Stargate SG1  - Próbaregény - 12. fejezet - Győzelem

Győzelem

A szorongás nehéz takaróként omlott le róluk, és amikor a pillanat véget ért, összenéztek. Szakadt ruhás, megfeszült izmú, tüzes tekintetű harcosok viszonozták egymásnak a győztes pillantást, keserű derűvel.
- Vége...? - suttogta Szilvia, miközben körbeállták a testet.
- Igen – válaszolta Nivash elfogódottan. „Bárcsak láthatná ezt Barud!” A dicsőség napja volt ez a tok'rának, és a büszkeségé neki, a tanítványnak.
Aztán szomorúság fogta el, arca elkomorult. Beletelt egy kis időbe, amíg rájött, mi baja van: goa'uld ösztönei gyászolták a királyt.
McKeane ellépett a csoporttól, és iszonyodva állt meg az elszenesedett csontváz mellett, ami Archerből maradt. Émelygés fogta el, amint megérezte az égett hús szagát. Kapkodva szedte a levegőt, és közben a százados feleségére gondolt, hogy el kell neki mondania... És a gyerekeknek, igen! Egy biztonságosnak tűnő kisvárosban hagyták őket, messze a hegyektől, és most... Maga előtt látta a kis Rosie könnyáztatta arcát, amint apja átöleli a másfél hónappal ezelőtti búcsúzáskor.
Anna Imrét vizsgálta meg. A fiú eszméletlenül hevert a fal mellett, nyaka természetellenes szögben elhajlott.
- Rögzíteni kellene - tépelődött magában a lány, és nem tudni miért, de iszonyatosan aggódott. Pedig hát Tóvári életben volt, érezte a pulzusát... Most még annak sem tudott örülni, hogy végeztek az uralkodóval.
- Mi a következő lépés, Nivash? - kérdezte Géza, miután kissé összeszedte magát. – A jaffák... Tele van velük a hajó.
- És a Föld – tette hozzá Tibi. A megkönnyebbüléssel együtt rájuk törő érzések első hulláma után kezdtek rájönni: a harcnak még koránt sincs vége.
- Igen... Nos, első a vezérlés. Gyerünk a hídra!
Körülnézett a teremben, majd folytatta: - Monroe, te még gyenge vagy; maradj itt vele, és tegyétek rendbe őt – mutatott Annára és Imrére. A katona bólintott. - Él, ugye?
- Igen, de a fej... - küszködött a lány az angollal.
- Talán csak agyrázkódás, vagy egy csigolyatörés – egészítette ki a törzsőrmester. Borús arccal fordított hátat Archer maradványainak, és hozzálátott, hogy rögzítse a sérült nyakat.
A többiek fáradtan és fájó tagokkal, de feljutottak a hídra, és Nivash tervének megfelelően, összehangolt támadással egy ideig sikeresen feltartottak két jaffát. Maga a tok'ra a maradék hármat intézte el, aztán segített leteríteni a fiataloknak a maradék két harcost. Miután bezárkóztak, Géza, Szilvi és Tibor fáradtan dőltek le a halott idegenek mellé: most talán végre kipihenhetik magukat. Nivash harcolt értük.
A tok'ra részletesen átnézte a hajó vezérlőpultját.
- Mit csinálsz? - lépett hozzá kíváncsian McKeane.
- Beépített gáztartályokat keresek... Gyorsan végzünk a jaffákkal.
- Mi?? - döbbentek le a többiek.
- Ne tedd, Nivash! - szólt rá Simon.
- Mi a bajod, fiú? Ők az ellenség, nem emlékszel?
- De gázzal megölni mindenkit...
- Gyors és hatékony. Ha ránk törik az ajtót, nincs esélyünk ellenük. Ez a legjobb lehetőség – fordult vissza a konzolhoz. „Gyerünk, Nivash, menni fog; nem először csinálsz ilyet!”
- De talán nincs erre szükség; most, hogy uruk meghalt, megadják magukat! - kapcsolódott be Géza is. Képek, filmek jutottak eszébe történelmi tanulmányaiból: gázkamrák és halottakkal teli lövészárkok képei.
- Kizárt dolog. Ki kell söpörni ezt a pestist a bolygótokról, és ennek ez az útja!
Rácsapott a vezérlőre, mire egy idegen írású szöveg villant fel a holografikus kijelzőn. - Ez az!
McKeane nagyot nyelt, de nem szólt. Lehajtotta a fejét.
- Ezek a tok'rák nem is olyan jó fejek, mint gondoltam – morogta Tibi magyarul, Gézának címezve szavait. Fejcsóválva elsétált az átlátszó kémlelőablakig. Zöldellő hegyvidék terült el, amerre csak a szem ellátott, nyár végi napfényben fürödve. A messzi kék égen madarak repültek.
Csönd volt a vezérlőben; a kiváló hangszigetelés kívül tartotta a halálhörgést.
Nivash megérzett valamit társai rosszallásából, és ettől elbizonytalanodott: „Ó, Barud mester, te meg tudnád mondani, jól döntöttem-e! Háború van, de amíg van más mód... Ó, Teremtő, világosítsd meg az elmém, mert érzem, hogy a bosszú vezet! Mi legyen a következő lépés? Vagy ezek után mindegy?”


Fél órával később már csak nyolcuk életjele volt érzékelhető a ha'tacban, ha nem számítjuk azokat a primitív férgeket és gombákat, amelyek a legeldugottabb repedésekben húzták meg magukat, és amelyeknek nem ártott a mérges gáz sem.
A tok'ra beindította a hajtóműveket.
Erre a hírre felélénkültek a különféle okokból csöndes apátiába merült „harcosok”, és növekvő érdeklődéssel, kissé félve bámulták az eléjük táruló hegyvidéket, mind magasabbról. Miután elhagyták a királynő hajóját, feltett szándékuk volt minél messzebbre kerülni a goa'uldoktól, erre most a kiszámíthatatlan sors és ez a felbőszült harcos ismét a felhők fölé ragadja őket...
- Ha minden igaz, hat anyahajó maradt még... Mi viszont egyedül vagyunk. Mit akar tenni? - suttogta Szilvia Gézának. Szívesen szóvá tették volna aggályaikat, de egyikük sem merte megzavarni a hatalmas piramis vezetésére koncentráló Nivasht. Ellene fordíthatták volna a fegyvereiket, csak hát ő tulajdonképpen velük van...
- Rendben lesz a fiú, Monroe jól ellátta – osztotta meg velük Tibi, aki most ért vissza a hídra. Fáradtnak és feszültnek tűnt. – Nivash, mit a terv? 
- Forradalmat indítunk el – közölte ő. – Megtaláltam az űrhajó nagy hatótávolságú hangszóróját; ezen keresztül üzenhetünk az embereknek. Tony, ha készen állsz, hamarosan szólhatsz: sűrűn lakott vidék felett járunk.
- Valóban? - nézett ki Géza. Egyre csak emelkedtek, úgyhogy mostanra túljutottak a gomolyfelhők tejfehér zónáján is – Innen szinte csak mennydörgésnek fog hatni, amit mond.
- Ez igaz. Csakhogy én a földi jaffa parancsnokságokra is továbbítom a jelet, egyszerre, az egész kontinensen. Mindenütt, ahol veszik az adást, élőben fognak hallani minket.
- Biztos vagy benne...? - kétségeskedett a többiek helyett is Szilvi.
- És ha így is lesz: gondolod, hogy az évekig tartó elnyomás után bármi is történni fog? - tette hozzá a László fiú. - Hogy hinni fog nekünk valaki?
- Én bízok ebben – nézett rá keményen McKeane. – Neked is ezt javaslom. Még nem állhatunk meg! Mindenképp meg kell próbálnunk.
- Most, Tony! - jelezte Nivash. – Megvan a kapcsolat.
Az őrnagy közelebb lépett a konzolhoz, kinézett a kékben és fehérben fürdő láthatárra, és maga elé képzelte sok millió honfitársát, akik a rettegés két éve után végre emberi szót fognak hallani a goa'uld erősítőkből.
„Barátaim! Emberei a Földnek! Figyeljetek rám! Anthony McKeane őrnagy vagyok az Egyesült Államok Légierejéből. Több társammal együtt katonai akciót hajtottunk végre a goa'uld vezetők ellen: végeztünk az uralkodóval, a királynővel, és a jaffasereg parancsnokával! Elfoglaltuk a Cheyenne-hegyi piramishajót, amivel megkezdjük a háborút bolygónk felszabadításáért. Felszólítok minden embert a harcra, az ellenség katonáit pedig a megadásra! Eljött a nap, amire vártunk: ébredjetek!”

*

Világszerte több millióan hallották az üzenetet, döbbenten és kétségek között. A munka megállt, az emberek figyeltek.
„Visszaigazolást kérünk a legfelsőbb parancsnokságtól” - röpködött az éterben a protokolljel jaffa kapitányságtól jaffa kapitányságig. A válasz mindenhol ugyanaz volt: „adásszünet”. A hercegek idegessége nőttön nőtt – tudatalattijukban megérezték a pótolhatatlan veszteséget.
Mégsem merte elhinni senki, hogy igazak az őrnagy szavai, vagy, hogy egyáltalán létezik ő: hiszen hogyan is lenne képes egy ember eséllyel szembeszállni a gonosszal, egyenlő félként megküzdeni vele, és végül győzedelmeskedni felette?


Aztán a párizsi ha'tac érzékelői pánikszerű sivítással azt jelezték, hogy a hajót bemérték az űrből. Nem volt idő beindítani a pajzsgenerátort: mennyei tűzként három pusztító lövés szállt alá a sztratoszférán túl láthatatlanul megbújó másik piramishajóból, és a komor gúla hatalmas tűzvirághoz hasonlóan széthasadt, maga alá temetve a Louvre épületét és Párizs belvárosának épen maradt házait.
- Most vagy soha – rikácsolta az égből László Anna franciául, alig érthetően, miközben az összeomlás zaja lassan alábbhagyott. Az összeköttetés továbbította az üzenetet országszerte.
- Szuper! - lelkendezett Tibor. – Most a következőhöz; Egyiptom van a legközelebb...
- Negatív. A Föld körül keringő másik hajó beindította a hajtóműveit: elindult felénk – mutatta a kijelzőn Nivash.
- Megtámadjuk?
- Dehogyis: gyakorlottabb pilóta vezeti; biztosan leszedne!
- Vagyis...
- Kitérő manőver! Remélem, ennyi jel elég lesz az embereknek. Ha ők nem kelnek fel a szabadságért, rövid háborúnk lesz.
Pusztító csillagként eliramodtak dél felé, a Föld pedig ott maradt a döntés küszöbén, tétován, álmodón.

*

Vannak élethelyzetek, amelyek a legbátrabbak meggyőződéseit is próbára teszik. Sok ember megtántorodik az ilyen helyzetekben, de aztán a szíve mélyén csak arra vár, hogy valaki megbocsásson neki, és példát mutatva felemelje lelkét a tespedésből: hogy áttörje a falat, felmásszon a létrán, vagy meghúzza a ravaszt... Ezek a haláltól nem félő kegyesek tetteiből erőt merítenek, és bár szégyenkezve, önmagukat védve, de végül hasonló sorsra jutnak, mint az úttörők: a jó ügy mártírjaivá, a szebb jövő letéteményeseivé válnak.
A NAMSA hónapok óta rejtőzködő sejtjei, és a szervezetet már korábban elhagyók is ezek közé az emberek közé tartoztak, akárcsak a nemzeti hadseregek és polgári önkormányzatok életben maradt tagjai. Ők most, hogy az a maroknyi szabotőr megadta a jelet, egy belső nyomásnak engedve a forradalom élére álltak, és bár kilátásaik nem voltak sokkal jobbak, mint egy évvel korábban, az embereket harcra buzdították. Egy nappal Kresh'na halála után még csak néhány tucatnyian voltak; egy hét múlva már több ezren; egy hónappal később pedig már csaknem félmillióan.


- Rajta, rajta! Ne félj! - harsogták a lázadók angolul, németül, franciául, oroszul, arabul, kínaiul, és még ki tudja, milyen nyelveken, miközben sorra támadták meg a jaffa parancsnokságokat, egyre több fegyverre szert téve.
Volt, ahol gyors győzelmet arattak, és az oly sokáig félelemben élő nép borzalmas lincseléseket tartott a legyőzött jaffák és családjaik körében. Máshol a megszállók kerekedtek felül, és bosszútól lihegve egész városokat töröltek el a föld színéről. A világ lángokban állt, és ez a tűz mintha soha nem akart volna kialudni: az emberek fanatikus hite és az idegenek technológiai fölénye kiegyenlítette egymást.
Nivashék hajója komoly sérüléseket szenvedett, miközben az űrben keringő másik ha'tac elől menekült, ezért a tok'ra kamikaze módjára nekivezette azt üldözőjüknek. Szerencsére találtak az anyahajó hangárjában egy kis teherhajót, amivel gyorsan odébbállhattak, így távolról nézték végig, ahogy a gigászi piramisok mint két kiszáradt homokvár összeomlanak, halálsiklók és szállítóhajók tucatjait okádva magából.
- Gyorsan! Utánunk jönnek – mutatta Monroe, mire messziről jött segítőjük meredek ereszkedésbe kezdett, és akár egy habzó medencébe, repítette a hajót a Föld légkörébe.
- Nem semmi ez a srác – ismerte el Tibor morogva. – Csak kerüljön a kezébe néhány menőbb játékszer, és nincs, ami megállítaná! - ironizált. - Mi fogunk még csinálni valamit? - váltott angolra.
- Le kell szállnunk, azonnal! Szedd össze a csapatot, mert amint földet érünk, indulunk. Hol vagyunk, James?
A törzsőrmester figyelmesen nézte egy darabig a térképként eléjük táruló tájat, majd azt felelte:
- Valahol Közép-Ázsia felett.


A harc még dúlt, de a szolgasereg szívét már megérintette a csüggedés. A lázadók gyerekes naivság­gal a goa'uld erők központjaira, a kapitányságokra és a földön állomásozó piramishajókra támadtak, és bár első rohamaikat a megszállók visszaverték, újabb csoportosulások tűzték ki célul az ellenség megmaradt erőinek felszámolását. A jaffák hitét uruk és úrnőjük elvesztése tette próbára: mégis miért küzdenek még, és kiért? Engedelmeskedtek feljebbvalóik parancsainak, de nem hagyta nyugodni őket a gondolat: ha Kresh'na és Di'naia istenek voltak, hogyan halhattak meg? És ha nem haltak meg, hol vannak most? Hetek óta nem jelentek meg népük előtt, és a lázadások idején szokásosnak mondható űrbéli ellencsapás is késett; anélkül pedig nehéz volt megfékezni a támadó csürhét.
A hercegek terjeszteni kezdték, hogy az isten mindent lát, és hogy csak a hűség próbája a lázadás. Mindazonáltal tudták jól: új vezér és stratégia nélkül nem tart sokáig az uralmuk. Pár hét leforgása alatt elveszítették királyukat és királynőjüket, első jaffájukat és az elsőszülött goa'uld herceget, valamint négy ha'tacot, harcosok ezreivel a fedélzetükön! A Földön pedig mindenütt háború dúl, újra... Uralkodót kellett választaniuk, ez nem vitás.
„Találkozó a Shateken? Most, a leghevesebb küzdelem idején?” - röpködtek a kétkedő gondolatok kontinenstől kontinensig, Föld-szintű kommunikátoroktól felerősített telepátiával.
„Ha megvárjuk a harc végét, higgyétek el, nem lesz miről tanácskozni.”
„Nép nélkül, vezérek nélkül, papok nélkül? Mégis ki hitelesítené az új király hatalmát?”
„A többi herceg, ki más? De ha nem mentek bele a választásba, felőlünk harcok árán is eldőlhet a trón sorsa. Állunk elébe.”
„Felelőtlenségetek megingatja az egész birodalmat. De nem félünk tőletek! Semmit nem értek el oktalan fenyegetőzéssel.”
„Miféle felelőtlenség? Fajunk jövője a tét! Ha most itt maradunk, elveszítjük a harcot, és vele mindenünket...”
„Vereség? Miről beszéltek? Úgy hisszük, inkább van okotok félni tőlünk, mint az emberektől.”
„Láss is, ne csak nézz. Szerinted mi történik most odakint?”
Egy nappal később, jaffák és emberek őszinte megdöbbenésére, Egyiptom, Kína, India és Ausztrália anyahajói pokoli dübörgéssel életre keltek, és ahogy két évvel korábban alászálltak az égből, most lángot okádó hajtóművekkel emelkedtek fel oda. Az űrben alakzatba rendeződtek, és egymás után beléptek a hipertérbe, magukra hagyva értük küzdő szolgáik tízezreit.

*

- Elmentek! - száguldott végig a világon a hír tisztító szélrohamként a nyár végi levegőben, és egyszeriben megfordult a küzdelem. Az okosok ugyan tudni vélték, hogy azok a hajók csak valami hatalmi játszma részeként hagyták el a bolygót, és ahogyan távoztak, ugyanúgy vissza is fognak térni, de az egyszerű embereket mindez már nem érdekelte. Számukra az volt a fontos, hogy a rettegés és szolgaság kora véget ért.
- Föl! Föl! Mindenki! Ébredjetek! - harsogták a támadás előtti idők eszmei vezetői, előbújva egérlyukaikból, a goa'uld kommunikációs eszközöket és ósdi rádióikat használva mondandójuk továbbítására. A frissen összeverődött seregek a hegyekbe, erdőkbe, sivatagokba kergették az életben maradt jaffákat, és ezzel befejeződött a Föld felszabadítása.
„Újrakezdés!” - lelkendezett mindenki a hirtelenjében feltárult lehetőségeken, de csak a régi módszereket ismerték, így hát megindult a jaffa épületek kifosztása, etnikai villongások törtek ki és rablóbandák fosztogatták az élelemmel teli falvakat, kíméletlenül legyilkolva azokat, akik nem tudták magukat megvédeni. Az eufória azonban még kitartott, a bűnösök büntetése késett.
„És vajon mi lehet azokkal, akik ezt az egészet elindították? Kiknek köszönhetjük a szabad­ságunkat?” - tették fel néhányan a kérdést, és a szabadságküzdelmek vezetői is tudták: szükségük van a hősökre, akikre az emberek példaként tekinthetnek, és akik a közreműködésükkel hitelesíthetik a kialakuló új világrendet. „Ha a föld alól is, de elő kell keríteni az akció résztvevőit!”


- Ááá!! - üvöltötte Imre, amikor barátai rosszul mozdították meg, és belenyilallt a fájdalom a nyakába. Nehéz volt mással foglalkoznia, mint a fizikai kínnal, de legalább kevesebbet gondolt Karolára.
- Bocsi – nyögte Szilvi, miközben elhelyezték a sérültet. A teherhajóban voltak, egy zöldellő erdő közepén. Géza húgával és kedvesével vállalta, hogy őrzi a hajót és ápolja Tóvárit, míg a többiek felderítőúton vannak. A hajó rakterét véres rongyok, lerágott madárcsontok és italos flaskák tarkították, a levegőben pedig vizelet- és dögszag terjengett. Az elmúlt napok az ismeretlen ázsiai vadonban való bolyongással és a sebesültek ápolásával teltek – na meg a veszteségek feldolgozásával, és a jövőről való ábrándozással.
- Nna, ez is megvan – fújtatott Géza, amikor megfelelően ellátták Tóvárit, és elkezdte egy csomóba rugdosni a szemetet. – Ne ordítson, fiatalember, mert ránk talál valamelyik földet ért menekültcsapat, aztán lesz haddelhadd!
- Szerintem azoknak is van jobb dolguk, mint ránk vadászni – vélte Anna. – Különben meg fogytán a vizünk.
- Jaja, látom... Azért még nem mennék el a hajó közeléből; hátha mindjárt megjönnek Tibiék. Már sötétedik... Nivash azt mondta, csak abban akar biztos lenni, hogy nincsenek a környéken jaffák. Mutasd a vállad, szivi! - lépett oda Szilviához.
- Ne bomolj, tesó; majd én megnézem! - tiltakozott Anna, és elhessegette a fiút. – Majd adok én nektek, itt mindenki előtt... - motyogta, és kibontotta a kötést a szakadozott póló alatt.
- Szépen gyógyul. Teszek még rá füvet, aztán... Kész. Felöltözhet a beteg! - tréfálkozott, és odafordulva bátyjához megfenyegette őt az ujjával: - Ajánlom, hogy viselkedj!
- Jól van na; csak nem gondolod... - Azzal kézen fogta a sérült vállú lányt, és elandalogtak a hajó elejébe. Most, hogy már nem leselkedett rájuk közvetlen veszély, felszabadultabban meg tudták élni az érzéseiket. Szükségük volt egymásra, és hálásak voltak, hogy nincs okuk rejtőzködni.
- Hogy vagy? - ült le Anna Imre mellé a földre.
- Leszámítva azt, hogy nem mozdíthatom meg a fejem, és három napja üvegbe vizelek, ez itt a mennyország - kesergett a fiú.
- Vége lesz nemsokára; a nehezén már túl vagyunk...
- Tudom; már csak arra várunk, hogy elérjen idáig a vörös szőnyeg. Vagy valami olyasmi.
- Kíváncsi vagyok, mi lehet most odakint... - tűnődött a lány. – Gondolj csak bele! Milyen fontos dolog lett abból a másfél évvel ezelőtti őrült gondolatból...! Talán most is épp harcolnak a jaffák ellen.
- Vagy már eltiporták az egészet, és akkor hiába volt minden.
Ezen mindketten elgondolkodtak.
- Próbálj meg lazítani – mondta a lány szelíden, és megsimogatta Imre karját. – Ellenőrzöm, mennyi készletünk maradt.
Felállt és elment. A fiú szégyenkezve nézett utána; úgy érezte, hogy megbántotta a lányt lelkesültségében. 
Vágyódás fogta el. Szerette volna, ha most, ebben a testi fájdalommal és Karola miatti gyásszal teli órában László Anna vele marad.


Nivashék jó hírekkel szolgáltak, amikor visszatértek. Vidáman előadták, hogy nincs a közelben ellenség, ezért biztonságban felszállhatnak.
- Hazamegyünk! - újságolta Monroe, és szabotázsakciójuk kezdete óta először elmosolyodott. Szeméből erő és derű sugárzott. – Nem tart már soká' – biztatta Imit.
- De csak óvatosan – csitította a tok'ra. – Nem tudjuk, hol várnak barátok, és hol ellenségek. Lehet, hogy tovább kell bujkálnunk.
Még mondott pár intelmet, de a többiek mintha nem is hallották volna meg, úgy hatalmába kerítette őket az öröm, hogy a vakmerő terrorakció immár véget ért, méghozzá sikerrel. Egyszerre voltak büszkék magukra, sajdult bele a szívük az elveszettek emlékébe, és uralkodott el rajtuk az otthon utáni vágy. Nivash nem tudta hibáztatni őket: ő maga, mióta idejött, egyre gyakrabban gondolt vissza népe földalatti, mégis otthonos bázisaira és a régen látott barátokra. De rég is hallott felőlük!
- Feltöltjük a készleteinket, és holnap felszállunk. Először a ti országotokat látogatjuk meg – magyarázta Gézának, aki hálás mosollyal bólintott. – Utána, ha minden rendben, megmutathatjuk magunkat a világnak. Erősíteni fogjuk a harcolókat, és ha kell, tovább küzdünk!
A végét már csak magában motyogta, mert mindenki elindult a maga dolgára. A veszély közössége fellazult, és a hajóban nagy lett a csend.

*

A goa'uld flotta a Shatekre, egykori anyabolygójára ment, hogy az évezredek óta ott emelkedő ősi templomok védelmében királyt válasszanak Kresh'na helyett. Újjá kellett teremteni a birodalmat, mielőtt az ellenség, vagy az egymás közötti viszályok végérvényesen romba döntik azt.
- A bolygó déli sarkvidéke felé vedd az irányt! - utasította Ron'ta'r, a legidősebb életben maradt herceg a fővezérét. Ha igazak a hírek, hogy Dip'tar, a rivális rendszerúr összegyűjtötte flottáját és megszállta a gazdátlanul maradt bolygót, veszélyes lehet a központi régióban leszállni.
„Sikeres érkezés” - jöttek meg a jelek sorra a többi ha'tactól. „Irány a délvidéki erődrendszer.”
„Egyetértek” - jelzett vissza a herceg.
- Csak most kímélj meg, Teremtő – motyogta magában Kresh'na fia, rég elfeledett, de teljesen soha ki nem halt hitének megnyilvánulásaként. Persze a világért sem árulta volna el másnak, hogy hisz egy fenséges apjánál is hatalmasabb létezőben; hiszen, ha itt most őt választják meg utódjául, teológiájuk értelmében a beavatással istenné válik – akárcsak felmenői, századok óta.
Hogy mi lesz a többiekkel...
Kételkedett benne, hogy testvérei belenyugodnának, ha a születés jogán magát emelné a trónra, ezért valamiféle kompromisszumos megoldást kell majd keresniük; vagy egyszerűen csak eltehetné őket láb alól. Akkor viszont jó ideig váratna még magára a béke, amire pedig nagy szükség volt az újrakezdéshez.
Megszólaltak az automatikus vészjelzők, és Ron’ta’r magához tért magányos morfondírozásából.
- Jaffa! Jelentést!
- Két, bolygó körüli pályán lévő anyahajót észleltünk. Üdvözölnek minket.
- Kapcsold be!
Durva, erős hang járta be a vezérlőtermet.
„Dip'tar nagyúr, az ősi isten területére léptetek be; azonosítsátok magatokat!”
A herceg válaszolt: - Ez a rendszer a hatalmas Kresh'na imádatának helye, és ez az ő flottája. Távozzatok önként, és akkor nem vesszük fenyegetésnek a jelenléteteket!
- Felség, az ellenséges hajók feltöltik fegyvereiket!
- Pajzsokat fel! - jött a parancs.
Halk zizegéssel léptek működésbe a pajzsgenerátorok, és pár pillanattal később létrejött a láthatatlan energiamező.
- Harci alakzat – üzente a többi hercegnek, hamarosan azonban újabb ellenséges hajók jelentek meg a képernyőn.
- Körbevettek, felség! - tájékoztatta a jaffa remegő hangon. – További három... nem, négy hajó!
- A felszínről pedig légvédelmi rakétákat lőttek ki – mutatta egy másik harcos.
- Elhárítólövegek! A pajzsok kitartanak? 
- Talán... Ööö, igen! - javította ki magát a jaffa, látva ura gyilkos tekinetét.
- Kitérő manőver! - vezényelt Ron'ta’r, mire alakzatuk szétrebbent. Az érzékelők tompa, erős becsapódásokat jeleztek. „Mi ez?”
Az energiapajzson szétkenődő lövéseket szúnyograjként apró konténerek követték, amelyek áthatoltak az ionizált védművön, és belemélyedtek a hajó külső burkolatába.
- Robbanótöltetek! - ordították a jaffák. – Szétkapják a hajótestet!
És valóban. A hazatérő hajókat százával elárasztó öngyilkos robotok, melyek a goa'uld technológia legújabb fejlesztési közé tartoztak, sorban felrobbantak, letépve az elsődleges védőrétegeket a hajókról, meggyengítve ezzel az energiapajzsot és a létfenntartó rendszert.
„Kiürítés! Kiürítés!” - kelt életre egy újabb sziréna, és a mentőkabinok a hajó belsejében kitárták ajtajaikat.
- Viszonozni a tüzet! - parancsolta a herceg kemény, maszkszerű arccal, száműzve gondolatai közül a keserű igazságot.
A lövés elhalt az ellenséges hajó pajzsán, aztán a második és a harmadik is.
A megtizedelt flotta gyors ereszkedésbe kezdett, hogy utasaik mihamarabb elhagyhassák a bárkákat, a támadók viszont nem hagytak számukra esélyt: folyamatosan tüzeltek, úgyhogy ezek pajzsgenerátora lassan túlhevült.
- Uram, nem működik a fékezőberendezés! Túl gyorsan lépünk be a légkörbe; le fogunk zuhanni...! - ordította valamelyik jaffa, de Ro'kri már nem volt az irányítóteremben: eliramodott a mentőkabinok felé.
„Minden üteggel tüzelni, cél szabad szemmel látható” - kapták a jelet a bolygón felállított légvédelmi bázisok, és ők engedelmeskedtek a parancsnak.
Aznap este a Shatek déli régiójának földművesei négy csodálatos tűzgolyó aranyló szétmorzsolódásá­nak lehettek tanúi, ahogyan a földi és űrbeli fegyverek megadták a kegyelemdöfést a súlyosan sé­rült hajóknak. A milliónyi apró darabka, amivé szétestek, szétszóródott a légkörben, sárgás-rózsaszínre festve a naplementét. És a rabszolga nép örült: az a nap felejthetetlen emlékké vált kollektív emlékezetükben.
Istenük, Dip'tar harcolt értük, és győzött.


A Földön csak hetekkel később értesültek a flotta pusztulásáról; akkor, amikorra mindenhol sikerült a jaffák fölé kerekedni, és a hős terroristák is jelentkeztek, hogy igazolják: túlélték a vakmerő akciót.
A ha'tac-ok távozásának híre Londonban érte Nivasht és az amerikaiakat; Gézáék Magyarországon maradtak, hogy segítsenek az újrakezdésben. Nehezen tudták eldönteni, mibe fogjanak először. Főként McKeane viselte rosszul, hogy országról országra járnak kampányolni és tanácsokat osztogatni ahelyett, hogy hazamennének a családjukhoz építkezni.
- Mit érdekel engem, hogy hisznek-e nekünk, vagy hallgatnak-e ránk; a lényeg, hogy mi tudjuk, mit és hogyan tettünk, és végre megszabadultunk az elnyomóktól! - berzenkedett valamelyik este.
- De a jaffák nem hagynak fel a harccal, és a flotta is visszajöhet! - vágott vissza Nivash. – Arról nem is beszélve, hogy a világ a káosz küszöbén áll: egyesek nem hiszik el, hogy Kresh'na elpusztult, mások hasznot akarnak húzni a helyzetből, és a maguk javára uralkodni... Máris egymást ölik, még a testvérek is!
- És mégis mit kezdjek én ezzel? Több millió embert nem tudunk meggyőzni! Megmentettem őket, a többi hadd ne legyen az én dolgom.
- Először is: együtt győztük le Kresh'nát – jegyezte meg szigorúan Nivash. – Másodszor pedig: a feladatunk nem ért még véget; a NAMSA dolga most is ugyanaz!
- Vagyis mi?? Mert hogy nem a goa'uldok elleni harc, az biztos! Azon már túl vagyunk!
- Kresh'na halott, az uralmának vége a Földön, de vedd észre: a szívünk mélyén még mindig az ő akarata érvényesül! Az erőszak, a bizalmatlanság, a félelem... Ezt az uralmat kell most lerombolnunk, vagy örökre az emberiség részévé válik... - Elcsuklott a hangja.
Tony dühösen vetette le magát egy székre, keresve a szavakat, hogy visszavágjon, Monroe azonban megelőzte:
- Beszéljünk az önkormányzatokkal, vagy keressük meg a régi NAMSA-tagokat! Mást nagyon úgysem tehetünk. Elmondjuk az igazat az uralkodó haláláról, és a segítségüket kérjük a káosz megfékezésében; a többi rajtuk múlik. Hadseregeket állítanak fel, aztán leverik a zavargásokat és megfékezik a fosztogatókat, mint már sokszor a történelemben. De újra béke lesz.
- Nem szabad itt megállni – vélte Nivash, és kinézett az ablakon. A metropolisz, amelynek még ebben a válságos időszakban is egymilliónál több lakosa volt, készült nyugovóra térni. Kintről kopácsolás, gyerekzsivaj, kerékcsörgés zaja hatolt be a félhomályos irodába.
- Nem folytathatjátok ott, ahol abbahagytátok... Ha a nemzetek újra csak egymás ellen hadakoznak, az egyének pedig nem törődnek mással önmagukon kívül, akkor mitől lesz jobb az életetek, mint a goa'uld alatt volt? - merengett Nivash, egy asztalra támaszkodva.
- Mit akarsz, mit tegyünk? - Monroe arcán most sem csüggedtség, sem félelem nem látszott, mint régen annyiszor; sokkal inkább viszont eltökéltség megtenni, amit kell.
- Az egész NAMSA-t, és mindenkit, aki csatlakozik, ki kell képezni, hogy segítsen a kormányoknak egy új alapokra helyezett világrend létrehozásában. Egy olyan világéban, ahol a kölcsönös tisztelet és a közös munka a meghatározó; ahol az emberek a testvérei egymásnak!
- Mint a tok'ráknál? - kérdezte McKeane élesen.
- Igen! Társadalmunk ezer éve áll és működik jól; a Föld lakói tanulhatnak belőle!
- Várj, Nivash, itt azért kicsit mások a körülmények, a történelem, a hagyományok...
- Épp ezért van bukásra ítélve egy újabb krízis idején! Ne higgyétek, hogy most már örökre nyugtotok lesz a goa'uldoktól. Épp ellenkezőleg: rajta vagytok a térképükön, és csak idő kérdése egy újabb támadás.
Néhány héttel később a tok'ra üzenetet kapott a Csillagkapun át, miszerint a távozó flottától többé nem kell tartaniuk. „Az éberségben viszont legyetek kitartók” - jött az intelem. Rohant is a hírrel Jackson tábornokhoz, aki az ex-katonákból toborzott Készenléti Erőket irányította NAMSA-támogatással. Az őrnagy és Monroe visszatértek három hónappal korábban hátrahagyott szeretteikhez.
- Nagyszerű hírt hozott, barátom! - örvendezett a tábornok, miközben izzadt homlokát törölgette. Nem volt nagy meleg, de nehéz döntést igénylő helyzetekben, vagy ha feszült volt, mindig verejtékezni kezdett. Gyorsan intézkedett, hogy továbbítsák az információt az újraindított rádióközpontoknak, aztán rohant, hogy a keleti parti önkormányzatok delegációjával tárgyaljon a víztisztítók hovatartozásáról. Nivash egyedül maradt.
Egy katonáktól szokatlanul rendetlen irodában ücsörgött. A jó hír okozta izgalom már lecsillapodott benne, és most, hogy az emberek látszólag kézbe vették az újrakezdés teendőit, hirtelen nagyon feleslegesnek érezte magát. Vagy csak épp tanácstalannak.
„Most merre?” - tűnődött, és sehogyan sem volt elégedett a dolgok alakulásával. Igaz ugyan, hogy legyőzték az ellenséget, de itt-ott fellángoltak még jaffa lázadások. Menjen oda, harcolni? Másfelől, itt nagy szükség volna rá, hogy ne süllyedjen káoszba a nehezen kivívott szabadság, csak hát mit tehetne ő, egyedül? Barátai a NAMSA-ból szerteszét a világban próbálnak segíteni az újjáépítésben, tok'ra testvérei pedig fényévek messzeségében harcolják harcaikat. Most akkor menjen haza? Búcsúzzon el ismerőseitől, és egyszerűen hagyja magára a Földet? Hol van most nagyobb szükség rá?
„Vagy akár pihenhetnék is végre” - nézett ki az ablakon, és megjelent a szemei előtt a Barothea ne­vű bolygó vízi paradicsoma, ahová gyakran járnak el idős zarándokok és fiatal szerelmesek. „Meg­hívnám Ilanát, hátha nem kéretné már magát annyira” - ábrándozott, aztán eszébe jutott, hogy a tok'ra lány azóta már biztosan küldetésen van, hiszen elérte azt a kort, amikor önálló megbízatást kaphat. Ügybuzgó, katonás nő volt, de a gazdateste révén igen csinos is; ezért tetszett meg Nivashnak.
Odakint zaj támadt, ami magához térítette a férfit. Biztosan eljön az a nap, amikor hazatérhet, tudva, hogy jó kezekben hagyta az emberiséget, de ez még nem az a nap. Itt kell lennie, segíteni, vitázni, építeni; és ha nem is köszöni meg senki, amit ezért a bolygóért tett, a tudat, hogy nem hagyta összeomlani a szabadságot, nyugalommal fogja eltölteni Teremtője színe előtt.
Habár...
„Társak támogatása nélkül, attól tartok, kevés leszek a feladatra. Mutasd meg az utam, teremtő! Bárcsak itt lenne most Barud, vagy legalább Tony-ék! Ha láthatnám, hogy ők boldogulnak, több hitem lenne, hogy a világ is magára talál.”

*

A késő őszi napsütés aranyló fénnyel vonta be Colorado Springs kopár külvárosát, ahol Anthony McKeane és felesége letelepedett a hazatérés után. Ritkásan lakott környék volt ez, mióta Kresh'na főhajója három évvel ezelőtt megjelent a néhány mérföldre található támaszpont felett, hogy leigázza az emberiséget. A megmaradt lakosság, mióta nemrég legyőzték uraikat, jórészt favágással és üzleteléssel foglalkozott, de a visszatérők sem voltak válogatósak munka terén: az elmúlt évek úgyis jó időre csökkentették az ilyen különbségek jelentőségét. Örültek, hogy dolgozhattak, és békében élhettek.
Építkezni költözött ide a házaspár, anyagiakban és lélekben; nem véletlenül választották ezt a várost, a támadás előtti lakóhelyüket. Most, hogy hitük szerint a NAMSA bevégezte feladatát, az őrnagy hivatalosan is leszerelt, és csatlakozott az állam területfejlesztési bizottságához, hétköznapibb dolgokban kamatoztatva vezetői képességeit és tapasztalatait. Feleségével együtt arra tették fel hátralévő életüket, hogy a goa'uld uralom romjain egy új, testvéribb világot építsenek fel. 
- Tulajdonképpen egyetértek én Nivash-sal – fejtegette a férfi egyik este Monroe-nak. – Tényleg klassz a buzgalma. Ám mi azt valljuk, mindenki a saját háza táján tegye rendbe az életét, attól fognak előremenni a dolgok.
- Tudod, hogy látom ezt a kérdést – mosolygott Monroe. – Nem azért egyeztettünk és terveztünk annyit, majd mentünk át azokon a veszélyes helyzeteken, hogy aztán szépen hazamenjünk, mint aki jól végezte dolgát, és egy finom tea mellől várjuk a híreket: mi zajlik a világban. „Nem ezért haltak meg Archerék.” - Biztos volt benne, hogy ha még élne, a százados is osztaná a véleményét.
Mindketten hallgattak egy ideig, beleszürcsöltek csészéjükbe, majd jólesően hátradőltek.
- Mikor indultok? - nézett ki az alkonyi kertbe Tony.
- Holnap reggel. Ha megtaláljuk a legjobb utat, néhány hét alatt Los Angelesben lehetünk. Ott aztán jelentkezek McPherson ezredesnél.
- Ismerem őt; jó ember. Mit remélsz, milyen feladatot kapsz nála?
- Szinte mindegy: rendfenntartási, élelmiszer-szállítmányokat kísérő, kiképző...
- Az, kiképző! Mivé lesz ez a világ, ha ilyenek tanítják ki a jövő katonáit...? - nevetett az ex-őr­nagy. – Persze csak tréfálok. Úgy gondolom, James, a Készenléti Erők sokat nyernek veled. Ha nem vigyázol, még tábornok is lehet belőled! „Nem ezt mondtam valamikor Pete-nek is?” - tűnődött.
Gyerekzsivaj hallatszott be a konyhába. Tony vágyakozva nézett ki – a feleségével nemrég határozták el, hogy örökbe fogadnak két árvát, és már nagyon várta a találkozást.
- A Csillagkapuval mi lesz? - kérdezte Monroe. Nem mintha újra küldetésekre akart volna indulni, hogy megint jaffákkal harcolhasson; mindössze kíváncsi volt.
- Jackson tábornok azt mondta, a programot egyelőre nem indítják újra, de hírszerzés céljából fenntartják a bázist. Legalábbis addig, amíg újra lesz elnökünk. Aztán meglátjuk.
- A tűzzel játszanak... Bár, ha lezárnák, akkor sem lennénk biztonságban.
- Igen... Nivash is folyton ezt hajtogatta, emlékszel? De majd csak kitalálnak valami védelmi rendszert az okosok...!
- Igaz, tanulmányozható idegen technológiával tele van a Föld...
- Sziasztok, fiúk – lépett be a hátsó ajtón Mrs. McKeane. – James, Tracy kérte, hogy szóljak: elkelne a segítséged a selejtezésnél.
- Máris megyek. Kösz a teát... És jó éjt!
- Jó éjt, öregem – állt fel a házigazda. – Reggel odaadom azt a lótakarót, amit mondtam. A hegyek között, éjszaka jól fog jönni.
Kiballagtak a kapuhoz, amelyet ápolatlan, túlburjánzott sövény szegélyezett.
- Ha mégis meggondolnád magad... - kezdte a törzsőrmester, de a másik a szavába vágott:
- Te is hiányozni fogsz, nagyfiú – mosolygott, szemében a fáradtság és a derű furcsa csillogásával. „Öreg vagyok én már ehhez” - gondolta, pedig csak elege lett a veszteségekből.
Kezet ráztak, aztán mindkettő ment a maga dolgára: Monroe előkészíteni a holnapi útjukat, McKeane pedig átbeszélni a másnapi teendőket feleségével.
A levegőben bogarak zümmögtek, körös-körül fenyvesek susogtak; az emberek pedig...
Az emberek szabadok voltak újra azt tenni, amit a legjobbnak tartottak. Félelem nélkül.


Abban az évben száraz volt az ősz. Már benne jártak a novemberben, de az eső hiánya miatt a budai utcákat még mindig éles robbanásnyomok szabdalták, hosszú ideig emléket állítva a lázadás utáni harcoknak. Olyan volt a város képe, mint az egész világ mostanság: a levegő tiszta és szabadságtól friss, de az ember teremtette világ még jó darabig őrizni fogja a szolgaság fájdalmas nyomait. 
Az elveszettek hiányát.
Mert építhetnek bármilyen fényes jövőt, azok nélkül, akik azt már nem láthatják, nem lesz ugyanaz.
Tóvári Imre ebben a hangulatban ballagott végig a rózsadombi utcán, zöldséghalommal és vizes palackokkal teli zsákkal a vállán, amit „Kis Babilonhoz” közeli szállásukra cipelt. Bár nem volt nagy a hideg, ami erre késztette volna, ő beszűkült tekintettel, zúgó fejjel, sietősen lépdelt a súlyos fából készült kapu felé, figyelemre sem méltatva a többi házba ki-bejáró embereket. Már begyógyult a hátán a bőr, és összeforrtak a nyakában keletkezett apró repedések, tartása görnyedt, járása fáradt maradt a küldetés óta eltelt hónapok alatt. Állítólag lelki eredetű, akárcsak az étvágytalansága.
„Újrakezdés. Szabadság. Győzelem. Jó vicc...”
Mégis mit kezdjen most az életével? - kesergett sokszor. Otthonából, ami Gyulaváriban volt, semmi nem maradt, a lelkesítő misszió áldozatos háborúvá változott, és a lány, akit szeretett, hullaként végezte, ami hamuvá porladt abban a Föld körüli ütközetben, amikor Nivash az ellenséges hajónak vezette Kresh'na zászlóshajóját... Miután elváltak a tok'rától, Imi Tiborral együtt hazatért Gyulára, mert azt hallották, hogy onnan is elűzték a jaffákat. Ez igaz is volt, viszont - mint kiderült - a lázadásban a testvére, Endre is részt vett, és hősi halált halt. Imit azóta is mindig elfogta a keserűség, ha eszébe jutott a fiú tragikus sorsa, és sokáig haragudott is rá. Biztosra vette, hogy átgondolatlanul, az elsők között rontott neki az idegen harcosoknak, akik persze könnyűszerrel végeztek vele. 
Így aztán, miután könnyeivel megöntözte öccse sírját, jobb híján visszatért Budapestre.
Nehezen találták meg a helyüket az új világban, hiszen felnőtt életük a forradalommal kezdődött igazán, ez után az „iskola” után azonban nem díszes oklevél, majd jól fizető munkahely várta őket, hanem az önállóság felelősséggel teljes szabadsága.
Gézának persze könnyebb volt: céltudatos és elkötelezett fiatal férfi, így a harc után meg fogja állni a helyét az építkezés feladatai közben is. Na és nem akármilyen társra lelt ebben... Ő és Szilvia a legjobb példái a fiatalság tettrekészségének, álmodó erejének. (Akkor még nem tudták, hogy Szilvinek soha nem lehet gyereke a királynő űrhajóján elszenvedett kínzások következtében.)
Tibort sem kell félteni: az ő beszélőkéjével, vidám természetével bármilyen közösség sokat nyerhet. Mikor visszatért Gyulára, megkereste a bátyját, és azóta együtt segítik a helyi vezetőséget az újrakezdésben. Marasztalta Imit is, de ő a történtek után nem bírt volna ott élni.
Anna meg... Hát igen, ő sem mindennapi figura. Nehéz elképzelni, honnan van ennyi energiája, ilyen derűs és pozitív gondolkodásmódja. Pedig állítólag az anyját a szeme láttára ölték meg tavaly. A pótolhatatlan veszteségek után is felállni, új csodákra várni... Ez talán egy olyan életelv, amit érdemes megtanulni tőle.
A fiú lerakta szerzeményét a konyhába, és felment a tetőre. Volt ott egy kedvenc helye, ahol egy lövés valamikor letépte a cserepeket, így most kényelmesen le tudott ülni a padlás szélén, messzire ellátva a házak felett. Ott ült, mint akinek nincs jobb dolga, egykedvűen bámulva a mélyen alatta, a belső udvarban mozgolódó embereket. Aztán, ahogy feltekintett, észrevette, hogy egy folton, a pesti síkság felett kilátszik az ég kékje a szürke felhők alól. A látvány kissé jobb kedvre derítette.
„Mi lehet most az amcsikkal?” - jutott eszébe. Nem azért, mintha annyira a szívéhez nőttek volna az alatt a pár hét alatt, amit együtt töltöttek, hanem mert ők testesítették meg számára mindazt, amit közösen véghezvittek. Azt a két hónapot, ami felforgatta a világot, és ami egyre inkább egy izzadt emlékké szürkült az elméjében, és ami mégis igaz volt, menthetetlenül. Nyomban utána Karolára terelődtek a gondolatai, a ki nem mondott vallomások és feledhetetlen közös élmények tarka egyvelegére. Mennyi idő is telt el azóta, hogy ennek a háznak a pincéjében bujkáltak együtt, miután végeztek egy jaffával? Talán fél év? Igen, nagyjából. 
Tompa lépteket hallott a háta mögött, és hamarosan Anna tűnt ki a félhomályból. Tóvári mutatta meg neki ezt a helyet pár napja, és az ő tetszését is elnyerte. Azt mondta akkor, olyan innen látni a várost, mintha madárként üldögélne az ereszcsatornán. Csinos volt világos, bő ruhájában, mint mindig; haját most nem kötötte copfba, mint általában, hanem hagyta, hogy a vállaira hulljon.
- Szia! Hallottam, hogy megjöttél, és gondoltam, hogy itt talállak. Nem zavarok?
- Nem, dehogy, gyere csak. Kicsit nézelődök, elmélkedem...
- Az nagyon megy neked; taníts meg engem is! - ült le vidáman a fiú mellé a hűvös gerendára.
- Nem mindenki képes rá. – Imi igyekezett fesztelen és humoros lenni, de csak ilyen szarkasztikus poénokra futotta. - Hogy haladtok a varrással? - váltott témát.
- Egész jól, köszi! Még ma megleszünk vele. Kedves tőled, hogy érdeklődsz.
Zavartan felnevetett: - Erre sem képes akárki!
- Akkor még talán van remény... mindkettőnknek! - vigyorgott Imi, aztán lehervadt arcáról a kényszeredett mosoly. Tekintete elrévedt a kéményekből eredő sötétszürke füstcsíkok irányába, amelyek leheletfinom fonalakként fűzték egymáshoz az eget és a földet. Kezdett lehűlni a levegő; Imi meg-megborzongott.
- Gyakran gondolsz még Rá? - kérdezte a lány, szándéka szerint együtt érzően, Tóvári mégis leleplezve, dédelgetett fájdalmában megsebezve érezte magát. Már nem volt kedve beszélgetni; legjobb lett volna felállni és elsétálni, egyedül.
- Néha – morogta kelletlenül. Szerencsétlennek érezte magát és dühösnek. Miért is kellett a lánynak szóba hoznia ezt a témát? Órákig elüldögélt volna ott vele némán, de így... Zavarta, hogy Anna ilyennek látja, ezért próbált közönyös, sőt nyugodt arcot vágni.
- Nem nagyon szoktál beszélni arról, mi van veled, pedig talán jót tenne – tűnődött Anna. – Úgy értem, mindannyiunknak jobb lenne, ha feldolgoznánk, ami velünk történt... Nem mindennapi eseményeken mentünk át.
- Az biztos – helyeselt a fiú, de kicsit sem jött meg a kedve a „múltfeldolgozáshoz”.
- Mondtam ezt már Gézának is, de nem nagyon értette, mit akarok. Túl vagyunk a harcon, engedjük el a múltat, nézzünk a jövőbe... ilyeneket mondott.
- Hát igen, ami volt, azt már úgysem tudjuk megváltoztatni. – Imi úgy érezte, nem akarja folytatni. Már így is elszorult a torka; ha a könnyeknek is utat engedne, végképp elveszne a keserű érzelmek felerősödött hullámzásában.
- Pedig hát a szembenézés az alapja a múlt elengedésének, hogy teljes erőnkkel a jövőt építhessük – hadarta a lány, mintha egy pszichológiai szakkönyvből idézne.
- Igen, így könnyebb... nekilátni... a ránk váró feladatoknak – bólintott a fiú, aztán hosszú hallgatás következett. Ahogy ezt kimondta, gondolatai az előttük álló teendőkre terelődtek, és ez erőt adott neki. Úgy érezte, végre tompult kicsit benne az emlékek miatti fájdalom; lezárta azt szíve egyik mélyen elrejtett dobozába. Most már rá tudott nézni László Annára, és feltűnt neki a lány zavara, feszengése, amit a szóáradat közben eddig nem vett észre. 
- Jó veled beszélgetni – mosolygott rá. – Ezt már korábban is akartam mondani.
A lány visszamosolygott, biccentett, és Tóvári Imre megtalálta helyét a jelen kusza szövedékében, az ismerősök és idegenek forgatagában. Anna kék szemei ragyogtak, és ez megszépítette átlagosnak mondható arcvonásait. 
A fiú félrenézett, és mintha magához beszélne, azt mondta:
- Csak együtt kell maradnunk, közösen dolgozva, mint akkor a KECSKÉ-ben... Tudod, odafigyelve egymásra, megosztva a tennivalókat; így fognak működni a dolgok. És segíteni persze, akinek csak tudunk! Akkor, szép lassan, minden rendbe jön.
- Igen... Mint egy igazi család. Végül is, azok vagyunk, nem?
- Abban mindenképp, hogy a családtagjait nem választhatja meg az ember; azokat készen kapja, akár tetszik, akár nem.
Imre valami humorosat akart kihozni a mondatból, de nem járt sikerrel, a lány pedig kihallotta a szomorúságot és csüggedtséget a fiú hangsúlyából. Szeretett volna segíteni neki, csak egyszer engedné közel magához... Tudta, ezerszínű virágcsokorként nyújtaná át lelkét.
Fejét a fiú vállára hajtotta, ő pedig átkarolta Anna vállát.
Kicsit mintha enyhült volna a hideg.
Imrének támadt egy kósza gondolata, hogy nem helyes ilyen közel engedni a másikat, hogy még nem tette túl magát Karola elvesztésén, és hogy illő lenne tovább szomorkodni még egy-két évig. Megvárni, amíg a színes fotókként elraktározott emlékek teljesen megbarnulnak és elmosódnak...
Aztán megérezte a lány vágyódását, bizalmát, és valahogy sajnálta volna, ha megszakad ez a bűvös pillanat. Szorosabban magához vonta, elnézett a messzibe, és azt suttogta:
- Minden rendben lesz, meglátod.
Az alkonyi város szürkén, fázósan terült el alattuk, a padlás homályában csend honolt, fölöttük, az égben, szemmel nem láthatóan pedig a csillagok gyújtogatták lámpásaikat, jelzőfényeiként a világok fölött uralkodó Teremtő végtelen birodalmának. 
Ült a fiú és a lány a hideg gerendán, szívükben minden értelmet meghaladó békességgel, és közös magányukban a verőfényes holnapról álmodtak.

VÉGE

Kategória: Stargate SG-1 | Hozzáadta:: Emilia (2018-02-22)
Megtekintések száma: 149 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Összes hagulatjel
Kód *: