Főoldal » Cikkek » PIERRE VARIE » Stargate SG-1

Stargate SG1  - Próbaregény - 8. fejezet -  Sorsforduló II. rész

Éjjel nem aludt jól. Lefekvéskor túl fáradt volt rakni a tűzre, így hajnalra alaposan kihűlt a kis szoba, ráadásul különös rémálmok gyötörték, mint annak idején, a táma­dás utáni hónapokban. Az egyikben hatalmas robbanások között ugrált, kétségbeesetten menekülve tár­saival egy csupasz kősivatagon át. Próbálta karon ragadni Karolát, hogy egy biztonsá­gosabbnak vélt szikla felé vonja, de a lány egy méterrel sem került közelebb, ráadásul természetellenes nyugalommal azt vetette Imi szemére, hogy túl gyáva szembenézni az ellenséggel... Erre felébredt, de csak félig-meddig, és hamar új képek jelentek meg a fejében. Anyját látta, ahogy szokott rideg stílusában önzőnek és felelőtlennek nevezi Imrét, aki hasztalan igyekezett ellenkezni ezzel, mert egy hang sem jött ki a torkán... Egy villanásnyi időre feltűnt előtte öccse arca, aztán valami zajt hallhatott, mert felébredt.
Dideregve nyitotta ki a szemét, majd anélkül, hogy elgondolkodott volna zavaros álmain, kipattant az ágyból. Sietve előkapta régi felhúzós karóráját, és megnyugodva vette észre, hogy még bőven időben van. Felöltözött, evett két szelet kenyeret, és közben röviden összefoglalta apjának az előző nap hallottakat.
- Akkor, ha a nyugati ellenállók elbuktak, ti is abbahagyjátok a gyakorlatozást?
- Nem tudom, talán – vonta meg a vállát, elfojtva magában a késztetést, hogy elmagyarázza: a levert lázadások nem az ő mozgalmukhoz tartoztak. 
- Csak mert akkor legalább jobban odafigyelnétek az itthoni teendőkre. Sok a munka, apafej! - tette hozzá, kicsit feddő hangnemben.
- Igen, tudom... Majd meglátjuk. - Elköszönt és kiment.
Dacára a késői fekvésnek és a hűvös reggeli levegőnek, a KECSKE minden tagja időben odaért a gyakorlópályára, és növekvő izgatottsággal várta a támadóterv részleteit. Tegnap már Géza elejtett pár biztató szót, és a falubelieknek tartott élménybeszámolójuk is elég alapot adott a találgatásra. Mennyire terjedt el tél óta a mozgalmuk? Hány testvér készül most Európában a nagy leszámolásra? Milyen a közhangulat; számíthatnak-e arra, hogy a még passzív lakosság is csatlakozik hozzájuk?
- Jöhetnének már, utálok várni! - morogta valaki, és türelmetlenül dobolt lábával.
- Ha tudom, hogy ők érkeznek utoljára... - sóhajtott Simon Tibi.
- …akkor is felkelsz időben, mert nem bírsz nyugton maradni – fejezte be a mondatot bátyja, Feri – Valld be, tesó!
- Ne nyafogjatok, máskor is találkoztunk már ilyen korán! - szólt közbe az egyik lány – Azt ne mondjátok, hogy nem hozott lázba titeket Máté és Géza érkezése! Híreik vannak, értitek?!
- Na, itt is vannak – élénkült föl Norbi. Nemrég még azon igyekezett, hogy valamiképp összefogja a társaságot, és hogy gátat vessen a találgatásoknak, de aztán csak leült egy tégladarabra, és szemét becsukva arcát a felkelő Nap felé fordította. Fáradt volt... és talán szomorú. Eddig legalábbis.
- Kedves tőletek, hogy tiszteleteteket teszitek! - szólt az érkezőkhöz.
- Bocsi, de nem hagyhattuk ki a reggelit – mentegetőzött Máté.
- Amit én nem is bánok – simogatta jóllakottan a hasát László Géza.
- Szépen állunk! Felnőtt férfiak, harcosok vagy mi, aztán egy kis hamival még mindig vissza lehet őket tartani egy megbeszélt találkozótól! - bosszankodott a türelmetlenkedő srác, de Norbi leintette:
- Hagyd már! Inkább üljünk be, és hallgassuk Gézát!
- Ez a beszéd! - rikkantotta Tibike, és bemasírozott a poros kamrácskába, ahová rossz idő esetén szoktak behúzódni beszélgetni. A kis helyiségben hamarosan mindenki helyet talált magának, és reménykedő tekintettel fürkészték a jövevényt.
Ő egy pillanatra zavarba jött – nyilván nem tudta, hol is kezdje – aztán körbehordozta tekintetét, és halkan megkérdezte:
- Mit akartok, miről beszéljek?
Méltatlankodó felhördülés volt a válasz a suta kérdésre. - Hát a támadótervről! - kiáltottak többen is, majd Imi hozzátette:
- Mikor, hol és mit kell csinálnunk? - hadarta, majd rémülten elhallgatott, amikor észrevette, hogy csak ő beszél. Hirtelen úgy érezte magát, mintha ő lenne az egyetlen akadálya, hogy vendégük előadhassa mondókáját. Az viszont egy kis ideig maga elé meredt, majd folyékonyan beszélni kezdett.
- Hát jó. Nem sokkal azután, hogy Máté megérkezett, hírvivő érkezett Münchenből, aki egy párizsi kémünk üzenetét hozta, hogy odaát végre konkrét lépésekre szánták el magukat. – Nyelt egyet, majd rövidesen folytatta. – A lényeg, hogy az amerikai Légierő által az elmúlt években gyűjtött információknak megfelelően...
- Hogy kiknek? - szólt közbe Győrfi Laci. – Hogy jön itt képbe a légierő? Nem semmisült meg az amcsik szinte teljes gépparkja?
- Igaz, ezt ti nem tudhatjátok... - kapott észbe a hírnök, akit láthatóan bosszantott, hogy ilyen sok mindent el kell magyaráznia. – Szóval, a Légierő birtokában van egy idegen szerkezet, aminek segítségével ők már évekkel ezelőtt kapcsolatba kerültek a goa'uldokkal, sőt harcoltak is ellenük...
- Tessék? Évek óta?! - kérdezte döbbenten Eszter. – És ezt csak most mondod?
- Én sem tudtam róla korábban...
- De hát ezek szerint nekik olyan ismereteik lehettek, ami a védekezésben is segíthetett volna!
- Hidd el, megtették, amit tudtak...
- Nyugalom – szólt közbe Norbi – Hallgassuk végig Gézát, hogy miképpen kapcsolódik ez a mi küldetésünkhöz és a támadótervhez.
- Így van! Köszönöm... Szóval: annyit tudok, hogy amerikaiak az elmúlt években elég sok harci tapasztalatot szereztek, és ennek köszönhetően sikerült összetartani azt a kemény magot, ami lényegében a mi szervezetünk alapját képezi.
- De mégis hogyan találkozhattak jaffákkal? - szólt közbe megint valaki. – Ha valamilyen kommunikációs csatornát fedeztek fel, az még nem jelenti, hogy...
- Én sem tudom pontosan – vágott közbe a hírnök ingerülten. – Valószínű, hogy személyesen találkoztak velük... Talán ez az idegen szerkezet egy teleport, vagy valami tudatátvivő...
- Vagy csak fedősztori – vetette fel Simon Tibi provokatívan. – Talán az idegenek jöttek ide először, és az amcsik csak próbálják elterelni a figyelmet saját bénaságukról...
- Nem, nem! - László Géza már kiabált. – Úgy értem, mit számít ez most? Ők tudnak valamit, amit mi nem, és amit felhasználhatunk a védekezésben...
Kényelmetlen csönd támadt. A társaság bizalmatlanul méregette a beszélőt.
- Valami információkat emlegettél az előbb... - jutott eszébe István Gézának. – Meg az amerikaiak harci tapasztalatát! 
- Igen. – A budapesti jövevény láthatóan magára talált, és csillogó szemmel kezdett bele a nagy terv ismertetésébe. - A terv szerint jelen helyzetben a legcélravezetőbb kis létszámú csapatokban harcolni, minél több ponton a világban. Behatolni az anyahajókba, ott minél nagyobb galibát csinálni, aztán olajra lépni. Utána következne csak a nyílt támadás - tette hozzá.
- És nekünk milyen szerepet szánnak nagy vezetőink? - kérdezte hitetlenkedő arccal Simon Tibi. – A mezőn hullunk el, vagy bemegyünk az oroszlán barlangjába és mi leszünk a vacsora?
- Te talán vacsora leszel, a többiek viszont a támadóerő részét képezik - vigyorgott Géza. – A királynő, aki a jaffa-szimbionták utánpótlásáról gondoskodik, egy Föld körül keringő űrhajóban él; először őt iktatja ki egy csapat válogatott katona, aztán jöhet a többi régióparancsnok is.
- De hát ahhoz ki kell menniük a világűrbe! Szerinted ezt hogyan oldják meg? - tiltakozott néhány lány.
- Az nem a mi dolgunk – jelentette ki Géza. – Amerikai testvéreink vállalták ezt a hősies feladatot, nekünk csak a földi egységekkel kell elbánnunk, ha tetőfokára hág a zűrzavar.
- Csak! - Többen kényszeresen felnevettek.
- Nem lehetetlen! - bizonygatta a fiú. – Ha megszűnik az utánpótlásuk, akár egyenként is végezhetnénk velük, hiszen többen vagyunk! A mi tervünk csak meggyorsítja ezt, megelőzve az újbóli megerősödésüket. Ja, és sok ezer életet is megmentünk vele, akik egy hosszúra nyúló háborúban elesnének.
- Szóval, Kresh'na, meg a fiai, a régiókormányzók... Ezekkel kell végeznünk nekünk – összegezte magában Norbi, aggodalmas arccal vakargatva a tarkóját.
- És ezt mégis hogyan csinálnánk? - csattant fel a türelmetlenkedő srác. - Besétálunk a palotájukba, és lepuffantjuk őket?
- Pontosan – jelentette ki Géza. Megütközve néztek rá mindenfelől, de ő állta a tekintetüket.
- Merész terv – nyelt nagyot Imi, és el sem tudta képzelni, hogyan vihetnék véghez mindezt. 
- Gondoljatok bele – győzködte őket a hírhozó. – Egyszerre, több száz edzett szabadságharcos megrohan három különálló anyahajót... Akik első hullámban behatolnak, azok a válogatott katonák, elég nagy felfordulást tudnak csinálni, ha felrobbantanak valamit, higgyétek el! Ha pedig Kresh'na és a fiai meghalnak, megrendül az egész uralmuk! Vágd le a kígyó fejét, és a teste többé nem árthat...
- Igaz, ha belegondolunk, eléggé adnak a felettesek parancsaira... - szólalt meg Imi, mindenkihez intézve szavait. Zavarában izzadni kezdett, ahogy magán érezte társai tekintetét, de folytatta: - Egy darabig biztosan tehetetlenek lesznek, ha sikerül végezni a vezetőikkel.
- De vajon közben hány társunkat veszítjük el? - vetette ellen Karola. – Ez az egyszerre, mindenhol, mindenki dolog... Mintha a létszámunkkal akarnának sikert elérni, nem törődve az áldozatokkal...
- Ne gondold! - magyarázkodott Géza. - Nézzétek: most nagyjából nyolcvan-kilencvenezren vagyunk világszerte, de minden támogatót egybevetve talán százezren is! Ebből pár százan, az elit alakulatok végeznék a munka legkeményebb részét, a többiek pedig már a puszta számukkal is győztes helyzetet teremtenek! 
- Csakhogy a jaffák is több tízezren vannak, világszerte! Nem gondolhatjátok, hogy képesek leszünk minddel végezni! - kétségeskedett Daniella. – Te is tudod, hogy a hit és a felkészültség minden harcban fontosabb a puszta létszámnál! 
Sokan bólogattak egyetértően. A nemrég még rajongva várt hírnöknek egy csapásra sikerült egy öngyilkos terroristacsoport tagjává alacsonyodnia a fiatalok szemében. Mintha nem egy ehhez hasonlóan őrült, de hősies akcióról álmodoztak volna legtöbben az utóbbi hónapokban.
- Ha elfoglaltuk a hajókat, a jaffák ellen fordítjuk a tűzerejüket. Senki nem tud ennél jobb tervet kitalálni, mondjatok bármit!
A társaság még mindig gyanakodva meredt a hírnökre, és cseppet sem látszottak lelkesnek.
- Bíznunk kell a vezetőinkben! - kiáltott fel Géza. – Mást nem is tehetünk! Ti sem akarnátok terv nélkül belevágni a küldetésbe; más terv pedig nincs!
- Szerinted kész vagyunk már erre? - szólt csöndesen Imi. – Mármint szembeszállni egyáltalán a jaffákkal. Talán ha többen lennénk, meg gyakorlottabbak...
- Nincs több idő – rázta a fejét Géza. – Augusztusban megindul a támadás, ez a hír terjed most mindenfelé. Aki harcolni akar, odautazik addigra Párizsba, és beáll a titkos seregünkbe. Aki fél, itthon maradhat – nézett kihívóan a kis csapatra.
- Mi nem félünk – jelentette ki dacosan Norbi.
- Bizonyítsd be! - vágott vissza a férfi. – Gatyába rázod ezt a gyáva KECSKÉ-t – intett a többiek felé – és három hónap múlva ott vagytok Párizsban.
- Úgy lesz! - húzta ki magát a fiú.
Ezzel vége is volt a gyűlésnek. Az ifjú forradalmárok két-háromfős csoportokra válva tárgyalták ki az elhangzottakat, miközben hazafelé ballagtak, hol a fanatikus lelkesedés tüzével, hol a gyászos ré­mület hangján megnyilatkozva tervük esélyeiről. Bár László Géza szívesen megnézett volna egy it­teni edzést, Norbi erről hallani sem akart – nyilván rossz néven vette, hogy a jövevény parancsolgat­ni akar neki. Indokul annyit hozott fel, hogy csak minden másnap gyakorlatoznak, különben sem tudna most senki koncentrálni. Ebben aztán szépen megnyugodtak, hiszen a sárban kúszás senkinek nem tartozott a kedvenc programjai közé, otthon pedig akadt munka bőven.
Imre különösen örült, hogy egyedül maradhat egy kicsit. Zúgott a feje a sok új információtól. Már az is épp eléggé felizgatta, hogy néhány nap múlva a sorban következőként ő fogja László Gézát Budapestre kísérni, először utazva nagy távolságra a támadás óta. Vonat csak néha-néha, és általában az ország nyugati részében közle­kedett manapság, ennek hiányában pedig bizonyára jóval kényelmetlenebb és veszélyesebb kirándu­lás lesz ez az út, mint amikor annak idején az egyetemi nyílt napra utazott fel a fővárosba. A városon túli széles síkság újra meg újra ingoványos vadon, hírvivő küldetésük pedig kockázatos túlélőtúra képét öltötte a fiú gondolataiban, rettegését pedig csak növelte az a lehetőség, miszerint talán nem is térhet vissza Gyulaváriba. Hiszen, jobban belegondolva, egy-másfél hónap múlva mindenkinek a csapatból útra kellett kelni, ha oda akartak érni Párizsba a támadás előtt. Ostobaság lenne neki hazajönni arra a jó esetben pár napra. Igen, a kérdés eldőlt: még három nap, és hosszú időre elhagyja szülőhelyét.
Te jó ég! Mit fognak szólni hozzá otthon? Az is lehet, hogy nem engedik el. „Fenét... Már régen megbeszéltük, hogy Budapestre megyek,” Igen ám, de ez már jóval többről szól! „Nem mondhatom el az egészet. De akkor hogy legyen?” - tűnődött magában, miközben egy házfal maradványain kuporgott. „Nem mintha nagyon érdekelné őket, mit csinálok... Na jó, Apa azért aggódna. De talán jobban megértene. Csak hát, a harcot ellenzi. Jaj, mit fog gondolni, ha nem jövök vissza?” A lelkiismeret-furdalás és az idegenek elleni harctól való félelem közös erővel, kegyetlenül mardosták belülről, és nem volt semmi, amit ellenszerül felhozhatott volna. „Mit tegyek? Mi legyen? Mi lenne a jó?” - kérdezgette magától, míg végül szíve megadta a választ. Megrázta a fejét, és kimondta: - Nem mehetek el Párizsba. Ennek így semmi értelme!
„Elkísérem Gézát Budapestre, ahogy eredetileg elterveztük, aztán hazajövök. Tuti, hogy a többiek is így gondolkodnának. Norbit meggyőzöm, hogy még nem vagyunk készen.”
Hirtelen elakadt a gondolatmenetben. Lelki szemei előtt egy kép jelent meg. Látta, ahogy barátja tizedmagával beáll a Diadalív körül morajló tömegbe, majd nem sokkal később egy hatalmas botfegyverrel a kezében rohan fel valami rámpán, végül, élénk fantáziájának köszönhetően megjelent előtte egy gigászi anyahajó, ahogy pusztító sugaraival rommá lövi Gyula jaffa módra átépített belvárosát... Aztán elképzelte önmagát, ahogy itthon épp kévét kötöz, miközben a folyón túl tornyosuló piramisban társai feszült figyelemmel követik az eseményeket... Álmodozásában valósághűen szúrta a száraz kalászcsomó a karját, de még inkább a bűntudat a szívét; aztán hangokat hallott, mélyen a fejében: „Gyáva vagy! Gyáva!” - míg végül, visszazökkenve a valóságba, megérezte, hogy fázik.
Felállt, nyújtózott egy nagyot, majd halkan sóhajtott:
- Ez őrület! Nem tudom, mi lesz... - csóválta a fejét.
Amíg hazafelé ment, végig csak vívódott magában, pedig a döntés valójában már jóval hamarabb megszületett, mint ahogy a kérdés egyáltalán felmerült.
Igazából, még mielőtt Tóvári Imre világra jött volna.

Két nap múlva László Géza az ebédnél színpadiasan megköszönte a bőséges vendéglátást, dicsérte egy sort a KECSKE tagjait, majd bejelentette, hogy másnap indul vissza Budapestre. „A többiek már biztosan hiányolnak” - bizonygatta, és nem is volt senki, aki tartóztatni akarta volna, annyira lefoglalták őket a tavaszi munkák, na meg a hamarosan esedékes utazás előkészületei.
Ami Imrét illeti, őt egész délután gyomorgörcs és hidegrázás kínozta, holott nem is volt beteg, és rosszullétét csak fokozták keserű gondolatai, amelyek társaival kapcsolatban támadtak benne, újra meg újra valósággal megszédítve őt. Hiszen még csak meg sem kérdezték, hogy érzi magát azzal, ami rá vár! Mintha csak valami könnyű kirándulás lenne az a kétszáz kilométer, át az elvadult Alföldön, tolvajok, jaffák és emberrablók szövevényén! Van fogalmuk arról, mennyire fél kitenni a lábát Gyulaváriból, miközben nekik még van két hónapjuk felkészülni?! Már azon volt, hogy megkéri Norbit: jelöljön ki mást hírnöknek, de túlságosan szégyellte felhozni a témát. Meg aztán, ahogyan visszaemlékezett, nemrég még ő maga is izgatottan várta, hogy mikor mehet.
Este búcsúvacsorát rendeztek a távozóknak: mindenki elhozta otthonról a maga ételét, és összegyűltek Karoláék csodaszépen rendben tartott udvarán, ahol bőven volt hely egy ilyen találkozóra. A csillagokat részben eltakaró, szakadozott felhők nem ígértek esőt, és a telihold varázslatos fénybe öltöztette a lüktető, lélegző falu fáit és embereit.
A kertet százával világították meg a gyertyák és olajlámpák, amivel az ellenállást mindig is pártoló Őze szülők kívántak kedveskedni a fiataloknak. Valaki hozott néhány palack bort, hogy valódi búcsúpoharat üríthessenek a veszélyes útra vállalkozó vándorok tiszteletére, a hangulat pedig ennek megfelelően emelkedetté és sejtelmessé vált.
- Igyunk most bátor barátunk, László Géza egészségére, aki elhozta nekünk a változás hírét, és akit mindannyian egy nagy harcosként és klassz srácként ismertünk meg – tósztolt Norbi, mire jópáran „Éljen!”-kiáltásban törtek ki, ragyogó arccal nézve a fiatal férfira. Norbi még nem hajtotta fel poharát, ehelyett körülhordozta tekintetét, és amikor mindenki elcsendesült, így folytatta:
- És igyunk testvérünk, Tóvári Imi egészségére, hogy ez a küldetés avassa őt azzá a férfivá, akire még mindannyian büszkék leszünk. Ő egy igazán különleges ember, akit nagy csapás lenne elveszíteni... - sokatmondó pillantást vetett a fiúra, majd elmosolyodott és folytatta: - … még mielőtt ****be rúghatna pár tetovált jaffa-narancsot.
Többen felnevettek, Simon Tibi pedig elrikkantotta magát: - Éljen Imi!
Az egybegyűltek egybehangzó éljenzéssel köszöntötték társukat, majd jóízűen kiitták a poharukat.
Különleges pillanat volt ez a Tóvári fiú számára. Egy kicsit mintha felolvadt volna aggódástól megdermedt szíve, és a csomó is eltűnt, ami egész délután a gyomrát kínozta. Körülnézett a pislákoló lángocskáktól megvilágított udvaron – a Hold teljes szépségében épp kibukkant egy felhő mögül – és a nevetgélő, a rájuk váró megpróbáltatásoktól cseppet sem tartó társain végignézve valami hihetetlenül családias érzés árasztotta el a lelkét. Már ő sem félt a holnapi úttól. Kicsit szégyellte is magát délutáni keserű gondolatai miatt, sokkal jobban foglalkoztatta azonban már az élmény, amit a hosszú gyalogút fog jelenteni számára, és minden adandó alkalmat megragadott, hogy tapasztalatokat gyűjtsön világlátott társaitól.
- Nem olyan vészes – biztosította Máté. – A lényeg, hogy a kulacsodban mindig legyen víz, és ne hagyd el a vándorbotod! Az jól jön a kutyák ellen...
- És a zokni! - vette át a szót Géza – Mindig legyen nálad egy pár száraz zokni tartalékban! Óvni kell a lábunkat, hiszen több száz kilométert fogunk gyalogolni.
Norbi hamarosan takarodót fújt, hogy az utazók kialudhassák magukat indulás előtt. Nem vehették biztosra, hogy minden este ágyban tudják majd nyugovóra hajtani a fejüket, erre fel kellett készülniük.
Reggel Imi átesett családja szokásosnak mondható, kimért búcsúzkodásán, akik persze úgy tudták, egy hónap múlva visszatér, és éli tovább falusi életét. Nem sok értelme lett volna mindent elmondani nekik: ő már meghozta a döntést, ám ezt Tóváriék nem érthették meg.
Apja esetlenül megölelte, húga feszengve hátba veregette, anyja pedig ajtót nyitott:
- Várunk vissza.
„Egy vigyázz-magadra jólesett volna” - dohogott magában a fiú, és elszorult a szíve. Legszívesebben visszarohant volna a házba, be a szobájába, táskáját bedobva a sarokba, és csak feküdt volna régi kedves ágyában, órákig, napokig... Unalmában valamelyik könyvét lapozgatná, éhségét maga sütötte krumplival csillapítaná, napközben dolgozna a kertben, éjjel pedig csak nézné a csillagokat, és közben Karoláról ábrándozna... Most mégis mennie kell.
„Elveszítik a második fiukat is” - nézett vissza családjára, és csaknem sírva fakadt az önsajnálattól. Ők azonban rövid integetés után bementek a házba. Ideje volt indulni.
Mint minden alkalommal, most is a partról, falujuk nyugati kapujából, a valamikori híd közeléből indították útnak a hírnököket korán reggel, még utoljára megölelgetve és jó tanácsokkal ellátva őket. Csípős hidegben ácsorogva várták, hogy az öreg Jancsi vízre tolja a csónakot, és átvigye őket a bozóttal benőtt túlpartra. Nem esett sok szó. Ki álmosan, ki tűnődve, az utazók pedig fokozott izgalommal figyelték a révész ténykedését, de ekkor váratlanul kétségbeesett kiáltás ütötte meg a fülüket a folyón túlról, ahol egy botladozó emberi alakot láttak meg kibontakozni a párás gátoldalban, alig kivehetően.
- Ki lehet az? - tűnődtek többen is, aggodalmas arccal fürkészve a jövevényt.
- Gyorsan, Jancsi bácsi! - sürgette a gátőrt Norbi – Várjon, segítek!
Eloldozták a ladikot, majd belemásztak, és gyors evezőcsapásokkal elindultak. A többiek lélegzetvisszafojtva figyelték őket, egyetlen szó nélkül.
A fiú és az öreg hamarosan átértek, betámogatták a menekültet – nem tudtak másra gondolni az esemény szemtanúi – a csónakba, majd késedelem nélkül visszaindultak.
Mire Norbiék kikötöttek az ismeretlennel, már az egész csapat összesereglett a stégnél, és most dermedten, a lányok iszonyodva meredtek rá.
A férfi egy merő seb volt: karján, lábán tele zúzódásokkal, piszkos ruhája tarkállott a vér- és izzadtságfoltoktól, ráadásul több helyen is szétszakadt, mintha viselője tüskés bokrokon verekedte volna át magát. Hasadozott cipőjén kikandikáltak lábujjai; keze görcsösen markolta vándorbotját. Arcát durva szakáll borította és verejtékben fürdött, szemében viszont értelmezhetetlen öröm csillogott. Meggyötört arca egy távját épp teljesítő maratoni futóét idézte.
László Géza nézte egy darabig, majd hirtelen felkiáltott: 
- Péter! Úristen, mi történt veled? - kérdezte halálsápadtan.
- Géza...
- Ő egy budapesti testvér – magyarázta a többieknek. - Hogy kerülsz te ide?
- Azonnal... ide... indultam – zihálta a jövevény. – Menekülnöm kellett...
- Miről beszélsz? Mi történt? - A férfi egyre rémültebbnek tűnt.
Péter gyötrődve fújt egy nagyot. Hihetetlenül kimerültnek tűnt.
Imi hirtelen elővette a kulacsát, és odanyújtotta Gézának. Maga is meglepődött gyorsan jött ötletén, és kicsit büszke is volt magára.
Leendő útitársa megitatta a férfit, aki láthatóan jobban lett a víztől.
- Beszélj... - kérte Géza, de hamar elbizonytalanodott, látva társa gyászos arckifejezését.
- A goa'uld megtámadott minket – hadarta. – Valakitől pontosan tudták a szálláshelyünket.
Megremegett, de folytatta:
- Halálsiklók, jaffák, fegyverek...  
Géza, aki most tért magához első döbbenetéből, indulatosan megragadta Péter vérfoltos ruháját, és kétségbeesett hangon kérdezte:
- Hogy érted ezt? Mi van a csapattal? Hol van a húgom?
- Nem tudom, Géza... - válaszolta az könyörgő hangon. – Mindenhonnan jöttek... Futott, ki merre látott! Nem tudom, mi van a többiekkel... - nyögte.
- Elfutottak?! - kiáltotta Géza. – És az óvóhelyek?
- Ott lőtték le a legtöbbet...
- Nem! Ez nem lehet! - pattant fel a férfi szenvedő társa mellől. Két kezébe fogta a fejét, és idegesen fel-alá kezdett járkálni.
A fiatalok döbbenten hol őt, hol Pétert nézték. A sérült fájósan tapogatta az oldalát.
- Itt biztonságban vagy... - nyugtatta Karola, és próbált mosolyogni.
- Azt hiszed? - nézett rá a fiatalember, csüggedten megrázva a fejét.
- Miért jöttél ide? - kérdezte hirtelen Géza. – Elbújhattál volna...
- Figyelmeztetni titeket! Ahogy minket megtaláltak, titeket is meg fognak! - Nyelt egyet, nagy levegőt vett és folytatta: - Az egész már vagy egy hete történt. Bármikor ideérhetnek! És jönnek...!
A bágyadt tavaszi napfényben fürdő Körös-parton megfagyott a levegő. Norbi és Imi tekintete találkozott a hírhozó fölött, és ebben a hosszú, néma pillanatban minden benne volt, ami ember fejében megfordulhat a halál küszöbén: félelem, düh, őrület, gyász... Gondolataik csodálatos egységben fonódtak össze.

*
Ebédidőben a fiatalok újra összegyűltek, ezúttal az önkéntes szállásadóként is jeleskedő Kocsis Sanyi bácsiék szűkös vendégszobájában, ahol annak idején Gerard Moneau élvezte az öreg vendégszeretetét, most pedig a frissen megfürdött, jóllakott Szabó Péter pihente ki az út fáradalmait. Az ágy, az éjjeliszekrény, a falon lógó olcsó fotókópia mit sem változott az elmúlt hónapok során, nem úgy az ellenállás helyzete, legalábbis a jövevény hírei szerint. A faluban széltében-hosszában beszélték, hogy egy sérült, végsőkig elcsigázott férfi érkezett nyugatról, ami többek szerint nem sok jót ígért kényelmes hétköznapjaiknak. Igaz, a KECSKE mélységesen hallgatott a Péter által felvetett riasztó kilátásokról, túlságosan is jól emlékeztek a futva menekülők nyomát követő jaffa őrjáratok dühödt terrorjára az elmúlt években. Persze akkor még javában folyt a hódító háború és a lázadó gócok felszámolása – most ki jelentene akkora veszélyt uralmukra, hogy vadászni kelljen rá?
A kis szobában élénk társalgás folyt. A budapesti testvér összeszedte magát annyira, hogy már Norbi szerint is kikérdezhették, de végül sok újat nem tudtak meg tőle.
- Én csak azt nem értem, honnan tudták, hol keressenek minket – tűnődött Géza.
- Mindig van egy gyenge láncszem, akiből kicsikarhatják az információt... - nézett fel Norbi.
- De hogy ismerték minden bázisunk gyűléshelyét, egész Európában...
- Ezt nem tudhatjuk – ellenkezett Péter. – Az biztos, hogy a miénket tudták.
- Lehetett egy áruló is – vélekedett Norbi.
- Kizárt! - csattant fel Géza. – Mindenki felesküdött, hogy akár az életét is feláldozza az ügyért!
- Talán megfélemlítették őket – szólt közbe Imi. – Megfenyegették, hogy végeznek a családjukkal.
- Így is a családjukkal végeztek... - kezdte Géza, majd látszólag eszébe ötlött egy új gondolat:
- Miért gondolod, hogy idejönnek? - fordult a jövevényhez. – Végül is, ez már egy hete történt. Csak szólniuk kellene a helyi kapitánynak...
- Erre nem kerülhet sor! - tiltakozott Norbi. – Az egész falut lerombolnák!
- Azért mondom. Úgy tűnik, nem tudnak rólatok. Különben miért várnának? - nézett alig leplezett bizalmatlansággal Péterre.
- Csak nem hiszed, hogy áruló vagyok?! - kiáltotta az. - Hogy az én feladatom elvezetni a jaffákat a titkos bázisokra??
Döbbenten meredt mindenki kettejükre. A levegő szinte vibrált a feszültségtől.
- Nem állítom... de sok a kérdéses részlet – tétovázott Géza.
- Szerintem... - kezdte Simon Tibi, de Péter hirtelen felült az ágyban, és lángoló tekintetét a Gézáéba fúrta.
- Milyen részletet akarsz még? A jaffák kinyírtak mindenkit Pesten, alig tudtam meglógni, a tüdőm majd' kiköptem, úgy rohantam... Elindultam ide, mert hova mehetnék, meg hát most nincs biztonságban egyikünk sem... Család vagyunk, vagy mi! - harsogta. – Erre itt vádaskodtok... - Hangja elcsuklott, és visszahanyatlott a párnára.
Feszült csönd támadt. Géza ijedten, gyorsan vörösödő arccal nézett maga elé.
- Szerintem – kezdte újra óvatosan Tibi – azzal kellene most foglalkoznunk, veszélyben van-e a falu, és nem bűnbakot keresni. Utána, ha tisztábban látunk, talán az is kiderül, mi történt.
Senki nem felelt. A sokkoló hírek és a fellépő bizonytalanság, a rengeteg kérdés és a kínzó aggodalom túlságosan lefoglalta a gondolataikat ahhoz, hogy a következő lépésre figyeljenek. Végül Norbi törte meg a csendet:
- Menjünk, hagyjuk Pétert pihenni. Szüksége van rá. Holnap reggel gyűlés! - emelte fel a hangját, hogy mindenkihez eljusson az üzenet, aztán kiment.
- Jobb szeretem, ha Petinek szólítanak – mondta a sérült, látszólag senkihez nem intézve szavait.
- Mi...? - nézett hátra az utolsóként távozó Imi.
Az ágyban fekvő fiú arcán egy kövér könnycsepp gördült le.

A másnapi gyűlésre régen tapasztalt feszült légkörben került sor. Estére végigsöpört Gyulavárin, hogy Budapestet újra goa'uld támadás érte, és a legkülönfélébb pletykák láttak napvilágot annak okairól, na meg a titokzatos jövevény szerepéről az egészben. Némelyek bujkáló hőssé nagyították fel alakját, aki agyafúrt trükkökkel tudott csak átjutni a jaffák hálóján, mások viszont száműzött túlélőként beszéltek róla, aki társai elárulása következtében maradhatott csak életben. Voltak olyanok is, akik kamunak minősítették az egész támadást, sokan viszont a gyakorlatozó ifjakat kezdték okolni rögvest, amiben tulajdonképpen nem is tévedtek.
A közszájon forgó történetek a KECSKE tagjait is mélyen megosztották. A nagy testvériség, mintha csak egy szép eszme lett volna, most úgy tűnt, szertefoszlik.
- Értsd meg, Daniella, fel kell készülnünk rá, hogy tényleg igazat mond! - érvelt szenvedélyesen Karola. – Hiszen akkor újra kell gondolni minden tervünket!
- Miért? Mi megmaradtunk, és a célunk ugyanaz! - vetette oda Norbi.
- Nem lehet. Nincs semmi kapcsolatunk a nyugatiakkal – jegyezte meg fásultan Géza.
- De hát csak nem ülhetünk a fenekünkön, mintha nem is létezett volna az ellenállás! - ellenkezett István Géza.
- Miért nem? Bárki bármit mond, szerintem a felkelésünknek befellegzett – szólt közbe sava­nyú arccal Kozák Eszter is. Szép vonásai ellenére Imi számára most kifejezetten ellenszenvesnek tűnt.
- Ez nem igaz! - nézett rá szemrehányóan Norbi. – Amíg csak egyvalaki is hisz az ügyben, az nem hal meg!
- Csak épp lehetetlenné válik – kétségeskedett most Karola. Mintha szándékosan kerülték volna az egyetértést ex-barátjával. – Nekem eleve nem sok kedvem volt nekik rontani - jelentette ki fintorogva.
Imi hosszasan nézte, és érezte, hogy meghűl ereiben a vér. Tényleg ilyen könnyen feladná a lány? Nem ilyennek ismerte meg őt. Emlékezett még az egyik első beszélgetésükre, amikor a KECSKE sem volt meg: akkor szinte lángolt a lány tekintete, ha az ellenállás szóba került. Mi változhatott meg benne?
- Ne felejtsük el, hogy tartozunk annyival a pesti tagoknak, hogy folytassuk a munkát. És talán páran élnek még! Arról nem is beszélve, hogy a falu még mindig veszélyben van miattunk – magyarázta megfontoltan, körülhordozva tekintetét a társaságon. Magában örült, hogy sikerült összeszedetten és higgadtan előadnia a gondolatait.
Szavait rövid csönd követte.
- Így van! - állt mellé Norbi. – Páran már most is örülnének, ha eltűnnénk a környékről, nehogy idevonzzuk a jaffákat!
- És akkor az a megoldás, hogy a karjaikba rohanunk, és lelkesen újságoljuk: képzeljétek, ti férgek, azért jöttünk, hogy kicsináljatok!? - kérdezte szkeptikusan a türelmetlenkedő srác.
- Ne beszélj már hülyeséget! - vette át a szót Tibike. – Azért kell még mindig elmennünk a darázsfészekbe, mert rohadtul idegesít, ha kinyírják a családtagjainkat! 
- Úgy van! - bólintott komoran Norbi. – Ezek után biztosan nem számítanak támadásra; nálunk a meglepetés ereje. Te mit gondolsz, Géza? - fordult a jövevényhez.
- Meg kell tudnom, mi lett a húgommal – nézett maga elé zavartan. – Már csak miatta is vállalom a kockázatokat. És ha valóban szét is verték a szövetséget, ti még mindig hazajöhettek.
- De hát... - kezdte volna újra az elvakult győzködést Norbi, de Karola a szavába vágott:
- Egyvalamiről elfeledkeztek: mi lesz, ha mégis utánunk jönnek ide, amíg mi országnéző körúton vagyunk?! Mi lesz a faluval? Erre is gondolnunk kell!
- Á, nem hiszem, hogy tudnának rólatok, vagy foglalkoznának a faluval! - rázta a fejét Géza. – Milyen veszélyt jelentene számukra egy maroknyi gyerek?
- Gyerek? Annak tartasz minket? - Az ifjú Éger szinte felnyársalta tekintetével a férfit.
- Jaj, dehogy... Nyugodj már le! Másról beszélek.
- Én gondolkodom itt egyedül józanul? - hadarta Daniella, fejét két keze közé fogva. – Semmi bizonyíték nincs arra, hogy tényleg az ellenállást támadták meg, de ha így is volna, akkor sem vagyunk készek harcolni! Még hogy meglepni őket! - sóhajtott.
Szavai nyomán heves vita alakult ki. Egyesek nagy hangon bizonygatták, hogy fel tudják venni a harcot a jaffákkal, és a bosszúra hivatkoztak; mások amellett érveltek, hogy legbölcsebb volna meghúzni magukat, folytatni a gyakorlást és új tagokat toborozni.
Végül László Géza mondta ki a végszót:
- Én mindenképp visszatérek Budapestre, mert tudni akarom, mi lett a többiekkel, vannak-e túlélők. És ha még él a NAMSA, bekapcsolódom a harcba! Aki osztja a véleményem, csatlakozzon hozzám! Holnap indulok. – Azzal kiment.
Példáját követve szállingózni kezdtek kifelé a többiek is, míg végül a poros kis ház teljesen kiürült.

Imi néhány másik sráccal együtt Norbiékhoz ment, hogy átbeszéljék, mit tegyenek. Napos tavaszi délelőtt volt, a sár lassan felszáradt, a levegőben cikázó madarak pedig olyan vidámsággal szálldostak eleség után, hogy azt a félelmek és harcias indulatok között vergődő fiú szinte kétségbeejtőnek érezte. Mintha semmi lényeges nem történt volna a világban!
- Szerintetek hihetünk Péternek? - kérdezte Győrfi Laci, ahogy körbeülték a kopott ebédlőasztalt. Erre a kérdésre a KECSKE-ben szinte mindenkinek vissza kellett térnie, újra meg újra.
- Igen – jelentette ki Imi határozottan. – És szerintem egy jaffa támadás is valós veszély.
- Akkor viszont talán épp, hogy itt kellene maradnunk – vélte Kinizsi Tomi. – Bevárni őket, és előkészületeket tenni...
- Nem tudhatjuk, mikor jönnének. Javasolnék egy gyulai felderítést, mielőtt Pestre indulunk – mondta Simon Feri. Magas, zömök huszonnégy éves fiú volt, aki testi ereje helyett szívesebben használta az eszét a problémák megoldására.
- Ez jó ötlet. Remélem, sikerül rávennünk Gézát is - bólogatott Imi.
- Na és ha nem?! - csattant fel Norbi. – Ha úgy tetszik, tőlem egyedül is visszamehet az „övéihez”. Aki osztja a véleményét, csatlakozzon hozzá! - mondta gúnyos hangon.
- Jobb lenne, ha félretennéd a hisztit, hogy józan döntéseket hozhass – figyelmeztette Tamás. - Te vagy a vezetőnk, ha jól emlékszem!
- Mit számít az? - húzta el a száját Éger, és karba tett kézzel hátradőlt a székén. – Egy csapat gyerek élén...
Erre nem tudtak mit mondani a többiek. Ők azt hitték, a különféle érveket fogják átbeszélni az akció mellett és ellen, és kitalálják, mit vigyenek magukkal az útra.
- Na jó. Bocsi, azt hiszem, túlzásba vittem... - szabadkozott a vezér kis idő múlva.
- Csöppet... - dörmögte Tibike.
- Szóval: gyulai felderítés. Nem lenne jobb, ha csak három-négy kém menne?
- Miért, szerinted lesz több jelentkező egyáltalán? - ironizált Feri.
- Majd meglátjuk. - Rövid gondolkodás után hozzátette: - Járjuk végig mindenki házát még délután, és mondjuk ötkor újra találkoznánk itt, a vállalkozók névsorával.
- Az nem fog menni, délután dolgoznunk kell – szólalt meg Feri.
- Különben is, nem lenne jobb együtt tartani a csapatot? Egy újabb gyűlés... - kezdte Laci.
- Emberek, nőjünk már fel! - vágott a szavába az elképedt Norbi - Ez az egész készülősdi ezért az akcióért volt; minden, amire vágytunk és amiért gyakoroltunk, most kezdődik el! Kit érdekel most a kapálás? - Indulatosan felpattant, és heves kézmozdulatokkal tovább magyarázott:
- Ezt ők is tudják! Mind tudja! Most eldől, mennyire hisznek benne... az ügyben! - zihálta. – Aki kiáll az igazságért, velünk fog jönni!
- A szüleink őrültnek fognak nézni minket – csóválta a fejét az ifjú Kinizsi.
- Ebből botrány lesz – bizonygatta az idősebb Simon.
- A botrány jó! - lelkendezett Tibike.
- Tehát közvélemény-kutatás, aztán jelentés. Közben valaki beszél Gézával, holnap pedig felderítés – foglalta össze az eredményeket Imi, hogy nyugodtabb vizekre terelje a beszélgetést. Elege volt már a folytonos vitatkozásból.
A többiek elgondolkodva ránéztek, hallgattak.
- Úgy van. Aztán meglátjuk, mi a következő lépés – bólintott végül Feri.
- Indulás! - adta ki a parancsot Norbi, miközben kezével terelő mozdulatot tett.
A fiúk felálltak, és elindultak, hogy teljesítsék megbízatásukat. Imi utoljára maradt Égerrel.
- Minden oké, haver? - vetette oda neki a vezér.
- Hát... asszem. Figyelj! - kezdte újra. – Az egy dolog, hogy a legjobb kézbe venni az ügyet, és nem kifogásokat keresni. De... te nem félsz? Mármint, attól, ami ránk vár.
- Mire gondolsz? - nézett rá barátja elgondolkodva.
- Még sose mentünk be a Várba, mióta a jaffák beköltöztek... Most meg felderítésről beszélünk! És elutazni Pestre, az sem kis dolog. Harcolni pedig még egyikünk sem harcolt! Illetve, a támadás idején néhányan igen, aztán jó pár borda bánta... - hadarta zavartan.
- Igen, ez igaz. Biztosan nem lesz sima ügy.
Megvonta a vállát. A kapuban megállt, elnézett a semmibe, majd vissza Imire.
- Azt hiszem, akkor ez valamilyen férfivá avatási izé lesz... Tudod, erőpróba.
- De ha tényleg nem vagyunk még készen erre, és mind odaveszünk...
- Nem fogunk!
- De néhányan biztosan.
- Ők lesznek a mi hőseink. Sőt, mi mind hősök vagyunk, már most!
Tóvári ezen elgondolkodott. Karoláról ábrándozni élete végéig, siratva közben a lehetőséget, amit elszalasztott, hogy változtasson a világon... vagy meghalni most, talán eredmény nélkül. Vagy... talán eredménnyel. Tegye az életét erre a kicsiny szalmaszálra?
Ránézett társára, és annak mosolya, lelkes arckifejezése megadta a választ a kérdésre.
- Te nem vagy normális. És én sem – csóválta a fejét, és követte Norbit, ki az utcára, becsukva maga mögött a kaput. 

*
Famed, a budapesti jaffák főkapitánya izgatottan sietett le a mélybe vezető lépcsőn, amely a tágas barlangfolyosókból kialakított börtönkomplexumba vezetett. Az útját megvilágító elektromos fáklyák fényétől falra vetülő árnyéka, úgy tűnt, nehezen tartja a lépést gazdájával, mert újra meg újra hátramaradt, megnyúlt, bizarr fekete tömegként terpeszkedve el a sziklába vájt, egyenetlen falon. Lépteinek zaja tompán visszhangzott a szűk járatban, olyan hangon, mintha a robaj magából a hegyből áradt volna ki.
Odakint, a Citadella fölött a tiszta égen hidegen ragyogtak a csillagok, Famed mégis örömmel álldo­gált mindeddig a sziklapárkányon, ahonnan a távoli égitestek csillogó pontjait fürkészte, három éve elhagyott otthonán elmélkedve. Oly sok mindent őrzött magában arról a távoli, parányi kis világ­ról! Emlékeket, amelyek már mindörökké a múlthoz tartoznak. A Shatek hegyeinek kékje, ahogy a széles dombhátra épült város fölé magasodnak; a semmihez nem hasonlítható zamatú levegő; a társak, a család, a barátok! Szinte mindenki eljött a Tau're-ra, akit ismert és szeretett, az együtt töltött idők élménye mégsem volt ugyanaz. Megváltoztak mindannyian, ahogyan a körülmények változtat­ták őket. Hiszen annyira más ez a világ! De a jelenük és a jövőjük ide köti őket, istenük akarata szerint. 
Ahogy egyre mélyebbre hatolt a Gellérthegy gyomrába vezető lépcsőn, a főkapitány hamar visszatalált vezetői szerepkörébe, és komoran kezdte mérlegelni a lehetőségeiket.
Már egy hete, hogy a NAMSA helyi sejtje elleni támadást győzedelmesen lezárultnak nyilvánították – és már egy hete, hogy hiába próbálták kicsikarni a szövetség életben maradt tagjaiból a vidéki csoportok pontos tartózkodási helyét. Azt maguktól is tudták, hogy a Dunától keletre kell keresniük az ellenállókat, hiszen nem kerülte el a járőrök figyelmét a havi rendszerességgel útra kelő vándorok közvetítésben játszott szerepe. Mindeddig azonban semmi értelmét nem látták annak, hogy kémeket állítsanak az egy szál bottal felfegyverzett hírvivőkre úti céljuk felderítése érdekében. Az irtóparancs persze mindent megváltoztatott.
A főkapitány elhaladt az ósdi fémrácsokkal lezárt cellák előtt, ügyet sem vetve az azokban ájultan heverő, vagy épp őrült módján hörgő rabokra; a goa'uld szolgálatában töltött harminc éve alatt látott már hozzájuk hasonlót sokat. A fénytelen, nyirkos pince és az éhezés hamar megtöri a foglyok életerejét, hogy aztán válogatott kínzómódszereikkel kiszedjék belőlük a szükséges információkat – arra viszont nem sokszor volt példa, hogy olyan makacs cellalakókkal kelljen dolgozniuk, mint a NAMSA tagjai.
Az egész akció kiválóan indult – a hetven-nyolcvan lázadóból tizenkettőt sikerült elfogni, akik a háromnapi verés és koplalás után úgy tűnt, kikérdezhető állapotban vannak. Először a lekenyerező trükkel próbálkoztak, de nem várt ellenkezés izzott fel a kiválasztott három rab fénytelen szemében. Utolsó csepp erejüket arra fordították, hogy leköpjék a kikérdező jaffát, amin ő úgy felháborodott, hogy pár pillanat alatt kitekerte mindhármójuk nyakát. A többi sem bizonyult előzékenyebbnek – az ígéret és a fenyegetés csak nevetést és szidalmakat csalt elő belőlük, míg a megkínzottak némán szenvedve vitték magukkal titkukat a sírba. Beültetésre - és ezzel együtt az információk megszerzésére - kész printát esélyük sem volt néhány héten beül szerezni. Márpedig különösen fontos lett volna rövid idő alatt leszámolni a vidéki különítményekkel, nehogy a fülükbe jusson fővárosi testvéreik sorsa, és elrejtőzzenek. Arra ugyan nem tudott rájönni Famed, miért olyan fontos a jaffák erejét arra fecsérelni, hogy az utolsó emberig elkapják a NAMSA tagjait, de ez nem is őrá tartozott. Neki végre kellett hajtani a parancsot, kérdezősködés nélkül. És így is fog tenni!
Benyitott a vallatókamrába. Odabent, a szoba közepén elhelyezett asztalon egy félmeztelen, sovány férfi feküdt, meredten bámulta a plafont, miközben körülötte két jaffa tüsténkedett egyszerű szövetruhában szenvtelen, bár kissé kimerült arccal.
- Meghalt? - kérdezte dühösen Famed, és odalépett a fekvő alakhoz. Ő volt az utolsó foglyuk a tizenkettőből – akivel nem a jaffák végeztek, az öngyilkos lett, vagy a szomjúságban pusztult el. Úgy tűnt, elbuktak a többi lázadó hollétének kiderítésében – ez a gondolat pedig haraggal és félelemmel töltötte el a nagy vezért. Az képtelenség, hogy minden falut átkutassanak az Alföldön, és ha kudarcuk híre eljut a régióparancsnok fülébe... Torkához nyúlt, és szinte érezte, ahogy éles kés metszi át a légcsövét.
- Ez? Dehogy – nézett rá az egyik vallató. - Csak téged várt.
- Fog beszélni? - kérdezte mohó kíváncsisággal.
- Most már igen – bólintott egyszerre a két tiszt.
- Mit csináltatok vele?
- Idegkötő vegyületet adtunk neki, használtuk rajta a manipulátort, aztán regeneráltuk a szöveteket a gyógyító kézi eszközzel. Mindezt kétszer is végigcsináltuk nála, csak hogy biztosan működjön.
Famed alig merte elhinni, amit hall. Ránézett a fogolyra.
- Ha elmondja, amit tudni akarok, személyesen gondoskodom a jutalmatokról – ígérte, majd tenyerére erősített kesztyű-szerű kézifegyverének fókuszpontját a fogoly homlokára irányítva aktiválta az eszközt. A férfi megrándult, felnyögött, majd szemforgatva azt sziszegte: 
- Ne... Fáj!
- Vigyázz! Ha túl sokáig világítasz rá, agyvérzést kaphat - figyelmeztette az egyik vallató, mire Famed elkapta a kezét. Áldozata fölé hajolt, és belenézett sötét szemeibe.
- Rendben. Beszélj! Hol van a vidéki bázisotok?
- Messze... Körös-part... Gyula mellett egy falu – rebegte az bágyadtan.
- Melyik falu? Mi a neve?
- Vári... - A fogoly megremegett, immár erősebben.
- Rendben, Vári. És a többi? Hol van még?
- Nincs több... Sehol.
- Ne hazudj! - kiáltotta a jaffa.
- Nincs... - nyögte a férfi.
- Nem tud hazudni – magyarázta az egyik vallató. – Ha az agymosás úgy sikerült, ahogy reméljük, akkor nem képes rá.
- Ha sikerült – visszhangozta Famed, majd ellépett az asztaltól. – Szedjetek ki belőle minél többet, nekem jelentést kell tennem!
Az egyik jaffa odalépett a rabhoz, megvizsgálta a pulzusát, és így szólt:
- Meghalt.
Famed egy pillanatra megtorpant, de nem fordult meg. Magában szitkozódva folytatta útját a felszínre, hogy megvigye a hírt a Várban lakó régióparancsnoknak.
„Vári... Gyula mellett... Körös-part”
- Sietni kell!

Kategória: Stargate SG-1 | Hozzáadta:: Emilia (2017-09-17)
Megtekintések száma: 48 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: