Főoldal » Cikkek » PIERRE VARIE » Stargate SG-1

Stargate SG1  - Próbaregény - 5. fejezet - Konspirálók - 2. rész

Másnapra a város több pontján, részben párhuzamosan folyó szakelőadások voltak előirányozva – tá­jékoztató a goa'uldról, hírek az ország minden sarkából, ökumenikus istentisztelet, satöbbi – így Nivash­nak lehetősége adódott elég sok mindent megtudni az emberekről, igen rövid idő alatt. Külde­tésével kapcsolatos elégedettsége nőttön-nőtt. Alig néhány napja vándorolt még csak a Prérin, időn­ként szóba elegyedve az útjába kerülő városkák lakóival, amikor hírt kapott a gyűlésről. Micsoda ötlet! Veszélyes is ugyan, hiszen a jaffák bármikor felfedezhetik a seregnyi embert, és ők nem azok az elnéző fajták... De mégis! Nem hitte volna, hogy a Tok'rán kívül más nép is képes lehet ilyen hihetetlen összetartásra.  
Feszengve igazgatta magán a szűk farmert és a kopott zakót, melyeket egy útitársa adott neki idegenszerű egyenruhája helyett, éhes volt és bűzlött, de bízván bízott benne, hogy az élmény mindenért kárpótolja. Előző nap épp lemaradtak a nyitóbeszédről, az éjszakát egy tornácon töltötték, és enni sem adott nekik senki, úgyhogy remélte, már aznap megtalálja a Parancsnokság embereit, és megbecsültebb kiszolgálásban részesül. Elhatározta, hogy kér valami harapnivalót az egyik házban, beül egy-két előadásra, délután pedig megkeresi a katonákat.
- Arra mi van? - szólított meg egy siető férfit.
- Játékterem, nem látja?! - kapta meg a választ – Ki van írva...!
„Én nem ismerem ezeket a betűket... Bunkó!” - Hálásan köszönöm!
- Beszállhatok? - ült le egy kártyaasztalhoz, már bent.
- Attól függ. Mid van? - nézett rá az osztó.
- Hogy mim? - csodálkozott Nivash – Hát... Ruhám, egy zsemlém...  Miért?
Még nem tudta olyan jól a nyelvet, hogy megértse, mire kíváncsiak az asztalnál ülők.
- Te szórakozol velünk? - hördült fel az egyik játékos, egy komor, durva farmer – Pénzed, az van-e! Itt nem gyerekek játszanak, idióta...! 
- Add be a tétet, vagy húzz innen! - világosította fel egy másik fickó, egy vékony, elnyűtt arcú, füstszagú egyén. A Tok'ra sértődötten távozott.
„Ha nem kellene úgy vigyáznom az inkognitómra, megemlegetnétek, hogy így beszéltetek velem!”
Belehallgatott egy előadásba a gépek és vegyszerek hiányában alkalmazandó földművelési technikákról (jókor tanítanak erről is, egy év szűkölködés és a rovarinváziók után), de nem igazán ragadta meg a figyelmét. Az egyik tágas, nyitott csarnokban viszont egyenruhás alakokat vett észre, így hát gyorsan közelebb ment és fülelni kezdett. Védekezési lehetőségekről volt szó támadás esetén, meg a javasolt viselkedésről, ha jaffák járőröznének az ember lakóhelyének közvetlen közelében. Valami Archer nevű katona beszélt a szép számú hallgatósághoz, olyan gyakorlati példákkal, és személyes meglátásokkal tűzdelve előadását, hogy Nivashnak leesett az álla. „Ez az ember már többször is találkozott jaffákkal. Talán ő is a Csillagkapu Parancsnoksághoz tartozik.”
- … A lényeg tehát az, hogy támadás esetén szét kell szóródni, a mindennapokban azonban éppen a cso­portosulás képezi a legjobb védelmi stratégiát. Erre figyeljünk, és nem lesz gond! - ért lassan a mon­dandója végére a százados – A közeljövőben tervezünk elindítani egy önvédelmi kiképzéssoroza­tot is; ebből láthatnak egy kis ízelítőt délután, az iskola melletti sportpályán. Köszönöm a figyelmet!
Lelkes taps kíséretében levonult az emelvényről, majd egy szervező ismertette a soron következő programokat. Nivash sietős léptekkel indult előre az épület oldalfala mentén, hogy elkaphassa Archert, de a népes hallgatóság egy emberként a kijárat felé vette az irányt, ezért mire átverekedte magát köztük, szem elől tévesztette a katonát. „Sebaj, nem olyan nagy ez a hely!”
A gyűlésre érkezőknek a szabad ég alatt, jókora kondérokban főzték az ebédet, és mivel a Nap lassan a delelőjéhez közeledett, egyre többen gyülekeztek a közelben kirakott hosszú asztaloknál. A Tok'ra abban bízott, hogy a katonák egy félreeső helyen, vagy egyenesen az egyik házban fognak étkezni, így csak figyelnie kellett a mozgásukat. Hallott ugyan valami erőemelő-versenyről, aminek épp a döntője zajlott, és gondolkodott is rajta, hogy elnéz arrafelé, végül azonban ott maradt kiválasztott őrhelyén, a tér egyik sarkában álló felfordított kukán.
- Tizedes, várjon! Vigye ezt is – hallatszott valahonnan, és mikor megfordult, két katonát látott meg a közvetlen közelében. Az egyik épp futólépésben távolodott tőlük, kezében valami kötéllel vagy sza­laggal, de felettese megállt egy helyben, alig pár lépésnyire Nivashtól, és az előkészületeket figyelte.
- Üdvözlöm... katona úr – ment oda hozzá – Én szeretnék beszélni Archer hadnaggyal, aki az előadást tartotta... Megmondaná, hol találom?
- Mit akar tőle? - húzta fel a szemöldökét a szigorú tekintetű, bajszos tiszt.
- Azt nem mondhatom meg... Személyes, vagyis kérdezni szeretnék tőle valamit.
- Nem tudom, hol lehet; biztosan dolga van. Ha valamit tudni akar, kérdezzen engem!
- Ön is tagja a Csillagkapu Parancsnokságnak? - Nivash hallgatott mestere instrukcióira.
- Minek? - hökkent meg a férfi – Milyen kapu?
„Ez így nem lesz jó. Túl egyenes volt a kérdés; ha benne is van, gyanakszik rám...” - Mindegy. Csak mondja meg neki, ha látja, hogy még fogom keresni. Fontos híreket hoztam.
Azzal faképnél hagyta a katonát, akinek az ingerültségénél is nagyobb volt zavara.
- Hé... Maga mit... - Nivash csak ennyit hallott, mert közben elvegyült a tömegben.
Ebéd után végre talált egy tét nélkül játszó társaságot, akik bevették kártyázni, de nehezen értette meg a szabályokat, így hamar továbbállt. Megnézte az önvédelmi bemutatót, de legnagyobb sajnálatára Archer százados nem volt ott. Pedig ő volt az egyetlen kapocs a Parancsnoksághoz! Legalábbis ezt remélte, de így most kicsit bosszús volt, hogy nem sikerült rátalálnia. Na majd este! Valami nagyszabású banzájt terveztek, újabb beszédekkel meg énekkel, ahol az összes résztvevő meg fog jelenni. Majd ott! Olyan közel férkőzik az egyenruhásokhoz (már ha abban lesznek), amennyire csak lehet, és megtalálja a módját, hogy beszéljen velük!
„De sok macera megkeresni pár fickót ebben a sokaságban! De muszáj vigyáznom. Ahogy Barud mondta: nem bízhatok senkiben!”
 
A CSK-4 tagjai kimondottan bosszúsak voltak az esti gyűlés előtt. Nem mintha ne lett volna remek a hangulat városszerte, és kiválóan sikerült helytállni napközbeni teendőikben is. Archer kimondottan pozitív visszajelzéseket kapott az előadással kapcsolatban, Monroe és Cavendish soros őrökként megakadályoztak egy tömegverekedést, McKeane pedig a polgármesternek adott pár jó szervezési tanácsot délelőtti találkozójukon.
Ami nem teljesen a terveik szerint alakult, az a délutáni megbeszélés volt.
Ahogy lassan bealkonyodott, és mindenki elfoglalta a helyét a hatalmas előadóban, Cavendish hadnagy a színfalak mögött még mindig Gellert győzködte.
- De értse meg, ha világgá kürtöli, azzal vészesen meggyengíti az álcánkat!
- Mondtam már: maximálisan egyetértek Mr. Freemannel – tett egy elhárító kézmozdulatot az ügynök, majd újra belenézett kis kézitükrébe, hogy biztos legyen benne, jól áll-e a fején az a pár szál ha­ja. - Nem választhatjuk el az önkormányzást és az ellenállást; nem működtethetünk egy olyan tár­sa­ságot, amely az egyszerű emberek szabadságáért küzd, miközben őket magukat kizárjuk a részvételből!
- Nem kellene szétválasztani a kettőt, csak külön működtetni a polgári és a katonai részét...
- Fölösleges túlbonyolítás; meglep, hogy katonaként hogy nem képes egyszerűbben látni a dolgokat!
Azzal fellépett a színpadra, ahol már nem folytathatták a vitát.
- Ó, te barom... - dühöngött magában a katona – Mindjárt megmutatom én egyszerűbben is „a dolgokat”, ha arra vágysz...! - Fiatal arcára kiült a harag, kék szeme vadul csillogott, és olyan erősen szorította ökölbe kezét, hogy ujjai elfehéredtek.
- Hadnagy, uralkodjon magán! - lépett oda hozzá hirtelen az őrnagy. Ő is ideges volt, mégis szemlátomást jobban zavarta Cavendish viselkedése, mint délutáni tárgyalásuk végeredménye. Szigorú, sőt megrovó tekintettel nézett társa szemébe, akit ez csak még jobban felbőszített.
- Maga meg miről beszél?! Ha nem megy bele olyan könnyen ebbe a marhaságba, még megpuhíthattuk volna Freemant! De persze maga nem bízik benne, hogy tartani tudjuk a szánkat, meg, hogy sikeresek is lehetnénk...
- Elég ebből, katona! - reccsent rá McKeane. Szemében villámok cikáztak. Mindig büszke volt hidegvérére, lényegre törő meglátásaira, de a tiszteletlenség őt is kihozta a sodrából.
- … Így van, ugye?! Olathe óta meg van győződve róla, hogy a sereg nem képes megoldást találni a helyzetre, ezért lefekszik ennek a demagóg dumának a Nagy Közös Felkelésről, meg, hogy minél nagyobb a nyilvánosság, annál erősebbé válunk... Hát egy nagy frászt! Elsöpör minket az első...
- Uraim, uraim, kérem! - lépett közéjük Freeman – Hagyjuk a vitákat későbbre; ünnepelni jöttünk ma ide, nem? Akinek pedig ellenvéleménye van közös tervünkkel szemben – biccentett Cavendish felé – csak várjon egy fél évet, és csodát lát! Persze nem árt addig sem imádkozni – megnyugtatásul, hogy biztosan megérkezzen az a csoda.
Átment a két férfi között, és fellépett a színpadra. - Jó estét, tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A két katona szótlanul fordult el egymástól, megigazították magukon egyenruhájukat, majd szintén felléptek az emelvényre és elhelyezkedtek előre egyeztetett pontjaikon, civilek között, az előadó két oldalán. A CSK-4 két másik tagja aggodalmas arccal méregette őket, míg csak Freeman beszéde le nem kötötte a figyelmüket.
- … Mint hallom, fantasztikus programok zajlanak városszerte, és, tudják meg, lépten-nyomon felüdíti a lelkemet az egység, amivel mindannyian részt veszünk ezen a különleges eseményen – mondta éppen.
A hallgatóság – a felfokozott várakozásoknak, a hamisítatlan fesztiválhangulatnak, és a welcome drinknek köszönhetően – egyre-másra örömujjongásban tört ki már a beszédet megelőző órában is, most pedig átszellemült arccal, boldog mosollyal itták a férfi szavait. De régen is volt már ilyesmiben részük! Archer oldalra nézett James Monroe-ra, és jeges pillantása egy pillanat alatt lehűtötte a törzsőrmester szemmel látható, önkéntelen lelkesedését.
- Honfitársaim, emberek! - kezdett bele mondandója érdemi részébe Freeman – Boldog vagyok, hogy ma itt lehetek közöttetek! Újfent ámulat tölt el, ha arra gondolok, hogy nélkülözések közepette, dacára az út során rátok leselkedő mindenféle veszélynek, eljöttetek ide Shawnee-be, hogy népünk nevében megerősítsétek azt a szövetséget, amit két évszázaddal ezelőtt őseink kötöttek egymással, nem tűrve, hogy életeteket és népünk jövőjét porig rombolják! Büszke vagyok rátok!
Dörgő tapsvihar, viharos éljenzés volt a válasz e fennkölt szavakra. A sok, testében-lelkében megfáradt, most mégis fellelkesült amerikai egy emberként integetett, éljenzett, ugrándozott, akárcsak valami választási gyűlésen a támadás előtt.
- Az elmúlt napokban megmutattátok az ellenségnek, hogy nem lemészárolandó állatok, hanem életükről felelősen gondolkodó, bátor emberek vagytok, akik nem tűrik a megaláztatást és nem félnek összegyűlni az emberség és szabadság nevében!
A moraj egyre fokozódott. A terem hátsó traktusában helyet foglaló Nivash félve tekintgetett a kijáratok felé, mintha attól tartana, a lázadás égbe kiáltott szavai elegendőnek bizonyulhatnak, hogy felkeltsék a kétszáz mérfölddel arrébb táborozó jaffa csapatok figyelmét. Mindeddig azonban nem látta jelét, hogy az ellenség büntetőakcióra készülne. Talán észre sem vették a napok óta idesereglő embertömeget? Nem lehetetlen, de nem is valószínű.
- … Ezért is hívtuk össze ezt a nemzeti fórumot: hogy az egész emberiség nevében megálljt parancsoljunk a minket elpusztítani akaró áradatnak: az idegenek kegyetlenségének és a köztünk egyre többször erőre kapó embertelenségnek! Nem fogjuk hagyni, hogy megfosszanak bennünket a lelkek egységének nagyszerűségétől, és hogy apránként kiirtsanak minket saját bolygónkról!!
Erre aztán végképp elszabadult a pokol. Freeman fején találta szöget. Másfél éves elnyomott feszültség, elfojtott félelem tört ki az emberekből: sírtak és nevettek, arcukra kiült a harag, és úgy tűnt, zengő éljenzésük, zúgó morajlásuk az egekig hatol.
- … Elmegyünk a legvégső lehetőségeinken is túlra: addig küzdünk, megteremtve újra az amerikai ci­­vilizációt, kockáztatva akár az életünket is, amíg már nem tudnak mást tenni az idegenek, mint be­­hódolni akaratunknak! Többen vagyunk, mint ők, és szeretjük egymást, a hazánkat; felkészültünk ar­ra, hogy kezünkbe vegyük sorsunkat! Biztosítani fogjuk gyermekeink jövőjét, és nem hátrálunk meg!
Várt egy kicsit, hogy az egybegyűltek kitombolják magukat, majd tárgyilagosabb hangon így folytatta:
- Annak érdekében pedig, hogy mindez sikerüljön, itt és most egy új összefogást, egy új szövetséget teremtünk! Hiszem, hogy együtt legyőzhetetlenek, elpusztíthatatlanok és rendíthetetlenek leszünk! Egyesüljünk, barátaim, és soha nem törnek meg minket!
Rövid hatásszünet; mindenki átérezte, hogy most következik az a rész, amiért tulajdonképpen ezt a ma esti gyűlést összehívták.
- Erőinket soha többé nem forgácsolhatják szét kicsinyes viták, önös érdekek, sem az ellenség manipulációi! A mai napon életre hívunk egy szervezetet, amely az emberiség önrendelkezésének első számú letéteményese lesz a világon; fénysugár az éjszakában, erőd az őrsziklánk tetején! Nem engedjük, hogy a jaffák portyái nap mint nap megtizedeljék népünket, együtt fogunk felkészülni a támadásokra, és egyenrangú félként fogunk szembeszállni a megszállók elnyomásával! Az Amerikai Hajnalcsillag Szövetség lesz a kivívója bolygónk új szabadságának! 
Zajos helyeslés mindenfelől. Könnyes szemű, mosolygó arcú hazafiak. Idegenek, akik most egymás nyakába borultak. Hangos éneklés. Ütemes taps. Zászlók, színes szalagok a levegőben. Nivash csak állt ott és bámult, lelkét teljesen betöltötte a hely emelkedett hangulata, és egy pillanatra elfeledett minden aggodalmas gondolatot, ami a nagyszabású tervvel kapcsolatban az imént megrohanta: engedte, hogy magával ragadja az emberek rajongó lelkesedése.

Alkonyattájt a tömeg oszlani kezdett; ki-ki a saját szükségszállására sietett, hogy elfogyassza szerény vacsoráját, és átbeszélje az aznapi történéseket. Mivel besötétedett, és a levegő is alaposan lehűlt, hatalmas tüzeket gyújtottak a szabad ég alatt, köréjük telepedtek, és vég nélkül énekeltek, vitatkoztak, történeteket meséltek egymásnak; előkerültek a rejtett italtartalékok is, így a csendesnek induló ünneplés zajos mulatozássá változott.
Az ország minden részéből egybegyűlt nép körében frissítő újdonság volt már az AMSA (American Morning Star Alliance) puszta léte is: az elmúlt másfél év folyton csak a menekülésről, a nélkülözésről szólt, de most végre volt valamijük, amiben hihettek, amiért küzdhettek... Amitől végre újra egy népnek érezhették magukat.
- ...A katonák szállása? - tűnődött el egy fáradt arcú, idős férfi Nivash kérdésén – Úgy tudom, már nem ott, hanem... Igen, megvan! A Wilson-házban szálltak meg, északra innen. Independence Street. Stílszerű, nem igaz?
- Szóval Wilson-ház... - botorkált tovább a Tok'ra a zsúfolt, szemetes, félhomályos utcán. Szörnyű rosszullét kínozta, már vagy fél órája. Látva, hogy mindenki milyen lelkesen vedeli azokat az erős szagú nedűket, maga is ledöntött belőle pár pohárral az imént, aminek aztán nem várt hatása lett az egyensúlyérzékére és a tisztánlátására. Gondolt ő erre már az elején, de hogy ennyire kiüti... „Micsoda bolond nép! Ilyenekkel bódítják magukat, közben meg... Már értem, néha miért viselkednek olyan furcsán!”
- Megyek, és megkeresem az embereket, a parancsnokot... A Parancsok Embereit – motyogta magában, aztán leült egy fal tövébe pihenni egy keveset. „Nem állhatok eléjük ilyen állapotban – futott át rajta az ijedelem – holnap viszont ki tudja, itt lesznek-e még.”
Ült ott egy darabig, mélyen beszívta a hideg esti levegőt, talán szundított is pár percet – aztán arra eszmélt, hogy vizelnie kell. Mire elintézte, meg is könnyebbült egy kicsit, és a föld sem forgott már alatta, csak az épületek mutattak be még néhány pulzáló összehúzódást. Felnézett az égre, de aztán rájött: nem ismeri annyira az itteni csillagképeket, hogy elmozdulásukból megállapíthatná, hány óra van. „Gyerünk tovább. Wilson-ház, északra, nincs messze...” Aztán csak eltévedt.
Nem maradt más hátra: megszólított két fiatalembert, akik egy fa tövének vetve hátukat lelkesen kortyolgattak valamit egy üvegpalackból.
- Legyen kellemes estétek, barátaim! - kezdte a legbarátságosabb arccal, ami csak egy fáradt és ittas tok'rától kitelhet.
- Szevasz, cimbora! Mi a f...t lődörögsz itt, gyere, igyál valamit!
- Hogy áll rajtad az a gatya, te szerencsétlen! - kapcsolódott be a beszélgetésbe a másik srác is. A tok'ra nadrágja valóban rövid volt, szomorúan verdeste viselője csupasz lábszárát. 
Nivashnak volt egy olyan érzése, hogy talán nem a legmegfelelőbb földlakókat szólította meg, de nem akart nagyobb társaságba menni, nehogy még kémnek higgyék, amiért túl sokat kérdezősködik. Kerülnie kellett a feltűnést, ezt egyből megérezte, amikor azzal a katonával beszélt a múltkor. Hátha megtudhatja ezektől is, amire kíváncsi.
- Hagyjál már azzal a fagyállóval, haver, keresek valakit! - Büszkén nyugtázta magában, milyen jól elsajátította mostanra az ilyen helyzetekben alkalmazandó emberi szóhasználatot.
A két iszákos kissé megilletődött ettől a választól. A józanabbik megkérdezte:
- Na, mondjad, ki az?
- Egy katona. Azt mondták nekem, a Wilson-házban szálltak meg. Tudjátok, az merre van?
- Naná, hogy tudjuk! Úgy előre... arra, aztán ott is van. Tizennyolcas szám. Nem lehet eltéveszteni – Hevesen gesztikulált magyarázat közben, de Nivash megértette, mit akar mutatni neki.
- Köszönöm.
Még pár perc. Izgatottan, tucatnyi kérdéssel-kétséggel fejében közeledett a megjelölt címhez, miközben körülötte a város csak úgy lüktetett a lángra gyúlt szívű és -fejű nép morajától.
Végre ott állt az egyszerű, tágas amerikai ház ajtajában. Bekopogott. 
Az ösztönei ugyan azt súgták, nem kellene csak úgy besétálnia, hiszen ellenség bárhol lehet, meg ők sem ismerik még, sőt az útbaigazítás is lehetett téves – aztán mégis a nyílt bejelentkezés mellett döntött, túlzott óvatosságnak minősítve a gondolatot, hogy előbb kicsit körülkémlelje a házat. Ha baj lesz, majd megtalálja a módját a szabadulásnak.
- Igen? - nézett ki egy fiatalember. Bár háttal állt a benti fényforrásnak, s így arca árnyékban maradt, Nivash­nak mégis valahogy ismerős volt; mintha ő is kint állt volna a színpadon Freeman beszéde közben.
- Beszélni szeretnék Harris tábornokkal, kérem!
- Kivel? - A férfi zavartnak tűnt.
- Harris tábornokkal. Ő vezeti még a Csillagkapu Parancsnokságot, ugye?
- Nem. De hát... Ki a fene maga? - Szélesebbre tárta az ajtót; háta mögül egy másik fickó nézett ki a sötétbe érdeklődő tekintettel, pólóban, kócos hajjal. Archer százados.
- Jöjjön be! - Monroe törzsőrmester mintha hirtelen magára talált volna. Berángatta a tok'rát, és bezárta az ajtót – Beszéljen!
Nivash megilletődötten hordozta körül tekintetét. Egy jókora szobában álltak, amelyben egyenru­hák, fegy­verek, töltények és műanyag vizes palackok hevertek szerteszéjjel az ágyakon. A redőnyök lehúz­va, a helyiségben tartózkodó másik két férfi pedig önkéntelen mozdulattal, mégis jól láthatóan ö­vé­hez csúsztatta a kezét, készen állva, hogy bármikor tüzet nyissanak, ha szükséges. Csapdába esett.
- Nem ismerem magukat. Nekem azt mondták, Harris tábornokot keressem.
- Ő már nem él – lépett közelebb a magas, szikár, kifejezéstelen tekintetű katona, aki eddig a falon el­helyezett könyvespolcon matatott – McKeane őrnagy vagyok, az egyik beosztottja. Mondja el, mit óhajt!
- Maguk a Parancsnokság emberei? - Archerre nézett, és hozzátette: - Mindannyian?
- Mi az a Parancsnokság? - kérdezte élesen McKeane – Ki maga és mit akar?
- Ez így nem lesz jó – csóválta a fejét Nivash – Nekem a Csillagkapu Parancsnokság tagjaival kell beszélnem. Azonosítsák magukat!
- Jobb ötletem van – fogta rá hirtelen fegyverét a McKeane nevezetű – Elmondja, hogy ki maga, és mit akar tőlünk, mert ha nem, goa'uld kémnek fogom gondolni, és itt helyben lelövöm!
- Nem túl barátságos fogadtatás... - dünnyögte magában. Felmérte a helyzetet. Három ember önmagában nem lenne probléma számára, de ezeknek mindnek fegyvere van: nem tudna elég gyorsan mozogni ahhoz, hogy ne találják el. Vállalnia kell a kockázatot.
- Rendben, rendben... A nevem Nivash, és a Tok'rától jöttem! Ha ti a Parancsnokság emberei vagy­tok, tudjátok, mit jelent ez. Azért vagyok itt, hogy felajánljam segítségemet a goa'uld elleni harchoz.
Döbbent csend. Az őrnagy és Archer egymásra nézett, arcukon kétkedés tükröződött. McKeane leeresztette a fegyvert. Monroe, hallható izgatottsággal hangjában megszólalt:
- Meg kell, hogy értse, mennyire meglepő az ön kijelentése számunkra. Sosem találkoztunk még, erre most... Miért kellene elhinnünk, amit mond?
Nivash mentális erőt merített a Tok'ra szimbionta képességeiből, s rövid meditációja eredményeképpen szeme egy másodpercre felfénylett. A katonák arcán félelem suhant át.
- Ismerjük a Tok'rát – húzta ki magát John Archer – Egy képviselőjük jóval a támadás előtt járt a bázisunkon, és említett pár ügynököt, akik beépültek Kresh'na katonái közé... Ki volt az? Meg tudja mondani a nevét?
- Nos, tárgyalásokra, kapcsolatteremtő kiküldetésekre általában Geharol vagy Kenvati szokott menni... - Látva, hogy a százados megkönnyebbülten ismer rá az ismerős küldöttre valamelyik névben, visszakérdezett: - És én honnan tudjam, hogy maguk tényleg Harris emberei? Egyáltalán, mi történt vele, meg a CSK-1-gyel?
- Harrist a védekező harcok során végezték ki, a CSK-1 tagjai pedig már a Parancsnokság elfoglalásakor elestek. Mi a CSK-4 vagyunk, illetve csak voltunk. A programnak vége, a kapu jaffa ellenőrzés alatt áll – válaszolta McKeane.
- Azt sejtettem; a Cheyenne-hegyről jövök – bólintott a tok'ra. Agya lázasan dolgozott.
- És most? - Monroe-t láthatóan jobban izgatta a bemutatkozás segítségnyújtásra vonat­kozó része. Még kissé bizalmatlanul, de növekvő kíváncsisággal léptek közelebb a férfihoz.
Nivash a következő közel egy órában beszámolt mindarról, amit társával mindeddig megtudtak a Föld körül keringő űrhajó fedélzetén, a katonák pedig részletesen ismertették vele az észak-amerikai helyzetet. 
- Gyerünk Freeman-hez! - javasolta Archer – Neki is tudnia kell Nivashról, hiszen értékes tapasztalatokkal szolgálhat az ellenállás felépítésében. - Kérdőn nézett felettesére, mire az egyetértően biccentett.
- Magam is ezt akartam kérni – helyeselt a tok'ra - Ámbár, szeretném megjegyezni, hogy a polgárok bevonását, meg ezt a fél-nyilvánosságot nem tartom jó ötletnek.
- Igen, vannak így ezzel még páran... - dünnyögte az őrnagy, mert eszébe jutott az aznap esti összezördülése Pete Cavendish-sel. A hadnagy az egyik ideiglenes közös szállón töltötte az éjszakát menyasszonyával, akit – társaival ellentétben – ide is magával hozott.
- Gyerünk! - siettette barátai szedelőzködését Monroe, majd kinyitotta az ajtót és kilesett az éjszakába – Óvatosan. Ha az emberek megtudnák, hogy egy goa'uld bujkál a városban...
„Tok'ra” – javította ki őt gondolatban Nivash, de nem szólalt meg. Túl sok minden történt vele az elmúlt órákban, és úgy érezte magát, mintha egy hirtelen támadt légnyomás-ingadozásba került volna egy zuhanásnak indult ha'tac fedélzetén: feje zúgott, nehezebben vette a levegőt, és a távoli tüzek elmosódott narancsfénye mintha mindenhová követte volna.
McKeane és csapata sem nagyon tudta még, mit kezdjen a helyzettel. Az, hogy elviszik Freeman-hez, csak amolyan időhúzó pótmegoldásnak tűnt – hiszen hogyan is tudnák beadni a népve­zérnek, hogy ez barnás-zöld szemű, barátságos arcú, kissé fura figura itt egy másik bolygóról jött par­tizán, aki népével együtt a goa'uld elleni harcra tette fel az életét, az embereket pedig a Csillag­ka­punak köszönhetően ismeri, ami pedig... Még azt fogja hinni, hogy elment az eszük, vagy hogy ez valami aljas trükk...!
Az AMSA izgága, önjelölt vezetőjének gyomra valóban nehezen vette be az új információkat, de kétkedése nem tréfának minősítette Archer és Nivash beszámolóját, hanem jócskán felbosszantotta.
- … Miről hadovál itt nekem, százados?! - szakította félbe John magyarázatát, és idegesen a homlokához kapott. Vacsora óta fejfájás kínozta, és mire épp álomba merült volna, rátörtek ezek a féleszű fegyveresek azzal, hogy ez az akárki valami nagyon fontos személy. Hogy egy idegen!
- Ne haragudjon, Gabriel, hogy felvertük álmából, de ez nem várt előnyt jelent számunkra...
A férfi dühödten vágott McKeane szavába: - Mit, őrnagy? Mit?! Maguk idehoznak egy goa'uld kémet, és azt várják tőlem, hogy elhiggyem, ez kivételesen a mi oldalunkon áll... Hülyének néznek engem? Tudom, mire megy ki a játék... Nem tetszik, hogy kezembe vettem, amit maguk...
- Nyugodjon már le, ember! - szólt rá Archer – Legalább hallgasson minket végig! Értse meg, bízhatunk benne, és ostobaság lenne...
- Nem és nem! Ha maga tényleg idegen – nézett a tok'rára – akkor ellenség is egyben! Ha pedig ember, akkor zavarkeltő, áruló, szélhámos... Fogdába vele!
Egyik katona sem mozdult. Freeman először meghökkent, aztán eszébe jutott, hogy épp ezek az em­be­rek felelnek a gyűlés biztonságáért, vagyis nem fogják az ő szavára bezárni ezt a kémet, vagy mit.
- Na jó – bólintott, miután nagyot sóhajtott – Reggel beszélhetünk arról, ki is maga pontosan – nézett Nivash szemébe – De most, ha megbocsátanak, muszáj pihennem.
A tok'ra bólintott, udvariasan elmosolyodott, de érezte, hogy ezzel a fickóval még baja lesz. Elmenőben végig a váratlan fogadtatáson gondolkodott. A katonákat, hitte, még valahogyan meg tudná győzni a későbbiekben, hogy rendeljék alá magukat az ő és Barud tapasztalatának, vezetésének, de Freemant nem valószínű. Sértette is a büszkeségét ez a heves ellenkezés, a szónok szűklátókörűsége, de aggódott is a frissen életre hívott ellenállásért. A bizalmatlanság és a makacsság könnyen végzetes lehet, ezt jól tudta; nem engedheti, hogy az elharapózzon a férfi követői körében! Szembe kell szállnia vele, ha itt lesz az ideje. 
 
A reggel nagyon hasonlóan kezdődött, mint előző nap. Az a kevés városlakó, aki továbbra is termelő munkáját végezte és nem vett részt az esti nagygyűlésen, korán kelt és dolgozni indult. A fesz­ti­vál résztvevői ezzel szemben sokáig aludtak, aztán röviden, de alaposan ettek, és csoportokba ve­rőd­ve, csöndesen arról beszélgettek, mit is fognak csinálni aznap. A szervezők számoltak a késő est­ig tartó mulatozással, és csak délutánra terveztek be néhány előadást, jobban mondva: felkészülési szemináriumot. Nagy munka várt még rájuk; most kellett „lefektetni egész országra kiterjedő hálózatuk alapjait!”
Napfényes, álmos délelőtt volt; csak a nagyobb forgalom, az itt-ott már leszakadozott díszítés, meg az átlagosnál sűrűbb szemét jelezte, micsoda eseményekre került sor az elmúlt napokban. Az ég tiszta volt, a sár szinte teljesen eltűnt, a fákon szunnyadó rügyek pedig mintha kicsit duzzadtabbak lettek volna... Közel volt a tavaszi kikelet, ehhez kétség sem férhetett.
Amikor Peter Cavendish megtalálta társait, azok épp egy visszafogott hangvételű, de annál feszültebb beszélgetés közepén voltak Freemannel és embereivel. Nehéz volt felvennie a fonalat, főleg akkor zavarodott össze igazán, amikor a katonákkal tartó ismeretlen férfi bemutatkozott.
- És mégis hogyan képzelte el a segítségadást? - Furcsa, hogy a részletekre eddig egyik barátja sem kérdezett rá.
- Mit számít ez? - szólt közbe Geller – Csak nem képzeli, hogy beengedjük a tárgyalásainkra? Ha tényleg más is, mint egy goa'uld, attól még összejátszhat velük.
- A Tok'ra – kezdte Nivash magára erőltetett nyugalommal, legalább annyira a civilnek, mint Cavendish-nek szánva válaszát – évszázadok óta él földalatti szervezetként, rejtőzködve. Mesterei vagyunk bombabiztos járatok építésének, és kiterjedt kémhálózatunk van a goa’uldok között. És ha nem mondtam volna még: jómagam tucatnyi összecsapásban vettem már részt jaffák ellen, mentorom, Barud pedig félszáznál is több akciót vezetett már. 
- És miért is adnák át a tapasztalataikat? - morfondírozott McKeane – Mit nyer maga ezzel?
- Még mindig magyaráznom kell? - Nivash számított rá, hogy nem lesz sima ügy a meggyőzés, de most azon kapta magát, hogy azt kívánja: bárcsak ezek a nehéz felfogású, kétségeskedő katonák vesztek volna oda az invázió idején, Freeman-nel együtt, és nem Harris meg a CSK-1.
Maga elé meredt, hogy átgondolja válaszát, de valami megzavarta a koncentrálásban.
- Ez meg mi a fene... - hallatszott innen is, onnan is.
A levegő zúgással telt meg... Hátborzongatóan ismerős zúgással. 
- Őrnagy, rajtaütés! - szólalt meg egy ósdi katonai rádió McKeane oldalán.
- Az iránya? - kérdezett vissza.
- Mindenfelől. Körbevették a várost!
- Értem. Az emberek elindultak a menekülőutak felé?
- Negatív. Kitört a pánik. A terület rendezett elhagyása nem megvalósítható!
- A rohadt életbe! - tört ki Cavendish-ből. A zúgás felerősödött, és távoli robbanások löketei rázták meg a házakat. – Oda kell mennünk!
- Mit akarnak? - kérdezte ijedten Geller – Huszadmagával akar szembeszállni velük?
- Francokat, maga idióta! Irányítanunk kell a menekülést! - világosította fel Tony.
- Útjába állni az emberáradatnak? - nézett rá irreális nyugalommal Freeman – Jobb ötletem van: gyűjtsünk magunk köré, amennyi embert még biztonságos, és induljunk el dél felé. Oda még talán nem ért el az ellenség.
- Mi? Hagyjuk magára a várost, hogy mentsük a maga nyamvadt életét? - hadarta Monroe, de az őrnagy és Peter is felháborodott tekintettel méregette a népvezért.
- Egyetértek Gabriellel – döbbentett meg mindenkit Nivash – Nagyobb az esély a túlélésre, ha még most elindulunk, és jelenleg ez az, ami igazán fontos.
- Nem tudnánk sikerrel visszaverni egy rajtaütést, kevesen vagyunk hozzá – mutatott rá Freeman – Hősködni ráérnek később is. Gyerünk!
Azzal elindult. Alig néhány holmit vitt magával a házból.
A katonák megnémulva követték őt, görcsösen kapaszkodva fegyvereikbe, amelyeket viszont csüggedten csak a földre szegeztek. A megrémült emberek kiáltozása egyre közelebbről hallatszott.
- De várjon már... - kezdte Anthony – Ki tette magát parancsnokká?! Nálunk vannak fegyverek, a civileknél nincs; mi tudunk harcolni, ők nem! Gyerünk, fiúk! - adta ki a parancsot - Nem lehetnek olyan sokan... - Eltökélten indult a belváros irányába, társai követték.
Nivash beletörődően sóhajtott. Elege volt már aznapra a győzködésből.
- Adjanak egy fegyvert, úgy a hasznukra lehetek! - vetette oda Archernek, és ő már nyúlt is az oldalához, de aztán felettesére pillantott. McKeane homlokráncolva állt meg.
- Még mit nem! - tiltakozott Freeman. Egy pillanattal később valami felrobbant a közelben, és a légnyomástól a földre estek. Mire feltápászkodtak, tüzet nyitott rájuk néhány hirtelen felbukkant jaffa; öten vagy hatan lehettek.
- Vigyázz! - kiáltott a tok'ra, és fedezékbe húzta Freemant, épp mielőtt egy botfegyver lövése telibe kapta volna a férfi fejét. Ridegen rámeredt a ziháló népvezérre, aztán kinézett alkalmi rejtekhelyükről. A házak fölött halálsiklók raja tűnt föl; éles sivításuk egy pillanatra a lövések zaját és a városból menekülők lármáját is elnyomta.
- Hol a társatok? - kiáltotta oda Archernek, miután feltűnt neki, hogy Cavendish hiányzik.
- A francba - szitkozódott a százados. – A hülye! Biztosan elment a menyasszonyáért...
- Geller is meglépett – vette észre Monroe.
- Az nem zavar annyira... Ő úgysem tudna harcolni; de Pete igen!
- Ezt a helyet nem tudjuk tartani – szólt oda nekik az őrnagy, miután újabb három harcost vett észre egy sűrűbb bokor rejtekében – Irány dél! John, adj egy pisztolyt a tok'rának!
- És Peter? Visszajövünk érte?
- Fenét! Megtagadta a parancsot; innentől magára van utalva! Gyerünk!
Azzal sietősen hátrálni kezdtek, hogy kicsússzanak az ellenség kezei közül.

Mire a Nap delelőjéhez ért, a város üres volt. A jaffák összeszedték, ami valami értéket képezett, elégették a száznál is több holttestet, aztán elmentek. Sikeresnek ítélték a rajtaütést.
Néhány tucat férfi és nő, akik együtt menekültek el Shawnee-ből, eközben útra kelt dél felé. Csomag­jaik között magukkal vitték az AMSA alapokmányát, szívükben pedig az ellenállás lángját.
Nem más, mint Gabriel Freeman volt a vezetőjük, fegyveres erejüket a CSK-4 képezte, és velük volt egy Tok'ra is. Út közben nem egyszer megálltak, beszélgettek a helybéliekkel, de nem hívták fel magukra a figyelmet semmi rendkívülivel. Jaffa kémek a texasi Gainesville-nél látták őket utoljára.
Azután nyomuk veszett. 

Kategória: Stargate SG-1 | Hozzáadta:: Emilia (2017-06-11)
Megtekintések száma: 58 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: