Főoldal » Cikkek » PIERRE VARIE » Stargate SG-1

Stargate SG1  - Próbaregény - 9. fejezet -  Úton I. rész

Úton

Hűvös szél söpört keresztül az elhagyott országúton, az éledő mező üde illatát hozva magával, ami felvidította kissé a vándorló csapat tagjait, és felrázta őket feszült némaságukból. Nem mintha egy kis szellőtől enyhülnének a kemény fekhely és a göröngyös út miatt testükben lüktető fájdalmak, legalábbis az úti sebeiket gyógykezelő Eszter listáján nem szerepelt a tavaszi levegő az útilapu és a kamilla után, de hát tudjuk, hogy az igazán tartós gyötrelmeket nem is a mostoha körülmények okozzák. Egy idő után az ember annyira hozzászokik a deréktájban érző, tompa sajgáshoz, meg a talpán terpeszkedő vízhólyagokhoz, hogy az érzőidegek jelzőszirénáinak hangját már csak valami távoli, mély búgásnak hallja.
Három napja, kora reggel indultak útnak a Gyula melletti Máriafalváról, ahol egy üresen álló ólban töltötték az éjszakát, és ahol Simon Feri kívánta magát meghúzni, amíg rendbe nem jön a lába. Ahogy leszegett fejjel poroszkáltak az úton, tartva az északnyugati irányt, néha még eszükbe jutott hátrahagyott társuk könnyes tekintete, de az emlék egyre tompult, a halott Vári füstje kialudt, és ők magukra maradtak az Alföld széles síkvidékén.
Nagyot változott a táj, mióta a fiatalok legutóbb erre jártak. Géza ugyan már ismerősként köszöntötte az elvadult termőföldeket, botfegyver-ütötte lyukakat az útszéli tanyák ablakain, meg a bokrok tövében fehérlő emberi csontvázakat, de társai, akik a goa'uld földre szállása óta néhány kilométernél messzebb nem távolodtak el szülővárosuktól, egyik döbbenetből a másikba estek. Az egykor a vonat ablakából látott, gondosan művelt földek csak a lakott vidékeken maradtak meg; ahol viszont nem volt település, kusza, mocsaras, vad rengeteggé hanyatlott a táj.
- Aahh...! Ez nem igaz! - csattant fel Karola, miután fájós lábával rálépett egy, a magas fűben láthatatlan üvegszilánkra.
- Mi van? Jól vagy? - nézett vissza Imi. Bármennyire is morcos volt az előttük álló út végtelennek tűnő hosszúsága miatt, minden alkalmat meg akart ragadni, hogy figyelmes legyen a lánnyal, ezt eldöntötte magában.
- Nem iga... Nem, azt hiszem, nem vágott meg. A cipő felfogta.
- Álljunk már meg! - szólt előre a fiú vezetőjüknek.
- Most indultunk, ne mondd, hogy már fáradtok...! - morogta ingerülten Géza.
- Az úton kéne mennünk – javasolta Imi, fojtott indulattal hangjában. - Karola az imént lépett bele egy törött üvegbe.
- Mondtam: annyira kátyús, meg minden, hogy fele olyan gyorsan haladnánk, percenként megbotlanánk valamiben...
- Így meg a derékig érő fűben gázolunk, csupa sár mindenem... Engem nem érdekel! - jelentette ki Tibi, és felmászott a töredezett aszfaltcsíkra, ami mentén eddig haladtak. A botfegyvert használta sétabotként az alacsony töltésre felkapaszkodáshoz, és pont úgy markolta meg a sokat tűrt fegyver nyelét, hogy elsütötte azt. A pusztító lövés jellegzetes zaja kísértetiesen visszhangzott a közeli nyárfák suhogásával vegyest.
- Nem kapcsolnád ki? - lépett hozzá Karola, aki szintén az aszfaltot választotta közlekedésre. A botfegyver nyelén egy külön kis kart kellett elfordítani, hogy üzemképes állapotba hozzák; enélkül egy harcos hiába szorongatta a nyélen középtájon elhelyezett markolatot.
- Nem lehet, elromlott a kibiztosítója...
- Na szép! - morogta a lány, azzal elindult, gondosan ügyelve, hogy kikerülje az utat beterítő köveket. Maszatos arcán fáradtság és levertség tükröződött, ápolatlan, lenőtt haja a hátát verdeste. 
Mire a Nap delelőjére ért, maguk mögött hagyták az ideges összeszólalkozást, és a lágy tavaszi széltől megcirógatva kifejezetten jobb hangulatban ültek össze, hogy elfogyasszák sovány ebédjüket.
- Mi van mára, asszonyok? - tréfálkozott Tibike, bár ő hordta az ennivalós zsákot, amiben ez idő tájt nem volt több, mint pár fej gomba, egy fél kenyér, meg répa, egészen tűrhető állapotban. Géza gyakran emlegette, hogy Budapesten jelentős készleteket halmoztak fel élelmiszerekből, de ez a beígért álomlakoma alig tűnt valóságosabbnak e pillanatban, mint hogy ők öten pár hónap múlva egy idegen űrhajó szervizjárataiban fognak kúszni-mászni, amerikai katonák vezérlete alatt.
- Szerintetek visszaköltöztek a menekültek Gyulaváriba? - tűnődött Imre.
- Az elátkozott földre? Nem hinném – ingatta a fejét Géza.
- Valami rosszat mondtam? - kérdezte Imi ijedten, mert Eszter szeméből egy könnycsepp folyt le, világos csíkot hagyva porlepte arcán. A lány némán megrázta a fejét.
- Nem... csak eszembe jutott, úgy értem, szinte látom magam előtt... - Elhallgatott, ismét megrázta a fejét, miközben Karola fázósan maga köré fonta karjait.
- Beszéljünk másról – vetette fel Tibi, kis hallgatás után.
- Túl sok témánk nincs, majd ha találkoztunk a többiekkel – nézett a távolba Tóvári – Bár, akkor már haditervet kell készíteni... Merre megyünk tovább, Géza? - váltott témát hirtelen, mert nem szeretett belegondolni a jövőbe, ami rájuk várt. Keveset beszéltek a közelgő augusztusi időpontról, de azt láthatta, hogy társai legalább annyira aggódnak miatta, mint ő.
- Várjunk... - halászta elő kopott térképét egy táska mélyéről László Géza. – Egyenesen tovább. Estefelé Gyománál átkelünk a Körösön, aztán irány tovább, Szolnok felé.
- Megmaradt a híd? - csodálkozott Karola, és azzal a kíváncsi, izgatott arckifejezésével sokkal szebbnek tűnt Imi szemében, mint a bús, kritikus, ingerült maszk alatt, amit már egy hete hordott.
- Dehogy! - legyintett Géza – De találtam csónakokat, azokkal átjutunk. A városban nincs jaffa, én legalábbis nem láttam egyet sem.
- Ez furcsa – jegyezte meg Tibi.
- Miért lenne furcsa? - kérdezett vissza Géza - Tudhatnád, hogy békeidőben minden jaffa a kapitányságok székvárosában tartózkodik. Nem merészkednek messzebb, csak ha...
Elhallgatott, megvonta a vállát. - Csak rajtaütéskor.
- Igen... Végeztek velünk; mit akarnának még erre? - sóhajtott Karola.
- Szóval, ha van csónak, az jó... - összegezte Imi.
- Igyekezzünk, hogy még napnyugta előtt elérjük a folyót! Sötétben nem olyan egyszerű az átkelés.
Feltápászkodtak a kemény betontömbökről, amelyek valaha villanyoszlopként álltak össze, és baktattak tovább Gyoma felé. Az út errefelé mintha jobb állapotban lett volna.
Beszélgetéseik minduntalan visszakanyarodtak a faluban töltött nyugalmas gyakorlatozásokra, az azóta halott barátokkal közös élményekre, sőt néha, mint valami történelmi messzeségből felderengő emlékre, vissza-visszagondoltak a támadás előtti életükre is.
Imi úgy vélte, sok közös témájuk van Karolával, valahogy mégsem sikerült hosszabban beszélgetnie vele. A lányt folyton Eszter társaságában találta, hozzá alig szólt; mintha csak egy ismeretlen útitárs lenne, és nem egy „testvér” a bandából, sőt, Éger Norbi egyik jóbarátja!
Aztán elszégyellte magát. Hogyan is juthatott ilyen az eszébe? Az otthonuk pusztulása után, az étlen-szomjan vándorlás közben, úton egy életveszélyes harc felé, ő itt nyomulni akar erre a szegény, meggyötört lányra? Mégis mit képzel, mit vár? Legjobb lesz, ha észhez tér, és a valóban fontos dolgokra koncentrál, nem pedig ezekre a kósza, bár határozottan kellemes vágyakra... „Küldetésen vagyunk, vagy mi!” - mondogatta magában.
Estére valóban elérték a tavaszi esőtől megduzzadt Hármas-Köröst, ám az átkelés nem várt akadályba ütközött. A csónakok ugyanis, amikben Géza annyira bízott, sehol nem voltak, ráadásul a gátoldal „megcsúszott”, úgyhogy jó darabon mély árok állta útjukat a víz felé. Mire leereszkedhettek a partra, nyakig sárosak voltak, ráadásul az eső is eleredt.
- Ezt komolyan gondolod? - affektált Karola, mikor vezetőjük közölte, hogy át fogják úszni a széles, erős sodrású folyót – Biztos van itt is révész, vagy...
- Megnéztem és nincs! Mire találunk valami eszközt és segítséget, beesteledik...! Ugyan már, nem olyan nagy dolog! - húzta el a száját Géza.
- Mi lenne, ha megvárnánk a reggelt? - javasolta Tibi, és ötletét a többiek is támogatták, így hát Gézának is bele kellett nyugodnia, hogy az éjszakát egy nyirkos kamrában töltsék. Egész éjjel zsörtölődtek és nyafogtak: vezetőjük azt hajtogatta, ilyen esőben reggel még rosszabb lesz lemenni a vízhez; a lányok felfázástól tartottak; Imi fél éjszaka csak hánykolódott... 
Egész éjjel kitartóan esett, így reggelre a gátoldal csúszós lejtővé vált, a nagy nehezen előkerített, borivástól másnapos révész pedig közölte, hogy a csónakjait három napja ellopták, úgyhogy egy darabig nincs fuvar. Éhesen, fázósan ereszkedtek hát le újra a partra, undorodva merültek el a piszkos vízben, és akadozva haladtak előre, hiszen a sodrás el-elkapta őket. Aztán...
- Jaaaj... Mi a...? - sikította Eszter, mert valami puha ütközött a lábának, ami mozgott... - Ááh... - nyögte, mert ijedtében a hátára fordult, az erős sodrás pedig elkapta a testét, és gyorsan vitte őt, egyre messzebb a többiektől.
- Eszter...! Ússz... - lihegte Karola, mert ő is alig bírta tartani magát, pedig még csak a meder közepén jártak. Rémülten keresték szemükkel társukat, akinek feje egy pillanatra elmerült az iszapszínű, zajtalanul rohanó áradatban. Imi, aki leghátul küzdött a folyó ellen, most abbahagyta a tempózást, oldalára fordult, amitől őt is elkapta a sodrás; aztán rendszertelen karcsapásokkal a lány után indult. A többiek egyre távolabb kerültek...
- Esz... Hol? - suttogta Imi pánikba esve, mert a rémület kitörölt belőle minden józan gondolatot.
Érezte, ahogy teste föl-le hullámzik, feje fölött át-átcsap a víz, aminek sűrű csobogása minden más hangot kizárt a tudatából.
- Huhk... Jea... - hangzott valahonnan közelről egy kétségbeesett, fuldokló hang. A fiú rúgott magán egyet, amitől a lány mögé érkezett, de hasztalan próbált belekapaszkodni a lábába, erőtlen rúgás volt rá a válasz. A víz mély, meglábalni nem lehet, bár mintha itt gyengébb volna az áramlat...
Eszter minden erejével küzdött, s végül a part felé tudott fordulni. Imi, bár átsodródott a lány túloldalára, még meg tudta markolni a... combját, mire ő ijedten hátranézett, és kis híján megint elmerült.
- Bocs... - nyögte a fiú, majd miután biztonságos távolságban ő is keresztbe tudott fordulni, hozzátette: - Jahjj... - Mondandóját öklendezésszerű hanggal zárta, mivel lenyelt pár kortyot a szemetes vízből.
A lány csak nehezen tudott előrehaladni, ereje végén járt, ezért Imi felülről átkarolta, hogy segítsen neki, amiből egy nagy összevisszaság lett: fél kézzel kellett mindkettejüknek kar-tempózni, Iminek ráadásul bal kézzel, így ügyetlen hadonászásukkal alig haladtak előre. Lábaik minduntalan egymásba rúgtak, így végül a fiú jobbnak látta, ha szétválnak.
- Most így... Mindjárt itt... Közel! - lihegte, és a lány megértette, mire gondol.
Ügyetlen kapálózásuknak végül az vetett véget, hogy... partot értek! Imre lábujjai minden rúgás előtt a vízben lebegő fűszálakhoz értek és az úszás nevetségesen könnyűvé vált. Aztán, hihetetlen, de felegyenesedett, és fákat látott, és hátát langyos esőcseppek verdesték gyengéden. Ránézett Eszterre, aki kapálózva kereste kezével az ártér alját; odagázolt hozzá, és hóna alatt elkapta, felemelte. Egymást támogatva botladoztak, mázsás súlyú zsákokként cipelve testüket, fel a gát tetejére, ahol a földre rogytak, utálkozó tekintettel tapogatva magukon ázott ruhájukat.
- Jaahj... Azta... - lihegte a lány, és elfeküdt a nedves fűben.
Imi tekintete egy pillanatra a lány vizes öltözet által kiemelt domborulataira tévedt, aztán gondolatban megfeddte önmagát, és körülnézett.
- Hol vannak? - fújt nagyot, és rögtön megsértődött. Alig menekültek meg a vízbefúlástól, de ez látszólag nem érdekelt senkit, legalábbis nem annyira, hogy idesiessenek, hátha segítségre van szükségük...! Talán azt gondolják, úgyis túlélik, végül is tudták, mire vállalkoztak, mikor beugrottak a folyóba... „Elegem van már ebből, hogy mindig... Hogy senkinek nem jut eszébe, hogy az ilyen dolgok, az ilyen erőpróbák nem mennek olyan könnyen! Talán segíthettek volna ők is...”
Még elkesergett volna magában egy darabig, de ekkor megjelentek mellettük a többiek, elnyűtten, vizesen, de látható megkönnyebbüléssel az arcukon.
- De jó, hogy életben vagytok! - sóhajtott Karola, s lerogyott melléjük.
- Hát nem volt semmi... - bólogatott megjátszott szerénységgel Imi. „Ekkora baromságot, átúszni a folyót...!”
- Téged is elkapott? - nézett Eszter a fiúra, de mielőtt az felelhetett volna rá, Tibi a vállára csapott, és így szólt: - Vigyázni kell az örvényekkel, haver!
- Az a fontos, hogy nem történt baj – csitította mosolyogva Géza, aztán a megmenekült kettős felé fordult: - Jól úsztok, de ha tudom, hogy ekkora a sodrás, nem javasoltam volna! Már Békésnél átcsónakozhattunk volna a Körösön, és akkor nem történik ez...
- Ja, mindegy, azért kösz – motyogta Imi a földet bámulva, szívében szomorúsággal. Legszívesebben elmondta volna, hogy Eszter után ment, hogy megmentse, de úgy érezte, ügyetlen kapálózásával, elhibázott mentési kísérletével ez az egész már nem is olyan nagy hőstett; különben is, mit akar itt dicsekedni? Ahogy hallhatta, máris másról beszélnek, nem az ő elsodródásukról.
Géza talpra rángatta őket, aztán lecsúsztak a gáton, és elindultak éjszakai szállást keresni, ahol tüzet gyújthatnak, hogy ázott ruháikat megszárítsák, de legalábbis ahol fedél van a fejük fölött. Az eső ugyanis kitartóan hullott tovább. 
Imi újfent hátul poroszkált, a ritkás erdő lombkoronáját fürkészve, mikor egyszer csak Eszter vetődött mellé, és megkérdezte: - Figyelj! Mikor a vízben... tudod, átkaroltál... Az most mi volt? Úgy értem... elkapott a sodrás, vagy... - hebegte zavartan, közönyösnek tűnő arccal.
- Hát, igazából... Neked akartam segíteni – vallotta be a fiú szemlesütve. – De nem igazán ment.
- Azért, ha ez a helyzet, köszi – rebegte dideregve a lány. – Jól esik.
Rámosolygott Tóvárira, és ez a mosoly melegséggel töltötte el a fiút. Hiába a bénázás, meg hogy a többiek észre sem vették „hőstettét”, elég volt ez a parányi elismerés, hogy máris jobb kedvre derüljön. A lány előrement Karolához, és Imi követte őt tekintetével, aztán gondolatai az aranyhajú szépségnél maradtak. Bárcsak ő is tudná, mire képes másokért, és csodálná! Vagy legalább csak kicsiny jelét adná érdeklődésének! Nem volna szüksége többre, hogy akár egymaga besétáljon Kresh'na félelmetes palotájába, a gyilkos kígyó fészkébe! Ó, ha tudná, mit meg nem tenne érte...
Fáradtan, fázva ment az egyenetlen talajon, és folyton csak a lányon gondolkodott.

Néhány nappal később már a Duna–Tisza közének széles síkvidékén rótták az utat, pedig legszívesebben visszafelé vették volna az irányt, olyannyira belefáradtak a vég nélküli kutyagolásba. Szerencsére kisütött a Nap, meleg fényt ontva az ázott mezőkre, és ahogyan felszárította a sáros pocsolyákat, úgy öntött új erőt a fiatalok fásult szívébe is.
Nem mondhatni, hogy túl eseménydús utazás lett volna ez Imiéknek; faluról falura bandukolni, ételt kunyerálni vagy éppen lopni, kóbor kutyáktól menekülni... Ők valahogy másképpen képzelték el annak idején világmegmentő akciójukat. Viszont jól tudták, hogy otthonuk végérvényesen elpusztult, amiért ráadásul tartoztak is a bosszúval; nem maradt hát más választásuk, mint menni kitartóan...
Legjobban Eszter szenvedett. A folyóbeli kaland és csendes tavaszi eső következtében erősen megfázott, talán még tüdőgyulladást is kapott; mindenesetre láthatóan gyengén, gyakran köhögve vonszolta magát, és félő volt, hogy nem fogja bírni Budapestig.
- De jó ez a kis napfény! - nyögte Imi, miközben a bágyadt leányzót támogatta. Beosztották, hogy mindenki két-két órát segít neki, hogy tudjon haladni; Géza szerint Pesten van egy eldugott gyógyszerraktáruk, addig pedig pihennek, amikor szükséges.
- Igen, mintha több erőm lenne... - motyogta a lány – Ha tüdőgyulladásom van, belehalok, ugye? - kérdezte később.
- Dehogyis, ne butáskodj! - szólt hozzá Karola, aki a másik oldalán gyalogolt. – Hagyd, átveszem én! - mondta Iminek, és átkarolta a lányt. A fiúban kis ellenkezés támadt, hiszen biztosan nem telt még le az idő, de lenyelte, amit mondani akart.
- Géza, meg kell állnunk egy napra – lépett vezetőjük mellé, de az nem válaszolt neki rögtön.
- Talán, ha meg tudnánk oldani, hogy vigyük, nem is kellene várni, amíg teljesen felépül – vetette fel Tibi, és menet közben botfegyverére támaszkodott, mert a sok gyaloglástól feltört a talpa.
A következő faluban nem várt szerencséjük támadt. Egy kedves, idős házaspár befogadta őket, vetett ágyba fektették Esztert, majd őket magukat is vendégül látták.
- Talán van megoldás – morfondírozott a férfi, mikor elmondták neki betegszállítós ötletüket – Van egy régi fás kocsim, kétkerekű, csak hát eltört a tengelye. Ha azt megjavítjátok, odaadhatom... Ámbár, neki jobb lenne itt maradni, mert nem biztos, hogy kihúzná addig... - ingatta a fejét, Gézáék pedig elgondolkodva néztek a háló felé, ahol a néni épp vizes ruhás borogatást rakott szenvedő társukra, hogy levigye a lázát.
- Megnézzük azt a kordét, aztán meglátjuk – mondta végül.
Két napba telt, hogy helyrepofozzák a járgányt, meg jó néhány vágásba, ütésbe, veszekedésbe és ujjongó összeborulásba – mindenesetre jó munkát végeztek. Eszter sokat erősödött a könnyű, tápláló étkektől, mézes teáktól, meg a nők anyai gondoskodásától, és ő maga vetette fel a harmadik estén, hogy talán várják őket Pesten.
- Beteg vagyok, az igaz, de ha nem fog esni, meg visztek a kocsin... Esetleg be tudunk kéredzkedni házakba éjszakára... Pesten, a többieknél meg úgyis van gyógyszer!
- Azon a kordén nem az igazi a pihenés – vetette ellen a házigazda – Nem elég hosszú, hogy kinyújtózz benne, a hepehupás úton eléggé rázkódik is, meg nekik sem egyszerű húzni.
- Könnyen visszaeshetsz, hiszen még meg sem gyógyultál igazán! Aztán ki tudja, ott milyen körülmények fogadnak? Pihenni kell ilyenkor – aggódott a néni is, de Eszter megrázta a fejét:
- Vállalom a kockázatot. Mennünk kell, majd a többiek vigyáznak rám. Köszönöm, Kati néni, amit értem tettek, sose felejtem el magukat, de nekünk fontos minél hamarabb odaérnünk... - Itt nem bírta tovább, elpityeredett. Vele sírt az idős hölgy, Karola pedig fektében átölelte.
Még a fiúk is megilletődtek kissé. Féltek is persze, hogy mi lesz a lánnyal – Budapest még vagy két nap gyaloglás, és ki tudja, mikor találnak ott valaki ismerőst – de ugyanakkor büszkék is voltak rá. Egyszeriben minden láb- és hátfájás, ami az utóbbi időben kínozta őket, enyhébbnek tűnt számukra.
- Vagány csaj vagy – mosolygott rá Tibor, mire a lány komor, fénytelen szemében vidámság csillant meg. Megszorította a fiú kezét. 
„Valamiben úgyis meg kell halni...” - tette hozzá Eszter gondolatban, majd álomba merült.
Másnap felsorakoztak a kapuban, hogy szemrevételezzék az előttük álló tájat. Géza szótlanul nézte, ahogy a másik két fiú kihúzza a kocsit, és azon Esztert az udvarból, és magában fohászkodott, hogy jó döntésnek bizonyuljon az út folytatása. Karola a kocsi mögött ment, és egyfolytában csicsergett barátnőjének, elhalmozva mindennel, ami kényelmesebbé teheti az útját. A fiúk jó igásló módján, felváltva húzták a kordét, egymást és a lányokat is ugratva, dicsérve és biztatva, úgyhogy vezérük szíve újfent összeszorult, ezúttal a meghatottságtól.
- Köszönjük, Bíró bácsi! - szólt oda fojtott hangon az öregeknek. Ők minden jót kívántak, majd még egy takarót a betegre terítettek.
- Gyerünk! - vezényelt Tibi, mire barátja óvatosan elindult a kordéval. Kifordultak a poros útra, majd egy kanyar után eltűntek szem elől.
Az idős házaspár sokáig nézett utánuk.
- Nem tudom, meggyógyul-e így... Elég rossz bőrben van. Szerinted túléli? - kérdezte aggodalmas arccal a néni.
- A fene se tudja! Az biztos, hogy jobb lett volna, ha itt marad. Hogy hová ilyen sietős nekik?! Nyugtalanít, nehogy valami ostobaságra készüljenek. Nagyon titkolóztak!
Megcsóválta a fejét, és bement a házba.

*
Budapest szinte észrevétlenül lopakodott közelebb a vándorokhoz, és mire feltűnt nekik a megválto­zott táj, az elővárosok sűrűn lakott sávja már körül is ölelte őket. A fiatalok legszívesebben tovább sem mentek volna: mindenfelé gondozott veteményeskertek, rendben tartott utak, szorgos falubeliek fogadták őket, a mezőkön már előbújtak a sötét földből a zsenge, zöld gabonaszárak, az égen pedig olyan természetes nyugalommal szálldostak a verébrajok, mint a legszebb gyulavári nyáron annak idején. Itt-ott ugyan, sötét foltokként, kiégett házak meredtek az utazókra, de üszkös gerendáikon az eltelt idő rajtahagyta a nyomát, tompítva komor feketeségüket. Hívogatóan nevettek feléjük a tavasz első virágai, a tökéletes boldogság és harmónia hamis képzetével, hogy szinte fájt emlékeztetni magukat mindarra, ami az elmúlt két hétben történt velük, és ami most is tovább űzte őket.
Ahogy a régi vasút vonalán továbbhaladtak, egyre-másra lerobbant üzemek, kísértetiesen csöndes raktárak, fűvel benőtt rakodóterületek tűntek fel, köztük elvadult macskák egész falkájával, akik a tavaszi éledéstől megélénkült kisrágcsáló-kolóniákra vadásztak. A fátlan közterületek a nappali fényben egyszerre voltak megnyugtatóan üresek és félelmetesen némák.
- A város nagy része kiköltözött a külvárosokba és a falvakba– magyarázta Géza – Kőbánya, Józsefváros, Csepel szinte teljesen lakatlan, illetve e lakóikról jobb, ha nem beszélünk.
- Miért? - fordult felé Tibi.
- A csőcselék, a kisebbség és az árulók rendezkedtek ott be... Nem éppen biztonságos, még nappal sem. Ezért is kerültünk Zugló felé, ott legalább a kínaiak nem akarnak kirabolni.
- Kínaiak?
- Igen. Ők szinte mindannyian a városban maradtak, és sok helyen többségbe is kerültek. Hogy bírod? - nézett oldalra, ahol Eszter kocsija haladt; Karola és Imi együtt húzták.
- Hát... Huhh... Nemtudom. Fájafajem... - nyögte ő erőtlenül.
- Igen, eléggé rázós itt az út – szólt hátra Karola – Lesz simább valahol?
- Talán a Dózsa, ott járnak lovaskocsik, azért takarítják.
- Hová megyünk amúgy, mi a cél?
- Lipótváros. Gyanítom, hogy a belvárosi gyűléshelyünket bombázták le először, ezért bepróbálkozunk az egyik menedékhellyel.
Nehéz volt haladni a városban; ahol nem maradt épségben aszfaltút, folyton kerülgetni kellett az árkokat, a kocsi miatt pedig meg sem próbálhattak átvágni egy-egy háztömbön, hogy lerövidítsék az útjukat. A helybéliek alaposan megbámulták őket, ahogy az alélt lányt szállították a fáskocsin, még inkább felkeltette az érdeklődésüket Simon Tibi botfegyvere, de mivel semmi megjegyzést nem fűztek a látottakhoz, és Géza különben is azt tanácsolta, hogy ne álljanak szóba senkivel, végül különösebb incidens nélkül elérték a város belsőbb kerületeit.
A nyüzsgés, amit annyira hiányoltak a valamikori iparzónában, hirtelen megnőtt, ahogyan a Hősök terénél ráfordultak az Andrássy útra, és szinte megszédítette a falusi tempóhoz szokott fiatalokat. Noha a régen oly elterjedt gépkocsik közül csak néhány rozsdamarta példányt vettek észre, azokat is az út szélén vagy a villanypóznák tövében, a széles sugárút egész hosszában szekerek, gyalogosok, kerékpárosok siettek dolgukra, a kereszteződésekben pedig – hihetetlen – forgalomirányítók igyekeztek rendet tenni a szabálytalanul vágtázó lovas futárok és a görbe botos idős nénik örök csatájában.
A zaj és a por egyszerre sűrűbbé vált, ezért Géza egy szűk mellékutcába vezette őket, hogy a betegnek nehogy köhögőrohama támadjon. Így persze tovább tartott, mire kivergődtek a Nyugati pályaudvar helyén tátongó roncstelephez (régen is, most is aktuális nevén a West End-hez), de legalább kényelmesebben átbeszélhették, hogyan is képzelik el ittartózkodásukat.
- Meglátjuk, kik maradtak meg, aztán eldöntjük: hátrahagyunk egy pár ápolót, hogy Eszterről gondoskodjanak, vagy mind itt maradunk, amíg felgyógyul. Jól állunk időben, még mindig úgy gondolom – bizonygatta a László fiú. Szerette volna, hogy lássák: ura a helyzetnek.
- És ha nem találjuk meg őket? Hatalmas ez a város, és talán elmenekültek valamelyik faluba – vélte Imi. Szeretett minden eshetőségre felkészülni.
- Remélem, volt annyi eszük, hogy itt maradjanak.
- Támadáskor kicsit nehéz másra gondolni, mint menteni az életedet, nem gondolod? - szólt rá Karola. Titkon arra vágyott, hogy kiderüljön: útjuk itt véget ért, az ellenállás tagjai szétszóródtak.
- Ez igaz – ismerte el Géza - De ha maradt valaki, megvár engem, hogy visszajövök-e, és csak azután indul Nyugatra, ha már nincs rá esély.
- Gondolod, hogy érdekel még bárkit is az a rohadt küldetés? Hogy aki megmaradt, nem húzza be fülét-farkát, amíg elmúlik a veszély? - bukott ki Tibiből a kétségeskedő kérdés.
- Hinni szeretném, hogy nem – jelentette ki Géza komoly arccal, amitől egy pillanatra mindenkinek Éger Norbi jutott eszébe. Barátjuk emléke élénkebben élt bennük, mint gondolták; az ellenállásba vetett hite és rendíthetetlen buzgósága mindannyiuknak például szolgált. Gézának, úgy tűnt, több kell annál, mint egy jaffa irtóhadjárat, hogy ezt kiölhessék belőle.
- Persze lehet, hogy elindultak megkeresni engem, vagy az ellenség egyenként kutatja fel őket, ezért elrejtőztek... De akkor is hagyniuk kellett valamilyen rejtjeles üzenetet, amit megtalálhatunk.
Nem folytatta, így gondolataik a feltételezések és remények, félelmek és vágyak fensőbbségéből visszatérhettek a jelen valóságába, azon belül pedig társuk gyatra állapotára. Hiába az a két nap pihenő, meg a jó idő, antibiotikumok nélkül nagyon nehezen javulhatott Eszter egészsége; a legaggasztóbb a magas láz volt, ami csak néha-néha csillapodott, és félő volt, hogy visszafordíthatatlanul tönkreteszi a szervezetét. És bár igyekeztek, tényleg igyekeztek hinni, hogy segíthetnek rajta, egyre kevesebb reményt tápláltak magukban a szerencsés végkifejlet iránt. Vezethette őket Géza tiszta, egyenes utcákon, húzhatták a fiúk óvatosabban a kordét, mesélhetett Karola – néha sírásba, néha apátiába fulladóan – színes ábrándokat a győzelem utáni életükről, csajos bulikról, fényes karrierről; Eszter csak némán meredt a semmibe, néha elmosolyodott, többnyire azonban a súlyos betegek erőtlen, zavaros álmát aludta.
Mintha napokig bolyongtak volna a komor pesti lakónegyedekben: amikor a Szent István körútról befordultak a menedéket rejtő utcába, elcsigázottabbak voltak, mint az elmúlt napokban bármikor. Géza megállt egy régi társasház kapualjában, behúzódtak a sarokba, és így szólt:
- A negyedikre kell mennünk. Esztert hagyjuk itt a kocsiban; valamelyik fiú maradjon vele.
- Én is maradnék – szólt Karola.
Géza rövid gondolkodás után azt mondta:
- Rendben. Imi, jössz velem?
Tóvári szívesen visszavágott volna, hogy miért pont ő, de félt akadékoskodni mindenki előtt. Különben sem tartotta helyesnek, Karola miatt lent maradni, Tibinek meg hát, ugye, ott volt a botfegyvere... De azért nem minden ellenérzés nélkül indult el Géza után a lépcsőn.
A ház vastag falai kívül tartották az utca gyér zaját, és a lakók délutáni motoszkálásától eltekintve álmos, fojtó csend zárta magába az óvatosan felfelé tartó jövevényeket. Furcsa, dohos szag honolt a fénytelen lépcsőházban, a por meg-megcsikordult a talpuk alatt, és ha csupasz kezük néha hozzáért a falhoz, Imi kriptaszerű hideget érzett, mintha az egykor élő épület egy nyirkos sírboltban feküdne, gyomrában a mit sem sejtő emberekkel.
A fiúk beszélgettek, hogy elméjük hátsó zugába száműzzék ezt a kísérteties némaságot.
- Csak úgy találkozgathattatok? Itt nincs több kém, meg járőr?
- Nem is sejtették, hogy létezünk. Házanként jöttünk össze, mindig másnál – felelte Géza – Mondom, biztos köpött valaki Nyugaton, vagy odaát, a tengerentúlon.
- Az azért jó, hogy ez a ház épen maradt – nézett le Imi a sötét belső udvarra, ahová épp most totyogott ki egy szakadt ruhájú kisgyerek.
- Reméljük... - motyogta Géza elgondolkodva, és belökte a rácsos külső ajtót, hisz' közben felértek a negyedik emeletre. Az ajtó könnyedén kinyílt.
- Nincsenek? - suttogta Tóvári, de társa néma szemöldökráncolással elhallgattatta. Nyilvánvaló volt, mitől tartott: ha a jaffák ezt a menedékhelyet is felfedezték, könnyen csapdát állíthattak a társaikat kereső ellenállóknak. Lassan, lábujjhegyen lopakodtak közelebb az ajtóhoz, de mivel odabentről semmi zajt nem hallottak, benyitottak.
Sűrűn bebútorozott polgárlakásba jutottak, melynek kopott szőnyege, egymásra halmozott régi és új szekrényei meghatározhatatlan, ódon szagot árasztottak. Lépteik kissé felkavarták a port, a parketta meg-megnyikordult, de ezeket az apró neszeket leszámítva teljes nyugalom honolt a levegőben. A szobák üresek, a polcok rendetlenek voltak; csak az egerek motoszkáltak a falban.
- Üres – állapította meg Géza csalódottan.
- Most merre? - Imi érezte, ahogy a megkönnyebbülés első hullámát követően a csüggedés pici ólomsúlyai nehezednek a lelkére.
- Jel... vagy valami – morogta a másik, miközben növekvő türelmetlenséggel kutatta át a szobát, félredobva egy-egy könyvet vagy párnát.
Imi a konyhaszekrényhez lépett. Egész felülete tele volt szennyes edényekkel és ételmaradékokkal, de dúlásnak semmi nyoma nem volt – Ti sem mosogattatok sokat – jegyezte meg ironikusan.
A másik szóra sem méltatta. Átment a fürdőhelyiségbe, hátha ott rejtettek el valami utalást a távozók arra vonatkozóan, hogy merre keressék őket a túlélők.
Imre figyelmes lett valamire. Először azt hitte, a csésze nemes formája ragadta meg, ahogy a kredenc sarkában, egészen a fal mellett árválkodott, aztán rájött az elhelyezés furcsaságára, valószerűtlenségére. Felemelte a poharat és belenézett, de üres volt. Aztán hirtelen megfordította, s piros filctollal írt betűket vett észre az alján, egy odaragasztott papírfecnire róva: „török hulla...kis babilon...holdtöltéig” 
- Géza, gyere! Ezt nézd! - mutatta a visszasiető másiknak.
- Ez az, nagy vagy! Mi a fenéért...
- Mit jelent ez? Olyan, mintha megjelölne egy helyet...
- Igen... Kis Babilon... Hú, mi is az... - erősen koncentrálva nézett maga elé.
- A holdtölte? Az holnap lesz! Mi van akkor?
- Asszem, addig várnak. De a hulla... az egy sír. Megvan!
- Na, mondd!
- A budai oldalon, ahol Peti lakik... lakott, tudod, aki a hírt hozta!
- Mi van vele?
- Gül Baba türbéje mellett lakik, az egy másik búvóhelyünk! Mármint a lakás... Van ott egy lépcsőzetes kert, azt hívta mindig Kis Babilonnak, a függőkert miatt! Nagy történelem-guru volt a srác... Át kell mennünk a Dunán, onnan már nincs messze.
- Jó, jó, de hogyan? És ha csapda?
- Az írás szinte biztos, hogy a húgomé...
- Kényszeríthették, hogy ezt írja...
- Fenét! Inkább meghalna... Te nem ismered őt! - mesélte kapkodva, már lefelé a lépcsőn – A Dunán pedig csónakkal kelünk át, természetesen.
Úgy is lett. A folyó egy ugrásnyira volt, odáig elhúzták az alélt Esztert, majd hamar felszálltak a margitszigeti kompra, amely nem volt ez idő tájt több, mint egy nagy, hatevezős csónak. A két másik utas nagy szemeket meresztett Tibi botfegyverét látva, ezért az jobbnak látta maga mellé fektetni és letakarni.
- Miért nem azon megyünk? - mutatott Karola a Lánchíd nemes íve felé, amely egyedüliként maradt épen a budapesti hidak közül.
- Ne bolondozz, azt a jaffák használják, belekötnek az élő fába is! - rémüldözött Géza – Különben is kerülő.
A sziget csúcsán a két utas kiszállt, kifizette a fuvardíjat, amit látva Karola odasúgott vezetőjüknek: - Nekünk van pénzünk?
- Találtam a lakásban valami értékesnek tűnő kristálypoharat – kotorászott táskájában a fiú, mire mindannyian odanéztek, így megmukkanni sem volt idejük, máris beült hozzájuk a hajóba két jaffa. „Hát ezek meg mit keresnek itt?”
Dermedten meredtek a mogorva, hátborzongatóan idegenszerű harcosokra, majd egymásra. Rögtön az érkezők távoli harcostársaira gondoltak, amint a gyulavári utcákon járőröznek, túlélők után kutatva, az égő házak fényétől vöröslő páncélban. Gyűlölet és rettegés ült ki arcukra, csak Eszter nem figyelt fel az új utasokra: erőtlenül felnyögött.
Az egyik jaffa rápillantott, arcán undor jelent meg, majd tekintete a Tibi melletti hosszú tárgyra tévedt, aminek vége kilógott a zsákok alól, és ezüstös fénnyel, ismerősen csillogott.
- Hát mi ez? - kérdezte tört magyarsággal, és előrehajolt, kitakarta a fegyvert.
Tibi odakapott, ám ekkor a másik harcos előkapta zatnikutelét, aktiválta, és a fiúra fogta.
- Honnan te szerezted? - förmedt rá, míg társa megmarkolta a botot, és előhúzta a holmik alól.
- Közöd? - vágott vissza Tibike remegő hangon – Add vissza! - És már nyúlt is a fegyverért.
- Ne csináld! - figyelmeztette Géza, de társa már csak azért is megragadta a nyelet, pont ott, ahol a tüzelés végett meg kell szorítani. A fegyver elsült: a lobbanásszerű hang már a közeli házakról verődött vissza, mikor a jaffában tudatosodott, hogy az imént majdnem a fülét tépte le a lövés. Dühödten kikapta a vakmerő fiú kezéből, és már fordította is meg, hogy átküldje a másvilágra Tibort, de társa gyorsabb volt: elsütötte kézifegyverét, mire az ifjú szó nélkül a vízbe hanyatlott. A ragyogó napsütésben szinte nem is lehetett látni a kékeszöld energianyalábot, ami telibe kapta; sistergő, vibráló hangja mégis egyértelművé tette, hogy az eszköz működött.
- Ne! - tört ki Imiből a kiáltás, és a botfegyveres jaffára vetette magát. Hirtelen felugrása megzavarta a harcost, így nem találta el a vízbe esett fiút, dulakodásuk eredményeképpen pedig mindketten elvesztették az egyensúlyukat, és a Dunába csobbantak.
- Ne lőj! - kiáltotta a jaffa goa'uld nyelven a csónakban maradt harcostársának, miután kibukkant a feje a hideg vízből. Megkereste tekintetével a távolodó fiatalokat – Imi húzta magával ájult barátját, megpróbálván fejét a víz fölött tartani – majd méretes csapásokkal úszni kezdett utánuk. Közben Géza felfigyelt a kínálkozó lehetőségre, és mivel a zat-es jaffa a csónakból ijedten kiugráló evezősökre figyelt, nekirontott, de vízbe löknie már nem sikerült, a sok mozgástól viszont a jármű olyan imbolygásba kezdett, hogy lehetetlen volt talpon maradni. Mindketten a padlóra estek, és a nagy kavarodásban újra elsült a fegyver, ezúttal a halkan nyöszörgő Esztert találva el... A lány mozdulatlan némaságba merevedett.
A folyóban úszóknak eközben újabb nehézséggel kellett szembenézniük: az erős sodrás lelassította mozdulataikat, Tibi ráadásul még mindig nem tért magához. Annak idején Gerard Moneau megtanította a gyulavári fiataloknak, hogy egy zat-telitalálat, az áldozat erőnlététől függően, tíz-harminc percen át tartó eszméletvesztést is okozhat... bár néha hosszabb ideig tart a hatása. Imi kezdte belátni, hogy ha ki is érnek a partra, nem lesznek sokkal jobbak az esélyeik. „A francnak kellett ugrálnod” - förmedt rá gondolatban barátjára, majd egy pillanatra hátrafordult, hogy felmérje az üldözőjük és köztük fennálló távolságot. A jaffa meglepően lassan haladt – bizonyára a páncél nehezítette a mozgását – de észrevehetően dühös volt, vagyis nem fog felhagyni az embervadászattal.
Közben Géza is a vízbe került, ellenfele ugyanis rövid dulakodás után kidobta a csónakból, majd görcsösen szorongatott kézifegyverével megpróbálta eltalálni a fiút, aki viszont a megmártózás okozta első meglepetésből felocsúdva gyorsan a felszín alá bukott. Az energialöketek láthatatlan, vibráló siklókként futottak szét a vízen, de erejük hamar elhalt, és nem tettek kárt a mélybe menekült fiatalemberben. Amikorra pedig új taktikát választott volna, Karola is magára talált, és a csónak aljáról felkapott botfegyverrel kibillentette egyensúlyából a harcost, aki hangos csobbanással a folyóba zuhant. Mire észbe kapott, már sistergő tűzgolyók szántották körülötte a habokat, ezért jobbnak látta visszavonulni, és a sziget felé úszott.
Iminek is jól jött volna a segítség. Minden igyekezete ellenére lassan beérte őket a jaffa, habár némi vigaszt nyújtott, hogy lába már durva, éles kavicsokba botlott, így elengedhette társát, kisodortatva őt a hullámokkal a partra. Támadója épp akkor csapott le a hátára, mikor megvetette a lábát a sekélyesben, így nem esett el, de az ütés kegyetlenül fájt... Megperdült, és épp jókor, mert ellenfele már meg is indította tőrét egyenest a nyakának; így viszont még el tudta kapni a szúrásra lendülő kezet. Megpróbálta kirázni abból a kést, de a jaffa kétségbeejtően erős volt, és hirtelen mozdulattal megragadta a fiú torkát, mire ő fulladozni kezdett, karjából minden erő elszállt, végül feladta a fegyver megszerzésére tett próbálkozást. Hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálta térdével megrúgni a harcos golyóit, de ügyetlen próbálkozásai semmi kárt nem tettek benne; arra viszont jó volt, hogy ellenfele még inkább bedühödött, és elengedve torkát, a nyirkos, érdes partoldalhoz vágta. Egy pillanatra levegőt sem kapott, majd mikor kezdett jobban lenni, újra éles fájdalom járta át: támadója vasalt csizmájával oldalba rúgta. Szegény Imi teljesen elvesztette a fejét; fogalma sem volt, mit kellene tennie, a durva kavicsok okozta sérüléseket szinte már nem is érezte, sőt pár pillanatra abban sem volt biztos, merre van a fent, és merre a lent... A jaffa erőteljes rúgásaitól úgy görgött tovább, mint valami ázott zsák.
Ki tudja mikor, csak pillanatok vagy percek múltán, valahol kiáltás harsant. A rúgások abbamaradtak, a forgás megállt, és ő ijedten nézett szerteszét, ellenfelét keresve. Kevéssel arrébb a harcos szédelegve ült a földön, egyik kezével önmagát próbálta feltornászni, miközben érthetetlen szitokszavakat kiabált a közelben álló sápadt, remegő alak: Simon Tibi felé. A fiú jókora kődarabot tartott két kezében, amelyen vöröses elszíneződés mutatta, hogy az imént fejbe vágta vele ellenfelüket. Épp elhajította a szikladarabot iszonyodó arccal, de mikor látta, hogy a jaffa újra nekilendül és feláll, felkapta azt, és ügyetlen mozdulattal hozzávágta. A jaffa épp csak megingott egy kicsit, és azon volt, hogy széles öklével kiüsse a levakarhatatlan kis buzgómócsingot, de ekkor egy nyirkos, sikítozó test ütközött neki, ledöntve őt a lábáról: Tóvári Imi maga! Mire dühödten megfordult volna, újabb kövek ütődtek homlokának, páncéljának, halántékának; záporozásuk mintha az égből sújtott volna le rá, egyre mélyebb tompaságba taszítva őt...
A fiúk riadtan hagyták ott a félájult harcost a parton, felfutottak az útra, majd belevetették magukat az egykori park területén elburjánzó bozótosba. Gyengék és sérültek voltak mindketten, így rohanásuk csakhamar sietős gyaloglássá mérséklődött; szívükben a szabadulás öröme és a dermesztő félelem szorítása kavargott, mígnem Imiből kibukott egy erőtlen kérdés:
- Mi van a többiekkel?
Aggodalmas arccal néztek szét a kihaltnak tűnő környéken, aztán jártak is egy kört a park kisebbik harmadában, míg a többiek rájuk nem találtak. Géza csuromvizesen, Karola falfehér arccal húzta eszméletlen társukat, mióta partot értek, nem is olyan messze az egykori híd pillérétől.
- Hol a másik? - hadarta a vezér, mire Tibi csak ennyit mondott:
- Siessünk! Merre?
- Arra! - mutatta a fiú, és elindultak a széles, néptelen úton át, melynek kanyarulatánál egy ki­sebb utca indult el felfelé a domboldalon. Bár a távolság igen csekély volt, szinte fizikai fájdalom­mal járt eljutni odáig: tüdejük, a kemény aszfalton talpuk valósággal sajgott, csapzott hajuk a szemükbe lógott, az utazás terheiben és a félelmekben megfáradt szívük pedig vadul kalapált...
Aztán befordultak a szűk zsákutcába, melynek végében „Kis Babilon” emelkedett, elvánszorogtak a tizenhetes számig, és Géza belökte a kaput. Újabb lépcsők, megint kacskaringók, és akkor, mikor már úgy hitték, céltalan bolyongásuknak sosem lesz vége ebben a rideg, ismeretlen tégla-labirintusban, vezetőjük megállt egy egyszerű faajtó előtt.
Fáradt, ütemes zörgetésére odabent furcsa és halk nesz kélt, és alig észrevehetően egy alak lépett az elfüggönyözött üveghez. Kisvártatva kattant a zár, görgött a retesz, nyílt az ajtó, és egy magas, karcsú, hosszú barna hajú lány bontakozott ki a lakásban uralkodó félhomályból.
- Úristen, Géza! Mi történt veletek? - tátotta el a száját, és hátrébb lépett, hogy beengedje a jövevényeket. - Meghalt? - nézett az ájult Eszterre.
- Beteg – nyögte Karola. – És eltalálta egy zat.
- Hozzátok be, le kell fektetnünk! - hadarta a lány, és kinyitott egy ajtót.
Kisvártatva Géza visszatért az előtérben ácsorgó fiúkhoz.
- Gyertek, adok száraz ruhát, aztán hozunk be fát – mondta, és egy hosszúkás, zsúfolt hallba vezette barátait. A helyiség túlsó végén újabb ajtó, ami mögül nehezen beazonosítható hangok szűrődtek ki, majd kilépett rajta az iménti lány, és rájuk nézett.
- A fürdőben átöltözhettek, aztán Géza megmutatja a pincét. Ja, sziasztok – nyújtotta kissé idegesen a kezét – László Anna vagyok. Géza húga.

Szerencsére hamarosan besötétedett, így joggal remélhették, hogy nem fognak túl könnyen a nyomukra bukkanni.
- Már ha egyáltalán keresnek minket – jegyezte meg Géza, miközben megrakták a belső szoba vaskályháját, hogy a beteg folyamatos melegben pihenhessen.
- Nem tudom, eléggé berághattak ránk... - tűnődött Imi.
- De nincsenek annyian, hogy egy ilyen házról-házra kutakodásba fogjanak...
- Nem hagynátok abba? Elég rémisztő így is a helyzet – szólt rájuk Karola, mintha elkerülhetnék a razziát azzal, hogy nem beszélnek róla – Talán már a szomszéd utcában járnak – tette hozzá fojtott hangon.
Mindazonáltal a következő két napban senki nem dörömbölt be hozzájuk, bujkáló ellenállókat keresve. A környéken kissé gyakrabban találkoztak járőrökkel, mint máskor, de még csak hozzájuk sem szóltak, habár az összetűzésben részt vevő fiúk nem is mutatkoztak nagyon az utcán, elővigyázatosságból. Ha kenyeret vagy húst kellett hozni a közeli piacról, az egy szem túlélő pesti fiút, Kiss Ádámot küldték, ha pedig a kútra kellett menni vízért, arra Anna és egy másik lány, Szilvia vállalkozott. A beharangozott élelmiszerkészletekből természetesen semmi nem maradt, a gyógyszerraktárat pedig pár doboz lejárt szavatosságú lázcsillapító, egy kevés savlekötő és egy épen maradt lázmérő képviselte. Karola, aki minden idejét a beteg mellett töltötte, így nem számíthatott másra, mint gyógyfüvekre, hideg vizes borogatásra, meg az imádságra, ám barátnője állapota nem akart javulni. Az emésztő láz, az égető gyulladás és az elektromos sokkolóként ható zat-lövés hatására állandósult nála az öntudatlan, ájulásszerű alvás, és immár semmit nem észlelt a körülötte zajló eseményekből. 
Harmadnapra ismét beborult az ég, és apró szemű eső áztatta a rejtekül szolgáló társasház mélyen fekvő, rendetlen udvarát. Karola, Imi, Anna, Tibi és Ádám a szűk kis konyhában vitatta meg továbbutazásuk feltételeit, miközben gőzölgő mentateát iszogattak.
- Elmúlt telihold – állapította meg Ádám elgondolkodva. Szép vonásain aggodalom suhant át, miközben pótcselekvésként füle mögé simította lenőtt fekete hajtincseit – Ha oda akarunk érni időben, nem húzhatjuk soká’ az indulást.
- Már csak, hogy nehogy mégis ránk találjanak – mutatott rá Anna. Máskor ragyogó kék szeme most fénytelen volt a tűnődéstől, sasorrán tudálékos, apró fintor játszott. 
- Hosszú lesz – nézett ki az ablakon Imi, majd vissza Karolára.
- Nem lenne jó szétválni, de Esztert ilyen állapotban nem vihetjük magunkkal! – rázta meg a fejét a lány. A gondterheltség elmélyítette a barázdákat arcán.
- Menni vagy nem menni... - dünnyögte Tibike – „Itt a lét a tét”, nem vitás...
A többiek rosszallóan néztek rá. Hogy lehet egy ilyen nehéz helyzetben is viccelődni?
- Te csak ne poénkodj! - förmedt rá Karola – Ha nem pattogsz ott a csónakban...
- Hagyd már ezt! - szólt a lányra Imi csöndesen, de határozottan. Az kicsit meghökkent, majd dühbe gurult.
- Nem hagyom! Ha ő nem kezdi el... - Látva Imi szomorú tekintetét, elharapta a mondat folytatását, szégyenlősen elfordult, majd fáradtan legyintett. - Mindegy.
- Szóval... mit csináljunk? - sürgette a választ Ádám, de gyorsan el is kapta tekintetét, és az ablak felé fordult. Odakintről dörömbölés és kétségbeesett kiabálás zaja szűrődött be a helyiségbe, és a szemközti körfolyosón megcsillanó botfegyverek világossá tették, hogy ellenőrzés kezdődött a házban. Tudták, nem találhatnak rá a vendégekre; a másik vízbe esett jaffa azonosíthatja őket!
- Mi a...
- Minket keresnek?
- Mikor jön vissza Géza?
- El kell bújnotok, Imre!
- És mi lesz Eszterrel?
- Majd kitalálunk valamit!
- De ha felismerik...
- Elég! - akasztotta meg a kitörni készülő pánikot Imi, majd elgondolkodva László Annához fordult: - Szokott ilyen lenni máskor is, nem?
- Igen... de ha itt vagytok...
- Igen. Tehetünk úgy, mintha senki nem élne itt? Hogy továbbmenjenek.
- A zárt ajtó gyanús. És füstöl a kémény – ellenkezett Ádám.
- Le a pincébe, a lomok alá – javasolta Anna, és Karolára nézett.
- Igen – mondta ő bólintva – Ha mi nem vagyunk itt, önmagában talán Eszti sem lesz gyanús.
- Ez a beszéd! - csapta össze a tenyerét Ádám, ami mindannyiukat Gézára emlékeztette. Remélték, hogy társuk még el tud rejtőzni, ha felderítő útjáról hazatérve meglátja az őrálló jaffát a kapuban.
- Várj! - állt meg Imi – A pince a kapu mellől nyílik!
- Van egy másik bejárata is, vész esetére.
- Hát most az van – jegyezte meg Tibike, majd kilépett a lépcsőházba.
Odalent nyirkos félhomály fogadta őket. A házban fele annyian éltek, mint egykor, a támadás előtt, így az alagsori szinten a razzia ellenére is álmos csend honolt. Nem lesz gond az elrejtő­zéssel. Majd visszamenni lesz nehéz Annáéknak, hiszen addigra biztosan elérik a lakást a jaffák.
Ádám félretolt egy alacsony fiókos szekrényt a fal mellett, elhúzott egy színes vásznat... és máris egy kis, kerek lyuk vált láthatóvá, egy gyerekre méretezve.
- Kölykök vájták ki itt a falat, még régebben, tiszta haszon... - magyarázta a vendégeknek.
- Ezen... hogy? - hökkent meg Imi.
- Simán – vonta meg a vállát Karola, és négykézlábra ereszkedett, bedugta fejét a lyukon, aztán a vállát... Fókamódjára húzta maga után csinos lábait, majd amikor teljes terjedelmében odabent volt már, megeresztett egy halk „huhú”-t.
- Gyerünk, gyorsan! - csapott Imi vállára Ádám, mire ő is megrohamozta a keskeny nyílást. Igaz, levert egy jó adag maltert és vályogtörmeléket, ami mind a nyakába hullott, de végül sikerült bevonszolnia magát, akárcsak Tibinek. A két fiú a művelet végén tele volt horzsolásokkal és piszokkal, úgyhogy kicsit morogtak, de hamar megbékéltek. Átéltek ők már rosszabb dolgokat is.
Anna és Ádám fogott egy-egy lyukas fazekat, meg pár régi virágcserepet, amelyek a közelben hevertek, és elindultak felfelé, bízva abban, hogy ha össze is találkoznak a járőrökkel, azok elhiszik nekik, hogy mindössze hasznavehető holmikat keresgéltek a kidobott lomok között.
A hosszú pincehelyiségben, ahová a menekülők jutottak, nem volt koromsötét: bár a falba ütött bejáratot a távozók visszatorlaszolták, az utcára néző alacsony ablakokon elegendő fény szűrődött be a tájékozódáshoz.
- Keressünk valami ruhakupacot, és bújjunk el benne, mielőtt benyitnak – suttogta Imre, miközben elnézett a pince túlsó végét lezáró vasajtó irányába.
Szemügyre vették rejtekhelyüket, ami egy hosszú folyosóból, és tizenöt-húsz, fallal elválasztott tárolóból állt. A tárolók nagy része szeméttel, tűzifával és kimustrált szekrényekkel volt tele, de szerencsére akadt néhány ruhakupac is, amelyekben elbújhattak, ha nem is mindhárman.
- Maradjunk együtt! - kérlelte Karola Imit, mikor kitűnt: a kazal rongy nem biztos, hogy elegendő hármuknak.
- Biztosan van valahol egy nagy szekrény, amiben elférek... - vigasztalta a lányt, de az nem tágított:
- Nyugodtabb vagyok, ha közel vagyunk egymáshoz. - És olyan aggodalmas arccal nézett a fiúra, amitől ő a lebukás veszélye közepette is elérzékenyült, és a szíve nagyon-nagyon enyhén megbizsergett...
- Majd megoldjuk – vont vállat Tibi, és lábával ledúrta a legnagyobb rongykupac tetejét. Halk cincogás, gyenge nyöszörgés hallatszott, a halom közepén pedig egy egérfészekre lettek figyelmesek. Bár a tárolóban félhomály uralkodott, nem lehetett nem észrevenni a csupasz egérporontyok ijedt vonaglását.
- Fúj... - húzta el a száját Karola, de ekkor a vasajtón túl pergő, erőteljes beszéd hangzott fel, és sűrű lábdobogás robaja kelt.
- Hú... Sssshh... - ijedezett Tibike, aztán félresöpörte a rágcsálókat, és befeküdt a helyükre. Példáját követték társai is, és hosszas furakodás, dobálózás és egyengetés után mindhárman az egy méter magas, lapos rongykazal alatt kuksoltak, épphogy csak látva, mi történik körülöttük.
Hosszú percek teltek el így, néma csendben. A por és valami rothadt ételmaradék bűze hamarosan betöltötte az orrukat, nehezebben vették a levegőt, Karola émelyegni kezdett. Már épp azon voltak, hogy lehajigálják magukról azokat a koszos, fullasztó göncöket, mikor kivágódott a pince ajtaja, és súlyos, ütemes léptek törték meg a feszült némaságot. Mivel ők a folyosó végén találtak búvóhelyet maguknak, nem láthatták az érkezőket, de biztosra vették, hogy a jaffák azok. A távolabbi tárolók felől tompa puffanások, idegborzoló reccsenések, és egy váratlan botfegyverlövés sistergése sajgott a fülükbe, a léptek pedig csak közeledtek... A fiatalokat kiverte a verejték, szívük a torkukban dobogott. Minden idegszálukkal arra összpontosítottak, hogy légzésük sóhajait, vagy mellkasuk szapora hullámzását nehogy észrevegyék keresőik a ruhák alatt. A francba, talán mégis feltűnő a lankás domb, ami őket rejtette...
Újabb hosszú percek. A kutászok ráérősen vizslatták végig az összes tárolóhelyiséget, félrelökve egy-egy régi bútort, már csak a rombolás kedvéért is, végül elérték őket. A rongyok alól meglepően halknak hatottak lépteik, ködösnek zihálásuk, vészjóslónak a rugalmas fémpáncélok csikorgása...
Hirtelen egy kemény, nehéz tárgy vágódott a ruhadarabok közé, pontosan Tibor feje mellett, hogy a fiú lélegzete is elakadt az ijedtségtől, és kis híja volt, hogy nem ordított fel kínjában: egy botfegyver tompa végével kutatta át valaki a kazlat. A következő döfés a lány vádlijai között bolygatta meg a rongyokat. Karola egész testében megdermedt, de végül a kereső nem dúrta tovább a szakadt pólókat. Aztán egy rézsútos szúrás Imi hóna alá, egyenest a bordájának, de a jaffának nem tűnt fel a fegyver végével megbökött tömör test. A fiataloknak hatalmas szerencséjük volt, hogy egyszer sem kapták telibe őket a halom megpiszkálása közben, de még a járőrök távozása után is jó darabig átjárta őket a félelem, ami csak lassan-lassan engedett fel bennük. Pár pillanatra eszükbe jutottak a gyulai jaffák időnként kiújuló portyái annakidején, amikor remegve kuksoltak a padláson vagy a pincében, pisszenni sem merve.
- Ha észrevesznek... - sóhajtotta Karola, miközben ledobálták magukról a rongyokat.
- A rohadékok! - morogta Tibi – Elegem van ebből, hogy itt is ez történik...
- Hu! majdnem lebuktunk – összegezte Imi is a történteket, majd a vasajtó felé lopózott.
- Várjunk kicsit – javasolta, majd társait visszaterelte a rejtekhelyül szolgáló tárolóhoz, ahol behúzódtak a fal mellé és egymásra néztek:
- Meddig? - nézett fel Karola Imire, aki elgondolkodva meredt a pinceablakra.
- Nem tudom. Mindjárt...
- Még itt lehetnek – suttogta Tibi, kisandítva a folyosóra.
Lassan alábbhagyott remegésük. Odakintről csak a csepergő eső zaja hallatszott be hozzájuk, távolabb egy kutya ugatott, valahol kalapáltak... Nem telt sok időbe, és teljesen megnyugodtak, és mivel a lépcsőházban elült a zaj, óvatosan kimerészkedtek. Félősen, feszült figyelemmel osontak fel a körfolyosóra, de mikor elindultak a lakás felé, megnőtt a biztonságérzetük, hiszen az idegen parancsszavak már alattuk, a földszinti átjáróban zengtek, így ha bejutnak a lakásba, nem fognak összetalálkozni a harcosokkal.
- Sikerült – mosolyodott el a lány megkönnyebbülten, amikor Ádám beengedte őket, és becsukták maguk mögött az ajtót. Visszaakasztotta a helyére a kopott, sötét függönyt.
- Igen! De holnap tuti, hogy tovább kell állnunk, itt nem biztonságos...
- Mi van, Anna? - nézett Tibi az előszobába kilépő társukra. Sápadt és komor volt a lány arca, keze pedig valamiért ökölbe szorult.
- Eszter meghalt – felelte.

Kategória: Stargate SG-1 | Hozzáadta:: Emilia (2017-10-29)
Megtekintések száma: 42 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: