják, fortélyuk nem elég, a merészség jutalma halál... Az uralkodó az ellene irányuló fegyverek energiájával oltotta ki társuk életét! Lehet-e még eszközük ellene, és hozzá bátorságuk?
Egy pillanatra mindenki megállt. A király gőgösen nézett végig „népén”:
- Nincs kegyelem. Nem tűröm el, ha valaki túl sokat hisz magáról.
Puszta akaratával magához ragadta Archer fegyverét, és már azon volt, hogy a menedéket kereső McKeane ellen fordítja, amikor nekiesett valaki: Tóvári Imre személyesen.
A fiúnál nem volt lőfegyver, ezért eddig tehetetlenül szemlélte az eseményeket a sarokban, közel a bejárathoz, ami mögött Karola holtteste feküdt. Nem tudta, mit tegyen, de amikor az uralkodó olyan kegyetlenül egyszerű módon végzett a századossal, feltolult benne az elmúlt néhány hét minden fájdalma, megrohanták a keserű emlékek, és gondolkodás nélkül cselekedett. Élet a lány nélkül, vagy a dicsőséges halál – nem volt kétséges a választás.
Nekiugrott a királynak, rohamával ledöntötte őt a lábáról, aki úgy meglepődött ettől a nem várt lépéstől, hogy elejtette a botfegyvert. Iminél nem volt más, csak egy tőr – Branashek övéből húzta ki Nivash, és adta át neki -, ám ez is elég volt: jól megmarkolta, és mire Kresh'na feltápászkodhatott volna, belemártotta az állába. A nyakát célozta, de elvétette az irányt, így a király nem hullott a padlóra fuldokolva, hanem hörögve felpattant, és mentális erejével eltaszította a fiút. Imi métereket repült, és nekicsapódva a falnak eszméletlenül terült el a földön.
Kresh’na bódultan tántorgott, majd egy gyors mozdulattal kihúzta a kést a puha húsból. Ez a nyavalyás megtalálta a hézagot a sisak és a mellvért között, ahol megsebesíthette őt, nem is akárhogyan. Iszonyatosan fájt a szúrás, és a kiömlő vér beborította fekete páncélos mellkasát. A goa'uld persze képes volt regenerálni a szöveteket, de ahhoz időt kellett nyernie.
Tibor tüzelt: tudta, ezt most bátyja és legjobb barátja nevében is teszi.
Anna tüzelt: karja remegett a nehéz fegyvert tartva, de nem tévesztett célt.
És Monroe, aki magához térve és a fal mellé lapulva közvetlen közelről nézte végig barátja és bajtársa, John Archer megdöbbentő kimúlását, most üvöltve rohant középre, felkapta az elejtett botfegyvert, és lőtt.
Az isten szeme utoljára, fényesen felragyogott.

*

A fiatalok jó tanítványok voltak, legyen szó földművelésről, vagy az ölés művészetéről; legyen bár a tanár egy szűkszavú mezőgazda, messziről jött hírnök, vagy a csillagok között utazó tok'ra harcos. Ez az akció, kezdve a Louvre-ba történő behatolással, számukra felért egy rémálommal, amit a legszívesebben már most elfelejtettek volna, de az tény, hogy nem múlt el felettük nyomtalanul a készülődés megelőző másfél éve. Eléggé szerették az életet, hogy küzdjenek, és elég erős volt a hitük a győzelemben, hogy akár meg is haljanak érte. Összehangoltan cselekedtek, mint a sokat megélt bajtársak, és a goa'uld nem bírt megállni kétségbeesett eltökéltségükkel szemben. Diadalának biztos tudatában az uralkodó engedett szokott figyelmességéből, a támadók viszont a trinok legyőzésétől felbátorodva, önmagukat nem kímélve vetették magukat a küzdelembe.
Amikor Tibornak eszébe jutott, hogy az Imi okozta fájdalom és a mentális erő használata meggyengíthette a személyi erőteret, nem kellett külön szólnia a McKeane fegyverét szorongató László Annának. Lőtt, és a tűzgömb behorpasztotta a pácélsisakot. Aztán Anna is lőtt, és az energia betörte azt.
És mikor Monroe rájött, hogy micsoda lehetőség előtt áll, Kresh'nának már késő volt. A düh beszűkítette az érzékeit, állában és nyelvében égető fájdalom lüktetett, és most mintha egy hatalmas, izzó kalapáccsal vágták volna fejbe... kétszer! Megszédült, szeme összeakadt, izmai utoljára megfeszültek, hogy lecsapjon támadóira...
Aztán Monroe közelről harmadszor is tarkón lőtte.
A botfegyver lövése szétzúzta a koponyát, felégette az agyat, és Archerhez hasonló szénkupaccá zsugorította a gazdatestét évszázadok óta fogva tartó parazitát.
Az idegpályák felizzottak, a szív még vert egy-kettőt, az uralkodó tagjai meg-megrándultak, de amikor a teste tehetetlen súlyként a földre rogyott, mindannyian tudták, hogy egy álom vált valóra a szemük előtt. Váratlan, szerencsés fejlemények által elősegített, dicstelen győzelem volt; de megcsinálták.
A fegyverek elhallgattak, a zihálás elcsitult, és ők ott álltak a jövő kapujában, lábuk előtt a temetetlen múlttal, egy gigászi ércpiramis mélyén, valahol a Földön.