8. Sorsforduló

Langyos tavaszi szellő szálldosott a magyar Alföld eldugott tájain, végigcirógatva a fákon ébredező rügyeket, és a déli tájak éledő illatát röpítette a ragadós sártenger birodalmába. Rohant a szél, fennhangon hirdetve a kikeletet, és nyomában eltűntek a mocsarak, zöld fűszálak bújtak elő a szürke rögök alól, a madarak pedig mintha hónapokig tartó némaságból ocsúdnának, megállás nélkül csiripeltek, pittyegtek, trilláztak és káráltak. A Nap jótékony, meleg fényárral árasztotta el a földet, előcsalogatva odvaikból a mező állatait, míg végül simogatásától az érzékeny lelkű virágok is elkezdték bontogatni szirmaikat. A téli dermedt tompaságukból felrázott emberek már a levegő illatától csillogóbb szemmel indultak neki a tavaszi munkálatoknak, lassan maguk mögött hagyva az elmúlt hónapok ködös, éhezős emlékeit. Ragyogott az ég, a föld és a vizek; mintha minden a világon az Istennek szóló önfeledt kacajjá olvadt volna össze!
A szívderítő napsütés rigókat megszégyenítő füttykoncertre késztette Simon Tibit, aki olyan derűs nyugalommal baktatott végig az egyik rég elnéptelenedett gyulavári utcán ezen a szép március végi reggelen, mintha az egész földönkívüli rémuralom csak valami ősi történet lett volna, neki pedig nem lenne jobb dolga, mint hogy a haverokkal múlassa az időt a határban, a legmenőbb biciklis trükköket gyakorolva egy fás liget hepehupás talaján. A fiú kézzel varrott vászonkabátját kezében lóbálta, élvezve, ahogy a lágy szellő végigsimogatja csupasz karját, nyakát, vagy épp belekap borzas hajába, ami alaposan megnőtt, mióta utoljára nyírva volt. „Szólok már anyának, hogy csináljon vele valamit – jutott eszébe. – Habár, ha szépen megkérem, valamelyik lány is biztosan levágja a csapatból.” A – jobb híján - KECSKE néven emlegetett banda gondolatára melegség töltötte el a szívét, és meggyorsította lépteit.
Rég nem zaklatták már őket a folyó túloldalán gyakorlatozó jaffa harcosok; úgy látszott, még nekik is elegük lesz egyszer a kegyetlen játszadozásból, és most már megelégedtek azzal, hogy törtmagyar trágárságokkal sértegették a falubelieket a minden holdtölte után kötelező terménybeszolgáltatások alkalmával. Tétlen viselkedésük eredményeképp az emberek sokkal több energiát tudtak fordítani a télre való felkészülésre, így idén sikerült elkerülni, hogy bárki is megfagyjon, amire pedig az elmúlt két évben gyakran volt példa.
A látvány, ami a faluszéli kis ház tágas udvarán kialakított gyakorlótérre érve fogadta, kissé elszomorította az imént még gondtalannak tűnő Tibort. Idefele jövet ő már a jövendő harcra készült lélekben, társai azonban sokkal inkább emlékeztették egy éretlen tinibandára, semmint egy világmegmentő, goa'uld-irtó profi kommandóra. Mintha a megszállás nyomorúsága és az elmúlt fél év kiképzése semmi nyomot nem is hagyott volna rajtuk! Egy farönkön, a pálya szélén néhány huszonéves ücsörgött, egykedvűen köpködve maga elé az uszuhéjat; a ház falának dőlve egy fiú és egy lány átszellemült arccal csókolózott; páran a kőrakásokra terített vászonzsákokon hevertek, és a trillázó madarakat vagy saját, játékosan birkózó társaikat figyelték vidáman; a többiek kis csoportokra válva beszélgettek. 
A fiú észrevette köztük régi cimboráját, Tóvári Imit, amint nagyban beszélgettek valamiről azzal a „szuperpasival” (ahogy tizenhat éves húga tartotta számon), Éger Norbival. A huszonhárom éves, jóképű srácot Simon – mint Tóvári vetélytársát Karolánál – már csak kötelességből sem kedvelte, de azt be kellett látnia, hogy nála alkalmasabb vezetőjük nemigen akadhatott, mióta Gerard Moneau visszament Párizsba. „Különben is, testvérek vagyunk, vagy mi” - mormogta magában, és odalépett hozzájuk.
- Na, helló! Mi újság? Mi van mára?
- Szevasz! Azt gondoltam, futnánk egy kicsit, aztán jöhet az erősítés – felelte Norbi álmos hangon. Szemmel láthatóan nem sokat aludt az éjjel; hosszúra nőtt szőke fürtjei rendezetlenül meredeztek az ég felé.
- Na ne...! Még a végén visszajön az a jó kis rántotta, amit anyám tömött belém az imént! Kezdjünk inkább passzív feltöltő gyakorlatokkal! - tette hozzá szemtelen mosollyal.
- Ja, aludjunk! - világosította fel nevetve edzőjüket Imi.
- Dehogyis! Mér' mondod ezt? Én nem lazsálni jöttem ide... Csak hát, a kellő fizikális teljesítőképességhez szükséges a Nap áldott plusz energiája is! - fejtette ki okoskodva, miközben a tudományos előadók lelkendező, pátosszal teli testtartását vette fel. Éger Norbi viszont savanyú arccal intette le:
- Elég a hantázásból, edzenünk kell! Hé, mindenki! Kezdjük, mert nincs sok időnk! - emelte fel a hangját, mire a körülbelül húszfős csapat tagjai kényelmesen sétafikálva, de apránként csak összegyűltek körülötte. - Lassú futással kezdjük! Egy-kettő! Induljon a kör! - vezényelte, majd maga is beállt a sorba, hogy ezzel is példát mutasson a többieknek. Közben egyfolytában járt a szája:
- Nem lassít... Gyerünk, vedd fel a ritmust! Na még egy kicsit...
Mikor végre pihenőt fújt, és végignézett a társaságon, korántsem egy fegyelmezetlen kölyökbandát látott már maga előtt. Huszonvalahány izzadt, sáros, lihegő, a kimerültségtől vöröslő fejű fiatal nézett vissza rá, ám mindnek csillogott a szeme, és egyetlen kesergő szó nélkül várták a következő gyakorlatot. Úgy látszott, a kiképzés nem csak a testüket edzette meg.
- Ahogy Moneau mondta: ha tényleg szembe akarunk szállni az ellenséggel, muszáj növelni az ál­lóképességünket! - hadarta. – Mert, ha mondjuk futnunk kell, hogy képzeljük, hogy gyakorlás nélkül bírni fogjuk az iramot? Ugyanilyen fontos, hogy ha szemtől szembe találjuk magunkat egy jaffá­val, túl is éljük a küzdelmet. Mi nem tudunk a fegyvereik ellen harcolni, úgyhogy az önvédelemre és az ügyességre kell alapoznunk! Bukfenc oda, kúszás vissza! - harsogta, a földre vetette magát, és átfordult a vállán. Alig érte a talpa a földet, már lendült is tovább, immár a másik vállára helyezve a testsúlyát, és így tovább a harminc méteres távon végig. A többiek utána. Nem sokat pihentek a túlolda­lon sem, rögtön megindultak vissza lapos kúszásban, majd az egész gyakorlatsorozatot még kétszer oda-vissza. Bizony, egyesek épphogy csak bevonszolták magukat a célba, lüktető fejükben színes ábrándokkal valami árnyas, párnázott lugassal, ahol egész nap lehetne heverészni... Társuk kegyetlenül meghajtotta őket, becsületére vált volna bármelyik profi személyi edzőnek. Különösen a lányok szenvedtek nagyon, akiknek ugyanazt az adag gyakorlatot kellett elvégezniük, mint a többieknek, hiszen – úgymond – egy jaffa sem a nemüket fogja nézni, mikor az elpusztításukra tör. Páran már próbálkoztak Norbinál, hogy esetleg tarthatnának külön foglalkozásokat a nőknek – akadt is volna egy valamikori kézilabdaedző hölgy trénernek – de a fiú elhárította a javaslatot.
- A lányoknak fel kell készülniük, hogy harcedzett férfiakkal fogják magukat szembetalálni, nem pátyolgathatjuk őket! Ha valaki szabálykövető sportra számít náluk, hát nagyot fog csalódni.
Maradt hát a teljes egyenlőség, aminek az lett az eredménye, hogy mikor Éger hatvan perc botharcot irányzott elő, a nyolc lány egy emberként szisszent föl.
- Állj már le egy kicsit, meg akarsz minket ölni? - tiltakozott Daniella.
- Nem igaz, hogy nem bírod felfogni: nagy nekünk ez az iram! - tódította Kozák Eszter.
- Lehetne most valami külön feladat, este meg nyújtógyakorlatok – vetette fel Karola – Akkor már úgyis fáradtak leszünk bármi máshoz. Holnap meg botoznánk – tette hozzá szelíden.
A fiúnak láthatóan küzdést okozott, hogy pár lány kioktatja. Nem ehhez szokott hozzá. Náluk az apja szava szent volt, és eszébe sem jutott senkinek, hogy szembeszálljon vele. Egész gyerekkora egy nagy kiképzés volt „az életre”, aminek sok hasznát is vette a goa'uld uralom alatti küzdelmekben. Most viszont elkedvetlenedett. Nyilvánvalóan nem zsarnokoskodhat a lányok felett, nehogy még itt hagyják a KECSKE-t; Moneau-nak azt ígérte, együtt tartja a csapatot. És hát persze ott volt a barátnője, aki valószínűleg szintén nem venné jó néven, ha foggal-körömmel ragaszkodna álláspontjához.
Hangtalanul sóhajtott. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy vajon anyja hány, hasonlóan megfonto­landó ötletét söpörte félre az idősebb Éger házasságuk hosszú évei alatt, és hogy vajon a nő nem boldogabb-e most, hogy férjét immáron két éve halálra sebezte egy botfegyver?
- Jól van, legyen, ahogy a hölgyek óhajtják – egyezett bele végül bosszúsan. – Fiúk, elő a botokat, nektek pedig nyújtógyakorlatok lesznek – fordult a nőkhöz, majd látva, hogy kedvese kérdőn néz rá, hozzátette: - Este tájékozódási verseny az erdő szélén. Na, kezdjük!
Az ebédhez hullafáradtan érkeztek, és nem is nagyon szólalt meg később sem senki. A lányokat bántották a vendéglátó gazdasszonyok szemrehányó megjegyzései, hogy miért nem segítettek a közös étkezés előkészítésénél; a fiúk pedig keserűen gondoltak a reggeli edzés miatt valószínűleg dupla olyan nehéznek bizonyuló mezőgazdasági munkákra, ami délután várt rájuk. Ez is persze Éger hülyesége, hogy reggel frissebbek, meg hogy a földtúrást fáradtan is meg tudják csinálni... Norbi és Karola nem nagyon beszéltek egymással, de látszott rajtuk, hogy mindketten majd' felrobbannak. Nem sokkal később ki is mentek, szabad utat engedve a találgatásoknak. 
- Mi van velük? - kérdezte az egyik fiú, akit, úgy látszik, nem nagyon érintett meg a lányok problémája az edzésen, és így a szóváltásról is elfeledkezett.
- Nem most kezdődött ez – mesélte Karola egyik barátnője. – Egy ideje sokat veszekednek. Többet nem mondhatok, nekik kell megoldani.
Imi titkon megörült ennek a hírnek, aztán rögtön el is szégyellte magát. „Nem lehetek ennyire önző, ilyen kárörvendő! Még így is boldogabb lehet, hogy Norbival van. Mit tudnék én nyújtani neki?” Nem volt lehetősége tovább merengeni: az ebéd véget ért, és menniük kellett ki a földekre, bekapcsolódva a vetési munkába.

Odakint, egy elvadult kert sűrű levelű bokrának jótékony takarásában az álompár csúnya veszekedésbe bonyolódott. Föl-alá járkáltak indulatukban, miközben hevesen gesztikuláltak, panaszaikat nem éppen szeretetteljes módon zúdítva a másikra.
- Muszáj volt így viselkedned? Olyan megalázó volt az egész, ahogy a tanácsomra reagáltál! - fakadt ki a lány, tekintetét a fiúéba fúrva. Szép kék szeme szinte szikrázott az indulattól.
- Most mit vagy úgy oda? Szóltatok, hogy nem bírjátok, hát változtattam az edzésterven. Mit kellett volna még tennem? - vágott vissza Norbi. Beszéd közben széttárta a karjait, majd nekitámaszkodott egy vastag fának.
- Nem az edzésről van itt szó, hanem arról, amilyen stílusban kezelted a helyzetet! - magyarázta Karola, magára erőltetett türelemmel.
- Miről beszélsz?
- Tudod te azt jól! Csak azért se úgy csinálod, ahogy én mondom... mindig semmibe veszed a véleményem!
- Hé, ez nem igaz! Ki szoktam kérni a véleményed – védekezett a fiú, de már érezhetően bizonytalanabb, épp ezért idegesebb hangon. Zavartan beletúrt hosszú, szőke hajába.
- Olyan önfejű tudsz lenni! És büszke! Nehéz elfogadni, hogy néha másnak is igaza lehet? - folytatta szemrehányóan a lány, csípőre tett kézzel.
- És neked nehéz lenne nem mindig mindenbe beleszólni?
- Ó, szóval én tehetek arról, hogy bunkó vagy? - vágott vissza sértődötten a lány.
- Hogyhogy bunkó? Csak mert nem dőlök be minden nyafogásnak?
- Milyen nyafogás? Arról beszélünk, hogy semmiben nem hallgatod meg a véleményem!
- De ha ez nem így van?! - kontrázott a srác dühösen. – Most is meghallgattam!
- Aztán valami teljesen mást csináltál! Mindig így van... Csak mész előre, mint valami megvadult borjú... nem érdekel, ha le is taposol valakit... - pityeredett el Karola, s ettől a fiú szíve összeszorult.
- Miért baj az, ha céltudatos vagyok? - nézett rá megbántódva. – A srácoknak, az ellenállásnak ilyen emberekre van szüksége! Te is azt mondod mindig, hogy mellettem „biztonságban érzed magad” - fejezte be keserűen.
- Nem erről van szó... Már megint másról beszélünk! - nézett fel rá Karola, és könnyein keresztül is jól kivehető volt szemében a lelki fáradtság. - Nekem nem egy érzések nélküli katonára van szükségem! - tette hozzá, könyörgőn tekintve kedvesére.
- Az éjjel mintha nem ez lett volna a véleményed rólam – válaszolta az epésen. – Akkor bezzeg semmi kifogásod nem volt az „erőteljes iram” ellen – mondta gúnyos mosollyal.
- Szha! - szisszent fel a lány, mint aki nem akarja elhinni, amit hall. – Ez nem lehet igaz! Tudod mit? - szólt, s távozást sejtető testtartásában visszafordult Norbi felé. – Nekem elegem van ebből a beszélgetésből. Menjünk dolgozni! Gondold át, amit mondtam, és ha úgy látod, van értelme folytatni, majd szólj! Szia! - vetette oda a válla fölött, majd sietve távozott.
- Folytatni... - visszhangozta a srác. Mégis miről beszél ez? Csak nem „arra” céloz? „Na nehogy már! Ezt nem teheti velem! Egy ilyen semmiség miatt? Átgondolni... Mit? Átgondolni... Átgondolni...” - tűnődött szomorúan, és egyszerre nagyon magányosnak érezte magát abban a csöndes, napsütötte kertben. Megborzongott, és gyorsan ő is otthagyta a helyet.

Este lett hamar. Bár egész nap felhő sem volt az égen, a Nap korán elindult éjszakai szálláshelye felé, átengedve a szürkeségnek a falut, míg a színek lassan kikoptak a valóságból, álomszerű tompaságba merítve a nemrég még életteli és vidám természetet. A keleti őrzőpontot nemrégiben fáklyákkal és olajlámpásokkal felszerelt kis csoport hagyta el, hogy éjszakai tájékozódási gyakorlatot végezzenek.
Az őrök jót derültek a fiatalok ötletén, nem látván sok értelmét a dolognak, de miután Éger Norbi ígéretet tett, hogy nem maradnak tovább két óránál, ráadásul visznek magukkal lámpát is, nem ellenkeztek tovább, és átengedték a KECSKE tagjait.
A próba fergetegesen jól sikerült. Maga a gyakorlat az elmúlt tél elején vált a képzés részévé Gyulaváriba, mikor is egy budapesti hírvivő felvázolta ennek szükségességét és lefolyását. Azóta egyszer sikerült összehozni csupán, egy havas és roppant hideg téli estén, ami a didergető fagyon túl már csak azért sem volt valami sikeres, mivel mindenki által jól ismert gyulavári romházak között rendezték, ráadásul a hó is világított, na meg a környék elvadult kutyái is beszálltak a „játékba”, kellőképpen élethűvé téve a „véres” valóságot... 
Most azonban ilyen problémákkal nem kellett számolniuk. Éger először két csapatra osztotta őket, majd az egyik társaságot bevitte az erdő mélyébe, azt a feladatot adva nekik, hogy találjanak ki őhozzá, mégpedig a fáklyák és lámpák meggyújtása nélkül! A másik csapat a prédára vadászó jaffa sereg szerepét töltötte be, botfegyver helyett hosszú lécdarabokkal; akit egy ilyennel meg­böktek, az „meghalt”, és lefeküdt a földre. Szenzációs játék alakult ki a kezdetben kezüket-lábukat alig vonszoló kadétok között: izgalom, nevetés, fejveszett rohanás a lassan csak kézzel kivehető fák között... Mikor a „vezér” sípjelére az „áldozatok” is kibotorkáltak az erdő szélére, ott mindössze három „lázadót” találtak: Tibikét, a bátyját, Ferit, és a meglepően ügyes Karolát. Ennyien jutottak át a fák és „jaffák” élő szövedékén... De ez a siralmas arány most senkit nem zavart.
Jókedvűen csevegve, fáklyafénynél vonultak vissza a faluba, azzal a vigasztaló tudattal, hogy bár holnap folytatódik a kemény munka, legalább kipihenhetik a mai edzés fáradalmait; tréninget ugyanis csak minden másnap tartottak. Mentek hát az ifjak, élükön Norbi és Karola kézen fogva, békében, nevetgélve... Mentek a biztonságot nyújtó házaikba, s lélekben már a szakadozott, most mégis csodálatosan kényelmes párnák között álmodtak. Álmodtak valami olyanról, amit rajtuk kívül más még csak elképzelni sem tudott itt a faluban. Ahogy Tóvári Imi végignézett a fáklyák fényétől megvilágított arcú, csillogó szemű társain, különleges módon megzendült a lelke, túlcsordult benne az érzés, egy régi dal ritmusát csempészve fülébe... Ahogy dúdolva masírozott barátai között otthonuk felé, a szívét elöntő reménytől és hálától mintha az olajos szövétnekek lángja is fényesebben lobogott volna.
A tavaszi éjszaka sötétjében, a mennyei magasságokból ragyogó csillagok méltó párjaiként a tün­döklő lángnyelvek és -lelkek nyája a jövő felé vonult, hogy fényt hozzon ebbe az elveszett világba.

*
A tavasz a szokottnál is több munkát hozott a falubeliek számára: új földeket kellett művelés alá vonni, rendbe kellett szedni a vízelvezető csatornákat, új ólakra volt szükség a növekvő állatállomány számára, és persze – ahogy korábban is – pótolni kellett a használattól tönkrement szerszámokat, bútorokat, ruhákat. Dolgozott is mindenki, aki mozdítani tudta kezét-lábát, reggeltől estig, ezért újra meg újra nagy megütközést váltott ki a fiatalok rendszeres gyakorlatozása, hiszen munkás kezeik nagyon hiányoztak a sürgető teendők közben. Volt is vita bőven az idősebbekkel, ami rendre komoly lelkiismeret-furdalást okozott a KECSKE tagjai számára, bármennyire is eltökéltek és lelkesek voltak szervezetük céljai miatt. Hiszen ki tudja, mikor lesz igazi harcban részük, és szükséges-e már most ilyen intenzíven edzeni. Ezzel szemben a teendők nagyon is valóságosak: szükség van mindenkire! Lehet, hogy ez az egész „ellenállósdi” csak néhány nyughatatlan semmirekellő pillanatnyi hóbortja volt, amit a megszállók már le is vertek! Híreket ugyanis már lassan három hónapja nem kaptak Nyugatról.
Imre és Norbi is a lázadás esélyeiről beszélgettek az egyik nap, miközben egy nemrégiben feltört táblán ástak, amelyen a tervek szerint zöldségeket fognak termeszteni. Hol voltak már a benzinnel működő, vidáman zakatoló rotációs kapák!
- Vajon a pestiek most mit csinálnak? - tűnődött Imi, miközben egyenes sorokban felforgatta a mező nedves talaját. - Ők biztosan nem a földet túrják!
- Hát... Nem hiszem, hogy mindenki tudna a környékről vásárolni. Valakitől hallottam, hogy sok városban felássák a parkokat, aztán a virágágyások helyébe retket, meg ilyeneket ültetnek - mondta a másik, le nem véve a szemét szerszáma fém hegyéről, legfeljebb annyi időre, amíg meggyőződött arról, hogy egyenesen halad.
- A jaffák meg szépen lelegelik jártukban-keltükben – morogta Tóvári. – Gondolom nem hagyják, hogy a gazdák egyék meg, amiért dolgoztak...!
- Talán. Nem tudom. Azért most már ideje lenne, hogy hírt kapjunk felőlük. Az is lehet, hogy megjött a támadóparancs, aztán megkezdték nélkülünk az akciót! - váltott témát Éger.
- Á, szerintem még a közelében sincsenek annak! Tudja mindenki, hogy több idő kell a felkészülésre az újaknak... Egy hirtelen támadásban biztosan nem állnánk még meg a helyünket – jegyezte meg tárgyilagosan.
A másik rásandított, szándéka szerint megrovóan, hogy társa ennyire természetesnek veszi haláluk lehetőségét. - Gondolod? - kérdezte, és megállt a munkájában. - Nem tűnsz valami bizakodónak!
- Hát, ha belegondolok... végül is... – nézett el a messzibe a fiú. – Tudod, én még nem igazán érzem képesnek magam arra, hogy egy felfegyverzett jaffával megküzdjek!
- Én sem – vallotta be Norbi, önkéntelenül is távolabb dolgozó néhány társuk felé pillantva, hogy vajon meghallották-e. - Csakhogy ez a punnyadás sem jó. Adhatnának valami kémfeladatot, a valódi katonák meg harcolnának... vagy nem is tudom. Érted, csak csinálnánk már valamit!
- Aha... - bólintott Imi. – Szerintem mondjuk ez is fontos dolog, amit itt teszünk, most – mondta, és hogy nyomatékot adjon mondanivalójának, ásóját nagy erővel a földbe szúrta. – Ez az egész hálózat kábé három-négy év múlva lesz harcképes, amikorra – gondolj csak bele - Európa-szerte vagy tizenöt-húszezer ellenálló készül már rendszeres edzésekkel a nagy leszámolásra, és...
- Igen, igen, csak aztán a nagy részük nehogy beleunjon a sok várakozásba! - vetette ellene a másik. - Nem sokan szeretnének még három-négy évig földet túrni, „készülvén a nagy leszámolásra”. Én sem.
- Miért? - kérdezte barátja félig meglepve, félig bosszúsan. – Tán letörik a kezed egy kis ásástól? Észrevehetnéd, hogy ez is van olyan izomerősítő gyakorlat, mint amiket te találsz ki!
- Csak nézz magadra! A nap végére koszos, büdös és fáradt vagy, szétgürized magad csak az­ért, hogy valahogy túléld a telet abból, amit termelsz és amit a férgek meghagynak belőle... Akkor már inkább harcolok, és mielőtt kinyiffantanak, szétrúgok pár tetovált ***fejet! - heveskedett.
- Hát... azért én szeretem ezt is. Szerintem van értelme – tette hozzá Imi csöndesen, félénken. Igen makacs tudott lenni a véleményében, pedig még jól emlékezett rá, néha mennyire tudta utálni a „földmívelést”, amikor apja korán reggel felrázta azzal, hogy „sok a munka”.
- Mire gondolsz? - kérdezte Norbi, jóval nyugodtabban és figyelmesebben.
- „Mire is?” Ja... Hát, hogy ez egy olyan munka, aminek igazán van kézzelfogható eredménye. Mármint, úgy értem, ebből étel lesz, amiből jut mindenkinek, és, ahogy mondtam, edzésben is tart. Tudod, mintha karra, hátra gyúrnál...
- Jaja, vágom...
- Szóval, csinálod tavasztól őszig, odafigyelsz, hogy szépen nőjön a vetemény, de közben nem is lustulsz el! Aztán a végén még büszke is lehetsz magadra, hogy milyen sok zöldséget-gyümölcsöt termeltél. És a másik, hogy közben jó kis izmokat szedsz fel, amit villogtathatsz a csajoknak, meg le is barnulsz...
- Jó, hát én is tudom... - dünnyögte Éger.
- ...emlékszem, még tavalyelőtt valamikor, az öcsém kitalálta, hogy a kivágott fatörzseket el is lehetne húzni az erdőről, nem kell lovaskocsit fogadni.... Látta egy filmben, hogy a főszereplő így készült fel fizikálisan a végső harcra. Gondolhatod: majd' megpusztultunk, mire azokat a hetven-nyolcban kilós rönköket hazacipeltük. Apánk meg csak nevetett rajtunk.
Norbi szélesen vigyorgott.
- Nem is rossz ötlet. Lehet, hogy bevesszük az edzésprogramba.
Imi felnyögött: - Nehogy már, nem azért mondtam!
- Jól van, tudom én!
- Szóval, nem rossz ez... És olyan ünnepélyes hangulata is van – nézett el Imi a messzibe, ahol a szántók fölött pufók felhők vonultak az égen, és érthetetlen dallamokat zengett fülükbe az éledő tavaszi bogárkórus.
- Igen, azt én is szeretem... - ismerte be Norbi. – A jó levegő, a mély csönd, meg az a béke...
- Na! Tiszta költő leszel még itt nekem!
- Bizony, muszáj fogékonynak lennem az irodalmibb dolgokra... A lányok ezt is szeretik, nem elég csak napbarnított, izmos fickónak lenni! - nevetett.
Egy darabig szótlanul ástak, külön-külön elmélyedve gondolataikban, ám végül Norbi megtörte a csendet:
- Talán azért sem szívesen csinálom a földmunkákat, mert mindig eszembe juttatja, hogy miért ezzel kell foglalkoznom, és miért nem a karrieremmel – mondta komolyan, keserű éllel a hangjában. – Hiszen azelőtt is minden évben mentünk gyümölcsöt szedni... A nagybátyámnak volt egy kertje, kint a Törökzugban. De ő már nem él. - Hirtelen elhallgatott.
Imi komoran nézett rá. Bár lassan két éve már, hogy a kezdeti nélkülözések után be tudtak rendezkedni egy önellátóbb gazdálkodásra, a káosz hónapjai, az átélt veszteségek és a félelmek néha meglepő erősséggel törtek elő a falubeliek emlékezetéből. 
Nem volt ez máshogy az ő családjában sem: hasztalanul igyekeztek kitörölni tudatukból azt az időszakot, de felidézni, maguk mögött hagyni sem volt merszük. 
- Nem gondolhatunk mindig arra... - próbálkozott. – Beleőrülnénk!
- Ez nem igaz. Igenis emlékezned kell arra a sok emberre, aki meghalt, meg minden kárra, amit az idegenek okoztak; nem tehetsz úgy, mintha nem történt volna semmi!
- Én nem teszek úgy...
- Különben meg mi motiválna a harcra, amire készülünk? A szórakozás? A dicsőség? A félelem? Francokat! Csakis az, hogy mennyi barátunk, rokonunk halt meg az utóbbi években, és mi nem hagyhatjuk, hogy ez örökké így menjen! - jegyezte meg Norbi szigorúan, valami tanítói fensőbbséggel az arcán, mégis félreérthetetlen szenvedéllyel.
- Igazad van – ismerte be Imi. – De azt meg nem akarom, hogy álmomban is felrobbanó házakat, meg kihűlt, felakadt szemű hullákat lássak – mondta, iszonyodva még a gondolattól is. - Ez csak elvakult, kegyetlen gyilkosokká tenne minket.
- A cél szentesíti az eszközt... Ők sem voltak jobbak. Ha csak így lehet győzni...
- Ne mondd ezt! - szólt rá Imi. – Nem ezért csináljuk, te is tudod. Én legalábbis nem azzal kelek, hogy jaffát akarok reggelizni... legfeljebb narancsot – próbálkozott enyhíteni a feszült hangulaton, ám a tréfálkozás most sem váltotta ki a megfelelő hatást.
- Talán csak félsz. Talán nem szenvedtél eleget... Végül is, a te családodban senki nem halt meg. Akkor biztosan mást mondanál – tette hozzá komoran, miközben makacsul igyekezett átfordítani egy különösen nagy, egyben maradt göröngyöt az ásóval.
A másik szeme sértődötten és dühösen megvillant, de arca kifejezéstelen maradt.
- Talán. De az is lehet, hogy kezdesz becsavarodni – sziszegte, ám gondolataiban már megüle­pedett, amit barátja mondott, és ez elkeserítette. Tényleg nem venné komolyan az ÜGYet? Talán tényleg másról szól ez az egész, mint arról a lelkesítő misszióról, aminek a vége minden ember szabadsága? A testvére szabadsága! Mert ha nem erről szól, akkor ő, köszöni szépen, nem kér belőle.
Sokáig hallgattak. Norbi hamarosan abbahagyta az ásást, és elsétált a közeli fa alatt hagyott kulacsáért.
- Te akarsz inni? - szólt vissza Iminek, aki szintén pihent egy kicsit.
- Igen, köszi! - mondta ő. Mindketten érezték a szívük mélyén, hogy nem folytathatják addig a munkát, amíg pontot nem tettek ennek a vitának a végére, de ötletük sem volt, hogy mi segíthetne.
A délutáni napsütés kellemes meleggel árasztotta el őket, a fejük fölött, az égen alig volt néhány kósza páracsomó, a magasban pacsirták repültek önfeledt cikázással, de a két fiú körül csak az unott, fáradt csönd áradt, melyben még a puha léptek is hangos zizegésként hatottak a mezei füvek rengetege között.
Imi feszülten kortyolta a langyos vizet poshadt szagú palackjából, és várta, hogy Norbi megszólaljon. Úgy vélte, társának kell először kommentálnia a korábbi percek bántó szófordulatát, ám valamiért nem lepte meg a vezér hosszas hallgatása.
Óráknak tűnő percek múltak így, a ki nem mondott bocsánatkérő szavak súlyától terhelten, aztán a Tóvári fiú megszólalt, mondandóját látszólag a kilométeres messzeségben elterülő ártéri erdőnek címezve:
- Lehet... talán komolyabban is vehetném a dolgot. Végül is, nem edzőtábort akartunk csinálni. Bár komolyabb esélyünk csak kellő felkészülés után lesz, az biztos.
- Figyelj, én... Szóval nem úgy értettem - oldotta fel az ifjú Éger büszkeségét társa kezdeményezése. – Hiszen látom én, milyen elkötelezett vagy a csapathoz. A tesód elvesztése sem lehet egyszerű. És támogatsz, ha segítségre van szükségem... Tudod, én azért gyakran érzem úgy, hogy semmi értelme nincs ezeknek a mezei tornaóráknak, és hogy csak játszadozunk ebben a porfészekben...
- Tényleg? „Ez nem hangzik túl jól!”
- Igen, és lehet, hogy tényleg kezdek becsavarodni – mosolyodott el, ám ez a mosoly sokkal inkább fakadt a fiú zavartságából és szégyenéből, mint jókedvből.
- Nem baj, a hozzáálláson mindig lehet javítani – vonta meg a vállát Imi. – Te mondtad.
- Gondolod? Visszatérni a sötét oldalról? - ingatta a fejét Norbi kételkedve.
- Ez marhaság! Nincs itt semmiféle „sötét oldal”, csak a mi saját választásunk.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. És szerintem neked sincs – nevetett.
- Csak arról, hogy ha nem mindig azzal foglalkozunk, ami volt, jobb döntéseket hozhatunk a jövőben. És ez magával hozza a motivációt, meg a múlt helyes értelmezését.
- Pontosan mit is akarsz mondani? - türelmetlenkedett Norbi.
- Azt, hogy fogd meg azt az ásót, túrd a földet, aztán ha eljön az ideje, ****be rúghatsz pár jaffa-narancsot! - hadarta bosszúsan a másik. - Gyerünk!
Kissé felszabadultabban folytatták a munkát, de mindketten érezték, hogy messze nem sikerült eloszlatniuk minden kétségüket. Talán majd legközelebb.
- Este nem megyek kártyázni – jutott eszébe később Norbinak – Karolával ma vagyunk egy évesek, azt ünnepeljük meg – mondta, látszólag semleges arccal.
- Nahát! - felelte a másik, ügyetlenül leplezve a keserű felhangot beszédében. – Ez szép.
Hirtelen egy göröngynek sikerült nagyon érdekessé válnia, legalábbis úgy tűnt, figyelmét inkább leköti, mint a gyors témaváltás. – Tényleg, és mi van veletek? - kérdezte.
- Semmi különös, megvagyunk – jött a kimért válasz. 
„Semmi különös?” - visszhangzott a döbbent Imiben ez az egyszerű mondat.
De hát hogy mondhat ilyet? Egy ilyen lány barátjának lenni, azt hogy lehet ennyivel leírni: „jól megvagyunk”? Hát nem látja, micsoda kiváltság az, hogy az a gyönyörű, szelíd, de vagány és okos lány testestől-lelkestől az övé? Az biztos, hogy ő minden napját ünnepnek élné meg, már ha csak ta­lálkozhatnának és beszélgethetnének is. Érezhetné különleges kisugárzását, mélyen belenézhetne vidáman csillogó szemébe, élvezettel cikázhatnának a legfelszínesebb baráti civódástól a legmélyebb lelki vallomásokig...
Mégis mit jelent az, hogy „semmi különös”? Lehet-e egy élet sablonos és üres, mikor a felhők minden nap más alakot vesznek fel, a fűszálak új mintázatba rendeződnek, és az égen szálló mada­rak sosem hallott éneket osztanak meg a világgal? Miféle szörnyűség és miféle feladat képes elta­karni előlünk az áldott napsütést, és annak ragyogó eredetijét, az Isten szeretetét? Ugyanígy, mi fojthatja el egy szerelmes szív tüzét, ha nem az önző és hűtlen vágyak, elhallgatott keserűségek szürke hamuja?
Nem merenghetett sokat e talányon, felelnie kellett. Különben még a másik sejtést szerez Karola iránti érzéseinek sajgó forgatagáról.
- Az jó – préselt ki magából egy szolid mosolyt. - Majd mondom a srácoknak.
Mikor ránézett a fiúra, annak arcán félreérthetetlen gondterheltséget fedezett fel, ezért megkérdezte:
- Minden oké?
Norbi rápillantott, aztán megvonta a vállát. - Jaja... azt hiszem. Csak hát... az elmúlt hetekben nem ment minden jól, aztán... Áh, semmi. Minden rendben lesz.
Imi nem igazán értette, mi az, ami „nem ment jól”, de feltételezte, hogy Karoláról lehet szó. A kétségbeesett reménység langyossága kezdett kavarogni a gyomra környékén, ám végül tudatossága úrrá lett érzésein. „Emlékezz, ők összetartoznak! A testvéri-baráti szeretetet legyen a vezérelv ebben a kérdésben, ifjú Tóvári!”
- Reméljük... Ne aggódj! - tette hozzá, majd ismét megpróbálkozott egy poénnal: - Nem áll jól neked.
A másik felnevetett, majd eltökélt mozdulattal megragadta ásóját, hogy nekilásson az aznapra eltervezett földdarab még hátralévő keskeny sávjának.
Barátja szótlanul követte példáját, és a kellemetlen téma egyszeriben mögöttük maradt.

Napokkal később a falubeliek már a feltört táblák megtrágyázásával foglalatoskodtak, ám addigra ifjaink új munkálatokba kezdtek, másoknak engedve át az ásóforgatás tenyérgyötrő művészetét. A fiúk mostanában a fóliasátrak felállításában segédkeztek, amelyek jótékony takarásába kívánták átültetni, „pikérozni” a felnövekedett paradicsompalántákat néhány hét múlva.
Hat-nyolc embernek nem nagy munka ez; a vázak már a támadás előtt itt álltak, az egykori gazdaboltokból „elsajátított” fólia kiváló minőségben állt rendelkezésre, és a régi termelők szakértelmének köszönhetően a technika is ismert és sikeresen alkalmazott rutinfeladattá vált. Mire a Nap lement, jóleső fáradtsággal hagyták ott a kész sátrak szürkésfehér labirintusát, hol a bennük hamarosan dzsungelként burjánzó veteményről, hol az aznapi pihenésről szőve kicsit együgyű, mégis szívderítő álmokat. 
Imi és Norbi szótlanul ballagott egy népes utcán, ügyet sem vetve a körülöttük játszó gyerekekre, acsarkodó kutyákra, vagy sápítozó öreg nénikre; csak mentek, mint két, csatából megtérő harcos, akiknek szívében a győzelemmámor helyett most teljesen más érzések dúltak, külön utakra terelve gondolataikat.
Tóvári kifejezetten kényelmetlenül érezte magát. Már ebédidőben feltűnt neki, hogy társával valami „nem oké”. Bár sosem volt egy dumagép, Éger Norbi volt annyira közvetlen és öntudatos, hogy minden helyzetben megtalálja a hangot a körülötte lévőkkel. Az, hogy egész nap alig szólalt meg, csak rosszat jelenthetett. „De vajon mit?” - tűnődött Imi magában, nem tudva, hogyan kérdezhetné meg a másikat; tartott annak reakciójától. Hiszen mi van, ha a tegnapi edzésen történt valami, vagy éppen ő csinált olyat, amit akkor észre sem vett, de Norbinak mégis rosszul esett? Mi van, ha emiatt haragos? Nem jó dolog kihívni őt maga ellen; tuti nem tudná kimagyarázni az esetet. Igaz, az elárul valamit az elkötelezettségéről, elszántságáról, hogy csatlakozott a KECSKE-hez, de hát belépni egy szervezetbe, az könnyű, attól még nem válik senki hős harcossá, bátrabb férfivá! Neki pedig valóban nem mentek még olyan jól a gyakorlatok, hogy büszkélkedhetne vele... Ez lehet hát a baj? Az ifjú Éger csalódott volna benne? Vagy... „Te jó ég! Esetleg rájött?” A gondolat, hogy a fiú tudomást szerzett a Karola iránti érzéseiről, dermesztő félelemmel töltötte el. „De hát mit vett volna észre? Igazság szerint, én már nem is vagyok biztos benne, tetszik-e még az a lány.” Á, biztosan nem ezekről van szó. Annyi minden van, ami egy fiatal férfit elbizonytalaníthat, keserűvé tehet! „Lehet, hogy rájött az önkínzó őrület, hogy alkalmatlan vezető, meg az elégedetlenkedés, hogy nem történik semmi az ellenállással...”
Végül, mikor épp egy lakatlan ház előtt haladtak el, óvatosan megkérdezte:
- És mi van veled? Mintha valamin nagyon járna az agyad.
- Ööö... Neem... Talán csak fáradt vagyok – Megvonta a vállát, de egyben meg is állt, mint aki többet is mondana még, és az elhangzottak csak az időhúzás szerepét töltötték volna be.
Az este egyre hűvösebbé vált, a felhőkről pedig eltűnt az alkony rózsaszín lehelete; körülöttük minden szokatlanul elcsöndesedett.
A fiú küszködött, hogy el is mondja Iminek, ami a szívét nyomja, de rögtön biztosítsa is viselkedésével arról, hogy az egész nem is olyan nagy ügy, és meg tud birkózni vele... Nem akart erőtlennek tűnni a szemében.
- Tegnap szakítottunk Karolával – vallotta be, makacsul a földet bámulva.
Egy hosszú percig egyikük sem tudott mondani semmit.
A szokatlanul erősen hullámzó, ezerfelé csapkodó érzések árját végül Norbi akasztotta meg egy cinikusnak szánt, mégis meglepően őszintére és jóindulatúra sikerült megjegyzéssel:
- Úgyhogy szabad a pálya előtted! - szólt, és megveregette Imi vállát.
És aztán megint csak nem tudtak mit mondani. Imre szóhoz sem jutott a feltételezéstől, és a szégyen, ami egyszeriben rátört, fájón teperte maga alá a pillanatnyi időre fellobbanó reményt. „Nem fogom azt mondani, hogy sajnálom. Az olyan képmutató lenne!” Norbi eközben a kimondott szavak jelentésén tűnődött, keserűen űzve el magától már a gondolatát is annak, hogy ez a tépelődő, kissé határozatlan Tóvári gyerek tényleg Karola fiúja lehet egyszer. „Most már tényleg vége.”
„Mi lesz így a felkészüléssel?” - kérdezte most magától mindkettő. Lehetnek-e ebben a helyzetben bajtársak, testvérek? 
Fogja-e még követni a lány Égert, és bízik-e benne mint vezetőben? Vagy ami még lényegesebb: ő, Norbi, képes lesz-e még a szemébe nézni, vagy akár csak jóindulattal szólni hozzá?
Na és Imre? Vajon számol vele a vezér a jövendő harcban, vagy mindenféle ürüggyel eltávolítja a közeléből? És a lány? Lehet nála komolyan esélye?
Rövid elköszönés után elváltak egymástól, jóval hamarabb, mint máskor. Gondolkodniuk kellett, és pihenniük; és dolgozni, és edzeni, és enni eleget; tenni, amit a mindennapok eléjük hoznak, és valahol közben, a harchoz vezető útjukon megválaszolni ezeket a heves zivatarként rájuk záporozó kérdéseket. 

*
Pár nap múlva különös esemény szakította félbe a monoton munkák egymásra épülő sorozatát; olyan esemény, amely a falu lakói számára elképzelhetetlen módon változtatta meg az életüket, megállíthatatlanul forgatva előre a történések tragikus idő-kerekét.
Hírvivő érkezett Budapestről. 
A Fehér-Körös partján, a falu nyugati bevezető útja mellett posztoló őrszemek feladata mindig is felelősségteljesebb és veszélyesebb volt, mint a rendszerint vadállatok ellen hadakozó többi vigyázóé; a legtöbb esetben ugyanis ebből az irányból érkeztek a helyi jaffa kapitány portyázó különítményei, akiknél sosem lehetett tudni, mikor támad kedvük lövészgyakorlataik céltábláinak nézni az éppen szolgálatot teljesítő őrállókat. Nagy megkönnyebbülés volt hát mindig, amikor a túlparton burjánzó bozótosból nem a botfegyverek jellegzetes, levélforma tüzelőszerkezetei bukkantak elő, hanem egy messziről jött kereskedő, rég látott rokon-család, vagy az ország más tájain szerencsét próbáló kalandor ereszkedett le a gátoldalon, hogy átvitesse magát Gyulaváriba.
A hírvivőknek pedig kifejezetten örültek! Amellett ugyanis, hogy ezek a bátor férfiak és nők fontos szerepet vállaltak a messzi tájakkal való kapcsolattartásban és az újdonságok továbbításában, az elnyomó idegen hatalommal szembeni dacolás példáivá is váltak. Ráadásul mostanában ők voltak a KECSKE kapcsolattartói is a budapesti ellenállókkal, közvetve pedig a st. Louis-i NAMSA-vezérkarral.
Nem könnyű feladat volt ez; a fennálló törvénytelen, szabados, jaffa sereg által terrorizált világban nem túlzás azt állítani, hogy mindegyik küldött az életével játszott. Sokan közülük pedig még azt sem tudták, hogy pontosan miért.
Keresztbe-kasul bejárták a kontinenst olyan üzenetekkel, amelyek javarészt csak buzdítások, vagy az erőnléti felkészülést célzó edzéstervek voltak, megtűzdelve a legutóbbi gyűlések összefoglalóival... És ezek a küldöttek mégis úgy hordozták ezeket a leveleket, mintha valami drágakő, vagy nagy értékű gyöngy lapulna kopott tarisznyájukban, és az elmúlt egy évben átélt viszontagságok történeteit mint évtizedes példabeszédeket terjesztették mindenfelé. Hiszen számukra, és a lehetetlen győzelemről valóságként álmodó bajtársak számára azok is voltak.
Mégis, ez a mostani találkozás ebben a kis alföldi faluban egyik fiatal emlékezetében sem úgy maradt meg, mint a messzi tájak emberének ó szagú regéje; a hír ugyanis, amit két társuk hozott Budapestről, nem több és nem kevesebb volt, mint amire Imre és társai évek óta vártak: a kiáltó szó, ami örökre megváltoztatta az életüket.

Az érkezés napja egyébként teljesen átlagos tavaszi napnak ígérkezett. Az ég kékjét egy ideje szürke esőfelhők takarták el az emberek elől, amelyekből csöndes záporok öntözték meg a földeket, elárasztva értékes tápanyagokkal a nemrég kikelt, gyorsan fejlődő növénykéket.
Győrfi Laci álmosan üldögélt a folyóparti őrzőpont kalyibájában, és utálkozva nézte az ajtón túl elé táruló nyirkos, párás, elszürkült tájat. Néha ugyan eszébe jutott, hogy társai most éppen kúszógyakor­latokat végeznek a faluszéli grund sáros küzdőterén, és ez hálásabbá tette a száraz fekhelyért, meg a könyvekkel megrakott kis asztalért, de aztán hamar visszazuhant fásult, unott töprengésébe.
„Kíváncsi vagyok, mikor áll már el” - morfondírozott magában, majd csak úgy lazán, kabát nélkül kisétált az esőbe, hogy szemügyre vegye a komor fellegeket. Egy hosszú pillantást vetett a túlpartra, mint lelkiismeretes őrszem, és már majdnem visszaindult a fabódéba azzal, hogy ma sem történik semmi érdekes, amikor hirtelen mozgásra lett figyelmes. „Valaki erre jön!”
Görcsbe rándult a gyomra, mert a félelem sajnos általános volt ebben a jaffa terror alatt álló világban, de aztán hamar feloldódott, amikor csupán két jól kivehető emberi alak csúszott ki a bokrok közül az ázott folyópartra: semmi menetelés, semmi fegyver. „De azért csak óvatosan! Lehetnek még kémek.”
Mereven bámulta a két jövevényt. Az arcukat nem tudta kivenni a távolból, de azt megállapította, hogy fiatal férfiakról van szó, akik szemmel láthatóan nem itt a városban találkoztak össze, hanem régóta együtt jönnek, és jól ismerik egymást. Lászlónak az egyik alak valahogy egyre ismerősebbnek tűnt...
- Máté! - ordított fel hirtelen. – Jancsi bácsi! Juhász Máté visszatért! - lelkendezett, és rohant végig a gáton az egyik faluszéli ház felé, ahol a révész lakott, hogy figyelmeztesse az érkezőkre.
- Csakugyan – jegyezte meg az öreg csónakos, mikor kiértek a partra. – Ez tényleg a Juhász fiú lesz. De a másik, az nem ismerős!
- Együtt jöttek, egyenesen Budapestről! - sürgette Laci. – Át kell mennie értük, híreket hoztak!
- Na jól van, csak ne kapkodjunk... Mindjárt eloldom a ladikot; egy kicsit tudnak tán várni!
Nem sokkal több, mint tíz perccel később a két jövevény már az innenső parton állt, és mosolyogva tűrte az őrszem kitörő lelkesedését.
- László Géza – mutatkozott be a barna hajú, hosszú karú, kissé görnyedt hátú idegen barátságos arccal, nem is sejtve, neve micsoda hatást fog kiváltani az ifjú KECSKE-tagból.
- Csak nem a budapesti tábor vezetője? Azta! Micsoda megtiszteltetés! - És ismét megrázta a férfi kezét. - Nagy lesz az öröm! Menjetek csak tovább, ebédre előkerül mindenki, addig üljetek le a kocsmában! - biztatta őket, majd még sokáig nézett utánuk, ahogy távolodtak, színes ábrándokat költve a hírekről, amit hozhattak forradalmuk előkészületeiről. És ezután valahogy az őrszolgálat sem volt már olyan unalmas...
A két hírvivő pedig beballagott a faluközpontba; legelőször is Juhász Máté családját látogatták meg. A fiú anyja, aki a leghevesebben ellenezte ezt a veszélyekkel teli küldetést, most a félig hámozott uborkát a késsel együtt eldobva ugrott gyermeke nyakába, sírva korholta „őrültségéért”, amiért itt hagyta őket... Máté egyetlen búcsúszót sem kapott családjától annak idején, elindulásakor, annyira haragudtak rá, hogy kockára teszi az életét azért a „nyavalyás cserkésztáborért”!
De most egészen más volt. Rajongó szeretettel ölelgették sorra, és még társának is kijutott az örömből: ázott kabátját a tűhely mellé rakták száradni, ő pedig a családfő egyik régi pulóverében tömhette magába a csirkepaprikást frissen főzött galuskával, meg uborkasalátával... 
Legjobban persze fiatal bajtársaik örültek érkezésüknek.
Mint minden korábbi alkalommal, most is futótűzként terjedt a hír, hogy több mint egy hónap tá­vollét után hazatért a Juhász fiú, és az előző fővárosi vendég helyett egy másikat hozott magával, meg valami nagyszerű hírt is. Be is harangozták hamar, hogy este beszámolnak útjukról, természe­tesen a kocsmában, ám a KECSKE néhány közel lakó tagja már ebéd után betoppant, hogy megö­lelgesse épségben hazatért harcostársát és a legendás, de Gyulaváriban még sosem járt László Gézát.
Még Imi is elkanyarodott arrafelé az istállókhoz menet, de bemenni nem akart. „Ugyan már, este úgyis találkozunk, mit lábatlankodjak most ott? Különben is, vár a munka” - mondogatta magá­ban, abba bele sem gondolva, hogy esetleg számítanának rá odabent, vagy hogy a jövevény szeretne mindenkit megismerni az itteni csapatból. „Nem vagyok én olyan fontos, majd köszönök nekik es­te” - állapodott meg magában, majd elindult a falu széle felé, kicsit azért sajnálva magában, hogy nem pont akkor lépett ki a híres László Géza az ajtón, amikor ő is ott ácsorgott. De hát nem történhet minden úgy, ahogy szeretnénk. „Azért nem semmi kalandokról mesélhet nekik; mintha Németor­szágban is járt volna tavaly. Bárcsak hallhatnám! Veszélyek, toborzó körutak mindenfelé, edzés, levelezés Moneau-ékkal...”
Az biztos, hogy nem sok más téma volt aznap délután a földeken és istállókban, raktárak mélyén, vagy a műhelyek félhomályában, mint a két jövevény, a KECSKE tagjai pedig különösen használhatatlanok voltak bármilyen munkában, annyira erőt vett rajtuk az izgatottság. Hiszen társaik – konkrét részletek nélkül – már elújságolták a nagy hírt: megvan a támadóterv! A lehetőségek tárháza pedig többé nem hagyta nyugodni képzeletüket.
A nap végére ismét benépesült a jól ismert italbolt három helyisége, a vándorok pedig belefogtak meséjükbe, mint a türelmes nagyszülők, akik engednek unokáik követelőzésének.
Tóváriékat csak Imre képviselte; a fiúnak amúgy is kiemelt fontosságú volt meghallgatni a beszá­molót, de nem is szívesen lett volna otthon. Szülei totális érdektelenséget hirdettek az érkezők iránt, amikor kiderült, hogy ők is benne vannak ebben az illegális szervezkedésben. Anyja kijelentette, hogy „kettes­ben” akarnak lenni, miután Andrea, Imi húga közölte, hogy egy barátnőjénél alszik. Bátyja számára persze kezdettől világos volt, hogy a lány a fiújával találkozik este, de nem szólt érte, remélve, hogy nem érheti semmi baj. Egymás iránti kötődésük tekintetében a Tóvári családban egyre csak romlott a helyzet Endre el­hurcolása óta, és ez tovább erősítette a fiú elkötelezettségét a furcsa nevű ellenálló szervezet tagjaihoz.
Imi tehát bekucorodott egy sarokba, és ködös fejjel hallgatta társai lelkes, szolgálatkészen előadott történetét az országutak utasairól, a tiszai átkelés bonyodalmairól, Budapest kizöldüléséről és az európai lázadások bukásáról, ami csak erősítette a hallgatóság biztonság iránti vágyát, és ragaszkodását a szürke, egyhangú földműves léthez; a fiú legalábbis ezt vette ki az egybegyűltek kérdéseiből és egymás közötti megjegyzéseiből.
Ahogy odakint hűlt a levegő, úgy laposodott el odabent a hangulat: mindenki kíváncsisága kielégíttetett, amikor pedig néhány korosabb egyén horkolása már sűrűbben szakította meg a csendet, mint a hírnökök szava, a kocsmáros takarodót fújt.
- Jóccakát! - hangzott innen is, onnan is, míg végül monoton morajjá olvadt össze a távozók beszélgetése a fiú zúgó fejében, aki félig már elmerült az álom tengerében.
- Imi! - bökte meg valaki a vállát, mire azonnal fölserkent. Éger Norbi nézett rá.
- Mi?? - nyögte álmosan, és nyújtózkodni próbált, hogy frissességet vigyen tagjaiba.
- Holnap reggel a grundon! Géza elmondja az üzenetet... ami nekünk szól - hadarta Éger.
- Oké, ott leszek! - felelte ő, de fogalma sem volt, hogy fog időben felkelni.
Norbert felsegítette, aztán mindketten elindultak hazafelé.