Mire leesett az első hó, állandó veszélyhelyzet és folyamatos titkolózás közepette elkészült és NAMSA-szerte ismertté vált „a megszállás óta kidolgozott legnagyszerűbb terv” – ahogy Freeman szerette nevezni. Derűlátása, optimizmusa meggyőzte a korábban kételkedőket is, és a valóban merész koncepció első etapjának vázlatát a vezetőség túlnyomó többségének támogatásával elküldték Európába. Szerencséjükre az ellenség kémei, úgy tűnik, semmit nem észleltek az előkészületekből. Kevésbé figyelmes magatartásukra magyarázatul szolgálhatott a szakadatlanul folyó európai lázadássorozat is, amelyhez képest Amerika kifejezetten békésnek látszott. Úgy tűnt, a korábban oly fukar szerencse most a pártjukra áll, elhalmozva a szabadság harcosait áldásaival.
Még az ősz végén egy küldött érkezett Brüsszelből, aki elújságolta, hogy a lázadások leverésének hevében a goa'uld teljesen felhagyott az önkormányzatoknak álcázott NAMSA-sejtek ellenőrzésével, zaklatásával, úgyhogy, bár a sok száz forróvérű lázadó halála árán, de sikerült megerősíteniük az ottani szervezetet. És ami igazán jó hír volt: Santo és Dianev, az egy évvel azelőtt lebukott és azóta menekülő tok'ra pár végre lerázta üldözőit, és csatlakozott a szövetséghez - persze csak miután Barud igazolta kilétüket. Amíg ő ez ügyben Európában járt, Nivash koordinálta a fő-hat'tac körüli hírszerzést és kémelhárítást, ami – valljuk be – sokkal inkább kedvére való feladat volt, mint a vég nélküli vitákban való asszisztálás és a békebíró-szerep. Különösen az elnök jelenlétét nem viselte jól: a szemmel láthatóan nagyon is magabiztos Freeman lépten-nyomon igyekezett jelét adni annak, mennyire semmibe veszi a fiatal tok'ra képességeit, főleg amióta az kritizálni merte támadást sürgető, briliáns tervezetét.
Most azonban, hogy Barud visszaérkezett a tengerentúlról, Nivashnak is St. Louisba kellett mennie, ahol ha más nem is, de legalább a CSK-4 még számított a tapasztalatukra a haditerv végrehajtásában.

McKeane őrnagy például, ha nem is lelkes, de mindenképpen bizakodó volt a két tok'ra visszatérésével kapcsolatban. Kezdte úgy érezni, ő az egyetlen az egész társaságban, aki komolyan képben van a goa'uld erőfölénnyel, és képes reálisan felmérni a lehetőségeiket, aminek szerinte – és ebben a véleményében alig páran osztoztak – döntő fontossága lehet a valóban hatékony haditervek kidolgozásánál. Szigorú, katonás jelleme, az elmúlt két év kudarcaitól sem megtörve, ki akart küszöbölni bármifajta hibalehetőséget, ami százak életébe kerülne, fölöslegesen. Bár a Légierő, amiben szolgált, gyakorlatilag megszűnt létezni, a több mint húsz év szolgálat beidegződéseit nem lehetett kitörölni, ezzel együtt pedig felelősségérzetet sem, amely azonnal feléledt benne, amint valamilyen csapat élére került. 
Anthony McKeane legtöbbször büszke volt arra a férfira, akivé a sereg tette, aznap reggel azonban egészen más gondolatok jártak a fejében. Felesége az előző este valami olyasmit mondott neki beszélgetés közben, hogy emlékei szerint meglehetősen rideg és katonás apja volt a lányuknak, aki nem sok érzelmet vitt a mindennapi beszélgetésekbe… Nem tudta kiverni a fejéből ezt a megjegyzést. Ki tudja. Lehet, hogy így volt. Próbált visszaemlékezni. 
Azt azért nem lehet mondani, hogy soha ne hagyta volna el a száját egy önfeledt kacaj, vagy hogy néha ne adott volna a lányuknak egy meleg ölelést... Nem, hiszen a mai napig fel tudta idézni azt a pillanatot, amikor először a karjában tartotta a kis huncutot. És amikor labdáztak a kertben; vagy amikor a kicsi megijedt egy dühös kutyától, és hozzászaladt menedékért... Könny szökött a szemébe. Ha tudta volna, milyen rövid idő adatik neki, biztosan nem hagyja, hogy annyi minden kimaradjon a kapcsolatukból. Szegény Kathy! Milyen régóta nincs is már velük! Drága, kicsi Kathy!
Megrázta a fejét. El a szentimentális gondolatokkal! Hisz' vár a kötelesség! Fogta az otthonról hozott, parázsló szövétneket, és bedugta a műhely kályhájában felhalmozott fa- és papírcsomó alá. A száraz hulladékba azonnal belekapott a tűz, és mire utolsóként a csapatból Cavendish is megérkezett, már jóleső langyosság lengte be a jókora helyiséget. Amióta a városba költöztek, ez a jól megépített raktár volt a munkahelyük, ahol kerti és háztartási szerszámokat barkácsoltak, csizmát vasaltak, vagy éppen tűzifát aprítottak, és mint kelendő árut, a piacon árusítottak kenyérért, zöldségért, ruhaneműért cserébe. Úgy húsz-huszonöten lehettek. Az idő lassan telt, kevés beszéddel; a sűrű kopácsolás amúgy is elnyomott minden egyéb hangot. Déltájban elővették az asszonyok által összekészített elemózsiát, leültek ahová tudtak és ettek. A csönd nyomasztón telepedett közéjük, mint más napokon is, emlékezetükbe idézve fájdalmas veszteségüket, amelyet a tevékeny és egyhangú munkás élet időről időre a feledés alagsorába űzött. Néha egyik-másik megszólalt, rövid és üres beszélgetések kezdődtek a terem különböző pontjain, mígnem az őrnagy kiadta a parancsot: 
- Folytassuk.
Mindenki visszatért a munkaasztalhoz, és a levegőt újra a kopácsolás szomorú, dallamtalan harangjátéka töltötte be.
Így ment ez minden nap, már hónapok óta; a szervezéssel töltött tevékeny órákat szürke egyhangúságba taszító munkás idők követték, érdeklődésüktől és képzettségüktől nagyon messzire eső foglalatossá­gokkal. Mire elindultak szokásos esti beszélgetéseikre, melyekhez mindig csatlakozott néhány kö­zelben lakó NAMSA-tag is, arcukon komor unottság terpeszkedett... És talán más is.  Monroe fej­tette meg egyik este, mit éltek át mindannyian: most szembesültek csak igazán a goa'uld megszállás következményeivel a mindennapokban. Amíg játszották a katonásat, lefoglalták őket a rendkívüli helyzetekben megszokott teendők. Most viszont, hogy a lassú szervezetépítés köz­ben kétkezi munkákat is kénytelenek voltak elvégezni, hogy eltartsák a családjukat, teljes súlyával nehezedett rájuk a gyökeresen megváltozott életkörülmények terhe. És ha belegondoltak, hogy ez valamennyire az ő hibájuk is... Ha annak idején nem konfrontálódnak az ellenséges érzületű idegenekkel, talán erre az egész hódító háborúra nem került volna sor.
A kínzó monotonitást szinte csak a NAMSA tagoknak kötelező reggeli és esti testmozgás volt képes enyhíteni valamelyest, ami a téli időszakban legtöbbször súlyemelést és tornát jelentett; nem volt ez máshogy aznap sem. A fárasztó gyakorlatok furcsamód serkentőleg hatottak hangulatukra, így mire befejezték azokat, már nevetgélve, tréfálkozva indultak a 6. számú klubhelyiségbe vagy, ahogy ők nevezték: a Medvebarlangba. A név McKeane feleségtől származott, aki eredetileg a helyiségben uralkodó „emberszagra” célzott ezzel, bár az igazat megvallva a félig lerombolt ház pincéjében berendezett szoba tompa fényeivel, kopott kanapéival valóban sokban emlékeztetett egy téli álomra készülő medve odújára is. Jobbára itt múlatta az időt esténként az egykori CSK-4 és családjuk, kiegészülve a közelben lakó Svensson-famíliával, Matthew Gellerrel és nejével, na meg Monroe újdonsült barátnőjével, Tracyvel. A téma, mint mindig, az ellenállás és a goa'uld kiűzése utáni rendezés volt, bár az élénk társalgást gyakran szakította meg az emlékezés elmélyült töprengése, és a kimerültségtől elszunnyadók békés szuszogása.
- Nivashéknak lassan érkeznie kell – szólalt meg egy idő után Archer, miközben a sarat vakargatta kopott bakancsáról. – A saját érdekében. Ha részt akar venni a tervezésben, úgy értem.
- Nem hiszem, hogy ez kedv kérdése – szólt közbe Geller. – Ha segíteni küldték ide őket, biztosan nem fognak lemaradni a kezdésről. Ha meg kémkedni... - felnevetett. – Akkor még inkább igaz, hogy sietni fognak. Talán már holnap itt lesznek.    
- Egy hete ezt ismételgetjük, mégsem tudunk semmi biztosat – éledt fel Dick Svensson is. – Szerintem értük kellene küldenünk valakit. Elvégre, elég értékes a tudásuk számunkra, nem? - És végignézett a katonákon.
McKeane eltöprengett. Való igaz, hogy a tok'rák tanácsai nagyon hasznosak voltak az ellenség tulajdonságainak megismerésében és a titkos hálózatépítés véghezvitele terén. „Briliáns tervük” is Barud ötletén alapult, akármennyire is próbálta Freeman a megalkotásában részt vevő emberek „példa nélküli” intellektusát kihangsúlyozni. Az is biztos ugyanakkor, hogy a támadóterv végrehajtásához már nem sok újat tudtak hozzátenni. Az pedig, hogy kimozduljanak a jól kiismert St. Louisból, ráadásul a biztos útirány hiányában... Annyit azért nem ért meg sem Nivash, sem Barud; neki legalábbis ennyire nem volt sietős a visszatérésük.
- Nyilvánvaló, hogy szükségünk van rájuk. Én viszont azt mondom: várjunk! Nem ma kezdték a szakmát – zárta diplomatikus válaszát.
- Rosie, ne piszkáld az öcsédet! - nézett el a szoba másik sarkába Archer százados, majd föl is állt és odament hozzájuk, hogy rendet tegyen a két civódó gyerek között.
McKeane irigykedve nézte, ahogy John leguggolt a kislány mellé, és miközben magyarázott, kezével annak fejét simogatta. Ismét eszébe jutottak felesége tegnapi szavai és aznap délelőtti keserű gondolatai. Milyen szerencsés is ez a nagyokos Archer, hogy még fegyelmezheti a gyerekeit! Ahogy elnézte, úgy tűnt, egész jó ebben az apaság-dologban. „Nem úgy, mint én voltam Kathy-vel...”
Mivel Laura, a felesége Carlával, a szőke fotómodellből lett Mrs. Cavendish-sel beszélgetett, Pete és Monroe-ék pedig kártyapartnert kerestek, beállt játszani, de nemigen tudott a lapokra koncentrálni. Nem sokkal később a családosok hazamentek a gyerekekkel, és a hangulat is laposodni kezdett, így Tony nem is titkolta örömét, amikor az asszonyok befejezték a csacsogást és csatlakoztak hozzájuk. A fiatalok hamarosan elsiettek („tudnak ők ennél jobb időtöltést is”- élcelődött magában az őrnagy), és mivel semmi kedvük nem volt az idegesítően nevetgélő Gellerékkel azon elmélkedni, vajon miféle megalázó foglalkozást találhattak maguknak az új világban a túl sok mindenhez nem értő egykori primadonnák és operaénekesek, feleségestül ő is hazament.
- Mit gondolsz, mi lesz holnap? - kérdezte az asszony, már az ágyban, látva férje tűnődő tekintetét. – Azt gondolod, ha Nivash nem jön meg időben, mindenképpen elromlik valami? - tette hozzá. Mivel takarékoskodniuk kellett a tüzelővel, nem volt túl meleg; időnként meg-megborzongtak.
- Nem, nem... Megleszünk nélküle is. - Még folytatta volna, de aztán inkább lenyelte mondandóját. Ingerült volt az egész bizonytalan helyzet miatt, de nem akarta a nőre önteni haragját.
„Csak szeretnéd azt hinni, hogy nincs szükségetek rájuk – mondta magának. - Lásd be, a tok'rák nélkül Freeman csak egy újabb értelmetlen lázadást fog kirobbantani, ami halálra van ítélve...!”
Oldalára fordult, háttal az asszonynak. Nem szívesen ment volna bele mélyebben a témába; még majd megint kioktatja, mint tegnap, Kathy-vel kapcsolatban! Újra elővette a reggeli rossz hangulata, ami egész este jellemezte. Érezte, szüksége van egy kis időre, hogy megküzdjön a lánya emléke miatt rátörő szomorúsággal. 
- Ne aggódj drágám; minden rendben lesz! Felkészültek vagytok, és már eddig is nagyon sokat tettetek az ügyért... Nem hiába, higgy nekem! - hallotta a háta mögül.
Laura McKeane érezte férje nyugtalanságát, és bár nem tudta biztosan, mi okozza, szeretett volna segíteni neki. Közelebb húzódott hozzá, munkában megkeményedett, vékony kezével megérintette Tony karját, és bátorítólag megszorította. Érezte, ahogy az elfojtott indulat miatt megfeszült test lassan felenged. „Talán megnyugodott kissé.”
- Szeretlek, és nagyon büszke vagyok rád azért, amit teszel az országért, sőt az egész világért! - simogatta meg, majd folytatta: – Akár itt van Nivash, akár nincs, jó munkát fogtok végezni.
- Igen, szerintem is – felelte fojtott hangon a férfi. Könnyebb volt úgy tenni, mintha valóban a NAMSA ügyei miatt aggódna. Mindazonáltal, felesége közelsége valóban megnyugtatta. Pár percig csak feküdtek szótlanul, aztán az őrnagy ismét szembefordult a nővel. 
- Szeretem, hogy itt vagy velem – folytatta Laura. – Régebben, ha küldetésen voltál, olyan magányos tudtam lenni, mindig úgy hiányoztál... Aztán, amikor Kathy...
- Igen – mondta a férfi. Nem akart erről beszélni. Átkarolta felesége derekát.
- … De most itt vagyunk egymásnak; bárhogy is lesz, együtt megyünk át rajta! - Szép, komoly szeme úgy csillogott az éjjeliszekrényen égő gyertya fényében, mint valami kristálytükör. Tony meglepődve fedezte fel, mennyire tetszik még neki a nő. Ahogy visszaemlékezett rá, az elmúlt húsz év alatt sokat veszített abból a vonzerőből, ami annak idején elvarázsolta őt.
- Együtt... - motyogta. Valahogy kevésbé érdekelte már, mi lesz a NAMSA-gyűlés kimenetele, sőt a Kathy miatti szomorúsága is enyhült. Megcsókolta a feleségét.
Laura kicsit meglepődött, aztán elmosolyodott. Közelebb húzódott férjéhez.
A tegnapi vita egyszeriben megszépült, a szervezkedés kétségei elomlottak, a munka fáradalmai jólesően szétáradtak testükben; csodálatos módon megszűnt körülöttük az egész véres, harcos, rommá lőtt világ, a veszteség és a fájdalom... Csak ők voltak, ketten, és szívükben egy régi, jól ismert világ kapuja nyílt ki...
Az utca csöndes volt, csak a szél fütyült a házak között, valahol messze kutyák marakodtak... A csillagok fényét vastag felhők takarták el a sötét levegőben repkedő baglyok elől, és a magasban halk zúgással suhant valami a város fölött.
Pont olyan hanggal, mint egy goa'uld csapatszállító teherhajóé.

*
Másnap NAMSA-gyűlés volt, így az őrnagy a szokottnál hamarabb felkelt, és dacára a késői elalvásnak, mindenféle álmosság nélkül, szinte lelkesen taglalta nejének a várható fejleményeket. Ma megkezdik a támadóterv részleteinek átbeszélését, ami végre egy igazán katonai gondolkodást kívánó feladat volt; igaz, Freeman valószínűleg most is játszani kívánja majd a vezér szerepét. Ugyanakkor, azt meg kell hagyni, valóban ügyesen össze tudja békíteni a különböző nézeteket valló vitázó feleket a szervezeten belül, így bizonyára gyorsan fognak haladni a tervezéssel is. Már nem kell sokat várni, és felveszik a harcot a goa'ulddal!
Az asszony szaporán bólogatott, érdeklődő tekintettel és rövid közbeszólásokkal helyeselt, miközben fonnyadt zöldségekből és egy sózott mezeinyúl-lábból próbált valami reggelifélét összehozni. Végül előkerült a ládából egy darab korpakenyér is, amit jóízűen elfogyasztottak.
- Vidd magaddal a tőröd is – kérte a férfit. – Tudod, mindig veszélyes a belvárosba menni. Ha rátok támadna valami rablóbanda...
- Egykettőre végzünk velünk, akár puszta kézzel is. De azért elteszem – válaszolta Tony, és övébe csúsztatta a kést. Általában, ha nem volt feltétlenül szükséges, a szövetség katona tagjai nem tartották maguknál a személyes lőfegyvereiket, hogy ne keltsenek feltűnést. – Eléggé elszaporodtak errefelé ezek a huligánok. Mintha nem lenne elég nyűg felvenni a harcot a jaffákkal, még ezek is itt randalíroznak! Kellene már tartani egy kis erődemonstrációt, pusztán nevelő célzattal. Még a végén elűzik a környékről az összes kereskedőt.
- Egyelőre csak egy hadjárattal foglalkozzon, őrnagy úr – nevetett a nő, majd közelebb hajolt és megcsókolta férjét. – Szerintem menjünk. Ti is hosszú nap elé néztek, én meg be akarok fejezni egy takarót estig. Jól jön majd a hideg ellen.
Odakint már várt rájuk a Svensson-házaspár, kivételesen a gyerekek nélkül, akik – szigorú szülői utasításokkal ellátva – egy közeli házromon kialakított „vár” rendbetételét tervezték a környék többi fiataljával.
- Háborúsdi – nézett McKeane-re elgondolkodva a családfő. – Ugyanaz a játék generációról generációra. Nem érdekes? Miközben mi...
- Ugyanazt csináljuk felnőttként, csak kicsit nagyobb most a tét – fejezte be a mondatot Mr. Geller, aki időközben szintén megérkezett. – Jó reggelt mindenkinek! - tette hozzá, szokott vidámságával.
Hamarosan a 6. klubhelyiség összes lakója megérkezett. A nők egy épen maradt, mégis lakatlan kertvárosi házba indultak, folytatni a tegnap félbehagyott szövést-fonást-varrást, a férfiak pedig a belváros törmeléksivataga alatt húzódó gyűlésterem felé vették az irányt.
Régi raktárépületüket, ahol a gyűléseket tartották, egy halálsikló és pilótája puszta unalomból szétlőtte, de szerencsére hamar rábukkantak erre a pincehálózatra, és benne a több feljáróval is rendelkező, csodálatos főteremre, ami valamikor a könyvtár archívumát őrizte. A tok'rák tanácsainak megfelelően számos földalatti helyiséget kötöttek össze hosszú hetek fáradtságos munkájával, kiterjedt alagútrendszert létrehozva ezzel, ami kedvező feltételeket teremtett a menekülésre egy támadás esetén.
- Lássuk, ki nyer ma az arénában – tréfálkozott Cavendish, majd felemelte a gondosan elrejtett, súlyos vasajtót, hogy leereszkedhessenek a fémlétrán.
- Miért érzem én mindig úgy, hogy előbb-utóbb kiöntenek minket innen, mint ahogyan azt a prérikutyákkal szokták tenni? - sóhajtott Monroe, bár hangjában most nem volt semmi aggodalom.
- Te mindig ezt érzed – morogta Archer, és betuszkolta ifjú bajtársát az ajtón.

Mire ebédszünethez csengettek, minden résztvevőn úrrá lett a haditervek összeállításakor tapasztalható izgatottság, és lüktető zsivaj töltötte be a zsúfolt pincetermet. Soha ilyen élvezettel még nem fogyasztották szűkös ebédjüket, miközben agyuk lázasan dolgozott, a legkülönfélébb formációkban rakosgatva egymás mellé a felszabadító háború nagy képének sok-sok kirakódarabkáját. A többórás tanácskozás során eléggé elhasználódott a levegő, sőt a falak vizesedése miatt egy idő után mindent átjárt egy jellegzetes, áporodott szag, ezért délben kinyitották az összes feljárót. Többen ki is mentek a szabadba kiszellőztetni a fejüket, miközben bizakodva taglalták a jövőbeli harc kimenetelét. Tiszta, napos idő volt, talán még olvadt is, ami csak fokozta a jókedvet. Freeman elgondolkodva hallgatta társait – bizonyára megfáradt a sok beszédben – fázósan összehúzta magát, és időnként felnevetett, ha valaki valami tréfás dolgot mondott. Szemmel láthatóan nem akart a középpontba kerülni, ami fel is tűnt néhányaknak, de betudták a katonai tervezésben való járatlanságának, amiben volt is némi igazság. Többen is jó nagyokat ásítottak, mások kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat, de gondolatban már mindenki visszatért a tervezőasztalhoz, és a fő-ha'tac elfoglalásának módján elmélkedett.
Freeman odaszólt a mellette állóknak, majd elindult egy romház felé, ahol könnyíteni kívánt magán; kényelmesen ballagott, gondosan kerülgetve az aszfalton terjengő lyukakat. Amint végzett, és kifordult a ház sarkánál, majdnem beleütközött valakibe. Épphogy nem koccant össze a fejük, ami csak még jobban összezavarta volna szerteszét csapongó gondolataikat.
- Á, Nivash, végül csak megérkeztél – hadarta Freeman, amint magához tért első meglepetéséből. Hűvös, gúnyos tekintet ült ki arcára, és egy lépést hátrált.
- Nem volt sima utam. Üdvözöllek, Freeman – szólt a tok'ra, de szeme összeszűkült, arcán pedig félreérthetetlen gyanakvás suhant át.
- Csatlakozz, ifjú barátom, a győzelmi haditanácshoz – folytatta Gabriel, nem viszonozva a köszöntést. – Már amennyiben nem érint kellemetlenül ez az eshetőség. Persze sietni nem kell; eddig is jól boldogultunk nélküled.
Azzal elfordult és a bunker felé vette az irányt. Nivash kelletlenül követte.
Freeman hozta szokásos udvariatlan formáját, ám nem ez volt, ami igazán bántotta a fiatal harcost. A népvezér kihívó és gúnyos viselkedése már megszokottá vált számára, így könnyű volt a sértést elengedni a füle mellett. Viszont, amikor az imént a férfi közelébe került, ha csak néhány másodpercig is, kü­lönös érzés szállta meg. Nem igazán tudta volna elmagyarázni, ha valaki megkérdezi – kötelék, összhang, vonzódás? De akkor miért fagy meg tőle ereiben a vér? Gyenge nyomást érzett a tarkójá­ban, bizonyára a furcsa benyomás utóhatásaként. Mihez is lehetne hasonlítani? Hirtelen felötlött benne egy régi emlék: az, amikor – indulóban a tengerentúlra – búcsúzáskor Barud megölelte. Akkor, a tanítványi szereteten túl, érzett valami egészen mást is. Egyáltalán nem hasonlított a szexuális vonzalomhoz: az egység, biztonság, elhivatottság és összetartozás érzete volt ez a tok'ráknál, amit egy sor, emberek között ismeretlen hormon generált.
Megállt egy pillanatra. Valóban ugyanez a különös bizsergés lett volna, amit abban a röpke találkozásban felfedezni vélt? De hát miért nem tapasztalta ezt korábban? Habár, jobban belegondolva, sosem volt még ilyen testi közelségben a NAMSA-elnökhöz.
Érezte, hogy elsápad. Lassan újra elindult a lejárat felé, de gondolatai valahogy nem tudtak ráállni a haditerv részleteire. Fejében egymást kergették a különféle lehetőségek és azok következményei; a tudás és döntés felelőssége újból szorongatni kezdte a torkát. Hiszen az a bizonyos érzés minden goa'uld szimbiontával való találkozáskor jelentkezik, nem csak a tok'ra társak között! Végül megrázta fejét, mintha ezzel próbálta volna elűzni magától a kétséget és az aggodalmat.
Azt viszont eldöntötte magában, hogy figyelni fog Freemanre. Ha gyanúja beigazolódik, azonnal cselekednie kell.

*

A lemenő Nap fénye még utoljára rózsaszín köntösbe öltöztette St. Louis városát, majd a színek fokozatosan kihunytak, és egyöntetű szürkeség lepte el a romos épületeket. Mindebből persze semmit nem lehetett észlelni a tágas pincehelyiség mécsesfényű külön világában, csupán a szaporodó ásítások és a vitákat megszakító csöndes mélázások jelezték a NAMSA vezetősége számára, hogy elérkezett az este. Az ígéretes kezdés ellenére nem jutottak sokkal előrébb a nap végére, és ez elégedetlenséget szült a szervezőkben, meg egy kényelmetlen érzést, hogy kiépült hálózatuknak, nagyratörő terveiknek valójában semmi értelme nincs, és a bukás elkerülhetetlen. Hiszen, hogyan is gondolhatták, hogy annyi meghiúsult lázadás, olyan sok üldöztetés után bármi is változott volna a helyzetükben? Ellenfelük továbbra is hatalmas erőfölénnyel bírt, összehangolt csapattestekkel és pusztító fegyverekkel; ezekkel szemben az ő ósdi puskáik, késeik, és a világ számos pontján álmodozó „testvérek” képzetlen hada ugyan mit tud tenni? Semmivel nem volt több vagy jobb a NAMSA, mint bő egy évvel ezelőtt, az alapítás estéjén – és a legrosszabb az volt, hogy ezt mindenki így gondolta.
Illetve... Egyvalami azért mégiscsak más volt, mint akkor.
Most velük volt Nivash.
Archer keserű szájízzel méregette a tok'rát, aki azt a hálátlan feladatot vállalta magára, hogy rámutasson a haditerv hibáira, gyenge pontjaira. Abból pedig volt bőven.
- … és akkor ötszáz jól felkészített kommandós megrohanja a piramist – próbálkozott McKeane.
- … ahol halomra lövik őket, vagy rájuk robbantják az egészet – fejezte be a mondatot Nivash. Nem ismerte pontosan a goa'uld sereg nagyságát, sem az emberek harci értékét, de az nyilvánvaló volt számára, hogy egy ilyen támadás őrültség lenne.
- Kis csapatoknak kell behatolniuk, és belülről felrobbantani a hajókat – tette hozzá. - Mindegyiket egyszerre – mondta, mindenki nagy megrökönyödésére.
- Értem, ez a Tok'ra módszere – folytatta az őrnagy. – Viszont megfelelő felszerelés hiányában nehezen kivitelezhető. A túlerőnek viszont ők sem tudnak ellenállni – erősködött.
- Tony, még a puskáitok lőtávolába sem kerülnek a jaffák, és már halottak lesztek! - érvelt – Személyes erőtér hiányában könnyű célponttá váltok a védelmi rendszerük számára!
- Jó, de akkor se robbantásban gondolkodjunk – vetette fel Cavendish. – Foglaljuk el az egyik anyahajót! Támadjuk meg vele a többit!
- Hogy aztán azok pusztítsanak el? - rázta meg idegesen a fejét a fiatal harcos.
- Akkor csaljuk el őket a ha'tac-tól és nyílt mezőn verjük meg őket!
- Vadászgépek nélkül nincs esélyünk a halálsiklók ellen.
Archernek be kellett látnia, hogy túl sok segítséget nem tud nyújtani a fiatal tok'ra. Mióta csak megjött, folyton akadékoskodik, úgyhogy még az elején tüzes és határozott McKeane is lemondóan meredt a földre kiterített USA térképre. Halkan sóhajtott, mások dühödten fürkészték messziről jött segítőjük arcát, ő viszont az egyik kijárat felé fordult, mintha hallana valamit odakint.
- Talán, ha felvinnénk magunkkal egy kis C4-et... - morfondírozott Cavendish.
Hirtelen nagy robajjal az összes ajtó kitárult, majd gyanús koppanások törték meg a beállt csendet, és rövidesen maró füst kezdett terjengeni a fülledt helyiségben.
- Ránk támadtak! - üvöltötte valaki. – Mindenki az oldaljáratokba!
A társaság szanaszét futott, be a pincerendszer újonnan vágott menekülő-alagútjaiba, gyorsan távolodva a nagyteremtől. Nyomukban a kékes füstben alakok mozogtak – akár egyszerű rablóbandának is nézhették volna őket, ha a kezükben tartott hosszú botokból nem árasztják el tűzesővel a sereghajtókat. Vezérük, Gaved, egy nyers vonású, zömök jaffa ráérősen vizslatta a földön heverő térképet, majd páncélja alól tenyérnyi gömböt húzott elő.
- Krenol! - recsegte acélos hangon, mire a gömb válaszolt neki.
Rövidesen nyugtalanító remegés töltötte be a levegőt, és tompa dördülések rázták meg a falakat.
- Shor'wai'e! - adta ki a vezényszót, mire a kis csapat visszamászott a felszínre.

Az őrnagy és társai, a nemrég még harcias NAMSA-vezérkar zihálva rohant keresztül a hevenyészve kivágott, hepehupás járatokon, össze-összeütközve egymással a nagy kavarodásban, míg végül szitkozódó sokaságuk szétoszlott a szélrózsa minden irányába futó kivezető nyílásokban, amelyeken keresztül feljuthattak a felszínre. Most látszott meg igazán a több kijárat hasznossága. Mindazonáltal nem tudta elkerülni a figyelmüket az egyre közelebbről hangzó botfegyver-lövések sivító-robbanó zaja, amelyek furcsamód nem mögöttük, hanem előttük törték meg az alkesh-bombák közötti szünetek csendjét.
A lökdösődésben a CSK-4 tagjai már a menekülés kezdetén elvesztették egymást, így McKeane jobb híján a tok'rával tartott, ám amikor feltűnt a nyílegyenes folyosó végén a szabadulást jelentő létra, az hirtelen megragadta, és egy szűkebb oldalvájatba rángatta, amelynek alján rozsdás csövek hevertek, nehezítve a gyors szaladást.
- Mit akarsz?? - rivallt az idegenre dühtől remegő hangon.
- Freeman után kell mennünk! - mutatott az egy távolodó alakra, aki most érte el a járat végét, és eltűnt a félhomályban.
- Miért? - vágott vissza gyanakvó arccal, és elrántotta a karját Nivashtól.
- Nincs időm elmagyarázni! - kiáltotta kétségbeesett hangon, és sürgetőleg intett Tonynak. – Meg kell állítanunk! Ő egy kém!
„Micsoda?” - sikoltott McKeane fejében a kimondatlan kérdés, hitetlenül és hisztérikusan. Megtorpant, arcára kihívó kifejezés költözött, és már azon volt, hogy hangot adjon kétségeinek, de a tok'ra nem figyelt rá. Botladozva elindult a kijárat felé, az őrnagy pedig – csak hogy el ne veszítse – követte őt.
- Megállj! - próbálkozott parancsoló hangon, de a másik iménti kijelentése már megült cikázó gondolatai között, és haragját bizonytalansággá, hangszínét fojtottá változtatta. Hasztalan próbálta utolérni társát, aki prédáját hajtó ragadozóként siklott végig a folyosón, majd beleveszett a sötétbe.
Anthony már semmit nem tehetett ellene. Sem érte.
A felvezető létra alsó vége egy kis, betonfalú szoba padlójában volt rögzítve, és nyirkos volt a hideg vasra kicsapódó párától. Ahogy a férfi belépett, rögtön megállapította, hogy a csapóajtó nyitva van: odakintről gyenge fénynyalábok nyúltak le a pincébe, ragyogásba öltöztetve az apró vízcseppeket. Egyszerű, hétköznapi jelenség, most mégis félelmetesnek és kegyetlenül ridegnek hatott, mi több, szívbemarkolónak és lehangolónak.
A létra mellett egy férfi feküdt, véres fejjel, élettelenül. Mintha Johnson lenne, az egyik NAMSA-tag.
Tony elfordította a fejét, és észrevette Nivasht is, de a látvány, ami fogadta, több volt, mint megdöbbentő. Egyenesen sokkolta, fejét megszédítette, gyomrát felkavarta. Hiába volt már része barátok árulásában, hiába élte át korábban egész hadműveletek bukását a soraik közé férkőzött ellenség miatt, erre az érzésre, úgy tűnt, soha nem lehet eléggé felkészülni. És a pillanatnyi csendben keserűen nyugtázta minden tervük halálát, sorsuk kilátástalanságát, elbúcsúzva lélekben mindentől, amit szeretett.
Freeman meglóbálta a kezében tartott véres vascsövet, még vetett egy pillantást az ájult tok'rára, majd közelebb lépett az emberhez.
- Miért, Gabriel? Mit ígértek magának a férgek? Mondja! - sziszegte az őrnagy. Mindig is felemás érzésekkel viszonyult a népvezérhez – hol rajongott érte, hol a látását sem bírta elviselni -, de most aztán igazán kavarogtak benne az indulatok. Egyszerre szánta és gyűlölte a férfit.
- Sokat, Tony. Nagyon sokat – vigyorgott az áruló. – Nem kevesebbet, mint az örök életet!
Ahogy ezt mondta, szeme hátborzongatóan felragyogott. Az őrnagy önkéntelenül hátralépett. Most már minden világos volt számára. A helyzet sokkalta rosszabb volt, mint először hitte. 
Tudta azt is, hogy a csapóajtón túl felfegyverzett jaffák várják, és hogy hiába ásták azt a sok menekülőjáratot, mostanra az összes NAMSA-vezető meghalt vagy fogságba esett. Magában sóhajtott, majd kifejezéstelen tekintettel meredt a goa'uldra.
- Ne higgye, hogy harc nélkül feladom. Ha egy perc múlva halott is leszek, előbb még végzek magával! - fogadkozott, majd előrántotta a tőrét és megcélozta Freeman nyakát, mire az követhetetlen gyorsasággal elkapta a szúrásra lendülő kezet, hirtelen mozdulattal hátracsavarta, majd mielőtt az őrnagy felfoghatta volna, mi történik, leütötte a rozsdás vasdarabbal.
- Ne pattogj, még terveink vannak veled! - motyogta goa'uld nyelven, majd a földre lökte az alélt testet. A katona tőre éles pendüléssel hullott a betonra. 
A városra sötét, hideg este köszöntött.

Nivash kínzó, lüktető fejfájással ébredt; kábultságában épphogy fel tudta fogni, hol van és mi történt vele. A szimbionta, amellyel oly régen egyesült, már meggyógyította magát, és most lágy kémiai impulzusokkal felébresztette test-társát, hogy jelezze: nincs minden rendben.
A férfi gondolatai lassan kitisztultak, meglódultak, és ez gyorsan háttérbe szorította a fájdalom miatti keserűségét, fásultságát.
Lépteket hallott. Bár szeme még csukva volt, emlékeiben felderengett a szűkös kamra képe, így meg tudta állapítani, hogy az illető a létra mellett áll. „Freeman” - suhant át az agyán.
- Hozz valami kötelet, meg nekem egy fegyvert! - hangzott goa'uld nyelven, amit a tok'rák jól értenek. – És segítséget a cipeléshez. Egy darabig még nem térnek magukhoz, én meg egyedül nem tudom felvinni őket.
A jaffa, aki odafent állt, válaszolt valamit, majd elment. Pár pillanatig csönd volt, azután újabb lépések és a motozás hangjai.
Nivash kinyitotta a szemét, csak egy pillanatra. Ennyi elég is volt, hogy felmérje a terepet. Nem mozdult. Bár bal válla, amire fektében súlya nehezedett, egyre erősebben zsibbadt, nem kockáztathatta meg, hogy a neki háttal álló, a halott NAMSA-tag zsebeiben turkáló kém felfigyeljen a neszre.
Lázasan dolgozott elméje, hogy valami tervvel álljon elő, de még túl tompa volt ahhoz, hogy összetett megoldásokban gondolkodjon.
Figyelme most a mellette heverő McKeane-re fordult. A katona felől semmi nesz nem hallatszott – vagy hozzá hasonlóan észrevétlen akart maradni, vagy még nem tért magához.
A harmadik lehetőségre nem akart gondolni.
Újra kinyitotta a szemét.
Az áruló már állt, tekintetével a feljárót fürkészte, majd morgott magában valamit és elfordult. Ahogy ellépett a nyílástól, megcsillant valami a földön, mely mintha szikrázott volna, legalábbis a fiatal harcos elméjét és szívét lángra gyújtotta.
Egy tőr!
Nem tétovázott. Nincs ennél jobb lehetőség. Ügyet sem vetve sajgó vállára, a kábultságtól elnehezedő fejére, vagy a lába alatt görgő betondarabokra, Nivash ellökte magát a padlótól, azzal a lendülettel rávetette magát a tőrre, villámgyorsan megragadta, felugrott és Freeman tarkójába vágta az éles pengét. Még meg is forgatta, és a jó kés úgy hatolt át a szöveteken, egészen a férfit uralma alatt tartó parazitáig, mintha erre a pillanatra gyártották volna le, és létének nem is lett volna más célja, mint a bátor tok'ra eszközéül lenni a bosszú órájában. Nivash teljes súlyával ránehezedett áldozatára, a földre teperte, miközben bal kezével befogta annak száját, hogy tompítsa keserves nyögéseinek zaját.
A most visszaérkezett jaffáknak még így is gyanús lehetett, mert rögtön lekiáltottak a sötétbe:
- Mi folyik ott?
- Nincs baj, csak az egyik magához tért – válaszolt ő goa'uld nyelven, és úgy tűnt, bevált a csel. A jaffák valószínűleg még soha nem találkoztak személyesen a kémmel, így könnyű volt elhitetni velük, hogy Freeman-nel beszélnek.
- Hoztunk kötelet, kösd rá őket! - utasította az egyik érkező, remélve, hogy még élve jönnek föl az emberek. Gaved jutalmat ígért minden elfogott túlélőért, viszont halál járt a fogolyszökésekért, úgyhogy igyekeztek alapos munkát végezni.
Odalent ekkorra McKeane is magához tért, és megzavarodva, dühödt arccal nézett a tok'rára, hiába próbálta az hang nélkül, kézjelekkel megértetni vele, hogy az iménti párbeszéd csak átverés volt, szabadulásuk érdekében. 
Nivash a véres kést a halott kém ruhájába törölte, becsúsztatta az öve mögé, majd fölsegítette Tonyt, és egy határozott, bár nem durva mozdulattal a létra felé lökte.
- Indulj! - förmedt rá goa'uld nyelven, és a nyomaték kedvéért az imént a kötéllel együtt megkapott ZAT-et is ráfogta.
Az őrnagy katonás arca nem árult el sokat a benne dúló érzésekről, a szeméből sem lehetett semmit kiolvasni a sötétben, de a tok'ra biztos volt benne, hogy irtó dühös lehet – amit tökéletesen meg is értett. Maga is volt már szenvedő áldozata barátok árulásának, és el tudta képzelni, a keserűség és reménytelenség micsoda elegye fortyoghatott most társa lelkében. McKeane szemszögéből úgy tűnhetett, ő és Freeman kijátszották egymást, hogy a maguk javára fordítsák a támadást és a foglyokat a jaffák kezére juttassák... Mindazonáltal Nivash nem ért rá mélylélektani elemzést készíteni az őrnagy idegállapotáról: odafent legalább két felfegyverzett jaffa várta őket, akik bizonyára nem vették volna jó néven, ha az értékes rabbal kereket old, úgyhogy végeznie kell velük, mégpedig gyorsan és halkan. Még nem tudta, hogyan fogja csinálni, de remélte, hogy a sötét és a meglepetés ereje a segítségére lesz.
Megbökte a vonakodva felfelé induló McKeane-t a fegyverével, majd mászni kezdett ő is a létrán.
Odafent szinte teljesen besötétedett, csak a rabszállítók hajóinak fényszórói jelentettek biztos tájékozódási pontot, ahogyan előszűrődtek egy épület mögül. Maga a feljáró egy romos udvarra nyílt, jótékony elszigeteltségbe vonva Nivasht az akcióhoz. Persze sietősre kellett fogni: a jaffa tisztek nagyon komolyan veszik a fegyelmet, és hamar keresni fogják az eltűnteket.
A két szerencsétlen zöldfülűt, akiket a tok'ra az udvarban talált, amikor felért, nem volt nehéz ártalmatlanná tenni. A fiatalabbat, aki Mckeane-t kezdte a gyűjtőhely felé taszigálni, egy ZAT-lövéssel leterítette, a másiknak pedig egy hirtelen gyomrost követően kitekerte a nyakát. Végül egy újabb lövéssel kioltotta az első találattól elfekvő harcos életét is. A fegyver elsütésének zümmögő visszhangjai jóval élesebbek voltak, mint amire Nivash számított, így biztos lehetett benne, hogy meghallották a gyűjtőhajónál is; nem késlekedhettek, menekülniük kellett.
Karon ragadta a szótlanul álldogáló McKeane-t, és húzni kezdte magával, ám az nem mozdult, majd egy hirtelen rántással kiszabadította magát a kezéből.
- Mi ez az egész? - kérdezte, és remegő hangja elárulta, hogy Freeman magatartása és a jaffák iménti elintézése sem oszlatta el a gyanúját, hogy ez az egész rajtaütés a tok'ra tervei szerint történt. Na jó, talán a tok'ra és a Freeman-t megszálló goa'uld tervei szerint. 
- Azt hittem, egyértelmű. Megtámadtak minket! - jött a tömör válasz, majd aggodalmasan elnézett az őrnagy válla felett, és észrevett egy csapat jaffát, akik futva közeledtek feléjük, a romok között szökdelve. Újból megragadta társa csuklóját és vonszolni kezdte magával, immár jóval erőteljesebben.
- Minket? - visszhangozta szkeptikusan McKeane, de engedett a másiknak és szaporábbra fogta lépteit, főleg miután felfigyelt a közeledők zajára.
Berohantak egy ház mögé, majd a fal takarását kihasználva óvatosan megközelítettek egy kis utcát, aminek a végén tágas park terült el egy lóistállóval, és benne a kereskedők lovaival. A menekülők szavak nélkül is megértették egymást: ott átvészelhetik az éjszakát és hajnalban továbbállhatnak.
Az utca kísérteties homályba burkolózott, úgyhogy a park kopasz fáit alig lehetett látni; figyelniük kellett minden neszre, hogy időben reagálhassanak.
- Hogy találtak ránk? - törte meg a csendet Tony, és ki lehetett érezni a hangjából a bizalmatlanságot vezetője iránt. A tok'ra megállt.
- Nyilván Freeman-től - hadarta. - Nem értem, mi bajod van! Segíteni akarok.
Rettentően ideges és dühös volt, de nem az őrnagy kötekedése miatt. Ez az egész ellenállás – bizonyos szemszögből – az ő vállán nyugodott, és nagyon nyugtalanította a gondolat, hogy esetleg mégis őt követve találtak rá a rejtekhelyre; arról nem is beszélve, hány ismerős, barát veszett oda a támadásban.
Kihúzta övéből a véres kést, és az őrnagynak adta. - Azt hiszem, ez a tiéd.
McKeane átvette a fegyvert, de nem szólt. Érezte, hogy szüksége volna egy csöndes kis zugra és pár szabad órára, hogy feldolgozza ennek a napnak a történéseit, megeméssze az új információkat.
- Én most egy időre eltűnök, gyorsan és messzire megyek – közölte a tok'ra - Ha velem tartasz, még megpróbálhatjuk együtt végrehajtani a feladatot, de ha inkább maradsz, én akkor is harcolok tovább. Nem foglak győzködni. Te döntesz – fejezte be fagyosan, majd választ sem várva elindult. Anthony követte, bár feje tele volt zavaros gondolatokkal és idegőrlő kétségekkel. Harc... Miféle feladatról beszél ez, a totális vereség órájában?
Nivash azt kívánta, bár annyira biztos lenne a dolgában, mint az imént hangoztatta. Mióta a Tau're-t, vagyis a Föld népeit segítette, egy hang az elméjében folyton arra biztatta, hogy sose mutassa ki valódi érzéseit. Neki reménykedőnek, rendíthetetlennek kellett látszania mindig, másképp ezek az emberek mind elvesznek! Most viszont, hogy jaffákkal a nyomukban szaladnak egy romváros kihalt utcáján egy bizalmatlan, hitét vesztett emberrel, egy szál ZAT-pisztollyal felfegyverkezve, minden korábbinál erősebben rátört a rettegés. A feszültségtől és izgalomtól önkéntelenül is egyre gyorsabban kezdett rohanni, míg végül egészen hátrahagyta a katonát. 
Hirtelen valaki elkapta a nyakát, berántotta egy sötét ajtónyíláson, majd erősen a falhoz csapta. Még fel sem foghatta, mi történt, mikor odakintről dulakodás hangjai ütötték meg a fülét.
- Hé, ki vagy? - hallotta a távolból McKeane hangját.
- Mi...?
- Elég! Áá!
- Megállj! Mi van?
- Ne! Jaj! Hát te?
- Várj!
Már azon volt, hogy felugrik és a segítségére siet, ám ekkor támadója újból visszanyomta a földre. Valami megcsillant a sötétben... És ekkor különös érzés szállta meg. A felismerés rohamként tört rá:
- Barud! - kiáltotta, szinte fel sem fogva, mi történt.
- Nivash? - kérdezte döbbenten idős mestere, és talpra segítette. - Hogy kerülsz te ide? - folytatta aggodalmas hangon, majd megölelték egymást a sötétben.
Addigra Mckeane és társai is azonosították egymást, és most együtt vonultak be egy belső szobába, ahol Barud bekapcsolt egy világítóegységet.
- Mit csináltok itt? - faggatta barátait az őrnagy. Arckifejezése percenként változott, a felszabadult örömtől a görcsös aggódáson át a keserű kétségbeesésig.
- Együtt menekültünk el a nagyteremből – kezdte Archer – de hamar elfogtak. Minden kijáratnál őrök álltak! - ingatta fejét hitetlenkedve. – Mégis hogy a fenébe ismerhették a járatok elhelyezkedését, Tony? - fakadt ki újra, és leplezetlen gyanakvással nézett Nivashra.
- Freeman áruló volt – felelte a tok'ra gyorsan, és kicsit sértődötten. – Megszállta egy goa'uld.
- Micsoda? - nézett fel fáradt merengéséből Monroe.
- Na persze – jegyezte meg szárazon a százados.
- Igazat mond – szólt közbe McKeane – Magam is láttam, mire volt képes. Villogó szem, bivalyerő, meg minden. Elintézte Johnsont.
Hallgattak pár percet. A meglepődésük csak lassan váltott vissza tettrekészségre. „Ezek szerint minden, amit az elmúlt hónapokban felépítettünk, az összes tervünk, amiben nagy nehezen egyetértésre jutottunk, a semmiért volt? Az ellenség mostanra mindenről tud?” Nehéz volt elhinni, és dühítette őket, hogy mindez mégis valóság. Fogalmuk sem volt, mit tehetnének ezután.
- Nem sokkal napnyugta után érkeztem meg a városba – vette át a szót Barud. - Beletelt egy kis időbe, míg odataláltam a rejtekhelyhez, de a robbanások már messziről jelezték, hogy baj van. Alig rejtőztem el, megláttam, ahogy előhúzzák őket a csatornából – mutatott a két katonára.
- Elintézte a jaffákat, aztán elmenekültünk. Eszembe jutott, hogy van itt a közelben egy istálló, ahol tudunk lovakat szerezni – fejezte be a történetet Archer.
- És mi van Peterrel? - kérdezte az őrnagy.
- Elfogták – válaszolta Barud. – Láttuk, ahogy beterelik egy hajóba. Sok foglyot ejtettek, de még többet megöltek. Minden jel szerint a NAMSA vezérkarának teljes felszámolása volt a cél, nem csupán a félelemkeltés vagy a rablás.
- Mennünk kell – emlékeztetett Nivash. – Mostanra mindenki minket keres. Minél gyorsabban eltűnünk, annál jobb. Gyerünk az istállóhoz!
- Mi lesz a családjainkkal? - kiáltott fel Tony. – El kell mennünk értük!
- Kizárt. Ott mindenképpen keresni fognak benneteket! - tiltakozott Barud.
- Hát épp azért! Miutánunk kutatnak, de őket találják meg! - ellenkezett haragosan Archer. – Nem hagyhatjuk itt őket!
- John, hidd el, én megértelek, de ez öngyilkosság! Semmit nem érsz el vele! - győzködte Nivash – Nem lesz semmi bajuk.
- Addig fogják őket kínozni, amíg fel nem adjuk magunkat! - fortyant fel Monroe is.
- Nem. A jaffák nem tudják, hogy ők a ti hozzátartozóitok. Átkutatják a házakat, bujkálókat keresve, de ha nem találnak ott minket, elmennek – szól Barud határozott hangon, türelmetlenül.
- Csak még előtte elszórakoznak kicsit egy-két nővel! - vágott vissza McKeane. – Nivash – folytatta nyugodtabb hangon – hidd el, hálás vagyok, hogy megmentettél, de nem hagyhatom itt a feleségemet meg a többieket. Nézd, még hátra van az egész éjszaka: most még van esélyünk, hogy a jaffák előtt odaérjünk! Hadd próbáljuk meg!
- Túl nagy a kockázat – sóhajtott bosszúsan Barud, majd megérintette az övén nyugvó kézifegyverét. – Nem hagyjuk, hogy nélkülünk csináljátok.
Az emberek bólintottak.
- Ha ez megvan, azonnal indulunk nyugatra – jelentette ki Nivash. – A feladat továbbra is adott. Újra kell építenünk a hálózatot, és meg kell kezdenünk a támadást...!
Az emberek nem feleltek. Némán pislogtak az utca sötétjébe, miközben lélekben már szeretteikkel voltak, és a legkevésbé sem foglalkoztatta őket a felkelés vagy a világ sorsa. Talán nem túlzás azt állítani, hogy jelen életük legfőbb célját és igazi értelmét pusztította el az a rakás jaffa, meg az a goa'uld, aki most egy tőrrel a tarkójában fekszik egy nyirkos pincehelyiségben. Valószerűbbnek tűnt, hogy Freeman életre kel, mint hogy a NAMSA valaha is újra erőre kap Észak-Amerikában. Túl merész álom volt; túl szép, hogy igaz lehessen...

*

Ott, ahol ebédidőben még bizakodó férfiak beszélgettek világuk szabadságáról, miközben a dohos pince elhasznált levegőjétől tompa fejüket szellőztették, most testes jármű terpeszkedett, mint valami partra vetődött, döglött bálna, s kitárt, négy méter széles hátsó ajtaján éles fény vágott ki a romváros éjszakai sötétjébe. A nyílás előtt alakok mozogtak – fegyveres, harcedzett jaffák, akik a foglyok összegyűjtésével és elszállításával foglalkoztak. Társaik keresőláncba fejlődve kutatták át a környéket, és ahogy hosszú nyelű energiafáklyáikkal lassan eltűntek a távolban, Peter Cavendisht nagyra nőtt, ormótlan szentjánosbogarakra emlékeztették.
A hadnagy utolsó kutató pillantása mérte föl e látványt, mellyel végső kétségbeesésében az ég és föld szellemfényekkel tarkított vak-fekete posztóját pásztázta, reménykedve, hogy a felmentő sereg végül mégis megérkezik; de helyette csak botfegyver-lövések zaját sodorta feléjük a fagyos éji szél. Kényszerítette magát, hogy gondolatait a hajó míves, mégis idegen belső kiképzésére terelje barátai szétlőtt hulláinak fantáziaképeiről. Csuklóját egy különleges elektro-bilinccsel egy padhoz rögzítették, melyen még három-négy társa ült csendben, ki fásult, ki rémült tekintettel. Leült, hátával nekidőlt a falnak – fájdalmasan felnyögött, mikor sérült válla a hideg fémnek nyomódott – és remélte, hogy bármi is fog történni vele, legalább a barátai és a felesége el tudtak menekülni. Túl sokat hallott Nivashtól a goa'uld vallatási módszerekről.
Cellájuk ajtaja lassan bezárult, és ők ott maradtak a koromsötétben, szabad prédául emlékeik és félelmeik lélekgyötrő kísérteteinek.

Mialatt a hajóban elhelyezték a foglyokat, a támadás vezetője, Gaved egy haldokló ember mellett térdelt, akinek fájdalmas kimúlását nem egy botfegyver lövése tette elkerülhetetlenné, hanem néhány jaffa esztelen, szadista játszadozása. Ezek a harcosok két éve még valamelyik földi motorosklubban vagy tolvajbandában vitézkedtek, és a gazdag zsákmány reményében csatlakoztak a hódítókhoz – most azonban szinte biztos volt, hogy büntetésből ők is úgy fogják végezni, mint ez a szerencsétlen. „A foglyokra, különösen ha jó erőben vannak, vagy értékes információval szolgálhatnak, vigyázni kell!” 
Gaved bosszankodva figyelte az áldozat agonizálását. Talán mégis megpróbálhatná kikérdezni. Ta­pasz­talatból tudta, hogy a halál küszöbén az emberek sokkal együttműködőbbek, és biztos volt ben­ne, hogy ez a nyomorult tud még nekik újat mondani. Emberei pár perce találtak rá két halott tár­suk­ra, a közeli pincében pedig a kémre, tőrrel a fejében. Az igazi probléma mégsem a három hulla volt, hanem, hogy Freeman ismerte egyedül a kiterjedt ellenálló hálózat konkrét gyakorlati terveit, a­melyet nem volt hajlandó közölni vele, mikor időnként kapcsolatba léptek. Most, hogy tudását ma­gá­val vitte a remélhetőleg minél pokolibb túlvilágra, az emberek Európába indult futára pedig sző­rén-szálán eltűnt, Gavednek mindennél fontosabb volt, hogy kiszedje a túlélőkből, terv szerint mi len­ne a következő lépésük. Bár az Első Jaffa, Branashek szerint az ember nem több egy falka állat­nál, Gaved és a többi vezér valahogy nem tudta lebecsülni összefogásul erejét; ahhoz túl sok harcost ve­szítettek már. Emellett, ha használható információk nélkül áll istene színe elé (még a gondolat is cso­dálattal vegyes félelmet keltett benne), nem sok esélye volt rá, hogy megéri a másnapot. 
Türelmetlenül hajolt a haldokló fölé. Az az imént motyogott valamit, de az égő fájdalomtól remegő szája nem volt képes érthető szavakká formálni gondolatait. Már csak percei voltak hátra. Ter­mé­sze­­tesen a jaffáknak volt elsősegélykészletük, sőt a bázisukon tartottak egy erőnövelő és regeneráló gé­­pezetet is, ám Gaved nem akarta erre a senkire pazarolni ezeket az értékes erőforrásokat, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy segíteni fog. Elhúzta előtte a mézes madzagot:
- Ha elmondod, mit terveztetek tenni istenetek katonái ellen, én meggyógyítalak. Tudnod kell, hogy képes vagyok rá! Beszélj! Segíts, és élni fogsz! Istened megjutalmaz, úrrá tesz, és igen megnöveli hátralévő napjaid számát!
A haldokló férfi, Matthew Geller megremegett. Szeme egy pillanatra kitisztult, és így felelt:
- Menj a... fenébe... - Tekintete újra üressé, életlenné vált. 
- Beszélj! - üvöltötte Gaved, és megrázta a szerencsétlent, majd visszalökte a földre.
Geller véres halántékára rátapadt a por, szétroncsolt lába természetellenes szögben elhajlott, mégsem lehetett hallani tőle egy hangot sem; csak feküdt ott ernyedten, magatehetetlenül, meredten nézve a semmibe.
A jaffa vezér várt egy kicsit, majd bosszús arccal fordult a közelben ácsorgó őrökhöz:
- Ez már nem fog mondani semmi értékeset. Vigyétek a többi hulla közé, és égessétek el őket! Amint lehet, indulunk – fejezte be a goa'uld nyelven adott utasítást, majd elindult a hajó utastere fe­lé. Beosztottjai engedelmesen megragadták Gellert, és vonszolni kezdték a közelben rakott máglya irányába, hogy miközben a lángok elemésztik a halott NAMSA-vezetők tetemeit, ők diadalmasan elmélkedhessenek a szövetség eszméjének hamuvá válása fölött. 
Húzták Matt Geller összezúzott testét a romos St. Louis-i utcán, és ő, miközben lassan elszállt belőle múlékony, talán ér­telmetlen élete, egyre csak egy szót motyogott magában, utolsó leheletéig bizonygatva az örökkéva­lóságnak léte nélkülözhetetlenségét... Azt a szót ismételgette, amit úgy várt volna az a fafejű jaffa-vezér, és amelyet mégsem tudott volna meg soha, alkalmazzon bármilyen kínzást is: a tervezett felkelés első etapjának fedőnevét.
- Méhkirálynő... Méhkirálynő...!