Főoldal » Cikkek » PIERRE VARIE » Stargate SG-1

Stargate SG1 - Próbaregény - 2. fejezet

A támadás

Hat vagy hét nappal később, egy újabb napsütötte reggelen Imi a szokottnál hamarabb, ébresztőórája hangjára kelt, s olyan feszült rutinossággal kapkodta magára előző este kikészített ruháit, mintha már megint elkezdődött volna egy újabb tanév, ő pedig békéscsabai gimnáziumába igyekezne, pontosabban a buszhoz, ami elviszi őt a szomszéd városba. Pedig nem ez volt a helyzet, még mindig augusztus volt, az egyetem kezdetéig hátra volt vagy három hét... A fiú mindössze a belvárosba készült, és azért sietett, mert szombat lévén a boltok hamarabb zártak, neki pedig mindenképpen meg kellett vennie azt az utazótáskát, amit nemrég kinézett magának. A következő héten volt ugyanis a gólyatábor, és addig még jó lett volna beszereznie néhány másik dolgot is. Egész héten halogatta ezt az utat, és most kicsit haragudott is magára, hiszen utált kapkodni, és anyja megjegyzései sem hiányoztak neki a felelősségteljességről meg a fegyelmezettségről. Pedig hát, ha jobban belegondolt, a szembesítés nem nélkülözött volna minden alapot...
Az éjszaka nyugodtan telt, de a hirtelen ébredéstől kicsit tompa volt még, ezért megmosta az arcát, és kiment a konyhába, hogy egyen pár falatot – a jó kis házi kolbász, meg a cukros tea mindig beindították a napját. 
A Nap már magasan járt, ragyogó fénye fehérre meszelte az ebédlő falait, és megmelengette a fiú nemes vonású arcát. Szerette nagyon ezt a helyiséget, főleg ebben a napszakban; a hétvégék és a nyári szünetek emlékét hozta elő benne, meg egy szomorkás, mindjárt-vége típusú, nosztalgikus hangulatot is az utóbbi hetekben. Majszolta a szendvicsét, közben meg fülelt, hogy vajon mit csinálnak a többiek. Húga valószínűleg olvasott az ágyában, bebiztosítva magát egy az övéhez hasonló szalámis kenyérrel, a másik szobában pedig minta zene szólt volna... Hát persze: tizenkét éves öccsének, Endrének, aki túlsúlyos volt, a fogyás érdekében minden reggel és este tornáznia kellett evés előtt valami aerobic-kazettára, anyjával közösen. „Szegény...”
Imre bekapcsolta a tévét, hátha van benne valami érdekes tudományos műsor, vagy egy sorozat, aminek aktuális epizódja elég rövid ahhoz, hogy ne kelljen félbeszakítania a tízhuszas busz miatt.   Feltekerte az előző este halkabbra vett hangerőt, majd hátrább lépett, hogy lássa, mit is adnak éppen. Első pillantásra úgy tűnt, mintha egy sablonos katasztrófafilmet látna, jól sikerült opera­tőri munkával: egy nagyváros felhőkarcolóit mutatta a kép, ahogyan iszonyatos dübörgéssel, por­felhő kíséretében összeomlanak, a háttérben pedig vakító villanással – ha nem tévedett – meteorok csapódtak be, újabb épületeket összedöntve. A „riporter” el-elcsukló hangon, hadarva kommentálta az eseményeket, a legmegdöbbentőbb katasztrófának nevezve azt az emberiség történetében. Nagyon valósághű volt az egész; a fiú várta a poént. Aztán... Pár pillanattal később meglátta a CNN emblémáját a felső sarokban, majd váltott a kép, és láthatóvá vált a magyar bemondó.
„Hasonló meteor-becsapódásokról számoltak be a világ több pontján: mindenütt óriásiak a károk, becslések szerint több ezren vesztették életüket. A rendkívüli jelenségre még nincs ésszerű magya­rázat; a csillagászok kizártnak tartják, hogy az ilyenkor szokásos csillaghullás meteorraja lenne a felelős a katasztrófáért. Váratlan és megmagyarázhatatlan a Földet ma hajnal óta elárasztó tűzeső...”
Imi fülelt, de nem hallott odakintről semmiféle robbanást, csak valami élénk beszélgetést, de az lehetett más miatt is... Irreális csodálkozás járta át, mintha egy különös álomban lenne. Próbálta elképzelni azt a felfordulást, amit egy ilyen katasztrófa okozhat egy nagyvárosban, de mivel közeli képeket nem mutattak, sok támpontja nem volt. Nézte a felvételt, amely egy másik nagyváros belső kerületében becsapódó tűzgömböt mutatott... Csak nem Párizs szíve volt, a Place de la Concorde? Az élő adás közel hozta a tragédiát, így az a sajátjává vált. „Rémítő hang, pokoli füst/hatalmas zajongás/Ilyen hatást okoz egy /meteor-becsapódás” - jutott eszébe a vers.
- Nézzétek, nagyon durva! - szólt oda a szobából kilépő anyjának.
- Mi az? - kérdezte ő elgondolkodva, még kissé kipirult arccal, miközben közelebb lépett. - Te jó ég! Ez hol... Hhűű... - rémüldözött.
- Na, mi történt? - jött közelebb Endre is. Elkerekedett szemmel bámulta a képernyőt, aztán arckifejezése megváltozott, és flegmán meghúzta a vállát: - Végül is messze van... 
Nemtörődömsége Imre eszébe juttatta, hogy indulnia kell, és még így sem biztos, hogy eléri a helyi járatot, hát magára kapta utcai cipőjét, zsebre vágta a pénzt és elsietett.
- Figyeljétek a híreket, aztán hívjatok, ha van valami! - kiáltott még vissza, majd választ sem várva becsukta maga mögött a bejárati ajtót. 
Furcsa, egy televízióból szerzett hír mennyire megváltoztatja, ahogyan a világot látjuk magunk körül. A nyári meleg most nem erővel töltötte el, mint máskor, hanem rátelepedett elméjére és elzsibbasztotta tagjait; a kék ég bántó élénkséggel vibrált fölötte, a száraz föld pedig mintha kissé elszürkült volna... Imre lépten-nyomon ideges, aggódó embereket látott sugdolózni, vitatkozni, az utazás közben el-elkapott hangfoszlányok pedig minduntalan saját sötét érzéseit igazolták és erősítették. 
„Azonosítatlan objektumok – hallotta a buszsofőr rádiójából –… Föld körül, ...pályán”. Nem értette teljesen, de mire a sportboltba ért, úgy tűnt, a hírügynökségek újabb részletekre derítettek fényt a szokatlan események kapcsán. „Valószínűleg valamiféle földönkívüli űrhajók lehetnek a csillagászok által nemrég azonosított, feltételezett aszteroidák... mozgásuk legalábbis erre utal...”
- Maga el tudja ezt hinni? - kérdezte a boltos egy másik vevőtől.
- Hát, az igazat megvallva, nekem rögtön a „Világok harca” jut eszembe, még a harmincas évekből... Tudja, az a rádiójáték, amit Orson Welles csinált...
- Hogy volt az? - kérdezett vissza az eladó, és amíg a művelt fiatalember elmesélte az esetet, Imi nem hallotta, mit mond a rádió.
Egy sötétkék és egy világosszürke táska tetszett neki legjobban, végül az utóbbit választotta. Kifizette a vételárat, eltette a nyugtát és a visszajárót, majd elindult hazafelé.
„Földönkívüliek... Hát ez gáz! Na ne...” - morfondírozott magában, pedig minden jel arra mutatott, nem maguktól, puszta véletlenségből hullottak le azok a sziklatömbök az égből. Nehezen tudta elhinni, hogy mindez igaz lehet, de már magától a lehetőségtől is kirázta a hideg. Amit mindeddig fikciónak tartott, most hirtelen valósággá vált? Körös-körül, a házak, az emberek, a fák... Akkor ez az egész itt szintén hazugság? Vagy most mi van? 
Otthon az egész családot a tévé előtt ülve találta; szemmel láthatóan a takarítás, tanulás és ebédfőzés másodlagos jelentőségűvé vált.
- Gyere, ezt érdekesnek fogod tartani! - invitálta beljebb öccse, amint belépett az ajtón – Tisztára, mint valami amerikai sci-fiben...
A hírek arról szóltak, hogy hajnal óta vagy ötven metropoliszt ért támadás az űrből világszerte, meg hogy „szinte biztosan” nem természeti csapásról van szó, hanem idegen űrhajók álltak pályára a Föld körül, azok lövik az embereket valamilyen energiaágyúkkal. Nem tudtak meg túl sok mindent a jövevényekről, mert az összes műholdat, amely azok közelébe merészkedett, megsemmisítették. 
Az izgalom és a félelem furcsa keverékével nézték a készüléket, azon tűnődve, vajon milyen kiha­tással lesz ez megszokott kis életükre. Kell-e félniük a légitámadástól? Mit tesz a károsultakért - és a támadók ellen - a kormány, az ENSZ, a NATO? Elkezdődik-e ilyen körülmények között az iskola?
- Biztos nem valami átverés? - kétségeskedett Andrea, Imre húga.
- Áh! Mindenféle hírcsatornák, meg az M1... Nem engednék, hogy így megvezessék az embereket – ingatta a fejét a családfő. Nyugodt, óvatos férfi volt, aki szeretett az eszére hallgatni, bármennyire is ijesztő volt mindannyiuk számára a mostani helyzet.
- Be kéne spájzolni élelmiszerből, meg gyógyszerből – jutott eszébe az anyának.
- Gondolod? Lehet, hogy nem is lesz semmi; azért elég komoly fegyverei vannak az amerikaiaknak, kínaiaknak, nem? Várnunk kellene, mielőtt feleslegesen költekezni kezdünk – vélte az apa. Kintről madárcsicsergés hallatszott be a csukott ablakon át, valahol fúrtak, vagy flexeltek... Megtévesztően békés volt minden; akár egy átlagos nyári napon.
- De ha meg ideérnek, és nem marad semmi a boltokban...? Az sosem baj, ha van egy kis tartalék! Meddig akarsz várni? - ellenkezett szokott éles stílusában felesége.
- Mit tudom én! Tőlem vásároljunk be, de hát még csak pár órája kezdődött az egész...
- Nekem mindegy; csak aztán nehogy elkapkodjanak előlünk mindent az élelmesebbek!
Végül nem ment el senki a boltba. Megfőzték az ebédet, kimostak egy adag ruhát, Imi az apjával kijavított valamit a disznóólon, de közben gondolataik folyton a reggel óta lefolyt események körül jártak. Mi lesz most, mit tesz a világ... Na és mit akarnak a földönkívüliek?
- Úristen! - ezt hajtogatták egyre, ahogyan újabb és újabb támadásokról szereztek tudomást, s egy-egy rövid videofelvételen végig kellett nézniük London, New York, Tokió, vagy épp Berlin belső kerületeinek pusztulását. A rádió szerint milliós menekültáradat indult el a városokból, és még mindig fogalmuk sincs, mit tehetnének védekezés címén. Állítólag a nagyhatalmak már kilőttek néhány ballisztikus rakétát az űrhajókra, de sikerről nem tudtak beszámolni.
- Talán ezeknek is van valami erőterük, mint a filmekben – magyarázta Imi a családnak. Bizarr, mégis kellemes érzés volt, hogy a tudományos fantasztikum iránti érdeklődése flúgosból hirtelen szakértővé tette őt családja szemében.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy ez a valóság. Talán csak valami rossz álomban vagyok, és mindjárt felébredek – nevetett fel idegesen húga.
- Péter azt mondja, szerinte úgy lesz, mint a Függetlenség Napjában – vélte Endre, aki most ért vissza egy barátjától, akivel a nyárra kiosztott házi feladatokat beszélték át – Nem semmi; mindenki erről beszél egész Váriban, pedig mi még nem is kaptunk E.T-ék jókívánságaiból.
- Reméljük, hogy nem is fogunk! Erről ne is halljak! - szólt rá az anyja.
Úgy egy hét múlva újabb megrázó fordulatot vettek a történések: Amerikából, Párizsból és Kairóból hatalmas űrhajók földet éréséről számoltak be, de valószínűleg több is lehetett belőlük, csak ennyiről volt információja a királyi tévének. Egyébként egyre kevesebb hír jött az Európán kívüli eseményekről, hiszen a műholdak gyors ütemben pusztultak, és nem egy riporter, operatőr is áldozatául eshetett a szakadatlan tűzesőnek, vagy a pánik nyomán támadt káosznak.
A felszínre ereszkedő hajókról annyit lehetett azért tudni, hogy piramis alakú és -méretű objektumok, sokrétű fegyverzettel, és vélhetően szép számú személyzettel, bár ez utóbbiak közül még egyet sem sikerült lencsevégre kapni. A célterületeken illetékes államok légierői hiába próbálták feltartóztatni őket: lövéseik elhaltak, mielőtt elérték volna a hajók felszínét. Rádióhírek szerint a pilótákat az első próbálkozások után visszarendelték bázisaikra.
- Hihetetlen! Mégis miért tartják ezeket fegyverben, ha nem küldik harcba őket? - berzenkedett az idősebb Tóvári egyik este. Krumplit hámozott éppen, amit megsütni szándékozott a családnak. Gyermekei a konyhában lebzseltek – még Imi is, akit szülei nem engedtek el az Egerben megrendezett gólyatáborba. Az anya angolórát tartott a kisszobában, hiszen magántanárként járult hozzá a családi költségvetéshez, és az aznapi alkalmat nem akarta lemondani, legyen akármilyen válságos is a helyzet európai nagyvárosokban.
- Hallod? - csitította apját a lány, és a tévére mutatott, amelyben egy kézikamerával készített felvételt mutattak. Hatalmas, meghatározhatatlan alakú repülő szerkezetek ereszkedtek egy piramishajó köré, vagy öt-hat, és szétrajzottak minden irányba. A kommentár szerint pusztító erejű bombákat szállítanak, kiterjesztve a rombolást a tűzeső által nem érintett településekre, erőművekre, támaszpontokra.
- Ajjaj, ezek komolyan gondolják... - ráncolta a szemöldökét Imre öccse. Mostanában több időt töltött testvéreivel, mint korábban, és időnként hosszas, részletes, már-már élvezetes eszmecseréket folytattak bátyjával a támadók tűzerejéről, lehetséges céljaikról és módszereikről.
Egy esős, szomorkás szeptemberi nap estéjén, nem sokkal azután, hogy megérkezett a főiskolai tájékoztató a tanévkezdési tudnivalókról, és a bemutatni szükséges igazolásokról, az apa feldúltan hívta ki az elmúlt pár hétben törzshelyükké váló étkezőbe családját.
- Gyertek ki gyorsan! Ezt látnotok kell!
A hír, ami úgy felkavarta, így szólt: 
„Támadás érte Budapestet! Késő délután egy idegen bombázó jelent meg a főváros felett; találatot kapott a Vár és Parlament, valamint a Nyugati- és Keleti pályaudvar. Az anyagi károk hatalmasak; a legóvatosabb becslések szerint is több százan vesztették életüket. Kitört a pánik: a környező településeknek menekültáradatra kell felkészülniük...”
- Itt vannak, nem ússzuk meg... - motyogta a férfi fel-alá járkálva. Aztán megérkeztek a többiek, körülállták, és onnantól együtt, lélegzetvisszafojtva bámulták a dobozt.
- Istenem! - hallotta Imre húgának pánikszerű suttogását.
- Csomagoljatok! El kell innen mennünk! - szólalt meg végül az anya.
- Mégis hová? És miért? - vágott vissza férje indulatosan.
- Meg akarod várni, amíg ideérnek? Csak rajta, de mi menekülünk!
- Hagyjuk itt mindenünket, hogy kifosszák? Úgy, hogy nem is vagyunk közvetlen veszélyben?
- Látod, hogy egyre közelebb jönnek! Itt nem vagyunk biztonságban...!
- Mert ha kiszaladunk a világból, akkor igen? Híd alatt akarsz aludni?
- Inkább, mint hogy maga alá temessen egy robbanás!
- Ne pánikolj! Most ez a legfontosabb; nem szabad semmit elkapkodni. Spájzoljunk be mindenből, figyeljük a híreket, aztán majd meglátjuk. Gyerekek, itthon maradtok és segítetek; ez most vészhelyzet, az iskola várhat!
- Jessz! - lelkesült be Endre.
- Semmi „jessz”, ez nem játék! - hordta le anyja - Indulunk a boltba! Veszünk gyertyát, kötszert, konzerveket... Imre, szeretnélek megkérni, hogy add be, ami a ballagási pénzedből maradt. És kellene segíteni cipekedni is.
- Oké – mondta ő ellenkezés nélkül, bár voltak kétségei, hogy nyitva lesz-e még valamelyik bolt. „Bár, talán a nonstop Újváriban...” Ez az üzlet körülbelül negyed órára volt tőlük autóval, túl a Körös-hídon, de még nem a belvárosban. 
Besietett szobájába, hogy magára kapjon valamit. 

*

A világot teljesen felkészületlenül érte a támadás. Az űrhajók földet érésének órájában az emberek még őszinte kíváncsisággal szemlélték a mindeddig láthatatlan lebegő erődöket, azonban hamar kitört az újabb pánik, amitől már a lebombázott körzetektől távolabb eső területek sem menekülhettek meg. A milliónyi városlakó világszerte egymás hegyén-hátán tódult ki a vidékre, kifosztott boltokat, feldúlt kerteket és összevert helyieket hagyva maguk után mindenütt, amerre útjuk vezetett. 
Miután a bombázók pát hét alatt erőművek százait pusztították el, összeomlott az energiaellátás, és a távközlés, amit rövidesen a tömegközlekedés leállása követett. A testes idegen hajókat rajokba fej­lődő kisebb vadászgépek („halálsiklók”) kísérték, amelyek megnyerték az első csatákat az emberek ellen, így a szétszórt célpontokra és a menekülőkre összpontosíthatták tűzerejüket. Az autóba ülők egyik perc­ről a másikra hatalmas dugókban találták magukat, melyek ideális célpontoknak bizonyultak az el­lenség számára: tömegek hullottak el az autópályákon és a városi utakon. A támadók olyan gyorsan, lehengerlően és összehangoltan hajtották végre műveleteiket, hogy szinte lehetetlen volt hatékonyan védekezni ellenük.
A ritkuló híradások szerint egyre nagyobb területeken uralkodott el a káosz világszerte. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok és a politikai-katonai szövetségek rövid időn belül ellehetetlenültek, a globális nézőpont nevetségessé és életképtelenné vált. Hogyan is gondolhatott volna bárki az összefogásra, mikor abban sem lehettek biztosak, hogy saját területükön kezelni tudják a helyzetet? A nemzeti hadseregek persze tették, amit tenniük kellett: ellencsapást intéztek a betolakodók állásai ellen, és volt is egy-egy sikeres kilövésük, ami reménykedésre adott okot. Ember- és gépállományuk azonban gyors ütemben fogyott, és a legrosszabb csak ezután következett.  
Egy hónap szünet nélküli bombázást követően a piramishajók belsejéből gyalogos különítmények indultak útnak; bizarr páncélba öltözött, felfegyverzett monstrumok hada, amelyeknek egyetlen céljuk volt: lemészárolni minden embert, aki az útjukba került. 
„Ránézésre emberalkatú lények, rémisztő maszkokban, furcsa fegyverekkel felszerelve, bár közeli felvételeket még nem tudtunk készíteni. Messze kevesebben vannak, mint arra fegyvereik tűzereje alapján számítani lehetett, de pár hét alatt mégis sikerült elfoglalniuk az uralmuk megszilárdításához szükséges épületeket és ellenőrzőpontokat.”  - tájékoztatott a CNN egyik utolsó adásában. „A gazdasági és katonai nagyhatalmak vezetőit mostanra kevés kivétellel felkutatták és kivégezték, a nemzeti fővárosokból füstölgő romhalmazok lettek.” 
Az idegen katonák kósza ördögökként járőröztek a kiürült metropoliszok utcáin, miközben a levegőt a máglyákban égő holttestek bűze töltötte be. Az emberek közül sokan a legeldugottabb falvakba vagy az erdőkbe menekültek az irtó hadjárat elől, és ott egy darabig biztonságban voltak, míg végül a levegőből a földre szórt gázok és savak távozásra nem kénysze­rítették őket. Ázsia országai, ha lehet, még jobban megszenvedték a vészterhes időket: zsúfolt váro­saik népét egyszerre három anyahajó és a hozzájuk tartozó egyéb erők tizedelték. Az ellenség kifogyhatatlanul záporozó energiabombáitól úgy hullottak az emberek, mint a mező füve a kaszálás nyomán. 
A hétköznapok képei egyre többeknek juttatta eszébe a végítélet napját, amely egyszeriben rémisztő közelségbe került. Az egész világ egy monumentális katasztrófafilm díszletévé vált, melyben a fogyatkozó emberiség játszotta a főszerepet, és az idegenek egyelőre ismeretlenségbe burkolózó vezetője kiváló rendezőnek bizonyult.
Alig három hónappal a támadás megindítása után a világ lángokban állt, és a meggyilkolt emberek száma – becslések szerint – megközelítette a kétszázmillió főt.

*

A Tóvári család – hasonlóan a legtöbb vidéki lakoshoz – egyelőre közvetett módon érzékelte az idegen uralom hatását: néhány nyelvtanuló elmaradozásából, a boltokban drasztikusan lecsökkenő árumennyiségből, vagy, hogy az apa jobb híján csak a helyi piacon tudta eladni az érett zöldséget. Mivel az embereknek pár hónap alatt minden készpénzük elfogyott, itt-ott átálltak cserekereskedelemre, ami nem kevés vitát, verekedést eredményezett az árakról megállapodni nem tudó polgártársak között.
Az Országgyűlés bevezette a szükségállapotot, bezártak a hivatalok, bankok és az iskolák, a kórházak ellenben teljes kapacitással voltak kénytelenek működni az idegen támadás és a káoszban megszaporodó balesetek sérültjeinek ellátására.
- Mit tudok segíteni? - kérdezte egyik este Imi, nem azért, mintha olyan nagy buzgalmat érzett volna magában, sokkal inkább, hogy elűzze unalmát és elnyomja feszültségét. Hiányzott neki a vele egykorúak megszokott társasága, mostanában egyre inkább, mégsem tudta rávenni magát, hogy felhívja egyik volt osztálytársát. Mégis miről beszélgetnének? Kivételt talán csak Simon Tibi képezett, akivel még általánosban bandáztak többet, és akivel azóta is, hetente egyszer-kétszer, összefutottak a boltban vagy valahol máshol.
Anyja rosszallóan fordult el tőle: - Akkor bezzeg nem jöttél, mikor Andival áthúztuk azt a nehéz szekrényt a konyhából a kamrába... Mindegy, most már mindent megcsináltunk!
- De hát én...
- Hagyjuk ezt! Már megszoktam, hogy nem lehet rád számítani... - Azzal elkezdte összekészíteni a diétás vacsorát Endrének.
Imi visszanyelte haragját, hangtalanul sóhajtott, és tétován az ablakhoz sétált, amelyen túl, a sötét utcában ritkásan, hidegen az első hó ezüstszínű pelyhei lepték el az aszfaltot. A fiúnak egy ismeretterjesztő film jutott eszébe, amiben egy vulkánkitörés hatását mutatták be a környéken lakó emberek mindennapjaiban. A tűzhányó lövellte hamu és ezek a színtelen jégkristályok furcsamód összekapcsolódtak gondolataiban.
- Holnap bemegyünk a városba – szólt oda fiának az apa, aki most jött be a kertből - Van egy hely, ahol jó áron lehet még konzerveket, lisztet, cukrot venni; jól felpakolunk, mielőtt minden elfogy a boltokból... és amíg van benzin a Ladában.
Hetek óta akadozott a szállítás, a nafta ára az égbe szökött, bár nekik még volt egy-két kannával a kinti kamrában: jóféle román benzin, tele ólommal... De hát most úgysincs, aki ezt ellenőrizze.
- Van még piac? - csodálkozott az anya. Napok óta mondogatta, hogy úgy sincs pénzük az embereknek, és jobb lenne inkább a szomszédság körében csereberélni a nyárról maradt paprikával, paradicsommal. Igen ám – mondta erre többször is a férje – de itt, Váriban sokan termelnek, a városiak ellenben magasabb árat, többféle cseretárgyat is megadnak ugyanannyi élelemért, hát érdemes vállalni a kockázatot. Most is lelkes volt másnapi tervei miatt. 
- Ajjaj, még csak most van igazán! A konzervgyár, meg a többi üzem lassan bezár, hát a környék összes gazdája idehordja a satnya áruját; a kiéhezett gyulaiak meg nem válogatnak, visznek mindent, és jó cuccokat adnak cserébe!
- Na jó, de ha történik valami a kocsival... Szükség lehet még rá!
- Mi történne? Öten megyünk, egyvalaki alkudozik, ketten hordják, ketten meg őrzik a járgányt... Annyira azért még nincs itt a világvége!
Másnap tehát berobogtak együtt a piacra. Mostanában kevesebbet jártak a belvárosban, így nem kerülhették el figyelmüket az utóbbi hónapok változásai. Vagy harmadannyi autó furikázott az utakon, mint a támadás előtt egy ilyen kedd délelőttön; a házak udvarai lomtárakhoz voltak hasonlatosak; a kirakatok üresek, homályosak, a járdák piszkosak, fonnyadó levelektől barnák, a levegő füstszagtól terhes... 
A rendőröknek - már a meg nem lépett vagy le nem mészárolt részének – az egész országban elég feladat volt a rend fenntartása, meg a betolakodók elleni harc, nem értek rá pitiáner ügyekkel foglalkozni, így nem is csoda, hogy mostanában ebben a csöndes kisvárosban is jócskán megszaporodtak a lopások, betörések, na meg az önbíráskodások... Minden, ami a szemük elé tárult pusztulásról, elhagyottságról tanúskodott, bár - a fővárosi eseményekről szerzett értesülések alapján – ez a gazdátlan állapot már nem tart sokáig.
- Mik a hírek, jóember? - szólított meg az apa egy férfit, aki most hagyott ott egy trafik rádiója köré összegyűlt társaságot.
- Á, csak valami bejelentést tett egy fickó, meg az idegen katonák lekaszaboltak pár nagyszájú pesti suhancot... Nem hallottam jól a zajtól...
Továbbsietett, így a család kétségek között maradt a messzi történéseket illetően.
- Menjünk! - indítványozta az anya – Majd otthon meghallgatjuk.
A piac környéke zsongott az árusoktól, vásárlóktól, tolvajbandáktól; úgy hihették, az összes ráérő polgár idesereglett ezen a szürke délelőttön, a többiek közelségéből merítve biztonságot.
- Hogy-hogy elfogyott? - hallotta Imre apja hangját pár lépés távolból. Eddig a sokaságot vizslatta, azzal a titkos vággyal szívében, hogy egyszer csak megpillantja az imádott lányt valamelyik asztal előtt, családja körében. 
- Hát úgy! - vonogatta a vállát a boltos – Nagy volt rá a kereslet, én meg már túl akartam adni rajta... Mégis meddig várjak magára, uram?
- Azt kértem, rakja félre nekem máig, és én érte jövök! - hangsúlyozta Tóvári, és bosszankodva sóhajtott egyet.
- Nincs már belőle egy kis maradék sem? - szólt közbe az anya – Raktárban, mittudomén...
- Nincs! Járjanak körbe itt a piacon, hátha lesz még valakinél – intett sürgetőleg az eladó, hisz lett volna dolga még: vagy tucatnyian várakoztak, hogy liszthez jussanak, és fogyott a türelmük.
- Látod, én mondtam, hogy hamarabb kellett volna bevásárolni ezekből – mondta a feleség szemrehányóan, már odakint – Mindegy, a fagyasztóba sok mindent elraktam, azzal kihúzzuk a telet...
Az apa erre már nem mondott semmit, csak fogta a vásárolt holmikat tartalmazó két zsákot, és betette a kocsiba.
- Megvan minden? - kérdezte Endre, minden érdeklődés nélkül.
- Dehogyis! Most cserélünk: ti Andreával velem jöttök, körbejárjuk a bazárt, apádék meg itt maradnak.
- Mit veszünk még? - kíváncsiskodott enyhén álmos hangon a lány is, de a választ Imi már nem hallhatta. A tömeg színes kavalkádjából időnként ki-kivált egy távozó, felvillant egy szőke hajzuhatag, fülükig hatolt valami hangosabb szóváltás, mozgolódásuk azonban nagyrészt monoton, fárasztó hullámzásnak hatott a fiú számára, hát magával hozott könyvére koncentrált.
Vagy fél óra telhetett el, amikor süvítő hang törte át a vásározók kaotikus moraját, amitől szinte egyszerre kapták fel a fejüket közel s távol, az eget kémlelve, mert a zaj repülőgéphez volt hasonlatos. Pedig már jó pár héttel ezelőtt leállították a légiutas-forgalmat, és vadászgépet sem láttak túl sokat errefelé...
- Ott! - kiáltotta valaki a tömegből, három gyorsan közeledő sötét foltra mutatva a házak fölött. A járművek nagyon gyorsak voltak: mire feleszmélhettek volna, már el is repültek felettük.
- Mi ez; csak nem... - motyogta az apa bizonytalanul, majd kivágódott a kocsiból, és odakiáltotta fiának: - Futás!
A távolból robbanások idegtépő zúgását hozta el a szél, és újabb vadászgépek tűntek föl.
A férfi először a házak irányába iramodott, hogy fedezéket találjon, aztán bizonyára eszébe jutott a családja, mert a hömpölygő tömegbe rángatta Imrét, idegesen sürgetve: - Gyorsan, gyerünk!
A fiúra átragadt apja feszültsége, testében szétáradt az adrenalin, és csak rohant, rohant, nem törődve azzal, kit lök fel éppen nagy siettében.
A háztartási részleg felé vették az irányt, a nők ugyanis ott akartak bevásárolni otthonra, de korántsem volt olyan könnyű rájuk találni, mert közben az emberek megindultak kifelé, egymás hegyén-hátán, nehogy céltáblául szolgáljanak a szélsebes égi ragadozóknak.
A piac úgy nézett ki, mint egy felbolydult méhkas: az asztalok-székek mindenütt felborogatva, a betonon üvegcserepek, amelyeken át megrémült emberek, megvadult kutyák rohantak fedezéket keresni, vagy inkább csak minél messzebb a támadóktól. Pedig azok mindenhonnan jöttek...
- Vigyázz! - rántotta el Imrét apja egy ledőlő ládahalom elől – Keresd őket!
Végül rájuk leltek: egy kapu mellett kuporogtak a vásártér fedett részében, ahol át lehetett járni a húsáruk pultjaitól a konyhai felszerelések osztályára; szemmel láthatóan megkönnyebbültek a fiúk érkeztére.
- Már azt hittem, ti is elszaladtatok... - hadarta az anya – Mi történt odakint? Itt vannak?
- Úgy tűnik... Légitámadás, bár nem biztos, hogy az ufók...
Iszonyatos robaj szakította félbe beszámolóját; vagy tizenöt méterre tőlük beomlott a tető, kintről pedig idegtépő sikítások hallatszottak be búvóhelyükre. A lassan kiürülő vásártéren át látták, ahogy egy izzó szénaboglyához hasonlatos, jókora valami csapódott a földbe, ami ahelyett, hogy szétporladna, és beterítené parazsával a környéket, behorpasztotta az aszfaltot, megolvasztotta a műanyag bódétetőket, egyúttal ellenállhatatlan lökéshullámot generált, több tucatnyi embert döntve le a lábáról. Imi érezte a forróságot, mellkasán a megnövekedett légnyomást, a hirtelen támadt szélroham pedig marékszámra kapta fel az út porát, és beleszórta a szemükbe.
- Ne nézz oda! - szorított magához a nő legkisebb gyermekét, akinek ölelésébe most nem vegyült semmi nagyfiús húzódozás: őszinte rettegéssel kapaszkodott anyjába.
- Maradjatok ott, Karola! - hallottak meg nem túl messze tőlük egy férfihangot. Keresve a forrását, most vették csak észre, hogy a kaput és egyben a tetőt tartó széles oszlop másik oldalán két fiatal lány ácsorgott, ránézésre testvérek. Apjuk szavára megtorpantak, és riadt őzikékként, tehetetlenül toporogva nézték, ahogy az odatámogatja hozzájuk fejsérülést szenvedett anyjukat.
Ahogy figyelte, szükségük van-e segítségre, Imre döbbenten állapította meg, hogy az idősebbik testvér nem más, mint... Mint az ő távolról imádott kedvese. 
„Karola... Szépen hangzik” - futott át agyán egy önkéntelen gondolat. Félelemmel teli helyzetükben, az iménti rohanás után kissé megnyugodva, és közben látva a lány rettegését, egy pillanatra úgy érezte, meg kellene fognia az ismeretlen szépség kezét, és magához vonni, átölelni... Aztán elszállt az érzület, a távolban újabb robbanások hangzottak fel, és „Karoláék” továbbálltak.
- Mi legyen? - fordult a fiú a többiekhez, remélve, hogy nem látszott meg rajta, mi jár a fejében – Ha leszállnak és idejönnek...
Most az idegen katonákra gondolt, meg a furcsa, lándzsaszerű fegyverre, amit valamelyik híradásban látott, és arra, hogy talán érdemes lett volna komolyabban venni annak a félbolond öregnek a tanácsát Gyulaváriban, aki már évek óta egy földalatti alagútrendszer kiépítését szorgalmazta. Hiszen ezek elől hová menekülhetnének? Egyáltalán, mit akarnak most velük?
- Gyerünk a kocsihoz! - vezényelte az apa, és óvatosan, folyton körültekintgetve megindultak kifelé, szemlesütve, nehogy valaki segítséget találjon kérni tőlük. „Most nem lehet, jönnek!”
A hely pedig, ahol a vadászgép lövedéke becsapódott, tele volt holttestekkel.
A gyerekek nyüszítve, iszonyodva húzódtak közelebb szüleikhez, mert a látvány szörnyűbb volt, mint amit el tudtak viselni. Gyomruk felkavarodott, arcuk elsápadt, kezük meg-megremegett.
- Jaaj... Ez... - nyafogott a lány. 
A televízión keresztül az utóbbi hónapokban sokszor láthattak elpusztult városokat, kiirtott falvakat, de ezek a képek alig jelentettek számukra többet, mint egy véresebb katasztrófafilm. Most viszont a közvetlen közelükben mutatkozott meg a háború minden borzalma. Innen-onnan nyöszörgést hallottak, egy-egy vérző végtag is szemükbe villant, de a szülők csak mentek előre, egyre nagyobb tempóban, hát ők sem maradhattak le. „Most nem lehet, menekülnünk kell!”
- Ó, hogy rohadjanak meg, ezek a... - fakadt ki a családfő, amikor elérték a nem is olyan régen otthagyott járgányt. Szemmel láthatóan valaki el akarta vinni azt a menekülés során, csakhogy a kulcsot Tóvári kivette, így az idegbajos ismeretlen dühében valami betondarabbal betörte a szélvédőt, pár dolgot magával vitt, és vagy ő, vagy valaki más kiszúrta az egyik kereket.
- Mégis miért kellett ezt csinálni? Elvittünk volna bárkit, aki bekéredzkedik, ezek a ****háziak meg itt állatkodnak, miközben a várost épp elfoglalják...!
- Jól van, ne dühöngjél meg káromkodjál itt; kicseréljük a kereket, aztán hazamegyünk! - próbálta lenyugtatni felesége.
- Nézd meg, hagytak-e valamit nekünk is! - mordult rá a férfi. Miközben előszedte a pótke­reket, mindannyian az eget és a közeli, egyre inkább kihalt utcát fürkészték, rettegve a gondolattól, hogy egy­szer csak feltűnnek az ijesztő külsejű, marcona földönkívüliek. A környék még zúgott a kiabáló és síró emberektől, a pánikszerűen száguldozó autóktól, és azok dühödt tülkölésétől; a szürke felhőkből vékony hódara szitált a földre, és messze a főtér irányából tömör füstoszlop szállt az ég felé.
- Mondtam én, hogy ki kellene költöznünk anyádhoz falura... - morfondírozott tehetetlenül az anya.
- Dehogy mondtad... Te a híd alá költöztél volna...!
- Nem hiszem el, hogy velem kötözködsz, miközben itt vannak a nyakunkon...! - fakadt ki elvörösödve a nő.
- Nem kötözködtem, csak kiigazítottam, amit mondtál.
- Kész vagyunk már? - szólt közbe Imre, és idegesen megvakarta állát. Percről percre jobban félt, hogy megjelennek a jövevények, és a szülők veszekedésével betelt nála a pohár. Korábban, ha összeszólalkoztak, sosem mert beleszólni a vitába, pedig általában világos volt számára, kinek volt igaza; most azonban más volt a helyzet. - Mennünk kellene.
Noha úgy érezte, kissé tiszteletlenül viselkedett, a felnőttek nem szóltak semmit, csak beültek a kocsiba, és elindultak hazafelé. Egész úton némák voltak. A támadás miatti sokk és gyász érzésébe a kiszámíthatatlan jövő miatti félelmük, és az iménti szóváltás feszültsége vegyült, és ettől lelkükön keserű komorság lett úrrá. Vereség volt ez a nap, igazi küzdelem nélkül. De legalább túlélték.

A belváros elnéptelenedett utcái fölött eközben egy jaffa csapatszállító hajó suhant el, diadalmasan köröző halálsiklók kíséretében. A goa'uld megérkezett Gyulára.
 

Kategória: Stargate SG-1 | Hozzáadta:: Emilia (2017-05-07)
Megtekintések száma: 98 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: