Konspirálók

A Colorado állambeli Cheyenne-hegy környéke komor, fagyott csöndbe merült, élettelen hátteret biztosítva a közelben végbemenő, nem mindennapi eseményeknek. A légierő egykori bázisa fölött landolt hatalmas piramishajó, ahonnan immár másfél éve Kresh'na, „a Hatalmas” irányította a világot, személyesen az uralkodó feleségét látta vendégül. A látogatás alkalmából az isten-király udvarába rendelte összes régióvezetőjét, vagyis fiait, és azok családjait, hogy közösen élvezzék az anyakirálynő jelenlétét és megszemléljék a legújabb printa-szállítmányt. 
A hercegek népes kísérete elől az erdőlakó állatok rémülten menekültek a hegygerincen túlra vagy a sík­ság felé, nem bírván elviselni az idegen harcosok járműveinek, gyakorlófegyvereinek és rabszolgá­inak természetellenes ricsaját. Napközben sötét felhők takarták el a szem elől az ég kékjét és a Nap sugarait, a sűrűben pedig, bár márciust írtak, még tartotta magát a hó, dermesztő hideget árasztva magából.

- Örül a szívünk, hogy újra láttunk, anyánk – hajoltak meg sorban a fenséges pár gyermekei a vacsora végeztével, majd régi szokásuk szerint az úrnő elé járultak, és annak térdeihez érintették homlokukat. Ez a szertartás a királynő-goa'uld és a királyjelölt szimbionták közötti különleges mentális kapcsolatot volt hivatott megerősíteni, amit érdemes volt megismételni időnként, a teljes lojalitás érdekében.
- A szállásotok már készen vár benneteket – mutatott a terem kijárata felé a szemközt trónoló Kresh'na – Most menjetek! Közel az éjszakai nyugalom ideje; holnap folytatjuk a megbeszélést.
A régióvezetők lerótták hódolatukat a király előtt, majd szertartásosan kivonultak a helyiségből. Ahogy távolodtak a folyosón, ünnepi alkalom okán viselt tarka köntöseikben, hasonlóan színpompás asszonyaikat vezetve úgy festettek, mint valami sokfejű, zűrzavaros beszédű lantesh, vagyis törpesárkány.
Egy órával később, a megtisztulási rítust követően az isteni pár a piramis csúcsában kialakított uralkodói lakrészbe vonult vissza, esti tanácskozásuk megtartása végett. A férfi könnyű, laza inget és nadrágot öltött magára, keskeny vászonövvel derekán; öltözékét bonyolult mintázat és idegen feliratok díszítették. Asszonya testére simuló, egyszerű, zárt ruhát viselt, mely kiemelte tökéletes alakját. Ura elégedetten szemlélte: bár a goa'uld érzéketlen az emberi szépség iránt, a gazdatestben még működtek az ősi ösztönök.
- Igazán kiváló utódokat hoztál a világra, Di'naia, ezt ismét megállapíthattam – nézett ki az ablakon túli sötétségbe – Vasakaratú, mégis engedelmes szolgáim mind, birtokában a vezetéshez szükséges tudásnak.
- Azért nem mellékes az sem, milyen gazdatesteket választottál számukra – hajtott fejet a királynő – Ha maguk dönthettek volna ebben, talán silányabb eredmény születik.
- Igaz, igaz – bólogatott Kresh'na.
Hallgattak. A férfi az előttük álló feladatokon töprengett: a fel-fellobbanó lázadásokon, az uralmi szervezet kiépítésének következő fázisán, és a szolgálatába állt emberek alávalóságán. Hónapról hónapra többen lettek jaffáivá, de még így is sokan szembeszegültek akaratával. Ezeket pedig meg kell törniük! „Árulók és öngyilkosok. Micsoda egy nyomorult, pusztulásra ítélt faj!”
Az úrnő gondolatai visszaszálltak a Shatekre, előző otthonukra, felemelkedésük színhelyére. Hiányzott neki vöröslő tüzekben és ékes medencékben gazdag palotája, a művészien megfaragott Lante'gor. Emlékezett még, milyen volt ott papnőnek lenni, kiválasztottnak, aki végül az isteni Kresh'na asszonyának hordozója lett... Illetve... Már nem is tudta, ami emléket lát, kihez tartozik: a százötven éve született gyönyörű szolgálóhoz, vagy az ezeréves tudást hordozó goa'uldhoz.
- Most, hogy elegendő printa áll rendelkezésünkre, eljött az ideje, hogy véghezvigyük missziónk következő lépését. A veszteségeket pótoltuk; seregünk újra ereje teljében van! - folytatta az úr.
- Helyes – bólintott a nő. Ő sosem foglalkozott túl sokat stratégiai kérdésekkel, így most sem jött izgalomba a jaffák erejének ecsetelésétől. Annál inkább megmozgatta fantáziáját a Hatalmas terve a már felnőtt lárvák, vagyis az uralomra kész goa'uldokkal kapcsolatban. Lénye mélyéből fakadt, hogy biztonságban akarta tudni az utódokat.
- A földiek elméje után így a szívük is miénkké válik; szolgák milliós serege várja a parancsaimat! Az ember megszerzett tudásával, a bolygó méhében rejlő ásványkincsekkel, és bőségesen rendelkezésre álló terményeivel egy új birodalmat alapítunk itt, királynőm. 
Di'naia szeme vadul felragyogott, akár egy az éj leple alatt zsákmány után kutató macskáé. Teste megrázkódott az áhítattól, figyelme elkalandozott. Távoli, leírhatatlanul gyönyörű helyeken járt képzeletben, egy vágyott, tökéletes világban, ahol nem létezett más, csak hatalom.
Merengéséből ura érintése térítette magához. Kresh'na durván, erőszakosan vonta őt közelebb, és karjainak bilincsébe zárta, nem hagyván választást számára. „Pihenésre volna szükségem” - visszhangzott a fejében a kimondatlan ellenkezés.
- Ha egyik-másik ellenségem a közelembe is férkőzik olykor, meglásd, ártani egyik sem tud nekem. Én legyőzhetetlen vagyok! És ha az egyik világon az időm lejár, egy másikon bármikor újrakezdhetem! Erőmnek pedig te vagy a kulcsa, lényemnek te vagy a kincse, istennő... Enyém vagy, immár száz éve, és enyém is maradsz, amíg csak ég van fölöttünk!
- Igen – motyogta keserűen a királynő. És ment, ment hűséges fogvatartójával az ágy felé, maga mögött hagyva a színes álmokat, amelyeket legbensőbb tudata az imént elé vetített.
Uralom volt az ő sorsuk, életre-halálra. Ebben születtek, ez volt a választásuk, és immár csak a Legvégső Erő vehette el azt tőlük. Vagy még az sem. Tudták, nincs senki a Földön, aki megállíthatná őket.
A távoli, fekete égben elképzelhetetlen messzeségben pislákoltak a halovány csillagok. 

*
Nivash katonai díszruhában feszített a fogadóterem egyik sarkában, igyekezvén a lehető leghivatalosabb pózt felvenni, ami csak a királynő egyik testőrétől kitelik. Megtisztelő, felelősségteljes megbízatás volt ez, meglepő előléptetés, amelynek minden percét ki akarta élvezni. Igaz, volt egy olyan érzése, hogy felettese csak azért küldte le a Földre, mert minél messzebb akarta tudni: mind önmagától, mind a legutóbbi prentagi során világra jött szimbiontáktól. Minden bizonnyal feltűntek neki a tok'ra látszólag céltalan kóválygásai egy-egy stratégiai jelentőségű helyiségben, meg, hogy milyen gyakran beszélget Baruddal, és konspirációt szimatolt. Végül is, ebben nem tévedett.
Futólag megvizsgálta a teremben tartózkodó többi szolga arcát, mint éber őrszem - csak hogy mindenki meggyőződhessen elővigyázatosságáról. Persze túl sokat nem foglalkoztak vele. A hercegek kísérete csupa ismeretlenből állt, valószínűleg még a Shatekről, akik korábban az anyabolygó távoli vidékein szolgálták urukat, most pedig a Föld kontinensein. Nivash ugyan hónapokkal a támadás megindítása előtt megérkezett a fővárosba, de vidéken nemigen járt a Föld elleni invázió kezdetéig, úgyhogy külön érdekesség volt megfigyelni ezeknek a harcosoknak a különös ruházatát, hallgatni idegenszerű beszédüket.
„Barudnak igaza lehet – töprengett – Eléggé berendezkedtek ezek itt, és egyre többeket tesznek szolgáikká. Már jó ideje nem is került sor nagyobb hadjáratra; az emberek lassan mind behódolnak... De vajon miért támadta meg Kresh'na ezt a népes világot, és vállalt be egy ilyen, nagy veszteséggel járó akciót? Rengeteg kisebb, gyengébb bolygó van a galaxisban, még ha nem is annyira közel a Shatekhez… Beszélnem kell az öreggel!”
Várt egy darabig, majd miután leváltották és elküldték aludni, óvatosan kilopózott a szabadba egy szellőzés céljából nyitva hagyott ajtón. Tudta, elég sok ideje van, mielőtt bezárják, mert arra húsz perccel korábban, kürtszóval szokták figyelmeztetni a járőröket, és még csak sokára fújják meg azt.
Odakint keresett egy hó nélküli, sűrű bozótost, annak takarásában kényelembe helyezte magát, és elővett a zsebéből egy gömb alakú, tenyérnyi méretű kommunikációs szerkezetet. Jól megmarkolta, és miután erősen társára koncentrált, megjelent annak élőképe a gömb felületén.
- Mi újság odalent, barátom? - kérdezte rögtön Barud. A mester a Föld körül keringő űrhajón maradt, irányítótisztből készenléti gárdistává lefokozva, így viszont sokkal könnyebben tudott időt szakítani, hogy társával átbeszéljék a legújabb fejleményeket. A több száz kilométer távolság ellenére is tisztán hallatszottak szavai a gömbbe rejtett belső hangszóróból.
- A királyi család, úgy vélem, lassan nyugovóra tér. Ennyi. Így semmit nem fogok megtudni! - tette hozzá bosszankodva - Fel kellene lopóznom pár szintet, akkor talán...
- Felejtsd el! Túl veszélyes lenne az egyedül, és másképp is elérhetjük, amit akarunk. Emlékezz, bár a küldetés teljesítése a legfontosabb, rögtön utána az életünk következik...
- Akkor mit tegyünk? - vágott szavába a fiatal tok'ra – Megőrjít ez a tétlenség! Persze, fontos, hogy rejtve maradjunk, de azt hiszem, eleget szaglásztunk már...! Nem gondolod? Ideje megtenni a következő lépést!
- Ebben egyetértek. Mióta lementetek a bolygóra, megtudtam egyet s mást. Bebizonyosodott: azért költöztünk el olyan sietősen a Shatekről, mert azt Dipt'ar serege épp megtámadni készült! A győzelme biztosra vehető.
- Tehát Kresh'na tulajdonképpen elmenekült az anyabolygójáról? - összegezte magában a hallottakat Nivash – Ez érdekes...
- A totális támadás és az egész háború, a sok printa, meg ez a régiósítási rendszer mind azért volt, hogy általuk a Föld váljon Kresh'na birodalmának új központjává. Mostanra Dipt'ar megszállta a Shateket, így oda nincs visszatérés.
- Sokat kockáztat Kresh'na – vélekedett a másik. – Hiszen, ha az emberek ellenállnak, serege szép lassan elvérzik a kisebb-nagyobb csetepaték során.
- Már ha ellenállnak. És itt jövünk be mi a képbe, ifjú harcostársam. Nekünk kell rávennünk őket, hogy folytassák a harcot, és minden tőlünk telhető módon segítenünk is kell ezt a küzdelmet.
- Egyetértek. Mit teszünk hát? - kérdezte Nivash.
- Én még nem hagyhatom el a hajót. Egy darabig kikerültünk a gyűrűtranszport hatósugarából, és amúgy is fontos lenne naprakésznek lenni az úrnő terveiből, meg az új goa'uld nemzedék fejlődését is szemmel kell tartania valakinek. Még meglátom, de esetleg szervezek valami szabotázsakciót is, mielőtt meglépek. Az idő viszont sürget; egyedül kell megkeresned az embereket!
Nivash agyán egy alattomos gondolat futott át, miszerint Barud csak közel akar maradni Di'naiához, de okosabb volt annál, hogy a fejéhez vágja ezt a kétségkívül sértő feltételezést. Pedig hát, tulajdon­képpen... Minden goa'uld, még ha saját elhatározásból a Tok'ra életmódját és filozófiáját is választotta valamikor a múltban, természetes módon lojális volt a királyhoz és a királynőhöz, és ettől az örökségtől a legszilárdabb jellemű harcosok sem tudtak megszabadulni. A hűség és a ragaszkodás bele volt kódolva a génjeikbe, így amikor ezek a rendszerurak ellen felesküdött szabadgondolkodók küldetés során egy uralkodó közelébe kerültek, az mindig próbára tette az eltökéltségüket és a lelkierejüket. És bizony, nem egy társuk elbukta már ezt a próbát.
Nivash végül nem adott hangot gyanakvásának, ehelyett más irányból próbálta meggyőzni mesterét.
- Egyedül? És mi van azzal a szabállyal, hogy a küldetéseket mindig két tok'ra kell, hogy végrehajtsa?
- Veszélyhelyzetben, a rangidős ügynök döntése alapján, átmenetileg ez a szabály figyelmen kívül hagyható – közölte Barud szigorú hangon – Márpedig régi szövetségesünk ellenség általi elpusztítása annak számít. Mi a problémád ezzel?
„Csak annyi, hogy a Tau're nem a szövetségesünk (igaz, együttműködünk, de hivatalos szövetséget még nem kötöttünk velük); Kresh'na nem akarja elpusztítani a Földet; mi pedig nem vagyunk életveszélyben.” Nivash tisztán emlékezett rá, hogy amikor a kiképzés egyik elméleti óráján erről beszélgettek, Malno'an, a Tanács köztiszteletben álló tagja is az ő értelmezését támogatta: egy tok'ra csak akkor hagyhatja magára társát, ha az ellenkező döntés a küldetést és az életüket is veszélybe sodorná. Ez pedig erre a helyzetre nem igaz. De hát Barud mindig is szerette a saját szájíze szerint értelmezni a szabályokat.
- Nos... a feladat, kapcsolatok és helyismeret hiányában, ráadásul egy megszállt területen... Elég veszélyes. Társ nélkül, úgy vélem, lehetetlen teljesíteni!
- Ezt a szót felejtsd el itt és most! - Noha Barud tenyérnyi képe kissé homályosnak tűnt, arcá­ról így is tisztán leolvasható volt rosszallása és megdöbbenése társa nyilvánvaló gyávasága miatt. - Mi a fene van veled? Volt már részünk ennél veszélyesebb küldetésben is!
„Mikor is?” - Na jó, de... mit kell tennem? Úgy értem, kinél kezdjem? Keressek életben maradt vezetőket? De hogyan tudnék én hatni rájuk, idegenként? A jaffák ráadásul mind arról áradoznak, milyen lusta és gyáva az emberek faja! Hogyan tudnám én rávenni őket, hogy fellázadjanak egy náluk sokkal fejlettebb hatalom ellen, ami az utóbbi másfél évben az egész bolygóra kiterjesztette elnyomó rendszerét? Tudod jól, hogy mostanra minden használható katonájuk szétszéledt, hangadóik elbújtak, akik pedig mindebből kimaradtak, csak magukkal törődnek!
A hideg, amely eddig nem zavarta, egyszerre áthatolt vastag köpenyén és a szívét kezdte szorongatni.
- Nyugalom, barátom! - Barud olyan arcot vágott, mintha már századjára lett volna kénytelen lefolytatni ezt a be­szélgetést – Legyen hited! Emlékezz arra, amit az emberek történelméről tanultál! Ha meg­felelő motivációt kapnak, és legfőképpen rátermett vezetőket, semmi nem állhat az útjukba! Ez a mi feladatunk: bátorítani és vezetni őket. Ha nem segítünk, bizonyosan elbuknak.
- Mi van Santoval és Dianevvel? Ők is itt vannak a Földön; idősebbek és tapasztaltabbak: talán előbb őket kellene megkeresnem, és aztán együtt elmenni az emberekhez!
- Nem. Amennyire tudom, mindketten egy másik kontinensen vannak; üldözik őket, és egy ideje elérhetetlenek a számomra. Egyedül kell megcsinálnod!
Nivash hallgatott. Kifogyott az ellenérvekből, új feladata is tudatosult már benne, mégis egyre azon törte a fejét, hogyan bújhatna ki a felelősség alól. Túl kényelmes volt Barud oldalán harcolni mindeddig ahhoz, hogy ilyen hirtelen bevállaljon egy önálló, és nem is mindennapi küldetést.
- Képes vagy rá, barátom! - hallotta idősebb társa hangját az éteren keresztül – Ha nem volnál az, hidd el, mást találtam volna ki! Ne a kockázattal és a körülményekkel foglalkozz! Jelen helyzetben te vagy a legjobb megoldás arra, hogy felvegyük a kapcsolatot az emberekkel. Edzettséged, éleselméjűséged, közvetlenséged alkalmassá tesz a feladatra! Ezenfelül birtokában vagy minden tudásnak, hogy a kezdeteknél vezére légy az embereknek. 
Hallgatott egy keveset, mintha megzavarták volna, vagy azt mérlegelné, mit is mondjon még.
- Most menj! - mondta végül - Először is keresd meg Harris tábornokot és a Csillagkapu Parancsnokság katonáit, és ők majd igazolják, ki vagy. Azután kezdd el megszervezni az ellenállást! Hamarosan én is csatlakozom hozzád. 
A másik még mindig hallgatott, ezért hozzátette: - Emlékszel még, miért harcolunk, igaz?
- Megszabadítani a világot a goa’uld rabszolgaságból... - idézte fel Nivash a tok'ra hitvallás egyik pontját, mint már annyiszor, ha kétségek gyötörték küldetésüket illetően. Megnyugodott. Továbbra sem volt igazán kedve a késő téli fagyban több száz mérföldes vándorútra indulni, de már túltette magát a dolgon. Ha jobban belegondolt, ez az egész beépülés Kresh'na udvarába már régen többet jelentett, mint valami hagyományos feladat. Egy bolygó szabadságért folytatott, kétségbeesett küzdelmébe csöppentek bele mindannyian, aminél kedvezőbb helyzet egy goa'uld király elpusztítására nemigen adódhatott. Sőt, neki személyesen még többé vált ez a harc: újabb állomás volt ez a férfivá válás útján, egyfajta beavatási szertartás, amely során egyszer s mindenkorra vallást tesz azon elvek mellett, amelyekért az életét is hajlandó lenne feláldozni. Végre büszkén, öntudattal nézhet társai szemébe, mint elismert, kipróbált tagja a tok'rák társadalmának. 
Fölállt, és azt mondta Barudnak:
- Megértettem. Megkeresem az embereket, és felkészítem őket a harcra. Addig is, amíg újra találkozunk, vigyázz az életedre!
- Köszönöm, barátom! Magad is légy óvatos! Csak azokban bízz, akiket már ismersz! Ne feledd: az emberek félelmükben néha hihetetlen aljasságokra képesek... Most mennem kell, közeledik a váltás. Sok sikert!
- Neked is! - Nivash ezt már csak a szürke gömbnek mondhatta, mivel Barud bontotta a kapcsolatot. Körülnézett. Az éjszakai erdő mint hamuszín lepel és fa-szerű árnyak egyvelege terült el körülötte. Gyorsnak kellett lennie, ha még a takarodó előtt meg akar lépni, amikor biztosan felfedezik a hiányát. Nem maradt idő visszamenni a hajóra. Bosszankodva gondolt most mesterére: ha tudta volna előre, milyen megbízást ad neki, nem hagyta volna bent a világítóegységet, a botfegyvert, meg a személyes élelemkészletét, a tűzszerszámról nem is beszélve. Ez utóbbit különösen sajnálta. Másnapra viszont díszszemlét hirdettek, utána minden bizonnyal a környéken gyakorlatoznak, és amint újra gyűrű-közelben lesz az istennő ha’tac-ja, visszatérnek az űrbe. Ilyen jó lehetőség a szökésre nemigen adódik egyhamar. 
A járőröket kijátszani nem volt túl nehéz. Mire a Nap első sugarai előbukkantak a hegyek mögül, és az isteni pár alászállt a piramiscsúcsból, Nivash már rég úton volt kelet felé, amerre a síkságot és a menekülteket sejtette.
*  
Az oklahomai Shawnee csöndes, fagyos reggelre ébredt, amolyan ma-sem-fog-tör­tén­ni-sem­mi-érdekes napra, és mintha még a hideg is valahogy mélyebben beitta vol­na magát a kisváros lakóinak szívébe, mint más március eleji reggeleken. Az árnyékok között kutyák csatangoltak, valahol valaki kopácsolt, a kátyúkban megcsillant a jég... A gyér, fonnyadt növények, rozsdás közlekedési táblák, és a pusztulás tucatnyi más apró jele láttán az ember azt hihette, ennél nyomorultabb kis porfészek már nem is lehet a megyében – pedig bőven akadt ehhez hasonló vidék még a Prérin.
A Nap bágyadt, tiszta fénnyel locsolta fel az utcákat, némi életkedvet öntve annak a pár száz helybélinek tagjaiba, akik továbbra is otthonuknak nevezték ezt a helyet, a környékbeli jaffa fosztogatások dacára is. Elvégre, valahol meg kellett telepedni, örökké nem bujkálhattak... A környék jó feltételeket biztosított a gazdálkodásra, szerszámjavításra mindig volt kereslet, és fogadókat is nyitottak; egyszóval: sikerült berendezkedniük.
Aznap is legtöbbjük a szokásos teendőkkel volt elfoglalva, és nem sok figyelmet fordított a napkelte óta érkező szép számú idegenekre. „Ártalmatlan amerikaiak, biztos arra a gyűlésre jöttek... Majd meg­találják, akit keresnek!” - és már mentek is tovább etetni, vizet szivattyúzni, vagy folytatni a tegnap este félbehagyott munkákat. Azoknak viszont, akik „ráérősebbek” voltak, nem mindennapi látványban volt részük.
„Üdvözöljük az Amerikaiak Közép-nyugati Tavaszköszöntő Találkozójának résztvevőit!” - hirdette rikító színekkel a belvárosba vezető főút fölé kifüggesztett molinó. A házakon piros-fehér-kék színű szalagok díszelegtek, a levegőben sülő tészta édes illata terjengett, az eseménynek helyt adó egykori raktárak és hangárok körül pedig izgatott és ideges szervezők rohangáltak, az utolsó simításokat végezve a szegényes infrastruktúrán.
- Kell még pár szék, az öregeknek!
- Hogy áll az az irányjelző?! Fordítsd meg, mert így nagyon megtévesztő...
- Jaj, megég a pite!
- Fázom, bemegyek egy kabátért!
A sikeres őszi betakarítás után, Hálaadás előtt merült fel első ízben, hogy rendezni kellene valami közös nemzeti ünnepélyt, már csak azért is, hogy gátat szabjanak a helyi közösségek év közben egyre mélyülő elszigetelődésének, ám elegendő telekommunikációs eszköz híján végül meghiúsult a kivitelezés. Utána a Karácsonyt és az Újévet vették célba, végül – a híráramlás lassúsága miatt – tavaszünnepnek hirdették meg a régóta esedékes fesztivált. Shawnee a kedvező fekvése miatt került kiválasztásra – na meg azért is, hogy a goa'uld uralmi központoktól minél messzebb találkozhassanak. A hírnököket már hetekkel korábban útnak indították, úgyhogy elvileg nem volt akadálya, hogy akár a Pennsylvaniában vagy Floridában élő hazafiak is tiszteletüket tegyék a tornádók földjén. A legtöbb látogatót persze Texasból és Illinois államból várták.
„Végre valami! Ott a helyünk! Nem hullhat szét a nemzet, tartanunk kell a kapcsolatot!”
Ahogy a Nap egyre magasabbra kúszott a kéklő égbolton, és a hőmérséklet is kellemesebbé vált, mindenfelől kopott öltözékű, fáradt, nehéz mozgású vándorok lepték el a sík városkörnyéket. Délelőtt még csak pár tucatnyian voltak, az uzsonnájukat már vagy háromszázan költötték el az ideiglenes szállásokon, az esti nyitóünnep előtt egy órával pedig nyolcszáznál is többen zsúfolódtak össze a díszteremnek kinevezett, lerobbant raktárépületben.
- Arra menjenek! Kérem, ne tolongjanak!
- A toalett az épület mellett, kívül!
- Ide tegyék, amit hoztak magukkal!
- Igen, este lesz koncert is...!
Időközben a Nap túljutott delelőjén, majd nemsokára lebukott a nyugati horizont alá, mégsem lett sötét, mert a meggyújtott fáklyák százai a nagyváros narancsszín ragyogását hozták el az oklahomai vidék valóságába. A tűzfény melegséget csempészett a hűlő levegőbe és életteli pirosságot varázsolt az egybegyűltek arcára.
Földművesek, katonák, koldusok és mesteremberek, családostul – egy vágytól indíttatva.
Egy népnek maradni az elnyomás ellenére.

A CSK-4 a gyűlésteremhez legközelebb eső házban rendezte be az ideiglenes katonai parancsnokságot.
- Köszönjük, őrnagy – hálálkodott Dick Svensson, a gyűlés egyik szervezője, miután meghallgatta McKeane jelentését a városba érkezett két tucat katona elhelyezéséről, amelyre biztonsági okokból került sor. - Nem hinném, hogy szükség lesz rájuk, de fő a biztonság...
A helyiségben alig néhány ember lézengett; szinte mindenki odaát ünnepelt. 
- Te is fellépsz? - kérdezte súgva Monroe Cavendisht a szoba másik sarkában. Fejével az ajtó felé intett, amelyen túlról halk morgásként szűrődött be az egybegyűltek beszéde.
- Talán majd holnap – válaszolta a hadnagy, le nem véve tekintetét feletteséről. „Mikor kezdünk már, Tony?” Fáradt volt az elmúlt hetek sok utazásától, és feszült amiatt, hogy aznap késő estére kellett ezt a találkozót szervezni. Ezenfelül aggódott a menyasszonyáért és a lehetséges közszerepléstől is félt kissé. Persze a legkevesebb jelét sem adta rosszkedvének: egyenes derékkal, rezzenéstelen arccal vigyázta a történéseket.
- Carla hogy van? - folytatta a törzsőrmester, mintha belelátott volna társa gondolataiba.
- Jobban, egyre jobban... - bólogatott Pete – Kezdenek rendbe jönni az idegei, eszik rendesen, dolgozgat is... Kicsit megviselte az utazás, de örül, hogy itt lehet.
Elhallgatott. James Monroe ugyan kissé részletesebb beszámolót várt volna – mi van az esküvővel, mit is dolgozik pontosan a nő, milyen volt az útjuk – de végül nem kérdezősködött.
- Jó estét, uraim – futott be egy Matt Geller nevű ex-biztosítási ügynök, akinek kiváló szervezőkészsége és tárgyalótechnikája elengedhetetlen volt a gyűlés létrehozásában – Mr. Freeman hamarosan megérkezik.
- Épp ideje – szólalt meg McKeane az ablak mellett, amin át eddig a sötét éjszakát fürkészte – Kicsit elhúzódott az a beszéd...
- Elnézésüket kérjük, őrnagy... - hajtott fejet mesterkélt udvariassággal Geller - Bizonyára megérti, hogy ha egy ilyen régen várt, lélekemelő eseményre kerül sor, mint ez a tavaszünnep, és annak nyitóbeszédét egy ilyen, amúgy is kiváló szónoki képességekkel rendelkező férfiú tartja – nos, azt hiszem, ez esetben bocsánatos bűn a pontatlanság... - vigyorgott.
- Mondja, mit is csináltak a légierőnél azelőtt? - kíváncsiskodott Svensson, aki nyilvánvalóan forgatott valamit a fejében – Félre ne értsen, kétségem sincs a hozzáértése felől, de tudja, manapság annyi csalóval találkozik az ember, meg kétkedő polgárokkal, és jó, ha...
- Légvédelem – zárta rövidre McKeane a férfi magyarázkodását. Megegyezett csapata többi tagjával, hogy ha nem muszáj, nem beszélnek a Csillagkapuról. Elvégre, a Föld népei számára a goa'uldok csak messziről jött idegenek, és ezen a tényen a program léte sem változtat. Az sem használna senkinek, ha kiderülne: a földönkívüli invázió közvetve a parancsnokság ténykedésének is köszönhető. Amennyiben sikerül épkézláb tervet alkotni, és visszaszerzik az ellenőrzést a Cheyenne-hegy felett, azonnal eltemetik a kaput, hogy többé senki ne jöhessen át rajta... És akkor az egész dolog jelentőségét veszti.
- Remélem, nem várakoztattam meg önöket nagyon! - térítette magához egy erőteljes hang, és egy középmagas, jó kiállású fekete férfi lépett be az ajtón. Nyújtott kézzel az őr­nagyhoz lépett, pedig a másik két katona közelebb állt hozzá – Mr. McKeane, ha nem tévedek.
- Ön pedig, gondolom, Gabriel Freeman, Texasból. Akinek ezt a csodás ünnepséget köszönhetjük.
- Személyesen – mosolygott szélesen az öltönyös jövevény. Ruhájából illatszer szaga áradt Tony felé, kézfogása azonban keménységről, határozottságról árulkodott. A katona hirtelen kényelmetlenül érezte magát, hogy egyenruha helyett kopottas, civil öltözékben jelent meg.
- Nagyra értékeljük, amit a rendezvény biztonságáért tesznek, Mr. McKeane – lépett el Freeman az őrnagytól, és levetette magát egy székre – Az elmúlt évben a sereg már sokszor tanúbizonyságát adta, milyen... hm… felkészült tud lenni az idegenek elleni harcban, így bízunk benne, hogy itt is hatékonyak lesznek. Persze legjobb lenne nem megtapasztalni éles helyzetben, mennyire jól képzettek, ha érti, mire gondolok...
- Természetesen – jelentette ki szárazon McKeane, de nem tudta, gúnyolódik-e vele a fickó. Fáradt volt és türelmetlen, hát a tárgyra tért: - Ami pedig a közös tervünket illeti...
- Á, igen, a titkos vállalkozásunk... Együttműködést ajánlok, Mr. McKeane, a sereg megmaradt katonáinak – hogy úgy mondjam, munkát. De a részletekkel inkább a gyűlés után foglalkoznék...
- Akkor mi a fenének hívatott ide minket? - csattant fel Cavendish.
- Hohó...! Nyugalom, barátom! Először is: az ünnepség biztonsága elég fontos beszédtéma, amin jó még a mai napon túl lenni. Aztán meg: ha jól emlékszem, önök hívták fel a figyelmünket egy civil-katona együttműködés jelentőségére...
- A felajánlásunk mint őrcsapat egy önkéntes szolgálat a részünkről, de ittlétünknek nem ez a fő oka – folytatta McKeane magára erőltetett nyugalommal – Ezt önnek is tudnia kell.
- Akkor mégis micsoda? - szólt közbe Geller – Csak a miheztartás végett...
- Ez a gyűlés remek lehetőséget biztosít személyesen találkozni a civil ellenállás vezetőivel, vagyis önökkel, és létrehozni egy titokban működő, országos szintű hálózatot, amelyik a megfelelő felkészítés után végre sikerrel szállhat szembe a goa’uld seregével! 
- Egy önkormányzó és látszólag a hatalomhoz lojális társaság leple alatt sokkal hatásosabban tudnánk kiképzést folytatni és a terveinket összehangolni – tette hozzá Peter.
- Ravasz, nagyon ravasz... - ismerte el Mr. Geller feszengve. – Mintha csak én találtam volna ki... – nevetett fel kényszeredetten.
- Közös a célunk, uraim – állt fel Freeman – De azért jó, hogy ezt elmondták. Azt javaslom, holnap, az ebéd után folytassuk, amikor kipihentebbek és összeszedettebbek vagyunk.
Mindenki egyet kellett, hogy értsen a javaslattal. Negyedórás technikai megbeszélés után, kimért kézfogások kíséretében elbúcsúztak egymástól, majd eltávoztak, ki-ki a maga szállására. Pár perc múlva üres volt a terem.