Főoldal » Cikkek » PIERRE VARIE » Stargate SG-1

Stargate SG1  - Próbaregény - 4. fejezet - Télidő

Télidő

Az az év sokkal gyorsabban eltelt, mint ahogyan januárban gondolták, amikor mínusz tizenöt fokos fagyok közepette küzdöttek a túlélésért. Akkor úgy tűnt, a szenvedések már sosem érnek véget, és a szigorúan beosztott élelmiszer-tartalékok kifogyása után lassú éhhalál vár az emberiségre. Aztán mégiscsak sikerült átvészelni az első megszállásban töltött telet.
Valahonnan mindig csurrant-cseppent élelem mindenkinek, na meg működtek a jótékonysági szervezetek és szociális intézmények is... amíg el nem olvadt munkájuk anyagi fedezete és le nem húzták a rolót. Onnantól persze mindenki már csak magára számíthatott.
Országszerte alultáplált hajléktalanok tucatjai, magukra maradt idősek sokasága, és számos, otthonából elűzött szerencsétlen fagyott meg, vagy vált rablótámadás áldozatává ebben az időszakban, hiszen a jaffák nem sokat törődtek a fokozódó erejű kenyérharcokkal. Amíg az ő állásaik sértetlenek voltak, hagyták, hadd gyilkolja egymást a satnya tau're – ahogyan az ő nyelvükön nevezték az embereket. A leigázottak többsége inkább csak menekült a rémisztő idegen harcosok láttán, semmint hogy harcolt volna ellenük. Majd pont ők! Épp elég volt összegürizni-lopkodni a napi betevő falatot és a téli tüzelőt, főleg a városokban; nem értek rá lázadozni, meg öngyilkos hadműveleteket tervezgetni... Majd a katonák! Hiszen azért vannak...
Ők meg aztán éppen nem voltak a helyzet magaslatán, sehol a világon. Itt-ott felhalmoztak még némi lőszert, puskát, elrejtettek egy-egy közép-hatótávolságú löveget, használni azonban már nem használták azokat. „Majd ha alkalmasabb lesz az idő!”
Tóvári Imre, és még ezernyi hozzá hasonló fiatal várta szerte az országban és a világon ezt az „alkalmasabb időt”, merész, kalandos ábrándokat szőve a majdani nagy leszámolásról, amikor elűzhetik végre ezt a sáskahadat, és újra szabadon élhetnek. Amikor viszont a fantázia melengető  takarója alól nap mint nap a valóság fagyos reggelébe léptek ki, buzgalmuk és reménységük gyorsan eloszlott. „Sok a dolog, ne lustálkodj!”
Imi szűkebb pátriájában, a mezőgazdasági terményekben bővelkedő Viharsarokban a legtöbb gondot a tolvajok, lecsúszottak és hajléktalanok jelentették a hideg hónapokban, akik általában a gondos gazdálkodók éléskamrájából törekedtek kolbászt lopni, vagy a veremből répát, sőt, ahogy elmúlt a tél, és a tavaszi zöldségek első sarjai beértek, rendszeresen megdézsmálták a veteményeskertben növekvő zöldségállományukat is. Az idősebb Tóvári, bár béketűrő ember volt, nemsokára rendszeresítette ellenük a husángolást, de teljesen sosem szűnt meg a lopás veszélye.
- Megőrültél?! - háborodott fel anyjuk, amikor a férfi a védekezés különféle fogásairól kezdte oktatni fiait egyik este – Dehogy fognak nekimenni azoknak a jöttmenteknek! Még megverik őket!
- Akkor vigyenek nyugodtan bármit tőlünk, amikor nem vagyok itthon?! - berzenkedett az apa. Kerek, napbarnított arcára dühödt, kelletlen érzés ült ki, mint akinek terhére van ez a beszélgetés.
- Nem! Csináld meg jól a kerítést – közölte a nő, aztán felállt, és elkezdte leszedni az asztalt.
- Már megcsináltam, de hát úgyis átjutnak, ha akarnak...
A gyerekek némán hallgatták az újabb szóváltást, ki-ki a maga vérmérséklete szerinti grimasszal lereagálva a történéseket. Imi mindenfajta veszekedést utált, az otthoniakat meg különösen, mert ilyenkor mindig felújult benne a félelem, hogy törékeny kis családi harmóniájuk talán pont eddig bírta a megoldatlan nézetkülönbségeket, és elkerülhetetlen a szétválás. Húga rendszerint még jobban megijedt, mint ő, de a lány legtöbbször úgy próbálta feloldani a helyzetet, hogy az akaratosabb fél, a nő pártjára állt, hogy ezáltal csituljon a vita. Öccsük a teljes érdektelenséget választotta ilyenkor, elvonulva saját kis gondolatvilágába, vagy kihasználva az óvatlan pillanatot, alaposan megtömte magát valami finom étekkel.
Végül elmúlt a tél. Innen-onnan mindig sikerült elég tüzelőt szerezniük, hogy felfűtsék azt a pár helyiséget, ahová a hideg ellen rendszerint bevonultak, és a közös feladatok lassanként közelebb hozták őket egymáshoz, észrevétlenül elvéve a neheztelés, és az egymás iránti elvárások élét. 
- Nagy szerencse azért, hogy itt ez a nagy porta, tudunk rajta gazdálkodni – mondta például az anya, aki pedig panellakásban nőtt fel és világéletében lenézte a földmunkásokat. Most viszont, hogy a boltokban megritkult a választék, és mindennek jócskán felment az ára, jobban meg tudta becsülni a mezőgazdászokat; és úgy általában, a műveletlenebb, illetve nehezebb sorsú embereket. Persze, amikor valami munkáját vesztett, nincstelen ágrólszakadttal találkoztak szembe az utcán, óva intette tőle gyermekeit: – Ne is nézz rá, nehogy beléd kössön!
Nem is kellett kétszer mondani azoknak. Apjuk azonban kicsit másképp látta a körülményeiket.
- Nem kell sok hozzá, hogy mi is ilyen helyzetbe kerüljünk, én mondom! Jó, itt a ház, de azért nem lesz könnyű évünk. Egy vagyonba kerül a takarmány, úgyhogy nem fogunk tudni tartani, csak egy malacot. Az embereknek meg nincs pénzük zöldséget-gyümölcsöt venni, úgyhogy nem tudom, hogy adjuk el, amit megtermelünk; még majd itt rohad rajtunk...
Napjaik egyébként főként tatarozással, javítgatásokkal, meg egyéb, ház körüli feladatok végzésével teltek, majd a földmunkák megszaporodásával a kertben. Egy idő után anyjuk sem ragaszkodott annyira legkisebb gyermeke hegedűleckéihez, és kiengedte kapálni, locsolni, a tanulásból viszont nem engedett. Így, amikor épp nem odakint múlatták az időt, magánórákat adott neki, a fiú nővérét pedig a következő évi tananyag önálló feldolgozására biztatta. „Egyszer csak véget ér ez a rémálom, nem maradhattok le!” Imre a télen egy régóta tervezett regény írásába kezdett bele, de miután elég lassan haladt vele, meg apja is folyton rágta a fülét, a tavasz beköszöntével nekiállt fizető munkát keresni, egyelőre a biztonságosnak nyilvánított Gyulavári gazdálkodói körében.
Így történt, hogy végül mégis összeismerkedett Őze Karolával.

Az év során, miközben gyors ütemben leépült Magyarországon a közigazgatás és a nemzetgazdaság, régen látott intenzitással indultak be az önszervező folyamatok. Mivel a helyi jaffa parancsnok, aki egyébként a budai Várba tette székhelyét, nem tartotta lényegesnek a végletekig fokozni a terrort – ellentétben például a francia vagy az arab nyelvterületen tevékenykedő kollégáival -, hamar konszolidálódott a helyzet a Kárpát-medencében, s ez jótékonyan befolyásolta a mezőgazdaság termelékenységét is. A megszállók ugyan jókora terményadót követeltek, ráadásul előre és havonta - ami miatt a városokban komoly élelemhiány lépett fel tavasz elejére -, a tartalékok végül elégnek bizonyultak, és mire a nyári termés megsápolására sor került, a nagyszámú új munkaerőnek is köszönhetően semmi nem veszélyeztette, hogy a magyar vidék eleget tegyen ez irányú kötelezettségeinek.
A megszállás hónapjaiban ugyanis valósággal özönlöttek ki a városból az emberek, akiknek a többsége – jobb híján – előbb-utóbb úgyis a földeken kötött ki, gyakorlatlanságuk ellenére. A kaotikus ősz és a szűkös-szenvedős tél után, tavasszal józan birtokosok százai hirdettek felvételt, így az aratás idejére jól megszervezett brigádok kaszáltak, kötöztek, csépeltek, őröltek, a kereskedők pedig a régi jól bevált módon, lovas kocsikkal szállították a termést a piacokra.
A városok megmaradt lakói a szállításban, utazók elszállásolásában, vagy épp a jaffák és családjaik kiszolgálásában találták meg a számításukat, de azért páran maradtak a termelőüzemekben és a szórakoztatóiparban is.
Gyulaváriban elsőként az öreg István Mihály toborzott munkásokat magának, miután pár hónap alatt elfogyott a benzinje, és így nem tudta tovább használni a gépeit.
- Pénzt nem tudok adni, fiúk – közölte a jelentkezőkkel – de hát azzal nem is nagyon tudnátok mit kezdeni. Ehelyett viszont bőven kaptok lisztet és takarmánykukoricát! Jó lesz így?
Jó volt. Később kiderült, hogy annyira bőven mégsem fizetett, mint ígérte, úgyhogy ott is hagyták többen, addigra viszont már volt hová menni: fóliasátraknál, sertésistállóknál, gyümölcsöskertekben gazdák tucatjai vártak az olcsó munkaerőre, az emberek pedig, ifjak és öregek, mentek, ha nem akartak éhen halni. Egyik bolt zárt be a másik után, és a piacokon is egyre kevesebben fogadták el a jó magyar forintot, mondván: mit kezdjenek vele, nincs bank, hogy ott majd kamatoztatnák. 
Imrét régi haverja, Simon Tibor ajánlotta be apjánál, és hamarosan szinte családtagként kezelték, olyannyira, hogy nemegyszer vacsorára is ott marasztották. Ennek mondjuk anyja is örült, mert így lassabban fogyott kevéske készletük húsból, tojásból. Délelőttönként a fóliában dolgozott apjával és öccsével, délután pedig a Simon fiúkkal, Tibivel és Ferivel gondozták a krumplit és a hagymát, egész nyáron. Idővel egész jó üzlet lett a zöldségtermelés, mert sokan élőállattal vagy szerszámokkal fizettek, de azért a legtöbben mégis aggodalommal tekintettek a tél elébe.

- Mi van, te nem szoktál bulizni? - mérgelődött az egyik augusztusi estén Tibor, barátja ugyanis folyton csak húzta a száját, ha a nyárbúcsúztató parti szóba került.
- Mire fel ünnepelünk? - jött a kifogás rendszerint. - Oké, hogy nem kell éheznünk, de azért csak idegenek uralkodnak rajtunk... Emlékszel, tavaly hány millióan haltak meg?
Szemrehányónak szánt hangon beszélt, mint aki olyanra figyelmezteti társát, amit annak is világosan tudnia kellene. Valójában persze csak lusta volt, és félt nagyobb társaságba menni.
- Persze, hogy emlékszem – folytatta Simon - És azért az sem volt semmi a múltkor, amit a városban rendeztek a jaffák... az a gyújtogatás. De tudod, rohadtul elegem van már ebből a folytonos görcsölésből, meg hogy szétgürizem magam azért a sóher Mihály bá'-ért; ki kell eresztenem a gőzt!
- Akkor ereszd! Nekem nincs erre szükségem! Megyek haza; fáradt vagyok.
Tibinek viszont, úgy tűnt, támogatás kellett esti terveihez.
- Ne csináld már! Laci szerzett valahonnan egy egész hordó sört; és lesz egy csomó jó nő is!
- Jó nő... Még hogy csomó! - legyintett fitymálóan, pedig lelki szemei előtt rögtön az a bizonyos lány jelent meg. Hogy is hívják...? Karola, ez az. - Hát, ha nagyon akarod, elkísérlek, de nem maradok sokáig. Nincs kedvem vigyorogni meg táncikálni.
- Pár pohár a bátyám rozéjából, és megváltozik a véleményed – kacsintott rá a fiú.
Mire teljesen besötétedett, és már csak néhány gyertya, meg a szemétből az egykori vendéglő előtti járda közepén gyújtott „tábortűz” fénye világította meg az arcokat, minden megjelent fiatal sikere­sen „kieresztette a gőzt”. A Simon fiú hamar elvonult egy Daniella nevű lánnyal egy homályos sa­rokba, úgyhogy Tóvári egyedül maradt az asztaloknál, s miután nem volt bátorsága megszólítani ki­szemeltjét, az meg egy jóképű fickóval enyelgett egész idő alatt, bánatában merev részegre itta ma­gát. Nem lógott ki a sorból: minden egybegyűlt hangos tivornyába süppedt, visítva nevettek, ugrat­ták egymást, néhányan pedig aznap már frissen szerzett partnerükkel töltötték az éjszakát.
Imi valamikor hajnali kettő táján indult haza, nehéz fejjel, szédelegve, mégis meglepően éles bűntudattal és magányérzettel szívében. A tízperces út fél óránál is hosszabbra nyúlt, és közben kétszer is elhányta magát.
*
A viszonylagos jólét és béke hónapjai után, az ősz újfent vérontást hozott. Addigra a jaffák sikere­sen kiterjesztették fennhatóságukat az ország minden szegletére, életre hívták rabló-kizsákmányoló rendszerüket, és kemény támadásokkal igyekeztek letörni az elszigetelt fegyveresek, valamint a városi nincstelenek ellenállását. Ekkor azonban a szokásos adón kívül a nyári termés egy további jelentős részére is igényt tartottak, és erre elszabadult a pokol: vidéki városok tucatjaiban indultak újabb harcok. Ha nem gondoskodtak volna időben új jaffák és fegyverek hadrendben állításáról, talán nem sokáig tartott volna uralmuk Európában. Az erősítés azonban pár hét után mindenütt győzelemre vitte a megszállók ügyét.

- Ne már; gondolod, hogy eljutnak idáig? - hallotta Imre egy vasárnap délután a kétség­beesett kérdést, ami az egyik asszony, talán Gondáné szájából hangzott el. A nő férjére meredt, aki viszont a híreket hozó Kovács Ádám arcát fürkészte. Kovács fél éve még boltos volt, törtető, dör­zsölt fickó, aki a szűkösen rendelkezésére álló forrásokból is tűrhetően működtette az üzletet. Úgy el tudta adni a selejtet is, hogy a rászedett delikvens még a vásárolt holmi elfogyasztása vagy elhasználása során sem jött rá a turpisságra. Egyszóval, nem volt egy bizalomgerjesztő alak.
Most mégis olyan híreket hozott a lázadásokról elzárt kis világukba, amelyeket, ha a fele koholmány is, komolyan kellett venni.
Gondáék tágas verandáján ültek, úgy húszan, a közös ebéd utáni bódultság állapotában, és most nagyon messzinek tűnt számukra minden harcról szóló híradás. A város tavaly novemberi elfoglalása óta csupán a helyi jaffákkal vívott kisebb csetepaték borzolták a Gyula környéki polgárok idegeit, amelyek jórészt erőfitogtatásnak számítottak az idegenek részéről, és nem jártak jelentősebb véráldozattal. A gondolat, hogy szeretett otthonuk csatatérré, gondosan művelt kertjeik gazos parlaggá válhatnak (mint ahogyan az néhány közeli várossal, a zavargások központjaival történt), mindannyiukat megrémítette.
- Nincsen semmi baj, rendben lesznek a dolgok, nem csináltunk semmit... - hallotta Imi maga mellett Simon Tibi senkinek nem címzett mondókáját, de nem nézett oldalra, mert semmi nyugtatót nem tudott volna mondani barátjának; hiszen az ő ereiben is megfagyott a vér a nem is olyan távoli eseményekről hallva. Megvakarta állát, majd Karolára nézett.
A lány majdnem szemben ült vele, tűnődve hallgatta a szószólók találgatását, közben idegesen dörzsölgette bal kezének ujjait. Szőke fürtjei zsírosan, piszkosan lógtak a szemébe, de Tóvári Imi inkább divatosan szakadtnak, izgatóan kócosnak találta. Balján a húga, jobbján, Imivel szemben István Géza, a lány unokatestvére ült.
- Ember, ha ezek idejönnek, lőttek a nagy nehezen összerakott „ellátórendszernek”, koldusbotra jutunk... - sóhajtotta a fiú. Ő igazán a szívén viselte ezt a kis falusi közösséget, és szerette volna, ha mindenki így érez, ahelyett, hogy csak a saját boldogulásával foglalkozna, kerülve minden közösködést. Meg ahelyett, hogy a támadás előtti életét siratná vég nélkül.
Az utóbbi időben nagyon jó kis csapat verődött össze Gyulavári fiataljaiból, zömmel a kerti munkák és a hétvégi bulizások okán, akik közül többen most is itt voltak, ezen a közös ebéden, míg mások más házaknál emelték az esemény fényét. Mint tapasztalták, könnyebb volt így, közös étkezéseket szervezve beosztani a hozzávalókat, és hamar népszerűek lettek ezek a meghívások a közösségi élmény miatt is. A szokásos pletykák mellett most például együtt osztozhattak a harcok híre miatt érzett ideges hangulaton.
- Milyen ellátórendszerről beszélsz? - nézett rá Imre a fiúra.
- Hát ez, hogy így összejárunk – mutatott körbe Géza – Meg a cserék: akinél zöldség van, az ad annak, aki disznókat tart, a lisztet megint mástól szerezzük be, és aki tud varrni, ételért megcsinálja a másét is...! Nekem ez így sokkal jobban bejön, mint az a pénz-dolog.
- Feltéve, hogy az emberek hajlandóak természetben fizetni – szólt közbe egy férfi – Mert nem mindenki ilyen mintapolgár ám, hidd el nekem, és én meg is értem őket: az ár-érték arány azért itt-ott rendesen borul. Nem véletlenül terjedt el annak idején ez az úgynevezett piacgazdaság.
- De hát a szükségletek, a köz java...
- Erre hivatkozva történtek a legnagyobb igazságtalanságok a történelemben! Veszélyes, ingatag helyzet ez, én mondom. És nem tudom, mi lesz ebből a szép összefogásból, ha jön a tél...
- Mér'? Az előzőt is átvészeltük... - vetette fel Imi. Az éjszakai fagyoskodások, hetekig tartó egyhangú étkezések emléke, úgy tűnik, sokat tompult benne az elmúlt nyolc hónapban.
- Ti talán át, de bent Gyulán azért durvább volt a helyzet, emlékezhettek...
Tóvári nem szívesen elevenítette fel magában azokat az időket. Most, mióta a földeken dolgoztak, néha elmentek szórakozni, otthon is kevesebb erejük-idejük maradt az összezördülésekre, az asztalukra pedig, ha bőségesen nem is, de minden nap jutott étel, a legkevésbé sem gondoltak szívesen a tavalyi invázióra, vagy a téli nélkülözésre. Örültek, hogy éltek, és dolgozhattak az életért.
Ez a beszélgetés, meg a közelmúlt történései csak felidézték benne valódi helyzetüket, kiszolgáltatottságukat, és ez dühítő volt. „Jó, jó; majd lesz valahogy!”
Megint a lányra nézett. Ő épp pár szót váltott a húgával – nagyon hasonlítottak egymásra, bár két-három évnél nem is lehetett nagyobb köztük a korkülönbség – aztán Imrére nézett. Kék szeme volt. Nem valószínű, hogy követni tudta volna a nagy zajban beszélgetésüket; inkább megérezhette magán a fiú tekintetét. 
Imi zavartan félrepillantott, elpirult, és kiverte a víz. Karola nem foglalkozott vele túl sokat: észrevett pár asszonyt, akik elkezdték összeszedni a mosatlant, és felállt, hogy segítsen nekik.

*
Abban az évben hirtelen köszöntött be a tél. Egyik héten még talajmunkákat végeztek, szigetelést javítgattak, meg a környékről idevetődött tolvajbandákkal hadakoztak – néhány falusi meg is sérült a csetepatékban – a következőben meg már be kellett üzemelni a kályhákat, kazánokat, mert az Észak fagyos fuvallata egyszer csak betört a védett Kárpát-medence középső vidékeire is.
Sziszegős, dermesztő szél volt ez, a természet keménységének kellemetlen emlékeztetője, ami alaposan próbára tette az év során kialakult kis közösségeket.
- Majd most kiderül, mennyire is lettünk összetartóak, megtanultuk-e a leckét! - mondogatta gyakorta Imre az öccsének. Az utóbbi hónapokban sokat gondolkodott azon a meredek irányváltáson, amelyet életük vett egy évvel ezelőtt, talán azért, mert a nélkülözés, meg a nehéz munka mellett annyi örömteli változás is bekövetkezett a mindennapjaiban. Igazi termelőmunka a padban görnyedés helyett, kielégítő táplálkozás, melynek ára a szorgalom, s nem valami „valuta”... Bulik, társaság, közös ebédek, és Karola... Vajon nem azért került-e sor mindazokra a szörnyűségekre, hogy igazán meg tudják becsülni ezeket az értékeket, hogy megéljék az igazán fontos dolgokat?
- Leckét? Ne beszélj már tanulásról, épp elég, hogy Anya mindig ezzel nyúz... - fintorodott el Endre. Ő a gazdamunkánál is jobban élvezte a céltalan csatangolásokat az utcákon és a mezőn, meg a hosszú olvasóidőket esténként, és nem szívesen foglalkozott olyan dolgokkal, mint „a jövőd”, a „kamatozó tudás”, meg „a szenvedés értelme”. Mások voltak nagyon, de személyiségük magvában mégis hasonlók.
Általában a nagyszobában beszélgettek ilyesmiről délutánonként; volt itt egy öreg vaskályha, abba fűtöttek be fával-szeméttel, és Imre meg a húga legtöbbször itt is aludt. Párszor Endre is csatlakozott hozzájuk anyjával, főleg mikor épp fogytán volt a tüzelőjük, és ezért a benti szobában nem volt olyan meleg. 

A dér, a hó, és a sár nemsokára minden színt kiszívott a nyáron lüktető, élő zöld színű kis városrészből. Ritkábbak lettek a közös ebédek, a takarékoskodás jegyében kisebbek az adagok; a munka teherré, az emberek zaja lármává vált. Esténként, ha valamelyik újonnan idetelepült jöttment végigment a kivilágítatlan utcán némi élelem reményében, gyertyafénytől pislákoló, bezárt ablakok alatt vezetett az útja, melyek didergő méhkaptárakként zártak magukba családokat, egyéneket és álmokat.
Az emberiség vacogva állt a katedra előtt, hogy „felmondja a leckét”.

*

Egy decemberi reggelen, pár nappal karácsony előtt Tóvári János és nagyobbik fia a falu széle felé indult, egy régi ismerősük – szegről-végről rokonuk – ugyanis a segítségüket kérte rókacsapda építéshez. Tavaly, amikor a jaffák megszállták Gyulát, a vadállatok messzire menekültek a fegyverek zajától, mostanában viszont több fajtájuk is visszatért a Várit körülvevő bozótosba, így védekezni kellett ellenük. Az őzek lelegelhették a fiatal gyümölcsfák rügyeit, a rókák a csirkeállományt fenyegették, a kóbor kutyák pedig még a kisgyerekekre is rátámadhattak éhükben. A folyó menti, meg a dénesi erdők felé, a falu északkeleti szélén elhelyezkedő házak lakói ezért vermek ásásába fogtak, amelyek várárkokként óvták javaikat.
- Hallod-e, testvér, ennek hamarabb is nekifoghattál volna! - szuszogott az apa, miközben a hideg földet lapátolta. Lehelete kóbor füstként lengte körbe, míg beszélt, aztán beleolvadt a mindent beborító ködbe – Igaz, mi meg hozhattunk volna kesztyűt. Nem fázik a kezed, kisfiam?
- Kicsit – válaszolt ő. Mikor elkezdték a munkát, sokkal rosszabb volt, úgy érezte, mozdítani sem tudja az ujjait, de aztán a mozgás és a megszokás révén egyre kevesebbet gondolt a fájdalomra. Nem hozta magával kesztyűjét, ezért most leheletével próbálta megmelengetni kezét.
- Én sem akartam eddig várni – szabadkozott a rokon – De, tudjátok, ott volt a szántás, utána az őrléssel kellett foglalkozni, aztán a gyerek lett beteg, akkor három napig mentem, mire találtam olyan gyógyszert, ami jó a bajára... És el is feledkeztem róla, csak aztán a múlt héten, az egyik reggel két tyúkkal kevesebbet találtam az ólban, és minden teli volt tollal...
- Igen, az róka lesz. Ha tolvaj lett volna, az nem tépi meg annyira, és nem is öli meg ott helyben az állatot. Jobb lesz, ha megássuk ezt a csapdát... Bár az lenne az igazi, ha mindenki bebiztosítaná magát, mert a vadak így is bejöhetnek, csak oldalról – nézett végig a kertaljakon Tóvári.
- Nem semmi, mennyi lett itt az őz meg a róka – jegyezte meg Imre. Mindig is szeret­te a természetet tanulmányozni, különösen az állatokat. – Mintha a sokszorosukra szaporodtak volna...
- Úgy is van; az idei körülmények kedveztek nekik...
Harmadik napja ástak, úgyhogy lassan a végére értek a munkának. Az árok, ami talajvíz-elvezetőnek is jó volt, tizenöt méter hosszú, másfél méter széles, és ugyanolyan mély lett, az aljába pedig kihegyezett cölöpöket állítottak, melyek fenyegetően meredeztek az ég felé.
- Akár valami háborús védmű.
- Tulajdonképpen az is. Ebből aztán nem egykönnyen mászik ki akármi!
- Fiúk, az első őznek, amelyik itt fennakad, a felét nektek adom! - fogadkozott a házigazda.
- Vigyázz, mert számon kérem rajtad! - nevetett az apa, azzal elindultak hazafelé. Délfelé járhatott az idő. – Imi, mielőtt elfelejtem: délután leszigeteljük a padlásfeljáró környékét, mert nagyon jön be a hideg!
- Oké! - mondta ő, út közben végighordozva tekintetét a kevésbé ismerős házakon. Jóízűen szívta magába a friss, párás, enyhén füstszagú levegőt. Tetszett neki ez a nap – a java pedig még hátra volt!
Ebéd után hamar betömték a padlásfeljárón éktelenkedő lyukakat édesapjával, majd indult is a tehénistállók felé, amelyek Gyulavári keleti szélén tömörültek, megóvva a lakosokat a kellemetlen szagoktól. Mostanában itt dolgozgatott délutánonként, hiszen a földekről mindent betakarítottak.
- Szevasz, Imi! - köszöntötte a többi legény, akik szintén az istálló takarítását, az állatok etetését és a szénahordást vállalták magukra; úgy tízen lehettek.
- Jó napot, uraim! - válaszolta – Csak nem énrám vártatok?
- Na persze! Nem, épp a debreceni alkesh-támadásról beszéltünk; állítólag hatezren meghaltak.
- Csak nem tudnak nyugton lenni azok a férgek... Reméljük, hogy mi ebben a kisvárosban senkit sem zavarunk – Tűnődve vakargatta könyökét, amíg körülnézett, hogy hol is kezdje a munkát.
- Aztán tudjátok, milyen bombázó volt? - vonta magára a figyelmet Győrfi Laci. Ő a katonai repülők szakértőjének számított azelőtt, most pedig a goa'uld technológiák buzgó kutatójává vált - Egy új típusú Krenol!
- Az miben más, mint a régi? - kérdezte egy srác őszinte érdeklődéssel.
Itt rövid előadás következett a két modell közti különbségekről a gyorsaság, manőverező képesség és tűzerő tekintetében, az egészben mégis az volt a legérdekesebb, hogy az új típust teljes egészében földi nyersanyagokból gyártották rabszolgák százai. A hírek szerint világszerte legalább kétszázat már hadrendbe is állítottak.
- Akkor ezt most vegyük megtiszteltetésnek, hogy minket is megleptek egy ilyen ajándékkal? – kérdezte Imre fanyar mosollyal, majd hozzálátott a ganajozáshoz. Társai követték a jó példát, és munka közben folytatták a beszélgetést.
- Tegnap voltam a városban – vette át a szót Simon Tibi – s képzeljétek: a jaffák kapitánya épp akkor vonult ki a Várból szokásos napi szemléjére.
- Én még nem láttam, hogy néz ki? - érdeklődött egy férfi.
- Hát, elég ronda – jegyezte meg fitymálóan Tibor – Nyakig be volt öltözve, nyilván a hideg miatt, így csak az arcát láttam, de az elég is volt. Tele van tetkóval, mindkét orrcimpájában karikák, a haja meg tiszta raszta. Úgy néz ki, mint valami tróger kábszeres.
Felröhögtek páran erre a kijelentésre, hiszen szemük előtt megjelent a környék mindenható urának visszataszító ábrázata, ami aztán eszébe juttatta néhányuknak a jaffa feleségének még riasztóbb küllemét, és ezen elviccelődtek egy darabig. Talán a tehenek látványa ihlette meg őket.
A munka azonban haladt tovább. Lassan befejezték a kellemetlenebb részét, és elkezdték behordani a szénát. Páran már ekkor nyűglődve simogatták a tenyerüket, melyet feltört a vasvilla meg a lapát nyele, hiszen nem mindenki vette ki a részét mindeddig a mezőgazdasági munkákból. Ezek a fiatal­emberek most sem annyira lelkesedésből csinálták, hanem mert legtöbbjüknek máshol nem tudták hasznát venni, enniük viszont kellett... De azért nem bánták túlzottan, hogy így alakult: jól elvoltak így együtt nap mint nap, azt a pár vízhólyagot, és az olykor-olykor jelentkező izomlázat meg túl lehetett élni.
- Este mi lesz a program, fiúk? - kérdezte Gyuri bá', egy középkorú tehenész, azon kevesek egyike, akik azelőtt is állatokkal foglalkoztak.
Többen felmordultak, mondván, egész nap havat lapátoltak, tűzifát hordtak és hányták a szénát, így vacsora után húznak is aludni, hiszen olyan fáradtak, majd' eldőlnek.
- Mi még lejátszunk egy pókerpartit Simonéknál – mondta az ifjabb Kinizsi – Imi, nincs kedved jönni?
- Dehogynem, feltéve, hogy nem pénzben játszunk.
- Szerencséd van; mióta nem kapok zsebpénzt, annyira elfogyott a lóvém, olyan kevés maradt, hogy bolond lennék kockára tenni.
- Nekem van egy régi szettem zsetonokkal – ajánlkozott egy fiatalabb fiú, aki elég ügyetlen volt nagyjából mindenben, ezért nem is nagyon találta még meg a helyét a többiek között; nyilván kapott az alkalmon, hogy belophatja magát valamivel a srácok szívébe.
- Ez szuper, kishaver! - csapott a vállára Tamás – Gyere te is, jó buli lesz! A szüleid elengednek?
A gyerek vigyorgott: - Majd elintézem, hogy mehessek – mondta, és indult is hazafelé. Szép las­san végeztek a tennivalóval, be is sötétedett, hát sietve szedték a sátorfájukat; amúgy is jött a váltás.
- Nem jössz? - szólt oda István Géza az ifjú Tóvárinak.
- Menj csak nyugodtan, én egy kicsit maradok még – mondta ő, de közben tekintete elkalandozott az istálló vége felé, ahol már összegyűltek a fejőlányok, hogy elvégezzék munkájukat és feltöltsék a falu tejkészleteit.
A srác nem értette teljesen a dolgot, de fázott, így megvonta a vállát, elköszönt és elment.
Imre egy percig hezitált, majd remegő lábakkal elindult a fejkendős nők csoportja felé.
- Sziasztok, lányok! - üdvözölte őket, amikor odaért – Fejegetünk?
Páran visszaköszöntek, de a többség a figyelmére sem méltatta. Elvégre mit lehet egy ilyen hülye kérdésre felelni?
A fiú kiment, mint aki éppen csak a szénatárolót szeretné ellenőrizni, és közben próbált egy kis bátorságot gyűjteni. Megrázta a lakatot, amit az öreg Gyuri természetesen jól bezárt, majd sűrű fogadkozások közepette elindult visszafelé. Addigra a hölgyek már szétrebbentek: ki-ki a maga jószága mellett ült egy-egy alacsony széken, és szorgosan fejtek az olajlámpák fényénél, mindenféléről trécselve, mint ahogy a nők általában szoktak.
Imre választottja most nem kapcsolódott be a legújabb pletykák szövögetésébe; tűnődve dolgozott, mintha gondolatai egészen máshol járnának, messze innen, talán egy másik életben...
Az ajtó mellett helyezkedett el, kicsit távolabb a többiektől, így a fiú szinte belebotlott, mikor az ajtón belépett, a lány viszont észre sem vette. 
Világos színű fejkendőt viselt, mely alól aranyszőke haja a vállaira ömlött; a könnyebb mozgás végett viselt vékony kabát nyilván nem nyújtott védelmet a hideg ellen, s így időnként meg-megremegett; arca egészen sápadt volt a fagytól. Imi némán csodálta egy darabig, végül rászánta magát, és megszólította.
- Szia, Karola! Hogy megy?
A lány összerezzent egy kicsit, és értetlen arccal nézett fel rá.
- Micsoda?
- Hát... a fejés. Nem sokszor csináltál ilyet azelőtt, gondolom.
A lány már most látta, hogy terhére lesz ez a beszélgetés.
- Már jobban megy. Gyakorlat teszi a mestert. Te hogyhogy itt vagy még?
A fiú nem hallotta ki hangjából a finom célzást távozására vonatkozóan.
- Szeretek itt lenni, természetközelben. Érdekes állatok ezek a tehenek.
A lány furcsán nézett rá: – Érdekesek?
- Igen, olyan... békések, meg minden. Tesznek erre az egészre.
Karolának még mindig nem esett le, mit is akar a fiú pontosan.
- Mire is?
- Hát, ami körülöttünk folyik. A megszállás, a jaffák, meg minden.
Érezte, hogy ez a tehenes vonal mégsem hangozhat olyan jól, mint amilyennek akkor tűnt, amikor eszébe jutott, de most már nem volt mit tenni. Ki kellett hátrálni ebből a beszélgetésből, és alkalomadtán más alapon újrakezdeni.
- Szóval... úgy értem, követendő lehet ez a példa. – Nagyot nyelt.
A lány mintha picit megsértődött volna ezen.
- Tehát szerinted felejtsük el az összes borzalmat, ami történt, tegyünk úgy, mintha semmiség lenne az egész, és maradjunk egy életen át rabszolgák?!
Arca kigyúlt a felháborodástól, szeme szikrákat szórt. Hangja végtelenül fáradtan és fájdalommal telten csengett.
- Az a baj, hogy mind gyávák vagyunk – tette hozzá elkeseredetten.
A fiú elgondolkodott a hallottakon.
- Túl erősek. Nem győzhetnénk – felelte. Szíven ütötte a lány kifakadása, de nem tudta, mit mondhatna neki. Nagyon ostobán érezte magát az iménti kijelentései miatt.
- Nem tudom. Talán, ha összefognának az emberek... mindenhol. Bár arra kevés az esély.
Mindketten hallgattak. Imrének egy film jutott eszébe, amit még a tévéadók felszámolása előtt látott, amiben földönkívüliek szállták meg a Földet, ám az emberiség, közös fellépéssel, legyőzte őket, és megvédte függetlenségét. Szép mese, de a valóság sokkal bonyolultabb.
- Amíg önmagunkról sem tudunk gondoskodni, hogyan harcolhatnánk a gonosz ellen? Emlék­szel, mi történt Varsánd mellett a múlt hónapban? Megtámadták a járőröket, aztán mi lett a vége?
A közeli kisváros hetekig bújtatott néhány különösen buzgó agitátort, akik több élőállat-szállítmányt is szétzavartak még az ősszel; sőt, kövekkel-botokkal rá is támadtak a megszállókra. Amikor a jaffák végül föléjük kerekedtek, és a lázadókat is azonosították, bosszúból az elérhető összes gyereket lemészárolták, az elfogott férfiakat meg kiherélték. 
- Igen, tudom – bólogatott a lány, iszonyattal emlékezve vissza az eseményekre. Nagyot sóhajtott - Igazad van, nem gondoltam át, mit mondok. Csak, tudod, néha nagyon nehéz ez az egész helyzet... Napról-napra csak a létszükségletekért dolgozni, rettegni, hogy épp nem találnak-e valami ürügyet ellenünk... Régen álmaim voltak, tervek a továbbtanulásra, meg koncertek, ilyesmi...
Folytatta a munkát. A fiú nézte egy darabig a szorgosan munkálkodó kezeket, és azon gondolkodott, mi biztatót mondhatna.
- Tudod, nekem se könnyű, nem úgy értettem... De van pár pozitívum, vagyis... megvannak a szépségei ennek az életnek is... azt hiszem.
A lány szomorkásan mosolygott, és mintha szégyellte volna magát az előbbi szemrehányó hangvétele miatt. 
- Igen, biztos így van. Nem is tudom, miért mondtam el neked ezeket, kesergek, mint valami szerencsétlen öregasszony!
Megeresztett egy könnyű nevetést, de lehetett érezni, hogy ez a vidámság nem őszinte. Felnézett a srácra: - Ne haragudj, haladnom kell, hogy végezzünk estére. Most nem tudok beszélgetni.
Ő megértette; elköszönt, és elindult hazafelé. Élénken munkált lelkében ez a néhány mondat, és zavarán lassan felülkerekedett a lelkes boldogság érzete, hogy végre tudott beszélgetni imádottjával. „Egész jól ment! Pedig az a tehenes dolog... te jó ég! Csak tudnék már kicsit lazábban, nyugodtabban viselkedni vele...! Végül is, mi szégyellnivalóm van előtte? Meg mit mondhatnának rá mások? Ez egy teljesen semleges kapcsolat, általános dolgokról beszéltünk, senki nem köthet bele... Meg neki is ez segítene, ezt már hallottam a lányokról. De jó: úgy tűnik, én is szimpatikus vagyok neki, különben miért mondta volna el mindezt? Hű, ez... Na végre! Jaj, csak ne lennék olyan béna! Hátha ez fog változni idővel... Csak nyugodtan, ez a lényeg!”
Vacsora után átment pókerezni, és bár másodiknak kiesett, tulajdonképpen remekül szórakozott. Jól kibeszélték az előttük álló feladatokat, munkákat, miközben felváltva ugratták a kissrácot, akit mégiscsak elengedtek a szülei; az meg nem győzött megsértődni és kiengesztelődni: összességében pompásan érezte magát. A játék végén mindenki felhajtott egy-egy feles vodkát Simon Tibi titkos készletéből, mintegy megkoronázva az együtt töltött időt, majd elindultak haza, ki-ki a saját otthonába. Még elmondtak egy néma fohászt, utána eltették magukat holnapra, nem tudván mást tenni, mint bízni a gondviselés óvó erejében, és talán már a tavaszról álmodtak. 
A kis falura mély csönd telepedett, a fények kialudtak, csak itt-ott pislákolt az utak szélén, házak ormán valami jelzőtűz, némán üzenve a magasba rejtett csillagoknak: itt még otthonok állnak, melyek fekete levegőjében álmok, vágyak, színes tervek röpködnek; az emberszív mélyén, sokszor félelmektől elfedve, de még él a fény!

*

A karácsony különösebb hacacáré nélkül, mégis meghitten telt. A készleteket jobban be kellett osztani, mint a támadás előtt, így az anya közel sem csinált akkora sütés-főzést, mint régen; emiatt sokkal kevésbé is fáradt el, és a szokásos kiborulások elmaradtak. Időnként, főleg lefekvés után, ha valami zajt hallottak kintről, ugyan megérintette őket a félelem, hogy jönnek a megszállók, de azután mindig kiderült, hogy csak az északi széltől zizegnek a fákon maradt, elszáradt levelek. Azért aggodalmuk nem volt teljesen alaptalan.
- Nem kellett volna befogadnunk azokat a jöttmenteket – berzenkedett hol egyik, hol másik szülő, azokra a menekültekre gondolva, akik északról, vagy Csabáról, esetleg épp Varsándról költöztek a falujukba a tél kezdetén, birtokba véve néhány kiürült házat. Egy-kettő őket is megkörnyékezte, hogy nem húzódhatnának-e be hozzájuk, hiszen szép nagy házuk van, biztos elférnének egymás mellett, a tüzelőn meg megosztoznának... A család azonban mereven elzárkózott az ismeretlenek elszállásolásától.
- Tényleg, Mamáékról van valami hír? - jutott eszébe Iminek, amikor egyik reggel kinézett az ablakon, és a jeges úton egy szakadt öregembert látott poroszkálni. Bántotta kicsit a lelkiismeret, hogy mostanában annyira csak a saját boldogulásukkal foglalkoztak, és ez az érzés időnként szélsőséges fantáziálásba csapott át: maga előtt látta kis falujában lassan halálra fagyó, magatehetetlen öreganyját...
- Úgy tudom, jól van; ha emlékszel, mondtam, hogy pár hete összefutottam Laci öcsémmel Sarkadon – felelte apja – Jó volt a termés, még eladni is tudtak... Nem lesz gond velük, azt hiszem.
Imre egy vadiúj cipőt kapott karácsonyra (ránézésre az egyik belvárosi üzlet romos raktárából guberálták), húga egy vastagabb kabátot, öccsük pedig egy menő zsebkést és egy sapkát. Fintorogva forgatta az új ruhadarabot: - Akár valami kucsma, csak ez szorít is – dünnyögte magában, mikor anyja épp nem figyelt oda. 

A faluban másnap tartottak egy kis ünnepséget, a gyerekek által a közelmúltban feldíszített fenyőfánál, ami az iskola udvarán állt. Volt ingyen töltött káposzta, amihez a húst a sertéstartó Kozák Miska biztosította, aztán páran még egy kis süteményt is magukkal vittek; a borukat viszont csak néhányan voltak hajlandóak beáldozni. Az egyik „bevándorló”, egy muzsikus cigány régi nótákat játszott hegedűjén, amiket még az apjától tanult, és amíg az öregek vele énekeltek, a többi egybegyűlt beszélgetett, hógolyócsatát vívott, vagy csak céltalanul lófrált.
- Jó ötlet volt ez a vigadalom, Kocsis bácsi! - dicsérték többen a házigazdát, aki nyár óta fogadót üzemeltetett a régi iskola egyik szárnyában – Össze kell hozni a népet, nem múlhat el fölöttünk a karácsony...!
Imre – természetesen – Karolát kereste a tömegben, remélve, hogy folytathatják a múltkori beszélgetést. A fiatalság külön bandákba verődött, és bár a fiú nem mindig vegyült el szívesen ezekben a társaságokban, tekintettel egy-két nagyszájú, és felettébb kötözködő természetű társára, biztos volt benne, hogy a lány valahol a köreikben lesz. Intett Simon Tibinek, hogy mindjárt odamegy hozzájuk – barátja most épp Kozák Eszterrel, a malactartó gazda csinos lányával beszélgetett – majd elindult az udvar másik vége felé.
- Hú, bocsi! - szabadkozott valaki, miután kis híján nekiment Iminek, amely esetben a kezében egyensúlyozott két tányér tartalma minden bizonnyal a srác kabátján landolt volna.
- Ja, semmi... - jött az önkéntelen válasz, aztán hosszan nézte a távozót. Égerék fia... Nándi, vagy Norbi, ebben nem volt biztos. Magas, szőke, jóképű fiú, talán két-három évvel idősebb Iminél. Hallott valamit róla, talán, hogy meghalt az apja tavaly... Vagy az nem ő volt? Nem kutakodhatott sokáig az emlékeiben, észrevette ugyanis, hogy...
A fiú Karolának vitte az ételt.
Tóvári szíve kihagyott egy ütemet, feje megszédült. Hirtelen félrenézett, majd jártában irányt váltott, mintha épp csak keresne valakit, miközben kétségbeesetten próbált kifejezéstelen arcot vágni. „Ez még nem jelent semmit” - mondogatta magában, de érezte, hogy neki itt most nincs keresnivalója.
Egy perc múlva eltűnt a sokadalomban.

Már sötétedett, amikor elkezdődött. Először csak halk berregésre lettek figyelmesek páran, valahonnan a folyó irányából, de a híd környékén nem sokan éltek mostanában, és aki mégis, az a városban volt, vagy az iskolánál, így nem jöhetett senki hírt adni.
- Dzsaffa, dzsaffa! - futott végig a főutcán pár gyerek, de senki nem jött a nyomukban, hát a felnőttek nem foglalkoztak velük.
- Ne rohangáljatok, még elcsúsztok! - feddték őket anyáik, és visszafordultak a többi asszonyhoz, akikkel különféle ételkülönlegességek elkészítési fortélyairól beszélgettek.
Az ünnepély lassan véget ért, az ingyenkaja elfogyott. Az emberek egymás után elindultak hazafelé, kopott télikabátjaikba burkolózva. Aki csak tudott, sietett, mert beborult az ég, és a levegő hirtelen mínusz öt fokig hűlt, amitől elhalkultak a verebek, idegesebbé váltak a kutyák, és morcosabbá az emberek.
- Hagyjad, Ica, holnap majd elmosogatod azt a bográcsot! – sürgette Kocsis Sanyi bácsi a feleségét – Feltámad a szél, és talán esni is fog a hó, jól be kell fűteni éjszakára!
Tóváriék szerencsére nem laktak messze a „fogadótól”, hamar otthon voltak, így maradt idejük egy kis házimunkára is. A gyerekek persze más véleményen voltak: Imre a karolás fejleményeken szeretett volna gondolkodni, tizenhat éves húga egy fiú miatt emésztette magát, Endre pedig pár napja talált valami jó könyvet egy padláson, és azt kezdte bújni. Anyjuk szava azonban erősebb volt, így maradt a szemétszedés, polcrendezés, ágyneműcsere – karácsonyhoz illő gyertyafénynél.
- Imre, vidd ki kérlek a szemetet – adott a fiú kezébe egy műanyag szatyrot a nő – De a zacsit ne dobd ki, mert kevés van! - tette hozzá, mint szinte minden alkalommal.
Imi csak úgy kabát nélkül kiment az udvarra, felnyitotta a gyűjtőverem ajtaját, beleszórta a szakadt zoknit, papírgalacsint, elfogyasztott rágógumit és más apróságot, majd lecsukta a fedelet. Egy percre elnézett a hideg, ködös, sötét messzeségbe, miközben fázós kezeivel összegyűrte a nejlont.
A ház túloldaláról, az utca felől halk beszéd hallatszott – talán Kocsis bá' bulijának utóvédje. Imi visszament a házba.
Amint becsukta az ajtót, és elindult befelé, hatalmas robaj rázta meg az épületet: téglaomlás, cserépcsörgés, majd egy magas, sötét alak tűnt fel a bejárati ajtóban és betörte annak üvegét. Az anya és a lány halkan felsikoltott.
- Mi a büdös...? - lépett oda az apa, de rögtön hátrahőkölt, mert az előszobában két megtermett jaffa állt, mögöttük, a bejárati lépcsőn pedig még egy.
- Befele! - kiáltott az ablaktörős, és az egész családot az egyik matracra terelték. Hideg fuvallat járta át a helyiséget, amitől az a kis meleg is elszállt, ami eddig a házban uralkodott. 
Az utoljára belépő harcosra rábízták a foglyokat, a másik kettő pedig átkutatta a házat. Hogy mit keresnek – bujkáló lázadókat vagy télire eltett élelmet – az nem derült ki, valószínűleg mindkettőt. 
- Maradjunk nyugton, akkor nem bántanak. Rekvirálás... - suttogta az apa.
A gyerekek félve, bár némi érdeklődéssel nézték az idegen katonát. Fiatal, valószerűtlenül izmos férfinak tűnt – már amennyiben ember volt, mert a fejét riasztó kinézetű sisak védte. Csillogó, vörös-szürke páncél kandikált ki vastag gyapjúköntöse alól, amelyet a hideg miatt viselt; lábát bőrcsizma, kezét vékony kesztyű fedte. A legérdekesebb, és egyben a legriasztóbb is azonban a fegyverzete volt: csaknem két méter hosszú botfegyverén túl egy arasznyi tőrt, valami ostorszerűséget, és egy furcsa, béka kinézetű tárgyat is hordott magával, az övére aggatva.
A kutatás gyors volt és alapos: úgy fél óra-negyven perccel később az idegenek már útra készen álldogáltak az utcán, kétkerekű, kézzel húzható kocsijuk mellett, amely a Tóváriék padlásáról, és más házakból zsákmányolt szép darab húsokkal volt alaposan megpakolva, de vittek magukkal a száraztésztából és a lekvárból is. Mielőtt távoztak, még alaposan megmotozták a családtagokat, és feltűnő komolysággal diskuráltak valamiről egymás között saját nyelvükön. Búcsúzóul aztán eltörték a házban található összes nagyobb kés pengéjét, nyilván, hogy az emberek még véletlenül se használhassák azokat fegyverként, majd két újabb ablaktáblát kiverve továbbindultak. Úgy tűnt, pár házat még szeretnének átkutatni az éjjel. 
A családtagok megalázottan, a veszteségek miatti keserűséggel, dideregve nézték őket az ajtóból.
- Szemét rablóbanda! - kiáltott utánuk szitkozódva Endre, akit nagyon felzaklatott a látogatás, és mielőtt szülei lepisszeghették volna, egy a fal mellett heverő jégcsaptöredéket hajított a meg­szállók után. Bár a gyér fényben nem láttak jól messzire, a fémes koppanást mindegyikük hallhatta. 
Imre, bár öccse a szívéből szólt, nagyon megijedt, főleg mikor látta, hogy az egyik jaffa visszafordul.
- Beszóltál, féreg? - formálta a szavakat magyarul a harcos, gyors léptekkel visszasietett a szétvert ajtóban őket néző családhoz és mielőtt elszaladhatott volna, megragadta a gyerek grabancát. Úgy tűnt, jól lát a sötétben és gyorsan tud haladni a havon. - Hát az úr megnevel! - recsegte, lekevert neki egy hatalmas pofont, majd valahonnan egy bilincset vett elő.
- Ne! - sikoltott fel az anya, és megragadta gyermeke kezét, de az idegen elrángatta őt tőle, és durván a falhoz vágta az asszonyt. Tóváriné erőtlenül rogyott le a földre. Férje ekkor a jaffára vetette magát, mire kapott egy gyomrost a botfegyver végével, majd miután visszalépő társai felé lökte a kisebbik Tóvári fiút, a jaffa az oldalához nyúlt, azért a furcsa kinézetű eszközért. Mire szemügyre vehették volna a sötétben, egy kékeszöld sugár csapódott ki a fegyverből, amitől a családfő ájultan esett össze. A harcos most Imre felé fordult.
- Nincs duma. Ő velünk jön! - mondta neki, ijesztően csöndesen, aztán megnyomhatott valamit az eszközön, mert az előbbihez hasonló fénynyaláb vágódott ki annak kígyószerűen felágaskodó nyúlványából, eltalálva a fiút. Imit zsibbasztó, áramütéshez hasonló érzés járta át, majd elsötétült előtte a világ, és ájultan rogyott apja mellé.

Itt is, ott is fények pislákoltak az utca többi házának ablakában, valahonnan kiabálás szűrődött el hozzájuk, meg csörömpölés, sírás, lobogó tűz zaja... Időközben havazni kezdett, és az imbolygó hópelyhek furcsán, ellenségesen villantak meg a gyenge fényben. Kitartóan, sűrűn hullott egész éjjel, vastagodó takaróval borítva be a kedves kis házakat, és puha susogásával kísérteties háttérzenét biztosítva a fosztogatás zajainak: valahonnan újabb botfegyverlövések hangja és az eddig ismeretlen fegyver elektromos vibráláshoz hasonló lármája törte meg újra és újra a csendet. A mindeddig békés utcákon a félelem és gyász nyargalt föl-alá, féktelenül.
A család csak nagy sokára tudta összeszedni magát. Az anya fáradtan, nyöszörögve bicegett, a testi fájdalomnál azonban sokkal nagyobb volt lelkének kínja, hogy fiát, ki tudja mi okból, magukkal hurcolták az idegen harcosok. Követelte férjétől, majd Imrétől, hogy menjenek utánuk, és ők hajlottak is volna rá, de miután pár utcával odébb égő házakba és halálra sebzett emberekbe botlottak, valaki pedig közölte velük, hogy a jaffák visszaindultak Gyulára, felhagytak a mentőakcióval.
- Talán holnap, vagy egy-két nap múlva, ha eláll a havazás, és biztonságban át tudunk kelni a Körösön... - magyarázkodott dideregve a férfi, már otthon. Kezeit fázósan dörzsölte egymáshoz, de hiába: a házban egyik kályhában sem égett a tűz. Andrea, bár ő a házban maradt, még nem gyújtott be. Most is csak nézték egymást, a dúlás nyomait, Endre szétszóródott könyveit, reszkettek és sóhajtoztak.
- Miért vihették vajon el...? - tette fel a kérdést a lány. Arcán a sírógörcs és a lángoló harag jelei váltakoztak. – Miért éppen őt?
„Mert szerinted engem kellett volna, mi?” - futott át Imre fején egy keserű gondolat, de aztán elhessegette magától az érzést, főleg mert rájött, hogy tudja a választ a lány kérdésére.
- Nem hiszem, hogy bántani fogják. Hallottam róla, hogy az idegenek időnként fiatal fiúkat és lányokat rabolnak, hogy a katonák szolgálatára legyenek. – Látva anyja rémületét, gyorsan hozzátette: - Mint inas, takarító, vagy hordár.
- Ezt nem hagyhatjuk; János, amint lehet, érte kell menned!
- Úgy is lesz – jelentette ki eltökélten a férfi, bár tengernyi kétség gyötörte afelől: mit lesz lehetősége megtenni fiáért azon kívül, hogy a távolból örül, ha még életben van. - Imádkozzunk, hogy kitartson, amíg megtaláljuk a módját a kiszabadításának!  
Idegesen dobolt ujjaival valami ritmust saját mellkasán, mint máskor is, ha tanácstalanság kínozta. miközben körülnézett a romos lakásban – Csináljuk meg az ablakokat és fűtsünk be!
A belső szobába hurcolkodtak be mindannyian, és az apa bevonszolta oda a vaskályhát is. Hamar felmelegedett a helyiség, és a kellemesebb időnek köszönhetően engedni kezdett a szívüket szorító jégzár – most kezdtek csak valamelyest megnyugodni a váratlan események után. Elfújták a gyertyát és pihenni próbáltak, erőt gyűjteni, bár az újra meg újra rájuk törő emlékek sokáig nem engedték, hogy álomba merüljenek. A szoba levegőjét szipogás, nyöszörgés, halk beszélgetés töltötte be, míg végül mindannyian megadták magukat a fáradtságnak és belehullottak a boldog öntudatlanságba.
A Nap már magasan járt, állhatatos ragyogásával szétoszlatva az utolsó hófellegeket is, mikor a család végre felébredt, és belevágott az új, küzdelmesnek ígérkező napba. 
- Irány a város! Oda vitték Endrét!

Kategória: Stargate SG-1 | Hozzáadta:: Emilia (2017-05-28)
Megtekintések száma: 74 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: