Főoldal » Cikkek » PIERRE VARIE » Stargate SG-1

Stargate SG1  - Próbaregény - 7. fejezet - Erjedés  1.rész

Erjedés

James Monroe törzsőrmester magára erőltetett nyugalommal lopózott végig a sáros st. Louis-i utcán, fázósan húzva össze magán szakadozott esőkabátját, miközben aggódó tekintettel pásztázta végig az útjába eső lepusztult gyárépületek üvegtelen ablakait. Az omladozó vakolat, a szürke őszi ég, és az aszfalt repedésein kikandikáló fakó fűcsomók lehangoló csendéletté álltak össze, tovább erősítve a férfi szívében honoló nyugtalanságot. Délután volt, még világos, így nem volt komoly oka a fokozott figyelemre, de ő azért csak vigyázott: minden nesz, amely eltért a vastagon zuhogó eső monoton csobogásától, jelzés lehetett a számára. A katona büszke volt elővigyázatosságára, de egyúttal dühös is az idegen megszállók kiváló hírszerzőire, akik oly sokszor bukkantak már rájuk, minden óvintézkedésük ellenére. Most, hogy képzelete akaratlanul is lesben álló jaffákat vetített minden leomlott támfal mögé, katonáskodásának keserű és édes emlékei élesebben villantak fel, mint az utóbbi időben bármikor.
Nehezen kezelhető tizenéves volt annakidején, jövőkép nélküli, léha fiatalember, akinek a bulizás és a lányok körül forgott minden gondolata; nem meglepő hát, hogy üzletember apja katonai iskolába adta. Ott aztán szó szerint kivertek belőle minden nyegleséget és élvhajhász hajlamot: engedelmes és bátor közkatonát faragtak belőle, egy elkötelezett, jól képzett harcost, aki megbízható alapemberévé vált a CSK-4-nek is. Immár tíz éve szolgált a Légierő kötelékében, és szentül hitte, hogy – mint minden bajtársa - kész lenne az életét is feláldozni a haza érdekében. Persze erről rendszerint keveset beszéltek a csapatával. Amikor, még a támadás előtti időkben, naponként leadták a szolgálati fegyvereket és hazaindultak, a halál lehetősége furcsán távolra került; ahhoz képest mindenképpen, mint ahogyan mostanában gondolt erre. Akkor még a munka után bowlingozni járt Cavendish-sel, vagy hosszú, magányos sétákat tett a hegyi patak mentén... Hétvégente kerti hússütéseket szerveztek Archeréknél, ahol szinte minden alkalommal megkapta a házigazdától, hogy miért nem inkább csajozni jár, vagy ha már horogra akadt valaki, mikor mutatja be nekik... Többet jelentett számára a Csillagkapu Parancsnokság és CSK-4, mint csupán egy munkahely és a közvetlen munkatársak: olyanok voltak neki, mint egy család. 
Aztán minden megváltozott. Elkezdődött a goa'uld támadás.
Hangosan sóhajtott, miközben felidézte rövid életének sorsfordító pillanatait, majd megszaporázta lépteit, hogy minél előbb elérje az úticélját képező zömök hangárt. A környék elhagyatott volt, nem kellett attól félnie, hogy belebotlik egy őrjáratba, ő mégis jobban érezte magát, mikor a hatalmas ajtóhoz ért, majd a meghatározott ütemű kopogássorozat jelének azonosítása után az ügyeletes katona beeresztette. Fújt egyet, és fejcsóválva indult el az épület belsejében kialakított tárgyaló felé.
- Szia, Jimmy! - köszönt rá Cavendish hadnagy, kilépve a mellékhelyiségnek használt kis oldalsó kamrából. Szemmel láthatóan nem aludt túl jól az éjszaka, legalábbis álmos tekintete erre engedett következtetni, de hangjában ott bujkált szokott derűje, amit a másik már olyan jól ismert. Megálltak egymással szemben. - Na mondd, mi a baj? Levertnek tűnsz.
- Á, semmi különös! A városban jártam, aztán csak figyeltem, nem jönnek-e utánam... Tudod, mindig résen kell lennünk - szabadkozott a másik zavart mosollyal. – Aztán mostanában kevesebb is elég hozzá, hogy felizgasson... Talán a kimerültség.
Hallgattak. Cavendish nem igazán tudta átérezni társa problémáját, de volt benne annyi tapintat, hogy ne rázza le rögtön, amit pedig más helyzetekben, más emberekkel könnyen megtett. De hát ez a fiú néha olyan szerencsétlen tudott lenni... Kellett neki a biztatás. 
Monroe-ban hirtelen mintha egy régi rejtett gondolat bukkant volna fel, egy olyan kósza ötlet, mely jó ideje foglalkoztathatta már, beszélni azonban senkinek nem mert róla mindeddig.
- Lehet, hogy el kellene mennem St. Louis-ból – morfondírozott, kerülve a hadnagy pillantását. – Leköltözni Nyugatra valami távoli kisvárosba helyi rendfenntartónak. Az lenne inkább a nekem való feladat.
Társa csak sokára szólalt meg.
- Megoldódna azzal bármi is? - kérdezte, és nagyot nyelt. Láthatóan neheztelt Monroe-ra az ötlet miatt.
- Ne beszélj mellé! - vágott vissza Monroe – Lásd be, hogy a csapatban én vagyok a legingatagabb! Gyakran hozok átgondolatlan, rossz döntéseket, és nem egyszer voltam már figyelmetlen a harctéren! Egy katona nem lehet ilyen; még a végén valami akció fog meghiúsulni az én hibámból! Nem teszek hozzá sokat a tervünk sikeréhez – fordult el szomorúan, miközben lefejtette magáról kabátját.
- Valóban – ismerte el Peter. – Elkövettél pár hibát. De gondolj csak bele - folytatta, és a másik vállára tette kezét – Melyikünk nem téved soha? Kiélezett helyzetekben nehéz higgadtan dönteni; ettől viszont még nem leszel alkalmatlan a harcra! Arról nem is beszélve, hogy jóval többről van itt szó, mint küldetésről küldetésre helyt állni: a goa'uld-dal való küzdelemben megszerzett tapasztalataid igenis nagy segítségünkre vannak! Ne feledd, nem kevesebb a tét, mint világunk szabadsága, ennek kivívásában pedig mindannyiunknak szerepet kell vállalni!
- Hát épp ez az – ingatta a fejét James. – Veszélyes ez a terv, és mind pengeélen táncolunk. Elég egy gyenge láncszem, és széthullik az egész!
- Elég legyen ebből az önsajnálós siránkozásból! - förmedt rá barátja. – Nem azzal van neked bajod, hogy minket veszélybe sodorhatsz! Félsz, hogy kudarcot fogsz vallani, miközben mást várnak tőled. Nem hiszed, hogy képes vagy rá, ezért inkább menekülnél a harc elől!
- Na és mit javasol, mit tehetnék ez ellen, doktor úr? - kérdezte Monroe keserűen nevetve.
- Amit Nivash is mond mindig: nézz szembe a félelmeddel! Küzdj ellene és gyűrd le! Szükségünk van rád; nem emésztheted magadat, miközben vészesen közelít a cselekvés ideje!
Az ésszerű, erélyes szavak némileg magukhoz térítették a törzsőrmestert; elhúzta a száját, és megadóan bólintott.
- Rendben. Azt hiszem, igazad van. Néha valóban el tudom felejteni, mi a kötelességem. Hidd el, ugyanúgy azt akarom, mint mindenki más, hogy eltakarodjanak ezek a férgek...
- Efelől nincs kétségem – felelte a másik.
- Csak lenne már vége! - sóhajtott még egy utolsót, majd kihúzta magát. – Mi a mai program?
- Már minden bizonnyal elkezdődött a tanácskozás arról, milyen állásfoglalást tegyünk a tengerentúli lázadásokkal kapcsolatban. Drága európai testvéreink csak nem bírnak nyugton maradni, pedig az akcióik veszélyeztetik tervünk sikerét. Mondjuk – tette hozzá fitymáló arckifejezéssel – tőlük nem is vártam mást.
Felnevettek. James Monroe ránézett a hadnagyra.
- Jó, hogy itt vagy barátom. Nélküled biztosan nehezebb lenne elviselni ezt az egészet... – mondta, és megpaskolta társa vállát. 
- Hát ebben egyetértünk – felelte az széles vigyorral, majd kinyitott egy súlyos vasajtót, és beléptek a mécsesekkel megvilágított, ablaktalan tárgyalóba.

*

Nem messze tőlük, egy lerobbant, eldugott munkavezetői irodában Gabriel Freeman vaksin pislogott bele a félhomályba, hogy tájékozódjon holléte felől. Pár perce tért magához ájultságából, de arra nem tudott visszaemlékezni, miért vesztette el az eszméletét. Tagjai zsibbadtak voltak, mintha gyenge áramütés érte volna; nem is tudott lábra állni, így csak ült, masszírozta a vádliját, és próbálta összeszedni gondolatait.
Kis, fülledt helyiség volt ez az iroda, padlóján vastagon állt a por, ablaktalan téglafalairól itt-ott már hámlott a vakolat (már amennyire ezt a sötétben ki lehetett tapogatni), a levegőt pedig enyhe dög­szag töltötte be. Valószínűleg ide húzódtak el végső óráikban a környék kivénhedt kutyái, macskái, és oszladozó tetemeikre még éhes fajtársaik sem találtak rá. Mélységes csend uralkodott a szobá­ban, a külvilág apró zörejeit kívül tartották a vastag falak, Freeman mégis úgy érezte, nincs egyedül.
Van itt valami, ami él.
Egy elnyűtt íróasztalnak támaszkodott hátával. Felülről, az asztalról halk nesz hallatszott, ami furcsamód egy befőttesüvegnyi vízbe zárt hal csapkodására emlékeztette őt. „Csak képzelgek; biztosan egy beteg macska vergődik” - nyugtatta magát, de rögtön megérezte, milyen gyenge magyarázat is ez. Az a hang ugyanis nem egy beteg macska vergődése volt.
- Hahó, van itt valaki? - kiáltotta, ám hamar meg is bánta. Hiszen mit is remélt? Az, aki idehozta őt, valószínűleg nem épp a kávéját főzi a konyhában. És ha itt is lenne, akkor sem jó ötlet felhívni rá a figyelmét, hogy magához tért. Okkal feltételezte, hogy ellenséges szándékkal rabolták el. „De ki, és miért?”
Elképzelése hamar megerősítést nyert. Az ajtón – amelyet a fogoly eddig észre sem vett – egy magas alak lépett be, mozgásából ítélve férfi, de arcát a sötétben nem lehetett jól kivenni.
- Nocsak, már fel is ébredtünk? - kérdezte az idegen, de hangja inkább volt izgatott és gúnyos, mint érdeklődő vagy barátságos. – Akkor kezdhetjük is.
- Mégis micsodát? Ki maga? - kérdezte Gabriel felháborodva, de választ nem kapott. A férfi odalépett az asztalhoz és bekapcsolt egy szerkezetet, amely külseje alapján petróleumlámpának tűnt, de lángot nem lehetett benne látni, csak valami sejtelmes derengést. Fényénél a fogoly jobban szemügyre vehette celláját. Nem sok új dolgot fedezett fel a berendezésben; az egyetlen figyelemre méltó dolog az a nagy halom egymásra dobált takaró volt, ami pont vele szemben, a fal mellett hevert, észrevehetően nem túl régóta. Mint valami hevenyészett fekhely.
Az idegen most odalépett elé, kezében egy kis, tartálynak látszó tárggyal. Arcra teljesen átlagos fehér ember, tipikus középkorú amerikai, aki a jelen körülményekhez képest meglepően jól öltözött volt, és jól táplált benyomást keltett. Tekintetében egyszerre tükröződött a nevetés és az ünnepélyes komolyság.
- Nagy megtiszteltetésben részesülsz, Gabriel Freeman – kezdte pátosszal teli hangon. – Ma megtapasztalod, milyen találkozni egy angyallal. – Felnevetett, majd fél térdre ereszkedett, és a kis edényt óvatosan letette a földre.
A megszólított megvetően nézett rá. Bár továbbra sem tudta, mi történik vele – miért és hogyan rabolták el, hol van pontosan és mit akarnak most tenni vele – egyvalamit azonnal megértett. Egy sholvával van dolga.
Egy utolsó aljas gazemberrel, egy árulóval, aki a biztos életért cserébe a goa'uld talpnyalójává lett, és most embertársai ellen harcol! Az öltözködése, kisportolt külleme és az a világító berendezés mind arra vallott, hogy a férfi nem sokat nélkülözött az utóbbi hónapokban.
- Nyomorult – jegyezte meg szárazon, mély megvetéssel hangjában. – Eladtad a lelked az ördögnek!
A másik erre elkomorodott; arcáról eltűnt a gúnyos derű, helyére fenyegető kifejezés költözött.
- Lehet. De az én lelkem még legalább él. Ezzel szemben a tied... - belenyúlt az edénybe – egy óra múlva halott lesz.
Kihúzta a kezét a tárolóból, és a markában volt valami, aminek láttán Gabriel Freeman, a NAMSA tekintélyes tanácstagjának ereiben megfagyott a vér. Fejében üvöltés visszhangzott, de szája néma maradt.
Szemmel láthatóan az áruló is megrettent egy kissé, és azon volt, hogy minél távolabb tartsa magától a lényt..., a lényt, amely nem erről a bolygóról származott.
A férfi kezében egy kígyószerű élőlény tekergett.
Ez a kígyó azonban csak hosszú, több mint fél méteres testfelépítésével emlékeztetett a földi hüllőre. Ennek a kígyónak sima, nyálkás bőre volt, akár a meztelencsigának, és egyforma, méregzöld színben pompázott elejétől a végéig. Nyakán gallérszerű bőrképződmény, és a szája... Egyik ember sem látott még csak hasonlót sem. Mintha négy állkapcsa lett volna, úgy nyílt ki pofája, bizarr virágformát véve föl. Furcsa, vinnyogásszerű hangot hallatott, két piros pontszeme vadul izzott.
Egy goa'uld – mondta volna Freeman, ha képes lett volna a józan gondolkodásra, ehelyett pánikba esett. Eleget hallott Nivashtól ezekről a furfangos parazitákról ahhoz, hogy egész testében remegni kezdjen. A fojtogató félelem uralma alá kerítette; az ismeretlen válasza nélkül is tudta már, mi fog történni. „Menekülnöm kell. Talán már föl tudnék állni” - sejlettek fel benne az első gondolatok, de amint újra belenézett a lény gonoszul villogó szemeibe, minden ereje elhagyta. Az ellenség mintha megbabonázta volna őt.
- A hatalmas Kresh'na eme gyermeke – kezdte rég betanult szövegét a sholva – úgy döntött, a te testedben kívánja leélni az életét. - Undorral nézte a kapálózó, dühös kis teremtményt, majd hozzátette: - Köszöni szépen, hogy beleegyezel az egyesülésbe. Hallod? - kérdezte vigyorogva, miközben közelebb emelte füléhez a vijjogó ördögfajzatot – Azt mondja, ti ketten remekül fogtok szórakozni.
- Menj a fenébe – hörögte félelemtől és dühtől eltorzult arccal Freeman. – Ezért megöllek, te szemétláda.
Az idegen gúnyosan felnevetett, majd hanyag mozdulattal rádobta a kígyót.

Az egész alig pár másodperc alatt történt. A goa'uld villámgyorsan rátekeredett a nyakára, és erőteljes szorításától a férfi elkábult. Kapkodva szedte a levegőt, egész feje kivörösödött a belé szorult vértől. Erőtlenül a torkához nyúlt, hogy lekapja onnan kínzóját, de a zsibbadás már elérte a karját, és az első, sikertelen próbálkozás után keze ernyedten hullott vissza. A lény feje, ahogy lassan tekergőzött, most újra a férfi tarkójához ért, és káprázatos gyorsasággal belevágott a hajjal borított nyakszirtbe. Négyes tagolású, éles állkapcsa könnyedén szétfeszítette a bőrt, beletúrt a húsba, és erőszakosan, megállíthatatlanul furakodott tovább a koponya alsó részén található nyíláshoz, amelyen keresztül egymáshoz csatlakozott az agy- és a gerincvelő.
Gabriel fájdalmasan felüvöltött, teste remegni kezdett, és bár a fullasztó szorítás alábbhagyott, továbbra sem volt annyira tudatánál, hogy kirántsa fejéből a koponyáját ostromló, otromba szörnyet. Szeme szikrázott, idegpályái vibráltak a betolakodó minden egyes mozdulatára, ingét vékonyan csordogáló vérpatak színezte pirosra... Gyötrelmesen felzokogott, miközben a félelemtől és a fájdalomtól bénultan elvágódott a padlón.
Az idegen végre rátalált az agytörzsre, ami úticélját képezte, és állkapcsát, a fején található, alig észrevehető csápokkal együtt belemélyesztette a puha velőbe. A fizikai nyomás, amivel ránehezedett és az erőteljes elektromos impulzusok, melyekkel az ember idegsejtjeit bombázta, önkívületi állapotba taszították az áldozatot. A parazita élvezettel merült el a neuronok és a vérerek különleges, csak az élő szervezetekre jellemző tompa lüktetésében, majd megkezdte az egyesülést. A többi már csak önkéntelen biológiai folyamat volt a részéről.
Különleges nedvet bocsátott ki, mely megalvasztotta a küzdelem során kiömlő vért és lezárta a felszakított ereket. Ösztönös mozdulatokkal – akár a giliszták hullámzó izom-összehúzódása – behúzta testének többi részét is a férfiéba, újabb szöveteket tépve fel ezzel, míg végül (közel fél óra után) teljes hosszában rátekeredett áldozata gerincére. Az persze minderről már semmit nem tudott. Nem sokkal azután, hogy ellenfele belefúrta fejét az agytörzs lágy szövetébe, elvesztette az eszméletét. Ájultsága csakhamar kómaközeli állapottá mélyült, míg végül – akár a sötét felhők mögül előbukkanó napsugár – gondolatai hirtelen kitisztultak.
De ezek már nem az ő gondolatai voltak.
Az egész fejét betöltő elektromos vibrálástól szeme fehérje vadul felfénylett, szivárványhártyája pedig különös fénnyel felizzott. Pár pillanatig tartott csak; a csodás jelenség hamar elhalt.
Feltápászkodott és ránézett az unottan várakozó sholvára. Az tiszteletteljesen fejet hajtott, bár arcán félelem suhant át.
Megfordult, és a férfi látta, hogy a Freeman tarkóján tátongó véres lyukból egy kígyószerű farok lóg ki. Még nem ment végbe teljesen az egyesülés.
- Jól érzed magad? - hallotta Gabriel a kissé aggodalmas kérdést az ember szájából.
- De még mennyire – formálgatta első szavait a goa’uld a számára idegen garattal, nyelvvel és fogakkal. – Rólad azonban nem mondhatom el ugyanezt.
Emberfeletti gyorsasággal felkapta a világítóegységet, megperdült, és iszonyatos erővel a férfihoz vágta. Hatalmasat csattant annak halántékán, fénye kihunyt, de ő még így is jól látta, ahogy a szitkozódó alak szédülten tántorog.
Mint valami ragadozó állat, vetette rá magát, többször hasba ütötte, majd mikor az a fájdalomtól meggörnyedve, öklendezve nekitámaszkodott a falnak, két kezébe kapta a fejét, és egy erőteljeset rántott rajta.
Reccs.
A test elernyedt, és szótlanul a földre hullott.
Fölötte a sötétben egy szempár izzott diadalmasan csillogva, akár valami éjszakai ragadozóé a sikeres vadászat után.
- Freeman megmondta, hogy megöl – nézett le rá megvetően, majd ellépett a holttesttől. – Most már megnyugodhat – tette hozzá szenvtelen hangon.
Nyújtózkodott egy nagyot, majd leheveredett az egymásra halmozott rongyokra, hogy miközben különös meditációba merül, a parazita befejezhesse az egyesülést.

*

A gyertyák és mécsesek fénye titokzatos hangulatot kölcsönzött a tágas tárgyalóteremnek, melyet csak erősített a jelenlévők duruzsolásának halk moraja, ahogy leplezetlen feszültséggel és ünnepélyességgel tanácskoztak a bolygó jövőjét érintő kérdésekről. Futkározó üzenetvivők, térképeik fölé görnyedő szakértők, merev testtartással várakozó őrszolgálatosok, hangos vitába bonyolódó küldöttek, szorgalmasan körmölő írnokok: akár egy hatalmas méhkaptár dolgozó hada, amely saját életét feladva egyetlen nagyszerű célért küzd fáradhatatlan buzgalommal. A tarka forgatagból időnként kivillant egy-egy hangos közbeszóló, fergeteges hahota vagy dühös szitokszó, majd visszahullott a tervezgetés monoton morgással őrlő malomkerekére.
Immár két hónapja, hogy a NAMSA itt ütötte fel főhadiszállását, bár abban nem lehettek biztosak, hogy sokáig maradni is tudnak. Életük a folyamatos menekülés, a titkolózás, a hősies önfeláldozások és a gyáva árulások örökös vetésforgója volt szinte a mozgalom kezdete óta. Az ellenség nem tűrt semmiféle önszerveződést a Tau're-n, bármily goa'uld-barát szlogennel is alakult, és hálózataikat állandóan keresték, rombolták.
Az AMSA megalakulása után egy rövid ideig úgy tűnt, békében készülődhetnek a visszavágásra, hiszen a szövetség létét sikerült titokban tartani. A tagság gyors bővülése azonban nagyobb nyilvánosságot is eredményezett: az Észak-Amerika-szerte szétszóródott szervezetet lehetetlen volt egységesen irányítani, és óhatatlanul feltűnést keltettek egy-egy sholva szemében, akik gyorsan riasztották az illetékes főkapitányt, ellehetetlenítve ezzel a nyugodt erőgyűjtést. Igyekeztek a lehető legbizalmasabban kezelni minden információt, kizárólag a helyi tagszervezetek vezetőit tájékoztatva, de még így is hatalmas kockázatot vállaltak: a hírvivőket könnyen foglyul ejthették és kivallathatták, ami – ismerve a goa'uld módszereket – könnyen végzetessé válhatott. Nivash már azt is nehezményezte, hogy egyáltalán bevonnak másokat is a jövőbeni ellencsapás előkészületeibe; szerinte egy katonákból összeválogatott akciócsoport bőven elegendő lett volna, hogy borsot törjenek Kresh'na orra alá. Igen ám – érveltek az emberek – csakhogy itt nem valami időhúzó szabotázsakcióról van szó, hanem a bolygó felszabadításáról, ebben pedig – mondták – mindenki számára biztosítani kell a részvétel lehetőségét. Végül kompromisszumos megoldás született: a nagy tömegeket passzív ellenállásra, folyamatos készenlétre fogják biztatni, míg az AMSA zömében katonákból álló magja ennek koordinálásával és konkrét cselekvési terv készítésével veszi ki a részét az előkészületekből. 
Küzdelmes nyár után voltak: a vezérkar szinte kéthetente váltott főhadiszállást; közben viszont bejárták a kontinenst Mexikótól a Nagy-tavak vidékéig, és nyomukban tömegek váltak „ellenállókká” - ahogyan ezt az új irányzatot követői kezdettől fogva nevezték. Mozgalmuknak még az óceán sem állhatott az útjába: a ritkásan, de még közlekedő kereskedelmi szállítóhajók elvitték a híreket az öreg kontinensre is, szárba szökkentve ezzel a szabadságra vágyakozó szívek mélyén megbújó magvakat. Egy Jean-Luc Rieupeyroux nevű párizsi orvos személyében hamar megtalálták rátermett vezetőjüket is, aki nem vesztegette az időt óvatos puhatolózással, titkos hálózatépítéssel, hanem azonnal missziós munkába fogott. Legközelebbi barátaival és elvtársaival létrehozták az Európai Hajnalcsillag Szövetséget, majd felvették a kap­csolatot a Nyugat-Európa-szerte bujkáló félkatonai terrorcsoportoktól kezdve a békés önkormány­zati társulásokig mindenkivel, akit csak ismertek, és újfent ellenállásra, felkészülésre és rendszeres információcserére biztatták őket. Aztán, részben hogy elbújjanak a gyanakodva figyelő jaffa tekin­tetek elől, a párizsi testvérek nagy része európai vándorútra indult, hogy minél többeket megnyerje­nek ügyüknek, és felrázzák a közvéleményt abból a tompa fásultságból, ahová a megszállás másfél éve alatt süllyedtek. Így került Budapestre, majd a kicsiny Gyulaváriba Gerard Moneau is, olyan változást előidézve Imre és a többiek életében, amelyre valószínűleg maga sem számított.
A még meglehetősen szerény taglétszám és az állandó goa'uld fenyegetés miatt monsieur Rieupeyroux jobbnak látta végül, ha az amerikai szövetség védnöksége alá helyezi szervezetét, már csak azért is, hogy használhatóbb és konkrétabb információkhoz jusson, mivel azt eddig igencsak szűkmarkúan osztogatták Nivashék. Nem véletlenül: a hatalmas távolság és a kommunikációs hálózatok tavalyelőtti lerombolása miatt szinte lehetetlen volt ellenőrzés alatt tartani az európai eseményeket. A franciák azonban olyan szenvedélyesen bizonygatták jogaikat az előkészületek legfelsőbb koordinálásában, hogy végül beadták a derekukat. Az Európai Hajnalcsillag Szövetség szűkös vezérkarának fele átköltözött Amerikába, ahol is ünnepélyes külsőségek között kimondták a két szervezet egyesülését és a NAMSA (North Atlantic Morning Star Alliance) megalakulását, amely az ellenállás legfőbb összehangoló szervévé vált. A Párizsban maradtak az európai missziót irányították ezután, terjedelmes levelezést lebonyolítva, és epekedve várták az újabb részleteket a vezetőség terveiről, bár a két hónapos csúszással érkező hírek nem mindig arattak osztatlan sikert. Egyelőre semmi haditervet nem közöltek! És ez a passzivitás egyre kevésbé fért össze a szerte Európában lángra kapott harci kedvvel. Egymás után lobbantak fel helyi lázadások Manchestertől Velencéig, és növekvő intenzitásuk komoly irtóhadjáratokra adhatott okot a goa'uldoknak; különben is, az ellenség által kifejtett kémtevékenység soha nem látott méreteket öltött. Ennek a válságos helyzetnek a megvitatására hívták most össze a NAMSA legfőbb összehangoló tanácsának gyűlését, mintegy ötven főt, és a kérésnek megfelelően mindenki meg is jelent.
Kivéve a szövetség lelkét és elnökét, Gabriel Freemant.

Nivash elgondolkodva nézegette a korábbi tárgyalások során készített jegyzeteit, és időnként fel-fel­nézett, ha valaki különösen nagy hangon fejtette ki a véleményét a dolgok jelen állásáról. Koncent­rációja lassan kizárta tudatából a termet betöltő zúgást, az emberek körében gyakorta rátörő feszé­lyezettség is szétomlott már benne, mégsem tudta nem észrevenni az aggódás és a szűnni nem akaró bizonytalanságérzet tükröződését az egybegyűltek arcán. Ez pedig egyáltalán nem tetszett neki.
Nem is annyira a morál romlásától tartott – az már a kezdetekkor is igen törékeny és felszínes volt, így hozzá lehetett szokni – sokkal inkább az zavarta, hogy ez a tanácstalanság benne is felélesztette a mindig veszélyes kétkedést és a dolgok lefolyása iránti passzivitást. Hiszen, ha jobban belegondolt, ő egy tok'ra volt, akire csak nagyon közvetetten hatott az, ami a Földön történik. Bármikor foghatná magát, ellophatna egy halálsiklót a goa'uld táborából, és pár nap múlva már biztonságos távolban lenne ettől az egész szörnyűségtől.
Megtehetné. Mi több, sikerülne is neki.
Neki azonban küldetése van. Ami egy tok'ra számára az életet jelenti.
Ezért marad. Marad és reménykedik, és megtesz mindent a sikerért, amire azonban kicsi az esély. És amikor erre gondol, tagjait mintha bénultság öntené el. Meg valami más, amire még gondolni is rossz.
Félelem.
Valaki megérintette a vállát, és mikor felnézett, önkéntelenül is különös derű, egyfajta biztonságérzet lett úrrá rajta. McKeane őrnagy katonás, érzelemmentes arcát mintha kőből faragták volna; ha volt is benne aggodalom az európai helyzettel kapcsolatban, szavaiból olyan nyugalom sugárzott, mintha csak egy péntek esti pókerpartira gyűltek volna össze.
- Szerintem kezdjük el, Nivash. Freeman bármelyik percben itt lehet.
- Igen. Nincs több időnk várni rá.
Az őrnagy odabiccentett Cavendishnek, aki elkezdett püfölni egy valamikor szállodai recepción használt csengőt, majd nagy hangon odaszólt a küldötteknek:
- Figyelem! Kérek mindenkit, foglalja el a helyét! Elkezdjük az ülést!
Pár perc alatt tökéletes rend és csend lépett a korábbi kavarodás helyébe, ami nem kis büszkeséggel töltötte el a seregbeli formákra továbbra is sokat adó McKeane-t és Archer századost. Még a tok'ra is némi megilletődöttséggel állt fel: tudta, a fegyelmezettség a legnagyobb válság idején is csodákra képes.
- Barátaim! - kezdte, gyakorlott szónoki jelenlétről téve tanúbizonyságot. – Az Európában egyre gyakoribb fegyveres lázongások megvitatására gyűltünk most össze, amelyek veszélyeztetik végső célunk elérését. Meg kell találnunk a módját, hogyan határolódhatnánk el a felkelőktől úgy, hogy közben fenntartjuk az együttműködést a mérsékeltebb csoportokkal. Megkérném, hogy az előzetesen megbeszélt sorrendben fejtsék ki véleményüket az érintettek.
Leült, és megkezdődött az európai tagok beszámolója. Tájékoztattak a nehéz társadalmi helyzetről, a bandaháborúkról, a kontinens-szerte jelentkező parancsmegtagadásokról, jaffa irtóhadjáratokról, keseregtek az egyértelmű utasítások hiánya miatt, és reményüket fejezték ki, hogy e szabotázsakciók miatt nem fogják az egész európai testvériséget magára hagyni. Összességében ugyanarról beszéltek, amiről már sokan mások is beszámoltak az elmúlt hónapokban, így nem jutottak előbbre a megoldás terén. A társaság kisebb csoportokra szakadt, míg végül ismét Nivash vette át a szót, magára vonva mindenki figyelmét.
- Köszönjük a tájékoztatást, most pedig térjünk rá arra, mit üzenjünk Párizsnak. Én magam azt javaslom, azonnal szüntessünk be minden információcserét, és kezdjük meg a konkrét támadási terv kidolgozását itt, Amerikában. Ha időben elkészülünk, a magunk javára fordíthatjuk a jelenlegi közhangulatot, másrészt a spontán felkelések elfojtása közben kevésbé fognak figyelni ránk a jaffák. 
Nagy felhördülés követte szavait, ami kissé megrémítette a fiatal harcost. Az európaiak, az óvatos ellenállók és a karrierista civil tagok egymás szavába vágva támadták az ötletet, nem fukarkodva a becsmérlő jelzőkkel:
- Áruló!
- Ámokfutó!
- Fafejű katonák!
De maguk a „fafejű katonák” is megoszlottak a javaslattal kapcsolatban. A támadó tervvel még nagyjából mindenki tudott azonosulni, de a teljes hírzárlat, és az akció végigvitele a több ezer francia, angol, német és fél tucat más népből származó harcostársak nélkül... Ez nem csak cserbenhagyásnak, de ostobaságnak is tűnt sokak szemében.
Nivash elbizonytalanodott. Továbbra is a saját elképzelését tartotta a legésszerűbbnek, de abban is biztos volt, hogy akaratát nem tudná végigvinni a többségen. Engedményeket kellett tennie, ami felért számára koncepciójának teljes elvetésével.
- De uraim! - kezdte újra, nem kis ellenszenvet kiváltva a teremben itt-ott fellelhető nőkből. – Azt mindannyiuknak be kell látni, hogy ebben a helyzetben életveszélyes lenne, ha bármilyen titkos adat az ellenség kezébe jutna. A harcba később is be tudnának csatlakozni tengerentúli testvéreink.
- Mégis hogyan, ha semmit nem tudnak rólunk? - kérdezte valaki.
- Egyáltalán miért csináltuk ezt az egész nyamvadt hálózatot, ha most mindenkit ki akarunk zárni az akcióból?
„Ezt én is szeretném tudni” - gondolta a tok'ra. Megértette ő a tiltakozók indokait, de ahhoz semmiképpen nem járult volna hozzá, hogy elhamarkodottan kirobbantsanak egy világméretű felkelést. „Beszélnem kell Baruddal” - fogalmazódott meg benne, mint már oly sokszor, de a gondolat, hogy kikéri mentora véleményét inkább reménnyel töltötte el, mint szégyennel.
- Tartsunk szünetet! - javasolta, és ebben mindenki egyetértett vele. Felcsatolta zatnikutelét (ZAT-nek is nevezett könnyű kézifegyverét) és kiment.
Távozása után folytatódott az izgatott susmusolás, érvek és ellenérvek csaptak össze; mások a vizes hordók körül csoportosultak, és a gyűlésen történteket vagy a hétköznapok eseményeit vitatták meg. A beszélgetésekből azonban egy-két újfajta hang is kihallatszott:
- Most majd szalad Barudhoz parancsért! - jegyezte meg valaki, a fiatal vezetőre célozva.
- Szép kis pártfogónk van! Egy szemernyi önállóság sincs benne – kesergett egy másik.
- Kellett nekünk lepaktálni ezekkel az idegenekkel! Még a végén meggondolják magukat és kiadnak minket a jaffáknak – elmélkedett egy harcias, gőgös jenki.
- Képzeljétek, állítólag ezek a goa’uldok megérzik egymás jelenlétét és üzenni is tudnak a másiknak telepatikusan – mesélte egy tudálékos férfi. – És ki tudja, nem hoztak-e már közénk valami kémet? - tette hozzá aggodalmas arccal, de ez már túltett hallgatósága tűrőképességén, és miután lehurrogták, magára hagyták a vészmadarat.
Még a tok'rát legjobban ismerő és elismerő CSK-4 tagjai is mérgelődtek Nivash határozatlanságán, szolgalelkűségnek tűnő tanácskérésein. Archer váltig hangoztatta: ez veszélyhelyzet, épp ezért azonnali döntések szükségesek. Az európai helyzetre reagálni kell!
Az ellenállás nehezen összetákolt és féltve őrzött épülete, úgy tűnt, máris omladozni kezdett...
És ekkor megérkezett Gabe Freeman.
Megjelenése új erőt és valódi reményt öntött mindenki szívébe. Tetemes késése fölött nagyvonalúan szemet hunytak, ehelyett köré sereglettek és várták, hogy mit mond. Derűje, magabiztossága, gyors helyzetfelismerésből eredő tettrekészsége úgy magával ragadta az egybegyűlteket, hogy el is feledkeztek megkérdezni őt elmaradásának okairól, vagy éppen feltűnően rövid, mégis elegáns, vadonatúj ingének eredetéről.
- Nivash hol van? - kérdezte ő, amint elhelyezkedett az asztalnál.
- Baruddal tárgyal – jött a válasz. Az idősebb tok'ra a főhajó körüli kémtevékenységet irányította Coloradóban, így egy fejlett kommunikátoron keresztül tartott a kapcsolatot társával.
- Miért nem lep meg ez engem? - sóhajtott fel a NAMSA elnöke, majd bosszankodó arccal folytatta: – Elegem van ebből a tötyörészésből! Lépnünk kell végre! A tok'rák felajánlották segítségüket a harchoz, váltsák hát be ígéretüket. Nemdebár?
- Úgy van! - helyeselt mindenki a teremben.
- Bizony, barátaim – folytatta Freeman – Eljött az idő! Európai testvéreinkkel karöltve véget vetünk Kresh'na uralmának!
Odaszólt az őröknek: - Kerítsétek elő Nivasht! Ha részt akar venni a támadóterv kidolgozásában, illő lenne a tárgyalóban kifejtenie a véleményét.
„Még a végén azt kellene hinnünk, nem fontos neki, hogy mi lesz velünk” - tették hozzá nem kevesen gondolatban.
A szervezőmunka újult erővel folytatódott.

Kategória: Stargate SG-1 | Hozzáadta:: Emilia (2017-07-23)
Megtekintések száma: 46 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: